Politika, Politológia | Nemzeti radikalizmus » Ki itt a farok és ki a kutya?

Ki itt a farok és ki a kutya? Valakinek a hátsóját mindig nyalnunk kell! – mondogatta keserűen (és nem ilyen finoman) régi ismerősöm, akivel jó viszonyom annak ellenére megmaradt, hogy a rendszerváltás után ellentétes politikai táborban találtuk magunkat. Ő, aki immár egy évtizede lelkes Fidesz-szavazó, a balliberális kormányok Nyugatés különösen Amerika-barátságán akadt fenn. Amin már csak azért is csodálkoztam, mert tudtam, milyen jól ért és beszél angolul. Meg is kérdeztem tőle, mi baja az amerikaiakkal. - Az, hogy ők akarják megmondani, mi legyen Magyarországon, úgy, ahogy azelőtt az oroszok – felelte. Ez utóbbiak iránt viszont már nem érzett keserűséget, Putyint pedig – aki akkor még elnök volt – egyenesen bálványozta. – Náluk még rend van – mondta elismerően, és minden ellenkező előjelű belpolitikai elfogultsága ellenére sem ellenezte Medgyessy és Gyurcsány barátkozását Moszkvával. „Legalább

megmutatjuk Brüsszelnek meg Washingtonnak, hogy nem úgy táncolunk, ahogy ők fütyülnek - mondta. Ismerősöm annak a társadalmi csoportnak a tagja, melyet keresztény magyar középosztálynak szokás nevezni. E csoport, amely mindig saját magát tekintette az ország természetes vezetőjének, immár egy évszázada érzi úgy, hogy ezt az igényét nem képes (eléggé) érvényesíteni. Felháborítja, hogy versenyeznie kell másokkal az egyetemi férőhelyekért, a jobb állásokért, a piaci és hivatali pozíciókért, a hatalomért. Tagjai már egy évszázaddal ezelőtt is méltatlankodva tapasztalták, hogy holmi galíciai menekültek fiai ugyanolyan jó ügyvédek, orvosok és újságírók lehetnek, mint ők maguk, veszedelmesen korlátozva ezzel az ő lehetőségeiket. Ezért a keresztény magyar középosztály – mivel tisztességes módon nem állta versenyt – tisztességtelen eszközökhöz folyamodott: a numerus clausushoz, a zsidótörvényekhez s végül a

deportálásokhoz. Ez utóbbival a konkurencia jelentős részét sikerült is végleg kiiktatnia. Ám a második világháború után újjal kellett szembenéznie: a felemelkedő munkásés parasztszármazású káder-, illetve értelmiségi réteggel. Ennek pozícióját a kommunista diktatúra éppúgy nemtelen politikai eszközökkel biztosította, mint kéthárom évtizeddel korábban a keresztény magyar középosztály a magáét: káderkiválasztással, felvételi-származási kategorizálással és kitelepítésekkel. Mindezt ez utóbbiak és leszármazottaik azóta is sérelmezik – természetesen teljes joggal - ám egy valamiről hajlamosak megfeledkezni: arról, hogy míg a kitelepítettek és háttérbe szorítottak második nemzedéke már újból nekirugaszkodhatott a karriernek, addig az ő elődeik buzgó közreműködésével deportált versenytársak többségének - és ezek gyermekeinek–erre már soha nem nyílt lehetőségük. A rendszerváltás után a

keresztény magyar középosztály újból bejelentette igényét az ország vezetésére, ám kiderült, hogy ezt a konkurencia nem hajlandó tudomásul venni. Sem a régi maradéka, sem pedig a kommunista rendszerben felnőtt új Amit az egykori dzsentrik leszármazottai csodálkozva, majd felháborodottan vettek tudomásul. Ezt hangosan nem mondták ki, mert tudták, hogy már nem illő és a demokratikus viszonyok között nem is célszerű, ám ha beültették volna őket Karinthy bűvös székébe, akkor valahogy így méltatlankodtak volna: „Hát hogy képzeli ez a sok szatócsból, parasztból meg proliból lett senki, hogy kitúrjon minket jogos örökségünkből?” De kanyarodjunk vissza a Nyugathoz és benne Amerikához. Miért idegenkednek tőlük a keresztény magyar középosztály sokszor nyugatos műveltségű tagjai? Azért, mert számukra ezek testesítik meg az új, demokratikus viszonyokat, azokat, melyek között már nem természetes, istenadta joguk a

vezetés. Különösen érvényes ez Amerikára, annak a „politikai korrektségnek” a hazájára, amely miatt nem küldhetik el melegebb éghajlatra mindazokat, akik a pozíciójukra pályáznak. Annak a demokráciának az országára, amely miatt vetélytársaik egyáltalán esélyhez juthatnak, és amely miatt nem intézhették el őket a hagyományos eszközökkel: rendőrrel, csendőrrel vagy megkülönböztető törvényekkel. A Fidesz, mint afféle szolgáltató párt, sokáig jól kielégítette ennek a - szavazótábora magvát alkotó - rétegnek az igényeit. Külpolitikailag is Aminek legjellegzetesebb mozzanata akkor volt, amikor a párt vezére, Orbán Viktor 2001. szeptember 11 után nem volt hajlandó személyesen elhatárolódni attól a Csurka Istvántól, aki hangosan kimondta azt, amit az egykori dzsentrik utódai csak gondoltak. Ám a Fidesz kutyaszorítóba került. Azzal, hogy kiszolgálta bázisszavazói igényeit, zavarok álltak be a Nyugathoz fűződő

kapcsolataiban, s különösen megromlott a viszonya az Egyesült Államokkal. Politikusai időnként nehéz helyzetbe kerültek, mégpedig nem csak Washingtonban, de Brüsszelben és Strasbourgban is. Nem volt könnyű a beilleszkedés választott pártcsaládjukba, amikor a világsajtó minduntalan fejükre olvasta sajtóbeli és társadalmi segédcsapatuk Nyugat-ellenességét, antidemokratizmusát és rasszizmusát. A Fidesz vezetői egyfajta kötéltáncra kényszerültek. Ennek legszebb példája az volt, hogy miközben a szóbanforgó segédcsapat egy része rosszul álcázott antiszemitizmusa okán hevesen palesztinbarát, Orbán Izraelbe látogatott és ott éppen azzal a szervezettel vett fel testvérpárti kapcsolatokat, amely a nagyobb politikai erők közül azóta is a legkeményebben palesztinellenes. Ez idehaza némi zavart keltett a Fidesz és a szélsőjobb viszonyában, ám jó visszhangra talált Washingtonban. És az idők változnak. A balliberális tábor

csapnivalóan rossz politizálása nyomán a Fidesz olyan helyzetbe került, hogy – legalábbis egyelőre – nincs szüksége a szélsőjobb szavazataira. S mivel – legkésőbb 2010-től - kormányozni kíván, javítani akarja kapcsolatait Washingtonnal. A Fidesz külpolitikája ma demonstrativan atlantista, Amerika-barát, amit az is lehetővé tett, hogy a Gyurcsány kormány viszont - kézzelfogható magyar gazdasági érdekből - Oroszországhoz közeledett. Ahhoz az országhoz, melynek kormányzati rendszerét a mai magyar dzsentri szívesen átvenné hazai használatra, ám amelyet kedvenc pártja most együtt szíd Washingtonnal. A szélsőjobboldalt ez persze nem lepte meg, de a keresztény magyar középosztályt szemmel láthatóan igen. A Magyar Nemzetben, amely a jelek szerint inkább lapja ennek az osztálynak, mint a Fidesznek, olyan cikk jelent meg, amely nyiltan szembefordul Orbánék újkeletű Amerika-barátságával. A farok csóválja a kutyát? De ki itt

a farok és ki a kutya?