Gazdasági Ismeretek | Gazdaságtörténet » Japán gazdasági története a II. világháborútól napjainkig

Japán gazdasági története a II. világháborútól napjainkig Tartalomjegyzék I. Bevezetés II. Japán természeti adottságai III. Japán a második világháború után: - Térhódítás Afrikában és a Közel-Keleten - Gazdasági terjeszkedés Latin-Amerikában - A szocialista világpiac jelentősége - A japán gazdaság sebezhető pontjai IV. Japán gazdasága az 1970-es években: - Az állami beavatkozás fontosabb területei - A külkereskedelem szerepe - Kapcsolat az Egyesült Államokkal - Japán szerepe a Csendes-óceáni térségben - Japán és a Közös Piac kapcsolata V. Japán az 1980-as években: - A japán gazdaság sajátosságai - Az állam által vezérelt gazdaság - A gazdasági szervezetek szabályozása - A japán vállalatok és a gazdaságirányítás - Nemzetközi tőke- és árukapcsolatok - Az ún. buborékgazdaság - Mi a japán gazdaságban és társadalomban a siker ára? - A japán példa VI. Gazdaságirányítás és tervezés az 1990-es évek

tükrében: - A japán menedzsment rendszer - A japán vállalatvezetés és –szervezés - A gazdasági növekedés tényezői - Japán gazdaságpolitikája VII. Japán napjainkban: - Már a Japán kormány is csökkenő GDP-t vár - Mélyül a recesszió Japánban - Nőtt a japán külkereskedelmi többlet - A vártnál is nagyobb a japán GDP-csökkenés? - Jobban kedveli a feltörekvő piacokat a Merrill Lynch Bevezetés: Ázsia a legnagyobb szabású gazdasági fellendülés helyszíne. Az ázsiai modell szerint az állam szövetségre lép a helyi üzleti érdekekkel, és segít nekik a tőkefelhalmozásban. Ez a stratégia azonban csak akkor jár sikerrel, ha a kormány felügyeli az ipartervezést, komoly pénzügyi befolyással bír, bizonyos fokig képes megvédeni a hazai ipart, és megszabhatja a béreket. A módszert először Japánban vitték sikerre, ahol külön előny volt a demokratikus intézményrendszer kiépülése, amelyre az amerikai megszállás idején

került sor. Japánban a politikai ellenőrző és kiegyenlítő tényezők hiányoztak. Japán gazdasági sikerei a világ számos országában elismerést és csodálatot váltottak ki az elmúlt évtizedekben. Japán a világ legjobb termelékenységi mutatóival rendelkezik A ’80as években a fogyasztói árak emelkedése 2 és 3% között stabilizálódott, és a munkanélküliségi ráta sem emelkedett 3% fölé. Ugyanakkor a fogyasztásra fordított személyi kiadások évről évre növekedtek, külkereskedelmi mérlegét minden évben jelentős aktívummal zárta. A „csoda” csak 1962-ben vált ismertté számukra Eddig a japánok többsége nem hitte el azt a gazdasági növekedést, amit elértek, és ami tovább fokozódott a gyors ütemű gazdasági növekedési periódus második felében (1955-1973). Ha az 1951-1953 közötti időszakot 100-nak vesszük, akkor a bruttó nemzeti termék (GNP) indexe az 1934-1936 közötti időszakban 90, az 1961-1963-as időszakban

248 és 1971-1973 között 664 volt. A gazdasági potenciál a háború utáni időszakban, 1946 és 1986 között több mint 55-szörösére nőtt. Az ezutáni időszakban egyre több hangsúlyt kaptak a japán irányítási-szervezési módszerek: a döntés-előkészítés, a csoportos döntés módszere, a szenioritás alapján történő besorolás, a minőség-ellenőrző körök, az életfogytiglani foglalkoztatás, a munkásjóléti sémák, a konszern, az általános kereskedelmi vállalat és az iparvállalati csoportok. A „japán csoda” tényezői között a leggyakrabban idézettek az alábbiak voltak: a munkahelyéhez ragaszkodó, szakképzett, olcsó és bőséges munkaerő; a magas felhalmozási (és megtakarítási) ráták; a külföldi technika átvétele; a magánszektor és az állami irányítás szoros összefonódása, a gazdaság szerkezeti változásai. A nyersanyagokban és energiahordozókban hagyományosan szegény Japán számára alapkérdés volt a

behozatal ellenértékét „kitermelő” iparcikkexportnak a világpiacon, de ezen belül különösen az Egyesült Államok, illetve a délkelet-ázsiai országok piacán való versenyképes megjelentetése is. Végül ugyancsak sokszor említették a gyors növekedést lehetővé tevő tényezők között a viszonylag alacsony katonai kiadásokat. A természetes szaporodásnak a második világháború utáni évek fellendülését követő visszaesése, valamint a két évtizeden át tartó gyors gazdasági növekedés éppen a korábban bőségesen rendelkezésre álló olcsó munkaerőtől „fosztotta meg” a japán gazdaságot, hiszen relatív munkaerőhiányt eredményezett, és a munkabéreket a fejlett tőkés versenytársakéhoz közelítette, miközben a fejlődő országok közötti versenytársakéhoz viszonyítva eltávolította. Japán természeti adottságai: Japán a kelet-ázsiai partok mentén található. Négy nagy (Hokkaido, Honshu, Shikoku, Kiushu) és több

ezer kicsiny szigetből tevődik össze. Partjait négy tenger öleli körül: a Csendes-óceán, a Kelet-Kínai-tenger, a Japán-tenger és az Ohotszki-tenger. A japán szigetcsoport mintegy 85%-át többnyire vulkanikus eredetű hegységek borítják. Közülük napjainkban is több mint ötven tűzhányó működik A hegységek átlagos magassága: 400-600 méter. Összesen 250 hegy magassága lépi túl a 2000 métert A legmagasabb hegycsúcs a Fuji (3776 méter). A megszámlálhatatlan kénes- és meleg forrás, amely főleg a hegyekben és azok alján található, szintén vulkanikus jellegre utal. A klíma kedvezőnek mondható, eltekintve Hokkaido zord és hosszú telétől. A csapadékos, párás időjárás a monszun hatására alakult ki. Gyakori a viharos tájfun A négy évszak jól elkülöníthető. A nyár meleg és nedves A tavasz és az ősz enyhe és napsütéses De a tél sem túl zord az ország területének túlnyomó részén. Japán földjeit hatalmas

kiterjedésű erdőségek, hegyi tavak, gyors lejtésű patakok, kopár sziklacsúcsok és vízesések tarkítják. A hatalmas erdőségek és a kiterjedt terméketlen sziklavidék szűkre korlátozta a megművelhető földeket. Emellett ásványi nyersanyagokban és energiahordozókban is szűkösek a készletek, amelyeket emiatt behozatalból kell pótolni. A szén kivételével alig akad jelentős nyersanyag Bár kitermelése olyan költséges, hogy gazdaságosabb importálni az ország szükségletét fedező mennyiséget. A lignit mennyisége még számottevő, azonban nagy részét nem lehet kitermelni, mert a termőföldek alatt húzódnak. A kőolaj-előfordulás meglehetősen ritka Az energiahordozók közül Japán legnagyobb bőségben vizienergiával rendelkezik, aminek felhasználását az iparosítás során gyors ütemben fokozták. Az energia-előállításban mindinkább fokozódik az atomerőművek szerepe. A hazai uránércforrások hiánya és az atomáram

előállítási költségszínvonalának viszonylagos magassága némileg fékezi e terület fejlesztését Japánban. A feldolgozóipar számára nélkülözhetetlen nyersanyagkincsek jórészt szintén hiányoznak vagy viszonylag kis mennyiségben állnak rendelkezésre. A bauxitigényeket szinte teljes egészében import útján elégítik ki. S hasonló a helyzet a króm, a nikkel, a molibdén, a wolfram és a vanádium tekintetében is. Jóval kedvezőbb az ólom-, a cink- és a mangánellátottság, amelyből szükségleteiknek mintegy felét saját forrásokból biztosítják. Említésre méltóak még a bizmut-, a mészkő-, a gipsz- és a szilíciumkészletek. Korlátozott mértékben található arany és ezüst. A kősókészletek viszonylag jelentősek, de nem fedezik az ipari és étkezési igényeket. Bőséges készletek csak piritből vannak A szigetállam gyors iparosodásával párhuzamosan egyre fokozottabbá vált a nyersanyaggond. A hazai lelőhelyek

elégtelensége sok esetben a meglévő készletek kedvezőtlen kitermelési körülményeivel vagy szállítási nehézségekkel társult. A fellendülést a kereskedelem eredményezte. Japán a második világháború után: A II. világháborús vereség után az Egyesült Államok fegyveres erői szállták meg Japánt. Az amerikai gyámkodás alatt az ország alkotmányos monarchiává alakult, földosztást hajtottak végre, feloszlatták a családi monopóliumokat, és bevezették a nyugati demokrácia szabályait (szólás-, sajtó-, gyülekezési szabadság, stb.) Azonban hiába vannak az amerikai „játékszabályok”, a társadalom őrzi hagyományait. 1993-ban fordult elő először, hogy a választásokon a kormány vesztett. Az 1947-ben elfogadott új alkotmányban Japán örökre lemondott a hadviselés jogáról. 1951. szeptember 8-án, San Francisco-ban két szerződést írtak alá a felek Az egyik a japán különbéke szerződés, amelyet 48 állam írt alá. A

másik az amerikai-japán biztonsági szerződés, melynek értelmében Japánban továbbra is állomásozhatnak amerikai csapatok és katonai támaszpontokat is tarthatnak fent. Ezt a szerződést 1960-ban megújították A japán társadalom nagy része minden lehetséges módon békét szeretne, s ellenzi a második világháborúban történteket. Az Ázsiában történtek nagy része ismeretlen a japán ifjúság előtt, ellenben „aprólékos részletességgel” tanulja Hirosima és Nagaszaki elpusztításának mozzanatait. A japán fiatalok „kollektív emlékezete” meglehetősen hiányos, mert az Oktatásügyi Minisztérium ma sem ért egyet azzal, hogy a második világháború Japán által elkövetett agresszióit is tanítani kellene, nemcsak az amerikai atombomba pusztításait Japánban. Japánban a külkereskedelemnek a piacbővítésen túlmenő, az egész gazdaság növekedését jelentősen ösztönző szerepe van. Az ország modern fejlődésének időszaka

elválaszthatatlan az export és import alakulásától. A fegyverletétel után a régebben gyarmatosított, nyersanyagban gazdag területek elvesztése, továbbá a lakosság, valamint a gyáripar azóta bekövetkezett erőteljes növekedése miatt Japán számára a külkereskedelem jelentősége még a korábbinál is nagyobb lett. Az új helyzetben a fő cél: a vezető ipari hatalmak élvonalához való felzárkózás érdekében, a japán üzleti körök rugalmasabb külkereskedelmi politikát folytassanak. Exportoffenzívájuk világszerte ismert és elismert Sikereik nem utolsó sorban az állam sokoldalú közreműködésének, támogatásának, valamint a termelés alacsony önköltségi, illetve bérszintjének köszönhető. A második világháborút követően változások történtek a világkereskedelemben a XIX. századhoz képest. Az új időszakban a „horizontális” árucsere jelentősége került előtérbe, azaz az iparilag fejlett államok kölcsönös

vásárlásai egymástól. Japán késői iparosodása és nyersanyagszegénysége miatt fontos, hogy a nemzetközi piacok megváltozott igényeihez igazodjon, s ezeknek megfelelően specializálódjon. Elengedhetetlen szempont még az, hogy sikeresen versenyezzen a harmadik világ árufelvevő piacaiért is. Emellett bővítenie kell a fejlődő országokkal lebonyolított forgalmát is. A két világháború között Japán fő exportcikkei a textíliák, az üveg- és porcelánfélék, a cement, a kerékpárok, a villanyégők és a konzerváruk voltak. Az 1960-as évekre ez nagyban megváltozott. Akkor már konfekcióipari termékeket, hajókat és bizonyos elektronikus berendezéseket, hírközlési-, elektrotechnikai-, optikai- és egyes vegyipari cikkeket, különféle precíziós és orvosi műszereket, varrógépeket, motorkerékpárokat, zongorákat, játékárukat, halkonzerv-gyártmányokat, stb. exportáltak Ebben az időszakban a korszerű tömegtermelésre beállított

feldolgozóipar túlnyomóan külföldi nyersanyagokra támaszkodott. Erre vonatkozóan néhány adat: a vasérc szükséglet négyötödét, a kokszolható szénfogyasztás felét, a rézércnek pedig egyharmadát vásárolták külföldön. Jóformán teljes mértékben importált nyersanyagokon alapult az olajfinomítás, a petrokémia, az alumíniumgyártás. A japán külkereskedelmi forgalom értékének emelkedése az ’50-es, ’60-as években a világviszonylatban lebonyolított árucsere növekedési rátáját közel háromszorosan szárnyalta túl. A japán külkereskedelem regionális szóródása a második világháború után nagymértékben megváltozott. A legfontosabb változás az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelem intenzívebbé válása. Japán, miután 1949-től visszakapta az önálló külkereskedelem jogát, árucseréjét minden kontinensen kiépítette. Az amerikaiak importkorlátozó és ún. dollárvédelmi intézkedései, továbbá a Japán

irányában alkalmazott egész gazdasági stratégiájuk gátolja, hogy Japán exportképessége fokozódásának arányában bővíthesse az USA felé szállításait. Az 1960-as években Japánnak csak Délkelet-Ázsia országaival volt jelentős kereskedelmi kapcsolata (Thaiföld, Fülöp-szigetek, India, Tajvan, Indonézia, Szingapúr és Dél-Korea). Azonban az export növekedési üteme lassúbb e fő felvevőterület viszonylatában, mint egész kivitelének bővülési lendülete. A kivitel csökkenésének okai: 1. Az érintett államok nagy része néhány igen fontos japán exportcikk tekintetében önellátásra rendelkezett be. 2. A délkelet-ázsiai országok devizagondjai fokozódtak 3. Más fejlett ipari hatalmak is tért nyertek az ázsiai piacokon Ezután Pakisztán és Malaysia felé bővítették a piacot, majd Afganisztán felé. Latin-Amerika és Afrika felé nehéz volt „terjeszkedni”. Latin-Amerikában ugyanis az USA épített ki magának döntő

befolyást, Afrikában pedig a Közös Piac országainak gazdasági hatósugara vált egyre kiterjedtebbé. Japán exportoffenzívájának következő legfontosabb és legsikeresebbnek bizonyuló célterülete Nyugat-Európa. 1959 óta részesedése évi átlagban több mint 18%-kal nőtt Tehát jelentősen túlszárnyalta az egész kivitel átlagos bővülési ütemét. Az EFTA tagjai közül Anglia a távol-keleti cikkek legjelentősebb vásárlója. Anglia után sorrendben Svájc, Svédország, Dánia, Norvégia, Portugália és Ausztria következik a japán áruk vevőjeként. A Közös Piac államai közül az NSZK vesz át legtöbb árut Japántól. A Hatok között Franciaország és Olaszország számít még fontos piacterületnek. Görögország és kis mértékben Spanyolország vesz még át japán exportcikkeket. Térhódítás Afrikában és a Közel-Keleten: A kivitel értékének alakulása alapján Afrika a japánok negyedik legnagyobb piaca. A fő partnerek közül

csak Libériával és a Dél-Afrikai Köztársasággal folytatott árucseréjének mérlege aktív. Jelentős eredmény, hogy Japán kisebb-nagyobb mértékben betört az összes francia, brit, belga, holland és portugál érdekterületre Afrikában csakúgy, mint Óceániában és a Karib-tenger térségében. Japán Afrikát potenciálisan kedvező területnek tekinti Az exportcikkek közül Afrikában és a Közel-Keleten elsősorban a járművek (főleg a hajók), a gépi- és elektrotechnikai felszerelések és a műszerek keresettek. Cél, hogy minél több hosszú lejáratú kereskedelmi szerződést kössenek, amelyek akkor is előnyösek maradnak Japán számára, ha a kivitel és a behozatal értékében egészen kiegyenlíti is egymást. Az innen importált olcsó nyersanyag felhasználásával ugyanis magas értékű gyáripari cikkeket állít elő Japán, amelyeket mind belső, mindpedig külső piacain kedvezően értékesíthet. Ennek érdekében és afrikai pozíciói

megszilárdítására műszaki fejlesztési segítségnyújtás, közvetlen invesztíciók alkalmazása és a szakemberképzés révén is bővíteni kívánja kapcsolatait. A tőkés piacok közül a japán export 1950 és 1965 között leglendületesebben Óceánia viszonylatában bővült: több mint tizennégyszeresére, behozatala pedig közel nyolcszorosára emelkedett. Ebben az övezetben Ausztrália a legfőbb partner, ide irányul az Óceániára jutó japán kivitel több mint háromnegyed része. Fő árucikkek: gépjárművek és pamutcikkek Az árucsere mellett Óceánia előnyös lehetőségeket nyújt technikai együttműködésre, közös vállalkozások életrehívására, ipari beruházásokra is. E téren Japán egyre inkább kiaknázza a kedvező körülményeket. Gazdasági terjeszkedés Latin-Amerikában: Latin-Amerika fontossága áruelhelyezés szempontjából különösen 1955-56-ig volt rendkívül nagy. Egy évtized alatt az ide irányuló japán kivitel

mindössze 20%-kal, az innen eredő import viszont több mint 140%-kal emelkedett. Így a ’60-as évek elejétől Japán szempontjából erősen deficites szaldójú lett az árucsere. Természetesen a profitszerzés mellett a Japánból kiáramló tőkének piacteremtő célja is volt, s e tekintetben nem különbözött az egyéb kontinensekre jutó jenösszegektől. Japán latin-amerikai tőkeérdekeltségei viszonylag gyors ütemben nőttek. Legjelentősebb pozíciókat Brazíliában, Mexikóban és Chilében szereztek maguknak a távol-keleti tőke- és áruexportőrök. A jelentős hosszúlejáratú árucsere-megállapodásokon túl több japán gépipari tröszt leányvállalatot hozott létre az említett országokban, főleg textilgépgyártó, fémkohászati, gépkocsi- és hajóépítő-kapacitásokat, elektrotechnikai cikkeket előállító társaságokat, valamint fém- és egyéb feldolgozóipari üzemeket, amelyek magas hasznait a külföldi tulajdonosok jobbára

reinvesztálják. Az így alapított üzemek döntő része vegyes vállalkozás, ami helyileg részben jobb expanziós lehetőségeket teremt a japánok számára, s részben a diszkrimináció lehetőségét is korlátozza a távol-keleti árukkal szemben. Jelentősebb passzívuma Japánnak, pl. a Peruval és Brazíliával lebonyolított árucseréjében mutatkozik. Az utóbbiból nagymennyiségű gyapotot importál Igen értékes továbbá a távolkeleti feldolgozóipar számára az Argentínában vásárolt gyapjú, a Chiléből, Bolíviából, Peruból érkező színesfémek. Japán pedig gépeket, különféle gyárberendezési- és elektrotechnikai cikkeket szállít. Japán külkereskedelmének területi megoszlása: (millió jenben) Export Ázsia. Európa. Észak-Amerika Dél-Amerika. Afrika. Óceánia. Összkivitel. Import Ázsia. Európa. Észak-Amerika Dél-Amerika. Afrika. Óceánia. Összbehozatal. 1935 1950 1955 1960 1964 1965(a) 1281 257 587 73 184 88 2478 137

784 35 893 77 012 11 166 26 555 9465 297 965 302 897 73 901 194 033 53 533 74 009 24 695 723 068 525 181 171 957 484 268 64 657 126 637 65 472 1 428 172 784 974 323 460 816 264 76 421 218 978 116 380 2 336 477 893 160 390 600 969 840 175 680 294 120 145 440 3 042 720 868 337 871 43 69 249 2437 113 321 13 871 166 736 14 172 9454 30 376 347 930 324 713 62 607 367 953 37 432 22 664 73 204 888 573 492 783 144 519 692 145 52 109 54 002 145 496 1 586 054 863 973 303 252 977 400 249 120 136 935 245 226 2 775 906 892 860 261 360 980 280 254 520 127 080 234 720 2 940 840 a.: az adatok a tőkés országokkal lebonyolított áruforgalom megoszlását tükrözik! Forrás: Statistical Handbook of Japan, 1965. 81-83 old + The Oriental Economist, 1966 augusztus, 486-487 old A szocialista világpiac jelentősége: A szocialista országokkal folytatott árucsere Japán külkereskedelmében a fegyverletételt követő első évtizedben elhanyagolhatóan kicsiny arányú volt. Csak 1956-tól

váltak jelentősebbé Japán és a szocialista államok kölcsönös áruszállításai, amikor Japán ENSZ-tag lett, s igyekezett kapcsolatait sokoldalúbbá tenni. Japánnak a szocialista országokba irányuló exportja az 1960-tól számított fél évtized alatt mintegy hat és félszeresére emelkedett. A szocialista világrendszer országai közül 1965-ig a Szovjetunió volt Japán legjelentősebb vevője és szállítója, a folyó évtized közepén pedig a Kínai Népköztársaság került az első helyre, helyet cserélve a szovjet állammal. A harmadik legfontosabb szocialista kereskedelmi partner: Kuba. Kedvező tényező a geográfiai közelség A Szovjetunióba irányuló japán szállításokban a gépek és az üzemi berendezések súlya mintegy 60%-ot tesz ki, tehát az ide irányuló kivitelének túlnyomó részét adja, ezenkívül hajókat, vegyi termékeket, textilárukat és acélkészítményeket vesz át a szovjet állam. Cserébe Japán épületfát,

nyersolajat, nyersvasat, mangánércet és szenet kap. Ez a feldolgozóipara számára igen fontos és előnyös. A Kínai Népköztársaság főként precíziós gépeket, elektromos berendezéseket, műtrágyát, fémkészítményeket és textilféléket vásárol. Exportcikkei: mezőgazdasági termékek (főleg szójabab), tengeri rákok, s néhány fontos nyersanyag. Az európai szocialista országok között Románia kereskedik legnagyobb mértékben Japánnal. Ide leginkább tv-képcsöveket és tv-alkatrészeket exportálnak A második legfontosabb partnernek Bulgária bizonyult, amely a ’60-as években erőteljesen fejlesztette e viszonylatú árucseréjét. Csehszlovákia lenne a kereskedelem értéke alapján a harmadik számottevő vevő és szállító a szocialista államok sorában, de az árukapcsolatok süllyedő tendenciát mutatnak, akárcsak az NDK és Albánia esetében. Lengyelország és Magyarország értékben közelálló és lassan növekvő keretben

folytat árucserét Japánnal. A japán gazdaság sebezhető pontjai: A japán fejlődési ütem 1961 óta lelassult, majd az 1964-65-ben kibontakoztatott nehézségeket egyértelműen Japán legmélyebb depressziójának tartanak számon a második világháborút követő időszakban, s ez részben új gazdaságpolitikai módszerek alkalmazására késztették az uralkodó köröket. A konjunkturális egyensúlyzavarokat a kormány az állam árués szolgáltatásvásárlások bővítésén túl kamatláb-csökkentéssel, hitelnyújtási könnyítésekkel és a felfutó iparágakban beruházások ösztönzésével törekszik korlátozni, illetve elhárítani. A legjelentősebb piacnövelő tényezők az invesztíciók, de ezek jó része bankhitelekből származott. E megoldási módszer fenntartása tovább fokozhatja Japán gazdasági problémáit Szembetűnő a viszonylag stabil nagykereskedelmi árszinttel összevetve a fogyasztói árak gyors emelkedése. Ennek fő indokai a

következők: a munkabérek erőteljes emelkedése miatt nő az ipari önköltség, valamint az egyre drágább szolgáltatások és a luxus élelmiszercikkek iránt bővül a kereslet. Tagadhatatlan tény, hogy a hazai lakosság személyes fogyasztásának bővülése arányaiban nem tartott lépést a termelés és termelékenység növekedésével, mert az életnívó javulása is jelentős mértékben elmaradt attól. Japán látványos piachódítási sikerei ellenére komoly gondokkal kell szembenéznie a külkereskedelemben is. A nemzetközi árucsere földrajzi megoszlásának, szerkezetének és árszintjének alakulásával kapcsolatban merülnek fel figyelemre méltó problémák. Japánnak tovább kell fejlesztenie eddigi gazdasági expanziós taktikáját. Kiemelkedő jelentőségű az a tény, hogy az iparilag fejlett tőkés országok strukturálisan egyenlőtlen külkereskedelmet folytatnak Japánnal. Viszonylag kevés nehéz- és vegyipari, kész-, illetve

végterméket vesznek át tőle, míg többségük ide irányul szállításai túlnyomóan ilyen cikkekből tevődnek össze. Ez Japán árucsere mérlegét általában kedvezőtlenül befolyásolja. Japán gazdasága az 1970-es években: Az 1960-as és ’70-es évek átlagában az ún. elkölthető jövedelmek mintegy 20%-át személyi megtakarításokra fordították, s ez kétségkívül döntő okát adja Japán kiugróan magas megtakarítási hányadainak. A nagyarányú személyi megtakarítások háttértényezői:  A régebbi idők hagyományosan alacsony fogyasztási színvonala.  A szociális ellátottság, a társadalombiztosítás általános szintje és elterjedtsége viszonylag csekély.  A jelzálogkölcsönök, személyi kölcsönök, részletfizetési kedvezmények viszonylag kevéssé elterjedtek.  Az évenként kétszer kifizetésre kerülő ún. bónuszokat a japánok többletjövedelemnek tekintik, amelynek nagy részét eleve félreteszik. Az 1973-as

év a megtakarítások szempontjából is új jelenségeket hozott – mintegy megerősítve egy új fejlődési szakasz beköszöntét. Bár a megtakarítási hányad lassú csökkenése már az 1971-es évvel elkezdődött, 1973 után ez a folyamat felgyorsult, s e mögött a vállalati- és kormányzati megtakarítások jelentős abszolút mérvű visszaesése húzódott, amit csak részben ellensúlyozott a személyi megtakarítások ugrásszerű növekedése. A megtakarítások GNP-hez viszonyított súlyának, illetve forrás szerinti összetételének alakulása az 1969-1976 közötti időszakban: (százalékban) Év 1969 1970 1971 1972 1973 1974 1975 1976 A megtakarítások forrás szerinti összetétele Megtakarítási értékcsökkenés megtakarítások hányad vállalati „személyi” kormányzati 39,5 34,1 15,6 31,1 19,2 40,3 33,6 16,3 32,5 19,7 39,1 34,7 14,9 33,3 18,5 39,2 34,4 11,7 36,4 18,7 39,5 35,3 1,1 40,9 21,8 35,6 33,8 0,1 51,8 17,4 32,0 36,0 7,3 58,6 6,1

32,2 34,6 9,3 55,2 6,7 Forrás: Saját számítások az Annual Report on National Income Statistics, Economic Planning Agency, Government of Japan, 1975. 2-7 és 26-31 old + a Japan Statistical Yearbook, 1978 481 és 483 old alapján A hatékonyság romlását egyértelműen a termelés állóalap-igényességének növekvő tendenciája váltotta ki. Minthogy a nevezőben szereplő beruházási hányad Japánban nemzetközi mércével mérve ugyan magas szintű, de lényegében változatlan volt, így az állótőke-igényesség tendenciája nem a korszerűsödés lelassulásával, hanem a számlálóban szereplő beruházási ráta növekedésével függött össze. Az 1970-es években a korábbi gyors és lényegében egyoldalúan termelésorientált fejlődés utórezgéseiként a gazdaságnak már olyan kényszerítő körülményekkel kellett szembenéznie, amelyek valamiféle arányos fejlődési útra térítik vissza. A hosszabb időn át elhanyagolt, valamint a szerkezeti

változások kapcsán igényelt új, nem termelő jellegű infrastrukturális fejlesztések, most már sürgető erővel, s persze megnövekedett költségkihatásokkal léptek fel, hiszen jóval magasabb árszínvonal mellett, egyszerre nagyobb tömegű tőkebefektetésekre volt szükség. Emellett megnövekedtek a környezetvédelemmel kapcsolatos terhek is. Az esetleges új üzemi létesítmények beindításánál már a spekuláció által felhajtott telekárakkal kellett számolni. A ’80-as évekig tovább folytatódott az állóalap-igényesség növekedése. A magas beruházási ráták szükségességét a nagyon erős belföldi verseny is fokozta. Ugyanis az önfinanszírozás csekély aránya, s így a nagyobb kamatterhek következtében, azonos forgalom esetén a japán vállalatok más országok vállalataival összevetve általában jóval kisebb profitot realizálnak, tehát nagyon szűk sáv választja el egymástól a még előnyös és a már előnytelen

vállalkozásokat. A mintegy két évtizeden át tartó addicionális növekedési tényezőnek a szerepcsökkenése fontos elemét alkotta az 1970-es években bekövetkező szakaszváltásnak. Két fontos tényező volt: a külföldi technika (technológia) Japánba való beáramoltatása és a belföldi felhalmozás. A technika importja lényegében az ún szellemi termékek behozatalára korlátozódott. Ugyanis az egyéb módozatok (áru- és tőkeimport) szerepe a különféle kvóták, kontingensek, vámok és nem vám jellegű „védőmechanizmusok”, illetve a konkrét tilalmak és engedélyezési eljárások miatt annyira korlátozott volt, hogy a technológia exportőreinek szinte nem is volt más választásuk, mint szellemi termékek eladásával jutni be a japán piacra. A külföldnek a japán piacról alkotott értékítélete jelentős változáson ment keresztül, hiszen az 1950-es évek elején még Japánnak kellett kezdeményeznie a külföldi technika

behozatalát, az 1960-as években viszont már a nagy gazdasági fejlődés, a piac kibővülése és minőségi előrelépése láttán a fejlettebb tőkés országok érdeklődése rohamosan nőtt a licenc eladások iránt. Az ezekből származó bevételek ugyanis lehetővé tették a már korábban felmerülő kutatási-fejlesztési költségek megtérülését, illetve többletjövedelmek szerzését. A licenceladási érdek kulcstényezőjét az képezte, hogy az exportőrök a minél nagyobb piaci részarányt, a termelés és a forgalom minél nagyobb felfuttatását tűzték ki célul, hiszen a szabadalmi díjak bevételei ezekkel voltak arányosak. Japán technológiai importjához fűződő alapvető érdekei a piaci mechanizmus alapján álló rendszer versenyorientáltsága, illetve ennek sajátos érvényesülése. Már az 1950-es években is a japán gazdaságnak markáns jellegzetessége volt az ún. túlzott verseny, minthogy a versenytársak a nyereség tömegét

csak a termelés és forgalom, a piaci részarány növelésével tudták fokozni. Érthető tehát, ha minden további pozíciószerzési előnyt nyújtó fejlesztés-újítás iránt fokozott érdeklődés nyilvánult meg, amelynek a korabeli viszonylagos tőkeszűke és nagy technikai lemaradás körülményei között a legjobb, legelőnyösebb módozatát éppen a külföldi technika gyors beáramoltatása jelentette. A hazai túlzott verseny mellett ugyancsak nagy motiváló erőt képviselt a külvilággal szembeni versenyképesség javítása, s ennek kapcsán mindenekelőtt a technikai felzárkózás meggyorsítása, illetve a világpiaci keresletnek megfelelő versenyképes exportstruktúra kialakítása. A műszaki rés szűkülését a legjobban a saját kutatási és fejlesztési tevékenység fellendülése, valamint a licencek exportjának erőteljes megindulása illusztrálja. Miközben az Egyesült Államokban a K+F kiadásoknak a bruttó nemzeti termékhez

viszonyított súlya az 1964. évi 2,99%-ról 1972-re 2,45%-ra csökkent, Japánban az 1963 évi 1,25%-ról 1972-re 1,89%-ra nőtt. A K+F ráfordítások Japánban évi átlagban 21%-kal, az USA-ban pedig csupán 6%-kal nőttek. A felzárkózás meggyorsulásában különféle belső- és külső kényszerhatások is szerepet játszottak. A legfontosabb belső motiváció egyrészt abból fakadt, hogy a sikeres gazdasági fejlődés tudatában Japán egyre inkább megelégelte, hogy csak követő szerepet játsszék a világ technikai fejlődésében, és ezen a téren is gazdasági nagyhatalmi pozícióba kívánt kerülni. Másrészt viszont a növekedéssel együtt járó negatív jelenségek (környezetszennyezés, a szociális infrastruktúra elhanyagolása), amelyek Japánban a kis területre koncentrálódott nagy lélekszám miatt amúgy is hatványozott erővel érvényesültek, azt is kényszerítő erővel vetették fel, hogy ezekre a számukra legjobban megfelelő technikai

„válaszokat”, megoldásokat saját maguknak kellett megtalálniuk, kifejleszteniük. A ’70-es évek végére már egyértelművé vált, hogy Japán adhat műszaki fölénye révén más országoknak növekedési impulzusokat. Japán önálló műszaki fejlődésének mind hazai, mind pedig külgazdasági távlatait is meghatározza az a felismerés, hogy az ország technikaitechnológiai színvonala a világgazdasági erőviszonyok egyik meghatározó tényezőjét képviseli. Az állami beavatkozás fontosabb területei: Japánban az ún. indikatív tervezés módszerét alkalmazzák A gazdaság kialakításában a különböző főhivatalok, minisztériumok illetékesein kívül eleve részt vesznek a magánszektor és a gazdaságtudomány legjelentősebb képviselői is. Habár a terv csupán jelzéseket hivatott nyújtani, a döntéshozatal egyik legfontosabb tényezőjét jelenti. Általában öt-, időnként pedig tízéves terveket készítenek, amelyek igen sokszor a

tervidőszakokban részben át is fedik egymást. A tervkészítést a miniszterelnöknek a Gazdaságtervezési Tanács elnökéhez küldött felkérése indítja be. A Gazdaságtervezési Tanács a kormány tanácsadó testülete, s mintegy 30 tagja van. A tagok a legjelentősebb vállaltok elnökei, közgazdász-tudósok, kormányszervek korábbi vezetői és fogyasztó érdekvédelmi, szakszervezeti vezetők. A Tanácsnak számos albizottsága van Az albizottságok teljes taglétszáma 200 fő körüli. A tényleges tervkészítés a Gazdaságtervezési Ügynökségnél folyik Ebben az időszakban a japán gazdasági tervek egyik jellegzetessége az ún. alultervezés volt. Szinte valamennyi terv esetében jóval alacsonyabb növekedési ütemet prognosztizáltak, mint azután az ténylegesen alakult. A különböző időszakokban más és más konkrét politikai és gazdasági okok járultak hozzá vagy indokolták, hogy a gazdaság potenciálja és a nemzetközi

konjunkturális helyzet alapján joggal várható magasabb ütemnél alacsonyabbat deklarálták tervcélként. Az új fejlődési szakaszra való átállás ebben a vonatkozásban úgy jelentkezett, hogy az 1970-es évek közepétől a kormány rendre túlbecsülte a gazdaság kilátásait. A tervezés és a végrehajtás folyamán nagymértékben érvényesül Japánban az alapvetően szabadpiaci mechanizmus. Nem változtat ezen a tényen az sem, hogy az 1974-75ös recesszió után a hivatalos kiadványok már valamiféle tervorientált piacgazdaságról, a piacgazdaságnak az ún. soft-planninggel való tökéletesítéséről beszéltek, amely arra lenne hivatott, hogy megoldja a hosszú távú, strukturális problémákat. Japánban az állami szektor aránya más fejlett tőkés országokhoz viszonyítva – az Egyesült Államok kivételével – csekély: 1973-ban 17,8%-ot tett ki. Az állam a magánszektor területén jelentős tőkét ruházott be, s így tulajdonképpen

tehermentesítette azt a lassan megtérülő, alacsony profitot hozó befektetésektől, s ezzel növelte a magántőke hatékonyságát, sőt megrendeléseivel a piacot is bővítette. A háborút követő időszakban a tőkebefektetések nagyobbrészt az ún. gazdasági infrastruktúra területére irányultak, míg az ún társadalmi infrastruktúra lemaradása egyre nagyobb mérvű lett. Az 1970-es években már éppen ezeknek a területeknek a fejlesztését kezdték hangsúlyozni. Ehhez azonban fokozott mértékben kell a lakosságnak és a magánszektornak is hozzájárulnia. Újabb adókat vetettek ki, növelték a különféle állami szolgáltatások díjtételeit, az orvosi, oktatási díjakat. Regionális fejlesztési intézményeket hoztak létre, illetve szorgalmazták az ún. vegyes vállalatok létesítését A magánvállalatoknak is érdekükké vált az infrastruktúrának, mint bizonyos tőke-elhelyezési területnek a fejlesztése. Az állam igen jelentős adó-,

hitel- és egyéb kedvezményekben részesíti a magánszektor infrastrukturális tevékenységét. A japán kormány, illetve a központi bank, a Bank of Japan teljes mértékben él a monetáris politika eszközeivel. Az effajta tőkés gazdaságpolitikai beavatkozás a jól ismert mechanizmusok segítségével történik: kamatláb-politika, hitelnyújtás limitálása, nyílt piaci műveletek, kötelező tartalékráta, „window guidance”. Hatásuk leginkább a gazdaság makroszférájában érvényesül. Ezek közül az 1970-es években a nyílt piaci műveletek a legjelentősebbek, ezen belül is a japán kormány nagy volumenű kötvénykibocsátó tevékenysége. Ez a művelet a reálszférában válik érthetővé A központi költségvetést egészíti ki a kormány által kidolgozásra kerülő, de a parlamenti jóváhagyást nem igénylő ún. fiskális beruházások és kölcsönök programja Összegében a központi költségvetés felét közelíti meg. Jelentősége

nagy, mert figyelembevételével mérhető csupán fel az állam teljes tőkebevételi és –kiadási potenciálja. A gazdaságpolitikai beavatkozás differenciált lehetőségét a különféle adókedvezmények teremtik meg. A legjellegzetesebb csoportok: az üzemi berendezések felújítását, a régiek kiselejtezését, a kutatási és fejlesztési kiadások növelését, a strukturális fejlesztést, a fúziókat, a külföldi tevékenység végzését kedvezőbb adófeltételekkel ösztönzik. Emellett 100%-osnál nagyobb mértékű értékcsökkenési leírás engedélyezésével befolyásolják a magánvállalatokat a géppark fejlesztésére, az elmaradott és a szénbányászati vidékeken való új beruházásokra, nyersolajtárolók és bérházak építésére, új technológiák kereskedelmi méretekben történő elterjesztésére, valamint a kis- és középvállalatokat a kormány által megjelölt tőkebefektetésekre, illetve korszerűsítési és munkásképzési

kiadásokra. Az állami beavatkozás legjelentősebb területét az ipar- és a külkereskedelmi politika képezi. Az új iparágak, mint például az acél-, a hajóépítő-, az energia- és petrolkémiai ipar, illetve a szénbányászat kifejlesztésére a kormány a segédeszközök egész sorát bevette: különféle adókedvezmények, alacsony kamatú állami bankhitelek, bizonyos gépek és berendezések importjának vámmentessé vagy vámkedvezményessé tétele, szabadalmak és know-how vásárlások. Az 1970-es évekig Japán az iparágait hosszú időn át erőteljesen védte a külföld versenyével szemben. A védelem fő eszközei a különböző áru- és tőkeimport-korlátozások voltak: tilalmak, kontingensek, kvóták, vámok, adminisztratív akadályok. Ezután, a ’80-as évekig már csupán a mezőgazdasági termékek behozatalát, illetve a külföldi tőkének a mezőgazdaságba, az olajfinomításba, a bőrgyártásba és a bányászatba történő

beépülését korlátozták. A tőkekoncentráció nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is ható folyamat: a japán vállalatok világpiaci versenytársaikhoz hasonlóan, törekszenek az erőforrások beszerzésének, a termelés és az értékesítés mind több fázisának átvételére. A kisebb vállalatok pedig olyan vállalatcsoportok alakítását szorgalmazzák, amelyek mind többfajta tevékenységet végeznek. A versenykörülmények fennmaradását szolgáló állami intézkedések közé sorolható ágazati szinten az ún. hanyatló iparágak, a vállalati szférában pedig a kis- és középvállalatok támogatása. A hanyatló iparágak közül a legjelentősebbek: a szénbányászat és a textilipar A hazai szénbányászatot az olcsó kőolaj importjának növekedése ítélte hanyatlásra. A kormány jelentős szubvenciókban, alacsony kamatú kölcsönökben részesítette a szénbányákat, hogy a szénbányászok nagy munkanélküliségét elkerüljék.

Emellett adó- és hitelkedvezmények révén érdekeltté tette az elektromos erőműveket és a nagyobb energiafogyasztókat, hogy nagyobb mértékben használjanak fel szenet. Ezenkívül a munkások más ágazatokba való átáramlásának, átképzésének ösztönzésére is rendelkezésre állnak anyagi alapok. Ami pedig a textilipart illeti, a többletgéppark létesítésének, korszerűsítésének már a megelőző időszakban való ösztönzése után, az 1971-es japán-amerikai textilegyezményt követően exportveszteségeket szenvedő vállalatoknak a kormány teljes kártalanítási szubvenciót adott gépeik leselejtezése estén, illetve alacsony kamatú kölcsönöket a géppark modernizálásához. Igen sokrétű támogatásban részesülnek Japánban a kis- és középvállalatok. E támogatás alapelve az, hogy csak azokat a vállalatokat segítik, amelyek vállalják alkalmazott technológiáik, termékszerkezetük vagy termelési profiljuk megújítását. A

támogatás több területen is tapasztalható. A külkereskedelem szerepe: A külkereskedelemnek a japán gazdaságban játszott szerepét nem fejezi ki megfelelően, ha az export- és importforgalom értékét csupán a bruttó nemzeti termékhez viszonyítjuk. A reális értékeléshez úgy juthatunk el, ha megnézzük, milyen egymástól eltérő tények rejlenek mögöttük. A fejlett tőkés országok, az OECD tagországainak teljes exportját és importját Japánéval a SITC-nómenklatúra alapján összevetve az alábbi jellegzetességeket vehetjük észre: A teljes OECD és Japán exportjának és importjának szerkezete 1976-ban: (százalékban) SIT C szám 0 1 2 3 4 5 6 Árumegnevezés Élelmiszerek és élőállatok Italok és dohányáruk Nyersanyagok Ásványi tüzelőanyagok Állati- és növényi olajokzsírok Vegyi termékek Alapanyaguk szerint csoportosított iparcikkek Export Import Teljes OECD 9,3 1,2 6,5 5,1 0,5 Japán Japán 1,2 0,1 1,3 0,1 0,1 Teljes

OECD 10,6 1,1 8,8 22,5 0,5 9,6 20,2 5,6 28,1 6,9 16,1 4,1 6,6 13,8 0,7 20,2 43,9 0,3 7 8 9 Gépek és szállítóberendezések Különféle feldolgozóipari áruk Egyéb áruk és tranzakciók 38,0 53,5 23,5 6,3 8,4 9,0 8,8 3,7 1,3 1,0 1,1 0,4 Forrás: OECD Trade by Commodities, Serie B, 1976. Japán jóval kisebb mértékben exportál élelmiszereket és élőállatokat, nyersanyagokat és ásványi tüzelőanyagokat, a feldolgozóipari termékek kivitele azonban nagyobb súlyú, mint a teljes OECD-exportban. A behozatalban igen erőteljes a nyersanyagoknak és az ásványi tüzelőanyagoknak az OECDátlaghoz viszonyított túlsúlya, a feldolgozóipari termékek viszont az OECD-átlagnál jóval kisebb arányban szerepelnek. A Japánnal szembeni ellenszenv talán legélesebb megnyilvánulása az volt, hogy a tőkés világ valutáris-pénzügyi rendszerének 1971-ben kulmináló válságát, megreformálásának halaszthatatlanságát a versenytársak

igyekeztek Japán rovására írni. Így az Egyesült Államok fizetési mérlegének rekord deficitjéért, és az 1971. augusztus 15-én bejelentett gazdaságpolitikai reformokért az amerikai vezetés elsősorban Japán kíméletlen exportáradatát, s egyidejűleg erős importkorlátozásait tette felelőssé. Sok bírálat érte Japánt más országok részéről is ugyanezekért, valamint arany- és valutatartalékainak rohamos növekedéséért, amely 1970-ben még csak 4,8 milliárd, 1972-ben azonban már 18,4 milliárd dollárt tett ki. Az 1973 végén és 1974 elején kereken négyszeresére emelt olajárak ugrásszerűen megnövelték Japán importkiadásait, és bár az export is jóval gyorsabban nőtt, mint a GNP, a külkereskedelmi mérleg 6,5 milliárd dolláros deficittel zárt. Az 1976-ra megteremtett kiviteli többlet, amely 1977-re igen jelentőssé vált (csaknem 10 milliárd dollár), ismét a külkereskedelemnek a gazdasági növekedéssel való összefüggését

hozta előtérbe. Ugyanis a lelassult növekedés mellett a reálszférában még csökkent is az importigény: a behozatal értéknövekménye döntően az árváltozásokkal függött össze. Az exportnak viszont az árindex 1974 óta tartó stagnálása, sőt csökkenése miatt a volumenét is növelni kellett, illetve lehetett, ami viszont a hazai piac lanyhulása, a kihasználatlan kapacitások mellett igen jótékony hatással volt a gazdaságra. Itt tehát a kivitelnek a gazdasági növekedésre gyakorolt visszahatása érvényesült, hiszen a növekedés fő tényezője ezekben az években éppen az export volt. Ugyanez az exportoffenzíva élezte tovább az Egyesült Államok és NyugatEurópa piacán a feszültségeket Az amúgy is hosszú időn át tartósan gyors növekedési ütemű, hazai termelésének és exportjának áruszerkezetét folyamatosan fejlesztő Japán egyes országok bizonyos termékpiacain olyan részarányokat ért el, amelyek már feszültségeket,

konfliktushelyzeteket is teremtettek. 1947-ben és 1951-ben a teljes japán export kb egynegyedét kitevő pamutszövet értékesítése nem ütközött semmiféle ellenállásba. Az 1970-es évek Japánjának jelentős acél-, elektronikai cikk, hajó- és személygépkocsi-kivitele viszont mind több és több ellenkezést váltott ki, amit az 1974-75. évi recesszió idején tovább mélyített a hazai termelők fokozott törekvése a külpiaci értékesítésre. Az 1972 óta már az évi 2-3 milliárd dollár értéket is meghaladó tőkeexport jelzi, hogy Japán egy újabb területen is érezhetővé tette gazdasági nagyhatalmi létét és ambícióit. A tőkekivitel földrajzi és ágazati-iparági megoszlása is Japán globálszintű érdekeiről tanúskodik: mind fejlett tőkés-, mind pedig a fejlődő országokban igen jelentős beruházásokat eszközölt. A szocialista országokban sem az érdekek hiánya miatt nincsenek közvetlen tőkebefektetései. A tőkekivitel

természetesen mindenütt a tőke előnyösebb értékesülési formáját választotta, ezért találjuk a befektetések zömét (60-70%-át) a fejlett tőkés területek esetében a kereskedelem és a szolgáltatások szférájában, Latin-Amerikában a feldolgozóiparban, a Közel-Keleten és Afrikában pedig a bányászatban. Ázsia és Óceánia esetében a feldolgozóipar és a bányászat közel azonos, 40% körüli súlyt képviselt. Kapcsolat az Egyesült Államokkal: Japánnak nincs még egy, az Egyesült Államokhoz hasonló jelentőségű gazdasági vagy politikai partnere. Az 1970-es évek elején fontos változás ment végbe a japán-amerikai kapcsolatokban. Az USA a korábbi bipoláris szemléletről áttért az ún. multipoláris szemléletre A háborút követő 5-6 év japán-amerikai külkereskedelmére jellemző, hogy Japán exportjában a hagyományos könnyűipari termékek háttérbe szorultak és a nehézipari ágazatok termékei fokozatosan tért nyertek,

illetve importjában az élelmiszerek és a nyersanyagok mindvégig nagy súlyt kaptak. Az ’50-es években az ipari termelés majdnem négyszeresére, az export háromszorosára, az import pedig 2,3-szeresére nőtt. Ettől az időtől kezdve Japán már az export szempontjából is az Egyesült Államok első számú partnerévé vált. Az 1960-as években már új, a japán gazdaság és külkereskedelem rohamos fejlődésére, átalakulására utaló elemek találhatók a két ország külkereskedelmi forgalmának áruszerkezetében: egyrészt a forgalom és különösen a japán export áruösszetételének lényeges bővülését, másrészt pedig a hagyományos exportcikkek részarányának további csökkenését, néhány termék esetében visszaszorulását és az új termékek megjelenését. Az 1970-es évek elején a külkereskedelem fő relációjában is érezhetővé vált a szakaszváltás szükségessége: a japán kivitel egyharmadát az USA-ban értékesíteni, a

behozatalban viszont a japánok függetlenedési-diverzifikációs törekvései miatt, majd pedig a négyszeresre emelkedett olajárak következtében csökkennie kellett a nem olajexportőr Egyesült Államok részarányának. A sikeres japán exportoffenzíva legfontosabb tényezői az alábbiak voltak: - a japán exportcikkek nagymérvű versenyképessége - az amerikai fogyasztói igényekhez való rugalmas alkalmazkodás, beleértve az alkatrészekről, szervizszolgáltatásokról történő gondoskodást is - a japán exportőrök alkalmazkodása az amerikai importőrök feltételeihez (hitelnyújtást, szállítási határidőket, stb. illetően) - a hatalmas japán kereskedelmi társaságok piaci ereje és hatékonysága Az 1970-es években feszültségek árnyékolták be a két ország viszonyát: az USA a politikai szférában kétszer is „elmulasztott” konzultálni szövetségesével az Ázsiára – konkrétan Kínára – vonatkozó kérdésekben, Japán pedig több

termék(csoport) tekintetében „túlkoncentrálta” amerikai kivitelét. Az USA 10%-os import-pótvám bevezetésével, a dollár folyamatos „leértékelődésével”, „önkéntes” exportkorlátozások kikényszerítésével válaszolt. Japán szerepe a Csendes-óceáni térségben: A térségben csak a következő országok a legfontosabbak Japán szempontjából: DélKorea, Tajvan, Hongkong, Ausztrália, Új-Zéland és az ASEAN-országok (Thaiföld, Malaysia, Szingapúr, Indonézia és a Fülöp-szigetek). Japán mindig távolesett azoktól a régióktól, ahol a világméretű gazdasági fejlődésnek, a nemzetközi munkamegosztásnak valamiféle súlypontja helyezkedett el. A tőke és a technika domináns szerepét hozta a XX. század, amikor a természeti kincsekben és a munkaerőben sem gazdag országok – az előbb említett két tényező birtokában – a gazdasági fejlődés élvonalában maradhattak. A gazdasági fejlődés világméretű súlypontmozgása az

1970-es évekre két új növekedési alközpont kialakulásában érvényesült: a közel-keleti és a csendesóceáni térségnek a világátlagnál jóval gyorsabb növekedésében. Az 1960-as években, valamint az 1970-es évek elején e délkelet-ázsiai országok, ásványkincseik világgazdasági jelentőségének megnövekedésével és iparosodási folyamatuk előrehaladtával párhuzamosan, mind erőteljesebben kapcsolódtak a világ leggyorsabb ütemben fejlett tőkés országához, sőt az 1974-től kezdődően új fejlődési szakaszra áttért Japán lelassult növekedési üteme ellenére is a tőkés világgazdaságnak a legdinamikusabban fejlődő régióját képezték. A világban érvényesülő katonai bipolaritás és a politikai-gazdasági multipolaritás körülményei között a pólusok közé ékelődő és ezért az érdekviszonyok metszéspontját, ütköző területét képező Csendes-óceáni térség csupán a nyugat-európai hatalmi érdekszférán

esik kívül, bár a ’70-es évek végére a köztük levő kapcsolatok is gyorsan bővültek. Az érintett 11 országban (Japánnal együtt) a világ népességének több mint 10%-a él. Emellett ásványkincsek, élelmiszerek szempontjából is gazdagabbak a világátlagnál, főként nyersgumiból, ónból, vasércből, horganyból és rézércből. De jelentősek a régió feketeszén-, kőolaj-, földgáz-, urán-, nyerscukor-, rizs- és gyümölcstermelési adatai is. A világ ipari termelésében játszott szerepet természetesen jelentősen befolyásolja a tőkés világ második gazdasági nagyhatalmának, Japánnak a jelenléte, de a szintén fejlett tőkés Ausztrália és ÚjZéland mellett a gyorsan iparosodó Dél-Korea, Szingapúr, Malaysia és a Fülöp-szigetek is mind jelentősebb és nem is csupán könnyűipari, illetve összeszerelő gépipari termelési kapacitásokkal rendelkezik. A vizsgált országokat jellemző gyors növekedési ütemek és a térségnek

az ezzel párhuzamosan végbement világkereskedelmi térnyerése nyomán fontos kérdés, hogy ezek az országok szorosabbra fűzték-e az egymás közötti gazdasági és politikai kapcsolataikat. Ezen országok fejlettségi szintjéből, gazdaságföldrajzi adottságaiból következően a térségen belüli együttműködésnek lényegében csak kétirányú fejlődését figyelhettük meg: a Japán és a többi ország közötti érdekviszonyok elmélyülését, bár az egyéb relációk között is volt kapcsolatélénkülés. Ami Japánnak a térség többi országával folytatott kereskedelmét illeti, azt az 1955-1977 közötti időszakban mind az export, mind pedig az import vonatkozásában a lényegében változatlanul magas súlyarány jellemezte: Japán kivitelének 23-25%-a, behozatalának 20-26%-a bonyolódott le ezekkel az országokkal. Japánnal szemben csak azok az országok tehettek szert tartós külkereskedelmi aktívumra, amelyek kivitelében domináltak a Japán

számára nélkülözhetetlen nyersanyagok, energiahordozók (Indonézia, Malaysia, Fülöp-szigetek, Thaiföld és Ausztrália), míg a gyorsan iparosodó Tajvan, Hongkong, DélKorea és Szingapúr esetében növekvő iparcikkexportjuk „viszonzásaként” Japán egy, azt többszörösen felülmúló áruözönt indított útnak. Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején egy Csendes-óceáni Szabadkereskedelmi Társulást (PAFTA) szerettek volna létrehozni, amely a Csendes-óceánt övező tőkés országok részvételével teremtett volna kölcsönös, valójában azonban döntően japán előnyöket. Az 1970-es évek közepére már csupán a térség ázsiai országait tömörítette volna integrációs csoportosulásba. Ugyanakkor Japán rendre támogatásáról biztosította az ASEAN-országokat és magát az ASEAN-t is. 1978-ban Dél-Korea indítványozni akarta egy Japánt, Dél-Koreát, Tajvant és Hongkongot magában foglaló regionális gazdasági

együttműködési közösség létrehívását. Ezen javaslatok mögött azonban döntően japán érdekek húzódtak. A legszélesebb körre kiterjedő Csendes-óceáni Szabadkereskedelmi Övezet terve eleve megbukott azon, hogy mind az USA, mind pedig Japán globális érdekei ellene szólnak egy, a fél világot mechanikusan lehatároló elképzelésnek. Ugyanakkor a térség más fejlődő országai számára egy ilyen megállapodás lemaradásuk intézményesítését jelentette volna. A strukturális változások nem csupán elősegítői, hanem egyben előfeltételei is a térségbeli, illetve a térségen kívüli világgal való gazdasági együttműködésnek. Már a ’70-es évek végén látható volt az a folyamat, amelynek során a szerepek felcserélődhetnek. Például a gyorsan iparosodott Dél-Korea, Hongkong, Tajvan és Szingapúr mindinkább versenytársává válhat Japánnak otthon, Japánban, illetve a harmadik világ piacain is. Ami egyébként arra is

utal, hogy a függőségi viszonyt a partneri és versenytársi kapcsolatok váltják fel. A fejletlenebb országok – Szingapúr kivételével az ASEAN-országok – pedig együttesen próbálják nemzetközi pozícióikat erősíteni. Japán és a Közös Piac kapcsolata: Japán Nyugat-Európához, s azon belül a Közös Piachoz (Belgium, Luxemburg, Hollandia, Franciaország, NSZK, Olaszország, Dánia, Írország és Egyesült Királyság) fűződő kapcsolatainak intenzitása jelentős mértékben elmaradt a világgazdasági jelentőségük alapján feltételezhető szinttől, minthogy hasonló termelési- és exportszerkezetük miatt, illetve történelmi és földrajzi okokból, nem tekinthetők egymás természetes piacainak. Mind a Közös Piac, mind pedig Japán természeti adottságainak és technikai fejlettségének megfelelően a nyersanyag- és energiahordozó-beszerző, illetve a nehéz- és vegyipari, illetve feldolgozóipari késztermék-szállító funkciókat

domborította ki, s mint ilyenek, egymás versenytársai lettek. Kapcsolataikban csupán az 1970-es évek hoztak élénkülést. Japán mind politikailag, mind gazdaságilag szükségesnek érezte, hogy az USA-val szemben megfelelő egyensúlyhoz jusson, s ezt számára éppen a Nyugat-Európával való kapcsolatok szorosabbra vonása jelentette. Előtérbe kerülhetnek a horizontális specializálódási formák, a legfejlettebb technikai színvonalon álló termékek gazdaságos, nagy szériákban történő gyártása és exportja, hasonló színvonalú, más termékek importja mellett. Japán az 1980-as években: A japán gazdaság ’80-as évek eleji helyzetképe azt sugallja, hogy miközben számos vonatkozásban a nemzetközi irányzatokhoz való idomulás, az azokba történő belesimulás jeleit figyelhettük meg, jó néhány területen fennmaradtak, vagy éppen újjászülettek az egyedi sajátosságok is. A besimulást illusztráló jelenségek sorába tartozott a

tényleges munkanélküliség aránya és típusa; a népesség elöregedési tendenciája; a foglalkoztatási- és a nyugdíjrendszerrel összefüggő gondok megszaporodása; a teljesítményeknek a szeniorítással szembeni felértékelődése; a nők társadalmi szerepének, önértékelésének kezdődő módosulása; a termelékenység növekedési ütemkülönbségeinek, a beruházási ráta, a megtakarítások révén szerzett „előnyök” mérséklődése; az infrastruktúra és a környezetvédelem fejlesztése; a műszaki rés összeszűkülése; a költségvetési deficitek, az állami kiadások GNP-n belüli súlyának megnövekedése; az energiapolitika felértékelődése; törekvés a katona-, illetve külpolitikai szerepvállaláson belüli viszonylagos önállóságra; a tőke- és árupiac liberalizálása; a jen nemzetközi szerepének megnövekedése. Az egyedi sajátosságok megőrzését vagy újjászületését illusztrálta a nők megnövekedett

munkavállalói részvételének, a technológiák exportjának, illetve a technológiai haladás termékekben megtestesülő vívmányainak beépítése a ’80-as, ’90-es évek külgazdasági stratégiájába; az egész japán gazdaságot jellemző túlmunka, illetve másodfoglalkozások szerepének továbbélése; a relatíve ugyan alacsonyabb beruházási és megtakarítási ráták jól irányzott, szelektív fejlesztésekre koncentrált felhasználása; az állami finanszírozás kisebb és a polgári rendeltetésű szféra nagyobb súlya a K+F tevékenységen belül; a fegyverkezési kiadásoknak a NATO-országokhoz viszonyítva továbbra is jóval csekélyebb súlya; az erős hazai verseny ösztönző hatása; a világgazdasági és világkereskedelmi térnyerés folytatódása. A japán „köz” és „magán” kifejezés teljesen mást jelent, mint Európában. A „köz” japán megfelelője: a „ko”. Mai jelentése: „állami”, „hivatalos”, „közügy” A

„magán”, azaz a „si” szó jelentése: „én”; ugyanakkor ellentétes a „köz” japán megfelelőjével. A gazdasági bürokratikus irányítás partnere az üzleti szférának, s ez az állandó konfliktusokkal, érdekellentétekkel jellemzett viszony lényege. Egy szempont teszi a feleket szövetségessé: a nemzetgazdaság érdeke. A cégek működési feltételei minden szférában a minisztériumok döntéseitől függenek. Másfelől a stratégiai szempontból fontosnak tartott cégek működését a tulajdonviszonyoktól függetlenül kezeli az irányító apparátus. A magánszféra profitorientált működéséhez nem szükséges személyi érdekeltség. A nagyvállalatok többségénél nincs személyes profitérdek. Ha mégis van, az más intézményes eszközökkel korlátozható: vagyonés jövedelemadó, keresztrészvény-tulajdonosi rendszer, hatósági tőzsdeárfolyamok, hitelkvóta rendszer a vállalatok között. A közületi vagy hatósági cégek

a japán gazdaságban az állami szféra működési területéhez sorolandók. A japán hatósági cégek mindegyike tulajdonviszonyait, működési körét, valamint feltételeit (ár, bér) tekintve rugalmas. Bármely magánvállalat átalakulhat hatóságivá, s a hatósági cégek akár magáncégekként is működhetnek. Ez lehetővé teszi a magán- és állami szektor állandó egymásrautaltságát, mert a szakképzett bürokratikus irányítás döntéshozói ragaszkodnak a gazdaság irányításához és kontrolljához. Kézivezérlés helyett közületi szektor működik, mert ez hatékonyan érvényesít szükség esetén piaci szempontokat is. A közületi társaságok felosztásai: • Közszolgálatokat ellátó társaság. • Építkezési és fejlesztési társaság. • Cél-társulat/project. (szociális és gazdasági tevékenységek) • Pénzügy- és kölcsöntársulás. (alapvető feladata a hitelnyújtás) • Speciális közületi bankok. • Egyéb

közületi társaságok, alapok. (részvénytársaságok) A japán gazdaság sajátosságai: A munkaerő-gazdálkodásban a dolgozók két fő csoportját szokás megkülönböztetni: a „reguláris” dolgozókat és a „speciális” dolgozókat. A „reguláris” dolgozókat a vállalat nyugdíjba vonulásukig foglalkoztatja. Ez az életre szóló foglalkoztatás rendszere A „speciális” dolgozók körébe tartoznak a nők. Ezek a dolgozók az időlegesen alkalmazottak, a középkáderek és a külföldiek. A domináns szerepet betöltő dolgozók túlnyomó része az életre szóló foglalkoztatás keretében dolgozik. Az állam által vezérelt gazdaság: Az állam által vezérelt piacgazdaság a modern tőkés gazdaságnak az a változata, amely viszonylag a legnagyobb szerepet juttatja az államnak a gazdaságban. Az állam autonóm módon beavatkozik a mikrogazdasági folyamatokba, szelektíven befolyásolva a vállalati szféra működését. Az erőforrások

allokációjában a piac mellett az állam is szerepet vállal. Az állam termelő beruházásokat, vállalati K+F-et finanszíroz, pénzeket, kedvezményes hiteleket juttat a vállalatok általa preferált csoportjainak, míg másokat nem részesít ilyen előnyökben. A bankok és az állam szerepe nagy A bankok elsősorban a közép- és hosszú távú hitelezés funkcióját látják el. Jelentős érdekeltségeik vannak a vállalati szférában, a bankokat szoros tulajdoni és egyéb szálak fűzik a vállalatokhoz, lényeges befolyást gyakorolnak a vállalatok üzletpolitikájára. A pénzügyi rendszer állami befolyásolhatósága nagymértékben a kereskedelmi bankok teljes vagy részleges állami tulajdonán alapul. A vállalatok állami befolyásolhatósága pedig arra épül, hogy a vállalatok gazdasági tevékenységükben, beruházásaikban rászorulnak a bankrendszer által mozgósított pénzügyi forrásokra. A gazdasági szervezetek szabályozása: • Monopólium-

és trösztellenes jogszabályok • Árszabályozás • Adózás és jövedelemszabályozás • Adózási rendszer: - Jövedelemadó - Helyi adók - Vagyonadók - Fogyasztási adók - Transzfer adók • Örökösödési- és ajándékozási adók 1986-ban a japán kormány olyan adóreformot javasolt, amelynek fő célkitűzése a személyi- és a részvénytársasági jövedelemadó-terhek könnyítése és az általános adóalap kiszélesítése. Az intézkedéstől elsősorban azt várták, hogy az alacsonyabb adókulcsok kedvezően befolyásolják a hazai kereslet alakulását, ami viszont hosszú távon elősegítheti a gazdasági növekedést. A japán vállalatok és a gazdaságirányítás: Mint minden fejlett ipari országban, Japánban is a fejlődés során a nyersanyagtermelő primer, a feldolgozóipari szekunder és a szolgáltató tercier szektorok közt jelentős eltolódás következett be. Ez a folyamat Japánban viszonylag későn és igen gyorsan zajlott le

A szekunder ipari szektorban foglalkoztatottak aránya csak a ’80-as években kezdett csökkeni. Japánban a szekunder szektor további csökkenését és a tercier erőteljes növekedését prognosztizálják. A japán kutatók egy része az iparvállalat 3 lényeges kapcsolatát emelik ki: - az iparvállalat és szállítói, - az iparvállalat és a bankvilág, - az iparvállalat és az értékesítő kereskedelem közti kapcsolatok. A változásokban más okok is közrejátszottak. A japán gazdaságban az utóbbi 10 évben jelentős átstrukturálódás ment végbe. A jen 1985 évi felértékelése, majd további erősödése az importot és a külföldiek versenyét is jelentősen megkönnyítette, a japán exportot pedig drasztikusan megdrágította. A japán vállalatok „válasza” a diverzifikáció, azaz a verseny kiterjesztése az eddigi profilon kívüli iparágakra, profilokra, valamint a termelés kifejlesztése olcsóbérű délkelet-ázsiai országokban. A

vállalatok nagyságát tekintve duális struktúráról szokás beszélni, azaz egyfelől vannak a törpe, a kis- és középvállalatok, másfelől az óriáscégek. A kormányzat külön figyelmet szentel a kis- és középvállalatoknak. A törvény szerint kis- és középvállalatnak minősül az iparban, a bányászatban, a közlekedésben az a vállalat, amelynek a létszáma nem éri el a 300 főt. A kereskedelemben és a szolgáltatásban a felső határ 50 fő A független kisés középvállalatok egy része ún regionális vállalat, másik része ún helyi ipari vállalat A nem független vállalatok csoportjai: a kooperációba be nem vont leányvállalatok és a kooperátorok. A nagyvállalatok lényegében óriási vállalatcsoportok. A vállalatcsoportok mindegyike szövevényes rendszerből áll. Japánban hat nagy vállalatcsoport van: a Mitsubishi, a Mitsui, a Sumitomo, a Fuyo, a Sanwa és a Daiichi-Kangyo csoport. Mindegyik csoport több tucat

„tagvállalatból” áll, amelyek közt minden esetben van bank, biztosító, kereskedő-ház és vannak ipari, szállító, stb. vállalatok Mind a 6 nagyvállalat mátrix típusú csoport tagja, valamint reprezentáns képviselői a független nagyvállalatoknak, a japán nagyiparnak és általában a gazdaságnak. A nagyvállalatok struktúrájára, összetételére a dezintegráció jellemző. A dezintegráció egyfelől horizontálisan a diverzifikáció következményeként megy végbe. Egy-egy késztermék gyártása és értékesítése vertikálisan egyre több vállalat közt oszlik meg. A japán nagyvállalat mind a létszámot, mind a tőkét tekintve viszonylag kicsi A Japánban meglévő fölös kapacitások tőkefelesleghez vezettek, s külföldi közvetlen beruházásai is nőttek. Ez csak részben magyarázható a tőkemozgások liberalizációs folyamatával. Fontosabb ok, hogy a szigetország vállalatai külföldre kívánták telepíteni a magas nyersanyag- és

energiaigényű, valamint a környezetet szennyező tevékenységeiket. A működő tőke legnagyobb része Japán legszorosabb gazdasági kapcsolatához, az Egyesült Államokba irányult, elsősorban a szolgáltató szférába, az elektronikai- és autóiparba. Az USA esetében ugyanakkor a nem termelési célú tőkemozgásoknak is nagy jelentősége volt, hiszen az egyre hatalmasabb költségvetési hiányt államkötvényekkel fedezték, amelyeknek legkomolyabb vásárlója Japán volt. A szakmai utak, a munkavállalók nemzetközi áramlása nyitottabbá tette Japánt a világ felé. Japán jellemzően a feldolgozóiparban hozott és hoz létre vállalatokat, de már megindult egyes kutatás-fejlesztési tevékenységek kitelepülése is. Japán továbbra is vezető szerepet játszik a térségnek nyújtott hitelek, segélyek terén. A nemzetközi munkamegosztás reálgazdaságban végbemenő folyamatainak eredményeként a térségen belüli kooperáció intézményes

formái is kialakultak, amelynek legismertebb példája az APEC (Ázsiai-Csendes-óceáni Gazdasági Közösség). Nemzetközi tőke- és árukapcsolatok: 1978-ban kezdődött meg a tőkepiacok kamatlábainak folyamatos „felszabadítása”. 1980 decemberében új Valuta- és Külkereskedelem Ellenőrzési Törvényt vezettek be, amely a nemzetközi tőkeműveleteket liberalizálta. Az 1982 április 1-jén hozott új Banktörvény pedig az ország pénzügyi rendszerének hatékonyságát kívánta emelni a korábbi korlátozások enyhítése, illetve a bankok közötti verseny fokozása révén. A Valuta- és Külkereskedelem Ellenőrzési Törvény eredményei: eltörölte a japán lakosok valutaletéteinek felső korlátját; szabaddá tette a japán bankok hazai és külföldön történő valutahitel felvételeit, illetve kölcsönnyújtását; kiszélesítette a külföldi beruházások lehetőségeit Japánban. A japán tőkebefektetők igen erőteljes külföldi értékpapír

vásárlásba kezdtek. A ’80-as évek elejére megnőtt Tokiónak a nemzetközi pénzügyekben játszott szerepe. Egyenletesen növekedett a japán árukivitel azon része, amelynek ellenértékét a vevőknek jenben kell kifizetniük. A külföldi tőkebefektetések ágazati összetétele pedig a feldolgozóipar domináns súlyának fennmaradása mellett a kereskedelmi és egyéb szolgáltatói vállalkozások térnyerése, illetve a bányászatba fektetett tőkék arányának csökkenése irányába mozdult el, tükrözve a „hazai” gazdaság szerkezetének korszerűbbé válását, a tőkefelvevő piacok ugyancsak változó igényeit, illetve az áruexport előtt tornyosuló akadályokat. A japán export szerkezeti összetételében is részben a már korábban elkezdődött változások folytatódása zajlott le: az élelmiszer- és nyersanyagszállítások további lemorzsolódása mellett a nyersanyag- és élőmunka-igényes termékcsoportok szerepvesztése, valamint a

gépek közötti újabb jelentős súlygyarapodása. Új jelenségnek számít a nagyobb feldolgozottságú különféle iparcikkek részarányának egyenletes növekedése. E tendencia hátterében döntően a különféle optikai-, orvosi-, mérő- és ellenőrzőműszerek, fényképészeti berendezések és segédeszközök, órák, játékok, sporteszközök, hangszerek és egyéb különféle feldolgozóipari termékek felfutó exportja állt. Az import szerkezeti összetételében is a korábbi irányzatok továbbélése dominált: csökkent az élelmiszerek és a nyersanyagok részaránya. A kivitelben megnőtt a fejlett tőkés piacok részaránya, míg a fejlődő és a szocialista országok súlya egyaránt csökkent. Ugyanakkor a behozatalban a fejlett tőkés országok részarányának kellett csökkennie, miközben a közel-keleti és a délkelet-ázsiai fejlődő országok egyaránt nagyobb súlyra tettek szert. Az ún nem vámjellegű korlátozások tekintetében a

japán piac sok szempontból szinte „bevehetetlennek” tűnik: az ide exportálni kívánó cégek a hazai vagy más piacokon tapasztaltnál jóval szigorúbb, feleslegesnek tűnő egészségügyi, minőségellenőrzési előírásokba és egyéb adminisztratív akadályokba ütköznek. Az ún. buborékgazdaság: A ’80-as évek végén megjelenő, pénzügyi buborékkal a központjában kialakuló ún. buborékgazdaság hátterében a pénzkínálat növekedés, a folyó fizetési mérleg többletből adódó tőkebeáramlás és tőkefelesleg állt. A részvény- és ingatlanárak az égbe szöktek A részvényekre óriási volt a kereslet. Ez spekulációs lázhoz vezetett A biztató növekedési ráták miatt a bankok hatalmas hitelkihelyezéseket végeztek. A hitelekre nagy volt a kereslet A vállalatok a jövőbeli profit reményében felújították gépeiket, berendezéseiket, növelték a technológia fejlesztését szolgáló kiadásaikat és külföldi közvetlen

beruházásaikat. A buborék kipukkanása már 1990 végén elindult, de az üzleti élet azt igazán 1991-ben kezdte érzékelni. Ebben az évben már csökkentek a részvény- és ingatlanárak, csökkent a pénzkínálat. A vállalatok a felvett hiteleiket egyre kevésbé tudták visszafizetni. A gazdasági növekedés 1992-ben 1% körüli szintre lassult le. A buborékgazdaság kialakulásában az állam gazdaságösztönző politikája is felelős volt. A gazdasági növekedést hátráltatja, hogy a népesség növekedése lelassult. Mi a japán gazdaságban és társadalomban a siker ára?: A szigetország eddig (’90-es évek elejéig) megtett útja bizonyítja, hogy kivitelezhető a gazdasági siker, elérhető hosszú távon is a munkanélküliség alacsony szinten tartása. Ez azonban számos következménnyel jár. A japán gazdasági siker jellemzője az állam hatékony jelenléte az iskolarendszertől a munkahelyválasztás meghatározó döntésén keresztül, egészen

a lakóhelyi közösség életének ellenőrzéséig. Japán arra példa, hogy minden, látszólag sikeres elmélet kipróbálása a legnagyobb kockázattal jár, ha a társadalom egésze a tét. Nincs ideális piacgazdaság, de még csak sikeresen működő piaci racionalitás sem, ha ennek nincsenek intézményes garanciái. S ez sem elegendő ahhoz, hogy a gazdaság szereplői racionálisan, azaz a piaci logika alapján cselekedjenek. Azaz: a piaci racionalitás negatív következményeit az intézmények, szabályok, vagy kényszerek lehetősége mellett minimális szintre kell korlátozni. Japán nem engedheti meg magának az utólagos korrekció luxusát, mert ennek kárai helyrehozhatatlanok. A japán példa: A japán gazdasági csoda értékelését bonyolítja, hogy kiderült, egyáltalán nem egyedi estről van szó. Japánt követte több kelet-ázsiai ország is Tajvan, Hongkong, Szingapúr és Dél-Korea az ún. NIC (New Industria Countries = újonnan iparosodó országok)

első vonalához tartoznak, s gyakran nevezik őket „kis tigriseknek”. A térség második hullámban iparosodó országai: Malajzia, Thaiföld, Indonézia és a Fülöp-szigetek. Ők erre az útra csak a ’70-es években tértek át. Az exportösztönző gazdaságpolitika bevezetését követő gazdasági növekedés Japánban az 1950-es években, a NIC első vonalához tartozó országokban a ’60-as és a ’70-es években, a NIC második vonalában pedig a ’80-as években indult meg. Az első vonalbeli 4 ország a világpiaci igényekhez alkalmazkodva olyan új iparágakat teremtett meg, amelyek révén kihasználva az olcsó és magas színvonalon képzett munkaerőbázisát is, versenyképes termékekkel jelentkezett. A második vonalbeli országok a ’90-es évek végén még elsősorban ásványkincseik (kőolaj, ércek), nyersfa, nyersgumi és mezőgazdasági termékeik révén vesznek részt a világkereskedelemben. A „kis tigrisek” legfontosabb kereskedelmi

partnere a térség vezető állama, Japán. Úgy tűnik, hogy ezekben az országokban a Japán érdekeknek megfelelő „iparosítás” történt, s ezekben igen sok japán érdekeltségű céget találhatunk. A második vonalbeli országok főként nyersanyag- és élelmiszer-ellátóként fontosak Japán számára. Gazdaságirányítás és tervezés az 1990-es évek tükrében: A ’90-es évek japán gazdasága és társadalma számos olyan problémával küzd, melyek létezése eddig elképzelhetetlen volt a japánok számára. A nehézségek kezdetén a japánok legnagyobb erénye az előremenekülés képessége volt. Az elmúlt több mint két évtized folyamán még egyetlen évben sem csökkent a bruttó hazai termék reálértéke Japánban, sőt az 1991-es 3,8 százalékos növekedést követő négy év valóban alacsony – de továbbra is pozitív – rátái után 1996-ban éppen Japán érte el a vezető ipari országok közötti legmagasabb (3,9 százalékos)

növekedési rátát. 1997-ben 0,9 százalékkal bővült a GDP, és csak 1997 negyedik, illetve 1998 első negyedévében regisztráltak csökkenést. Az 1992–93-as visszaesések után még az ipari termelés is évről évre bővülést mutatott, 1997-ben 4,2 százalékkal nőtt. A ’90-es években a kereskedelmi mérleg aktívuma tartósan meghaladta az évi 50 milliárd dollárt. S nyolc év leforgása alatt közel 230 milliárd dollárnyi közvetlen külföldi tőkebefektetést is végrehajtott a világban. Ugyanebben az időszakban a japán arany- és valutatartalékok értéke töretlenül nőtt. A hivatalos fejlesztési segélyek, az ún. ODA abszolút értékét tekintve Japán egy további területen vált a világ első számú hitelezőjévé. A japán menedzsment rendszer: A japán menedzsment gyakorlat elemei nagyon szorosan kötődnek a japán társadalom sajátos természeti és földrajzi környezethez. A japán vállalati menedzsment nemcsak gondolkodásban,

hanem tulajdonosi struktúrájában is jelentős eltéréseket mutat más kapitalista országok vállalati gyakorlatától. A japán vállalati menedzsment alapja a KAIZEN rendszer, amely a folyamatok és a működés szisztematikus javításán alapszik. Az eredmények igazán hosszabb távon jelentősek. A japán menedzsment a termelés, a gyártás tökéletesítésére koncentrál. Fontos elem a megosztott döntési mechanizmus, az ún ringi rendszer, amelynek keretében nincs éles megkülönböztetés a menedzser és a vállalat többi dolgozója között. A menedzsment felelőssége a dolgozók hosszú távú jólétének a biztosítása. A japán vállalatok sikerének egyik igen fontos oka a hosszabb távú orientációban keresendő. Stratégiai döntéseik jóval hosszabb távúak, mint amerikai és európai versenytársaiké. A japán menedzsment kultúrában igen fontos szerepe van a rendszeres megbeszéléseknek. A japán vállalatok többsége a termelés jelentős

részét igyekszik exportálni. Egyes ágazatokban, így például a bankok, a szórakoztató elektronika és a számítástechnika, vagy az autógyártás területén fölényük vitathatatlan. A ’90-es évek közepén a gazdasági nehézségek a japánokat sem hagyta érintetlenül. Az erős jen és a hazai kereslet erőteljes visszaesése folytán jelentősen csökkentek például a japán autógyárak külföldi eladásai, főként az USA-ban és Európában. Japán dinamikus, mert ott a menedzserek teljes egészében a más – hazai és külföldi – vállalatokkal folytatott versenynek szentelhetik magukat, anélkül, hogy a részvényesek parazita érdekeit kellene szolgálniuk, valamint a munkások passzív érdekeit, akik számára a vállalat életképessége nem létkérdés. Japánban a gazdasági hatalom a menedzserek kezében van. Mivel azonban a menedzser sorsa a vállalat sorsától függ, egyértelműen a vállalat hosszú távú érdekeit szolgálja, akár a

részvényesek és a munkavállalók érdekeinek rovására is. A jelentős mértékű kereszttulajdonlás mellett a megtermelt profit nagy része a vállalati szférán belül marad. A maradék profitot egyszerűen felhalmozzák Feltehetően ezért is olyan magas a japán felhalmozási ráta. A japán vállalatvezetés és –szervezés: A nyugati vezetési módszerek elsősorban a nagyvállalatokra jellemzőek. Az emberi tényező (a munkaerő) központi szerepet játszik. A japán vállalatoknál sikerült kialakítani a vállalaton belüli összetartozás tudatát. Az alkalmazott lojális a céghez, az pedig szociálisan is gondoskodik a dolgozóról. A minőség ellenőrzése és folyamatos javítása érdekében vezették be az ún. total quality control-t (TQC) A vállalatok döntéseinek alappillére a konszenzus A vállalatok piaci stratégiájában a rövid távú profitmaximalizálás helyett a hosszú távú fejlődés, a piaci részesedés növelése kapja a fő

hangsúlyt. A kisrészvényeseknek alig van szerepük a cégek döntéseibe való beleszólásra, az éves profitok felosztásába. A termelésszervezés javításában fontos elemet jelentett az ún. just-in-time rendszer alkalmazásának bevezetése Ez azt jelenti, hogy az alkatrészek összeszerelésük előtt rövid idővel érkeznek a nagyobb üzemekbe. Ilyen módon sikerült leszorítaniuk a raktározás hely- és időigényét, tehát egyben költségigényét is. Az alacsony készletezés miatt a vállalatok hiteligénye is csökkent A gazdasági növekedés tényezői: Japán gazdasági növekedésében a két alaptényező, a munka és a tőke közül a ’70-es évek elejéig a munka is viszonylag fontos szerepet töltött be. A bérek emelkedésével és a nagy tőkebefektetést igénylő iparágak (acélipar, gépgyártás) térnyerésével azonban a tőke vette át a vezető szerepet. A látványos világpiaci sikerek ellenére nem mondható, hogy a gazdasági

növekedés fő mozgatórugója az export volt. A gazdaság viszonylagos zártsága miatt nagyobb hangsúlyt kapott a hazai kereslet és kínálat. Japán gazdaságpolitikája: A gazdasági problémákra válaszul a központi bank többször is csökkentette a hivatalos diszkont kamatlábat, a kormány pedig gazdasági ösztönző csomagokat alkalmazott, amelyek fő sarokpontjai a következők voltak: • A szociális infrastruktúra fejlesztésére fordítandó összegek növelése. • Személyi jövedelemadó és helyi adó csökkentése. • A munkát keresők támogatása. • Az ipari szerkezetváltás segítése új technológiák támogatásával. • A vállalati vagyonok elértéktelenedésének megfékezése. • A gazdasági szabályozás lazítása, a külföldi termékek fokozottabb beengedése a hazai piacra. A japán vállalatok külföldi közvetlen beruházásai 1994-től ismét bővülésnek indultak. Új jelenség, hogy a feldolgozóipar elhagyja Japánt. Erre

válaszul meg kell találni azokat a szektorokat, amelyek egyrészt új munkahelyeket kínálnak, másrészt új területeit jelenthetik a japán gazdaság versenyképességének. Ezek a high-tech termékeket előállító iparágak, a komputerekkel kapcsolatos szolgáltatások, sőt a szolgáltatások általában, a telekommunikáció és a környezetvédelmi technológiák. A termékinnováció azonban nagyfokú kreativitást igényel. A jen 1995 áprilisában tapasztalt gyors emelkedése is veszedelmes volt, ám végül nem váltott ki összeomlást. A ’90-es évek közepén a japán kormány nem állt elő nagy ívű előrejelzésekkel és a gazdaság és társadalom fejlődési irányát felvázoló elképzelésekkel. Már ebben az időszakban úgy tűnt, hogy Japán gazdasága a feldolgozóipar felől a szolgáltatások felé fog elmozdulni. A ’90-es évek válságjelenségeire adandó válaszok valószínűleg tovább közelítik Japánt más fejlett tőkés országok

gazdasági rendszereihez. Az 1996-ban meghirdetett, úgynevezett hatpontos reformprogram igen széles körű adminisztratív reformokat, pénzügyi és gazdasági átalakításokat, gazdaságszerkezeti változtatásokat, társadalombiztosítási és oktatási reformokat helyezett kilátásba, amelyeknek átfuttatása a japán döntéshozatali mechanizmuson már eddig is hosszabb időt vett igénybe. A gazdasági nehézségek súlyosbodásával és a lakosság türelmének fogyásával mind nagyobb erővel jelentkezett az általánosságok szintjéről a konkrét tennivalók megfogalmazásának kényszere. 1997 decemberében a nemzetközi válság elérte a csúcspontot. A gazdasági hanyatlás gyorsan átterjedt olyan országokra is, amelyeket az eredetileg nem érintett. Japánban recesszió indult el. Problémája belsőnek tekinthető A hatalmas valutatartalékok és az egyre emelkedő kereskedelmi többlet révén a kormánynak képesnek kellene lennie a bankrendszer

visszatőkésítésére, valamint a gazdaság újjáélesztésére. Sajnos azonban helytelen politikát alkalmaznak. Az eredmény pedig nem más, mint egy nagy hitelválság, amely hihetetlenül megterheli az ázsiai országokat. Az 1998. április 1-jén életbe léptetett reformok közül talán az egyik legnagyobb kihatású az, amely liberalizálta a valutabeváltást. Ezzel igazi alternatíva nyílt meg a japánok előtt, hogy kikerüljék az évek óta minimális szinten tartott hazai betéti kamatlábakat. Japán napjainkban: Az amerikai hanyatlásról szóló elméletek egyik kedvenc hivatkozási alapja Japán. A távol-keleti ország mára megelőzte az Egyesült Államokat az egy főre jutó nemzeti össztermék tekintetében, s a 21. században valószínűleg teljes nemzeti összterméke is nagyobb lesz. Ezt egyesek a két ország eltérő politikai helyzetével próbálják magyarázni, mondván Japán szabadon használhatta fel erőforrásait kutatásra és

fejlesztésre, miközben az USA kénytelen volt a hadi kiadásokra fektetni a hangsúlyt -- részben Japán védelme érdekében is. A háborúban vereséget szenvedett és megsemmisült egykori ellenség ma egymás után hódítja el az amerikai cégek piacait, már politikai feszültséget kelt: napjaink eseményei felvillantják egy amerikai-japán kereskedelmi háború rémét. A hanyatlás-elméletektől függetlenül a legtöbb megfigyelő nem is igazán tudja elképzelni a jövőt az Egyesült Államok világméretű szerepvállalása nélkül. Richard Crockatt például azt tartja valószínűnek, hogy az USA-nak viselnie kell majd az új világrend kiformálásának a felelősségével járó súlyos terhet. Szerinte az amerikai kormányzat nem fogja feladni azokat az alapelveket, amelyek hidegháború alatti politikáját jellemezték. Kérdés marad viszont, milyen mértékű legyen ez a szerepvállalás, melyet természetesen a szándékok és a lehetőségek egyaránt

meghatároznak. A vélemények erről ugyancsak megoszlanak Henry Kissinger azon a véleményen van, hogy az új világrend nem építhető fel amerikai útmutatás szerint, mivel Amerika képtelen kierőszakolni a világméretű együvé tartozás érzését ott, ahol az nem létezik. Ezzel szemben az "unipolarista" Charles Krauthammer egyenesen azt állítja, hogy a biztonságra vágyók reménye – ahogy a múlt nehéz pillanataiban is – egyedül Amerika erejében és akaratában rejlik. Abban az erőben és akaratban, amely a világot egyedüliként vezetve habozás nélkül alakítja ki az új világrend játékszabályait, és kész azokat be is tartatni. Már a Japán kormány is csökkenő GDP-t vár: A második negyedévben a japán GDP 1%-kal esett vissza – derült ki a japán kormánykoalíció üléséről kiszivárgott információkból. Gazdaságkutatók által is prognosztizált GDP-csökkenés alapján a japán gazdaság recesszióba került. Az elmúlt

negyedévben sorra kedvezőtlen profitjelentéseket adtak közre japán vállalatok, az elektronikai termékgyártók profitja közel 90%-kal marad el az egy évvel korábbitól. Mélyül a recesszió Japánban: Tovább mélyül a recesszió Japánban, mivel az ipari kereslet a vártnál kisebb mértékben nőtt, a fogyasztói kereslet pedig visszaesőben van. A munkanélküliség ráadásul továbbra is a rekordszintű 5%-on van. Júliusról augusztusra a termelés mindössze 0,8%-kal növekedett, annak ellenére, hogy az elemzők 2,8%-ot vártak. Nőtt a japán külkereskedelmi többlet: Az USA keresletének köszönhetően januárban nőtt a japán külkereskedelmi többlet, ami 188,1 milliárd jent (1,4 milliárd dollárt) tett ki, szemben az egy évvel korábbi 95,7 milliárd jenes hiánnyal. A legnagyobb kereskedelmi partnerrel szemben az export év/év alapon 14,9%-kal, 524,8 milliárd jenre ugrott. Ez öt hónap óta az első emelkedés is volt egyúttal. Decemberhez képest a

külkereskedelmi mérleg többlete 40,1%-kal szaladt fel A vártnál is nagyobb a japán GDP-csökkenés?: A tavalyi utolsó negyedévben év/év alapon a japán vállalatok 14,5%-kal fogták vissza állóeszköz-beruházásaikat, ami két év óta az első ilyen eset volt – derül ki a tokiói pénzügyminisztérium jelentéséből. Ebből az elemzők arra következtetnek, hogy a tavalyi utolsó három hónapban az előző negyedévhez képest 0,9%-kal zsugorodott a világ második legnagyobb gazdaságának GDP-je, nem csak 0,2%-kal, mint azt korábban valószínűsítették. A tárca másik felmérése szerint a nagyvállalatok üzleti bizalmi indexe az előző negyedévi – 28 pontról – 22 pontra javult, azaz a derűlátó és borúlátó vállalatok közötti különbség szűkült. Jobban kedveli a feltörekvő piacokat a Merrill Lynch: A Merrill Lynch befektetési bank 2002. március 5-ei közleménye szerint portfoliójában csökkenteni szándékozik az amerikai és

brit részvények arányát, míg nagyobb figyelmet kíván fordítani Japánra és a feltörekvő piacokra. Közel egy éve ez az első módosítás a nagy tekintélyű bank részvényallokációjában. Az egyre hangsúlyosabbá váló globális gazdasági javulás mellett érdemes pozitívabb hozzáállást tanúsítani a gazdasági ciklikusra szélsőségesebben reagáló részvénypiacok iránt – áll a közleményben. Az Egyesült Államok, amely az elmúlt tíz hónapban a Merrill kedvenc befektetési terepe volt, a harmadik helyre csúszott vissza, míg a vezető helyre meghatározó súllyal a – pontosan meg nem nevezett – feltörekvő piacok kerültek. Lépését a Merrill az egyesült-államokbeli piacok értékelésével magyarázta, amelyek a sovány vállalati eredményekhez és a fellendülő gazdasági környezetben magasabb megtérüléssel kecsegtető egyéb piacokhoz képest túlárazottnak tűnnek. A vártnál jobb USA-GDP adat és a javuló termelőipari

aktivitási index múlt heti közzététele után a Merrill az USA gazdaságának gyorsuló növekedésére számít. Japán arra a történelmi tényre alapozva kapott preferált helyet a bank portfoliójában – természetesen a középtávú kilátások kockázatának és a gazdasági reformok szükségességének hangsúlyozásával –, hogy a japán részvények általában követik a dolláralapú kereskedelem ciklikus mozgását. Felhasznált irodalom:           Biró Klára: Japán a második világháború után (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1967.) Hernádi András: A japán gazdaság a 70-es években (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1980.) Hernádi András: A távol-keleti kihívás: Japán, a „négyek” és Kína a 80-as években (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1985.) Móczár József: Gazdaságirányítás és tervezés japán módra (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987.) Ferber

Katalin: A siker ára – Japán (László és Társa Kiadó, 1997.) Marosi Miklós: A japán és a koreai vállalati menedzsment (Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Budapest, 1995.) Poór József - Borgulya Istvánné - Mohácsi Gabriella: Nemzetközi emberi erőforrás menedzsment (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1996.) Soros György: A globális kapitalizmus válsága (Scolar Kiadó, Budapest, 1999.) Bara Zoltán - Szabó Katalin: Összehasonlító gazdaságtan (Aula Kiadó, Budapest, 1997.) Internet: o www.cegnethu/cv o www.fnhu/archiv/hirek o www.napihu o www.magyarirodalomeltehu Táblázatok: 1. Biró Klára: Japán a második világháború után (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1967.) – 229 old/67 táblázat 2. Hernádi András: A japán gazdaság a 70-es években (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1980.) – 26 old/8 táblázat 3. Hernádi András: A japán gazdaság a 70-es években (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1980.) – 58 old/12

táblázat