Szociológia | Családszociológia » A párkapcsolatok kudarcának egyik fő eredete a felek közt lévő közelség és az intimitás hiányának összetévesztése

A párkapcsolatok kudarcának egyik fő eredete a felek közt lévő közelség és az intimitás hiányának összetévesztése Az intimitásról szeretnék beszélni. Napjainkban, rohanó életmódunk közepette keveset hallunk erről a dologról, és sajnos ez az, amiben kapcsolataink hiányt szenvednek. Elfelejtettünk bensőségesek lenni, amiért később nagy árat fizethetünk. Kapcsolatainkban két dolgot szoktunk összetéveszteni A közelséget és az intimitást. A közelség és az intimitás a szeretet különböző kifejeződései. Minél közelebb állunk valakihez, annál bensőségesebbek tudunk vele lenni, és minél bensőségesebbek vagyunk valakivel, annál nagyobb a lehetőség a közelség kialakulására. A közelség kialakulásához fel kell adnunk önmagunk egy jelentős részét, de ez nem azonos a másiktól való függéssel. Nem a másikhoz való alkalmazkodás és nem megalkuvás. Kapcsolatainkban a közelség van túlsúlyban. Könyvek és tv műsorok

ezrei szólnak arról, hogyan kerüljünk közelebb a másikhoz, ezzel kapcsolatainknak éppen azt az oldalát erősítik, amely amúgy is túlsúlyban van. Az intimitásról már nehezebb beszélni, és nehezebb is megérteni. A szakirodalomban nem nagyon találunk írásokat az intimitás természetéről. Az intimitás természetes, az intimitásra való képességünk a természet része. A párkapcsolatok kudarcának egyik fő oka a felek közt lévő közelség és az intimitás hiányának összetévesztéséből származik. Mindkét fél a másiknak van tudatában, nem saját magának. A másikat ismeri (legalább is úgy gondolja, hogy ismeri), saját magát nem. Amikor pedig tudatában lesznek saját maguknak, már nem kapcsolódnak a másikhoz. Ha valaki elkezdi keresni önmagát, az gyakran együtt jár a másiktól való eltávolodással. Az intimitás önmagunkról tanít bennünket és megváltoztatja kapcsolatunkat, mert lehetővé teszi számukra, hogy mássá

váljunk. Amikor közel vagyok: ismerlek Amikor bensőséges vagyok: ismerem magam. Általában, csak amikor egyedül vagyunk, akkor ismerjük magunkat, akkor vagyunk önmagunk. Valaki más jelenlétében önmagam lenni, az felszabadító élmény. Az igazi szabadság, amit megtapasztalhatok, ha a másik jelenlétében szabadon az lehetek, aki vagyok. Önmagam lehetek anélkül, hogy másokat megakadályoznék abban, hogy ők is önmaguk legyenek. Ehhez azonban tudnom kell, ki vagyok valójában. Közel érzem magam hozzád, mert sok mindent tudok rólad, meghallgatlak, elkísérlek moziba, tudom mi a kedvenc ételed, filmed stb. Ezt az érzést nevezzük közelségnek. A túlzott közelség azonban problémákat is okozhat Akár depresszió forrása is lehet. Ez az állapot csak az emberek világában fordul elő, az állatok világában például, nem létezik túlzott közelség. A vadállatoknál 1 az egyik halála szomorúságot okoz ugyan a másikban, de nem okoz

depressziót. Háziállatoknál fordul elő a depresszió ilyen esetben, és ez abból adódik, hogy ők az ember mellett túlságosan megtanulták a közelséget. Ha nem szeretünk, és nem tisztelünk másokat, szomorúak lehetünk, de túléljük. Ez a szomorúság azonban semmi ahhoz a pusztító érzéshez képest, ha saját magunkat nem szeretjük, és nem fogadjuk el. Az intimitást nagyban befolyásolja az, ahogyan magunkat értékeljük, becsüljük. Miért van az, hogy a legtöbb embernek nincsen igazi önbecsülése és önszeretete? Miért nem tudják elhinni, hogy a hozzájuk legközelebb álló emberek szeretik és tisztelik őket? A terapeuták általában jobban tisztelik és csodálják az előttük álló embereket, mint ők, saját magukat, és sajnos a legtöbb esetben nem tudnak változtatni a páciens problémáján, hiába mesterei a szakterületüknek. Miért van ez? Azért nem változik semmi, mert hiányzik az intimitás. Az intimitás az a szükséges

dimenzió, ami életre kelti az önbecsülést és az önszeretetet. Az intimitás lényege, hogy kapcsolatba kerüljünk lényünk legbelső magjával. Sokan félnek megismerni önvalójukat. Félnek attól, mit találnak lelkük mélyén Félnek attól, hogy kiderül: ők valójában nem is azok, akiknek eddig hitték magukat. Ekkor pedig meg fog változni egész addigi világuk. A változást pedig általában félelem kíséri. Személyes és a közös tér Kapcsolataink szempontjából fontos összetevő a személyes és a közös tér. Amikor egyedül vagyunk, és magunkban merengünk, akkor személyes terünkben vagyunk. Nagyon fontos, hogy legyen személyes terünk Ösztönösen érezzük, mikor van szükségünk magányra (személyes térre), visszavonulásra. A személyes tér hiánya megbetegíthet bennünket, ezért tiszteletben kell tartanunk ezt az érzést. A mai világban sajnos kevés lehetőségünk van az ilyenfajta visszavonulásra, egyedüllétre. Alig vagyunk

egyedül Ha mégis, általában gondoskodunk róla, hogy legalább gondolatban legyen velünk valaki. Biztosan mindenki megtapasztalta már, hogy néha hiába vagyunk egyedül, akkor sem tudjuk élvezni személyes terünket, mert tele van a fejünk másokkal, akik fizikailag nincsenek ott, de valójában nagyon is jelen vannak. Már kora reggel, mikor felébredünk, rögtön az előttünk álló napon, és az abban szereplő személyeken gondolkodunk, tehát ilyenkor sem vagyunk egyedül, békében önmagunkkal. Ilyenkor a másik behatol személyes terünkbe, bár személyesen nincs is jelen. A személyes tér értékes és fontos részünk Nincs senki, akinek be kellene számolnunk bármiről, aki előtt mentegetőzni kellene. Ebben a térben azok vagyunk, akik valójában vagyunk. Mikor valaki behatol személyes terünkbe, arra rögtön reagálunk, gondolkodás nélkül. Azt a teret, amelyet csak néhány emberrel osztunk meg, főleg a hozzánk 2 legközelebb állókkal, közös

térnek nevezzük. Amilyen mértékben képesek vagyunk teljesen önmagunk lenni ebben a kétféle térben, olyan mértékben vagyunk képesen önmagunkat adni a világban. A személyes és közös tér megértése segít megérteni az intimitást. Ha személyes terünkben tudunk lenni, miközben olyan térben vagyunk, amelyet megosztunk másokkal, akkor vagyunk bensőségesek. Személyes terünkben lehetünk akkor is, amikor másokkal vagyunk, de ezt elég nehéz létrehozni. Lehetünk azonban másokkal megosztott térben akkor is, ha egyedül vagyunk. A másik fél ilyenkor csak gondolatban van jelen. A két térben nagyon nehéz egyidejűleg jelen lenni, és megtapasztalni mindkettőt egyszerre úgy, hogy az egyik ne változtatná meg a másikat. Akkor kellene a leginkább önmagunkat adni, amikor a hozzánk legközelebb állókkal vagyunk, de sokszor éppen az ellenkezője történik a valóságban. Őszintébbek tudunk lenni egy idegennel, mint szeretteinkkel. Ha önmagunk

vagyunk, egy kis időre kapcsolatba lépünk a bennünk élő gyermekkel. Sajnos, saját rendszereink rabságában élünk. Minden nap ugyan úgy zuhanyozunk, ugyanúgy étkezünk, ugyanúgy mosunk fogat. Ennek, pedig azaz ára, hogy egyre inkább elveszítjük énünket. Megszokásaink rabjává váltunk Énünk aktív, passzív és igazi része Énünk három részből, az aktív énből, a passzív énből és az igazi énből tevődik össze. Az aktív én a cselekvő én, ami nem a múltban és nem a jövőben, hanem a jelenben létezik. A passzív énnel csak „megtörténnek” a dolgok Az aktív én cselekszik, a passzív én érzi a cselekvés okozta érzelmeket, a boldogságot és a fájdalmat. Az aktív én kifele néz, a passzív én befele tekint A passzív én dönt, mit kellene tenni, az aktív én dönt arról, hogy miképpen. Az aktív én a személyiségem, a passzív én a jellemem. Az aktív és passzív én közösen alkotja az igazi ént. Ezt az igazi ént

tapasztaljuk meg, mikor bensőségesek vagyunk Az aktív én a közös tér, a közelség megtapasztalása. Azt jelenti, hogy ugyanannyi figyelmet fordítunk a másikra, mint magunkra. Ez a „másik” nem is fontos, hogy személy legyen, lehet bármi. Egy könyv, a munkánk stb A passzív én az, amit személyes teremben tapasztalok meg, amikor álmodom, sétálok, gondolkodom, vagy csak úgy vagyok a világban, és nem teszek semmit. A passzív én hordozza a múltam egész történetét. A passzív ént akkor tapasztaljuk meg, amikor egyedül vagyunk. Ha valaki csak a személyes terében él, az általában pszichotikus, míg ha valaki kizárólag a közös térben él, az neurotikus személyiség lesz. A neurotikus ember számára nem létezik passzív én. Az ilyen emberek mindig mások véleményét kutatják, ki mit gondol róluk. Nem foglakoznak saját belső világukkal Az aktív én típusú emberek túl sokáig maradnak a közös térben. Belőlük lesznek később az

alkoholisták, drogosok. A passzív én típusú emberek kevés időt töltenek a közös térben, sietnek vissza saját világukba. Az ilyen embereknél alakul ki előbb utóbb depresszió, 3 pánikbetegség. A pánikbeteg rohamaival eléri, hogy csak nagyon kevés időt kelljen eltöltenie a közös térben, vagy egyáltalán nem is töltsön el ott időt. Ez kapcsolataiban szakadásokat fog előidézni. Meg kell találnunk az egyensúlyt e két énünk között. Ha megtaláltuk, többé már nem fog befolyásolni mások véleménye, és a másokkal közös terünkben is önmagunk tudunk maradni. Nem akarjuk majd a másikat megváltoztatni, és tudjuk szeretni ott, ahol most éppen van. Ha úgy gondolod, hogy valaki úgy, ahogy van, nem érdemes a szeretetedre, akkor sosem lesz érdemes rá a szemedben. Nem tud tovább menni, nem tud fejlődni. Lehet, hogy változik némileg az elvárásaidnak megfelelően, de mi a garancia arra, hogy ez így marad, és később nem támasztasz

vele szemben ismét elvárásokat. Így az illető úgy fogja magát érezni, mint aki mindig vizsgára készül, és izgul, hogy megfeleljen az elvárásaidnak. Fogadd el a társad úgy, ahogy van, és akkor talán majd a változás útjára léphet valamikor. Nincsen rá garancia, hogy változni fog, de így megadod neki az esélyt. Ha csak akkor tudod szeretni a társad, ha más lesz, akkor nem szereted. Megváltoztatni csak saját magunkat tudjuk, senki mást. Az elfogadás nem döntés kérdése, hanem folyamatos kemény, lélektani munka. Az elfogadás azt jelenti, hogy szeretünk valakit, aki másképp fejezi ki a szeretetét, mint mi. A kapcsolatokat gyakran válságba sodorja az „ismeret”, amikor úgy érezzük, ismerjük a másikat, tudunk már mindent róla. Valójában a másik embert egész éltünk során sem tudjuk megismerni, amit tudunk róla, az csak egynéhány csepp a tengerben. Az ismeret állapotában éljük le egész életünket Különböző díszleteket

építünk, hogy azok passzoljanak hozzánk, a főszereplőhöz, és életünk többi szereplőjéhez is. Ezzel előre eldöntöttük létünket, és biztonságban érezve magunkat többé már esélyünk sincsen kilépni e díszletek mögül. E díszletekhez alakítjuk egész életünket. Kapcsolatainkban azt hisszük, ismerjük a valós világot, amelyben élünk, de ez messze nem igaz. Mi csak élünk abban a világban, amit ítéletekkel és előítéletekkel felépítettünk. Az előítélet az unalmas kapcsolat garanciája, mert nem enged változni. Ez az unalom arra ösztönzi az embereket, hogy új, izgalmas kalandokat keressenek, új szeretőt, akit még nem „ismernek”. Ez az idegenség teszi izgalmassá a játékot, de ez az állapot nagyon rövid életű, és végül több fájdalmat okoz, mint örömet. Viszont sokkal kreatívabb és szenvedélyesebb élmény lehet újdonságot találni abban, akit már „ismerünk”. Teremtsünk új helyzeteket kapcsolatainkban,

próbáljuk meg társunkat más szemszögből nézni. Meglátjuk, rengeteg új dolgot tudunk meg róla. Miért van az, hogy szomszédunk csinos, szexis nőnek látja feleségünket, míg mi csak egy kissé elhízott, unalmas nőt látunk? Miért látja ismerősünk jópofának és szórakoztatónak férjünket, míg mi csak egy idegesítő pasit látunk benne, aki egyáltalán nem szórakoztató. 4 Azért, mert ők még nem „ismerik” társunkat, még nem alkottak ítéletet róla. Egy kapcsolatban való növekedés attól függ, mekkora a bizalom köztünk. Bízhatok e abban, hogy a másik elfogad engem úgy, ahogy én látom a világot? A bizalom azt jelenti: mindketten egyformán tehetünk arról, ami velünk történik. Ha mindenki a saját világában él, akkor az intimitás eleve kizárt. Az önelégült ember, kizárólag a saját elképzeléseit tartja helyesnek, és ezzel lerombolja a kölcsönösség és bizalom építményét. Meg kell tehát találnunk az

egyensúlyt közös és személyes terünkben, illetve aktív és passzív énünk között. Ez sok munkába kerül, de a végeredmény megéri Elmondhatjuk, hogy boldog, teljes és élményekben gazdag életet élünk. Folyt. Köv 5