Hadászat, Rendészet | Tanulmányok, esszék » A honfoglalás hadtörténete

A honfoglalás hadtörténete Felszerelés, fegyverzet A magyar könnyűlovasság kialakulásának alapvető feltétele volt ló, valamint az ember és lófelszerelés. Ló A lovas haderő legfontosabb feltétele a ló volt. Ló nélkül nem lenne ma Magyarország, mert ide gyalog be sem jutottak volna, nemhogy 130 évig (896-tól 130-ig) távol tudták tartani országuktól az idegen támadókat! Árpád népe keleti fajtájú, tarpán eredetű, szilárd szervezetű, szívós, igénytelen, nem túl magas, kevésbé tetszetős, de kiváló harci tulajdonságú, gyors, mozgékony nagy menetteljesítményekre képes lovakat, nagy mennyiségben tenyésztettek. A tenyésztési cél : hadihasználható, gyors, mozgékony, nagy menetteljesítményekre képes, erős testalkatú, súlybíró, folyóátkelésnél jól úszó és irányítható, kitartó, szívós, edzett, igénytelen, engedelmes, jóindulatú, könnyen kezelhető, idomítható, vezethető, fordítható, gyors járásmódban

megállítható, állásból vágtába beugratható, sebes járású; testi állapotában : szabályos testalkatú, csontozatú, tiszta lábú, egészséges, kemény patájú, jó erőnlétű. A lóállomány nem volt egységes, ami a nagyfejedelmi, törzsfőnöki stb., ménesek mellett sok kisebb, családi ménes meglétét mutatja. (Ismeretes, hogy Árpád a honfoglalás után a nagy ménesek helyéül a Csepel nevű főlovászról elnevezett Csepel szigetet jelölte ki. A kedvező feltételek, a bőséges növényzetű, részben nagy folyóparti legelőterületek lehetővé tették, hogy a vezetők nagy központi ménesei mellett a köznép állattenyésztéssel foglalkozó nagycsaládjai lovakat is, vagy csak főleg lovakat tenyésszenek. A kiterjedt lótartás eredményeként a lovas katonai kíséret, de maga a törzsszövetségi haderő is állandó ló utánpótlást kaphatott. Ez az állandó és nagyszámú ló utánpótlás létfontosságú volt, hiszen a ló vemhessége 11

hónapig tart, 3 – 4 éves korban kezdik el lovagolni, 5 éves kora után lehet hátaslóként belovagolni, ezután lehet a harci kiképzéshez szoktatni, gyakorolni. Végül is ezeket kellő edzés nélkül nem lehet azonnal ezer kilométerekre, fokozott jármódokra felhasználni. Legkevesebb 6 – 7 év múlva kerülhetett erre sor, békés viszonyok között. A pusztai társadalmakban a ló nem kiváltságos réteg sajátja, hanem mindenki által birtokolt eszköz – ezért a lovas haderő tagjai is – saját hátaslóval és tartalék lóval vonultak hadba. A lócsont-vizsgálatok alapján 107 egyedből megállapították, hogy a honfoglaláskori lovak marmagassága 136 – 144 cm között mozgott. Tenyésztésük magas színvonalát mutatják menetteljesítményeik a fejedelmek korának egész Európát behálózó hadjáratain. Sokszor keltek át az Alpokon, Pireneusokon és az Appenineken nyugat-európai kalandozásaik során. Lovaik nagy számát kiemelte több külföldi

korabeli forrás is :”követi őket nagy csapat ló, mén és kanca”. Lovaikat, azok két éves korától gyerekekkel lovagoltatták be. Ekkor választották ki a tenyésztésre alkalmas méneket, a többieket ivartalanították. Ezekből erős, jól vezethető hátaslovak váltak. Lófelszerelés A lovas harcos nélkülözhetetlen eszköze a nyereg. A magyar nyereg ma is fogalom. Szerkezetileg a következő részekből állt : a ló hátán két nyeregtalp puha fából, melyek alsó lapja két végén kissé felkapott, s így a ló hátára csak egy tenyérnyire feküdt fel. Ezen két kápa állt, kemény fából Az első meredekebben, a hátsó hátra lejtősebben. Közepén ívet faragtak a ló bordája fölé A kápákat nedves szíjjal, befúrt lyukakon át összefűzték, ami száradáskor teljes feszességet biztosított. A két kápát farbőr hidalta át, ere jött az ülésbőr Szügyelő, farhám és heveder erősítette a lóra a nyerget. Ehhez jött kezdetben az

első kápa közelében rögzített kengyelszíj a két vaskengyellel. A kengyel adott biztos ülést a lovasnak, ami a hadmozdulatokat, a nyíllövést, a kardvágásokat, dárdakezelést elősegítette a lovas harcosnak. A kengyel óriási fölényt adott a kengyel nélkül lovagló ellenféllel szemben. A kengyel feltalálása tette lehetővé a nagy lovas népek történelmi jelentőségű harci sikereit. A kengyelnek a szilárd ülés mellett az is a feladata, hogy megkönnyíti a lóra ülést. Nélküle csak felugrani lehetett a lóra A magyar kengyel alsó, talpi része homorú volt a puha talpú csizmájuk miatt. A honfoglalás kengyelei a maiakhoz teljesen hasonló alakúak voltak, kovácsolt vasból készítették, állítólag volt nekik is fakengyelük , amit télen használtak, hogy ne fázzon a lábuk. A különbség a mai kengyelekhez képest az, hogy az ő kengyeleik is, mint az egyéb nyeregrészek, díszesek voltak, betétekkel, veretekkel aranyozva, ezüstözve. A

lófelszerelésnek a ló irányítására szolgáló részei : a vas zabla, azt a ló fejére rögzítő bőr kantár és a csikószár, vagy a gyeplő. A csuklós zabla két oldalt zabla-karikával, vagy hozzá még a zablarúddal volt felszerelve, a karikába kapcsolódik a gyeplő, vagy szár. Ezt a fajta kantárt ma csikókantárnak nevezik. A zablát kezdetben a ló szájába húzott szíj-, csont-zabla, egyenes vas-zabla, majd azután csuklósan összeerősített fém, vas-zabla követte. Sírleletekben találtak olyat, hogy a ló szájában lévő csuklós zabla egyik szára hosszabb volt, mint a másik. Valószínű magyarázata az, hogy miután a lovas a szárat a bal kezében tartotta, a jobbal a kardot kezelte, ezért, hogy a ló szájára a húzás egyenletesen hasson, az aránytalanság erre szolgált. A honfoglalók bal zablakarikájára volt erősítve egy hosszabb szíj, a célja pedig a vezetéklovak egymáshoz erősítése és megállásnál a ló odakötése volt

például egy fához. Még a patkó lenne hátra, ezt azonban keveset találtak a régészek. Valószínűleg nem használták, nem volt rá szükség, még nem voltak kövesutak a római utakon kívül. Bár a hegységekben a sziklás utak alaposan megviselhették a lovak patáit, lehetséges, hogy „papucspatkót” használtak, amit a ló patája elejére erősítettek fel. Harcosok fegyverzete A korabeli források kinézetüket és alkalmazásukat is leírják : „Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja, s így a harcokban a legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség kívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják.” Fegyvereik közé tartozott még a közelharcra használt fokos vagy balta, szíjra kötött buzogányt ritkán használtak. A legveszedelmesebb fegyverük az összetett, visszacsapó íj volt. A nagyerejű íjnak a húrhossza a magyaroknál kb. 110 cm lehetett A faanyag

rugalmasságát szarvas ínkötegekkel, szarulemezekkel fokozták, végeire és a markolatára csontlemez-párokat ragasztottak, ezek nem takart részeit bőrbevonattal látták el a nedvesség elleni védelem céljából. Használat előtt a fordított C alakú nyilat föl kellett ajzani rendes C alakúra, s be kellett akasztani a húrt. A felajzásra elég nagy feszítőerőt, kb 25 kg erőt kellett használni. A felajzás menetét a régi ábrázolásokból ismerhetjük : az íj alsó végén beakasztották az ideget, majd a két lábuk közé szorították a fegyvert. A karokat eredeti görbületükkel ellentétes irányba hajlították mindaddig, amíg a másik végén is be nem tudták akasztani a húrt. Ily módon a lövés pillanatában, amikor a megfeszített húrt elengedték, a visszacsapódó íjkarok kétszeres erővel röpítették a nyílvesszőt ahhoz képest, mintha csak meghajlított fából készítették volna az íjat. Célozva 60 – 70 méterre lehetett lőni

vele, tömegtűznél nagyobb távolságra is. Mindenesetre sokkal messzebbre tudtak vele lőni, mint nyugati ellenfeleik. Használat után le kellett ereszteni a rugalmasság kímélése céljából. Az erősen kilőtt nyíl 25 – 30 miliméterre fúródott a fába, csak kivésni lehetett belőle. Ezen fegyverek hatását a korabeli források így örökítették meg : „kevés embert karddal, több embert pedig nyilakkal pusztítottak el, amelyet olyan gyakorlottsággal lőnek ki szaru-íjaikból, hogy lövéseiket bajosan lehet elhárítani.” Használaton kívül célszerű volt az íjat tokba helyezni. Kétféle tegez ismeretes, a leeresztett íj tegeze, ezt baloldalon az övre akasztva hordták, a másik feszített állapotban az úgynevezett „készenléti tegez”-ben volt elhelyezve, s az öv jobb oldalára függesztették. A puhafából vágott, gyalult nyílvessző hátsó végére tollat erősítettek föl, a húrba illesztés bevájata mellett. A nyílhegy általában

rombusz alakú, kovácsolt vasanyagból készült, lapos hegyét a harcosok élezték ki. Újabban találtak lyukas, gyújtónyílhegyet is Távolharcra hajító-, közelharcra döfő dárdát, kopját használtak, ezeknek csak a hegye maradt meg. A közelharc legfontosabb támadó fegyvere a 70 – 80 cm hosszú, enyhén ívelt, kissé hajlított szablya volt amelynek az alsó harmadában a foka is élesítve volt, hogy a kardvágás utáni visszahúzásnál is sebezzen. Mindkét szárával a penge felé hajló, gömbben végződő keresztvassal, a markolata enyhén, mintegy 20°-ra, a kard éle felé volt megdűtve. Ez főleg magyar szerkezeti változtatás volt, az önálló magyar kardművesség újítása. Ideális volt a megoldása is, súlya kb 50 dkg körül mozgott Használata könnyű fegyverzetű ellenféllel szemben nagyon hatásos volt. Pompásan díszített példányai méltóságjelvénynek is számítottak. Egyik legszebb darabja az úgynevezett „bécsi szablya”,

melyet Bécsben őriznek mint a németrómai császárok koronázási jelvényeinek tartozékát. A Korabeli feljegyzések szerint 1063-ban adományozta a becses fegyvert az akkor még gyermek Salamon királyunk édesanyja Ottó bajor hercegnek, hogy az támogassa trónra kerülését unokatestvéreivel szemben. A normannoktól származó nyugati, kétélű, egyenes, hosszú kardot is találtak néhányat, de ezt a magyar harcosok kevésbé használták, mert a magyar könnyűlovas harcmóddal nem egyezett. A közelharc fegyvere volt még a harci balta, vagy a fokos, mellyel zúzni is, vágni is lehetett. Deréköv A magyar honfoglaló harcosok felszerelésénél a díszes övre, melynek vége elől hosszan lelógott, és rangjelző feladata is volt, baloldalt a szablyát és tegezbe az íjat, jobboldalon a nyílvesszőket és ha volt, az úgynevezett készenléti íjat – kifeszített állapotban – a tegezben helyezték el, a szíjon volt még az evőcsésze, a vizet vagy

kumiszt (erjesztett lótej) tartalmazó ivókobak, tokban kés, kis tarsolyban a tűzgyújtó eszköz, a vezetőknél a tarsoly fölé díszes, fém tarsolylemezt erősítettek. Minden fegyverét az övére akasztotta, hogy felsőtestét semmi se akadályozza a mozgásban. A kopját talán a hátukon keresztbe erősítve hordhatták. Ilyen sok lógó és súlyos felszereléssel megrakva egyszerre nem is mozoghattak gyalog. De persze nem is szálltak le a lóról, minthogy lóháton nőttek föl Így megrakottan a karddal a közelharc is nehezen ment volna. Kardvágást tudniillik lóháton kétféleképpen lehet végrehajtani, nehogy közben a harcos a saját lovát megsebesítse. Az egyik mód a ló oldalán, felemelt karddal a test mellett előrefelé egy kört leír, majd a másik oldalon suhint. A másik mód, hogy vállmagasságban tartva a kardot előrefelé és jobbra kinyújtva vízszintesen egy kört leír a fej felett a test előtt. És eközben még arra is vigyáznia kell,

nehogy az oldalt lógó tegezekbe ütközzön a kardja. Harcok esetében, amikor sok nyilat lőttek ki, kérdéses, hogyan tudták a nyilak utánpótlását megoldani? Feltehetően harc után felszedték, vagy szedették az ép és a törött nyílveszőket is, hiszen az értéket a kovácsolt vas nyílhegy képviselte. Ezeket nagyobb távolságra tervezett hadműveleteknél, mire bőven volt alkalom a kalandozások korában, okvetlenül szállítani kellett málhás lovakon és könnyű szekereken. Lovak száma A harcokba mindig sok lóval vonultak fel elődeink. Az ellenségtől távol, a felvonulás alatt, elképzelhető, hogy a lovasok vezetéklovaikat – kettőt jobbról, egyet balról – vezették kellő biztosítás mellett, oldal és élbiztosító járőrök kiküldésével. Ütközet alatt a vezetéklovak, tartalék és élelmező lovak kellő biztosítással, a harcoló egységek és a szekerekből álló vonalrészek között voltak ménesszerűen terelhetők. Várostrom

A magyarok a hunokkal ellentétben általában kikerülték a megerődített helyeket, s nem is próbálkoztak bevételével. Kivételt képezett a 955évi hadjáratuk, amikor Augsburg várát ostrom eszközökkel kísérelték meg bevenni. Ennek technikai részleteiről azonban semmit sem tudunk. Folyón való átkelés Minden ilyen átkelés nehéz feladat volt, erre vonatkozóan nem rendelkezünk elegendő információval. A lovak még csak átúszták a folyókat valahogy, de a drága nyergeket és az íjakat nem merték kitenni a nedvesség okozta rongálódásoknak. Valószínűleg tutajokra, csónakokra, kompokra kellett rakni és úgy átszállítani a kényes felszerelési tárgyakat, miközben a harcosok a lovak sörényébe kapaszkodva úszhatták át a folyókat. Védőfelszerelések Ezekről csak egyes írott források tesznek említést, a régészeti leletekben nyoma sincs. Ha volt is némi bőr, vagy nemez borítású védőeszköz, pajzs, bőrsisak, vagy bőr

könyökpajzs, az elpusztult az évszázadok alatt. Páncélozott ingek, vassisakok, vértek a könnyűlovasság harcmódjában feleslegesek is voltak Díszítés A különböző fegyver leleteken e díszítés csodálatos szépségben tárul föl. Az Árpád-kori magyarok kultúrája, fémművességük, ötvösművészetük, fegyverkészítési technikájuk terén igen magas fokot ért el, amit tárgyaik pazar díszítése és egyöntetűsége is bizonyít. Így elődeinknek nagy mesterségbeli tudással és gazdag tapasztalatokkal bíró, igen képzett kézműiparosokkal kellett rendelkezniük. Mindezek nélkül elképzelhetetlen a hatalmas magyar könnyűlovas hadak anyagi felépítése és folyamatos ellátása. Ez azt jelenti, hogy nagy termelőképességű, központi műhelyeik voltak a fejedelmi, törzsfői, nemzetségfői központokban, szálláshelyeken. Ezekkel biztosították a fegyverek alapkészítményeit, melyek végleges kialakítását helyben, vagy a hozzájuk

tartozó népcsoportok kisebb saját műhelyeiben, nagycsaládi egyéni mesterekkel, végül maguk a harcosok közreműködésével végezték el. Fegyverek beszerzése Valószínűleg minden férfi igyekezett azon, hogy saját fegyvere legyen, hiszen ez volt az önvédelem és egyben a vadászat eszköze is. A fegyverek, különösen az íj előállítása illetve beszerzése elég költséges lehetett. Valószínűleg apáról fiúra szálltak ezek a létfontosságú eszközök, s ha több fiú volt egy családban, akkor csak egyik vagy másik fegyvert kaphatták meg, a teljes felszerelést egyik sem örökölhette. A szegényebb rétegekből kikerülő harcosokat valószínűleg közvetlen vezetőik, vagy maga a fejedelem fegyverezhette föl, s ez az egyéni fegyverzet saját használatukra volt kiadva, esetleg bizonyos idő után a tulajdonukba mehetett át, valószínűleg az állandó gyakorlás céljából. A törzsszövetség hadszervezete A magyar törzseket már a

honfoglalás előtti időkben egységes irányítás fogta össze. A magyar haderő kizárólag könnyűlovasokból állt. Kezdetben törzsenként, az össznépességnek megfelelően, valószínűleg különböző létszámú katonai kíséretet állítottak föl és az egész haderő mozgósítása esetén is a harcosok számának megfelelő egységeket soroltak be a hadrendbe. A hadsereg a tízes egységekre épült fel : tized, század, ezred és a tízezred (tömény). Gyakori volt a számnevekkel összetett népnév, így mindjárt a tíz nyíl = onogur (on= 10), ebből lett állítólag az ungar, Hungarus nevünk. Az egyes törzsek vezetőinek különböző létszámú katonai kíséret állt rendelkezésére. Emellett az egész törzs 10 – 12 000 főnyi férfiából az egész haderő mozgósítása esetén szűken számítva 4 – 5 lovasezredet tudott felállítani. Parancsnoklás Eredetileg vérségi, gazdasági, polgári vezetők lettek a katonai vezetők, később pedig

önálló, hivatásos hadnagyok. Az alparancsnokok főleg a katonai kíséret tagjaiból kerültek ki. Illetőleg a törzsi fejedelem a hadban kitűnt vezető harcosokból jelölte ki az alsóbb hadvezetőket. A törzsi haderő főparancsnoka a törzsi fejedelem, a 4 - 5 ezredet elvileg 4 - 5 nemzetségfő, a századokat a nagycsaládok fejei, a tizedeket a harcban kiemelkedő családfők vezették, illetőleg az általuk kijelölt alkalmas személyek. A törzsek szabad harcosokból álltak, és ezek mind kiképzett, felfegyverzett, saját lovakkal rendelkező katona emberek voltak. A mozgó lovas haderő mellett a szálláshelyek és a törzsi gyepűk szélén a biztonságról is gondoskodni kellett. A mozgó haderő távolléte esetén is tartottak bizonyos számú fegyveres harcost a szálláshelyek védelmére, az idősebb, de még helyben fegyverrel is helytálló férfiakból. Esetleges ellenséges támadás esetén az otthon dolgozók és a köznép tagjai is fegyvert

ragadtak önvédelmükre. Számuk nem volt csekély, hiszen a család fiatalabb tagjai és a nők is számításba jöttek. Az állandó haderő különleges feladataira, a biztosítás, felderítés, utóvéd és üldöző feladatokra mindig azonos erőket, így mint ismeretes a csatlakozott kabar törzseket használták fel. A honfoglalás utáni időkben ezeket a feladatokat a besenyők és a székelyek végezték el. A haderő fővezére a gyula volt. A felső katonai vezetéshez tartozott a fejedelmi katonai kíséret vezetője, a fővezér helyettese, a katonai főparancsnok, vagy korabeli nevén tarkán esetleg tarján, és a mai vezérkari főnöknek megfelelő jenő, aki mint bizalmas tanácsadó tevékenykedett. A középső vezetéshez (hadosztályparancsnok) tartoztak a törzsek katonai vezetői. Az alsóbb vezetést (ezredparancsnok) a nemzetségfők töltötték be, míg a nemzetiségi előkelők, nagycsaládfők lehettek a századparancsnokok. A katonai kíséret

parancsnoka, a gyula testőrségének vezetője gondoskodott a fejedelem biztonságáról, harcban irányította a korabeli híradókat, a parancs és jelentés vivőket, szervezte a futárszolgálatot, segédkezett a harcparancsok irányításában. A kettős fejedelemség idején valószínűleg a kende irányítása alatt működött a fejedelemség főtáltosa. Feladata közé tartozott a haderő hitvilágának, a harcosok harci szellemének fenntartása, katonai célzatú jóslások elvégzése és a haderő egészségügyi szolgálatának elvégzése a többi táltossal együtt. Ezen kívül fontos szerep jutott a főlovásznak, a főtolmácsnak és a futárszolgálatnak. Kiképzés Kisgyermekkortól kezdve a lovas egész életén át tartott. 4 - 5 éves korban ültették lóra a gyereket és játéknyilakat adtak a kezükbe. Később 10 – 12 éves fiúkkal törték be a lovakat, melyek a könnyebb terhet hamarabb szokták meg. A hadviselésre való felkészítést

szolgálták a vadászatok is, ahol a vad jelentette az ellenséget, melyet be kellett cserkészni és elejteni. A kiképzés célja volt a tökéletes lovaglás minden terepen és akadályon át, a célzott nyíllövés, a kardhasználat és a kopjakezelés, valamint a zártrendű és a harcalakzatokban való tevékenység. Ezeket mind a hadgyakorlatokon illetve a tömeges hajtóvadászatokon sajátították el. A haderő fegyelme Harcászati fölényüknek egyik fontos tényezője volt, a nyugati népek hűbéri viaskodásból eredő, ismert fegyelmezetlenségével szemben a fegyelmük. Valószínű, hogy szigorú fegyelmet tartottak fönn, ha kellett erélyes eszközök alkalmazásával is. Igaz, hogy a honfoglaláskori portyázások főleg zsákmányszerző célzatúak voltak, mégis korabeli leírások egyöntetűen tanúsítják, hogy a szabályoknak megfelelően folytatták le a harcot addig amíg fel nem morzsolták az ellenséget, s nem álltak le rabolni, fosztogatni a

megfutamítás után. Harci tábor (186.o) A kalandozó hadjáratokra általában egy vagy két nagyobb sereggel vonultak fel, így azoknak létszáma ritkán haladta meg a 2 – 3 000 ezer főt. A sereget társzekerek kísérték a tartalék fegyverekkel és felszereléssel, valamint élelmiszerekkel megrakodva, de ezek szolgálták a hadizsákmány szállítását is. A magukkal vitt nagy számú vezetékló részben az élelmezést segítette, részben a harcok során kiesett állatok pótlását szolgálta. Az írott források egyébként gyakran tesznek említést a magyarok táboráról és ezekből egyértelműen látszik, hogy nemcsak a sebtében letett holmikról van szó. E szervezett táborok felállítására a szövetséges terepek nyújtottak kitűnő és viszonylag biztonságos lehetőséget. A hosszú hónapokig, sőt több esetben akár két esztendeig is elnyúló hadjáratok elképzelhetetlenek lettek volna az utánpótlás precíz megszervezése nélkül.

Általában tél végén vagy kora tavasszal indultak útnak, a friss füvön ugyanis a télen legyengült lovak felerősödtek, s könnyebben találtak maguknak útközben legelnivalót. A célterületekre érve kisebb (tízes, százas) csoportokra oszlottak, s így fosztogatták a környék falvait, kolostorait. E csoportok között azonban nem oszlott meg az összeköttetés. Veszély esetén (s ezt többször is feljegyezték) tűz-, füst- vagy kürtjelekre villámgyorsan összegyűltek. Kalandozó hadvezetők A történelmi kutatások alatt sokszor felmerült az a nézet, hogy a kalandozó hadjáratok nélkülöztek mindenfajta központi irányítást, valamint hogy a törzsfők, nemzetségfők pedig külpolitikai téren is önállóak lettek. Ennek értelmében az egyes hadjáratokat is maguk szervezték és hajtották végre a törzsi területeikről kiindulva. Ám a történelmi források és a régészeti leletek nem erre utalnak Csak kevés esetben jegyezték fel ugyan a

kalandozó magyar seregek vezetőinek nevét, de amikor igen, akkor szint mindig megemlítik egy Árpád-házi herceg nevét. A 921 – 922-es itáliai hadjáraton Bogát és Tarhos (Árpád fia), 947-ben maga Taksony a későbbi fejedelem (Árpád unokája) ment II. Lothár udvarába az adóért, 948-ban a bizánci udvarba küldött követek között Bulcsú mellett ott van Tormás herceg (Árpád dédunokája), 955-ben az augsburgi csatában Lél, Bulcsú és Súr mellett ott találjuk Taksonyt. Három esetben a név szerint említett hadvezérek nem az Árpád dinasztia tagjai. Így 924-ben Szalárd, 954-ben Bulcsú, 959-ben pedig egy bizánci hadjárat során Apor vezért említik a magyar seregek vezetőjének. Úgy látszik, hogy a fejedelmi nemzetség igen erőteljesen rajta tartotta a szemét az eseményeken. Nomád életet élő kalandozó őseink nemcsak katonai szervezetüket, hanem külső megjelenésüket illetően is sokban hasonlítottak a velük érintkezésbe

kerülő, török nyelvű népességekre. Ruházat Őseink alsóruházatát a vászonból vagy bőrből készült ing és buggyos nadrág jelentette. Ezekből hideg esetén többet is magukra húztak Efölé szűk ujjas került, legfelülre pedig bő kaftánt vettek magukra. Fejüket csúcsos süveg fedte, míg a lábbeli visszafelé hajló orrú, puha talpú csizma volt. A kaftánt csattal és veretekkel díszített öv fogta össze, mely nemcsak arra szolgált, hogy a fegyvereket, tarsolyt és egyéb eszközöket hordozza, hanem egyúttal viselőjének a társadalmi állását, rangját is jelezte. Hasonló célt szolgáltak azok a veretek, amelyek a kaftánt díszítették, valamint az ékszerek és a melldíszek. Ez utóbbiakról a merseburgi csatáról szóló korabeli krónika tesz említést. Fegyverzet Fegyverzetük a sztyeppi nomádokéval egyezett meg. Legfélelmetesebb fegyverüket a visszacsapó vagy reflexíjat egész Nyugat-Európa rettegte. Ez nem csoda hiszen sokkal

tökéletesebb technikai megoldásokkal rendelkezett, mint az európai íjak. Nyír vagy juharfából készítették és több darabból illesztették össze. Az íjas mester vagy eleve hajlott formájú ágat választott ki az íjkarok számára, vagy két külön részből állították össze azokat, s csapolással illesztették a merev markolat két végéhez. Az íjkarok cél felé néző oldalára rugalmas szarvas ín kötegeket sajtoltak, ellenkező oldalára pedig támasztékul szarulemezeket ragasztottak halenyvvel. A markolat két oldalára ovális alakú, keményfából faragott vagy csontlemezeket ragasztottak, s irdalt végeik tanúsága szerint oda is kötözték őket. Ugyancsak csapolással illesztették a karok végéhez kb. 35 fokos szögben a merev íjvégeket, amelyek két oldalát a markolathoz hasonlóan egy – egy hosszú fa- vagy csontlemezzel fedték be, s ugyancsak ragasztással és markolat felőli végükön kötözéssel rögzítették. Felső harmadukban

vágták ki a húr beakasztására szolgáló vájatot Az egész íjat hat darab csontlemezzel borították. A szabadon maradt részeket vékony bőrrel vagy nyírkéreggel fedték, védve a nedvesség ellen. Ez a fajta íj lehetővé tette, hogy használója 150 – 200 méterre lője ki a nyilat, s 60 – 70 méterre célzott lövéseket adjon le. Mivel a felajzás után könnyebb volt kifeszíteni, mint a Nyugat-Európai fegyvereket, így sűrűbben is tudták alkalmazni; ezért váltak olyan félelmetesekké és csatarendet megbontóvá az összehangolt nyílzáporok. A másik jellegzetes, közelharcban használt fegyver az egyélű, enyhén ívelt, 70 – 90 cm hosszú szablya volt. Kifejezetten a könnyűlovas harcmodort alkalmazó sztyeppi népek fegyvere volt, mivel úgy alakították ki, hogy közelharc esetén a lovon ülő vitéz könnyen (csuklóból) tudja forgatni. Az övről baloldalt lelógó, fából készült és bőrrel borított hüvelyben viselték. Elsősorban

a kevésbé tehetős harcosok fegyvere volt a fokos vagy harci balta, amelyet szintén a közelharcban lehetett eredményesen alkalmazni, főleg bizonyos páncéltípusok ellen. Formára sokfélék lehettek, de a régészeti leletekből kitűnően őseink elsősorban a kétkarú típust kedvelték, amely mind hasításra, mind pedig zúzásra alkalmas volt. Leggyakoribbak a fokos balták, amelyeknek háromszög alakú pengéje törés nélkül fut a kissé megnyúlt nyéltartó köpűhöz. Ennek másik oldalából négyzet átmetszetű fok nyúlik ki, amely rombusz vagy gömb alakú gombban, esetleg tompa nyúlványban végződik. Ha nem használták, valószínűleg a nyeregre erősítették fel. Viszonylag gyakoriak voltak az egyszerű balták, vagy az egyik oldalon szélesebb baltás szekercék. Ritkaságnak számítanak viszont a fokos bárdok A praktikus, több célra is felhasználható baltákat akár valamennyi magyar harcos is használhattak. Még a baltáknál is ritkább

fegyvernek számítanak a lándzsák, így használatuk gyakoriságát nem tudjuk megítélni. A fanyélhez erősített pengéjük többnyire 20 – 40 cm hosszú, levél alakú. Említésre méltó, hogy két sírban pikát is találtak, amelyek pengéjének az átmetszete kereszt alakú. Emellett rendelkeztek még különböző típusú döfő és hajítódárdákkal is. Ők maguk főleg bőrpáncéllal és kis kerek pajzsokkal védekeztek. A KALANDOZÁSOK VÉGE – ÚJ HARCMODOR ÉS ÚJ FEGYVEREK Fegyverzet(202.o) A korábbi diadalokat eredményező, meglepetésen alapuló könnyűlovas taktikát az ellenfelek kiismerték, s egyre fegyelmezettebb csapataik nem ültek fel a régi cseleknek. Árpád leszármazottjának, Taksony fejedelemnek tehát első dolga volt, hogy katonái kezébe olyan fegyvereket adjon, melyekkel sikeresen vehetik fel a harcot az ellenféllel. Ekkoriban jelentek meg a nyugati típusú, hosszú, nehéz, kétélű kardok, amelyeket feltehetőleg

kereskedőktől szereztek be, valamint az ugyanonnan származó lándzsák Ez azonban teljesen új harcmodort kívánt és nem ment egyik napról a másikra. A könnyű szablyával ugyanis rövidre csatolt kengyelben, felhúzott lábakkal, csuklóból forgatva küzdött a harcos, a kardot azonban vállból kellett mozdítani a kar teljes erejét beleadva, nyújtott lábbal ülve a lovon. S persze az új fegyver új hadrendet és új hadi taktikát követelt A kétélű kardot forgatók azonban nem voltak nehéz lovasok, hiszen hiányzott a hozzá való öltözet (fémsisak, láncing, súlyos nagy pajzs). Ezzel csak a tehetős emberek rendelkeztek. Kísérleteztek ugyan nagyobb hatású, könnyűlovasság által használható fegyverekkel, de ez nem mindig vezetett eredményre. Ilyen sikertelen próbálkozás volt a szablya-markolatú kard elkészítése is. A zsákmányolt kard átalakításával a magyar harcosok a szablya és a kard előnyeit próbálták ötvözni úgy, hogy a

markolat meghajlításával az általuk megszokott szablyához igyekeztek hasonlóvá tenni a súlyos kétélű kardot. A kísérlet valószínűleg azon bukott el, hogy a nehéz kardot nem tudták csuklóból mozgatni Régészeti leletek alapján úgy tűnik, alapvetően megváltozott a katonai kíséret társadalmi összetétele is. Sírjaikból hiányoznak a méltóságjelvények (veretes övek, tarsolylemezek, ezüstdíszes íjtegezek). Tagjai tehát nem a törzsi-nemzetségi arisztokrácia soraiból érkeztek, hanem akár egyszerű szabadok is lehettek. Felemelkedésüket uruknak köszönhették, így feltétlen engedelmesség fűzte őket. Fegyverzet Az Árpádkorban a fegyverviselés joga és lehetősége egyre inkább a férfiak bizonyos csoportjaira szűkült. A 11 – 13századból rendelkezésre álló források a nyugati viselet átütő mértékű térhódításáról árulkodnak. A hadi viselet aszerint változott, hogy viselője a nehéz vagy a könnyűlovas

fegyvernemhez tartozott. Nehézlovasság A test védelmére a páncél sokféle típusát használták. Közkedvelt volt az úgynevezett szalagos sodronypáncél, melynek kovácsoltvas gyűrűcskéit szíjakra varrták sorba és megbízható, könnyű, hajlékony páncélt jelentett. Ismerték a sűrű sorokban bőrruhára varrt, gyűrűkből álló változatot is. Csak az egészen előkelők tudták megfizetni egy valódi, 10 kg súlyú sodronying árát, melyet fáradságos munkával kb. 20 000 gyűrűcskéből állítottak össze A csípők védelmére megalkották a sodronyos nadrágot vagy harisnyát, majd a 12.században az ing ujjainak bezárásával kialakították a sodronyos kesztyűt is Szükségessé vált az ellenséges fegyverek által legjobban veszélyeztetett váll, könyök és térd erőteljesebb védelme, ezért ezekre felcsatolható páncéllemezeket erősítettek. Mindezzel egy időben használták a lemezkés páncélok különféle típusait is. A 13.század

második felében az úgynevezett brigantin vált kedveltté, ez vascsíkokkal vagy vaslemezkék sorozatával bélelt bőrkabát volt. Ez a páncélfajta a mongol betörést követően alakult ki Közép-, majd Nyugat – Európában. A tárgyalt vaslemezkés páncélok a 11.században térdig érő kezeslábas mintájára készültek. Az alsó lábszárakat széles bőrszalaggal tekerték körül A védőfelszerelést a fejhez simuló, csuklyával ellátott lemezkés sapka egészítette ki, az előkelők erre vették fel a lemezsisakot. A 12.században a sodronying és sodronynadrág különvált A vitéz páncélját egy bőre szabott ingre húzta fel. A páncélra a 12. – 13században még egy övvel leszorított fegyvering került, ezt a keresztes lovagok terjesztették el Európában, s elsődlegesen a páncélos test napfény elleni védelmére szolgált. A 13.század végére a fehér fegyvering már lassan kiment a divatból, illetve tarka lovagi díszköntössé vált. A

13.századi lovas pecséteken a viselet elemei jól felismerhetők Pajzsuk, ha volt, akkor az kicsi és háromszög alakú, amin már megjelentek a magyar (családi) címerek. Támadó fegyverzet A nehézfegyverzetű lovagok nem használtak távolsági fegyvert, ezért magyar sajátosságnak tűnik, hogy az íj is a felszerelésükhöz tartozott, ami nem különbözött a honfoglalás kori íjtól. Csak a kunok megjelenésével számolhatunk újított formájával. Megnőtt a lándzsa jelentősége, mert a könnyűlovasság nyílzáporos csatakezdő műveleteit követően a nehézfegyverzetű főseregek ékben vezetett lándzsás rohamban ütköztek meg. A ló és lovas egész mozgási energiája a lándzsacsúcsban összpontosult. A lándzsák nyelét a hegy alatt címeres zászlócskával díszítették. Az egymásra támadó ékek lándzsaharca után kialakuló test – test elleni páros viadalok közelharcának fő fegyvere a kétélű kard, ám a védőfegyverzet gyakoribbá

válásától kényszerítve lényegesen megváltozott. Súlyát növelték a csapás hatékonyságának emelése céljából, így egy kilogrammról másfél kilóra nőtt. Súlypontja közelebb került a markolathoz, így javult kezelhetősége és a szúrás pontossága. A pengék hegyben végződtek, így biztos, hogy szúrtak is velük. Páncélos ellenféllel szemben igen hatásosak voltak a balta – elsősorban a gyalogság kezében . mely igen sokféle volt Ló, lószerszám A 10.század végétől a fegyverzet átalakulásával együtt megjelentek a nagyobb testű lovak is. A páncélos vitéz a keleti típusú nyeregben ült, melynek mindkét kápája magasan felfelé emelkedett. Magas nyergében a lovas kezdetben csak nyújtott, majd egyre inkább előrefeszített lábbal helyezkedett el. A 12.században amikor a lándzsás roham csatadöntő szerepűvé növekedett, az erős ütközés kivédésére és a jó támaszték miatt kialakult a mély, a lovas testét

deréktájt csaknem körülölelő, kápákkal felszerelt lovagi nyereg. A lószerszámot gazdagon díszítették. Újdonság volt a sarkantyú használata. A lovak patkolása a 11.században kezdődött, de csak a nehézlovasság alkalmazta, a könnyűlovasság nem. A ló és a lovagi fegyverzet igen nagy értéket képviselt, épp ezért a hadjáratra kényszerült kisbirtokosok többsége még a 13.század második felében is könnyű fegyverzetű maradt, csak fegyverzetét egészítette ki karddal, lándzsával, mely a nehézfegyverzetű ellenféllel szemben célravezető volt. Könnyűlovasság Tisztán könnyű fegyverzetben a besenyők, székelyek és a 13.században betelepült kunok, jászok harcoltak. Ugyancsak rákényszerültek a védőfegyverek használatára. Testüket bőrpáncél védte. A rangosabb harcosok a lemezkés illetve a sodronypáncélt viselték. Szintén sisakkal védték fejüket, amely lemezekből összeszegecselt, vagy egy darabbá kovácsolt kúpos

alakú volt és sisakdíszt tartó köpűben vagy zászlócskatartó kis rúdban végződött. Gyakran kiegészült orrvédővel, máskor pedig félarcos, sőt arcos fémmaszkkal is. Pajzsot nem használtak, de alkalmasint kézbe vehették. Megemlítendő viszont, hogy a pajzs akadályozta tulajdonosát az íj és a ló együttes kezelésében. Fő támadófegyverük az íj maradt, a régi visszacsapó íj. A nyílvesszőcsúcsok változatosabbá váltak (három-, négyélű, gúla-, lándzsa alakú), a páncélszúró csúcsok is megjelentek. A közelharc fegyverei közül a szablya említendő, bár ez is hosszabb, szélesebb és erősebb görbületűvé vált. Volt még egy ütőfegyver a buzogány, amely besenyő vagy kun közvetítéssel jelent meg, vasból kovácsolták, vagy bronzból öntötték és fanyélre szerelték. A könnyűlovasság felszerelése honfoglalás kori alapokon maradt, illetve innen fejlődött tovább. Megmaradt a csikózabla, az ívelt kengyel, de

sarkantyút továbbra sem használtak. Számszeríj A 13.század második felében került be hazánkba, de mindvégig megmaradt a gyalogság használatában, a lovasok nem használták. LOVAGOK MAGYARORSZÁGON A 9.század végére, a 10század elejére kialakult az európai feudális társadalom jellegzetes társadalmi rétege, a lovagság. Az avarok, a normannok és a magyarok gyors, hirtelen lovastámadásaival szemben az addig gyalogosan harcoló germán népek tehetetlennek bizonyultak. Így kitenyésztették a nagytestű erős lovat, mely képes volt megtartani hátán a fölvegyverzett harcost. Kifejlesztették az elöl-hátul magas kápájú nyerget és a kengyelt, melynek segítségével a páncélos vitéz megmaradhatott a lova hátán és a hosszú, kétélű kardjával egész teste erejével osztogathatta a csapásokat. A 10századtól általánossá vált a lovak patkolása is. A ló és a fölszerelés viszont komoly anyagi értéket képviselt, csak azok

engedhették meg maguknak, akik komoly családi vagyonnal bírtak. A 9.századra már kialakult az a réteg, mely foglalkozásként űzte a hadviselést A lovas katona azonban még nem lovag. Ahhoz, hogy azzá legyen fel kellett avatni Az ősi keresztény tanok viszont a békét hirdették, s kimondták, hogy aki kardot ránt, az kard által vész el. Így ideológiát kellett gyártani az állandó katonai életmódhoz. Ezt érdekes módon szintén az egyház adta meg. Hiszen az akkor még nem keresztény vallást képviselő kalandozó népek (szaracénok, normannok, magyarok) támadásai rendszeresen végig pusztították Nyugat-Európát, s az egyház meghirdette a kereszténység védelmét a barbárokkal szemben, tehát a lovagok a keresztény hit védelmében küzdenek, s ha kell életüket is áldozzák érte. Így a lovas katona a régi germán rítusok és az egyházi szertartások összeötvöződése után előttünk áll, mint a lovag, a keresztény katona. A lovagok így

egy teljesen új társadalmi osztályt képviseltek, akik a szolgáló, dolgozó embereket és a földesurakat védték állandó katonai szolgálatukkal. Mivel a lovagi élet nem volt olcsó mulatság, ezért a lovagokat az uruk tartotta el. Így ők ott éltek a földesúr várában, s mivel ő biztosította megélhetésüket (ellátás, pénzjutalom, esetleg birtokadomány), ezért feltétlen hűséggel tartoztak neki. A lovagok a társadalom legkülönbözőbb rangú elemeiből kerülhettek ki vitézségük alapján. A szegény emberek általában a csatatéren mutatott vitézségük alapján nyerhették el ezt a megtisztelő címet, mely nekik felemelkedést, rangot jelentett, így kerülhettek be az uralkodó osztályba. A lovagi hadviselés a 11.században módosult A vaskohászat fejlődésével tökéletesebb lett mind a támadó, mind a védekező fegyverzet. A sisak egyre zártabb lett, már az egész arcot eltakarta. A fémlapokkal erősített bőringek helyett megjelent a

páncéling, amely a nyilakkal és dárdákal szemben is védelmet nyújtott. A lovagok széles nyergeikben ülve vagy a kengyelekben felállva nehéz kardjaikkal küzdöttek a csatában. Keresztes lovagok Az egyház a 10.század végétől mind határozottabban lépett fel a várurak magánháborúi ellen, mert a belviszályok már az egész uralkodó osztály létét veszélyeztették. A lovagokat igyekeztek ellenség után küldeni külföldre. Erre jó indok volt a Szentföld törökök általi megszállása. Ugyanis a lovagok abban az időben, mint a keresztény hit védelmezői, életükben legalább egyszer igyekeztek Szentföldre (Jeruzsálem = Jézus szülőföldje) elzarándokolni, hogy bűnös életükön enyhítsenek. Mivel a szeldzsuk törökök elfoglalták ezt a helyet, ez adott okot arra, hogy az európai lovagság seregei Krisztus sírjának visszafoglalására induljanak. 1096-ban indult meg az első keresztes hadjárat Jeruzsálem felé, melyet később még

három követett. A hadjáratok útvonalai érintették országunkat is. Lovagok Magyarországon A lovagság intézménye, életmódja, értékei csak lassan és jelentős késéssel jöttek létre nálunk. Hogy miért? Egyszerű okból A jó páncél drága volt, külföldről kellett hozatni, s az ezzel felszerelkezett harcosok százai sem tudták volna a hagyományos magyar könnyűlovasságot megszüntetni, vagy akárcsak jelentőségét kisebbíteni. A lovagi élet elemeit a királyi udvarba érkező idegen – főleg német, frencia és olasz - vitézek hozták, hozzájuk csatlakoztak később a királynék kíséretében lévő lovagok. II.Géza uralkodása alatt a második keresztes hadjárat alkalmával telepedtek le hazánkban a johannita és a templomos lovagok. A francia lovagok betelepülését III.Béla második házassága segítette elő, hiszen ő a francia király húgát vette feleségül. Imre király (1196 – 1204) spanyol királylányt vett feleségül, ekkor az

országot spanyol lovagok lepték el. Fia, II. András 1211-ben német lovagrendet telepített Erdélybe, annak védelmére és a kunok térítésére, de alig 12 év múlva ki kellett űzni őket onnan, mert önállósodni akartak, s Erdélyt felajánlották a pápai államnak hűbérbirtokként. Az első magyar lovagok A 11.század végén kezdődő és Magyarországon is átvonuló keresztes hadak felkeltették a lovagi életmód iránti érdeklődést. Az első magyar lovagok éppen az uralkodók lettek. A források beszámolnak arról, hogy Szent István királyt két külföldi lovag, Hont és Pázmány ütötte lovaggá. II. Gézát 1146-ban a németek ellen vívott első nagy csatája előtt avatták lovaggá, hasonlóképpen IV. Lászlót a morvamezei csata (1278) előtt 1192-ben megszületett az első magyar lovagszent : Szent László király. Magyarok a keresztes hadjáratokban III. Béla királyunk már maga is készült a keresztes hadjáratra, de halála ebben

megakadályozta. Fia, Imre király már nevével vállalta a lovagi értékek szolgálatát II. András lovagi lelkesedésből és apjának tett ígéretétől hajtva 1217-ben keresztes hadjáratot vezetett a Szentföldre, amely azonban nem járt sikerrel. Lovagok szerepe a magyar hadviselésben IV. Béla uralkodása is bizonyítja, hogy a magyar gazdasági fejlettség csak korlátozott számban tette lehetővé a megfelelő felszerelésű lovag kiállítását, erős kővárak építését. A magyar hadviselésben a nehézfegyverzetű lovagok aránya csekély még a 13.században is A király közvetlen környezetén kívül a vezető főurak kísérete és a johanniták, valamint a templomos lovagrend adták a páncélos lovagok java részét. Tatárjáráskor a muhi csatában (1241) vagy a morvamezei ütközetben a sereg javarésze könnyűlovasokból állt, ők kísérték a kis létszámú lovagsereget. HADVISELÉS A 9.és a 10század a magyar nép történetének egyik

legfontosabb, jövőjét megalapozó, további fennmaradását biztosító, fejlődését, korszerű államszervezését lehetővé tevő, katonai szempontból pedig legsikeresebb korszaka volt. Az írásbeli források szerint Európa keleti, sztyeppe vidékén a 9.század első évtizedeiben megjelent a hunok hírével vetekedő új, félelmetes lovas nép, a magyar. Katonai erői rövidesen a Kárpát-medencében avatkoztak be Közép – Európa frank – morva viszályaiba, majd elfoglalták az egykori avar birodalom középső területeit, ezek biztosítása céljából megelőző hadjáratokat vezettek egész Nyugat-, és Dél – Európa kiterjedésében, végül korszerű, európai keresztény államot alapítottak, mely azóta egyfolytában fennáll. A magyar nép történeti, hadtörténeti eseményeiről csak idegen eredetű írott források maradtak fenn, mert a magyarság, illetve az Árpád család eredetmondái mellett a 10 – 11.században hősi énekek idézték a

múltat, de ezeket a szájhagyomány útján terjedő pogány szerzeményeket a keresztény egyház üldözte s az emlékezetből elég eredményesen kitörölte. Nem lehetetlen, hogy vezéreink dicső tetteit az akkori rovásírásos kő- vagy faoszlopokra is följegyezték, azonban a „pogány bálványok” bizonyára szintén a keresztény térítés áldozatai lettek. Amikor a 11.század elején már igencsak időszerűvé vált írásban megörökíteni a magyarság históriáját, kiderült, hogy még keresztény királyaink tetteiről sem igen tud az emlékezet – leszámítva a szentté avatott Istvánt meg Lászlót – nemhogy a pogány elődökről. Az ezredforduló előtti századról s még inkább az azt megelőző időkről írva a magyarországi krónikások kénytelenek voltak a nyugati – a magyarsággal szemben ellenséges szemléletű – feljegyzéseket használni. III. Béla egykori jegyzője, az ismeretlen nevű, ezért Anonymusként emlegetett krónikás a

magyarok tetteit regényes elbeszélésben dolgozta fel, melynek helyszínei valósak ugyan, de maga a história szinte az utolsó szóig az írói fantázia szüleménye. Kézai Simon, IV. László udvari papja csak úgy, mint a 11századi krónikákat felhasználó 1358-ban készített Képes Krónika szintén nem fest valódi képet az Árpád-kori történelmünkről. Honfoglaláskori történelmünkről a leghitelesebb adatokat és leírásokat az arab Al Dzsajhaninak, Bíborbanszületett Konstantin bizánci császárnak és VI. Bölcs Leó késő római császár Taktika című művében, valamint bizonyos Maurikios nevű író által írt Stratégikon című művében olvashatjuk. Eszerint a magyarság különböző előnépek után a hét törzsből (Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kéri, Keszi) és a csatlakozott három kabar törzsből egyesült egy néppé. A zömében finnugor eredetű, de kultúrájában, társadalmi szervezetében és haditaktikájában

törökös jellegű népalakulat más nomád népekhez hasonlóan zsákmányszerző katonai akciókkal hívta fel magára a figyelmet. E hadi vállalkozásokat nevezzük kalandozó hadjáratoknak A korábbi Kazár Birodalom fennhatósága alól kikerülve a törzsszövetség a vérszerződés megkötésével megerősítette egységét, megteremtette annak jogi, államszervezési és katonai alapját. Árpád fejedelemmé választása biztosította a haderő megszervezését, a katonai tevékenységek egységes vezetését, tervszerű irányítását. Korabeli, főleg arab források szerint Árpád idejében az úgynevezett „kettős fejedelemség” volt jellemző a magyar törzsek vezetésében. Eszerint Árpád lett a szakrális („szent”) fejedelem, vagyis a kende, s mellette a tényleges hatalom, a hadsereg irányítása a másik fejedelem, a gyula feladata volt. Árpád idejében ezt a tisztséget Kurszán töltötte be. A Kazár Birodalom fennhatósága alól kikerült,

immár független, önálló politikát folytató magyar törzsszövetség figyelmét Árpád idejében egyre inkább a Kárpát – medencében zajló események kötötték le, melyek kiváló alkalmat nyújtottak a beavatkozásra. E terület nagy részét ugyanis három állam (keleti-frank, morva, bolgár) tartotta fennhatósága alatt. Ezek sorozatos harcokat vívtak egymással, s szívesen vették igénybe az idegen seregek segítségét. Ráadásul a Tiszántúl nagyobbik fele lényegében senki földjének számított, gyér avar és szláv lakossággal. A keleti-frankok tehát felkérték a magyarokat a morva fejedelemség elleni háborújukban a beavatkozásra, s cserébe nekik ígérték a Duna – Garam folyóktól keletre eső területet. Az Etelközben lakó magyaroknak kapóra jött ez a felkérés, hiszen így módjuk nyílt arra, hogy megvessék lábukat a Kárpát – medencében, s újabb területeket szerezzenek. Így a területet Kurszán vezetésével a magyarok

elárasztották, s a vidéket sorshúzás útján felosztották maguk közt és felütötték otthonukat. Közben 892 után módosult a törzsszövetség külpolitikája, mivel jó viszony jött létre a minapi morva ellenséggel, Szvatoplukkal. Ennek a szerződésnek az emlékét a magyar krónikák és Anonymus által megőrzött „fehér ló mondá”-ja tartotta fenn, némileg torzított formában. Valójában pogány rítus szerint kötött szerződés emlékét őrzi a monda, azét a szövetségét, amelynek keretében 894 folyamán a magyarok a mai, tehát frank fennhatóságú területet pusztítottak. A 894.évi bevetés után a részt vevő egységet utasították a Felső – Tisza völgyében való bent maradásra, amikor oly kedvező feltétel jött létre, hogy a morvák fejedelme Szvatopluk meghalt, s fiai között viszály tört ki. Így bizánci szövetségben 895-ben a magyarok megkezdhették a honfoglalást, a Kárpátmedence elfoglalását. Közben a bizánci

császár kérésére beavatkoztak a bizánci – bolgár viszályba is, aminek az lett a vége, hogy a bolgárok a besenyőket ráuszították a még Etelközben maradó magyar törzsekre, s így azoknak nem volt mit tenni, el kellett menekülni. A nagy támadás a lovas harcmód tökéletes alkalmazásával, kétoldali átkarolással történt. A fő támadó csoport Árpád vezérletével északon, a Vereckei – szoroson át mélyen behatolt, egészen a Duna – Tisza közéig. A másik átkaroló csoport – a déli – Árpád fia, Levente vezetésével az Al-Duna mentén, a folyó két oldalán rendkívül fontos, kettős feladattal indult. Egyrészt kettévágni a bolgár területet, másrészt távol tartani a bolgár fejedelem, Simeon, főerőit a főhadszíntérről, és mindaddig tartani, a területet, amíg a főerők elfoglalják Erdélyt. A behatoló harcos csoportok után rögtön jött az áttelepülő népesség, a katonai biztosítás mellett, az előre kijelölt

irányban és helyre. Ám közben a bizánciak békét, s szövetséget kötöttek ellenfelükkel, a bolgárokkal, s szövetségesüket nem is értesítve cserbenhagyták. Így került Levente serege meglepő túlerővel szembe. Miközben az északról jövő főerők tervszerűen elfoglalták a területet, a déli haderő igen nehéz helyzetbe került. Ám így is nagy áldozatok árán, de hősiesen kitartottak, s a bolgárokat távol tudták tartani a főerőktől. Így 896-ra az teljes Hétmagyar törzsszövetség bevonult a Kárpát – medence területére. Érdemes megemlíteni, hogy Árpád ekkor vette át apjától, Álmostól a főfejedelmi tisztet. Apját még az erdélyi hazában megölték, nem mehetett be ugyanis Pannóniába. A kettős fejedelmi rendszerben a kende feladata volt az égiekkel való kapcsolattartás, az istenek jóindulatának a biztosítása. Ha a népet nagy csapás érte vagy a főfejedelem már nagyon öreg volt, akkor alkalmatlanná vált erre a

tisztségre és rituális gyilkosság áldozatává vált. 899-re a magyaroknak sikerült megszilárdítani hatalmukat, s a Dunántúl és a Felvidék nyugati részét kivéve ők uralták a Kárpát-medencét. 899-ben a keleti-frank császár – Arnulf – halála után a honfoglaló magyarok Szalárd vezetésével elfoglalták Dunántúlt is. A honfoglalás után szinte azonnal megkezdődtek az úgynevezett „kalandozó hadjáratok”, mégpedig elsőként Észak-Itáliába. Ezt az útvonalat a későbbiekben oly sokszor használták őseink, hogy a források egyszerűen csak Strata Hungarorum –nak, vagyis a magyarok útjának nevezték. 900-ban Kurszán vezetésével a magyaroknak sikerült a még német fennhatóság alatt lévő Dunántúlt és Felvidéket elfoglalni és megtartani. Itt érdemes megemlíteni, hogy Kurszán híres volt kegyetlenségéről, így például amikor Bajorországot lerohanta, a krónikák szerint felgyújtott minden házat, lekaszabolta a

fegyvertelen népet, rabszolgasorba hajtotta a nemességet (a foglyul ejtett embereket Bizáncban a rabszolgapiacon adták el), a templomokat is felgyújtotta, s a papoknak sem kegyelmezett. 904-ben politikai szempontból fontos esemény történt. Kurszánt ugyanis a bajorok tőrbe csalták és megölték. Ekkor Árpád magához ragadta a hadvezéri hatalmat is, s megszűnt a kettős fejedelemség. A hadvezetési teendőket immáron az Árpádok családja látta el. 907-ben őseink immár az Árpádok vezetésével vívták meg azt a csatát, mely eldöntötte a Dunántúl – vagyis Pannónia – sorsát. A bajorok ugyanis vissza akarták hódítani az idáig hozzájuk tartozó területet, de a magyarok által kivívott győzelem nemcsak, hogy az elfoglalt dunántúli területek feletti fennhatóságot szilárdította meg, hanem lezárta a honfoglalás harmadik szakaszát is, mivel végérvényessé vált a Kárpát-medence egészének a megszállása, s immár zavartalanul

megindulhatott az új hazában a magyar törzsszövetség berendezkedése. Harcmodor A korabeli forrásokat áttekintve a honfoglaló magyar népesség lélekszámára nézve nincsen adatunk, ám arab források a hadsereg létszámát húszezer főre teszik. Annyit biztosan tudunk, hogy minden szabad férfi lovas harcos volt, a férfiak 60 – 70%-a 18 – 50 év közötti volt és ilyen fontos feladatnál mint a honfoglalás, akár minden férfi igénybe vehető és hajlandó is lehetett a harcra. A harcosok lovas-, harc- és lőkiképzését egész éven át, kisgyermekkortól a férfivá avatásig, a felövezésig a szálláskörletekben tartották. A fiatalok kiképzésébe bekapcsolódva az egész hadiállomány gyakorlatban maradt. Hozzájárultak ehhez a lovas és íjlövész versenyek is, az ügyességi vetélkedők. Az ázsiai lovas népeknél ez még napjainkban is így van. A nagy kötelékben való harckiképzést szolgálták az évenként tartott vadászversenyek.

Ilyenkor a nagy zártrendű és harcalakzatokban való mozgást gyakorolták a vezetők jelei és parancsai szerint. Hogy a harcban mi módon értékesítették a vadászatok alkalmával begyakorolt hadmozdulatokat, arról Bölcs Leó bizánci császárnak hadvezérei számára írt taktikai utasításai vallanak : „ férfiakban gazdag és szabad ez a nép, s egyéb pompát és bőséget mellőzvén, csupán arra van gondja, hogy vitézül viselkedjék a maga ellenségeivel szemben. Ez a nép tehát, amely egy fő alatt áll, feljebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket áll ki elkövetett vétkeiért, s nem szeretet, hanem félelem tartja őt féken. A fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűrik, dacolnak a hőséggel és faggyal, és a szükségesekben való egyéb nélkülözésekkel Ügyesen kilesik a kedvező alkalmat és ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekeznek leverni, mint inkább csel, rajtaütés és a szükségekben való

megszorítás útján Sok gondot fordítanak rá, hogy gyakorolják magukat a lóhátról való nyilazásban is A harcban nem a szokásos három hadosztályban állnak csatarendbe, hanem különböző ezredekben, tömören összekötve egymással az ezredeket, amelyeket csak kis közök választanak el, hogy egyetlen csatasornak látszódjanak.” A csatarendbe fejlődött íjasok abszolút fegyelmezetten, parancsszóra, azonos pillanatban lövik ki nyilaikat a távolban lévő ellenség felé. A nyílzáporral elborított ellenséges hadrend tehetetlen volt a távolról jövő pusztítással szemben, hiszen az ő nyilaik fele úton leestek. Részben ez a fölény magyarázza a külföldön tevékenykedő kalandozó magyarok számos győzelmét. Ezeknek az íjaknak a felajzásához roppant erő kellett. Mintegy 25 – 30 kg-nyi húzóerőt kellett kifejteni, amit akkor tudunk elképzelni, ha arra gondolunk, hogy ilyen súlyt kellene felemelnünk. Ha pedig már fel volt ajzva, azután

már könnyebb volt kifeszíteni, mint a nyugat-európai íjakat, így sűrűbben is tudták alkalmazni. A reflexíjnak főleg távolra hordását (150 – 200 méter) tudták előnyösen kihasználni, hiszen abban az időben nem volt még egy ilyen fegyver, mellyel ekkora távolságba lehetett volna sújtani. Abban az időkben pedig nem kellett a pontos célzásra törekedni, elég volt ha csak megsebesítette a nyílvessző az ellenséget. A nyílvessző ütötte mély, szúrt sebek hamar elfertőződtek, vagy pedig maradandó károsodásokat idéztek elő, s bizony nehezen is gyógyultak. Csak egy ellensége volt az íjnak, az eső. Ha az íj megázott, felmondta a szolgálatot A nyugati sereg csupa jól képzett, egyéni becsvágytól fűtött harcosból állt, akik nehezen engedelmeskedtek a központi parancsoknak, mindegyik egyéni vitézségére volt büszke. Ez volt az akkor oly divatos lovagi szellem Az éhséget, szomjat, hideget nem nagyon tűrték, s ha sokáig

halasztódott a harc, bizony hazaszállingóztak. Fegyverzetüket a lándzsából, csatabárdból, kardból álló támadó-, és a vassisakból, pajzsból, láncingből összetevődő értékes és korszerű védőfegyverzet alkotta. Súlyos hiányosságukat a taktikai fegyelem szinte teljes hiánya jelentette. Egy-egy ilyen csapatot, ha az ellenség megjelent a határaikon, viszonylag gyorsan össze lehetett gyűjteni, a csatamezőn azonban a hadvezérek többnyire hiába is bajlódtak volna haditervek készítésével : e lovasok mindennél többre becsülték az egyéni kezdeményezést és bátorságot, s azonnal rárontottak az ellenségre, megpróbálván legázolni vagy párharcban legyőzni. Eközben soraik felbomlottak, s a fegyelmezett pusztai harcosok olajozott gépezetként működő csapatai nyilaikkal távolról felmorzsolták őket, mielőtt még a párharcokra sor kerülhetett volna. Árpád seregéről mindennek az ellenkezőjét mondhatjuk el : fegyelmezett, a

mindenkori parancsoknak feltétlenül engedelmeskedő, hideget – meleget, éhséget, fagyot egyaránt jól tűrő, edzett harcosokról van szó, akiknek lovai is igénytelenül szolgálták gazdáikat, fáradhatatlanok voltak a harcban. Harcosaink sikerének alapja a keleti lovasnomád harcmódon alapuló harcművészetük volt. Győzelmeiket harcászati fölényükkel vívták ki, nem számbeli túlsúllyal. Váratlan, gyors megjelenésükkel meglepték az ellenséget, félelmetes nyíltámadásaikkal megbontották hadrendjét, ha elsőre nem sikerült, körülrajzották, előre, balra és hátra egyforma pontossággal lőtt nyilaikkal, előbb a lovakat és kísérőket tették harcképtelenné, majd a többieket színlelt meneküléssel, visszavonulással maguk után csalták a főerők kelepcéjébe és ott együttes támadással közelharcban megsemmisítették, végsőkig üldözték. Hadicsellel szerettek harcolni, kézitusával kevésbé. Rajtaütésekkel igyekeztek az

ellenfél utánpótlását megakadályozni. A lóról nem szálltak le, ugyanis a lovas harcos nagy fölényben van a gyalogossal szemben, hát minek szállna le? Bár leírások szerint a várak ostrománál igen bátran harcoltak. Ha meg nem, hát korbáccsal ösztökélték őket (Nagy K – A honfoglalás hadtörténete) Az üldözés A távoli nyílzápor megbontotta az ellenség zárt tömbjeit, s e megzavart hadat támadta aztán, az ellenség számára kiszámíthatatlan kavarodásban – amely voltaképpen zászlójelzésekkel irányított hadmozdulatok sorozata volt – a magyar sereg. A kavarodás végül is seregünk színlelt megfutamodásával végződött. Ennek célja az volt, hogy az ellenség hadrend helyett kisebb csoportokra bomoljon, s szinte egyenként kezdje meg a látszólag megfutamodott magyarok üldözését. Ekkor került sor a híres hátrafelé nyilazásra, amikor a vágtató lovas nyergében hátrafelé fordulva lőtte ki halált hozó nyilait. Egy

bagdadi földrajztudós, bizonyos Maszúdi így írja le az egyik csatát : „ mikor megvirradt, felsorakoztak a csatasorok, a jobbszárny lovas osztagai a bizánciak derékhadára törtek, és nyílzáport zúdítottak reá, miközben átmentek a balszárnyra. A balszárny lovas osztagai is felvonultak és nyílzáport zúdítottak a bizánciak derékhadára, miközben odáig jutottak, ahonnan a jobbszárny lovas osztagai kiindultak. A nyilazás így állandóan folyt, a lovas osztagok pedig forogtak, körbe az ellenség körül, mint a malomkerék. Mikor pedig a bizánciak látták, hogy miként bomlanak fel soraik, s hogyan tér vissza rájuk állandóan a nyílzápor, rendezetlen soraikkal támadásba mentek át, s az eddig mozdulatlanul álló magyar fősereget rohanták meg. Az idáig nyilazó, körbe forgó lovasság utat is nyitott nekik, utána azonban hatalmas nyílzáporral borították el őket. Ez a nyílzápor lett az oka a bizánciak megfutamodásának A közelharc

A támadások és színlelt megfutamodások megtévesztő hadmozdulatai eredményeként felbomlott nyugati seregekkel végül is közelharcra került sor. Erről Maszúdi röviden a következőket írja : „ a lovas osztagok jobbról és balról száguldoztak. Előkerültek a kardok is Elsötétült a látóhatár és sűrűn hangzott a lovasok kiáltása.” A magyarok nem úgy harcoltak, hogy az ellenséggel szemben állva ütötték – vágták egymást, hanem villámgyorsan elvágtattak az ellenség mellett és szinte röptében csaptak oda szablyájukkal. Mire az válaszolni akart volna, addigra a lovas magyar már messze járt. Kicsinyben tehát ugyanaz a kavargás jellemezte a közelharcot is, mint a nagy hadmozdulatokat. Cselvetés A korabeli történet írók egyöntetűen arról vallanak, hogy a magyarok kedvelt harcmodora, s győzelmeik alapja a csel és a rajtaütés volt. Ez érthető, hiszen a páncél nélküli, könnyűlovas, nehéz fegyverzettel nem rendelkező

vitézeknek nemigen lett volna esélyük, ha közvetlenül szemtől – szemben ütköznek meg a páncélos nehézlovagsággal. Így „ jobbára a távolharcban, a lesben állásban, az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban, és a szétszóródó harci alakulatokban lelik kedvüket.” Egy kortárs nyugat – európai történetíró így ír rólunk : „ előreszáguldó, vagy meghátráló lovaikon harcolnak, gyakran színlelnek futást is. És nem tudnak sokáig harcolni, egyébként, ha akkora lenne a kitartásuk is, mint amilyen erős a támadásuk, akkor elviselhetetlenek lennének. Többnyire a heves viadal közepén abbahagyják az ütközetet, és kevéssel utóbb a futásból visszafordulnak a csatába, és amikor azt hinnéd, hogy már győztél, akkor jutsz halálos veszedelembe.” A cselből menekülők ugyanis igyekeztek arrafelé csalogatni az ellenséget, ahová a csata kezdete előtt – erdős, bozótos részen –

csapatokat rejtettek el. Amikor a mit sem sejtő üldözők ideértek, az előbújó rejtőzködők és a visszaforduló „menekülők” közösen támadtak rájuk, ami általában az ellenfél katasztrofális vereségéhez vezetett. Felderítés Gondosan ügyeltek a magyarok a felderítésre és a táborhelyek őrzésére is, ezért őrseiket messzire, sűrűn egymás mellé helyezik el, nehogy egykönnyen rajtaütés érje őket. Megerősíti ezt a Sankt Gallen-i kalandról ránk maradt forrás is, amelyik elmeséli, hogy a magyarok felderítőket küldtek ki a környék kikémlelésére és ezek kürt jelekkel értesítették társaikat az ellenfél mozdulatairól. Az augsburgi csata leírása kapcsán szintén arról értesülünk, hogy a kalandozó sereg vezére kürtjével adott jelt katonáinak a várostrom abbahagyására, ennek hangja ugyanis az egész sereg előtt ismeretes volt. A lovak különös szerepe A kalandozó hadakat nagy csapat ló követte részint táplálékul

és tejivás végett, részint cserelóként. Ám ezek arra is jók voltak, hogy a sokaság látszatát keltsék, valamint ezeket a lovakat felhasználták arra is, hogy egy kötélre fűzve őket, a csatasor mögé állítsák az állatokat, hogy ilyen módon is biztonsággal fedezzék magukat hátulról. A magyar haditaktika gyengeségei Bölcs Leó bizánci császár felsorolta a magyar haditaktika gyengeségeit is. Így például : - Hátrányos volt a legelő hiánya a sok ló miatt - A puszta, lapályos vidék, amely cselvetésre nem volt alkalmas - „ ütközet idején főleg a hadrendben álló gyalogos alakulat fog nagy kárt tenni bennük, akik lovasok és a lóról le nem szállnak, mert gyalogosan nem képesek helyt állni, hiszen lovon nőttek fel. - Ezenkívül, amennyiben kiismerték a magyarok cselező haditaktikáját, akkor arra már fel tudtak előre készülni és bizony a nehéz fegyverzetű, páncélos alakulat nagy kárt tudott tenni a könnyű lovasságban.

Zsákmányszerző portyák A honfoglalást követő években az új birtokosok azzal voltak elfoglalva, hogy megelőző támadások, illetve védekező harcok során megszilárdítsák fennhatóságukat az elfoglalt területek felett. A kifejezetten katonai – stratégiai jellegű akciók mellett azonban folytatódtak a zsákmányszerző hadjáratok is. Ezek a kalandozások azonban korántsem voltak alkalmi vállalkozások! A fejedelmek, törzsfők, nemzetségfők számára természetesen fontos volt, hogy katonai kíséretüket folyamatosan olyan jövedelemhez juttassák, amely biztosítja hűségüket, mégpedig olyan mértékben, amely messze meghaladta a saját szolgáltató népeiktől behajtható javak mennyiségét. E népektől eltartásukat, napi szükségleteiket kielégíthették ugyan, de a nemesfémek, finom kelmék, luxuscikkek nagy részét máshonnan kellett megszerezni. A magyar, lovas nomád nép volt mely nem termelt, így a piacra csak a zsákmányból szerzett

értékekkel tudott menni. 899 és 955, vagyis a kalandozások végét jelentő augsburgi vereség közötti időszakban a magyarok 38 alkalommal zúdultak Nyugat – Európára, s 4 hadjáratot vezettek déli irányban. Bizonyos adatok arra utalnak, hogy elvétve észak felé is útra keltek portyázó csapatok. Nem lebecsülendő teljesítményként tarthatjuk számon, hogy fosztogatásaik során kétszer is eljutottak az Atlanti óceánig, Számos alkalommal végignyargaltak az Appenini félszigeten, többször fenyegették a bizánci császárság fővárosát, Konstantinápolyt, s egyszer még az Ibériai-félszigeten (mai Spanyolország) élő arabok szerezhettek közvetlen tapasztalatokat a magyarok harciasságáról és csillapíthatatlan zsákmányszerző vágyáról. Nem egyszer őseink nem egy, hanem legalább két különböző irányban indultak zsákmányszerzésre. Ezek az egyazon időben, de különböző irányban vezetett portyázások arra világítanak rá, hogy a

hadjáratok zöme a törzsszövetséginél szűkebb keretek között, bizonyára törzsi vállalkozások formájában zajlott le. A törzsszövetségi jelleg hanyatlásával párhuzamosan egyfajta hatalmi átrendeződés is végbement a törzsek között. Az Árpádok tényleges hatalma, annak ellenére, hogy meg tudták őrizni a nagyfejedelmi tisztet, lényegében megcsappant, Bulcsú törzsének szerepe viszont megerősödött. A 10század közepe táján Bulcsú lehetett a legaktívabb a törzsfők között. Ezt bizonyítja, hogy Bulcsú déli és nyugati irányban egyaránt vezetett kalandozásokat, s fővezérként valószínűleg ő irányította a 955.évi hadjáratot Bulcsú egyébként Árpád dédunokájával, Termacsuval együtt 945 táján megkeresztelkedett Konstantinápolyban, s magas bizánci méltósághoz jutott. S bár a császár hatalmas összegért békét vásárolt tőle, Bulcsú a későbbiek során mégis számos alkalommal támadt Bizáncra. Egy másik

törzs vezetője, Gyula ugyancsak Bizáncban keresztelkedet meg, s utána Bulcsúval ellentétben Bizánc ellen már nem vezetett hadjáratokat. Bulcsú és Gyula példája arra hívja fel a figyelmet, hogy a letelepedés után az egyes törzsek illetve azok vezérei nem azonos mértékben kapcsolódtak be a kalandozó hadjáratok vezetésébe. A Kárpát-medence középső területeit megszálló fejedelmi törzs – leszámítva Taksony néhány, csak a törzs népességének kisebb részét megmozgató hadjáratát – lényegében nem vett részt a portyázásokban. Noha a magyarok az alkalmi, de ugyanakkor kockázatos és sok veszélyt rejtő zsákmányszerzésről sem mondtak le, sokkal biztosabb pénzforrást jelentettek számukra azok az adók, amelyeket a hadjáratok során térdre kényszerített államok fizettek, így váltván meg nyugalmukat. Bizánc ellen (déli irányban) azért is vezettek oly kevés hadjáratot, mert a birodalom uralkodói a jól bevált recept

szerint ahol csak lehetett, igyekeztek rendszeres pénzadományokkal biztosítani határaik nyugalmát. A magyar fejedelmek a 910-es évek végére elérték, hogy a határaiktól számított kb. 500 kilométeres sugarú körön belül helyezkedő államok uralkodói rendszeres évi adót fizettek nekik. A kalandozásoknak az anyagiakon túl azonban egy másfajta jelentősége is volt. A legyőzött államok a rendszeres évi járadékon túlmenően Magyarország szövetségesének számítottak, s rajtuk szabadon átvonulhattak a magyarok. Ebből következik ugyanakkor, hogy részükről támadástól sem kellett a magyaroknak tartaniuk, így ellenség közvetlenül nem fenyegette országunkat. Hadvezérek A honfoglalás során Árpád fiáról, Leventéről és Szalárdról már esett szó. Sajnálatos módon rendkívül kevés esetben jegyezték fel az idegen korabeli források a magyar sereg vezetőinek nevét. A pogány magyar kultúra viszont áldozatul esett a kereszténység

első évszázadai pogányüldözésének. A megemlített vezetők neve között viszont majdnem mindig ott találjuk egy Árpáházi herceg nevét is. A 921-922.évi itáliai hadjáratokat Bogát és Árpád fia, Tarhos vezette Sokszor tűnik fel Taksony, Árpád unokájának a neve, aki később maga is fejedelem lett, s vezetőként ott találjuk a 955.évi augsburgi csatában Bulcsú, Lél (Lehel) és Súr társaságában, ám őneki sikerült épségben haza térni. Mellettük említik Ecser, Basman és Glád nevét. Ők valószínűleg együtt hozhatták a 930 – 940-es évek hadjáratainak döntéseit is. Az ekkor uralkodó fejedelem Fajsz volt ugyan, de róla, mint hadvezérről nem tesznek említést. Valószínű, hogy a 933-as merseburgi vereség óta sorozatos németföldi kudarcok hatására a magyar belpolitikai helyzet eléggé elmérgesedhetett, s a fejedelem és környezete is, valamint a törzsszövetségek között erős rivalizálás alakult ki. A jelek szerint a

gyengekezű Fajsz fejedelmet egyre inkább a Bulcsú által vezetett érdekcsoport tarthatta kezében, s Bulcsú dühödt ostromokat vezetett nyugati irányban. 955-ben azután az augsburgi vereséget követően őt, valamint Lehelt és Surt is elfogták és kivégezték. Ehhez a csatához kapcsolódik a Lehel kürtje című monda is, melyet a Képes Krónika örökített meg. Eszerint Lehel a kürtjével halálra sújtotta kivégzése előtt Konrád császárt, hogy így majd a császár lelke a másvilágon őt szolgálhassa. A valóság azonban más, hiszen a császárt nem ütötték agyon, s nem is Konrádnak, hanem Ottónak hívták. A pogány hiedelem hozhatta létre ezt a mondát, mely szerint a harcban megölt ellenfél lelke a győztest fogja szolgálni, s bizony a magyarok az augsburgi vereség után ugyancsak megijedtek, hogy kivégzett vezéreik lelke ezután a németek oldalára áll, s őket segíti a harcban. A császár téves megnevezése eredhet onnan, hogy a

pogány hitvilágban a félelem okát tilos volt megnevezni, ám az is igaz, hogy a csatában Konrád herceg is elesett. A 959-es bizánci hadjárat során Apor vezér neve egyedül merül fel. Itt tesz említést a Képes Krónika egy bizonyos Botond nevű vitézről, aki buzogányát belevágta a konstantinápolyi kapuba, s hatalmas termetű görög ellenfelét földhöz vágta. A kalandozások vége Az augsburgi csatavesztést követő években Árpád unokája, Taksony vette át a fejedelmi hatalmat, s uralkodott valószínűleg 970-ig. Az ő uralkodása idejében lezárult a kalandozások kora. Egyrészről erre az időre már igen jól kiismerték a környező ellenfelek a magyarok haditaktikáját, s a modernebb hadi felszereltségű seregek már le tudták győzni a könnyűlovasságunkat. Másrészt viszont erre az időre már a kalandozások a magyar társadalom fejlődésére igen ellentmondásos hatást gyakoroltak, s kiéleződtek azok a belviszályok, melyek már a fiatal

magyar állam létét fenyegették. A zsákmány egyenlőtlen elosztása révén tovább mélyültek a már meglévő vagyoni különbségek, valamint a kalandozások véglegesen megbontották a részben még fennálló vérségi összetartozás és együttlakás rendszerét, s megnövelték a katonai kíséret jelentőségét, amely lassan a lakosság fölé emelkedő, attól független közhatalommá vált. A kalandozások során ejtett foglyok Kárpát-medencébe hurcolásával, az itt talált őslakosság leigázásával, az egykori közszabadok egy részének lesüllyesztésével a társadalmon belül ugyan már a 10.század közepe táján erőteljesen jelen volt a szolgai függőségi viszony, de a szabadok döntő súly miatt ez a társadalom még nem mutatott antagonisztikus ellentéteket. A szabadok lesüllyesztésének folyamata a kalandozások lezárulását követően indult meg, hiszen ettől az időtől kezdve a főnökök és az előkelők már csak belső eszközöket

vehettek igénybe hatalmuk növelése érdekében. A főemberek körül kialakult kíséret ehhez hathatós támogatást adott. A fejedelmi törzs vezetői felismerték a kínálkozó lehetőséget, s kihasználva a nyugati csatákban sorozatosan vereséget szenvedő dunántúli törzsek meggyengülését, 955 után fokozatosan kiterjesztették hatalmukat az egész Dunántúlra, sőt megszerezték a mai Kelet-Ausztriát is. Ez pedig lényegében eldöntötte a Kárpát-medencében élő magyarság további sorsát. Az államalapítás felé vezető út A honfoglalást követő időszakban a fejedelmi hatalom meggyengült. A törzsi vezetők korlátozás nélkül indíthattak kalandozó hadjáratokat, s csak háború, az egész népet érintő veszély esetén fogadták el a fejedelem vezető szerepét. A fejedelmi hatalom egyre inkább formálissá vált a 10.század közepére Igaz hogy Árpád leszármazottai a főfejedelmek, de hatalmuk nem terjed ki az ország egész

területére. A gyula önálló országot szervez magának Kelet – Magyarországon. Amikor Taksony fia, Géza feleségül veszi Saroltot, az akkori gyula leányát, a nyugati és a keleti országrészt legalábbis névlegesen újraegyesíti. Géza fejedelmi tekintélyét megszilárdítja, s ezt adja át fiának, Istvánnak, akinek az jut feladatul, hogy megtörje az ellenszegülő törzsi vezetők ellenállását. Ugyanis korábban az volt a szokás, hogy Árpád leszármazottai közül mindig a legidősebb gyakorolta a főhatalmat. Ezen István változtatott, hiszen az ellene forduló Koppány, Géza testvére volt, s mint ilyen a hatalom jogos örököse. István, feleségének a német származású Gizellának kíséretében hazánkba érkező német lovagok segítségével verte le ezt a lázadást. István a német-római birodalom és a pápai állam támogatásával egy független, önálló keresztény Magyarországot kormányzó királlyá koronáztatta magát.

Tulajdonképpen szerencsénk volt, hogy nem Koppány győzött a harcban, hiszen Ő nem keresztelkedett meg, s erősen ragaszkodott az ősi pogány hithez és életmódhoz. Ha ő szerezte volna meg a hatalmat, azt az európai és a bizánci uralkodók nem tűrték volna el, s valószínűleg ellenünk sorozatos háborúkat indítottak volna, amely az akkori katonai helyzetünket megítélve végzetes lett volna. Géza, illetve István bölcs és előrelátó, esetenként az erőszak alkalmazásától sem visszarettenő politikája révén a magyarság a fejedelmi törzs vezetőin keresztül hamarosan szoros kapcsolatba került a római egyházzal, a császár személyén keresztül pedig az egykor félelmetes ellenféllel, a Német – római Birodalommal. Keresztény hittérítők és fegyveres lovagok (johanniták, templomos lovagrend) érkeztek az Árpádok törzsi államának területére, s főleg az utóbbiak játszottak jelentős szerepet abban, hogy a feudalizáció és a

kereszténység útját egyengető István uralkodása igazi sikertörténet. Csatáit, háborúit megnyerte, akár belső ellenfeleivel, a somogyi Koppánnyal, az erdélyi Gyulával vagy a délvidéki Ajtonnyal hadakozott, akár a lengyelekkel, vagy II. Konráddal a német-római császárral, aki be akarta hódoltatni, estleg a bolgárokkal, a rabló besenyőkkel mérte össze fegyverét, s így kiterjeszthette hatalmát a Kárpát – medence egészére. Géza és Szent István államszervező harcainak eredményeként az Árpádok eredendően törzsi jellegű állama a többi törzs fölé növő állammá vált, amely a törzsek és az azokat alkotó nemzetségek felszámolásával véglegesen szétzúzta a társadalom tagjait még részben egybefűző vérségi kapcsolatokat, s biztosította a társadalom új alapokon - kizárólag a területiség elvén – való újraszerveződését. István a magyar néptől addig még idegen keresztény gondolkodást és nyugati mintákat

úgy próbálta meghonosítani, hogy a keresztény hit és állameszme lassan meggyökerezzen, és az új minél kevesebb áldozat révén váltsa fel a régit. Türelmes meggyőzéssel, de ha kellett erővel hozta létre Szent István a keresztény magyar államot. Ebben segítségére voltak a különböző országokból befogadott vendégek, elsősorban a lovagok. E jövevény vitézek és előkelők magukkal hozták a külországi fegyverek és harcmódok ismeretét is, ami igencsak hasznosnak bizonyult a gyakorlatban. Mivel István fia, Imre herceg meghalt, s így István örökös nélkül hagyta a királyi trónt, halála után az Árpád-ház uralkodásának végéig tartó sorozatos belviszályok vették kezdetüket, s emiatt a mindig éppen hatalmon lévő uralkodónak meg kellett küzdeni az ellenfelét támogató külföldi seregekkel. A legtöbb baj forrásának gyökere a trónöröklési rend szabályozatlansága volt. A keresztény Európa szokása szerint a

királyt a legidősebb fia követte a trónon, s csak akkkor lehetett esélye a család többi tagjána(testvérek, unokatestvérek), ha nem volt fiú örökös. E szokást igyerkezett követni valamennyi 11századi magyar uralkodó. Ezzel szemben a fejedelmi korszakban a hatalom – a szetyeppi népek szokása szerint – a család egyik ágáról a másikra szált a seniorátus elve szerint. Ennek az volt a célja, hogy ne kerülhessen kisgyermek a trónra, hanem a család felnőtt, uralkodásra legalkalmasabb tagja kezében legyen a kormánypálca. Ez a két nézet ütközött az Árpádok királyságának három évszázada alatt. A királyi hatalom birtoklásának lehetősége a dinasztia minden tagja számára szinte ellenállhatatlan csábítást jelentett, így egyes főúri csoportok szembeállíthatták egymással a királyi család tagjait. Az európai uralkodó családok közötti házasságok folytán létrejövő rokoni kapcsolatok miatt, viszont esetenként e rokoni

szálak kötelezték uralkodóinkat, hogy fegyvert fogjon más ország serege ellen a hatalmi harcok ürügyén. Összefoglalás A honfoglalást követő évtizedekben a magyarok zsákmányszerző hadjáratokat indítottak Európa gazdagabb vidékei ellen. Elsősorban Itália és a német területek voltak e kalandozó portyák célpontjai. A törzsfők katonai kíséretükkel vettek részt ezekben a vállalkozásokban. A kezdeti idők sikerei az európaiak számára szokatlan könnyűlovas harcmodornak és a megtámadott országokban újra és újra kirobbanó belső viszályoknak voltak köszönhetőek. Amikor I. (Madarász) Henriknek és fiának, I Ottónak sikerült egyesíteniük a német erőket, súlyos vereséget mértek a magyar kalandozó seregekre először Merseburgnál, majd 955-ben Augsburgnál. Véget érvén a kalandozó hadjáratok, Géza fejedelem felismerte, hogy a magyarságot súlyos veszély fenyegeti, ha nem keres megegyezést a keresztény európai királyokkal.

973-ban békét kötött Ottóval, aki a magyarok felett aratott győzelme után a korabeli Európa legerősebb államának, a Német-római Birodalomnak a császára lett. A fejedelmi család megkeresztelkedett, és Géza elrendelte a kereszténység felvételét az egész nép számára. Ehhez hittérítő papokat és lovagokat hívott be az országba. Ez utóbbiak az új vallással szembeszegülők megfélemlítésén kívül segítséget nyújtottak Gézának ahhoz is, hogy a törzsfők hatalmának megtörésével egyeduralmát megszilárdítsa. Géza halála után fia, István lett a fejedelem. A német lovagok segítségével sikerült legyőznie az uralma ellen fellázadt Koppányt. Nem sokkal ezután Szilveszter pápa koronát küldött számára, amellyel 1001-ben királlyá koronázták. Ez azt jelentette, hogy Magyarországot a többi európai keresztény királysággal egyenrangú államnak ismerték el. Szent István 1038-ig tartó uralkodása alatt megteremtette a

keresztény magyar állam alapjait. Legyőzte a királyi hatalom és az új rend ellen fellázadó törzsfőket Visszaverte az országra támadó idegen seregeket. Uralkodói műve biztosította a magyarság fennmaradását és Magyarország függetlenségét. A magyarság volt az egyetlen kelet-európai sztyeppéről érkezett nép, mely végleg meg tudott telepedni és nemzetté tudott válni a Kárpát-medencében, majd önálló államalakulatként beilleszkedett az európai keresztény államok rendjébe. Szent István halálát követően a 11.század közepén a fiatal magyar királyságot külső és belső veszélyek egyaránt fenyegették. A trónviszályok, a pogány lázadások és a német császár beavatkozási kísérletei komoly próba elé állították az új rendet. I. Endre és Béla herceg nagy érdemeket szerzett magának e veszélyek elhárításában. Különösen jelentős volt, amikor 1051-ben és 1052-ben kétszer is visszaverték a német-római császár,

III. Henrik Magyarország elleni támadását. A későbbiek során azonban közöttük is kitört a testvérviszály a hatalomért, és ez újra alkalmat adott a németeknek a beavatkozásra. A magyar királyság külső és belső helyzetének megszilárdítása Szent László és Könyves Kálmán királyok nevéhez fűződik. Ekkoriban a Német-római Császárság erejét lekötötték a pápasággal szembeni hatalmi küzdelmek. Ezt kihasználva Szent László azonkívül, hogy legyőzte a keletről hazánkra törő kun és besenyő csapatokat, meghódította a Horvát Királyság egy részét. László rendkívül sikeres hadvezér volt aki szerette és értette a harcokat. E hódítások Kálmán idején tovább folytatódtak, és ettől kezdve évszázadokon át a magyar királyok egyben Horvátország uralkodói is voltak. Trónviszályoktól, véres leszámolásoktól nem volt mentes a magyar királyság története a 12.században sem A Bizáncban nevelkedett III. Béla volt

ennek a századnak a legjelentősebb uralkodója. 1195-ben bekövetkezett halálakor belsőleg rendezett, szomszédai által tiszteletben tartott országot hagyott utódaira. IV. Béla trónra lépése után a megingott királyi tekintély visszaállítására törekedett Számos nagyúrtól visszavette az apja, II. András által adományozott királyi birtokokat. Miután Julianus barát által tudomást szerzett a fenyegető tatár veszélyről, 1239-ben befogadta a tatárok elől menekülő kunokat. Mindez azonban szította a nagyurak elégedetlenkedését a királlyal szemben, akik végül is megölték a kunok vezérét. Erre a kunok nagy területeket feldúlva kirohantak az országunkból. 1241-ben az országra törtek a tatárok. Április 11-én a Muhi pusztán Batu kán megsemmisítő vereséget mért a magyar seregre. Bélának sikerült megmenekülnie annak ellenére, hogy egészen az Adriai-tengerig üldözték. A muhi győzelem után a tatárok feldúlták és végig

pusztították az egész országot. 1242-ben a tatárok kivonulását követően IV. Béla változtatott politikáján Felismerte, hogy a tatárok ellen csak akkor tud eredményesen védekezni, ha megerősíti a páncélos lovagi sereget és kővárakat építtet. Az ország újjáépítése érdekében támogatta a külföldi telepesek Magyarországra költözését és a városok fejlődését. Az ő uralkodása idején vált először királyi székhellyé Pest és Buda. IV. Bélát az utókor második honalapítónak is nevezi Ugyanakkor az is megállapítható, hogy a királyi birtokok eladományozásával megteremtette annak feltételét, hogy a leghatalmasabb földbirtokos családok szembeszállhassanak a királyi hatalommal. 1270-ben bekövetkezett halála után az utolsó Árpád-házi királyok emiatt egyre nehezebben tudták akaratukat érvényesíteni. A hatalmas területek fölött rendelkező nagyurak egymás ellen és a királyi hatalommal szemben folytatott harcai

pedig zűrzavaros állapotokat teremtettek az országban. Ilyen körülmények között a 13század végén újra veszélybe került a magyar királyság belső rendje és biztonsága. 1301-ben meghalt az utolsó Árpád –házi király, III. András Megfelelő utódot csak hét év múlva találtak az ország élére a francia Anjouk nápolyi ágából származó Károly Róbert személyében. A 11.századi Árpád-házi uralkodóink valamennyien tehetségesek voltak Jellemzőjük a bátorság, erő, határozottság, a hadvezéri képességek. E tekintetben azonban ki kell emelni, két, később szentté avatott királyinkat, I. Szent Istvánt és I Szent Lászlót. A 12.századi királyaink erős és tekintélyes országot örököltek, s egyre erőteljesebben beavatkoztak a szomszédos országok belügyeibe. Különösen II István (1133 – 1165) és II. Géza (1130 – 1162) alatt egymás után indultak hadjáratok. Csapataink hol a Balkánon, hol cseh, orosz, lengyel vagy

osztrák területen harcoltak, s egymást érték a háborúk a gazdag dalmát kereskedő városok birtoklásáért, igaz nem sok sikerrel. A lengyelek, csehek, orosz fejedelemségek, az osztrákok ellenében való hadakozás különösebb veszélyeket nem rejtett magában (leszámítva azt, hogy sok pénzt és emberéletet követelt), a Velencei Köztársasággal való csatározás is csak a Tengermelléknek nevezett területet érintette, a balkáni akciók azonban más kategóriába tartoztak. A konstantinápolyi császárok akcióit a magyar kezdeményezések kényszerítették ki, több esetben a Konstantináppolyba menekült magyar trónkövetelők ( II. László, IV. István) szorgalmazták – uralomra kerülésük érdekében a Magyarország elleni hadjáratokat. Hadvezérként ebből az időszakból leginkább II. (Vak) Béla emelkedik ki Leszámolt belső ellenfeleivel, 1136-ban Közép – Dalmáciát és Boszniát, 1137-ben pedig Rómát is sikerült elfoglalnia. Alig tíz

évnyi uralkodását tehát csak sikerek fémjelzik. Uralkodóink a 13.században már mind meglett emberként léptek trónra egy külpolitikailag eléggé megváltozott helyzetben. A 13századi Európára ugyanis rendkívül erőteljes hatalmi átrendeződés volt a jellemző, az országok közötti erőviszonyok alapvetően megváltoztak. A Német-római Birodalom meggyengült, területén súlyos belviszályok dúltak, Jelentősen megerősödött viszont Franciaország és a pápai állam élén az erős kezű pápákkal. A késő római Birobalom (Bizánc) hanyatlásnak indul, S Kelet –Európa történelmét megváltoztatja a tatár betörés. A távoli ősmagyarokat felkutatni induló Julianus barát még időben értesíti IV. Bélát a veszélyről, s az 1236-ban Indított Nyugat elleni hadjárat is csak 1240-ben jutott veszélyes közelségbe, tehát az uralkodónak és az országnak lett volna ideje felkészülni a támadás ellen. Ám Béla nem vette komolyan a

fenyegetést, s a tatárok elől menekülő kunok befogadásával is inkább ártott mint használt. Történt ugyanis, hogy 1239 tavaszán a Kötöny vezetésével hozzá menekülő kunokat befogadta az országba, csakúgy, mint annak előtte a besenyőket és az úzokat, Számíthatott arra, hogy a harcokban jó segítségére lehetnek a kunok. A kunok azonban vándorló, nomád életmódjuk miatt károkat okoztak a földművelő valvak földjein, s a magyarok nem méltányolták, hogy a király türelmes a kunokkal szemben és pártjukat fogja. Másfelől meg gyanakodtak arra, hogy a kunok a tatárok titkos szövetségesei, holott ennek semmi alapja nem volt. S mikor Kötönyt a magyarok meggyilkolták, a kunok rabolva, gyilkolva és fosztogatva kivonultak hazánkból. Így éppen a tatárok támadása előtt még rosszabb helyzetben voltunk, mint a kunok bevonulása előtt. 1241 áprilisában a Sajó mentén a Muhi csatában a magyar sereg döntő vereséget szenvedett. Ennek

azonban ára volt, s tatár seregeknek várni kellett a Dunán való átkelésre, addig, amíg télen be nem fagy a folyó. A Dunántúlon azonban már jelentősebb várainkat nem tudták elfoglalni, s ugyanígy a felvidéki várainkkal sem boldogultak. Magyar és Lengyelországból nemcsak a nagykán választás miatt távoztak, hanem, mert nem bírtak a nyugati típusú keresztény országokkal. Mi sem jobb bizonyíték erre, minthogy Orosz földön ott maradtak évszázadokig. IV. Bélának sikerült ugyan a tatárjárás után ujjáépítenie az országot, s jelentős gazdasági felvirágzás kezdődött el, ám az a magyar királyság, amelyet erőskezű uralkodóiknak köszönhetően a kortársak annyira megcsodáltak, a 13.század második felére úgyszólván teljesen szétesett. A királyi birtokadományokon anyagilag megerősődő főurak kijátszották egymás ellen a királyi család tagjait, sőt kezet is emeltek rájuk! 1272-ben V. István mellől egyszerűen ellopták a

fiát Így az ország az utolsó Árpád-házi királyok idején a teljes anarchiába süllyedt. Szent László Kevés olyan közismert és népszerű alakja van a magar történelemnek, mint az utóbb szentté avatott I. László király Ő az egyedüli, akinek tiszteletében a hivatalos egyházi szentkultusz összefonódot a néphagyománnyal és a hiedelmek világával. Alakjában a nomád férfieszmény és az európai lovag- és uralkodóideál ötvöződött eggyé. A haza bajnoka ő, az „athleta patriae” „Szűz Mária választott vitéze”, „keresztény lovagoknak oszlopa” – miként a régi írások emlegetik. Életéről a krónikák jóvoltából viszonylag sokat tudunk, személyisgéről ellenben keveset. A Salamonnal vívott trónviszályok, a keleti népek ellen i országvédő harcok, a szilárd jogrendet biztosító szigorú törvények egy kemény és céltudatos uralkodót tárnak szemünk elé. A külső megjelenését egyöntetűen írták le. Eszerint

magas termetű, erős testi elkatú, s „elegáns királyi” megjelenése volt. Emellett kegyes, igazságos és békeszerető volt, tehát tökéletesen megfelelt a kor lovagideáljának. Lászlóval ért véget az a több évtizedes válságperiódus, amely Szent István halálakor kezdődött. Kora a pápai hatalom és a német-római császárság világuralmi küzdelmének időszaka volt, s ebben a küzdelemben az ő általa irányított Magyarország, mint nagyhatalom vett részt. Európában elfoglalt presztízsére utal, hogy leányát a bizánci császár vette feleségül, s állítólag, bár ez nem bizonyított, még a keresztes hadak fővezérségét is felkínálták neki. A német-római császári koronát pedig egyenesen vissza kellett utasítania. Szent István mellett László a 11.századi magyar történelem legjelentősebb uralkodója. László egyaránt örökölte apja bátorságát, harci virtusát, valamint édesanyja szelídségét és vallásosságát.

Hadi cselekményei közül az egyik legjelentősebb még az uralkodása előtti időkre esett, amikor 1068-ban a besenyő-úz betörésnél a támadókat az erdélyi Kerlésnél szétverte. Ezt követően 1071-ben ismét megverte a besenyő sereget, s belviszályokból is rendre győztesen került ki. Trónra jutása után rövid úton elfojtotta a belviszályokat, s erős kezű uralkodónak ismerte meg az ország. Uralkodása alatt avatták szentté I István királyt (1080) Külföldi akciói révén sikerült Horvátország nagy részét elfoglalnia. Sikeres hadjáratokat folytatott Oroszország és Lengyelország ellen . Hazánkat mindvégig megvédte az idegen betörések elől. Csak azért nem került a szentföldi zarándok sereg élére, mert halála ebben megakadályozta, de korabeli bizonyítékokból tudjuk, hogy komolyan foglalkozott ezzel a gondolattal. Szakirodalom (dolgozat elkészítéséhez segítséget nyújtó könyvek) Magyar Zoltán : Keresztény lovagoknak oszlopa

Kojanitz László : A középkor évszázadai Nagy Kálmán : A honfoglalás hadtörténete Zombori István : Lovagok és lovagrendek Révész László : Emlékezzetek utatok kezdetére László Gyula : 50 rajz a honfoglalókról Kordé Z. – Petrovics I : A magyar kalandozások Új Képes Történelem - „Árpád jöve magyar néppel” Új Képes Történelem - Árpád örökében CD ROM - Emese álma CD ROM – Vazul ág