Építészet | Középiskola » Magyar térrendezés, jelek és jelképek

MAGYAR TÉRRENDEZÉS: JELEK ÉS JELKÉPEK (http://www. nagyji5mpeu A világfa című oldala alapján) Életünk jelek és jelképek között zajlik. Van amely szerves része a mindennapjainknak, elengedhetetlen alkotója, és van amelyet magunk választunk, használunk, viselünk, tesszük a lakásunkba, kocsinkba, mert tetszik, mert divat, vagy mert mások rá beszéltek bennünket. Arra csak kevesen gondolnak, hogy a jelek elkészítésük után azonnal elkezdenek élni és működni. Gyakran fogalma sincs sem a készítőnek, sem a készíttetőnek, vajon mit is jelent egy jelkép, miközben a hatása alapjaiban változtathatja meg viselőjének életét. A jelkép hatása nem tanulható, mert a tudattalanban hat, melyet kontrollálni, irányítani nem tudunk. Gondoljunk bele, hogy egy jelkép, amely a hagyományainkban, - így a tudatalattinkban is - negatív tartalommal bír, és mi egy másik kultúra hatására pozitív tulajdonságokkal ruházzuk fel, bármikor használjuk

tudatunk és tudattalanunk között konfliktust vált ki. Nem árt tehát mielőtt a jelképekkel, azok alkalmazásával, kiválasztásával elkezdünk foglalkozni, kicsit elmélyedünk a témában. JELEK, JELKÉPEK Az emberi kultúra elképzelhetetlen a jelek, jelrendszerek nélkül. Az ember világának ez a csodálatos része, valamikor – nevezzük e kort archaikus kornak – szerves alkotója volt a mindennapoknak. Ha figyelembe vesszük, hogy ebben az értelemben jelrendszernek tekinthető a beszéd, vagy az írás is, mindjárt érthetőbbé válik az a tény, hogy az emberi kultúra a jelrendszerek világa. Más megközelítésben mondhatjuk azt is, hogy magát a kultúrát éppen ezek a szimbolikus jelrendszerek hozzák létre, hiszen ilyen a nyelv, a vallás, a kérdéses nép szokásai, társadalmi megnyilvánulásai. Mindezek a rendszerek változhatnak, de az adott nép számára több évszázad elteltével is felismerhetők és értelmezhetők maradnak, még akkor is,

ha közben a szokások megváltoznak. A jelek tanulmányozására szakosodott tudomány, a szemiotika (jeltan), melynek részterülete az etno-szemiotika egy adott nép vagy népcsoport jeleit kutatja. Egy nép jel és jelképrendszerének kutatása nagymértékben támaszkodik a népmesékben, mítoszokban, mondákban, népdalokban, közmondásokban előforduló jelképekre, de a népi kézműves művészetek motívumaira is. A jeltan egyik legfontosabb elméleti kérdése az, hogy vajon a szimbolikus gondolkodás megelőzte-e a logikait, vagy a logika hozta létre a jeleket. A jelképtan azonban mostanában kezdi elfogadni azt a szemléletet, hogy a képi látásmód, volt az elsődleges. „Vajon segítségül hívhatjuk-e saját nyelvünket, hogy eldönthessük ezt a kérdést? Bizony megtehetjük, hiszen a nyelvek között a magyar az, amely a leginkább képekben gondolkodtat, képeken keresztül fejezi ki a gondolatokat. Ha behelyettesítjük az „alkalmas” szót azzal,

hogy „képes”, már van is bizonyíték a kezünkben őseink működésére: akkor, ha képesek vagyunk valamire, a belső képből valóság lesz, vagyis a kép volt először, amely aztán logikusan leírta és megformálta a valóságot.„ IKON, INDEX, SZIMBÓLUM (JELKÉP) Charles Sanders Peirce nevéhez fűződik a jelek csoportokba sorolása. Szerinte minden gondolat, sőt minden emberi élmény jelek által jön létre, éppen ezért jelelmélete alapvetően az emberi tudatosságról szól. Peirce szerint a „jel egy tárgy, fogalom vagy jelenség helyett áll, annak jelentéstartalmát hordozza a mindenkori szemlélő számára. Megszólítja a szemlélőt, létrehozza benne ugyanazt a dolgot, s ezáltal a jel az eredetivel egyenértékűvé válik, hiszen empirikusan leírható éppúgy, mint maga a tárgy, amit jelképez, s annak bármifajta megjelenési formája.” Természetüknél fogva Peirce három kategóriába sorolta a jeleket, amelyek a következők: ikon,

index és szimbólum. Az ikon olyan kép, amely egy tárgy jellegzetességeit hordozza, vagyis hasonlóságon alapuló jel. Minden ikon hordoz legalább egy-két olyan jellegzetességet, ami az adott tárgyat egyértelműen megjeleníti a szemlélőnek. Az index ezzel szemben a valóságban közvetlenül érzékelhető módon kapcsolódik egy adott tárgyhoz, dologhoz vagy eseményhez. Az index azonban nem hasonlít szükségszerűen arra a dologra, amit jelöl. Az a lényege, hogy közvetlen és létező kapcsolat alakul ki a tárgy vagy fogalom és a meghatározását igénylő szemlélő között. Az ikon és az index gyakran keveredik is egymással. A szimbólum (jelkép) ennél sokkal teljesebb, mert egyszerre jel és kép, amelynek jellegzetessége éppen abból áll, hogy bizonyos szemlélőknek megjeleníti azt a dolgot, amit jelképez, miközben mások számára nem. A szimbólum alapvető természete, hogy képes fejlődni, változni, alakulni. Kifejezi azt a kort, amelyben

létrejött, azt a kultúrát, amelynek része, s ezáltal sokkal több, mint az a tárgy vagy fogalom, amit eredetileg jelképez. A jelkép egy közösség, nép által adott történelmi időszakban meghatározott és létrehozott jel, amely éppen ezért csupán lazán és általában nem pedig egyértelműen kötődik egy tárgyhoz vagy fogalomhoz. Mindig érthető a „beavatottak” számára, de egy kívülállónak gyakran egyáltalán nem jelent semmit, vagy félreértelmezhető. A kollektív tudatalatti megőrzi a több évezredes szimbólumok jelentéstartalmait, amelyeket az egymás után születő generációk átörökítenek. Így alakulnak ki a jelrendszerek, amelyeket különböző szintű és megjelenési formájú jelek és szimbólumok alkotnak. Az is megfigyelhető, hogy egyes szimbólumok egymástól távol eső kultúrákban, tértől és időtől teljesen függetlenül tűnnek fel szinte változatlan jelentéstartalommal. Honnan ered az a szó, hogy

szimbólum, vagyis magyarul jelkép? A görög symbolon fogalom a symballein igéből származik, amelynek jelentése „összekapcsol”. A főnév eredetileg egy olyan tárgyat (pl. mézeskalács szív) jelentett, amelyet kettétörtek, és két ember őrizte magánál azzal a céllal, hogy később felismerhessék egymást. Ha a darabok összeillettek, akkor tudni lehetett, hogy hordozóik is összetartoztak, vagy valamilyen formában kapcsolódtak egymáshoz. A törésvonalak egyedi rajzolatot adtak ki, amelyet nem lehetett utánozni, s éppen egyediségük hozta létre a kapcsolatot. (Népmeséink jellegzetes motívuma) Hoppál Mihály szerint gondolat és jel olvad eggyé benne, s ezáltal összeköti a szellemi és anyagi világot. Peirce szerint a szimbólum az a jeltípus, amelyik a közmegegyezés alapján kötődik a tárgyhoz, vagyis olyan jel, amely a hagyomány alapján jött létre. Éppen ezért az egyes jelképek általában mélyen kötődnek egy adott kultúrához, s

ha valaki nem része ennek, akkor gyakran nem is képes megérteni jeleit, szimbólumait. A szimbólum jelentése nem benne, hanem rajta kívül van, amelyet gondolati úton kell megkeresnie a mindenkori szemlélőnek. Szellemi erőfeszítésre van tehát szükség ahhoz, hogy megértsük, s éppen ez különbözteti meg e jelfajtát a többitől. Sokfajta jelkép létezik. Ha a magyar jel-kép szóra gondolunk, akkor azt kell feltételeznünk, hogy megjelenési formája mindig képi. Noha ez többnyire így is van, a szakrális rituálékban, vagy a népi kézművesek alkotásaiban, a képző- és díszítő művészetben előforduló jelképeken kívül léteznek másfajta változatok is. Például a verbális, vagy az álom szimbólumok és az archetípusok. A népmesék, mítoszok főhősei viselkedési formákat, tipikus emberi reakciókat jelképeznek, s ezáltal maguk válnak szimbólumokká. Meghatározzák azt a kort, amelyben megszülettek, visszatükrözik azt a

valóságot, amelyet jelképezi, magyarázni hivatottak. A mítosz olyasvalami, ami örökké történik és örökké újrateremtődik, de ha ez a folyamat valamiért megszakad, akkor semmivé válik, s szereplői, az istenek és hősök, megszűnnek létezni. Elveszítik jelentőségüket, majd értelmüket is, végül akár teljesen meg is semmisülhetnek. A JELKÉPEK PSZICHOLÓGIÁJA Carl Gusztav Jung svájci pszichiáter szerint mindaz, amit mi önmagunkból tudatos énünk részeiként érzékelünk töredéke annak, amik mi valójában vagyunk. Ezt a töredéket alkotják a szerepszemélyiségeink, érzékelésünk, gondolkodásunk, érzelmeink és intuícióink, melyek segítségével énként határozzuk meg önmagunkat. A nagyobbik rész pedig felöleli a személyes tudattalant, benne árnyékszemélyiségeinket, animus-animánkat, a kollektív tudattalant, az archetípusok világát, az összes eddig élt ember tapasztalatainak összességét. Jung a tudattalant két

részre osztja: a személyes tudattalanra és a kollektív tudattalanra. A kollektív tudattalan megjelenései a kollektív minták az ún. ősképek vagy archetípusok, melyek "archaikus karakterű mitológiai motívumokat tartalmazó körülírt csoportok". Jung feltételezését, mely szerint a személyiség működését archetípusok befolyásolják, arra a nézetére alapozza, mely szerint az elme kialakulása ugyanolyan ősi alapokon nyugszik, mint a testé. Az archetípusok ősi, mitologikus színezetű, az egész emberiség számára ugyanazzal a jelentéssel bíró, univerzális képzetek. A archetípusok olyan mitológiai és népmesei szereplőkön keresztül jelennek meg, mint a legkisebb királylány, a fehér és fekete tündér, a gonosz boszorka, a hős lovag, a táltos paripa és még sokan mások. Az archetípusok bizonyos értelemben minden érzelmi vonás egyetemes kivetülései vagy tükrei, melyek az emberi lét gyökeréből erednek, mint például

az erő és a gyengeség, a szeretet és a gyűlölet, vagy a bátorság és félelem. Megmutatják jó és rossz tulajdonságainkat A számos archetípus között különös jelentőséggel bír a jungi elméletben az egyén saját ellentétes nemiségével összefüggésben álló őskép, férfiak esetében az ún. anima, nőknél pedig az animus. Az anima tulajdonképpen a férfi lelkében élő nő, az animus a nő lelkében élő férfi A jelképek alkalmazásának lényege abban van, hogy elvezet olyan dolgok megismerése felé, amelyek természetükből adódóan kifejezhetetlenek; ezáltal nem megmutat valamit, hanem utal valamire. Az archaikus ember számára nem volt szükség a mesék, mondák racionális magyarázatára, képesek voltak az átélés által a jelképek rejtett üzenetét befogadni. A mai modern ember elhanyagolta ezen képességeit, így elfelejtette ezt. Pedig a mesék és a mítoszok nagyon is fontosak, csakhogy a mai ember útja a racionális

gondolkodás, amely számára ismerős, ahol biztonságosan mozog. Ma már köztudott, hogy a mítoszok és a szent könyvek a köznapi jelentésnél sokkal mélyebb tartalmakat hordoznak, a szövegeik jelképes értelműek, szinte minden mondatuk egy magasabb gondolatot, jelképes üzenetet tartalmaz. Például a világ valamennyi hagyományában, mitológiájában a világosság, a fény, az ég a mennyet jelképezi, a teremtő isten lakhelyét- nekünk Arany Atyánk házát - avagy a földöntúli erők eredőjét. "A hetedik égben Arany Atyánk háza Annak a jurtának arany az ajtaja, arany a palástja" A sötétség a pusztító erők, az ördög, ármány szimbóluma. Mindezeknek azonban van egy még mélyebb, személyesebb jelentésszintje is: a világosság a tudatosság, a kiteljesedett, képességeit teljesen birtokló emberi szellem, míg a sötétség a tudatlanságot,butaságot, az elfojtott tudattartalmakat szimbolizálja az emberben - azaz végső soron

önmagamban! FORRÁS: Nagy Ágnes: Szimbólumok, archetípusok a mesében,Csörgő Zoltán: A szimbólumok és szertartások szerepe a modern kori ember életében,Griga Zsuzsanna: A jelképek világa,Internet (ismeretlen szerző): Csakrák és archetípusaik