Vallás | Keresztény » A Dei Filius dogmatikai konstitúció

A Dei Filius dogmatikai konstitúció I. Vatikáni Zsinat, 1870 április 24 HEINRICH DENZINGER – PETER HÜNERMANN (szerk.): Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Szent István Kézikönyvek 9., Örökmécs – Szent István Társulat, Bátonyterenye – Budapest, 2004, 580-587. Előszó 3000 Most pedig, mivel az egész földkerekség püspökei tekintélyüknél fogva a Szentlélekben ezen az egyetemes zsinaton velünk tanácskozásra összegyűltek és ítélkeznek, Mi – Isten írott és hagyományozott igéjére támaszkodva, amint azt a katolikus Egyháztól szentül megőrzötten és tisztán értelmezve átvettük –, elhatároztuk, hogy Krisztus üdvözítő tanait Szent Péter eme tanítói székéről mindenkinek színe előtt megvalljuk és kinyilvánítjuk, az ellenkező eltévelyedéseket pedig Istentől vett hatalmunknál fogva elvetjük és kárhoztatjuk. I. fejezet: Isten, minden dolgok teremtője 3001 A római, szent, katolikus,

apostoli Egyház hiszi és vallja, hogy egy igaz és élő Isten van, aki mennynek és földnek teremtője és ura, mindenható, örökkévaló, mérhetetlen, fölfoghatatlan, értelemre és akaratra és minden tökéletességre nézve végtelen; akit, minthogy egyesegyedül való, egészen egyszerű és változhatatlan szellemi szubsztancia, a világtól tárgyilag és lényegileg különbözőnek, önmagában és önmaga által legboldogabbnak és mindenek fölött, ami csak kívüle van és elgondolható, kimondhatatlanul fölségesnek kell vallanunk. (1-4 kánon) 3002 Ezen egyedüli igaz Isten, jósága és mindenható ereje által, nem saját boldogságának növelése, nem is tökéletességének létrehozása, hanem annak a teremtményeknek nyújtott jótéteményekben való megnyilvánítása okából, teljesen szabad elhatározása folytán „az idők kezdetén a semmiből egyidőben kétféle teremtést alkotott, a szellemit és a testit, vagyis az angyalokat és a világot,

s azután közbülső teremtményként az embert, aki szellemből és testből egyaránt áll” (IV. Lateráni Zsinat, DH 800; 2 és 5 kánon) 3003 Mindazt pedig, amit megteremtett, Isten gondviselése által oltalmazza és kormányozza, „erejét kifejtve elér a (világ) egyik végétől a másikig, és a mindenséget üdvösen igazgatja” (Bölcs 8,1). Mert minden födetlenül és kitárva van szemei előtt (Zsid 4,13), az is, ami a teremtmények szabad akaratából történni fog. II. fejezet: a kinyilatkoztatás 3004 Ugyanezen Anyaszentegyház hiszi és t anítja, hogy Isten, minden dolog kezdete és vége, a teremtett dolgokból az emberi ész természetes világosságával biztosan megismerhető, mert „ami benne láthatatlan a világ teremtésétől fogva, műveiből megérthető és látható” (Róm 1,20); mindazonáltal bölcsességének és jóságának úgy tetszett, hogy más, éspedig önmagát és akarata örök végzéseit az emberi nemnek természetfölötti

úton is kinyilatkoztassa, amint az Apostol mondja: „Sok rendben és sokféleképpen szólván hajdan Isten az Atyákhoz a próféták által, legutóbb e napokban Fia által szólott hozzánk” (Zsid 1,1k; 1. kánon) 3005 Eme isteni kinyilatkoztatásnak tulajdonítható ugyan, hogy ami az isteni dolgokra vonatkozólag az emberi ész számára önmagában nem fölfoghatatlan, azt az emberi nem jelenlegi helyzetében is mindenki könnyen, erős bizonyossággal és minden tévedéstől mentesen megismerheti. A kinyilatkoztatás föltétlenül szükségesnek azonban mégsem ezen okból mondható, hanem azért, mert Isten a m aga végtelen jóságában az ember számára természetfölötti célt tűzött ki, azt tudniillik, hogy olyan isteni javakban részesüljön, amelyek az emberi elme felfogóképességét 2 teljesen fölülmúlják, minthogy valóban: „szem nem látta, fül nem hallotta, sem az ember szívébe föl nem hatolt, amit Isten azoknak készített, akik őt

szeretik” (1Kor 2,9; 2. kánon) 3006 Ez a természetfölötti kinyilatkoztatás pedig, az egyetemes Egyháznak a Tridenti szent Zsinaton kijelentett hite szerint „azon írott könyvekben és azon meg nem írt hagyományokban foglaltatik, amelyeket vagy magának Krisztusnak az ajkairól vettek át az apostolok, vagy a Szentlélek sugalma folytán az apostolok által mintegy kézről-kézre adva jutottak hozzánk” (DH 1501). Mely Ó- és Újszövetségi könyveket teljes terjedelmükben, minden részükkel együtt, ahogyan ugyanezen zsinat határozatában fel vannak sorolva, és am a régi latin, ún. Vulgata kiadásban maradtak fenn, szentnek és kánoninak kell elfogadnunk. Az Egyház azonban nem azért tartja azokat szentnek és kánoniaknak, mert a puszta emberi törekvés azokat összeállította, és utólag, saját tekintélye által szentesítette; pontosan azért sem, mert a kinyilatkoztatást minden tévedéstől mentesen tartalmazzák; hanem azért, mert lévén, hogy a

Szentlélek sugalmazása alapján foglaltattak írásba, szerzőjük Isten, és magának az Egyháznak a birtokába így kerültek (4. kánon) 3007 Minthogy azonban a Trienti szent Zsinat által a Szentírás értelmezéséről arcátlan elmék megfékezése végett kiadott rendeletet némelyek félremagyarázták, mi, megújítván ugyanezen rendeletet, ama zsinattal összehangzólag kijelentjük, hogy a k eresztény tanítás épületéhez tartozó hitbeli és erkölcsi kérdésekben azt kell a Szentírás igaz értelméül venni, amit magáévá az Anyaszentegyház, amely a Szentírás helyes értelmezésére és a szent könyvek értelmezésének meghatározására jogosult, magáénak vallott és vall; és ezért senkinek nincs megengedve, hogy a Szentírást ezen értelmezéssel szemben vagy a sz entatyák egybehangzó felfogásával ellenkezőleg magyarázza. III. fejezet: A hit 3008 Mivel az ember teljes mértékben Istentől, mint teremtőjétől és Urától függ, és a

teremtett ész a nem teremtett igazságnak tökéletesen alá van rendelve, a k inyilatkoztató Istennek elménk és akaratunk föltétlen hívő hódolatával tartozunk. Ez a hit azonban, mely az ember üdvének kezdete (DH 1532), a katolikus Egyház hitvallása szerint természetfeletti erény, amelynél fogva mi Isten ihlető és segítő kegyelmével hinni tudjuk, hogy mindaz, amit kinyilatkoztatott, igaz, de nem azért, mivel a dolgok benső igaz-voltát természetes eszünk világánál képesek lennénk átlátni, hanem magának a kinyilatkoztató Istennek a t ekintélyéért, aki sem tévedni, sem tévedésbe ejteni nem tud (DH 2778, 2. k ánon) „A hit ugyanis – az Apostol szerint – a reménylendő dolgok alapja, meggyőződés arról, amit nem látunk” (Zsid 11,1). 3009 Hogy azonban mindazonáltal hívő „hódolatunk ésszerű legyen” (vö. Róm 12,1), Isten a Szentlélek benső segítségéhez kinyilatkoztatásának külső bizonyítékait is csatolni akarta,

isteni tényeket ti., éspedig főleg csodákat és jövendöléseket; amelyek, mivel Isten mindenhatóságát és végtelen tudását világosan megmutatják, az isteni kinyilatkoztatás egészen világos és senki felfogóképességét meg nem haladó jelei (3. és 4 kánon) Miért is mind Mózes meg a próféták, mind pedig legfőképpen Krisztus Urunk maga sok és egészen nyilvánvaló csodával és jövendöléssel léptek fel; és az apostolokról ezt olvassuk: „Azok pedig elmentek, mindenütt hirdették az evangéliumot, az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta” (Mk 16,20). És ismét írva van: „A prófétai jövendöléseket még jobban hisszük Jól teszitek, ha figyeltek rájuk, mint sötétben világító lámpásokra” (2Pt 1,19). 3010 Még ha a hit igenlése legkevésbé sem a lélek vak cselekedete, mindazonáltal az ev angélium hirdetését úgy, amint az az üdvösség elnyerésére szükséges, senki el nem

fogadhatja, „hacsak a Szentlélek, aki az igazság elfogadását és a benne való hitet mindenki számára édessé teszi, meg nem világosítja és erre nem indítja” (II. Orange-i Zsinat, DH 377) Ennélfogva a hit, még ha nem a sz ereteten keresztül hat is (vö. Gal 5,6), Isten ajándéka, és g yakorlása az üdvösségre szolgáló cselekedet, amellyel az ember magának Istennek engedelmeskedik, amennyiben kegyelmével – melynek ellen is állhatna – egyetért és azzal közreműködik. 3011 Továbbá az isteni és katolikus hit követelménye, hogy mindazt, amit Isten írott vagy hagyományozott igéje tartalmaz, és, amit az Egyház akár ünnepélyes határozat, akár rendes és 3 egyetemes Tanítóhivatala útján Istentől kinyilatkoztatott hitigazság gyanánt elénk bocsát, higgyük. 3012 Mivel pedig „hit nélkül lehetetlen kedvesnek lenni Istennél” (Zsi 11,6), sem pedig gyermekeinek társaságába eljutni nem lehet, nélküle soha senki meg nem igazult,

és senki az örök életet el nem nyerheti, ha abban (a hitben) „mindvégig állhatatosan nem marad (Mt 10,22; 24,13). Hogy tehát kötelességünknek, mely az igaz hit elfogadásában s az abban való állhatatos megmaradásban áll, eleget tehessünk, Isten az ő egyszülött Fia által Egyházat alapított, s annak intézményét olyan nyilvánvalóan jelölte meg, hogy az mint a kinyilatkoztatott Ige őre és tanítója, mindenki által felismerhető. 3013 Ugyanis csakis a k atolikus Egyházra vonatkozik mindaz, amit a keresztény hit szembeszökő hihetőségének előmozdítására Isten oly nagymértékben és oly csodálatosan létrehozott. Sőt az Egyház a maga csodálatos elterjedése, kiváló szentsége és minden jóban való kifogyhatatlan termékenysége, katolikus egyháza és rendületlen maradandósága által már magában is hatalmas és örökös, hitre indító ok, és isteni küldetésének cáfolhatatlan bizonyítéka. 3014 Ekként történik, hogy az

Egyház, mintegy a nemzetek közt felemelt jel (vö. Iz 11,2), mindazokat, akik még nem hisznek, magához hívja, mind gyermekeit biztosítja afelől, hogy a hit, melyet vallanak, igen szilárd alapokon nyugszik. Ehhez a tanúskodáshoz a felülről jövő erő hathatós támogatása is hozzájárul. Legkegyelmesebb Urunk egyrészt ugyanis kegyelmével felserkenti és segíti a tévelygőket, hogy „az igazság ismeretére eljussanak” (1Tim 2,4), másrészt azokat, akiket a „sötétségből csodálatos világosságába áthozott” (1Pt 2,9; Kol 1,13), kegyelmével megerősíti, hogy ugyanazon fényben állhatatosan megmaradjanak, és azt el ne hagyják, hogy el ne hagyassanak (DH 1537). Emiatt azok helyzete, akik a h it mennyei ajándéka által a k atolikus igazsághoz ragaszkodnak, és azoké, akik emberi vélemények által vezettetve hamis vallást követnek, legkevésbé sem azonos; azoknak ugyanis, akik hitüket az Egyházi Tanítóhivatalnak köszönhetik, soha semmi okuk

nem lehet ezt a h itet megváltoztatni vagy kétségbe vonni (6. kánon). S minthogy ez így van, „hálát adva az Atyaistennek, aki minket a szentek osztályrészére méltatott a világosságban” (Kol 1,12), becsüljük meg az ily nagy üdvösséget (vö. Zsid 2,3), és „emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra” (Zsid 12,2), és „tartsunk ki rendíthetetlenül reménységünk megvallásában” (Zsid 10,23). IV. fejezet: A hit és az értelem 3015 A katolikus Egyház állandó egyetértés alapján azt is vallotta és vallja, hogy az ismeretnek nemcsak elvi, hanem tárgyi szinten is két különböző rendje van: elvi szinten azért, mert az egyikben a természetes ész, a másikban pedig az isteni hit vezet el bennünket a megismerésre; tárgyi szinten pedig, mert azon túl, amire a természetes ész képes eljutni, olyan, Istenben elrejtett misztériumok is elénk kerülnek, hogy higgyünk bennük, amelyek egyedül isteni kinyilatkoztatás

révén jöhetnek tudomásunkra (1. kánon) Ezért mondja az Apostol, tanúsítva, hogy a népek Istent „az ő műveiből megismerték” (Róm 1,20), ama kegyelemről és igazságról, amely „Jézus Krisztus által lett” (Jn 1,17), így szólva: „Hirdetjük az Isten titokzatos, elrejtett bölcsességét, melyet Isten a világ kezdete óta elrendelt a mi megdicsőülésükre, és amelyet senki e világ fejedelmei közül nem ismert fel , nekünk pedig kijelentette Isten az ő lelke által; mert a L élek ugyanis mindent átlát, még az Isten mélységeit is” (1Kor 2,7-8.10) És maga az Egyszülött dicséri az Atyját, mivel ezeket a bölcsek és okosak elől elrejtette, és a kisdedeknek kinyilatkoztatta (vö. Mt 11,25) 3016 Ugyan a hit által megvilágosított ész, ha gondosan, jámborul és józanul kutat, Isten segítségével mind a természetes ismeretek analógiájából, mind maguknak a hittitkoknak egymás közti és az ember végcéljával való összefüggése

alapján a hittitkok némi, éspedig nem kis mértékben gyümölcsöző megértésére jut; mindamellett sohasem lesz alkalmas azokat annyira átlátni, mint azon igazságokat, amelyek az ő saját tárgyát képezik. Az isteni titkok ugyanis már természetüknél fogva annyira fölülmúlják a teremtett értelmet, hogy még a k inyilatkoztatás megtörténte és a h it elfogadása után is mindig magának a h itnek a f átyola fogja takarni és 4 3017 3018 3019 3020 egyfajta homály burkolni addig, amíg ebben a halandó életben „távol járunk az Úrtól; mert a hit által élünk, a színelátás még nem osztályrészünk” (2Kor 5,6sk). Ám, még ha a h it fölötte is van az észnek, a h it és az ész között mégsem lehet ellentét soha; mivel ugyanazon Isten, aki a titkokat kinyilatkoztatja és a hitet szívünkbe önti, az embernek az ész világosságát is megadta; Isten azonban önmagát meg nem tagadhatja, így az igazság sem ellenkezhetik soha az

igazsággal. Egy ilyen ellentétnek alaptalan látszata azonban főképp vagy abból származik, hogy a hit dogmáit nem az Egyház felfogása szerint értelmezték és adták elő, vagy abból, hogy bizonyos agyrémeket az ész megnyilatkozásainak tekintenek. Ennélfogva „minden olyan állítást, amely a megvilágított hit igazságával ellentétes, teljesen hamisnak nyilvánítunk” (V. Lateráni Zsinat, vö DH 1441) Az Egyháznak továbbá, mely a t anítás apostoli tisztével együtt parancsul kapta, hogy a hitletéteményt őrizze, Istentől kapott joga és kötelessége az áltudományt (vö. 1Tim 6,20) kárhoztatni, nehogy bárki is megcsalatkozzék a v ilági bölcsesség és hiú ámítás által (vö. Kol 2,8; 2. kánon) Ennélfogva minden keresztény hívőnek ilyetén, a hit tanával ellenkezőnek megismert véleményeket, főleg ha azokat az Egyház már elvetette, nemcsak, hogy tilos a tudomány valódi vívmányaiként védelmezni, hanem egyenesen kötelességük

azokat az igazság hamis színezetével bíró tévedéseknek tartani. Nemcsak, hogy az ész és a h it egymással soha ellentétben nem lehet, de egymást még kölcsönösen is segítik, hiszen a józan ész a hit alapjait bizonyítja, s a hit fényétől megvilágosítva előmozdítja az isteni dolgok tudományának művelését; a hit pedig az észt szabadítja s védi meg a tévedésektől, és gazdagítja sokféle ismerettel. Ezért téves azt gondolni, hogy az Egyház az emberi művészetek és tudományok művelésének útjába állna, inkább többféle módon pártolja és elősegíti azt. Nem ismeretlen előtte és nem megvetendő ezeknek az emberek életére gyakorolt sok előnye; sokkal inkább azt vallja, hogy azok, amennyiben helyes módon alkalmazzák őket, minthogy „Istentől, a tudomány Urától” erednek (1Kir 2,3), kegyelme segítségével el is vezetnek Hozzá. Az Istentől kinyilatkoztatott hit tanítása ugyanis nem arra való, hogy az emberi elme azt mint

valamiféle filozófiai agyszüleményt tökéletesítse, hiszen isteni örökség gyanánt Krisztus Jegyesére van bízva, hogy ő híven megőrizze és csalhatatlanul értelmezze. Ezért a szent dogmáknak is mindig ahhoz az értelméhez kell ragaszkodni, amelyet az Anyaszentegyház egyszer meghatározott, s ettől bármily tökéletesebbnek látszó és annak nevezett értelmezés címén eltérni nem szabad (3. kánon) „Hadd növekedjék tehát, és haladjon gyors léptekkel előre az idő és évszázadok során az értelem, tudomány és bölcsesség, úgy minden egyes lényben, mint mindenkiben, úgy az egyes emberben, mint az egész Egyházban; de csak kiben-kiben a megfelelő módon, ti. ugyanazon tanításban, ugyanazon értelemben és ugyanazon értelmezésben”. Kánonok 1. Isten, az összes dolgok teremtője 3021 1. Ha valaki az egy igaz Istent, a láthatók és láthatatlanok teremtőjét és Urát tagadja, legyen kiközösítve. 3022 2. Aki nem szégyelli azt

állítani, hogy az anyagon kívül semmi más nem létezik, legyen kiközösítve. 3023 3. Ha valaki azt mondja, hogy Isten és a m indenség szubsztanciája vagy lényege egy és ugyanaz, legyen kiközösítve. 3024 4. Aki azt mondja, hogy a véges dolgok – mind a testi, mind a szellemi, vagy legalábbis a szellemi – lények az isteni szubsztanciából áradnak ki; vagy, hogy a z isteni lényeg önnön megnyilvánulása vagy kifejlődése által lesz mindenné; vagy végül, hogy az Isten az egyetemes illetve meghatározatlan lét, mely önmaga meghatározása által hozza létre nemekre és fajokra, és az egyedekre elkülönülő világegyetemet, legyen kiközösítve. 5 3025 5. Ha valaki azt vallja, hogy Isten a világot és minden dolgot, amit az magába foglal – úgy a szellemieket, mint az anyagiakat –, lényegüket tekintve nem a semmiből hozta létre, vagy azt mondja, hogy Isten nem minden kényszertől mentes szabad akarattal teremtett, hanem abból fakadó

szükségszerűségből, hogy szükségképpen szereti önmagát, vagy tagadja, hogy a világ Isten dicsőségére van teremtve, legyen kiközösítve. 2. A kinyilatkoztatás 3026 1. Aki azt állítja, hogy az egy, igaz Istent, a mi teremtőnket és Urunkat az emberi ész természetes világával az ő műveiből bizonyossággal felismerni nem lehet, legyen kiközösítve. 3027 2. Aki lehetetlennek vagy feleslegesnek mondja, hogy az ember az Istenről és az őt megillető tiszteletről, az isteni kinyilatkoztatás révén tanítást nyerjen, legyen kiközösítve. 3028 3. Aki azt mondja, hogy az ember olyan ismeretre és tökéletességre, amely meghaladja a természetet, Isten által fel nem emelkedhetik, hanem folytonos haladás útján pusztán önmagából kell és lehet is eljutnia minden igaz és jó birtokába, legyen kiközösítve. 3029 4. Aki a Szentírás minden könyvét, minden részükkel együtt, úgy, amint azokat a trienti zsinat felsorolta, szentnek és kánoninak

el nem fogadja, vagy azok isteni sugalmazását tagadja, legyen kiközösítve. 3. A hit 3031 3032 3033 3034 3035 3036 1. Aki az emberi észt annyira függetlennek mondja, hogy neki az Istenben való hitet megparancsolni nem lehet, legyen kiközösítve. 2. Aki azt állítja, hogy az isteni hit nem különbözik az Istenre és az erkölcsre vonatkozó természetes tudástól, s azért az isteni hithez nem szükséges, hogy a kinyilatkoztatott igazságot a kinyilatkoztató Isten tekintélyéért higgyük, legyen kiközösítve. 3. Aki azt mondja, hogy az isteni kinyilatkoztatás külső jelek által érthetővé nem válhatik, s ennél fogva az embereknek csak saját belső tapasztalatukból fakadóan vagy személyes sugalmazásra kellene a hithez eljutniuk, legyen kiközösítve. 4. Aki azt mondja, hogy csodák nem történhetnek, s ezért minden róluk szóló elbeszélés, ha a Szentírásban található is, a mesék vagy mítoszok közé sorolandó, vagy, hogy a csodákat soha

bizonyossággal felismerni nem lehet, s azok a keresztény vallás isteni eredetét megfelelően nem bizonyítják, legyen kiközösítve. 5. Aki azt mondja, hogy a keresztény hit elfogadása nem szabad cselekvés, hanem az emberi észérvek szükségképpen hozzák létre; vagy, hogy a szeretet által ható élő hithez csak Isten szükséges, legyen kiközösítve. 6. Aki azt mondja, hogy a hívők helyzete és azoké, akik az egyedül igaz hitre még nem jutottak el, azonos; úgy, hogy a katolikusoknak jó okuk lehet arra, hogy hitüket, melyet az Egyházi Tanítóhivatal kebelén már elfogadtak, beleegyezésük felfüggesztése mellett kétségbe vonják mindaddig, míg hitük hihetőségét és igazságát tudományos érvelés útján be nem bizonyították, legyen kiközösítve. 4. A hit és az értelem 3041 1. Aki azt mondja, hogy az isteni kinyilatkoztatásban nincsenek valódi és sajátos értelemben vett misztériumok, hanem a kellően művelt ész a hit összes

dogmáját pusztán természeti alapelvekből kifolyólag megértheti és bebizonyíthatja, legyen kiközösítve. 3042 2. Aki azt mondja, hogy az emberi tudományok gyakorlásának oly szabadnak kellene lennie, hogy azok állításait, ha mindjárt a kinyilatkoztatott tanítással ellenkeznének is, igaznak kellene tartania, s azokat az Egyház sem kárhoztathatná, legyen kiközösítve. 3043. 3. Aki lehetségesnek mondja, hogy az Egyház által előadott dogmák majd a tudomány előrehaladtával attól eltérő értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak tulajdonított és tulajdonít, legyen kiközösítve. 6 Zárszó 3044 Mi tehát főpásztori kötelességünkhöz híven, Krisztus szerelmére minden keresztényt, legfőképpen azonban az elöljárókat, illetve tanítói hivatalt viselőket arra kérjük, s egyszersmind ugyanazon Istenünk és Üdvözítőnk tekintélyével nekik azt parancsoljuk, hogy ezen tévedéseket az Anyaszentegyháztól távoltartani és

azt tőlük megtisztítani igyekezzenek és f áradozzanak, s egyszersmind arra is törekedjenek, hogy a legtisztább hit világossága nyilvánvalóvá váljék. 3045 Minthogy azonban nem elég az eretnekség gonoszságát kikerülni, ha nem óvakodunk azon tévelyektől is gondosan, amelyek azzal többé-kevésbé összefüggésben vannak; mindenkit figyelmeztetünk azon kötelességére, hogy azon határozatoknak és dekrétumoknak, amelyekben a Szentszék elvetett és megtiltott ilyesfajta visszás, itt részletesen fel nem sorolt véleményeket, engedelmeskedjék