Irodalom | Középiskola » A világirodalom története a 18. század végéig

A VILÁGIRODALOM TÖRTÉNETE A 18. SZÁZAD VÉGÉIG 1. Az irodalom fogalma Minden olyan írott vagy szóbeli szöveg irodalmi, amely a művészi igazság értelmében vett szépség élményével ajándékoz meg. 2. Az ókori Kelet irodalmaiból A legkorábbi irodalmi szövegek a mítoszok (gör., jelentése: elbeszélt történet) A mítoszok olyan emberekről és istenekről, a tapasztalhatóról és afelettiről szóló történetek, melyekkel egyszerre értelmezhető a világ, a közösség és az ember léte. Ezek egy kultúra egymással összefüggő, eltérő időszakban kialakult történetei, újra és újra elmondják őket, nincs végleges változatuk. A mítosz mindig egy mitológiában él (mitológia = történetek elmondása). A mítosz a valláson belül nyelvi kapcsolatot jelent az istenivel (míg a rítus testi), melynek szimbolikáját együttesen alakítja ki az elbeszélés és a megértés. 2.1 A sumer és akkád mítoszok A sumer mítoszok az eposz műfajában

alakultak ki, az i. e 2 évezred elején jegyezték le őket (a kultúra az i. e 4 évezred végétől az i e 3 évezred közepéig virágzott) Saját múltjuk gyökerének azt a korszakot tekintik, amikor a Tigris és az Eufrátesz találkozásánál lévő mocsaras területen megjelent a földművelés, amikor Enki („a föld ura”) termékennyé tette a földet. A sumer mitológiában az isteni világ mintájára alakult ki az emberi világ (először az istenek művelték a földet, majd őket helyettesítették az emberek). Az i. e 3 évezred utolsó harmadától az i e 1 évezred végéig az akkád kultúra virágzott a két folyó közti területen. E kor vezető műfaja az epika Az akkád mitológia kezdete az istenek, illetve a természeti elemek nászában és az istennemzedékek harcában jelenik meg. A fiatalabb istenek Mardukhoz fordultak (a babiloni birodalom főistene volt), ő győzedelmeskedett, és a világ uralkodója lett, Éának utasítást adott az ember

megteremtésére. A sumer és akkád mítoszok rokonságot mutatnak a hősi énekekkel, melyek egy rendkívüli történelmi személy csodás tetteit mesélik el. Gilgames a sumer birodalom korai időszakában uralkodott, a sumer Gilgames-ciklusra támaszkodva keletkezett az akkád Gilgames-eposz. 2.2 Az óind eposzok Az indiai epikus szövegek szoros kapcsolatban állnak vallásos költeménygyűjteményekkel és szertartásmagyarázó könyvekkel (upanisadok és szútrák). Az i. e 2 és 1 évezredből fennmaradtak szanszkrit himnusz- és versgyűjtemények, ezek a hindu vallás szent könyvei, melyeket összefoglaló néven védikus irodalomnak nevezünk. Ezekkel szerves egységet alkot az i. e 4 és i sz 4 sz közötti két nagy eposz, a Ramajana és a Mahabharata. 2.3 A korai taoista és konfuciánus kínai irodalom A kínai irodalom első emlékei az i. e 1 évezred közepéről maradtak fenn Az első mű, amely Kínán kívül is erős kulturális hatást gyakorolt, a Tao tö

king, Az út és az erény könyve. A könyv tanítása Konficiuszra (i e 4-5 sz-i filozófus) vezet vissza, az ő értelmezésében: tao = az élet erkölcsileg helyes, mértékletes és bölcs útja. A taoizmus másik alapkönyve a Si king (Dalok könyve). Ezt Konfuciusz állította össze, 305 régi dalból áll, melyek nagy részét a természetszimbolika hatja át. A kínai költészet e könyv óta használ kötelező jelleggel rímeket. 3. A Biblia A Szentírást jelölő Biblia elnevezés a latin nyelvben honosodott meg, a görög könyv jelentésű szó többes számú alakjának átvételével. A többes szám egyrészt arra utal, hogy több eltérő műfajú és keletkezési idejű iratot foglal magába, másrészt, hogy ezeket az iratokat sokáig nem kezelték egységként (mai formáját a Karoling-korban nyerte el). A „Biblia” kifejezést a 13. sz-tól kezdték egyes számban használni A zsidó-keresztény hagyomány ekkor már egységként kezelte, és

megkülönböztette minden más írástól, mivel e hagyomány a Bibliát Istentől adott, kinyilatkoztatott és sugalmazott szövegnek tartja. A kereszténység által elfogadott Szentírás két fő része az eredetileg héberül íródott Ó- és a görög nyelvű Újszövetség. Az első a zsidó vallás szent könyveiből áll, a második a szidóságtól fokozatosan elszakadó majd elváló kereszténység szent könyveinek gyűjteménye. A szövetség szó a többször megerősített isteni kegyelem és üdvösség ígéretére utal, melyet az Úr Izrael népének adott. A kereszténység ennek az ígéretnek a beteljesülését Jézus Krisztusban, a Messiásban látja. A zsidóság a megváltást a világ végső történeti idejére helyezi. Az egyházak kialakították, melyik régi könyvet és iratot vegyék fel hagyományukba, és melyiket ne (kanonizáció). Az Újszövetség kánonjába be nem került iratok az apokrif iratok. 3.1 Ószövetség Részei: Mózes öt

könyve (Tóra) és más történeti könyvek (pl. Sámuel könyve 1-2, Királyok könyve, Krónikák könyve 1-2, Eszter könyve), a próféták könyvei (pl. Izajás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel és Ámosz könyve) és tanító jellegű könyvek (pl. Jób könyve, Zsoltárok könyve, Példabeszédek könyve, Énekek éneke). 3.11 Mózes öt könyve 1. Genezis (Teremtés könyve): a világ teremtése, az ember, illetve a zsidóság korai története. 2 Exodus (Kivonulás könyve): az Egyiptomban szolgaként élő Izrael népének kivonulása és pusztai vándorlása, középpontjában a kőtáblákra vésett tízparancsolat áll. A negyven év pusztai vándorlás és az ígéret földjére, Kánaánba való megérkezés történetét beszélik el a Tóra további könyvei. E történetbe ágyazódik a törvények, a parancsolatok, valamint a hitgyakorlatok szokásainak leírása. 3.12 Zsoltárok könyve 150 zsoltár (énekelve, hangszeres kísérettel előadott liturgikus dal), az

ókori zsidóság közösségi imáinak gyűjteménye. 3.13 Énekek éneke 30 szerelmi ének, Salamon királynak tulajdonítják, a vőlegény és a menyasszony felfokozott érzelmű párbeszéd-sorozataiból áll. Azért kerülhetett a szent iratok közé, mert a szerelem szent. 3.2 Újszövetség Azokat az apostoli iratokat tartalmazza, melyeket a 2. sz végén kialakuló korai keresztény egyház az istentiszteleteken mindenütt felolvasott. Tartalmazza Jézus Krisztus élettörténetét, cselekedeteit, beszédeid, kereszthalálát és feltámadását elbeszélő négy evangéliumot (Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma), az apostolok térítő munkájának történetét (Apostolok cselekedetei), az apostolok néhány korai keresztény közösséghez írott levelét, valamint a végső üdvösség, Krisztus uralkodói és bírói visszatértének látomását (Jelenések könyve). 3.21 Evangéliumok Máté, Márk és Lukács evangéliuma sok közösséget mutat, Jánosé

távolabb áll tőlük, későbbi keletkezésűnek tűnik. Az előbbi három elbeszélői magatartása hasonló, a hitelesség fontos számukra, krónikásként távolságot tartanak a történettől, János pedig nyíltan értelmezi a történéseket és beszédeket. Az evangéliumokban Jézus gyakran példázatokban szól a közösséghez. 3.3 Fordítások Az Ószövetség héber szövegének legjelentősebb ókori fordítása az egyiptomi görögül beszélő zsidók körében keletkezett Septuaginta (i. e 3 sz közepe – i e 150) A legtekintélyesebb latin fordítás Szt. Jeromos (347 – 420) műve, a Vulgata A Biblia első népnyelvi fordításai a 11-13. sz-ban keletkeztek Jeromos változatát Rotterdami Erasmus dolgozta át a 16. sz elején, ő nagy mértékben hatott Lutherre, aki olyan német népnyelvű fordítást készített, melynek megírását összefüggő és sok tekintetben új teológiai gondolkodás tette lehetővé. Az első teljes magyar Biblia-fordítást

Károlyi Gáspár készítette 1590-ben. 4. Az antik görög irodalom 4.1 Eposz Verses formájú nagyepikai műfaj, melynek középpontjában a hősi ember eszménye áll. A hősöknek emberfeletti képességeik vannak, cselekedeteik pedig meghatározzák egy egész nép sorsát. A műfaj már ismert volt a sumer és az akkád irodalomban, a görögség ezt a hagyományt a saját szellemiségének megfelelően jelentősen átalakította, esztétikai tökéletességre emelte. Eposzi kellékek: 1. Ismétlés – mivel az eposz először szóbeli hagyomány útján terjedt, a szöveg könnyebb megjegyezhetőségét szolgálta, az állandó jelzőktől nagyobb szövegegységekig terjed. 2. Invokáció – a múzsa segítségül hívása 3. Propozíció – a tárgy megjelölése 4. In medias res kezdés – a közönség kiválóan ismerte a mitológiát, ezért felesleges volt az előzmények ismertetése. 5. Enumeráció – seregszemle, a háború résztvevőinek felsorolása a

történelmi rögzítés igényével született. 6. Epikus hasonlat – elsősorban a gyakori harci jelenetek változatosságának biztosítására, szinte önálló történetként jelentkezik. 7. Versformája időmértékes hexameter (az első öt láb daktilus -ᴗᴗ, amelyet az 5 kivételével spondeus -- helyettesíthet, a 6. láb trocheus -ᴗ vagy spondeus) 8. Az istenek léte és jelenvalósága magától értetődő volt 9. Eposzi tárgyilagosság – a küzdő felek egyikét sem becsmérli 10. Eposzi bőbeszédűség 4.11 Iliász Akhilleusz haragját beszéli el. A hősi embereszmény szerint az eposz hőse a legnagyobb hős, azaz Akhilleusz. Jóslatot kap (a cselekményt megelőzi, utalások a szövegben), 2 lehetősége: vagy hosszú, nyugodt, ismeretlen élet, vagy rövid, de valamennyi hőst túlszárnyaló hírű élet – választásában a hősi ember legfontosabb erkölcsi értékei jutnak érvényre. A harag kiváltó oka – a zsákmány visszakövetelése

Akhilleuszt hősi mivoltában sérti meg, hírnevén ejt csorbát, tehát életfelfogásának lényegét veszi semmibe. A többi hős elismeri haragjának jogos voltát, Agamemnón ki akarja engesztelni, de Akh. mértéktelen dühében tovább háborog, ezért Patroklosz elvesztésével kell bűnhődnie. Ezzel haragvásának második szakasza következik, a düh Hektór és minden trójai ellen irányul, indulata Hektór megölésével sem csillapodik, akkor ér csak véget haragja, mikor kiadja Hektór holttestét Priamosznak az utolsó fejezetben. Akh és Hektór összecsapása a mű cselekményének csúcspontja Az egyéni hősiesség érvényesül az Iliászban (mindig csak párviadalokat látunk, a csata sorsát mindig 1-1 nagy egyéniség vitézkedése dönti el). Arisztokratikus szemléletmódú az Iliász – a legnagyobb hősök mind királyok vagy azok leszármazottai, esetleg félisten származású. Egyértelmű értéke az eposz szereplőinek a barátság, különösen a

vendégbarátság (az egymást valaha vendégül látott személyes és utódaik örökös barátsága). 4.12 Odüsszeia Az Iliásztól eltérő jellegzetességeket mutat pl. a főhős személye Az Odüsszeia elbeszélője számára fontos, de már nem mindenek felett álló érték a bátorság és a fizikai erő. Míg Akh tudatosan vállalja a halált, Odüsszeusz minden cselekedete a túlélésre irányul. Új jellemvonásokat mutat alakja, melyek a fékezhetetlen megismerésvágyból fakadnak, ugyanakkor a hagyományos erények is megvannak – haragvó, bosszúálló hős. Szerkezeti eltérések: az Od-ban háttérbe szorul az epikus hasonlat, és az isteni beavatkozások gyakorisága csökken. Az I egy helyszínhez kötött, míg az O. helyszínek sokaságát mutatja Az I cselekménye lineáris időrendű, míg O. utólag meséli el kalandjait Az O nem Odüsszeusz bolyongását beszéli el elsősorban, hanem hazatérését. A hazatérés a család egységének

helyreállítása Az O igyekszik az I. példáját követni – bemutatja az I történetének folytatását és hőseinek további sorsát. 4.2 Líra Az eposzokat a közösségi szemlélet jellemezte, ez a líra bizonyos műfajainál (közösségi líra: homéroszi himnuszok, korai elégiaköltészet, kardal) is fennáll, de itt a megszólaló lírai alany szövegbeli jelenléte sokkal intenzívebb. Kialakultak olyan lírai beszédmódok is, ahol a bennük megszólaló hang elválik a közösségtől, és egyedisége válik hangsúlyossá (monódikus líra: iamboszköltészet, leszboszi dalköltészet). 4.21 Elégia Versformája (disztichon – egy hexameter és egy pentameter) és tematikája tekintetében közel áll az eposzhoz. A műfaj mai meghatározása: az értékvesztést belenyugvással, passzív rezignációval szemlélő lírai műfaj. A görögök azonban minden hosszabb, disztichonban írt költeményt elégiának neveztek. Egyetlen tartalmi előírása a komoly téma

volt. Türtaiosz (i e 7 sz) elégiái a férfias, hősi erényeket dicsőítik, Szép a halál kezdetű elégiája a hazájából elűzött férfit állítja szembe a hazáját védő férfival, mindkét egységet tanító célzatú sorok zárják. 4.22 Iambosz Valószínűleg népköltészeti eredetű, a Démétér (földművelés istennője) tiszteletére rendezett ünnepeken énekelt csúfolódó rigmusokból alakult ki. A iambosz részben megőrizte a rigmusok gúnyolódó karakterét és ritmusát, a jambikus lejtést. Két legfontosabb sorfajta: iambikus trimeter (hat jambikus láb ᴗ-), trochaikus tetrameter (hét teljes és egy csonka trocheus -ᴗ). 4.23 Aiol dalköltészet Szapphó (i. e 612 k – 550 k) Aphroditéhez intézett himnuszát a személyes beszédmód jellemzi, a költőnő neve is elhangzik a szövegben, a könyörgés és a dicsőítés műfajra jellemző elemeit variálja. Dalok: Úgy tűnik nékem, Édesanyám! Nem perdül a rokka. Szapphói strófa: három

szapphói és egy adoniszi sor (trocheusra és daktilusra épülnek, a 2. és 5 verslábnál a trocheus helyett lehet spondeus): -ᴗ | -- || -ᴗᴗ | -ᴗ | -ᴗ -ᴗ | -- || -ᴗᴗ | -ᴗ | -ᴗ -ᴗ | -- || -ᴗᴗ | -ᴗ | -ᴗ -ᴗᴗ | -ᴗ Alkaiosznál (i. e 630 k – 570 k, Bordal) is személyes érzelmek, új tematikus elem a politizáló hajlam. Az európai irodalomban az ő nyomán terjedt el a hajó toposz Apollónt megszólító himnuszának versformáját róla nevezték el alkaioszi strófának. Anakreón (i. e 572 k – 487 k) gyakrabban alkalmazta a dalt (egynemű érzelem egyszerű megfogalmazása, ismétlődő strófaszerkezet, rövid terjedelem). Legismertebbek: Engem a Szerelem, Egy leányhoz, Töredék a halálról. Követői önálló műfajjá tették az anakreóni dalt, mely általában a szerelem és a borozgatás örömét dicsőíti. 4.24 Kardal Lányokból, fiúkból vagy férfiakból álló kar adta elő a szerző utasításai alapján. Tematikája

valamely fontos vallási, kultikus eseményhez kapcsolódott általában. Műfajai: a paiánok Apollónt dicsőítették, a dithüramboszok Dionüszoszt, az epinikionok az ünnepi játékok versenyeinek győzteseit magasztalták. A kardalköltészet legnagyobb alakja Pindarosz (i. e 518 – 446, I olümpiai óda) Az ő témái közösségi ihletésűek, nyelve azonban egyéni: újszerű, meglepő metaforák, saját irodalmi nyelv, váratlan téma- és hangulatváltások, talányos költői képek. Kardalait ódákként is szokták emlegetni a magasztos tárgy és a fennkölt hangnem miatt. 4.3 Dráma Az i. e 5 sz-i Athénban vált jelentőssé, a dithüramboszból alakult ki, a drámai előadás tehát kultikus esemény volt. Egyik műfajában, a szatírjátékban a Diunüszoszt kísérő kecskelábú szatírok álltak a cselekmény középpontjában, a tragédia elnevezés erre vezethető vissza (tragosz-ódé = kecske-dal). A szatírjáték hangneme komikus, néha trágár Nem

tisztázott, hogyan alakult ki a tragédia komoly tematikája. A műfaj legfontosabb konfliktusa általában az ember és az isteni világrend összeütközése volt, melynek következménye az ember alulmaradása, tehát rituális tiszteletadás volt az isteneknek. A dráma műnemének kialakulása a kar kizárólagos szerepének megszűnésére vezet vissza. Theszpisz (i. e 6 sz) léptette fel a kar mellett az első színészt, aki a karvezetővel párbeszédet folytatott, így született meg a dialógus. A színészek számának növelésével a tragédiák mozgalmasabbá váltak. A tragédia szerkezeti egységei: 1. prologosz: a mű alaphelyzetét vázolja két szereplő dialógusa vagy egy monológ 2. parodosz: a kar bevonulása közben énekelt dal 3. sztaszimon: kardal 4. epeiszodion: párbeszédes részek bontakoztatják ki a kardalok között a konfliktust 5. exodosz: az utolsó epeiszodion, ami a krízis után a konfliktus végkifejletét tartalmazza 6. exodion: a kar

kivonulása alatt énekelt dal, események értelmezése, következtetések A színház felépítése: 1. orkhésztra: félkör alakú tánctér, ahol a kar énekelt és táncolt 2. színpad: az orkhésztra mögött, annál magasabb, itt játszottak a színészek 3. szkéné: állandó díszlet a színpad mögött, ami egy palota homlokzatát ábrázolja, ajtónyíláson át lehetett látni a belső jeleneteket, a palota tetején emelők segítségével tartották az isteneket játszó színészeket 4. a színészek álarcban játszottak, mind férfiak voltak, kothornoszt viseltek (puha bőrcipő), a szatírjátékban és komédiában komikus hatású jelmezeket is használtak 5. nézőtér: a színpad körül félkör alakban, általában domboldalon 4.31 Tragikus triász Aiszkhülosz (i. e 528 – 456) elsőként vezette be két színész egyidejű szerepeltetését Bevezette a tetralógia (3 tragédia + 1 szatírjáték) tartalmi összefüggésének gyakorlatát. Az egyetlen

egészben ránk maradt trilógiája az Oreszteia. Szophoklész (i. e 496 – 406) talán a tragikus triász legnagyobb alakja, 24-szer győzött a drámai versenyeken. 120 drámát tulajdonítanak neki, de csak 7 tragédia és 1 szatírjáték maradt fenn. Az Antigoné az emberi és az isteni törvény összeütközéseként láttatja a két világrend konfliktusát. Antigoné és Kreón középpontba állított összeütközésében valójában az emberi és isteni világ konfliktusát mutatja be. Elsősorban Kreón drámai vétségére, hübriszére koncentrál, amivel párhuzamosan egy sorstragédia is kibontakozik: Antigoné halálával a Labdakidákon is beteljesedik az isteni átok, mely Oidipusz és anyja, Iokaszté házassága miatt sújtja a családot. Tehát két bűnhődés története a tragédia: Kreón tevőlegesen elkövetett saját bűne és az átöröklött családi bűn. A prologoszban Antigoné és Iszméné párbeszéde vázolja fel a drámai szituációt, A.

szavai jelzik a legfőbb konfliktust, kijelenti, hogy meg fogja szegni a jogot és törvényt sértő parancsot, melyet Kreón adott (nem temethetik el bátyjukat). A parodosz ünnepélyes hálaadása után Kreón szájából elhangzik a parancs, a kar válaszol, majd egy őr bejelenti, hogy eltemették a halottat. Ezután a kar felülvizsgálja Kreón parancsát, isteni segítségre gyanakodnak a temetésnél. A második epeiszodionban Kreón és Antigoné nyíltan összecsap, a jelenetet az őr részleges beszámolója nyitja (késleltetés), A megfogalmazza K hübriszét: gőgjében felülbírálta az istenek törvényeit, K ezután tetőzi vétkét, halálra ítéli saját unokahúgát, aki egyben saját fiának, Haimónnak jegyese (vérrokon megölését tiltja Zeusz). Fellép Haimón, hogy szembesítse K-t, először A, majd H, végül Teiresziasz fogalmazza meg K hibáját. T jós, a királlyal egyenrangú személy hiszen az istenek szándékát közvetíti, ezért K és T

párbeszéde a drámai konfliktus tetőpontja, a krízis, K itt megy a legmesszebre az isteni törvény megsértésében – kétségbe vonja a jóst, végül Zeusz hatalmát is káromolja. A dialógus végén T nem vitázik, hanem K fölé emelkedik az isteni akarat kinyilatkozatásával. A 4 epeiszodionban Antigoné búcsúzik, a kar fölveti Oidipusz bűnében való osztozkodását, A a családi átok beteljesülését látja halálában. T távozása után K igyekszik jóvátenni bűnét, azonban elkésett, az istenek könyörtelenül megbüntetik, megsemmisül egész családja, fia és felesége el is átkozza utolsó szavaival, lelkileg, erkölcsileg rokkanttá válik, akinek az élet nagyobb büntetés a halálnál. Az exodionban a kar megismétli a világrend feltétel nélküli elfogadásának követelményét (isteni törvény mindenek felett). Szophoklész másik ismert alkotása, az Oidipusz király két évtizeddel az Antigoné után keletkezett, cselekménye az Antigoné

közvetlen előzménye – nem egy tematikusan összefüggő trilógia része a két tragédia, hanem egymástól függetlenek. Euripidész (i. e 480 – 406) nem volt annyira sikeres tragédiaköltő, mint elődei, remekművek mellett gyengén sikerült alkotásai is voltak. Újszerű dramaturgiai megoldásait a közönség nem mindig fogadta el, gyakran a kialakult színpadi hagyománnyal ellentétes poétikai megoldásokat használt, pl. a Héraklész gyermekeiben a szereplők verekedtek. A drasztikus vagy megrázó eseményeket eddig csak elbeszélték, nem jelenítették meg. Más művei a cselekmény egységének elvét sértik meg (Hékabé, A trójai nők), vagy politikai tartalmúak (Oltalomkeresők). Legismertebb tragédiája, a Hippolütosz is érdekes megoldással indul: a prologoszban Aphrodité nemcsak az alaphelyzetet ismerteti, hanem a cselekmény részleteit is, így a műben a cselekmény helyett a drámai jellemekre irányul a néző figyelme. A tragédia szereplői

önálló cselekvésre nem képesek, passzív voltuknak köszönhetően sokkal gyakoribbak a monológok, mint korábban. A tragédiában az isteni világrend is felbomlik, a magasztos isteni törvény helyett egymással vetekedő isteneket jelenít meg, akik hatalmasabbak az embernél, erkölcsi fölényük azonban nincs. Itt egyetlen szereplő sincs, akivel a néző fenntartások nélkül azonosulhatna. 4.32 Ókomédia A műfaj szinte egyet jelent Arisztophanész (i. e 450 k – 385) műveivel Komédiáinak cselekménye általában valamilyen abszurd alaphelyzetre épül (Béke, Akarnaibeliek, Lüszisztráté, Békák). A Madarakban Peiszthetairosz és Euelpidész, két öreg athéni ingyenélő elhatározza, hogy új hazát keres, ahol csak a testi élvezeteknek hódolnak. P kitalálja, hogy várat kell építeni a levegőben az istenek és emberek között, hogy megszerezzék az isteneknek szánt áldozatokat, a madarak kara azonban ősellenségként támadnak rájuk. A kar és a

főhősök között kialakuló veszekedés az ókomédia visszatérő szerkezeti eleme, az agón. P demagóg dicséretekkel megszelídíti a madarakat. Az első szakaszt a parabaszisznak nevezett kardal zárja le, ahol a kar közvetlenül a nézőkhöz intézi szavait. A komédia cselekménye ezután epizódok laza füzérévé bomlik, melyet duhaj énekszó zár le. Az istenek komikusnak hatnak, a komédia nyíltan gúnyolja őket – áthághatatlan szabályok rituális megszegése, ami nem jelenti a tiszteletben tartott értékek megvetését, csak átmeneti felfüggesztését. A normák megszegése már nem büntetendő cselekmény, hanem szertartás. Egyéb komikumforrások: politikai viszonyok szatirikus megjelenítése, stílusparódiák – a tragédia műfaját is parodizálja a komédia, nyers és vaskos elemek (pl. püfölések), obszcén megjegyzések. 4.4 Irodalom és bölcselet Platón (i. e 427 – 347) műveiben a bölcselet és az irodalom elválaszthatatlan

egymástól Legfontosabb műveit a párbeszédes forma jellemzi. A filozófiai dialógus párbeszédre épülő szerkezete ellenére nem a dráma egyik műfaja, mivel a dráma befejezésénél a szereplők sorsa jelentősen megváltozik, Platónnál azonban csak egy filozófiai problémáról vélekednek másként a szereplők. Módszere a kérdezve kifejtés hagyományát követi (Szókratész módszere is ez volt). Platón mítoszai már nem az ősidők történetének pontos elbeszélését szolgálják, hanem a logikai érveléssel levezetett világértelmezés szemléltetése a feladatuk. Platón szerint az ember földi életében csak tökéletlen tudásra tehet szert, nem képes az igazi valóság szemlélésére. A lakoma című dialógusában Agathón tragédiaköltő házában gyűlik össze Dionüszosz ünnepén egy társaság, melynek tagjai elmondják gondolataikat Erószról, a szerelmi vágy istenéről. Agathónt Szókratész követi, aki először látszólag dicséri

A beszédét, majd lassan a finom irónia válik uralkodóvá nála, mely ahhoz vezet, hogy A beszéde szép volt, de teljesen hamis. Ezután a platóni dialektus jellegzetes mozzanata jön: Szókratész kérdéseivel zavarba ejti A-t, majd beláttatja vele, hogy tévedett. Ezután kérdésekkel fejti ki Erósz tulajdonságait, majd elbeszélésre vált, elmondja, mit hallott egy asszonytól Erószról, itt Sz saját szeméjét is irónia tárgyává teszi. A szókratészi irónia nem fölényeskedés, hanem az igazság tisztelete nyilvánul meg benne, nem a személyeknek szól, hanem a vélekedésnek. Platón szerint a valóság két részre oszlik: az egyik az érzékekkel felfogható fizikai világ, a másik egy tisztán szellemi világ, amely csak gondolkodással közelíthető meg (metafizikai világ). Az utóbbi minden szempontból tökéletesebb a másiknál, itt találhatók a tökéletes ideák, melyek kapcsolatát az érzékekkel felfogható dolgokhoz a Barlanghasonlat

valóti létezők és árnyékuk kapcsolatával szemlélteti. A látható valóság jelenségei csak árnyékképei az ideáknak, ezek az ideákból való részesedések a methexiszek. Valóságos léttel csak az ideák rendelkeznek, a fizikai világ jelentései csak másodlagos léttel bírnak. Az ideatan szerint az ember kettős, a test és a lélek egysége, a test alacsonyabb rendű, a lélek igazi otthona az ideák világa. Földi életében a lélek visszaemlékezik az ideák világában birtokolt tudására, ez az anamnészisz, így képes a methexiszekből az ideákra következtetni (a tudomány a születéstől kezdve benn van a lélekben). Platón előtt az isteni és emberi világ között át lehetett járni, nála azonban a másik világról csak homályos ismeret nyerhető. A földi és emberfeletti szféra egyre jobban eltávolodik egymástól, Platón a monoteista felfogáshoz áll közelebb. Arisztotelész (i. e 384 – 322) 20 évig volt Platón tanítványa A

Poétika a művészi tevékenység alapjaként a mimézist, az utánzást jelölte meg. Ebből kiindulva mutatta be a tragédia, a komédia (ez a rész nem maradt fenn) és az eposz műfajának jellemző vonásait. Ez az első rendszeres műfajelmélet. A műfajokat az alapján különítette el, hogy mit választanak utánzásuk tárgyául. A tragédia ez alapján komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű történés utánzása megjelenítés által. A tragédia befogadóra tett hatását a katarzis fogalmával értelmezi, vagyis a cselekmény a részvét és félelem felkeltése által éri el, hogy a néző megszabaduljon a tragédiában megjelenítetthez hasonló szenvedélyeitől. Arisztotelész a középkori teológiára nagy hatással volt, ugyanis minden változást, mozgást valamilyen mozgatóra vezet vissza, melyeknek van egy „első mozgatója”, a tökéletes isten. 4.5 A hellenizmus irodalma 4.51 Újkomédia A hellenizmus leginkább figyelemre méltó

drámai műfaja, poétikája teljesen más jellegű, mint az ókomédiának. Az újkomédia tekinthető az európai vígjáték megteremtőjének. Ebben a műfajban egyedül Menandrosz művei ismertek, akinek az ókori hagyomány száznál is több komédiát tulajdonított. Művei a tragédiákból ismert szoros szerkezetet követik. Az első felvonásban két szereplő párbeszédéből vagy egy isten prológusából bontakozik ki az expozíció, mely feltárja a későbbi cselekményt. A második felvonásban kezdődik a szituáció kibontása, a harmadikban megjelenik egy hátráltató körülmény, a csúcspont után a negyedik felvonás hozza a megoldást, az ötödik végleg elrendezi a szálakat. A cselekmény hétköznapi helyszíneken játszódik, tipikusak a szituációk (házastársak közötti civódás pl.), a végkifejletet gyakran csel mozdítja elő A jellemkomikum szerepe megerősödik, 1-1 nevetséges jellem a központban: pl. a Düszkolosz címszereplője

embergyűlölő, mogorva földműves, A pajzs egy öreg zsugori figuráját jeleníti meg. A szereplők beszédmódja alkalmas jellemzésükre Menandrosz szövegeinek versmértéke jambikus trimeter, mely lehetővé tette az élőbeszédet imitáló mondatszerkesztést. Az újkomédia tartózkodik az obszcén elemektől, nyelve retorikailag iskolázott, a kar szerepe eljelentéktelenedik. 4.52 Görög regény A hellenizmus jellegzetes műfaja a szerelmi kalandregény, melynek kezdetei az i. e 2 sz.-ra tehetők A legkorábbi teljesen fennmaradt szöveg, Kharitón Khaireasz és Kallikhoré c. regénye valószínűleg az 1 sz-ból való A görög regény poétikája a görög hagyomány mellett a keleti meseirodalmat és az újonnan megismert mitológiák jellegzetes motívumait is felhasználja. A cselekmény keretét az egymástól elszakított szerelmesek szenvedéseinek, kitartásának és egymásra találásának elbeszélése alkotta – ezt a szerkezetet az újkomédiától vette

át. A tudós irodalomra is építkezik a műfaj – pl. természeti jelenségek magyarázata, idegen népek szokásainak leírása A szöveg irodalmiságát hangsúlyozzák az egy adott művet imitáló szakaszok. Héliodórosz Sorsüldözött szerelmesek c. regénye a szerelmi kalandregény műfajának utolsó képviselője, egyben legjobb alkotása (3. sz közepe) Longosz Daphnisz és Khloéja számos vonásában megőrzi a szerelmi kalandregény topikus elemeit, lényeges pontokon azonban határozottan eltér attól. A történet keretét a kitett gyermekek és szülők egymásra találásának jól ismert motívuma adja, jellegzetes kaland a kalóztámadás, a városállamok közti háború, az isteni csodatétel, a szerelmeseket elszakítani vágyók csele, a váratlan sorsfordulat, de a szerepük jelentősen átalakul. A többi regényben gyorsan peregnek az események, minél változatosabb kalandra törekednek, Longosznál azonban az epizódok száma csekély, az elbeszélés

lassú, a helyszín változatlan. A Daphnisz és Khloé a szerelmi kalandregényt és a bukolikus idill hagyományát egyesíti, a fiatalok szerelmének kibontakozását a változó évszakok leírásával kapcsolja össze. Ez a regény a reneszánsz és a barokk idején népszerű pásztorregény előzményének tekinthető. 5. Római irodalom 5.1 Kezdetei Az ókori latin nyelvű irodalom az egykori városállam birodalommá alakulásával párhuzamosan alakult ki. Az első latin nyelvű dráma bemutatója i e 240-ben volt A római irodalomhoz soroljuk a római szerzők görögül írt műveit is. A római irodalom jelentősége az antik görög irodalom közvetítése is – a középkorban és a reneszánszban a görög nyelvet nem sokan értették, a latint viszont minden írástudó. A latin irodalmi nyelv a göröggel ellentétben egységes volt. Az első ókori latin nyelvemlékek a királyok korából származnak, főleg a szakrális költészet énekei (carmina), népdalok

és tantó költemények. A próza és a történelmi eposz műfaja a köztársaság korai századaiban született meg, a latin irodalmi nyelv normái és eszményei az i. e 2 sz elején alakultak ki E század 2 felében lett irodalmi értékű a történetírás, és elterjedt a régi tragédia műfaja. 5.2 Római komédia Előzményei: a nyilvános veszekedés humoros műfaja (iocularia), valamitna fuvolajátékkal kísért etruszk mimetikus és parodisztikus táncjátékok. A színházi előadások vallási ünnepekhez kapcsolódtak, mindenekelőtt Jupiter kultuszához. Állandó kőszínházat csak i e. 54-ben emeltek Rómában, addig fából készült, és ponyva borította A színpad széles volt, a díszlet többnyire városi környezet, a darabokat egyvégtében játszották, az éneket fuvolával kísérték, a színészek ált. felszabadított rabszolgák 4-5 fős társulata, nők nem léphettek színpadra. A korai korszak legjelentősebb színpadi szerzője, Plautus művei a

görög újkomédiát követték, annak komikus jellemeit és legfontosabb dramatikai eszközeit vette át. Görög környezetben játszódnak a művei, utalások alapján nyilvánvaló volt, hogy a szereplők rómaiak. Legismertebb, ma is sokat játszott műve A hetvenkedő katona Terentius (i. e 194 – 160) műveiben többnyire Menandrosz egy-egy darabját vette alapul, ezt bonyolította más komédiák cselekményével. Nála a prológus védekezés a kritikusaival szemben. 5.3 Aranykor A szónoki művészet első római mestere Cato (i. e 234 – 149) egyetlen fennmaradt műve A földművelésről, mondásokból összeállított gyűjteménye az Apopthegmata. A nyilvános beszéd a köztársaság kései korszakában vált irodalmivá is, bizonyos beszédeket írásos terjesztésre szántak. Cicero (i e 106 – 43) mindvégig a politikai élet legbefolyásosabb tagjai közé tartozott, Caesar támasza lett. Nagy összefoglaló munkái: De oratore (A szónokról), De re republica (A

közösség dolgáról). Szónoklatainak bevezető részével a hallgatóság jóindulatát kívánta megnyerni, a beszédben egymást átszőtték az ügy tényit elmondó (narratio) és a szónok szándékának megfelelő következtetés mellett érvelő (argumentatio) részek. a beszéd célja az volt, hogy a szónok elhitesse, hogy az igazság védelmében lép fel. Cicero a legerősebb érveket a beszéd elejére és végére tette, a beszédek zárlata a köztársasági erkölcsöt erősítő pátoszt volt hivatott kiváltani. A római köztársasági eszmény hanyatlásának végső idejében lépett fel az „új költőknek” nevezett irodalmi kör, amely a költészetet a magánélet területére vezette át. A kör legjelentősebb alakja Catullus (i. e 84 – 54) volt, akinek költészetét három szenvedély hatotta át: fivére korai halála, Licinius Calvushoz fűződő barátsága, egy hölgy iránt érzett szerelme (Lesbia). Verseinek három csoportja: rövid ironikus

költemények, hosszabb költemények, epigrammák. A római költők közül ő kötődik legerősebben a hellenisztikus hagyományhoz. Költészete összekapcsolódott a szóbeliséggel, ő maga nem írta le műveit, mások jegyezték le. Az Éljünk, Lesbiában a szerelmi mámort a tűnő pillanatban az élet legteljesebb szépségeként énekli meg, ezt állítja szembe a halál örökkévalóságával. Gyűlölök és szeretek – epigramma: a sírversből alakult ki, néhány disztichonból álló vers, ami egyetlen gondolatot fejez ki a kijelentés és a rövid csattanós érvelés, vagy a kérdés és a válasz retorikai alakzataival. A köztársaság utolsó évtizedeiben a legjelentősebb írók az arisztokraták támogatásában részesültek (mecenatúra). Vergilius (i e 70 – 19) pártfogója Maecenas volt Vergilius a teljes antik irodalmi hagyomáynt saját sorsának és költészetének világába emelte. Az Eclogák Theokritosz idilleknek nevezett

pásztorkölteményeire megy vissza, Vergiliusnál előtérbe kerülnek az allegorikus szellemi tartalmak. A könyvben található tíz költemény egymásra utal, így állítják szembe a jelent a jövővel. A Negyedik eclogában a költő az aranykor visszatértét hirdető próféciák nyelvén szól. Az aranykor visszatértét egy gyermekkel fűzi a jelenhez, aki mire felnő, megjön az aranykor – keresztény középkor ezt Krisztusra vonatkoztatta. Legnagyobb hatású műve az Aeneis Homérosz eposzaiból meríti mitikus anyagát. A 12 könyvből álló eposzt 3 részre osztják: az 1 és 4 ének színhelye Karthágó, közéjük ékelődik Trója pusztulásának és Aeneas bolyongásának háttértörténete. Az 5-8. ének előkészíti a hősöket a harcra A tulajdonképpeni harcot a 9-12 ének tartalmazza. Aeneas új típusú hős, megvannak benne a régi epikus hősök vonásai, ugyanakkor képes együtt érezni, és szolidaritást mutat az ellenséggel is. A műben

allegorikus mítoszértelmezés érvényesül, amely a konkrét képekben egy elvont eszme megtestesülését látja. Horatius (i. e 65 – i sz 8) pártfogója szintén Maecenas volt (egymás mellé temették őket). Szatíráit, költeményeit, ódáit, episztoláit már az ókorban is többször kiadták Legnagyobb hatású alkotásai az Énekek négy könyvében található ódái (fenséges tárgyú, emelkedett hangnemű, lírai költemények). Episztoláival új költői műfajt teremtett (irodalmi igénnyel, versformában írt levelek). Szatíráiban párbeszédes részek és elbeszélői elemek váltakoznak, a prédikációs részeket ironikus megjegyzések oldják. Horatius honosította meg Rómában a jambikus verset. Sok olyan szöveget írt, amely magáról az irodalomról szól, ezekben a költészetet mesterségként jeleníti meg. Ars poetica c költeményét évszázadokig költészettani szabályzatként olvasták. Műveiben végigvonul a mérték kérdése, a

középút nála nem szilárd pont, hanem önmagán végzett munkája révén találja meg az ember. Ovidius (i. e 43 – i sz 17) retorikát és jogot tanult Pályája szerelmi elégiákkal indult (Amores). Az antik elégia disztichonban íródott, a szöveg erősen retorizált, párhuzamokra és ellentétekre épül. A római irodalomban születő szerelmi elégia sok erotikus elemet tartalmaz, a férfi szolgálja a nőt, a megszólaló én szubjektív. Legnagyobb hatású műve a 15 könyvből álló Átváltozások, amely az antik mitológia 250 átváltozás-történetét beszéli el. A mese műfaját Phaedrus (i. e 15? – i sz 55) honosította meg Rómában A görög Aiszóposz (i. e 6 sz) prózában írt állatmeséit (pl A farkas és a bárány, A róka és a holló) fordította latinra hatos jambikus sorú versekben. Gyűjteményébe sok maga által kötött mesét és korának anekdotáit is felvette. Meséi egyszerre szolgálják az erkölcsi nevelést (tanulság az elején

vagy a végén) és a szórakoztatást. 5.4 Ezüstkor Az ezüstkor (Augustus halálától Traianus haláláig) és az antik regényirodalom legjelentősebb alkotója, Apuleius (125 – ?) Ízisz papja volt. Az aranyszamár (Átváltozások) c. regénye az első teljes terjedelmében fennmaradt antik regény, melynek Lukianosz görög szövege a forrása. A főhős egy Lucius nevű ifjú, aki saját hibája miatt szamárrá változott, sok kalandon megy keresztül, végül Ízisz istennő segítségével visszanyeri emberi alakját. A regénybe 20 önálló, Ovidiusra utaló elbeszélés illeszkedik, a leghosszabb Ámor és Psziché története