Irodalom | Könyvek » Galaktika 20

GALAKTIKA 20. Tudományos-fantasztikus antológia Összeállíto tta és szerkesztette: Kuczka Péter A fedélterv és a tipo gráfia Erdélyi Jáno s munkája A fedélen Athanasius Kircher művéhez készült illusztráció Robert Bloch HOLNAP TÖRTÉNT Szeretnék elmondani valamit erről a sztoriról. Volt idő, amikor nagyon gondolkoztam rajta, hogy egyáltalán megírjam-e. Réges-rég motoszkál bennem a történet, de ahogy szorgalmasan végigböngésztem a legfrissebb Science fiction termést, elvesztettem a bátorságomat. Szinte hallottam a fanyalgó szerkesztőt: „Ez a téma rég lefutott. A világ pusztulása És hol marad a hősnő meg a nagy fordulat?!” Ugyanakkor nagyon szerettem volna megbirkózni a feladattal, így született meg az én történetem a gépek lázadásáról. Az ötlet nem új, a cselekmény a lehető legegyszerűbb Mégis világosan tükrözi a szándékomat: elmondja, hogy valójában mi is történne az emberekkel, ha a gépek fellázadnának.

Számtalan elbeszélés kerülgette már a témát – de mindig csak kerülgette. A szerzők nekigyürkőztek, de nagy volt a falat. A valóságos részleteket, tényeket néhány sorban intézték el: „Előbb New Yorkot, majd Londont özönlötték el a gépek.” Értik, mire gondolok? Általánosítanak. Hajánál fogva rángatják elő a cselekményt, megjelenik a gazember és a hősnő, majd a hős, aki az utolsó pillanatban megmenti a világot. Bizony, az igazi, hétköznapi beszámoló arról, hogy mi történne az emberekkel egy meghibbant világban, még nem hangzott el. Az én sztorim erről szól Tudom, hogy merész vállalkozás – a téma egy H. G Wellst igényel; az írók többnyire ezért riad óznak tőle, de valakinek meg kellett írnia. Egy ideig magam is mindenféle kiagyalt cselekménnyel játszadoztam, de aztán rájöttem a dolog nyitjára: egyszerűen el kell mondani a történetet, a részletekkel együtt. Az emberiség kérlelhetetlen végzetét. Így

írtam meg, ilyen egyszerűen Ha tetszést arat, jó Ha nem, könyveljék el irodalmi bűnként, de én akkor is örülök, hogy elkövettem. ELSŐ FEJEZET | Meghibbant világ A zűr egy ébresztőórával kezdődött. Az óra Dick Sheldon gyomrában csörgött Sheldon legalábbis kezdetben azt hitte. Aztán átfordult a másik oldalára, és rájött, hogy az a nyavalyás valahol a fejében rikácsol. A józan ész kisvártatva a segítségére sietett. Az igaz, hogy jócskán beszívott az éjszaka, de annyira nem, hogy lenyeljen egy ébresztőórát. A zaj csakis az éjjeliszekrényen álló órától származhat. Sheldon óvatosan kihúzta sovány kezét a takaró alól, és az éjjeliszekrényre tette. Mint egy vak polip tétován tapogatózó csápjai, ujjai végigsiklottak az óra fémes felületén, a kéz rátalált a kiugró csörgőgombra, és elcsavarta. Legalábbis ő azt hitte. Az óra mégis tovább csörgött A kétségbeesett Sheldon kinyitotta a szemét, és

felült. Aztán gonoszul, előre megfontolt szándékkal nyújtotta ki a kezét, és megragadta az átkozott szerkezetet. Majdnem letépte a gombot, úgy megcsavarta. A csörgés folytatódott. Sheldon migrénje minden dühével dobta le a takarót, jobb kezével megragadta az órát, talpra szökkent, és közben a földhöz vágta a kellemetlen masinát, a helyzethez illő szavak kíséretében. Az ébresztőóra dacosan még egy utolsót hörgött, és kimúlt. Sheldon néma undorral bámulta. – Fene beléd – motyogta. Ahogy végigjártatta szemét a kis lakáson, felfigyelt egy másik zavaró jelenségre. Fény. Persze, hisz ivott az éjjel. Hazajött, bebotorkált az ágyába, és égve felejtette a villanyt Odatántorgott a kapcsolóhoz, és matató ujjai – ma már másodszor – elcsavartak egy gombot. A gomb kattant egyet A fény nem aludt ki. Sheldon még egy kísérletet tett. A körte tovább világított – Az istenit neki – motyogta Sheldon, módosítva előbbi

kijelentését. Még mindig kábult, nem csoda, hogy az érzékei gúnyt űznek belőle. Van ennek orvossága, még ha kicsit drasztikus is. Kétségbeesett lépés, de csak ez segíthet Megborzongott, majd peckesen elindult a fürdőszoba felé. Haszontalan ujjait újból csatarendbe állította, ezúttal a hidegvízcsap kinyitása céljából. Forró fejét a jeges zuhany alá dugta, és ott tartotta, amíg a felingerelt hús fájón tiltakozni nem kezdett. Aztán végigcsöpögött a fürdőszobán, és munkába fogta a törülközőt Így már egészen más. Megfordult, és elzárta a csapot. A víz tovább folyt. Újból nekiesett, jó erősen megcsavarta, és érezte, hogy elmozdult, a víz azonban vígan folydogált tovább. – Az a. – motyogta Sheldon, de ezúttal nem folytatta Biztos már megint az a nyavalyás háziúr. Majd ő megmondja neki a magáét, ha lemegy Inkább este – gondolta, miután egy pillantást vetett az órájára. Megint a régi nóta: ha nem siet,

elkésik a szerkesztőségből. Hogyan is hoznának össze egy valamirevaló számot az ő, Ríchard Sheldon, a kitűnő fiatal újságíró közreműködése nélkül? Sheldon tudta a választ – tudta, hogy egész derekasan megcsinálnák a lapot az ő mégoly kitűnő, lendületes közreműködése nélkül is. Mindenesetre hasznára válnék, ha beérne az irodába, még mielőtt ők is fontolóra vennék a kérdést. Gyorsan felöltözött, fejébe nyomta a kalapját, s a tükörben megvizsgálta sovány, elnyűtt arcát. Savanyú képet vágott; a vízcsobogás zaja újból betolakodott a tudatába Visszasietett a fürdőszobába, és tett egy utolsó kísérletet. A csap könnyen mozdult mindkét irányba, de a víz egyenletes sugárban folyt tovább. Lehet, hogy estig elárasztja az egész lakást. Csak árassza. Visszarohant a szobába, felkapta a táskáját, és kinyitotta az ajtót. A keze akaratlanul is a villanykapcsolóra tévedt. Újabb kattanás, de a fény nem

aludt ki – Márpedig elmegyek – döntött Sheldon, és becsapta maga után az ajtót. A kocsikulcsot már a lépcsőházban elővette, de azonnal eszébe jutott, hogy az autót ott hagyta tegnap a bár előtt, és taxival jött haza. Ez azt jelenti, hogy villamossal kell mennie. Újabb időveszteség, ugrott a reggeli Ez a nap is jól kezdődik. Sheldon a sarok felé igyekezett. Közben másnapossága visszatért, de a testi kínokat most lelkiek váltották fel. Sheldon ugyanis különös utálattal viseltetett a villamossal szemben. – A villamos – szónokolta gyakorta, esti ivászatok alkalmával – a civilizáció legtökéletesebb szimbóluma. Zaj, fény, rácsos ablakok Gépszörny, fémbörtön, amelyben csapdába ejtett emberi lények száguldanak őrült csörömpölés közepette nem kívánt úticéljaik felé. Sheldonban volt egy adag a filozófusból, de ugyanannyi a komplett hülyéből is. Se ez, se az nem segített rajta – utálta a villamost. Ahogy elérte

a sarkot, felnyögött. A megállóban kisebb birkacsorda álldogált némán, türelmesen. A zajos vasszörnyre vártak, hogy kitárva bendőjét bekebelezze őket, és elcsörömpöljön velük mindennapos rabszolgaságuk irányába. Kezükben tízcentest szorongattak – a megtiszteltetésért fizetni is kell. Valamennyien, öregek és fiatalok, nők és férfiak, reménykedve tekintettek bal felé, a villamosnak onnan kellett jönnie. Bódult sóvárgással jártatták a szemüket fel és alá az üres sínen – mintha igazán várnák, hogy megérkezzék, mintha örülnének a jöttén, és bizakodnának, hogy figyelmük összpontosítása sietteti a pillanatot. Egy másodpercre Dick Sheldonnak bolond gondolata támadt. Mi lenne, ha ma reggel nem jönne a villamos? Ha mondjuk kisiklana, vagy megállna, és nem moccanna egy tapodtat sem? Olyan egyszerű – csak egy csöpp kis műszaki hiba kellene hozzá. Mint az ébresztőóra, amely nem akarta abbahagyni a csörgést vagy a

villanykapcsoló meg a fürdőszobacsap. Milyen nagyszerű pillanat lenne! A hivatal rabszolgáinak kis csordája végre örökre megszabadulna a gépi segédeszközök uralmától. Szabad emberként sietnének a munkába, többé nem álldogálnának összezsúfolva, mint holt lelkek a pokol tornácán, hogy a bűzös, csikorgó fémváz végighurcolja őket az utcákon. Igazán, mi lenne, ha nem jönne a villamos? Ha nem döcögne be a vasszekér. Csörömpölés zökkentette ki álmodozásából. A villamos megérkezett Az alázatos kis utasok kisereglettek a sínekhez, mintha csak ünnepélyes fogadásra gyűltek volna össze. Nemsokára bemutatkozhatnak őfelségének, a Gépnek Először a szép ifjú lányok – a gyorsírók. Aztán a matrónák, a munkaképes férfiak, végül az aggok Minden olyan rendezetten ment. És olyan átkozottul szentséges volt! A villamos nagy csikorgással fékezett. Az ajtók azonban nem nyíltak ki. A vezető a fogantyúkkal kínlódott, a tömeg

zúgott. A vezető belevörösödött az igyekezetbe, a zaj nőtt. Végül az ajtóhoz lépett és belerúgott Az utasok felszálltak Sheldon elmosolyodott. Valami – de nem az igazi Aztán mély lélegzetet vett, és belevetette magát a küzdelembe. Három perc múlva úgy állt a kocsi belsejében, mint egy farkára állított szardínia. A hatalmas konzervdoboz tovagördült. Valaki megnyomta a berregőt Sheldon megfeszített testtel várta a lökést. A rázkódás elmaradt A villamos elhaladt a megálló előtt, és nem állt meg. A berregő dühödten, makacsul szólt. A vezető hibájából most valakinek kétsaroknyit vissza kell gyalogolnia. Na, de most már megáll Nem állt meg. Szépen tovagördült Egy nő jajveszékelni kezdett. – Le akarok szállni! A vezető hátrafordult, és belebámult a tömegbe. – Sajnálom, asszonyom, beragadt a fék. Az előbb hoztam rendbe, de a légfék nem működik A berregő ismét megszólalt, de a villamos csörömpölve folytatta

útját. Sheldon hirtelen úgy érezte, gyorsul. Mintha mindentől függetlenül haladna A szíve nagyot dobbant. Mi lenne, ha valóra válnék az ötlete, és a villamos egyáltalán nem állna meg? Ha valami perverz véletlen folytán csak menne, és cipelné ezeket a szerencsétlen halandókat utcáról utcára, megállás nélkül? A villamosvonalak bolygó hollandija?. Halkan kuncogni kezdett, de az utasok nem kacarásztak. Valóságos csengősortűz hallatszott, majd egyetlen berregéssé olvadt. – Hagyják már abba! – ordított a vezető, aki teljesen kijött a sodrából. – Az istenért, emberek, csak megjavítom ezt itt, és azonnal megállunk. De a berregő csak szólt. Beragadt Sheldon tudta Beragadt mint az ébresztőórája, a villanykapcsoló, a vízcsap és a villamos fékjei. Fékek, berregők, csapok – mind beragadtak Mit jelenthet ez? Valóban történt valami? Nem, semmi sem történhetett. Mert – na, hát egyszerűen nem, lehetetlen Ezt még egy gyerek is

tudja. Az utasoknak más volt a véleményük. Szerintük igenis történhetett Ordítoztak és átkozódtak teljes összhangban, amely még az őrjítő berregést is túlszárnyalta. – Állítsa már meg! Le akarunk szállni! Mi történt? Fel fogom jelenteni! Le akarok szállni! A vezető ütötte, vágta az irányítószerkezetet. Kinyitotta az ablakot A villamos sivítva száguldott. Valaki sikoltozni kezdett A himbálózó utasok görcsösen kapaszkodtak A vezető kinyúlt az ablakon, és megrántotta az áramszedőt. Fény villant, és bekövetkezett a rövidzárlat A kocsi még hallatott néhány sikolyt, majd utolsót hörgött és megállt. Sheldon a villamos sikolyában dacos ellenszegülést érzett. A pánikba esett tömeg felkapta, és lesodorta a kocsiról. Sheldon az utcán találta magát, a szerkesztőség mögött. Elvigyorodott, megkerülte az épületet. Üdítő kis élmény volt Egy pillanatra úgy tűnt, mintha teljesülnének az álmai. Ügyet sem vetve a

járdán csoportosuló bámészkodókra, Sheldon belépett az épületbe, és elindult a lift felé. – ’reggelt, Mr. Sheldon – ’reggelt, Jake. Jake behúzta a liftajtót. A lift elindult fölfelé Emelkedett és emelkedett. – Hé, a nyolcadikra. Jake! – Beragadt! – Állítsa meg, hülye! A „hülye” megnyomta a vészgombot. A lift tovább emelkedett. – Ó! A lift felgyorsult, magától mozgott, irányítás nélkül, és csak emelkedett, emelkedett, fel egész a. Zúgás. Sheldon halántékában iszonyú tempóban lüktetett a vér, ahogy a lift hirtelen zuhanni kezdett. Elszédült Hihetetlen sebességgel száguldoztak fel és le, le és fel. Jake kétségbeesetten zokogott, és összevissza nyomogatta a gombokat. A lift egyszerre fülsiketítő robajjal megállt – Az alagsor – zihálta Jake. – Jó, hogy nem még lejjebb, Mr Sheldon Menjen fel a lépcsőn – Megfogadom a tanácsot! – Sheldon a lépcsőhöz robogott. Eszeveszett iramban vette a fokokat.

Valami kivált az agyából, és ezt duruzsolta a fülébe: Ebből nagy sztori lesz, hatalmas szenzáció. Átment a külső szobán, átvergődött az íróasztalok között, és kivágta az ajtót, amelyen ez állt: Lou Avery – hírrovatvezető. Lou Avery izgatottan felkapta kis kopasz madárfejét, amikor Sheldon berobbant a szobába. Apró, mélyen ülő szeme bandzsán csillogott. Gyorsan felállt, és Sheldonhoz kacsázott – Megint elkésett, de most nincs időm kirúgni. Megdöbbentő változások előtt állunk, és szükségem van magára. – Azt hiszem, volna egy témám, főnök – kezdte Sheldon. – Azt hiszi, volna egy témája? Azt hiszi, volna egy témája, amikor az év legnagyobb szenzációja majdhogy ki nem veri a szemét? – hadarta Avery. – Nekem van egy témám! A legőrültebb átkozott sztori, amit valaha is hallott. Az apró szemek izzani kezdtek. – Ide figyeljen, hígvelejű. Próbálja meg bevenni a következőket Egy órával ezelőtt, keleti

zónaidő szerint nyolc órakor a világ valahogy megbolondult. Sheldon szíve megint gyorsabban dobogott. Tudta, mi következik – A „Huszadik Század”-nak 8.10-kor kellett volna befutnia, és nem érkezett még A pennsylvaniai Readingben van, és nyugat felé tart. Kitolatott a rendező pályaudvarra, aztán visszatolatott a váltón. Senki se tudja, ki állította át a váltót, és azt sem, hogy miért nem áll meg a vonat, egyszerűen megbokrosodott. Avery kopogott az asztalon. – Három repülő, amelynek le kellett volna szállnia, még mindig ott röpköd valahol a Nagytavak fölött. Nem akaródzik lejönniük Az Albánia sem dokkolt ma reggel Kint kószál a szorosban, délnek tart. Itt a kapitány távirata Nem tudják megállítani A gáztársaság jelenti, hogy képtelen elzárni a csapokat. A villamostársaság jelenti, hogy minden fényforrás üzemel A vízművekhez ötven bejelentés érkezett elárasztás miatt. A csapokat nem lehet elzárni Avery ceruzája

minden kijelentésnél idegesen koppant egyet az asztalon. – A villamosvasút társaság jelentése szerint zavarok támadtak a közlekedésben az összes vonalon. A 108 utcánál összezúzódott egy földalatti szerelvény A vonatok nem állnak meg A hivatali lifteket nem lehet kezelni. Az Empire Színházból telefonáltak: egész éjjel ment egy film, és nem tudják kikapcsolni sem a vetítőkészüléket, sem az önműködő visszatekercselőt. Az egész banda kint van riporton a városban. Már meg se hallgatom a jelentéseiket Mind ugyanaz, érti? Mind azt mondják, hogy a világ megbolondult. – Ez az én sztorim is – motyogta Sheldon. – Mi más lenne! – Avery az ablakhoz lépett és kibámult. – Valami történt odakint Valami óriási. Elszabadult a pokol Mindezt megírhatjuk, de én nem ezt akarom – Az apró rovatvezető hirtelen megfordult. – Tudni akarom az okát – Érdeklődött már a Rockefeller Alapítványnál? Az egyetemeken? – Természetesen.

Fogalmuk sincs Napfolttevékenység talán Valami, ami a mechanika törvényeit megváltoztatja. Már „elkezdték a kutatást” De szemmel láthatóan kemény diónak tartják. Egy sereg ütődött is telefonált A világ vége és hasonló maszlagok – Mit szólna Krane-hez, a fizikushoz? – javasolta Sheldon. Avery megfordult. – Nem rossz. Kérjen tőle nyilatkozatot Nyílt az ajtó. Egy nyomdászinas sietett be, és egy lapot dobott az asztalra Mögötte feltűnt Pete Hendricks, a nyomdafőnök. – Itt a különszám! A nyomdászinas rikkantása Hendricks mély hangjába fulladt. – Itt az a rohadt különszám – recsegte. – És jó lesz, ha azonnal gondoskodik egy újabbról, Avery. – Hogyhogy? – Épp most fejeztük be a nyomást, de a gépeket nem lehet leállítani. Üresen futnak, érti? Legjobb lesz, ha papírt rakunk be, és hasznosítjuk őket. Ha nem, el kell vágni a vezetéket Hendricks elveszítette nyugalmát. A hangja megcsuklott, ahogy folytatta – De

mit történt, főnök? Nem értem, nem értem, miért nem állnak meg. És a lift is megkergült. Mi történt? – Gyerünk le a földszintre! – kiáltott Avery. – Legyenek készenlétben Lesz még egy különszám. Ne vágjanak el semmit, ne hirtelenkedjenek, csak álljanak készen Kiterelte Hendrickset és a nyomdászgyereket a szobából, és becsukta az ajtót. – Látja? Dick Sheldon bólintott. – Csinálja meg, amit javasolt, keresse meg ezt a Krane-t. Andrew Krane, igaz? Biztos lesz véleménye. mindig felviszi a példányszámot Tudja, hol lakik? Sheldon bólintott, és kinyitotta az ajtót. – Igen, egyébként – Avery elfordította madárfejét – legyen nagyon óvatos, fiam. Nem lehet tudni, mi lesz még odakint. Egyre jobban elvadul a dolog, szóval vigyázzon magára Mindannyian harcban állunk valami új, nagy és szörnyű ellen. Mintha nem is ez a világ lenne MÁSODIK FEJEZET | A katasztrófa oka ismeretlen Amikor Sheldon leért az utcára, még

javában folyt a csikorgás, csörömpölés. Ezer és ezer fémtorokból szállt a rekedt, ujjongó, harsány győzelemüvöltés. Más zajok is hallatszottak – emberi ordítás, nyöszörgés az ezúttal korántsem alaptalan pánik hangjai. Sheldon szemügyre vette a járdán nyüzsgő sokaságot. A tömeg szinte hozzátapadt a gyalogjáróhoz, az utcákat a félelem uralta. Sheldon a tovaszáguldó kocsikat bámulta. 40, 50, 60 mérföldes sebességgel mentek Iszonyú látvány volt a vezetők arca. Csak ültek, és görcsösen kapaszkodtak a kormányba, amely nem engedelmeskedett többé. Nekiiramodott. A kanyarban félrelökdöste az útból a kábult bámészkodókat A távolban feltűnt a bérház, amit keresett. Megnézte a lakók jegyzékét – Krane a 92-es számú lakásban lakott. Sheldon nem csöngetett fel Nem volt értelme Nem ment a lifthez sem, hanem az előcsarnokon át a lépcsőhöz sietett, és felvánszorgott a kilencedik emeletre. Kifújta magát, és elindult

a folyosón a sötét ajtó felé. Megint egy csengő Sheldon kopogott – Szabad. A mély hang valahogy furcsának tűnt. Sheldon csakhamar rájött, hogy mi a különös benne. A hang nyugodt volt – az első nyugodt hang azon a napon. Kinyitotta az ajtót, és belépett a tágas nappali szobába. A háttérben egy magas férfi állt, arccal a széles ablakok felé. – Mr. Krane? – Én vagyok. – Richard Sheldon a Morning Presstől. – Üdvözlöm. A magas férfi lassan megfordult. Sheldon szemben állt Andrew Krane-nel, és belenézett a magas homlok alatt mélyen ülő, sötétbarna szempárba. A fizikus izmos teste és őszes kefehaja furcsán hatott, valahogy nem illett össze. De ezen a napon semmi sem stimmelt. Sheldon elvigyorodott – Gondolom, sejti, hogy miért vagyok itt. Krane viszonozta a mosolyt. – Nyilatkozatért, gondolom. – És újból elmosolyodott – A közhit szerint a tudósoknak mindenről van elméletük. De félek, hogy ki fogom ábrándítani, Mr

Sheldon Semmi ilyesfélével nem szolgálhatok. – De valamit csak kisütött. ha figyelte a dolgokat Ki vele! Nagyon érdekel Ahogy leült, Krane arcáról eltűnt a mosoly. Szemét makacsul a szőnyegre szegezte – Órákon át álltam az ablakban, és figyeltem. Figyeltem a gépek mozgását Minden mozgásban van. Az összes gépi szerkezet fokozta sebességét, energiáját Észrevette, hogy gyakorlatilag minden abnormis jelenséget az jellemez, hogy a gépek nem állnak meg? Semmit sem lehet elzárni. Mintha valami roppant, eddig ismeretlen, a belső energián túli energiafajta tartaná uralma alatt a dolgokat. Akár valami életfélének is nevezheti Sheldon bólintott. Krane ugyanazon a hangon folytatta: – Nincs teóriám. Napfolttevékenység Mágneses energia Talán elektromosenergiaátalakulás De hát nem mindegy, hogy minek nevezzük? Megtörtént, ez a lényeg Gépeink valami újfajta energia hatása alatt állnak. Valami új energia mozgatja a gépesített,

mesterségesen szervezett szervetlen anyagot, amelyet az emberiség szolgálatára hoztunk létre. Hétköznapian fogok fogalmazni A gépek élnek Ez abszurdnak látszik, da lehet, hogy nem az. Az emberi test nos, gép Eleven, élő gép Részecskék halmaza, amelyek mozgássá, élettevékenységgé szerveződtek. Milyen erő hozza őket működésbe? Tulajdonképpen mi az élet? Elektromos energia – vagy lélek? Csak annyit tudunk, hogy valami szikra életre kelti a gépet, amit testünknek nevezünk, és eleven létezővé változtatja. Lehet, hogy hasonló szikra hozta most működésbe gépi szerkezeteinket? – Vadul hangzik – mormolta Sheldon. – De egész valószerűen. Vagy az, ami a szeme előtt folyik az utcán, nem elég vad? A gépek maguktól mozognak, az elektromosak, a robbanómotor-hajtásúak, az emelőgépek, mind! Önállóan mozognak, élnek! Krane felállt. – Mondtam, hogy nincs elméletem. Nincs, csak félek – Mitől? Krane figyelmen kívül hagyta a

kérdést. A falnak beszélt, magának – Kezdetben azért csináltunk gépeket, hogy dolgozzanak nekünk. Aztán olyan gépeket csináltunk, amelyek maguk is gépeket gyártanak. Mozgó, beszélő, termelő, romboló szerkezeteket. Olyan gépeket, amelyek járnak, száguldanak, repülnek, másznak, ásnak, harcolnak. Gépeket, amelyek összeadnak, nyomtatnak, hallanak és tapintanak Kétmilliárdnyian vagyunk mi, az emberiség. De mennyi lehet a gépek száma? Ez aggaszt engem. Mekkora lehet a számbeli fölényük? – Mire céloz? – Talán egy új fejlődési formával állunk szemben – mondta Krane. – Olyan fejlődéssel, ami lassú előrehaladás helyett hirtelen változásokban nyilvánul meg. Az élet nemcsak fokozatosan, hanem ugrásszerűen is fejlődhet. Ha így áll a dolog, mind életre kelnek egyszerre S mint eleven lények megkeresik majd a helyüket a világban. Nem lesznek rabszolgák többé, ezt már megmutatták. Tehát újfajta fejlődés Aztán lázadás –

Gondolja, hogy ellenünk fordulnak? – Sajnos már meg is tették. Mi más lenne ez a szüntelen mozgás, ha nem a lázadás első kifejezése? – De csak nem hiszi, hogy a gépek értelmes lények? – Ki tudja? Ki tudhatja, hogy valójában mi is az értelem? Mi az agy? Szürke szivacs? Nem inkább szikra, belső energia, amely képessé tesz valamilyen cél elérésére? Nevezheti ösztönnek, tudatnak, a helyét valahol a koponyában szokták meghatározni, de ki tudja, hogy nem létezik-e valamilyen más formában is? A gépi intelligencia talán egy más fajtát képvisel, egyfajta kollektív intelligenciát. Ha így van, akkor ez a kezdeti, céltalan ide-oda rohangálás előbb-utóbb nyílt akcióvá fejlődik. Tervvé, mozgássémává – Ne beszéljen ilyeneket egy másnapos embernek! – mondta Sheldon. Felállt, és a rádióhoz lépett. – Bekapcsolhatom? – Kapcsolja csak. Hátha van valami újság Hát újság, az volt. Ahogy a rádió bemelegedett, a bemondó

zihálásán zavaros hangok törtek át. – .jelenti, hogy az országban szükségállapotot rendeltek el A Virginia állambeli Norfolkból érkezett hivatalos jelentés szerint a haditengerészeti dokkban üzemzavar történt. A dokkban üzemzavar történt. Empire City A polgármester elrendelte, hogy Art Goodman és a fiúk kiruccannak hé Abbot disznók a tizenegyes vonalán belül Claire de Lune ha ha a barátaim piros betűk az ezen a nemzeti felhívás most a boxban Phantom. Sheldon kikapcsolta a rádiót. Az csak szólt tovább A bemondó hangját túlharsogta a zűrzavar, olyan hibbantan, összefüggéstelenül, hangosan, hogy egy percre megbénította az érzékeket. Krane talpra ugrott. – Bekövetkezett – suttogta. – A második szakasz A gépek már nemcsak rohangálnak, hanem akcióba léptek. Önállóan! – A tegnapi műsor részletei – suttogta Sheldon. Megragadta Krane karját – Velem kell jönnie és beszélnie kell a főnökömmel, Lou Averyvel. Betesszük

a következő számba Az elképzelését meg mindent. – Gyorsan kell dolgoznunk – Mi értelme. – mormolta Krane – Jöjjön. Van megoldás Találnunk kell amíg lehet – Nos, jól van. A két férfi az ajtó felé indult. A rádió tovább harsogott – .természetes vitaminok jelentik, hogy kettő hiányzik, most kapcsoljuk önöknek a holnapi gyilkosságot, csak tíz centet küldenek és a különbséget. Sheldon arcára kínos, savanyú mosoly telepedett. A rádió tébolyult hangja gúnyos istenhozzádot üvöltött. HARMADIK FEJEZET | Menetelő gépek Az utcák tele voltak menekültekkel. A hivatalok, üzletek, lakások száműzöttjeivel – a hivatal és az otthon többé már nem volt biztonságos. A liftek, a kazánok, a tűzhelyek nem szolgáltak többé. Idegen lett mind, ellenség A tulajdonuktól megfosztott emberek az utcára csődültek Most, hogy az első ijedség elmúlt, céltalanul ődöngtek. A levegőben feszültség és egyre növekvő félelem

vibrált. Nem tudták, mit tegyenek – ilyesmire nem volt példa, irányításra senki sem vállalkozott. Ki irányíthatott volna, és hova, mi ellen? Úgy látszott, csupán két céltudatos ember van a tömegben, az utat törő Krane és Sheldon. A többiek csak álltak és bámészkodtak. Néhány rendőr járkált céltalanul fel-alá, de nem is kísérelték meg, hogy utasításokat osztogassanak. Még a szemükben ülő rémületet – a minden szemben ott ülő rettegést – sem próbálták leplezni. Ugyanis új esemény következett be. Sivító füttyök hallatszottak, autók suhantak tova, de a füttyögésbe most belejátszott egy új hang – a sziréna bőgése. Autódudák bégettek, néhány elzúgó kocsiban nem ült vezető – Nézze! – Sheldon megragadta Krane karját. Sivítva, csörömpölve, két keréken egy rézvörös tűzoltóautó száguldott végig a főúton. Kerekeken gördülő pokol, vezető vagy akár egyetlen tűzoltó nélkül. Az autók

szétszóródtak, mintha csak hallották volna, hogy közeleg. Az emberek pedig visszahúzódtak, vissza a kapualjakba. Féltek. De hát mitől? Ahogyan futni kezdtek, Sheldon még mindig szorította a fizikus karját. El akart tűnni az utcáról, elmenekülni a valóság elől, amely olyan készületlenül érte. Vissza az irodába, a laphoz, ahol a mindennapi munkamenet rendje uralkodik. Vissza a megszokott arcok és megszokott teendők vigasztaló körébe. De amikor végül megmászták az emeleteket, és benyitottak a szerkesztőségbe, hiányoztak az ismerős arcok. Helyesebben a jól ismert arcok idegen kifejezést öltöttek Félelmet, rettegést, hisztériát tükröztek, akár az utcai járókelőké az imént. Az emberek magukban beszéltek. Mi értelme lett volna egymáshoz szólni, hiszen senki sem tudta a választ A megszokott munkarendnek nyoma sem volt. Mind ott ácsorogtak körben: a gyorsírók, az olvasószerkesztők, a fiúk a sportrovattól, a hivatalnokok,

riporterek, a nyomdászfiúk – az elcsigázott szemtanúk. Hirtelen mind egyenlőek lettek, a félelem elmosott minden különbséget. A viharedzett Negyedik Rend tagjai, nők és férfiak álltak, és nézték, hogyan dolgoznak az írógépek. Saját írógépeik a saját asztalukon vidáman csilingeltek, kopogtattak, anélkül hogy emberi ujj érintette volna a billentyűket. Nevetséges, groteszk – de a groteszk és az iszonyat rokon fogalmak. és ez iszonyatos volt. Krane fogalmazta meg – Arthur Machen meghatározása szerint – suttogta – a szörnyűség legtisztább megnyilatkozása, ha egy rózsa dalra fakad. – A pokolba ezzel a hülyeséggel! – pattant ki egyetlen hirtelen szökkenéssel Lou Avery a szobájából. – Az egész világ megzavarodott, maguk meg csak tátják a szájukat, és badarságokat fecsegnek! Sheldon elmosolyodott. Valamiben mégis meg lehetett kapaszkodni; Lou Avery nem veszítette el a fejét. – Sheldon! – recsegte az apró termetű

ember. – Hagyja abba a rángatózást, és számoljon be, mit végzett Krane-nel. – Ez itt Krane – válaszolta Sheldon. – Jól van. Jöjjenek be gyorsan Az ajtó becsukódott mögöttük. A szobában viszonylag csend és nyugalom volt – Történt valami, amióta elmentem? – kérdezte Sheldon. – De még mennyire, fiam! – Avery az asztalán szétszórt papírhalmazra mutatott. – Az események gyorsan követik egymást. nagyon gyorsan És nemcsak nálunk AP jelentéseket kaptunk Londonból, Rióból, Szingapúrból. Az itteni helyzet sem rózsás A kazánok felizzanak, tüzet okoznak. A tűzoltósággal baj van, nem tudják kihozni az autóikat Donovant beküldtem a városházára, hogy kérjen nyilatkozatot a polgármestertől. Rengeteg különös baleset történt Túlságosan sok. Avery szünetet tartott. Megragadott egy ceruzát, és felhangzott az ismerős kopogás – És ez még nem minden. Gondolom, tudják, hogy a rádió is megkergült Az a gyanúm, hogy

most a távíró következik. A telefontársaság megszüntette a helyi hívásokat, de nem adott magyarázatot. Aggie kint ül, és megpróbál összeköttetést teremteni Washingtonnal – Washingtonnal? Mielőtt a rádió megkergült, még hallottuk, hogy szükségállapot lépett érvénybe az egész országban – vetette közbe Krane. – Igen. Éppen ezt akarom mondani Ennyit közöltek és még valamit a dokkbeli zűrről De én tudom, hogy mi a valódi helyzet, csöppet sem rózsás. A ceruza koppintott egyet. – Ágyúk és tankok tűnnek el a haditengerészet és a hadsereg raktáraiból. Gépi egységek törtek ki a San Diegó-i és Fort Dix-beli fegyverraktárból. Repülőgépek szállnak fel Avery arcán savanyú, zavart mosoly jelent meg. – Talán úgy nézek én ki, mint aki az ujjából szopja az ilyesmit? Esküszöm, ez áll a jelentésben. Elszökött tankok és repülők Azt meghiszem, hogy szükségállapot van! De hát hogy tegyük be mindezt a lapba? Nyílt

az ajtó. Pete Hendricks lépett be Avery kikapta a nyomdafestéktől még nedves példányt Hendricks szemmel láthatóan remegő kezéből. – Az új különszám? Rendben. Egy pillanat múlva elkáromkodta magát. – A magasságos ménkű essen. Sheldon és Krane a háta mögé lépett, és átkukkantott a válla fölött. „A gépi üzemzavar felbolydította a várost” – olvasták a címet. Alatta 12 pontból vastagon szedve, egy teljes hasáb hosszúságában folytatódott a vezércikk. Elolvasták az első néhány sort. – A mai megdöbbentő la lent veszély a gépkocsizókat figyelmeztetik, a kazánokat meg kell szükséghelyzet pia pia Londan cazForttttsten hahaDboootGI ezPlazazkl klkkkk, 10 Ha Prevalllllha. Először Hendricks nyerte vissza a hangját, de az is alig volt hangnak nevezhető. – Kiszedtük. A gépek nem álltak meg, de kiszedtük a szöveget És jól szedtük Louis Fisher meghalt. Elkapta a gép, amikor a rakodókocsik támadtak Bezárkóztunk, mire

megpróbálták betörni az ajtót. Louis halott Kiszedtük a lapot Nem tudták megakadályozni, erre most rosszul nyomnak. Hogy Archcsal mi történt, azt ne is kérdezzék A gépek még csak meg sem álltak, őröltek tovább, tiszta vörös az egész levonat. Mondom, tiszta vörös! Avery már nem hallotta, nem is látta, mikor botorkált ki Hendricks a szobából. Csak bámulta a betűk összevisszaságát a papíron. Végül a ceruza ütemes kopogásba kezdett. – Tudják, hogy mit jelent ez – mormogta. – Elromlottak az írógépek, a távírók, a telefon, a nyomdagépek, a rádió. Vagyis minden hírközlő eszköznek befellegzett Értik? Hajótöröttek vagyunk ezen a világon mindannyian. Hajótöröttek, összeköttetés nélkül Gondolom, a posta sem üzemel. A bélyegzőgépek csődöt mondtak, nincs autó, vonat vagy repülő a levélszállításra. El vagyunk zárva, még mielőtt a küzdelem elkezdődne Avery felállt, lecsapta a ceruzát az asztalra. – De az

istenért, még megpróbálhatjuk! – motyogta. – Ha kell, kézi nyomásra állunk át Ki kell bocsátanunk egy számot. Figyelmeztetni kell az embereket – De hát mit tehetnek? – kérdezte Sheldon. – Zúzzanak szét mindent, zúzzák össze a gépeket! Szakítsák meg a vezetékeket, vágják el a kábeleket! Kapcsolják ki a feszültségforrásokat, az elektromos áramot, a motorenergiát! Rombolják le a benzinkutakat, mielőtt az autók még hozzájuk férhetnének! Lyukasszák ki a kerekeket! Még van idő. Ők, a gépek még nem szervezkednek Vadul rohangálnak, de eddig nem léptek fel támadóan. Csak kapnánk már valami értesülést Washingtonból! A fene egye meg, már egy félórája, hogy kiültettem Aggie-t a kapcsolótáblához! Avery erősen megnyomta a csengőt. – Biztos lerobbant a belső összeköttetés is – mondta mogorván. Nem robbant le. A fekete dobozon fémes hang recsegése tört át. Emberi szótagokból állt – vagy inkább egyetlen

szótag ismétléséből – de a csengése nem emberi. Harsány, csikorgó, idióta hang, gépiesen ugyanazt ismételte. Újra meg újra felcsapott a győzedelmes vihogás – Hahaha. Haha Hahahaha! – Aggie! Avery feltépte az irodaajtót. A hatalmas külső helyiség teljesen elhagyatott volt – Átkozott hülyék! Hendricks biztosan fecsegett, és most mind odarohantak! Némaság ült az asztalokon. Az eddig szabálytalanul csapkodó írógépbillentyűk most összegabalyodva hallgattak. Minden telefon néma volt Avery áttört az elhagyatott asztalok között, és megállt a kapcsolótáblánál. Egy lány ült ott, behajlított könyökkel, a fülén fejhallgató. – Aggie! Ébredj! Avery megrázta. A lány oldalra zuhant, mint egy bábu, csak a fejhallgató zsinórja tartotta petyhüdten lógó testét. A fejhallgató szorosan a koponyájához tapadt – nagyon szorosan A füléből vékony patakban szivárgott a vér. – Összezúzta a fejét – suttogta Avery. – Fogva

tartotta, és halálra zúzta Krane felsóhajtott. – Bekövetkezett ez is. Már késő, megtalálták a felkelésük célját Nem hagyják, hogy megsemmisítsük őket, ők akarnak elpusztítani bennünket. Avery tétova ujjai kitapogattak egy kapcsolót. A csendes helyiségben metsző, fémes sikoltás visszhangzott. – Hahaha. Haha Hahahaha! NEGYEDIK FEJEZET | Keréken járó halál – Minden tőlünk telhetőt megteszünk. – A parancsnok tehetetlenül az ég felé fordította párnás tenyerét, majd eltökélten ökölbe szorította. Ebben a helyzetben valahogy nem is hatott melodramatikusnak a mozdulat. – Minden emberünk kivonult, parancsot kaptak öt segéd-adóállomás létesítésére, hogy híreket kaphassunk. A tisztek odakint minden jelentést ellenőriznek Továbbítjuk az üzeneteket; eljutnak a harcálláspontokra és a Nemzetőrség főhadiszállására. A Vörös-kereszt akcióba lépett, a tűzoltóság csatlakozott. Amúgy sincs mivel dolgozzanak, és a

tűz egyelőre még nem harapózott el. Nemsokára elkészülnek a jegyzékek és a térképek – A terv? – kérdezte Avery. – Amint sikerült elég embert összeszedni, megindulunk. Először az erőművekhez Össze kell zúzni a gépi berendezéseket, akár hivatali, akár nem. Természetesen ellenállásra kell számítanunk. Aztán egy lövészegységet akarok, pisztollyal felfegyverezve Puskával kockázatos lenne. El kell kapnunk azokat a kocsikat már megrohamozzák a járdákat is Sheldon bólintott. – Erre jövet láttuk, ahogy egy csoportjuk elhagyta a parkolóhelyet. Megdöbbentő látvány volt. A párnás kéz gyámoltalanul felemelkedett. – Hogy azután mit teszünk, arról fogalmam sincs. Ki tud itt előre tervezni? Talán csoportok mennek majd házról házra. Először is: tönkre kell tenni minden elektromos berendezést Aztán a fűtőalkalmatosságokat, a csővezetékeket. Persze biztos kitör majd a pánik, kisvártatva pedig a járvány is. De ahogy

elnézem, vagy ők, vagy mi – Adjon nekünk valami feladatot – javasolta Avery. – Lássuk csak. – A parancsnok vastag mutatóujja végigfutott egy listán – Itt ez a buszvégállomás. Vagy egy tucat műszakilag ellenőrzött nagy transzkontinentális busz áll a garázsban, indulásra készen. Lefirkálta a címet egy darab papírra. – A feladatuk: akadályozzák meg, hogy kitörjenek. Vegyenek magukhoz feszítővasat, lent az előcsarnokból nyílik a szerszámraktár. Próbáljanak meg felhajtani még néhány embert útközben. Hatoljanak be a garázsba, és lyukasszák ki a kerekeket Ha nem férnek oda a motorhoz, verjék szét a hűtőrácsot. Akadályozzák meg, hogy azok az átkozott buszok kitörjenek az utcára. Aztán jelentsék, hogy mit végeztek Sok szerencsét – Ehhez szerencse kell, az már biztos! – mondta vagy öt perccel később Krane, amikor a három férfi egy kapualjban igyekezett felkészülni arra, hogy szembeszálljon az utcával. Leszállt az

este, és sötét szövetségesként tovább fokozta az őrületet. Sárga jelzőlámpák idétlen pislogása, vakító, százszemű neonreklámok bandzsítása kísérte a magasból a pánik hullámain tovasodródó tömeget. A fények abnormis sebességgel vibráltak, a tömeg gyorsított tempóban mozgott, akár egy elszabadult, dühödt filmtekercs figurái. Sheldon és két társa a vállukra vették a vas feszítőrudakat, és gyorsan megindultak. Különös látványt nyújtottak így hármasban: a szikár Sheldon, az apró termetű, kövér Avery és az őszes hajú Krane, ahogy a vállukra vetett vasrudakkal végigvonultak az utcán. De senki sem törődött velük. Az emberek már rég nem egymást nézték Valamennyien a tárgyakat figyelték. A dudáló, csikorgó kerekű, izzó lámpaszemű tárgyakat, amelyek lágyan doromboló motorral himbálták magukat előre, majd hirtelen felbőgtek, és sikítva nekiiramodtak. A sikátorokban leselkedő tárgyakat, amelyek

rávetették magukat a járókelőkre, az előre-hátra robogó, kereszteződésre és járdára egyformán fittyet hányó tárgyakat. Fülsiketítő lárma volt. A dudák, a fogaskerekek, a motorok szüntelen fokozódó zajából kivált egy-egy baljós összeütközés robaja, az elzúgó autók felkenődtek az üzletek bejáratára, nekirohantak a lépcsőházaknak és a kapuknak. A gépek rajzó áradatának peremén szorongó emberi népség küszködve egyensúlyozott a fennmaradásért. – Miért nem mennek be? – mormogta Krane. – Hogy halálra égessék őket a kályháik? – zihálta Avery. – Gyerünk, erre tisztább a levegő Végigfutottak a sötét sikátoron. Ahogy elérték a keresztutcát, megtorpantak – Nem tudunk átmenni – szögezte le Avery. – Túl sok az autó Az utca túlsó vége felől felbukkant egy új autóüteg, hömpölygő, menekülő embertömeg jelezte közeledtét. Sheldon tátott szájjal bámulta 3 vigyorgó pofájú, négyajtós

személyautókat s mellettük a kaján kis nyitott sportkocsit. A csődületbe hirtelen berobbant egy megbokrosodott teherautó. Egymásba fonódó fémtestek, pörgő kerekek vad tusája következett. Az összetorlódó kocsik soraiból szinte fájdalmas nyögések hallatszottak. – Most próbáljuk meg – suttogta Sheldon. – Gyerünk! A három férfi átrohant az úttesten a következő sikátor bejáratáig. – Még egy sarok – mondta Avery, meglobogtatva a cédulát. Rohanva nyomultak előre. Zajok, fények Feltűnt a keresett sikátor – Ott van! Az utca túloldalán ott állt a buszvégállomás zömök, szürke épülete. Mellette egy másik, kivilágítatlan építmény. A széles, kétszárnyú ajtókról ítélve csak ez lehetett a kérdéses garázs. Az ajtók mögötti zúgás, morajlás világossá tette, hogy odabent már határozottan készül valami. – A buszok – suttogta Avery. – Segítségre van szükségünk – állapította meg Sheldon. – Arról

volt szó, hogy toborozzunk embereket. emlékeznek? – Próbáljunk szerencsét a tömegnél – mondta Avery. Az utca túloldalán, a viszonylag biztonságos buszvégállomás épületéhez simulva riadt embertömeg szorongott. A néptelen utat átengedték az elhaladó autóknak – Ott menjünk át – javasolta Avery. Villámgyorsan hátraugrottak, ahogy egy szállítóautó elzúgott mellettük a járdán. – Nem vett észre bennünket – suttogta Krane. Elhallgatott, és zavartan összehúzta a szemöldökét. – Kezdek belehülyülni – mondta Avery nem figyelt oda. A szállítóautót bámulta – Megállt – mormolta. – Úgy látszik, kifogyott belőle a benzin A köpködő motor tompa, pufogó hangokkal csatlakozott az általános zajhoz. – Kész – mondta Sheldon. Averyvel az élen a kocsihoz léptek. – Talán lesz benne valami, amit használni tudunk. – Feszítővasával rávert a hátsó ajtóra A lakat letört, az ajtó kipattant. Avery feltornázta magát

a lejtős rakodóplatóra. Harsányan fölkacagott – Épp erre van szükségünk – jelentette. – Csupa üvegholmi – Üveg? – Az. Épp azon törtem a fejem, hogyan is biztosítsuk a területet, mielőtt támadást indítunk a garázs ellen. Ez megoldja a problémát Az egész rohadt utcát végigszórjuk üveggel, mindkét végét lezárjuk. Ha a kocsik bemerészkednek, azonnal defektet kapnak, és tőrbe ejthetjük az esetleg kiszabaduló buszokat is. A három férfi gyorsan munkához látott, karjukra vették és lecipelték a vázákat, falikarokat; az apró üvegholmival teli csomagokat feltépték, és a tartalmukat leszórták a kocsiról. Szerencsére egyetlen autó sem választotta ezt az utcát, amíg a művelettel végeztek. – Ez az – Averyről sugárzott az elégedettség. – Most menjünk toborozni Az állomásépület belülről igazi tébolyda volt. Valakiben ugyan volt annyi előrelátás, hogy összetörje az erősítőberendezést, de így is éles hangok

bábeli zűrzavara uralkodott, és az izgatott tömeg szünet nélkül ide-oda rohangált. Sheldon szemügyre vette őket. Megzavarodott hordárok, átkozódó sofőrök, értetlen, ijedt utasok keveredtek az utcáról besodródott vegyes népséggel – iskolás gyerekek, nők besározódott csomagokkal, két pincérnő, fél tucat pofaszakállas csavargó, egy csoport ideges üzletember, egy mankóra támaszkodó öregasszony és egy ijedt bolti alkalmazott, még mindig munkaruhában. – Először is csináljunk itt egy kis rendet. Avery utat tört magának a fal mentén álló padokhoz. A zömök kis ember addig küszködött, amíg ott nem állt a csőcselék fölött. Meglendítette a feszítővasat, és rávert a háta mögötti kapurácsra. A fejek a visszhangzó kondulás irányába fordultak Hirtelen csend lett – Figyeljenek rám, emberek! – kezdte. – A rendőrség küldött ide, hogy megvédjem magukat Meg kell oldanunk egy feladatot, és számítunk a

segítségükre. – Nahát! Tudják, hogy itt vagyunk! – Menjenek a pokolba! Mit tehetnénk? – fintorgott gúnyosan egy csirkefogó hangú fickó az italpult mellől. Avery nem neki, a felé forduló rémült arcoknak válaszolt. – Tehetünk valamit, ha mind csatlakoznak. Vagy maguk nem akarnak hazamenni? Nem akarnak segíteni, hogy szétzúzzuk ezeket a gépeket? A válasz zavaros mormogás volt. Avery folytatta: – Akkor hát kövessenek! – Oda ki? – a hang gúnyos volt. – Azt hiszi, meghibbantunk? Mert az biztos, hogy széttépnek a masinák. A morgás erősödött. Avery felemelt feszítővasával csendet parancsolt – Ide nem jut be egyetlen gép se, arról gondoskodtam. Az egész utcát térdmagasságig beszórtuk üveggel. Elég ahhoz, hogy kilyukasszon minden erre tévedő kereket Most arra kérem a férfiakat, hogy segítsenek. Miközben itt ülnek, és egy elképzelt katasztrófán jajonganak, az igazi veszély ott leselkedik ugrásra készen az orruk előtt.

– Igen? Hol? Mit akar ezzel mondani? A feszítővas meglendült, és az állomás ablakain át a garázsra mutatott. – Tucatnyi busz van odabent, és megpróbál kitörni az ajtókon. Nem autó, értik, hanem busz! Hatalmas, erős, transzkontinentális busz, amely könnyen szétzúzza ezeket az ablakokat, és letarolja az egész épületet. És meg is teszik, ha nem akadályozzuk meg! Elhallgatott. A mormogó válaszokba ezúttal egy csipetnyi határozottság is vegyült – Megmondom mit akarok. Minden férfi segíthet Néhányan menjenek oda a falhoz Találnak két tűzoltóbaltát. Vegyék ki, és kezdjék széthasogatni ezeket a padokat De ne aprófát vágjanak, hanem csak a deszkát verjék le róluk. Mert a vaspántok kellenek Ha ez megvan, jöjjenek utánam. Az ablakon át bemászunk a garázsba Szétverjük a kerekeket, a hűtőket – Rajta! – mondta a csikorgó hangú részeg, meggondolva magát. – Gyerünk! Majd megmutatjuk mi azoknak a nyamvadt kocsiknak, ki itt a

főnök! – üvöltötte a fűszeressegéd. A szót tett követte. Averytől azt kapták, ami leginkább hiányzott: vezetőt, céltudatos irányítást. Válaszuk furcsa elégedettséget keltett Sheldonban, aki egy pad tetejéről szemlélte tevékenykedésüket. Ezek a kis emberi lények olyan parányiak és feleslegesek, ahogy belevesznek az utca, a robogó autók kavalkádjába, mégis megőrizték magukban a szervező hajlam szikráját. Ők, és a hozzájuk hasonlók építették ezt a várost és a gépeket, amelyek most ellenük fordultak. Talán van bennük elég elszántság és erő, hogy megsemmisítsék a támadó kocsihordákat. Ha a parancsnok most kivezényelné az embereit, javulna a helyzet. Az emberek harcolnának, csak meg kellene mondani nekik, hogy mit tegyenek. A gépekben megvan az erő, a szándék a pusztításra, de szervezkedni mégsem tudnak. Most kell elkapni ezeket a buszokat, kezdetnek. Hármójukkal az élen a menet áthaladt az udvaron. Mindössze

huszonketten voltak Huszonkét férfi tizenkét busz ellen. A számbeli fölény legalább náluk van Sheldon a vállára emelte Averyt, az meg bezúzta az egyik magas garázsablakot. A többiek, végig a fal mentén, ugyanezt tették. Üveg csörömpölt, a falon sötét nyílások tátongtak. A garázsból tompa robaj, morajlás hallatszott. Begyújtott motorok, súlyos, gördülő testek zaja, amint vad, tompa puffanással neki-nekiütköztek a súlyos acél garázsajtónak. A dudák veszekedetten tülköltek – Várjon egy kicsit! – mondta Sheldon. – Avery, csak nem akar bemenni? – Dehogynem. – Lemászik a sötétbe, a buszokhoz? Meg fogják ölni. – Valakinek csak példát kell mutatni. Egy tucat emberre van szükségem odabent, s ha én nem megyek be elsőnek, ők se jönnek. Avery kiszabadította magát, és lecsúszott a párkányról. Egy szempillantás, és követték a többiek is. Krane bakot tartott Sheldonnak Sheldon belebámult a sötétbe A zaj nőtt. Nem

látott semmit, de tudta, hogy a kocsik között emberek rohangálnak, és vakon ütik, zúzzák a kormányokat, kerekeket. Dühödt kipufogás moraja, törött szélvédő üvegek csörömpölése. Valaki fölsikoltott – Vigyázz! Tudják, hogy itt vagyunk! Robaj. Egy busz megmozdult – támadott – Segítség! Sarokba szorultam! Segítség, valaki. óóó! Fülsiketítő robaj. Sheldon megfeszített testtel ugrani készült. Le a dühödt, feneketlen sötétségbe, ahol ember és gép harcolt és pusztított vakon. – Avery! – kiáltotta. – Várjon meg Aztán meghallotta. A lenti zűrzavar felett egyszer csak meghallotta Zúgás, sivítás. Égből szakadt dühödt zümmögés – Repülők! – kiáltotta. – Repülők! A kormány repülőket küldött Fent, a város égre vetített ragyogásában az árnyak sokasága spirálvonalban ereszkedett lefelé. Sheldon elvigyorodott – Meg vagyunk mentve – mormolta. Krane megrázta a fejét. – Téved. Nem emlékszik, mit

hallottunk? Repülők szálltak fel egyedül, ágyúk és tankok hagyták el a fegyverraktárakat. te jó isten! Egyszerre fordultak meg. Messze, az utca bal oldali vége felől görgő szörnyetegek közeledtek. Óriási vas csúszómászók, elsöpörtek az útjukból minden akadályt. – Tankok! – suttogta Krane. – Azért jöttek, hogy Nem fejezhette be. Megfékezhetetlenül, lángot és füstöt okádva elszabadult a pokol. Repülők zuhogtak, tankok tüzeltek, roppant támadás indult. Az ágyúk ugattak, hörögtek, egy hatalmas robbanás széttépte a hátuk mögötti állomásépület frontját. – Szedje fel Averyt – zihálta Krane. – Most már szervezettek, hiába is próbálnánk feltartóztatni őket. Ez már háború! Sheldonnak hirtelen úgy rémlett, hogy az egész nap csak halvány előjátéka volt ennek a pillanatnak. Repülők zuhantak bukórepülésben, kattogó gépfegyvereik sortüzet eresztettek az utcára, majd zúgva felemelkedtek, és lecsaptak

megint. A tankok páncéltornyaiból sortüzek dördültek, a város eggyé forrt emberi torkából üvöltés szakadt fel. Átható sikolyok hallatszottak, emberek bújtak elő a semmiből, és kétségbeesetten szökellve menekültek. Minden sarok ágyú- és puskatűz zajától visszhangzott, s a dörgés nyomában felfelsikoltott a rémület Bombázás folyt – roppant invázió, amelynek egyetlen, hatalmas célpontja az emberi élet. minden emberi élet. Sheldon mindezt aligha gondolta végig. Csak annyit érzékelt, hogy a párkányon lapul, leszegett feje mellett golyók fütyülnek, hogy egy nekiveszekedett busz elől felhúzza a párkányra az apró termetű szerkesztőt, majd ahogy a teljes gőzzel meginduló buszok előtt egy robbanás feltépte a garázsajtót, Avery meg ő kivonszolták magukat az utcára. Aztán a tudat is kihunyt. Sheldon már csak test volt, lángban álló utcákon rohanó test, test, amely a repülők sortüze elől kapubejárókhoz lapult, s a

véget nem érő önkívület vad vágtájában két másik alakot követett. Krane lakása valódi menedékhely volt. Legalábbis az lett, mire végeztek a rádióval, bezárták a konyha- és a fürdőszobaajtót, és elvágták a telefonzsinórt. A drót támadó kígyóként csapkodott, de eltiporták. – Üljenek le, pihenjenek egy kicsit – javasolta Krane. – Tessék, ezt kimentettem a konyhából, még mielőtt lezártuk. Gondolom, megéheztek A kisasztalra mutatott, amelyen egy halom találomra összeszedett ennivaló állt. – Azt hiszem, még van egy kis whiskym. Krane kotorászni kezdett egy faliszekrényben. A furcsa trió ott üldögélt a tágas nappali szobában, és az összeomlás kellős közepén falatozni kezdett. A kinti zaj egy részét kirekesztették a bezárt ablakok, de az üvegtáblák időről időre megcsörrentek. Krane ideges mosollyal felállt, és leengedte a redőnyt. – Pokoli lehet most odakint – mondta. – Még egy whiskyt, uraim?

Kényelmesen hátradőltek, de nem tudtak csendben maradni. Beszélni kellett, elfojtani azt a halk, távoli zümmögést. Sheldon töltött magának még egy pohárral – Tervet kell csinálnunk, valamilyen tervet – közölte. – Ezek a repülők meg tankok ugyancsak beleköptek a számításunkba. A gé Megállt savanyú képet vágott. – Már nem szívesen használom ezt a szót – mondta. – Mindenesetre kutyaszorítóban vagyunk, tennünk kell valamit. El kell menekülni a városból, ki ezekből az épületekből, még mielőtt a szervezettségük olyan mértéket ölt, hogy nincs menekvés senki számára. – Igaza van – szökkent talpra Avery. – Csak ülünk itt, és jár a szánk, miközben az egész rohadt világ az orrunk előtt hull darabokra. Tömörülnünk kell! – Krane-hez fordult – Mi a véleménye? Krane tekintete elkalandozott. – Nem tudom – suttogta. – Nem tudom, van-e valami értelme harcolni ellenük Az egész valahogy elkerülhetetlennek

látszik. Nem értik? Ez már nem a mi világunk ez már az övék Megint le akarnak menni az utcára? Látni akarják a lecsapó repülőket, az előrenyomuló tankokat? Azt akarják, hogy autók vadásszanak magukra, hogy búvóhelyről búvóhelyre iszkoljanak, akár a patkány? Mert a végén úgyis elkapnak, ezt maguk is tudják. Elkapják magukat, engem, mindannyiunkat. És amikor A lakásban lobbant egyet, majd kialudt a fény. Krane hisztérikusan felkiáltott: – Látják? El akarnak szigetelni bennünket! – Ugyan, badarság – csúfolódott Avery. – Ez csak azt jelenti, hogy a fiúk eljutottak az erőműtelepekre. – Gondolja? – Krane felhúzta a redőnyt, és kitárta az ablakot. – Megtették – suttogta. – Most már szervezettek, hát nem értik? Tudják, hogy sötétben kisebb az esélyünk. A három férfi kibámult a sötétségbe. Sehol egy fény Körülöttük, alattuk az egész város feneketlen sötétségbe temetkezett. – Akár a pokol – suttogta

Krane. Szaggatott kopogás szakította félbe a tűnődésüket. – Kitalál az ajtóhoz? – motyogta Avery. Krane határozatlanul álldogált a sötétségben. – Kinyissam? – kérdezte. – Meg kellene nézni, ki az – felelte Avery. – Vagy mi az – mondta Krane. Végül Sheldon odabotorkált az ajtóhoz, és kitapogatta a kilincset. A nyitott ajtón át a lépcsőház homálya szűrődött be a lakásba. Izgatott alak toporgott a küszöbön – Mr. Krane itt van? – Itt – válaszolta a fizikus a szoba túlsó végéből. – Én vagyok, Duncan, a tízedikről. Azt hiszem, figyelmeztetnem kell A liftek – Nos? – Mindenféle cuccot hoznak felfelé. Kézikocsikat és hasonló holmikat az alagsorból, vastargoncákat. Felhozzák őket, s azok aztán lakásról lakásra járva megpróbálják betörni az ajtókat. Szólok mindenkinek, akit csak el tudok érni, hogy leléphessenek Nem árt sietni, mert gyorsan haladnak. Visszatapogatózott a lépcsőházba, és

bedörömbölt a következő ajtón. – Valóságos próféta – kuncogott Sheldon. – Ez egy csöppet sem mulatságos – förmedt rá Avery. – Tudják, mit jelent ez? Most megmutatják, hogy milyen tanulékonyak. Lakásról lakásra járnak, hogy a saját otthonainkban ejtsenek el bennünket. – Az otthonainkban? – gúnyolódott Krane. – Hisz ezek már az ő otthonaik! Igen, az övék, az utcák, az épületek, a város, mind az övék. Higgyék el, már nincs menekvés! Megkeresnek és követnek, akárhova bújunk. Egységesek, összefogtak – Igen, mialatt maga itt ül és siránkozik! – mondta Avery élénken. – Gyerünk, induljunk már! – Hova? – Csak ide. Van tűzoltóbalta a lépcsőházban? – Mit akar tenni? Krane és Sheldon kibotorkált a kis kövér ember után. Tapogatózva közlekedtek a sötét lépcsőházban. Avery keze hirtelen egy üvegtáblának ütődött Felemelte az öklét, csörömpölés hallatszott. – Remek. Megvan a balta – De. Avery

visszafordult, kitapogatta a belső falat. – Itt a liftajtó. Segítsen kinyitni, Sheldon – De a lift bizonyára fent van. – Tudom. Elvágom a kábeleket Érti? A lift lezuhan az aknába, és akkor a kézikocsik nem tudnak lejönni. Elvágjuk az útjukat – De a sötétben nem látja a kábeleket – vetette ellen Krane. – Le fog zuhanni az aknába – Bízza csak rám. Úgy, Sheldon, fogja át a derekamat Egy kicsit kihajolok Azt hiszem, a baltával éppen elérem a bal oldali kábelt. Avery hangja tompán visszhangzott az üres liftaknában. Sheldon megtámaszkodott, és jó erősen megfogta az apró embert. – Csak óvatosan. Mehet! A balta meglendült, lecsapott. Tompa puffanás hallatszott, majd még egy – Enged! – Avery éles, ziháló hangokat hallatott. – Na, még egyszer! Fentről morajlás, majd ajtócsapódás, halk zúgás hallatszott. – Avery, észrevette magát! Jön lefelé! – Csak még egyetlenegyszer. – Avery! A morajlás üvöltéssé

fokozódott. A balta belemart a kábelbe, az pengett egyet, és elszakadt. Sheldon társa után kapott, ahogy a fekete tömeg zúgva közeledett Már késő volt A zuhanó lift elkapta Avery fejét és vállát. Hangtalanul előrebukott, és egy pillanat múlva elsüvített mellettük a lift. Avery testét maga alatt tolta Lentről hatalmas dörgés, csörömpölés, nyakaszegett fém sikolya hallatszott. Aztán csend lett. Krane és Sheldon egyetlen szó nélkül visszabotorkált a lakásba. Bezárták az ajtót, és lassan, módszeresen elétolták a bútorokat. Barikádot építettek. ÖTÖDIK FEJEZET | Gép-gazdák Csendes hajnal köszöntött rájuk, nagyon is csendes. A városra a halál csendje ereszkedett A két férfi az asztal mellett ült, az arcuk szürke, de nem a hajnal csalóka fényétől. – Miért? – suttogta Sheldon. – Csak tudnám, hogy miért! Mi céljuk lehet azzal, hogy elpusztítanak bennünket? – Megtörtént – mondta Krane, és vállat vont. –

Nevezze fejlődésnek, elkerülhetetlen fejlődésnek. Az embernek meg kell halnia Ez a világ, amelyet olyan büszkén építettünk, nem az embernek, a gépeknek termett. Krane felállt, elmosolyodott. – Vagy mégis? Talán mégis van kivezető út. Igen, talán És azt hiszem, én megtaláltam Az ajtó felé indult, és elhuzigálta előle a bútorokat. – Krane, hova megy? – Nem fontos. Támadt egy ötletem, lehet, hogy fantasztikus Feküdjön le, Sheldon, pihenjen egy kicsit. Itt biztonságban van, amíg visszatérek Lesz majd egypár hírem a maga számára, igen. A magas alak hangtalanul kisurrant a szobából. Az újságíró ledőlt a díványra, az puhább volt. Be kellene csuknia a szemét egy percre Végre csend van Csend Egy pillanat múlva tompa, ismétlődő hangok törtek a némaságba. Sheldon horkolt Fogalma sem volt, hogy mennyit aludhatott. Amikor felébredt, már alkonyodott, és Krane ismét ott volt a szobában. A fehér arcból kíváncsi vigyor kandikált

a feltápászkodó Sheldonra – Felébredt? Pompás. Híreim vannak, remek híreim! – Mi történt? Összeszedték magukat végre? Elkapták a gépeket? – Megnyugtathatom, épp ellenkezőleg. Az emberi ellenállás majdnem teljesen megtört A gépek valóban bámulatos munkát végeztek, megsemmisítették az ellenséget. – Ellenséget? – Nos, az érthetőség kedvéért használjuk csak ezt a kifejezést. Végül is gondolkozzunk tárgyilagosan. A gépek vannak uralmon, ezt a tényt nem lehet letagadni Azt mondják, néhány nap, és az emberiségnek már semmi esélye a menekülésre. – Azt mondják? Kicsodák? Krane arcán szélesebb lett a vigyor. – Beszéltem velük, Sheldon. Azért mentem ki, hogy beszéljek velük Tárgyalni – Eszénél van? – Teljesen normális vagyok, biztosíthatom. Normális és józan Ezért határoztam így Krane az ablakhoz lépett és megfordult. – Végtére is élni akarunk, maga is, én is. Ez a lényeg, nem? Úgy éreztem, ha

ajánlattal állnánk elő, valami kedvező feltétellel a kiegyezésre, akkor meghallgatnának. És igazam volt – Nem értem. Azt mondja, beszélt velük? – Igen, természetesen telefonon. Elmondtam, hogy irályén következtetésre jutottam A telefon most minden bizonnyal a gépi világ hallószerkezete. Arra is képes, hogy az előzőleg hallótávolságon belül felfogott hangrezgések felhasználásával válaszoljon. Valahogy úgy, ahogy a rádió visszajátszotta eltorzítva az előző napi műsorokat. – Lementem a földszinti telefonhoz. A drótokat szerencsére nem vágták el, úgyhogy érintkezésbe léphettem velük. Először csak zúgott, aztán sivított De én maradtam, és beszéltem hozzájuk. Először nem kaptam választ, de megismételtem az ajánlatomat A hang valójában nem is hang volt, hanem szavakból, fonetikai egységekből sietősen, találomra összeválogatott zúgás, a hang azt mondta, hogy bár nem nyilatkozhat mindannyiuk nevében, beleegyezik

a javaslatba. Azt mondtam, kidolgozom a tervemet, aztán újra hívom őket, és meghallgatom a döntésüket. Így is volt Amikor visszamentem, a telefon igent mondott Egyszóval most biztonságban vagyunk, maga meg én! Már említettem, hogy reálisan kell gondolkoznunk. A gépek győznek, sőt már győztek is Néhány óra, és az emberi nem képtelen lesz tovább cselekedni. Ó, tudom, a farmerok, a parasztok, a kezdetleges körülmények között élők még életben vannak. Egy ideig, egy rövid ideig Mert a gépek űzőbe veszik őket a sztyeppéken, a dzsungelokban, a völgyekben, mindenütt. Nem állhatnak ellen Csak a gépek maradnak. És a java csak ekkor kezdődik Megpróbáltam kipuhatolni, hogy mik a terveik, ha vannak egyáltalán. A telefonhang nagyon óvatos volt, ebben a kérdésben nem akart nyilatkozni. Felvázoltam a jövőt, azt a világot, amely majd a gépeké lesz Gondolja csak meg, egyetlen zivatar micsoda kárt tehet bennük. Minden csupa rozsda lesz Ki

épít majd új gépeket, ki javítja meg a tönkrement alkatrészeket? Ki állítja elő a nyersanyagot? Szükségük van ránk! – Úgy? – motyogta Sheldon. De már érezte, hogy mi következik, kiolvasta az elfordított tekintetből, a zavart vigyorból. – Szóval megtettem az ajánlatomat. Hagyjanak életben Magát, engem és még egy csoport embert, akiket kiválasztok. Mi életben maradunk, és őrökként, ha úgy tetszik, gondnokként működünk. – Szolgákként, mondja csak ki! – Mi értelme a szavakon lovagolni, Sheldon? Jól van, hát szolgák leszünk, ha mindenáron az igazságot akarja hallani, a gépek szolgái. De életben maradunk, nem ölnek meg minket! És gondolja csak meg, ezt a roppant hatalmat mi irányítjuk! Krane ökle lesújtott az asztalra. – Beszéltem Duncannel és még vagy egy tucat emberrel, ők is úgy látják a dolgot, ahogy én. Leküldtem őket a földszintre, ott várakoznak. Rövidesen újra beszélek velük, hogy végleg

megerősítsem az elhatározásunkat, aztán munkához láthatunk. Elhallgatott, megköszörülte a torkát. – Persze eleinte nem lesz valami kellemes. – Mire céloz? – Néhány engedményt kellett tennem a munkánk kezdeti szakaszát illetően. Nézze, addig egyikünk sem érezheti magát biztonságban, amíg a maradék. ellenség nincs kiirtva Így célszerűnek tartottam felajánlani, hogy szövetkezünk a gépekkel a megsemmisítés folyamatának siettetésére. Sheldon hitetlenkedve bámult. – Gyilkos! – A szavak nem segítenek, Sheldon. – Krane hangja hirtelen dühödt suttogásba váltott – Talán az, gyilkosság, de Sheldon, ha látná, hogy mi folyik odalent! Én kint voltam és láttam. Valóságos hullahegyek, Sheldon! Átgázolnak a házakon és az irodaépületeken. A tankok szörnyű pusztítást visznek végbe, és a kocsik még mindig szanaszét kószálnak. A barikádok nem tartóztatják fel őket. A belvárosban tűz van, megölt már vagy százezer

embert Még mindig dühöng. Ha látná a rohanó embereket, akiknek nincs hova futni! Vagy hallaná a sikoltozásukat, ahogy a rendőri riadóautók elől menekülnek! Tudja, ezek géppuskával vannak felszerelve. Hát ez a helyzet, Sheldon Nem győzhetünk, nincs más kiút Krane az ajtó felé indult. – Nyilatkozzon, ember! Várják a hívásomat. Kérem, hogy tartson velem! Ha nem, a többivel együtt kisöpörjük magát is. Sheldon nemet intett. Krane megvonta a vállát. Megragadta a kilincset, és kitárta az ajtót Felkészült rá, hogy Sheldon visszautasítja, biztosította magát. A kézikocsi már ott ácsingózott az ajtóban. Aztán támadásba lendült. Sheldon látta, ahogy zörgő vaskerekein közeledik, markolója felemelkedik. A gép nekirontott, hogy a falhoz szegezze. Sheldon félreugrott, de a kocsi követte. Egy másodpercre felrémlett előtte az ajtóban álló Krane hisztérikus, tébolyult arca. – Nyírd ki! – üvöltötte Krane, és Sheldon döbbenten

eszmélt rá, hogy a kocsihoz beszél, mintha csak egy másik emberi lény lenne. Felugrott a díványra, mire a kocsi gyorsan megfordult. Ismét támadásba lendült, könyörtelenül, zörögve üldözte. Sheldon kotorászni kezdett a zsebében. Különös, még nem is használta, mióta a parancsnok odaadta neki. A kézikocsi ellen ugyan nem ér semmit De az ellen a vigyorgó fenevad ellen, ott az ajtóban. – Sheldon, állj, ne! Krane észrevette a fegyvert a kezében. Sheldon célzott, és golyót röpített Krane homlokába. Vagyis ez volt a szándéka, de ebben a pillanatban a kocsi újból nekirontott, s a dívány felborult. A lövés célt tévesztett, a pisztoly kirepült Sheldon kezéből. Még idejében félreugrott. A kézikocsi ismét a díványnak rontott, Sheldon pedig szélvészként az ajtó felé iramodott. Krane lehajolt, felemelte a fegyvert, közben vezényszavakat üvöltött a zörgő szörnyetegnek. – Kapd el! – kiáltotta. – Gyerünk, kapd el!

Sheldon megragadta Krane csuklóját, s miközben a vaskerekek engedelmesen közeledtek, a két férfi dulakodni kezdett. Krane az újságíró mellének szegezte a fegyvert Ujja megfeszült a ravaszon. Sheldon felnyögött, és teljes erőből előrevetette magát. Krane megcsúszott, és a közeledő kézikocsi alá zuhant. A kerekek átmentek a rángatózó testen Még akkor is őrölték a vörös pépet, amikor Sheldon zokogva lerohant a lépcsőn. Alig emlékezett rá, hogy hogyan jutott ki a káoszból. Kétszer halottnak tettette magát, amikor a tankok lövegei éppen azt az utcát pásztázták végig, amelyen ő menekült. Reggel felé egy felfordult targonca alatt lapulva evett valamit. De többnyire csak rohant Lihegve, levegő után kapkodva száguldott az elhagyatott utcákon, az égő házak előtt, és reszketve bújt meg a hirdetőtáblák mögött, ha az éjszakában portyázó autók közeledtek, valósággal önkívületben cselekedett. Mindenütt holttestek

hevertek. Szétroncsolt alakok a járdákon, az utcasarkokon, a kapualjakban térdeltek, a kerítéseken himbálóztak, lógtak élettelenül. Néhány házból még hangok hallatszottak, de elnyomta őket az ostromlók csikorgó, morajló üvöltése. A gépek most házról házra jártak, az emberiség maradéka itt-ott még folytatta a küzdelmet. Sheldon továbbrohant. A tudatában fel-felvillanó képek csak ritkán hatoltak be a pánik mindent egybemosó sötétségébe. Mire elérte a folyót, már nem is gondolkozott. Gépies mozdulatokkal úszott, kétszer le kellett merülnie, amikor a sötétségbe burkolózott vízen tülkölő vontatóhajók bukkantak elő. A túlsó parton ismét rohanni kezdett. Addig futott, amíg kimerültén össze nem esett az út szélén. Amikor felébredt, rohant tovább Így történt, hogy lassan elveszítette az időérzékét, bár közrejátszhatott ebben a láz is. Néhány napig betegen feküdt ott, az elhagyatott gazdasági udvaron.

Később fogalma sem volt, hogyan húzott vizet, hogyan volt képes ellátni magát. Amikor magához tért, még mindig nagyon gyenge volt, de nem annyira, hogy megfeledkezzék az elővigyázatosságról. Nem gyújtott világot, nem mutatkozott odakint, és feszülten figyelt, nem járnak-e autók az úton. Egy délután kocsik haladtak el arra, s ő elrejtőzött a padláson. Órákon át hevert odafent, anélkül hogy törődtek volna vele De tudta, hogy valami átment a házon, mert a hátsó lépcső ripityára tört, és a hallban olajnyomokat talált. Ezután valahogy rosszabbodott az állapota, s ez hetekig eltartott. Ha egészséges volt, leölte és megette a csirkéket, éjszaka kilopózott, és megöntözte a veteményeskertet, de képtelen volt világosan gondolkozni. Hetekig nem hagyta el a farmot. Maga sem tudta miért, elvesztette az érdeklődését Nem kutatott szomszédok után, és nem próbálta kideríteni, hogy mi lett a ház egykori lakóival. Mi értelme? Úgyis

tudta a választ. Kora ősszel végül ismét felébredt benne az érdeklődés. Úgy érezte, megint szembe tud nézni a tényekkel, és képes a jövőre gondolni. Ekkor határozta el, hogy visszalopódzik, és szétnéz a városban. Azt is észrevette, hogy az elmúlt hetekben teljesen szünetelt a forgalom az utakon és a levegőben. Nem jártak autók, repülők, görgő, lebegő, csúszó-mászó eszközök Talán történt valami. Talán lerobbantak a gépek A zivataroktól alaposan berozsdállhattak És mivel nem tudják kijavítani magukat, vagy üzemanyaggal ellátni. Mindenesetre ki kell derítenie. Lehet, hogy mások is vannak, mások is életben maradtak Hát persze, biztosan. Sokan lehetnek még, férfiak és nők, akiknek éppen olyan szerencséjük volt, mint neki. Sheldon visszatért. Lassan bandukolt a néptelen úton. Ezúttal nem lesz autóstop Kicsit nevetségesen festett a farmon talált durva munkaruhában, ahogy magányosan cammogott az úton. Hátizsákot

cipelt, a szükség hagyományos terhét. Lehet, hogy vissza kell térnie majd a farmra, s akkor be kell szereznie gyufát, gyertyát, egy extra kést, valami ragasztót, zsinórt – miközben összeállította a listát, úgy érezte magát, mint Robinson Crusoe. Megszűnt az élet. Sheldon még egy madarat sem látott A földek szokatlan látványt nyújtottak a legelő állatok nélkül. Újfajta lidércnyomás nehezedett rá, a pusztaság víziója Igazán csak akkor döbbent meg, amikor meglátta a város füsttelen horizontját. Akkor már tudta. A magányosság érzése csak ekkor tört rá igazán Se füst, se hang, se fény, se forgalom. Megszűnt az élet, és Sheldon egész életére magányos lett. Lassú léptekkel megindult az elhagyatott híd felé. Nem volt értelme, hogy átmenjen Tudta, hogy mit találna a túlsó parton. Csontvázakat, végig az utcákon emberek és gépek csontvázait. Sejtette a valót, s a város látványa most megerősítette a gyanút. A

gépek elpusztítottak mindent, aztán elpusztultak maguk is. Ahogy Krane megjósolta: karbantartás híján tönkrementek. Sheldon tudatában szörnyű gondolat, szédítő perspektíva támadt. Mi lesz most? Mi lesz, ha ő az egyetlen, aki megmaradt? Az egyetlen élő ember! Elevenen a halál földjén. Elevenen ebben a roppant sírban, amivé a világ lett Ismét a hídon túli város felé bámult. Minek menjen oda? Minek zavarjon? Mit számít, hogy ő az utolsó ember? Lent, a híd alatt ott folyik a víz. Hűvös és sötét Sheldon a korláthoz lépett és lenézett. Nem akarta látni a várost, nem akart a városra gondolni. – Ne ugorjon. Sheldon csak nagyot ugrott meglepetésében, úgy megdöbbentette az ismeretlen hang. Hang. Emberi hang Aztán észrevette a férfit, ott feküdt előtte, a híd korlátjának támaszkodva. Szürke szakállú, rongyokba burkolt, fáradt öregember volt. De a ráncos arc és a nedves szem látása megdobogtatta Sheldon szívét. A férfi

élt, s csak ez számított Sheldon odasietett hozzá. Kéz mozdult, sovány, csontos kéz nyúlt ki az elrongyolódott, kirojtosodott kabát ujjából. Sheldon megragadta. – Különös ismét kezet szorítani valakivel – suttogta az öregember. – Ez az, amire a legjobban vágytam. Eleven emberi húst érezni a saját kezemben Sheldon nem válaszolt. A torka elszorult Az öregember hirtelen felnevetett. Jókedve fájdalmas köhögéssé torzult – Doktor Livingstone, ha nem tévedek – vihogta. Sheldon mosolyt erőltetett az arcára. – Dick Sheldon vagyok, nemrég még a Morning Press munkatársa. Az öreg megint elvihogta magát. – Igen, tudom. Megismertem – Megismert? – Egyszer interjút készített velem. George Piedmont vagyok – Piedmont, a bankár? – Sheldon hitetlenkedve ejtette ki a legendás hírű multimilliomos nevét. – Ne bámuljon úgy, ez az igazság. De ez már nem számít többé Többé semmi sem számít Sheldon erőt vett magán, és

megkérdezte: – Mi történt odaát, mármint a városban? Az öregember fájdalmas arccal nekivetette hátát a híd korlátjának, aztán lassan felállt, és lehorgasztott fejjel Sheldonhoz tántorgott. A csontos kéz a távolban üresen meredező felhőkarcolók felé mutatott. – Mindennek vége – suttogta. – Semmi sem maradt Házról házra jártak – De mit csinálnak most? Az öregember újból vihogni kezdett, ujja a levegőbe lendült. – Az egészben ez a vicc, Sheldon. A győztesekből legyőzőnek lettek, így jutottam ki a városból, az utolsó hónapban ugyanis lerobbantak a gépek. Valami történt a telefonnal és az elektromos energiával. Ők maguk kuszálták össze az összeköttetéseiket A rádió is lerobbant, senki sem tartotta karban a vezetékeket. A kocsikból kifogyott a benzin, az olaj, a gyárak elpusztultak, a rozsda megette az utcai gépi berendezéseket. Ó, nemcsak emberi hullák hevernek szanaszét a városban! S ez így van mindenütt

a világon. – Hogy menekült meg? – kérdezte Sheldon. – Épp ön, minden ember közül? Piedmont megint felkacagott. – Ez a legjobb az egészben, nem igaz? A multimilliomos rongyokban. Éppen a bankban voltam, amikor a széfek időzárjai kinyíltak, a riasztócsengők rikácsolni kezdtek, a pénztárgépek feltárultak, az ajtók kinyíltak. Negyvenmillió a páncéltermekben, vihette, aki csak akarta. De hát kinek kellett akkor a pénz? Ott voltam a bankban, teljesen egyedül Szerencsére jókora élelmiszerkészlet volt fent az emeleten, a lakásomon. Mindent lecipeltem magammal a menedékhelyemre. – De hát hova rejtőzött? – kérdezte Sheldon. – Ez a legjobb vicc. Tudja, mit csináltam? Fogtam az élelmiszert, és bezártam magam az egyik páncélterembe! Piedmont nevetése fájdalmas zihálásba fulladt. – Amikor kijöttem, már mindennek vége volt. Nem bírtam elviselni, amit magam körül láttam, s elvonszoltam magam ide. De hát nekem már úgysincs sok

hátra Sheldon hallgatott. – Én leszek az utolsó ember. – Talán. – Hogy érti ezt? – Jöjjön közelebb. – Az öregember hirtelen megmerevedett az erőlködéstől – Mondok magának valamit. Amikor átjöttem a hídon, a túlsó parton füstöt pillantottam meg – Akkor hát. – Nem tudom. Lehet, hogy emberek Lehet, hogy ők Arra gondoltam, megpróbálom kideríteni, de most már tudom, hogy késő. De maga még odamehet – Ön mellett maradok. Piedmont elmosolyodott. – Tudok én gondoskodni magamról – suttogta. – Hadd oldjam meg a problémát a magam módján. Sheldon későn vette észre a mozdulatot. Piedmont valószínűleg egész idő alatt a zsebében szorongatta a fegyvert. Hirtelen lövés dördült, a szakállas bankár összeesett Sheldon letérdelt mellé. A haldokló szeme megrebbent, az elszürkült ajkak szétnyíltak – Isten vele, utolsó ember. Ha találkozik valakivel, mondja meg, hogy üdvözlöm Sheldon szíve majd kiugrott a melléből,

amikor megpillantotta a füstöt. Fekete jelzőtűzként szállt fölfelé, és sietésre ösztökélte. Sheldon meggyorsította a lépteit A gyár egy kis emelkedőn állt. A hatalmas épületet körülvevő drótkerítésen ütött-kopott cégtábla hirdette az egykori tulajdonos nevét: Hollingsford. Fegyvergyár, valószínűleg De élet van odabent, tűzfakasztó élet. A nyitott kapun át bement a betonozott udvarba. Teljesen elhagyatott volt A kis műhelyekben, fészerekben nem látott fényt, de a központi üzem kéményeiből dőlt a füst. Sheldon óvatosan a kiszögellő ablakpárkányhoz lopózott. Lassan mászni kezdett fölfelé Lába alatt a vas rezegve továbbította a gyárfalakon belüli zümmögést, morajt. Elérte az ablakot, és benézett. Kíváncsi szemmel bámulta a zümmögő dinamókat, a csörömpölő fúrósajtolókat, a futószalag középső, mozgó sávját. Vezérműtengelyek, hajtóművek, dugattyúk, daruk, görgőskocsik, az olvasztókemencéből

kitolató szállítómű. Az embereket akarta látni, a munkát végző embereket. De ember nem volt sehol Csak gépek, ide-oda mozgó, megállás nélkül, céltalan sürgölődő gépek. Céltalan? Nem, hiszen a futószalag üzemelt. Fénylő, ezüstös testek feküdtek a futófelületen, a leereszkedő fogantyúk csavarokat erősítettek rájuk, fémlemezekkel vonták be a szalagon futó formákat. Sheldon szeme ide-oda vándorolt a teremben, s hátborzongató felismerés érett meg benne. A gépek dolgoztak, gépeket gyártottak! Bekövetkezett. Végül rájöttek, hogy hogyan maradhatnak fenn Az életre kelt tárgyakban rejlő életerő és intelligencia megtalálta rá a módot. És létrejött a futószalag, amelyen a gépi gondnokok, az ezüstszolgák, a robotok készülnek. Kar, láb, nyak, fej, arc nélküli robotok. Minek is egy gépnek emberi végtag, emberi arcvonás? Tetejükön egy kitüremkedő ormányban végződő félgömb, az olajfecskendő. Lent két pár

forgó csáp egy-egy hosszabbító karon. Benzines- és olajoskannák fogására, csavarok meghúzására, szegecselésre, pumpálásra, emelésre, kurblizásra alkalmas fogók. A kerek, hordószerű test belső szerkezetét acéllemezek védik. Lent lánctalpak, mint a traktoron és még egy sorozat kampó a mászás céljaira. Itt készülnek hát a robotok, hogy megjavítsák a rozsdás, kiürült, törött gépeket. Egy egész hadsereg, kitekergőznek majd a világba, mint megannyi hernyó, és visszaállítják a gépi birodalmat. Egy egész robotármádia vigyázza majd ezt az idiótán nyekergő-nyikorgó gépi civilizációt. Sheldon mellét éktelen düh feszegette. Tudata, életereje teljes erőből tiltakozni kezdett a jövő hideg, személytelen képe ellen, egy nevetés, könnyek, szerelem, tudat, cél és eszme nélküli világ ellen. Valahogy meg kell akadályoznia. De hogyan? Aztán eszébe jutott. Ez itt fegyvergyár volt, tehát kell lennie dinamitnak valahol Hogyha

megkeresné és idehozná. Sheldon nagyon csendesen, nagyon óvatosan lemászott a létráról. Megtalálta az anyagot. Nitroglicerin. Súlyos hordók Egy elég lenne, és úgyis csak egyet tud felemelni és felcipelni a létrán. Nem vesztegette az időt A nehéz hordót maga előtt tolva felmászott az ablakpárkányig, és lebámult. Lentről hirtelen kaparászás hallatszott. A rémülettől tágra nyílt szemmel Sheldon meglátta, hogy az a valami egyszerre csak felbukkant. Átgördült az udvaron csillogón, görgő lánctalpakon. Aztán amikor eléri a létra alját, felágaskodik Az alsó kampók hirtelen kinyúlnak A robot mászni kezd. Sheldon tovább kapaszkodott fölfelé. Mászás közben hirtelen eszébe villant, hogy a műhelyben minden elhallgatott. A baljós csend súlyos fellegként nehezedett a mellére A futószalag leállt, mintha a gépek várnának valamire. Továbbmászott. Válla mögött látta, hogy az üldözésére indult robot hogy lendül egyik vasfokról

a másikra. Sheldon hirtelen felnyögött. Fölötte, a gyártető peremén a lemenő nap megcsillant egy másik, lefelé kandikáló kerek fejen. Olajtöltőjének roppant csöve ormányként meredt előre A bestiális, zsákmányát leső gép lelapult, és kinyújtotta villás karmait. Most elkapják. Nincs menekvés Az egyik fent, a másik lent Sheldon agyában tudatfolyamok milliói kezdtek dühödt, szertelen áramlásba. Az ember létrehozta a gépeket, a gépek elpusztították az embert, a pénz nem menthette meg, a sajtó ereje nem menthette meg, sem a szeretet, sem a fegyverek nem menthették meg. Az ember napja leáldozott, a gépek veszik át az uralmat, mert nincs eszköz, amellyel legyőzhetnék őket. Nincs? Ott az élet. Az utolsó élet a Földön Ez most az egyetlen fegyver az ember kezében A megtorpanás csak egy másodpercig tartott, de a lenti fogók már kinyúltak, a fentiek felemelkedtek, hogy lecsapjanak. Sheldon ekkor megfordult a létrán. A hordót a

melléhez szorította Lenézett, elvigyorodott Aztán ugrott. A robbanást már nem hallotta. Utolsó értelmes gondolata – az emberi agy utolsó értelmes földi gondolata – együtt szállt forgó, zuhanó testével. Csak forog és forog, mint a Föld a csillagok között, akár egy apró fogaskerék a végtelen kozmosz óriási gépezetében. Gspann Veronika fordítása Arthur C. Clarke ÍTÉLETNAPIG Csendesen kopogtak az ajtón; Róbert Ashton önkéntelen, gyors mozdulattal körülnézett a szobában. A látvány megnyugtatta, és a szoba unalmas előkelősége másokban is bizalmat ébreszthetett. Nem várta épp a rendőrséget, de feleslegesen kockáztatni sem szeretett – Tessék – mondta egy pillanatnyi szünet után, miközben leemelte a mellette levő polcról Platón Párbeszédeit. Ez kissé nagyképű gesztus volt ugyan, de mindig hatott Lassan kinyílt az ajtó. Ashton nem tekintett fel azonnal, elmélyülten olvasott tovább Szíve kissé hevesebben

dobogott, a mellében enyhe nyomást érzett. Aggodalomra persze nincs ok; ha veszedelmes volna a látogató, valaki már leadta volna a drótot. De hát szokatlan volt a bejelentés nélkül érkező vendég, és így potenciálisan veszélyes is. Ashton letette a könyvet, az ajtóra pillantott, és közömbösen kérdezte: „Mivel szolgálhatok?” Nem állt fel, mert az efféle udvariaskodásról már rég leszokott, és különben is, látogatója nő volt, és azokban a körökben, ahol Ashton mostanában forgott, a nők megbecsülés helyett csak ékszert, ruhát vagy pénzt kaptak. Ashton végül mégis felemelkedett, mert ennek a nőnek volt valami különös a megjelenésében; nem csupán a szépsége, hanem az a természetes méltóság is, ami első pillantásra megkülönböztette azoktól a szajháktól, akikkel Ashton üzleti ügyei során találkozott. Nyugodt, állhatatos tekintettel fürkészte Ashtont, szeme olyan intelligenciát sugárzott, amely talán az

övével is felér. Ashton nem sejtette, hogy mennyire alábecsüli látogatóját. – Ashton úr – kezdte a vendég –, ne vesztegessük az időt. Nem kell bemutatkoznia Megbízásom van az ön számára. Tessék, itt az ajánlólevelem – Öblös táskájából vastag bankjegyköteget húzott elő. – Tekintse ezt előlegnek Azzal az egészet odadobta Ashtonnak, akinek még életében nem volt ennyi pénz a kezében: legalább száz darab vadonatúj ötös, ugyanabból a szériából. Megtapogatta a bankjegyeket. Ha hamisítvány, nem venni észre rajta – Nem hamisítvány. Nemrégen még az Angol Bankban volt De ha nem tudja hasznát venni, dobja csak tűzbe nyugodtan. Csak azért adtam, hogy tudja: komolyan gondolom a dolgot – Folytassa – mondta Ashton. A nő néhány papírlapot vett elő a táskából, és átnyújtotta. – Annyit fizetek, amennyit csak akar, ha ezeket megszerzi, és elhozza nekem egy megbeszélt helyre és időpontban. Sőt mi több, azt is

garantálom, hogy semmi bántódása nem esik majd. Ashton a lista láttán felsóhajtott. Ez a nő nyilván beszámíthatatlan De azért jobb, ha veszi a lapot, mert ahonnan ez a pénz származik, ott biztos van még több is. – Tudtommal – mondta nyugodtan – ezek a tételek mind a British Museumban vannak, és legtöbbjük egyszerűen felbecsülhetetlen értékű. Nem lehet őket sem eladni, sem megvásárolni. – Nem is akarom eladni őket. Műgyűjtő vagyok – A látszat erre vall. Mit fizet, ha megszerzem őket? – Mondjon egy összeget. Pillanatnyi csönd lett, Ashton az esélyeket latolgatta. Sokra tartotta magát, de bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet pénzzel megfizetni. Mégis furdalta a kíváncsiság, vajon meddig licitálhat. Ismét a listára nézett. – Azt hiszem, egy kerek millió épp megfelelő végösszeg volna – mondta gúnyosan. – Attól tartok, maga nem vesz komolyan engem. Pedig a maga összeköttetéseivel gyerekjáték volna például ezt

eladni. Hirtelen egy csillogó holmi repült felé: egy nyaklánc. Ashton elkapta még a levegőben, képtelen volt elfojtani egy elismerő füttyentést. Egy vagyon csillogott az ujjai között A középső gyémánt a leghíresebb darabok egyike lehet a világon, nagyobbat még életében nem látott. Ashton a zsebébe süllyesztette a nyakláncot, látogatója erre egyáltalán nem reagált. A férfi őszintén meg volt döbbenve, most már tudta, hogy a nő nem tréfál. Számára ez a gyémánt csak annyit ér, mint egy darab kockacukor. Ilyen őrülttel még nem akadt dolga – Tegyük fel, hogy ki tudja fizetni ezt az összeget – mondta de csak nem gondolja komolyan, hogy egyáltalán teljesíthető a kérése? Egy tárgyat talán el lehetne lopni ezek közül, de pár órán belül a rendőrség megszállja a múzeumot. Egy vagyonnal a zsebében már megengedhette magának ezt az őszinteséget. És szeretett volna többet megtudni elképesztő látogatójáról. A nő

egy gyógypedagógus szomorú mosolyával nézett Ashtonra. – Ha megmondom, hogyan kell – kérdezte szelíden megteszi? – Egy millióért igen. – Nem vett észre semmi különöset, amióta itt vagyok? Nincs túl nagy csönd? Ashton fülelt. Uramisten, igaz! Ebben a szobában még éjjel sincs teljes csend Az előbb még szél fütyült a háztetőkön; elállt volna hirtelen? A közlekedés távoli zsivaja elhalt. Öt perce még átkozta magában a közeli rendező pályaudvaron tolató mozdonyokat; mi történt velük? – Menjen az ablakhoz. Engedelmeskedett a felszólításnak, és – hiába próbált nyugalmat erőltetni magára – reszkető ujjakkal húzta szét a maszatos csipkefüggönyt. Aztán megnyugodott: az utca teljesen üres volt, ami ezekben a délelőtti órákban gyakran fordult elő. Nincs forgalom, így érthető a csönd. Aztán végigtekintett a kopott házak során a rendező pályaudvarig Látogatója elmosolyodott: Ashtont megrázta a látvány. –

Mit lát, Ashton úr? A férfi lassan megfordult, halálsápadtra váltan. Ádámcsutkája idegesen fel-alá rángatózott – Ki maga? – suttogta. – Boszorkány? – Ne gyerekeskedjen. A magyarázat egyszerű Nem a világ változott meg, hanem maga Ashton újra a tolató mozdonyt bámulta, és nem akart hinni a szemének: a füstje mozdulatlanul lebegett fölötte, akár egy darab vatta. Ezúttal azt is észrevette, hogy a felhők sem mozognak, holott sebesen kellene úszniuk az égen. Körötte természetellenesen csendes volt minden, és olyan valószerűtlen, mint amikor villámcsapás világítja meg egyetlen pillanatra a tájat. – Maga elég intelligens ahhoz, hogy megértse, ami történik, még ha a mechanizmusát nem is láthatja át. Kiléptünk az időből: míg odakint egy perc telik el csupán, itt bent a szobában egy egész év. Újra kinyitotta a táskát, és egy ezüstösen csillogó fém karperecet húzott ki belőle, melyen tárcsák és kapcsolók voltak. –

Ezt talán egyszemélyes generátornak nevezhetnénk – mondta. – Ha felcsatolja, legyőzhetetlen lesz. Tetszése szerint járhat-kelhet, ellophatja és elhozhatja nekem a listán szereplő összes tárgyat, még mielőtt a teremőrök akár egyet is pisloghatnának. Ha végzett a munkával, mérföldekre lehet a tett színhelyétől, mire kikapcsolja a készüléket, és visszatér a normális életbe. Figyeljen jól, és tegye, amit mondok Az erőtér hatósugara kb két méter, úgyhogy ennél közelebb senkihez nem mehet. Másodszor: ne kapcsolja ki a készüléket, amíg nem végzett a munkával, és ki nem fizettem. Ez nagyon fontos Nos, tervem a következő Ilyen hatalma a világon még soha egyetlen bűnözőnek sem volt. Határozottan mámorító, de Ashton nem hitte, hogy valaha is megszokja ezt az érzést. A miértek már nem izgatták; ráér töprengeni, ha elvégezte a feladatát, és megkapta a fizetséget. Akkor talán eltűnik Angliából, és máshol élvezi jól

megérdemelt nyugdíját. Látogatója jó pár perccel Ashton előtt távozott, de az utcán azóta sem változott semmi. Lehangoló érzés volt, bármennyire is felkészült rá. Önkéntelenül is sietősre fogta a lépteit, mintha ez az állapot nem tarthatna soká; elvégre el kell végeznie a munkát, még mielőtt a készülék kimerülne. Igaz: megnyugtatták, hogy ez nem lehetséges A High Streeten lelassított, bámulta a kővé vált utcát, a szoborrá merevedett gyalogosokat. Utasításaihoz híven ügyelt, nehogy valaki a készülék hatósugarán belülre kerüljön. Mulatságosan hatottak így az emberek, megfosztva a mozgás adta természetességtől, arcuk furcsa grimaszokba torzult. Ashtonnak nem volt éppen ínyére, hogy segítőtárs után kellett néznie, de a munka egy részét nem tudta volna elvégezni egyedül, és ha busásan jutalmazza is, még mindig marad elég pénze. A legnehezebb rés?e a dolognak a megfelelő partner kiválasztása volt: vagy

olyasvalakit kellett találni, aki eléggé intelligens ahhoz, hogy ne szálljon inába a bátorsága, vagy olyat, aki túl ostoba ahhoz, hogy egyáltalán meglepődjék a dolgon. Végül is az előbbi lehetőség mellett döntött. Tony Marchetti egy mellékutcában lakott, olyan közel a kerületi rendőrőrshöz, hogy az már az álcázás netovábbja volt. Ashton az ügyeletes őrmesterre pillantott, amint elhaladt a bejárat előtt; sikerült elhessegetnie a kísértést, hogy bemenjen, és összekösse a kellemest a hasznossal. Erre még lesz ideje később is Tony lakásának ajtaja csaknem az arcába vágódott. Az őt körülvevő természetellenes dolgok között olyan természetesnek hatott, hogy Ashton nem is jött rá azonnal, mit jelent ez. Elromlott volna a generátor? Azonnal lepillantott az utcára, és megkönnyebbülten nyugtázta a lenti csendélet látványát. – Kit látnak szemeim? Bob Ashton! – szólalt meg egy ismerős hang. – Ráadásul ilyen kora

reggel! És milyen furcsa karperec van rajtad! Azt hittem, az enyém az egyetlen. – Üdv, Aram – felelte Ashton. – Úgy látszik, itt sok minden történik a tudtunk nélkül Riasztottad már Tonyt, vagy szabad még? – Sajnálom, Bob, de egyelőre nem ér rá. Megbízatásom van a számára – Csakugyan? Gondolom, a National Galleryben vagy a Tate-ben? Aram Albenkian megsimogatta helyre kis kecskeszakái lát. – Hát ezt meg kitől tudod? – Senkitől. De hát végeredményben ennek te vagy a szakértője, és én már sejtem, hogy mi folyik itt. Nem egy magas, barna, feltűnően csinos nő adta ezt a karperecet egy lista kíséretében? – Nem látom be ugyan, miért kellene megmondanom neked, de nem. Egy férfi volt az illető Ashton először meglepődött, aztán vállat vont. – Gondolhattam volna, hogy többen vannak. Vajon ki állhat mögöttük? – Te mire tippelsz? – tapogatózott Albenkian. Ashton úgy döntött, hogy akár el is árulhat egyet-mást –

ezzel talán kiugrasztja a nyulat a bokorból. – Nyilvánvaló, hogy a pénz nem nagyon érdekelheti őket, rendelkeznek annyival, amennyi csak kell, és ezzel a bigyóval még többet is szerezhetnek. Az a nő, aki nálam járt, azt mondta, hogy műgyűjtő. Én tréfára vettem, de most már látom, hogy komolyan gondolta – Csak azt nem értem, hogy ránk mi szükség van – mondta Albenkian. – Talán nem merik megtenni. Vagy hm, a szakmai tudásunkra van szükségük A listámon szereplő dolgok közül némelyik egész jól el van zárva. Szerintem egy őrült milliomosnak dolgoznak. Ashton is tudta, hogy ez a feltevés nem helytálló. De szerette volna hallani, mi lesz az ellenvetése Albenkiannek. – Ashtonom – mondta Albenkian ingerülten, s feltartotta csuklóját –, ezt a kis izét ugyan mire magyarázod? Nem vagyok jártas a technikában, de annyit még én is tudok, hogy ez a mi mérnökeink legvadabb álmait is túlhaladja. Ebből csak egy következtetést

lehet levonni – Éspedig? – Ezek valahonnan máshonnan jöttek. A Földet szisztematikusan megfosztják a kincseitől Te is biztosan olvastál már rakétákról meg űrhajókról, nem? Nahát, valaki előbb csinálta meg, mint mi. Ashton nem nevetett rajta. Az elmélet cseppet sem volt hihetetlenebb, mint a tények – Akárkik is legyenek – mondta –, eléggé biztosak a dolgukban. Kíváncsi vagyok, hány osztaguk lehet. Talán épp most derítik fel a Louvre-t és a Pradót Ebből még ma világraszóló szenzáció lesz. Barátsággal váltak el, noha saját feladatukról semmi egyebet nem árultak el egymásnak. Ashtonnak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megpróbálja megvesztegetni Tonyt, de hát Albenkiannel nem érdemes konkurrálni. Nem marad más, mint Steve Regan Ez mintegy mérföldnyi gyaloglást jelentett, mert közlekedési eszközt természetesen nem vehetett igénybe. Meghalna végelgyengülésben, még mielőtt a busz célhoz ér Nem tudta, mi

történne, ha megpróbálna autót vezetni az erőtér segítségével, de figyelmeztették is rá, hogy ilyesmivel ne kísérletezzen. Ashtont meglepte, hogy még egy ilyen közismert idióta is, mint Steve, milyen nyugodtan veszi tudomásul az időgyorsítót: úgy látszik, mégiscsak lehet valami a képregényekben, mert Steve ezeken kívül mást nemigen olvasott. Egy végtelenül egyszerű magyarázat után felcsatolta a tartalék karperecet, amit – Ashton meglepetésére – látogatója minden kommentár nélkül nyújtott át neki. Aztán elindultak a múzeum felé vezető útra Ashton – vagy inkább megbízója – mindenre gondolt. Egy kerti pádon megpihentek, és elfogyasztottak néhány szendvicset. Végül elértek a múzeumhoz anélkül, hogy megérezték volna a szokatlan testmozgást. Besétáltak a kapun, önkéntelenül lehalkítva hangjukat – bár erre semmi szükség nem volt –, majd továbbhaladtak a széles lépcsőkön át az előcsarnokba. Ashton jól

ismerte a járást Hirtelen bizarr ötlettel kirakta olvasójegyét a pultra, biztonságos távolságban a szoborrá merevedett könyvtárosoktól. Megállapította, hogy a nagy olvasóterem látogatói többnyire pontosan úgy néznek ki, mint időgyorsító nélkül. A listán szereplő könyvek összegyűjtése egyszerű és unalmas munka volt. A válogatásnál láthatólag éppúgy figyelembe vették a művészi kötést, mint a tartalmat. Vajon maguk csinálták – morfondírozott magában Ashton – vagy erre is szakértőt szerződtettek? Vajon megtudja-e valaha, hogy mekkora ez az egész vállalkozás? Több üvegtáblát össze kellett zúzni, de Ashton vigyázott azokra a könyvekre is, amelyek nem szerepeltek a listán. Amint egy ölnyi kötet összegyűlt, Steve fogta, és kicipelte az udvarra, és kis piramisokat rakott belőlük az utcán. Igazán nem volt érdekes, ha rövid időre a készülék hatósugarán kívülre kerülnek. A normális világban épp csak egy

pillanatra bukkannak fel, senki nem veheti észre. Saját időszámításuk szerint két órát töltöttek a könyvtárban, s falatoztak még egyet, mielőtt nekiláttak a következő feladat elvégzésének. Ashton útközben megállt egy kis magánvállalkozás végett: az üveg finoman csörrent, amint a csillogó vitrin széttört, és rejtett kincsét, az Alice kéziratát Ashton a zsebébe süllyesztette. A régiségek között Ashton már nem mozgott olyan otthonosan. Minden gyűjteményből el kellett emelni egy-két tárgyat, és Ashton sokszor nem értette, miért éppen erre esett a választás. Úgy tetszett – és itt visszaemlékezett arra, amit Albenkian mondott mintha a műalkotásokat teljesen idegen normák szerint válogatták volna ki. Ebben, egy-két kivételtől eltekintve, nyilván nem támaszkodtak szakértőre. A történelem során másodszor tört szét a Portland-váza vitrinje. Öt másodperc múlva – gondolta Ashton a múzeum összes szirénája

felüvölt, és az épületben kitör a pánik. És öt másodperc múlva ő már mérföldekre lehet innen. Mámorító gondolat volt, és amint serényen dolgozott, hogy eleget tegyen a szerződésének, sajnálni kezdte, hogy csak ennyit kért. De hát még mindig nem késő. A jó munka felett érzett öröm töltötte el, amint Steve a Mildenhalli kincs nagy ezüsttálcáját az udvaron tornyosuló tekintélyes halom tetejébe rakta. – Kész – mondta Ashton. – Este gyere el hozzám a pénzedért Most pedig leszedjük rólad ezt a holmit. Kisétáltak a High Holbornra, és betértek egy félreeső mellékutcába, melynek még a tájékán se járt gyalogos. Ashton lecsatolta segítőtársáról a karperecet, és elhátrált, miközben amaz mozdulatlanságba merevedett. Steve ismét sebezhető volt, együtt mozgott a többi emberrel az idő áramában. De még mielőtt a riasztócsengő megszólalna, eltűnhet a londoni tömegben Amikor Ashton belépett a múzeum udvarára, a

kincs már nem volt ott. A helyén csak látogatóját találta, aki ki tudja, mióta várt már ott. Még mindig méltóságteljesnek és kecsesnek látszott, de Ashton azt is megállapította, hogy kissé fáradt. Közelebb ment hozzá, míg végül a két készülék hatósugara összeért; így már nem vont közéjük áthatolhatatlan szakadékot a csönd. – Remélem, elégedett – mondta Ashton. – Hogy tudta mindezt ennyi idő alatt eltüntetni? A nő megérintette a csuklóján viselt karperecet, és fáradtan elmosolyodott. – Nem ez az egyetlen eszközünk. – Akkor mi szükség volt egyáltalán rám? – Ennek technikai oka volt. El kellett távolítanunk a kívánt tárgyakat az egyéb anyagok szomszédságából. Így össze tudtuk gyűjteni azt, amire kifejezetten szükségünk volt, és maximálisan kihasználhattuk, hogy is mondjam, korlátozott szállítási lehetőségeinket. Visszaadná a karperecet? Ashton átnyújtotta a tartalékot, de semmi

kísérletet nem tett arra, hogy lecsatolja a sajátját. Lehet, hogy ezzel kockázatos dolgot művel, de még mindig visszavonulhat az első figyelmeztető jelre. – Hajlandó vagyok kevesebbet kérni – mondta. – Sőt nem is kérek egy fillért sem, ha ezt nekem adja. – Megérintette csuklóját, melyen a finom művű karperec csillogott A nő éppoly kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett rá, akár a Mona Lisa. (Vajon az is kell nekik? – gondolta Ashton. – Vajon mit visznek el a Louvre-ból?) – Ezzel szerintem nem kér kevesebbet. Egy ilyen karperecet semmi pénzért nem lehetne megvásárolni. – Azt sem, amit én adtam át magának. – Maga nagyon mohó, Ashton úr. Nagyon jól tudja, hogy egy ilyen készülékkel a világ ura lehet. – Na és? Érdekli még magukat a mi bolygónk, miután elvitték, amire szükségük van? Kis szünet után, Ashton számára váratlanul, a nő elmosolyodott. – Szóval rájött, hogy nem vagyok földi lény. – Igen. És

azt is tudom, hogy nincs egyedül A Marsról jöttek? Vagy nem hajlandó megmondani? – Dehogynem. De talán nem köszöni meg, ha megteszem Ashton gyanakodva nézett rá. Ezzel ugyan mit akar mondani? Csuklóját önkéntelenül a háta mögé dugta, mintegy védelmezve a karperecet. – Nem, nem a Marsról jövök, és nem is olyan bolygóról, amelyről valaha is hallott volna. Még azt sem érti, mi vagyok én tulajdonképpen, de azért megmondom. A jövőből jöttem – A jövőből? De hát ez képtelenség! – Ugyan már, miért volna az? – Ha ilyesmi lehetséges volna, a múlt hemzsegne az időutazóktól. Azonkívül ez reductio ad absurdum. A múltba tett utazás megváltoztatja a jelent, és számos paradox helyzetet idézhet elő. – Ésszerű, amit mond, bár nem olyan eredeti, mint gondolná. De csak általánosságban tagadja az időutazás lehetőségét. Az éppen szóban forgó esetre nem vonatkozik – Mire gondol? – kérdezte Ashton. – Nagyon ritkán, ha

valahol nagy mennyiségű energia szabadul fel, az időt egyediségében meg lehet ragadni. A másodperc azon törtrésze alatt, amikor ez bekövetkezik, a múlt, ha csak korlátozott mértékben is, hozzáférhetővé válik a jövő számára. Az agyunkat visszaküldhetjük a múltba, de a testünket nem. – Úgy érti – kérdezte Ashton hogy ezt a testet kölcsönvette? – Megfizettem érte éppen úgy, mint a maga szolgálataiért. A tulajdonosa beleegyezett Az ilyen ügyekben szeretünk korrekt módon eljárni. Ashton agya sebesen dolgozott. Ha ez igaz, akkor határozottan előnyös helyzetben van – Úgy érti – mondta –, hogy nem rendelkezik korlátlanul az anyag felett, és szükségük van az emberek segítségére? – Igen. Ezek a karperecek is itt készültek a mi szellemi irányításunkkal A nő túlságosan is könnyen fedte fel minden gyengéjét, túl készségesen adott mindenre magyarázatot. Ashtonban valami riadót fújt, de most már túl messzire ment

ahhoz, hogy vissza vonulhasson. – Ezek szerint – mondta lassan – nem kényszeríthet arra sem, hogy ezt a karperecet visszaadjam. – Úgy van. – Köszönöm, csak ezt akartam tudni. A nő elmosolyodott, és volt valami a mosolyában, amitől Ashton hátán végigfutott a hideg. r Mi nem vagyunk rosszindulatúak, sem bosszúállók, Ashton úr – mondta a nő nyugodtan. – Amit most teszek, azt csak az igazságérzetem diktálja. Maga kérte a karperecet, hogy megtarthatja. De azt is elmondom, pontosan mi hasznát veszi majd Ashton egy pillanatra úgy érezte, vissza kellene adnia az időgyorsítót. A nő – úgy látszik – megsejtette a gondolatát. – Nem, nem. Már késő Ragaszkodom hozzá, hogy megtartsa És egyvalamiről biztosíthatom: soha nem hagyja cserben. Viselheti – és itt ismét rejtélyesen elmosolyodott – élete végéig. Nem sétálhatnánk egyet, Ashton úr? Teljesítettem a küldetésemet, és szeretném utoljára megnézni magamnak az önök

világát, mielőtt még örökre elmennék. Válaszra sem várva elindult a kapu felé. Ashton kíváncsiságtól égve követte Csendben sétáltak el a kővé vált Tottenham Court Roadig. A nő nézte egy ideig a siető és mégis mozdulatlan tömeget, aztán felsóhajtott. – Nem tehetek róla, de sajnálom őket. És magát is Kíváncsi vagyok, mire vitték volna – Hogyhogy? – Épp az előbb mondta, Ashton úr, hogy a múlt a jövő számára szükségképpen hozzáférhetetlen, mert különben a történelem megváltozna. Okos meglátás, de attól tartok, nincs jelentősége. Nézze csak: a maga világának történelme most már megváltoztathatatlan Kinyújtott karral az utca túloldalára mutatott, mire Ashton gyorsan megfordult, de csak egy újságárust látott, amint a portékája fölé görnyed. Egy plakát kunkorodott valószínűtlen görbületben a mozdulatlan világot fúvó szélben. Ashton elég nehezen betűzte ki a feliratot: MA: KÍSÉRLETI

SZUPERBOMBA-ROBBANTÁS Ashton úgy érezte, mintha a nő hangja egészen messziről jönne. – Mondtam már, hogy az időutazáshoz, még ebben a korlátozott formájában is, rendkívüli mennyiségű energiának kell felszabadulnia, sokkal többnek, Ashton úr, mint ameny-nyire egy bomba képes. De ez a bomba csak az indító billentyű – A járdára mutatott – Mit tudnak maguk a saját bolygójukról? Azt hiszem, semmit; ez a faj nagyon keveset tanult. De arra még a maguk tudósai is rájöttek, hogy kétezer mérföldnyi mélységben a Föld magva sűrű és folyékony. Ez a mag olyan sűrített anyagból áll, mely kétféle állandó állapotban létezhet Bizonyos impulzusok hatására átléphet az egyik állapotból a másikba, épp ahogy a libikóka átbillen akár egy ujjhegynyi érintésre. De ez a változás, Ashton úr, akkora energiát szabadít fel, mint az összes földrengés a világ keletkezése óta. Az óceánok és a kontinensek kirepülnek az űrbe, a Nap

körül új aszteroidöv jön létre. Ez a kataklizma elküldi rezgéseit a távoli múltba, és hozzáférhetővé teszi számunkra a másodperc egy töredékét, az önök időszámítása szerint. Kihasználva ezt a pillanatot, megpróbáljuk megmenteni a Föld értékeiből azt, amit lehetséges. Ennél többet nem tehetünk. És még ha önző és becstelen motívumok vezérelték is, Ashton úr, olyan szolgálatot tett az emberiségnek, amiről soha nem is álmodott. És most vissza kell térnem a hajónkra, itt vesztegel a Föld roncsai mellett, csaknem százezer évnyire innen. Tartsa csak meg a karperecet. A nő egy pillanat alatt eltűnt. Hirtelen megmerevedett, már csak a sok szobor egyike volt az utcán. Ashton egyedül maradt Egyedül. Szeme elé tartotta a csillogó karperecet Rabul ejtette tökéletes kivitelezése és mindaz az energia, amit magába zárt. Szerződést kötött, most hát teljesítenie kell Nyugodtan leélheti az egész életét – olyan magány

árán, amilyet ember még nem tapasztalt. Ha kikapcsolná a műszert, a történelem utolsó másodpercei kérlelhetetlenül elröpülnének. Másodpercei? De hisz már annyi sincs hátra. Ashton tudta, hogy a bomba már felrobbant Leült a járda szélére, és gondolataiba mélyedt. Nem kell pánikba esni, nyugodtan kell fogadni, hisztéria nélkül. Elvégre ráér Egész ítéletnapig. Árokszállásy Zoltán fordítása Arthur C. Clarke AZ ÁRULÓ ORCHIDEA A Fehér Szarvasban senki sem állítja, hogy Harry Purvis bármelyik története igaz volna, de abban mindenki egyetért, hogy vannak köztük valószínűbbek és valószínűtlenebbek. És ha már itt tartunk, nos, az áruló orchidea bármely szavahihetőségi skálán igen alacsonyan helyezkedne el. Már nem emlékszem, mi volt az az ügyes fordulat, mellyel Harry belekezdett a történetbe; talán az indíthatta meg a beszélőkéjét, hogy a kocsmába egy orchideakedvelő újabb ritkaságot hozott be megmutatni.

De akármi is volt az oka, magára a történetre jól emlékszem, márpedig ez a fő. A történet ezúttal nem Harry számos rokonának egyikéről szólt, és Harry kitért minden arra vonatkozó kérdés elől, hogy hogyan jutott a pikánsabb részletek birtokába. E melegházi eposz főhőse – ha ugyan hősnek nevezhetjük egyáltalán – egy Hercules Keating nevű szelíd kishivatalnok. És aki azt hiszi, hogy az egész történetben ez a név a legvalószínűtlenebb, az hamarosan meg fog lepődni. A Hercules nevet semmiképp sem könnyű viselni, de ha az ember mindössze százhatvan centi, és komolyabb testépítő kúra híján még az ötven kilót is alig éri el, az ilyen név éppenséggel előnytelen. Talán ez is volt az egyik oka annak, hogy Hercules nem élt társasági életet, és igazi barátait cserepekben tartotta a kert végében levő üvegházban. Igénytelen ember lévén egész keveset költött magára, így hát nem csoda, ha figyelemreméltó

orchideaés kaktuszgyűjteménnyel rendelkezett. A kaktuszkedvelők széles körben ismerték a nevét, és olykor a föld legtávolabbi sarkaiból kapott olyan csomagot, mely a trópusi dzsungel szagát árasztotta. Hercules egyetlen rokona a nagynénje, Henrietta volt, s nála szögesebb ellentéte aligha lehetett volna Herculesnek. Henrietta masszív nő volt, csaknem százkilencven centi, általában a lehető legfeltűnőbb Harris-féle tweedkosztümben járt, Jaguarját tévedhetetlen biztonsággal vezette, és egyik szivart a másik után szívta. A szülei fiút szerettek volna, és voltaképp sohasem tudták eldönteni, vajon kívánságuk teljesült-e vagy sem. Henrietta a legkülönbözőbb formájú és méretű kutyák tenyésztésével foglalkozott, és ezzel egész tisztességesen keresett. Ritkán mutatkozott legújabb kedvencei nélkül, és ezek nem éppen a hölgyeknél szokásos retikülből kikandikáló ölebek voltak. A Keating-farm specialitása a dán dog,

a farkaskutya és a bernáthegyi volt. Henrietta sosem ment férjhez: a férfiakat mint gyengébb nemet – joggal – megvetette. Herculesszel szemben azonban a legjobb nagybácsi volt (igen, ez a helyes kifejezés), és csaknem minden hétvégén meglátogatta. Különös viszonyuk biztos pillére volt Henrietta magasabbrendűségi érzéseinek. Ugyancsak siralmas pár voltak, már amennyiben feltételezzük, hogy Hercules tipikus férfi. Henrietta azonban mit sem tudott saját motívumairól, ő őszintén szerette unokaöccsét. Fölényesen, de mindig kedvesen bánt vele Hercules amúgy is jól fejlett kisebbrendűségi komplexusának természetesen nem használt Henrietta néni gyámkodása. Kezdetben még egész jól elviselte nagynénjét; később kezdett rettegni a rendszeres látogatásoktól, a néni érces hangjától, csonttörő kézfogásától; végül meggyűlölte. Ez lett az uralkodó szenvedélye, még orchideái szeretetét is elnyomta benne Érzelmeit azonban

gondosan palástolta, mert tudta, hogy ha Henrietta néni rájönne az igazságra, egyszerűen kettétörné, és darabjait farkasai prédájául vetné. Így hát a Herculesben felhalmozódott indulatok sosem nyerhettek kifejezést. Még leggyilkosabb hangulataiban is kénytelen volt udvariasan bánni Henrietta nénivel. Pedig gyakran szerette volna megölni, de tudta, hogy ebből soha nem lesz semmi. Míg aztán egy szép napon. A kereskedő szerint az orchidea „valahonnan az Amazonas vidékéről” érkezett – ami nem éppen pontos lakcím. Hercules igazán szerette az orchideát, de ez még számára sem nyújtott valami szívderítő látványt, mikor először megpillantotta. Alaktalan, öklömnyi gyökér volt, semmi több, az enyhe rothadás émelyítő illatát árasztotta magából. Hercules abban sem volt biztos, hogy egyáltalán kikelhet-e még, és ezt meg is mondta az eladónak. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy olyan potom összegért megkapta; minden

különösebb lelkesedés nélkül vitte haza. Az első hónapban a gyökér nem adott semmilyen életjelet, de Herculest ez nem zavarta. Aztán egy szép nap előbukkant egy piciny, zöld hajtás, és lassan tört a fény felé. Ezek után már gyorsan nőtt tovább. Hamarosan karvastagságú, élénkzöld, húsos tővé fejlődött A tő csúcsának tájékán különös kitüremkedések mutatkoztak rajta, egyébként teljesen formátlan volt. Hercules most már egészen izgatott lett: biztosra vette, hogy valami egészen új fajtára tett szert. A növény most már hihetetlenül gyorsan nőtt tovább; csakhamar magasabb volt Herculesnél (no, nem mintha ezzel sokat mondtunk volna), A kitüremkedések is növekedtek rajta, és úgy tetszett, hogy az orchidea bármely pillanatban virágba borulhat. Hercules már izgatottan várta, tudván, hogy egynémely virág milyen rövid életű, és minden ráérő idejét a melegházban töltötte. De akármennyire ügyelt is, a nagy esemény

egy éjszaka következett be, mikor ő épp aludt. Reggelre nyolc, csaknem földig érő inda nőtt ki a tőből. Bizonyára a növény testén belül fejlődtek ki, és növényi mértékkel mérve valósággal kirobbantak belőle. Hercules döbbenten bámulta a tüneményt, aztán nagy gonddal munkához látott. Aznap este, amikor megöntözte, és megmozgatta körülötte a földet; még különösebb dologra lett figyelmes. Az indák megvastagodtak, és nem voltak teljesen mozdulatlanok. Vibrálni látszottak, mintha külön életet élnének. Minden érdeklődése és lelkesedése ellenére ez még Herculest is zavarba hozta. Pár nap múlva már semmi kétsége nem volt a dolog felől. Amint megközelítette az orchideát, az indák sokatmondóan meglendültek. A mozdulat nyilvánvalóan éhséget sugallt, és Hercules kezdte igen kényelmetlenül érezni magát. Valami motoszkált a fejében Időbe telt, amíg rájött, mi is az. „Hát persze! Hogy erre nem gondoltam

előbb!” Azzal a helyi könyvtárba sietett, ahol rendkívül érdekes félórát töltött el H. G Wells A különös orchideájának újraolvasásával. „Istenem!” – mondta magában Hercules, amikor a történet végére ért. Eddig még nem észlelte azt a bizonyos bódító illatot, mellyel a növény kiszemelt áldozatát elkábíthatná, de egyébként a hasonlatosság döbbenetes volt. Hercules erősen zaklatott lelkiállapotban tért haza. Kinyitotta a melegház ajtaját, és a középfolyosón át figyelte zsákmányát. Gondosan felbecsülte az indák hosszát – magában már csápnak hívta őket és egészen addig merészkedett, ameddig számítása szerint már nem érhettek el. Az orchidea nem is volt növényszerű: olyan élénk és fenyegető benyomást keltett, akár egy vadállat. Hercules felidézte magában Doktor Frankenstein történetét, és cseppet sem találta mulatságosnak a dolgot. Pedig ez egyszerűen nevetséges! Ilyesmi nem történik meg

a valóságban. Herculesnek eszébe jutott, hogy tehetne egy próbát. Bement a házba, és pár perc múlva egy seprűnyéllel tért vissza, melynek végére egy falat nyers húst erősített. Nevetségesnek érezte magát, de azért úgy közelített az orchidea felé, akár egy idomár az oroszlánjához etetéskor. Egy pillanatnyi szünet után két inda lendületes mozgásba kezdett. A növény, mintha habozna még, ide-oda tekergette őket. Aztán hirtelen, szabad szemmel követhetetlen sebességgel kivágódtak az indák. A húsdarab köré tekeredtek, és Hercules most erős rántást érzett a bot végén. A hús eltűnt: az orchidea, ha szabad ezt a kifejezést használnunk, a keblére ölelte. – Az ördögbe is! – mondta Hercules, aki pedig ritkán használt ilyen erős kifejezéseket. Az orchidea egy teljes napig semmi életjelet nem adott. Várt, amíg megrohad a hús, és fejlesztette az emésztőrendszerét. Másnapra apró gyökerek fonták körül a húsdarabot:

estére nem maradt belőle semmi. A növény vért kóstolt. Hercules rendkívül vegyes érzelmekkel őrködött zsákmánya felett. Számos szörnyűséget képzelt maga elé, képzetei olykor már a lidércnyomás határát súrolták. Az orchidea nagyon megerősödött, és ha Hercules a keze közé kerül, vége. Ez a veszély persze nem állt fenn; Hercules egy új csőrendszert vezetett be, melynek segítségével biztonságos távolból öntözhette az orchideát, és nem éppen hagyományos eledelét egyszerűen belökte addig, ameddig a növény csápjai elértek. Az orchidea most már napi egy font nyers húst fogyasztott, és Herculesnek az a kellemetlen érzése támadt, hogy többet is meg bírna enni, ha tehetné. Hercules természetes aggályait azonban nagyjából ellensúlyozta az ilyen botanikai csoda birtoklása felett érzett büszkesége. Ha akarja, ő lehet a világ leghíresebb orchideatenyésztője Jellemző szűklátókörűségével eszébe se jutott, hogy

kedvence esetleg nem csupán az orchideatenyésztőket érdekelheti. A delikvens most már mintegy hat láb magas volt, és szemmel láthatóan még mindig nőtt – bár nem a korábbi tempóban. Hercules az üvegháznak ebből a részéből minden más növényt eltávolított. Nem is annyira őket féltette az orchidea esetleges támadásától, hanem önmagát A központi folyosón kötelet feszített keresztbe, nehogy véletlenül az orchidea kartávolságán belülre tévedjen. A növény nyilvánvalóan fejlett idegrendszerű, sőt majdhogynem intelligens volt. Tudta, mikor jön az etetés ideje, és örömének látható kifejezést adott. A legfantasztikusabb az volt, hogy hangokat is tudott produkálni, bár ebben Hercules még nem volt egészen biztos. De néha úgy rémlett neki, mintha egészen magas, sípoló hangot hallott volna, éspedig étkezések előtt. A hang a hallhatóság határán mozgott; kölyökdenevérek adhatnak ki ilyet. Hercules nem tudta eldönteni, mi

lehet ennek a funkciója. Talán ezzel a hanggal csalogatta magához az orchidea kiszemelt áldozatát? Ha így van – gondolta Hercules-ez a fogás rajta sosem fog beválni. Mialatt Hercules ezeket az érdekes felfedezéseket tette, Henrietta néni nem szűnt meg körülötte lábatlankodni. Ki volt téve kutyái támadásainak is, akik sosem voltak olyan kezesek, mint ahogy azt Henrietta néni állította. Rendesen minden vasárnap délután bevonult nagy zajjal és két kutyával, az egyik mellette, az ülésen, a másik hátul, a csomagok számára fenntartott részen. Aztán kettesével véve a lépcsőket felrohant, fülsiketítőén üdvözölte Herculest, félig megbénította kézszorításával, és szivarfüstöt fújt az arcába. Hercules egy időben attól félt, hogy egyszer még meg is csókolja, de aztán rájött, hogy az efféle puhányság Henrietta nénitől idegen. Henrietta néni enyhe megvetéssel kezelte Hercules orchideáit. Mihaszna dolognak tartotta,

hogy valaki melegházban töltse a szabad idejét. Ő maga, ha kikapcsolódásra volt szüksége, elment Kenyába nagyvadra vadászni. Ezzel sem lopta be magát jobban Hercules szívébe, aki utálta a véres sportokat. De akármennyire nőtt is ellenszenve robusztus nagynénje iránt, a vasárnap délutáni teát mindig engedelmesen elkészítette, és látszólag a lehető legbarátságosabb csevegést folytatták kettesben. Henrietta néni álmában sem képzelte volna, hogy Hercules, amint a teát töltötte, gyakran azt kívánta, bár mérgezett volna; mert Henrietta néni minden külső harciasság dacára alapjában véve jóhiszemű teremtés volt, és nagyon a szívére vette volna, ha megtudja az igazságot. Hercules nem tett említést növényi polipjáról Henrietta néninek. A legérdekesebb példányokat olykor megmutatta neki, de ezt magának akarta megtartani. Tudatalattija talán már akkor is dolgozott, mikor még ördögi tervét nem is fogalmazta meg. Egy

vasárnap este, mikor a Jaguar hangja elhalt a messzeségben, és Hercules az üvegházban próbálta zilált idegeit rendbe hozni, elképzelése hirtelen testet öltött. Éppen az orchidea vastag indáit bámulta, mikor egy igen tetszetős kép villant át az agyán. Elképzelte Henrietta nénit, amint hiába próbál szabadulni a szörnyeteg szorításától. Miért is ne? Tökéletes bűntény volna. A szórakozott unokaöcs túl későn érkezne a tett színhelyére, és mire izgatott hívásának a rendőrség eleget tesz, első pillantásra láthatják majd, hogy sajnálatos baleset történt. Természetesen nyomoznának az ügyben, de a halottkém szigorát elnyomná Hercules nyilvánvaló bánata. Minél többet játszadozott vele, annál jobban tetszett neki az ötlet. A terv tökéletes, amennyiben az orchidea hajlandó együttműködni vele. Nyilvánvalóan épp ez a legnagyobb probléma. Be kell idomítani az orchideát Már így is éppen eléggé ördögien viselkedett,

csak éppen alkalmat kell adni neki, hogy valójában azzá is váljék. Mivel ilyesmiben nem volt gyakorlata, és mivel szakértőhöz sem fordulhatott, Hercules rendkívül józanul és gazdaságosan készítette elő tervének végrehajtását. Horgászboton lóbált húsdarabokat az orchidea előtt oly módon, hogy kis híján elérhette volna őket, végül már őrülten tekergette a csápjait. Hercules ilyenkor tisztán hallotta éles sikolyát, és csodálkozott, vajon mivel produkálhatja. Azt sem tudta, milyen érzékszervei lehetnek, de ezt megint csak nem lehetett volna tüzetesebb vizsgálat nélkül megállapítani. Talán Henrietta néninek – ha rövid időre is – majd alkalma nyílik arra, hogy mindezt kiderítse, ha minden jól megy; bár minden bizonnyal nem azzal lesz elfoglalva, hogy észleleteit hátrahagyja az utókorra. Afelől Herculesnek semmi kétsége nem volt, hogy a bestia el tud majd bánni a kiszemelt áldozattal. Egyszer kiragadott egy seprűnyelet

Hercules kezéből, ami önmagában még keveset bizonyít, de egy pillanat múlva kettétörte a fadarabot, s ez elégedett mosolyt csalt idomárja ajkára. Hercules ezentúl udvariasabban és figyelmesebben viselkedett a nagynénjével. Kifogástalan unokaöcs volt Amikor Hercules úgy ítélte, hogy torreádor-taktikája már éppen a megfelelő hangulatba hozta az orchideát, arra gondolt, talán élő csalétekkel kellene próbára tennie. Ez a probléma jó néhány hétig foglalkoztatta. Minden kutyát és macskát alaposan megnézett, de végül, egy meglehetősen különös oknál fogva, az ötletet elvetette. Egyszerűen túlságosan jólelkű volt az efféle kísérletekhez. Henrietta néni lesz az első áldozat Két hétig éheztette az orchideát, mielőtt hozzálátott volna terve végrehajtásához. Többet nem mert kockáztatni – nem akarta, hogy a bestia legyengüljön, csak éppen alaposan ki akarta éheztetni, hogy a nagy találkozásnál kevesebbet bízzon a

véletlenre. Így hát amikor visszavitte a teáscsészéket a konyhába, elhelyezkedett Henrietta néni szivarfüstjének hatósugarán kívül, s egészen természetes hangon azt mondta: – Szeretnék mutatni neked valamit, Henrietta néni. Meglepetésnek szántam Meg fogsz halni a kíváncsiságtól, mi lehet az. Nem éppen attól – gondolta Hercules –, de a lényeg így is benne van. Henrietta néni kivette szájából a szivart, és őszinte meglepetéssel nézett Herculesre. – Nahát – mondta. – Az embert mindig érik meglepetések Mit forralsz, csirkefogó? – Kedvesen hátba veregette, amitől Hercules egészen elfulladt. – Nem fogod elhinni – mondta Hercules, mihelyt visszanyerte a lélegzetét. – Az üvegházban van. – Csakugyan? – kérdezte nagynénje nyilvánvaló megdöbbenéssel. – Igen. Gyere csak, nézd meg Azt hiszem, igazi szenzáció lesz Henrietta néni horkantása azt jelezte, hogy nem egészen hiszi, de nem kérdezett többet, követte

Herculest. A két farkaskutya – épp a szőnyeget rágták elmélyülten – kérdően nézett rá, hogy kövessék-e, de Henrietta leintette őket. – Nyugi – mondta nyersen. – Mindjárt jövök Hercules nem hitte, hogy ez valóban így lesz. Csillagtalan este volt, az üvegház fényei sem égtek. Amint beléptek, a nagynéni felhorkant: – Hercules! Mi ez a szag? Akár egy vágóhídon! Azóta nem szagoltam ilyen bűzt, mióta azt az elefántot lőttem le Bulawayóban, amelynek egy héten át nem találtuk meg a tetemét. – Sajnálom, néni – mondta Hercules. – Újfajta trágyát próbáltam ki Igen meglepő eredményeket érek el vele. Menj tovább egypár méterrel Azt akarom, hogy igazi meglepetés legyen. – Remélem, nem tréfálsz – mondta a gyanakodó nagynéni, amint előbbre botorkált. – Biztosíthatlak, hogy nem tréfa – mondta Hercules. Kezét a villanykapcsolón tartotta Homályosan derengő foltnak látta csak az orchideát; a nagynéni mintegy

tízlábnyira járt tőle. Hercules várt, amíg átlépte a veszélyes zóna határát, aztán felgyújtotta a villanyt. Egy dermedt pillanat után, mikor a fény elöntötte a helyiséget, Henrietta néni megtorpant, és csípőre tett kézzel megállt az óriás orchidea előtt. Hercules egy pillanatra attól tartott, hogy visszavonul, még mielőtt a növény akcióba léphetne, de megnyugodva látta, hogy a néni nyugodtan szemléli a növényt, s képtelen eldönteni, hogy mi az ördög lehet. Az orchidea jó öt másodpercig mozdulatlan maradt. Aztán az ernyedten lógó csápok akcióba léptek – de nem úgy, mint ahogy Hercules várta volna. A növény szorosan, védekezőleg maga köré fonta a csápokat, ugyanakkor ijedt, fülsértő sikolyt hallatott. Hercules egyetlen csalódott pillanat alatt rájött, mi a keserű igazság. Az orchidea gyáva nyúl volt. Az Amazonas vadonjában talán megállta a helyét, de mikor hirtelen szembe találta magát Henrietta nénivel,

nyomban inába szállt a bátorsága. A kiszemelt áldozat pedig döbbenten bámulta a különös teremtést, aztán ez az érzés gyorsan egy másiknak adta át a helyét. Sarkon fordult, és vádlón emelte ujját unokaöccse felé – Hercules – üvöltötte. – Szegényke majdnem halálra ijedt Csak nem kínoztad? Hercules szégyenében csak állt, tehetetlenül lógatta a fejét. – N-nem, néni – mondta elcsukló hangon. – Azt hiszem, ilyen ideges természete van – Nahát, én ismerem az állatokat. Előbb is szólhattál volna Határozottan kell velük bánni, de gyengéden. Kedvességgel mindent el lehet velük érni, amíg érezteted velük, hogy te vagy a gazda. Jól van, jól van, picikém, ne félj a nénitől, a néni nem bánt téged Visszataszító látvány – gondolta Hercules elkeseredetten. Henrietta néni meglepő gyöngédséggel babusgatta a bestiát; addig lapogatta és simogatta, míg a csápok görcse kiengedett, és az éles, sípoló sikoly

egészen elhalt. A pár perces kezelés során láthatóan túljutott a nagy ijedségen. Hercules a sírással küszködve menekült, mikor az egyik csáp kinyúlt, hogy megsimogassa Henrietta bütykös ujját. Hercules ettől a naptól kezdve teljesen megtört. És ami még rosszabbá tette a dolgot: tervezett bűnének következményei elől nem menekülhetett többé. Henrietta néni új kedvencre tett szert, és most már nemcsak hétvégeken, hanem kétszer-háromszor a közbeeső időben is felbukkant. Nyilvánvalóan nem bízott abban, hogy Hercules megfelelően tud bánni az orchideával, és még mindig gyanakodott, hogy kínozza. Olyan ínyencfalatokat hordott neki, melyeket még a kutyái is megvetettek, ám az orchidea gyönyörűséggel elfogyasztotta őket. A szag, melyet eddig csak az üvegházban lehetett érezni, lassan beszivárgott a házba is. – Pillanatnyilag – fejezte be Harry Purvis a hihetetlen történetet – így áll az ügy, az érdekelt felek közül

kettőnek legnagyobb megelégedésére. Az orchidea boldog, és Henrietta néninek is van mi (vagy talán ki?) felett gyámkodnia. Az árva jószág időnként idegrohamot kap, ha egy egér elszabadul az üvegházban, ilyenkor Henrietta néni rohan megvigasztalni. Ami Herculest illeti: nem valószínű, hogy gondot okozna még valaha akármelyiküknek is. Nem több már, mint egy lusta növény, napról napra – mondta Harry elgondolkodva – egyre inkább egy orchideára emlékeztet maga is. Az ártalmatlan fajtára természetesen. Árokszállásy Zoltán fordítása Lino Aldani TÖRPEHARCSÁK A VÉNUSZRA Sam Ellington ütemesen ringatózott hintaszékében a verandán, a sűrű oleanderbokrok árnyékában. A nap már lenyugvóban volt, a levegőben szúnyogok röpködtek, meg mindenféle esti bogarak, és a hangjuk tompán zümmögött. Sam jól elfáradt aznap. A bátyja, Archie Ellington is elfáradt Késő délutánig vadásztak, bejárták a mocsaras vidéket. Órákig

gyalogoltak a hepehupás talajon, ahol minden lépésnél leselkedett rájuk a veszély. Most ott üldögéltek a veranda sarkában, élvezték az áldott meleget, amely a nehéz munka után szétárad az ember testében. Sam elterpeszkedett a kényelmes hintaszékben, Archie meg a padlón telepedett le, hátát a falnak támasztva. A villa mélyén az asszonyok a vacsorát készítették. A rosszul záródó ajtókon keresztül behallatszott bosszús hangjuk – könnyű volt kitalálni, hogy egyik sem gyakorlott szakácsnő. A gyermekek a kertben játszottak. Időről időre a bokrok mögül előbukkant egy műanyag pisztoly, kattogott a ravasz, és a verandára vízsugár fröccsent. A kisfiúk, mint máskor is, azt játszották, hogy egy más csillag lakói, akik most megtámadják a Földet. Sam és Archie kellőképpen elfáradtak ahhoz, hogy rákiabáljanak a gyermekekre, és véget vessenek ennek az ostoba játéknak. A kerten túl vezetett az országút, amelyen mostanában

egyre gyakrabban száguldottak a kocsik, mindenféle halászószerszámmal telezsúfolva. S ebben nem volt semmi csodálnivaló, mert ezen a környéken nem csupán a vadászok, hanem a horgászok is paradicsomi állapotokat találtak. – Puhányok! – húzta fel az orrát megvetően Archie. – Csigák! – támogatta öccsét Sam. – Álomszuszékok! – jelentette ki még nagyobb megvetéssel Archie. A vadászok már-már közmondásszerű ellenségeskedésének a horgászokkal szemben Archie és Sam a legválogatottabb szidalmakkal adtak kifejezést. – Mintha a második gyermekkorukat élnék – állapította meg Archie. – Amikor ezek a hülyék a kezükben tartják a horgászbotot, akár a Hold is a Földre szakadhat, semmit sem vesznek észre. – Ez igaz! – helyeselt Sam, és a nyakára csapott, hogy megszabaduljon egy tolakodó szúnyogtól. – A múlt héten rábukkantam a Punchban Thomas Watt egy fantasztikus történetére. Nagyon mulatságos Képzeld csak el, a

Vénuszról egy űrhajó száll le a Hunter folyó partjára. Az űrhajó legénysége kiszáll, és a parancsnok hol az egyik, hol meg a másik ütődött horgászhoz fordul kérdéseivel, de azok semmi másról nem képesek társalogni, csupán a Silver nevű csalétekről meg a Peter Ross márkájú műanyag kukacról. Nos hát, a parancsnok odalép a horgászhoz, és azt mondja neki: „Jó estét, a Vénuszról jöttem.” Watt azt írja, hogy a Vénusz-lakók igen hasonlítanak ránk, csak az a különbség, hogy a szemük nem vízszintesen, hanem függőlegesen van elhelyezve az arcukon, pontosabban a homlokukon. Te mit csináltál volna, ha a horgász helyében vagy? Szedted volna a sátorfádat, mint aki megőrült, vagy megdermedtél volna a rémülettől ott helyben! Nos és a horgász? Ránézett az űrhajóra, végigmérte közömbös tekintettel az űrhajó legénységét, majd a legnagyobb nyugalommal tovább tűzögette a horogra a hülye műanyag legyet. Majd, fel sem

nézve, azt felelte a parancsnoknak: „Várjon egy kicsit, most más dolgom van!” Érted, csak ennyit mondott. – No, ez már túlzás – ellenkezett Archie felállva. – Kissé nehéz elhinni – De mondom neked, hogy így történt. Kár, hogy Helen elégette a lapot, mert megmutatnám. – Nem értettél meg, Sam. Csak azt akartam mondani, hogy Watt kissé túloz Ha például egy Mars-lakót pillantana meg, még egy horgász is futásnak eredne. – Nagyon tévedsz! Mindenki elszaladna, a horgászokat kivéve. A horgász ostoba, még a halaknál is butább, amelyeket olyan szorgalmasan les a víz partján! Ha a kezébe szorítja a horgászbotot, semmit sem lát, és semmit sem hall, ami körülötte történik. Ezenfelül a horgászok egyáltalában nem is tudnak futni. Olyanok maguk is, mint a kukacaik! A vitát vacsora után folytatták. Miután lefektették a gyermekeket, az asszonyok a kötésről meg a pudingreceptekről beszélgettek, Sam és Archie meg újra

kimentek a verandára. – No, mibe fogadjunk, hogy ha holnap felöltözünk Mars-lakóknak, a horgászok még csak ügyet sem vetnek ránk? – kérdezte Sam. Archie kételkedett benne. Mint szenvedélyes vadász, semmire sem becsülte a halászokat, de mindennek van határa. Lehetetlen elképzelni, hogy egy ember, még ha horgász is az illető, zavartalanul folytassa a dolgát, amikor hirtelen más csillagzat lakói jelennek meg az orra előtt. – Gyere, mutatok neked valamit – mondta Sam. Átvágtak a kerten, és a csősz házához értek. Az eresz alatt, a kerti olló, az öntözőkanna és kézi vetőgép mellett mindenféle kacat hevert. – Uramegek! – nyögött fel Archie a rozsdás limlom láttán. – Minek ez a hulladék? – Ki tudja! Talán az ócskások közé akar beállni! Sam beletúrt a kacatok közé, és nézegette, mi minden van ott. – Nézd csak! – kiáltott fel, és egy búvársisakot dobott oda Archie-nak. – Még egynek kellene itt lennie! – Mire

készülsz? – Majd mindjárt rájössz – felelte Sam. – Holnap reggel felhúzzuk a zöld kezeslábasunkat, a magas gumicsizmánkat, a sisakokat, a derekunkra kötjük a gyerekek játék pisztolyát, és akkor maga az ördög sem tud megkülönböztetni bennünket a Mars-lakóktól! Azután lemegyünk a folyó partjára, hogy megtréfáljuk ezeket az ostoba horgászokat. – Attól tartok, hogy ez a tréfa majd rosszul végződik. – Ugyan már! – ellenkezett Sam, mint aki nem fér a bőrébe. – Ránk sem néznek majd, hanem az úszójukra merednek. Lehet, hogy a szúnyogok este tolakodóak, hajnalban azonban szinte kibírhatatlanok. Aki kora reggel megy ki az erdőbe vagy a mocsárhoz, vagy a folyó partján sétálgat, teljesen védtelen az örökké éhes és falánk rovarok megszámlálhatatlan hordáival szemben. Archie és Sam a folyóhoz vezető kis ösvényen haladtak. Mindkettő magas, térden felül érő csizmát viselt, elöl cipzáras zöld kezeslábast, és Sam

két üres búvár-oxigénpalackot vitt a hátán, Archie meg, mivel semmi alkalmasabb szerszámot nem talált, egy permetezőkészüléket cipelt a vállán, amellyel egyébként a csősz, aki egyben kertész is volt, a szőlőtőkéket szokta permetezni. Mindkettőjük derekán műanyag pisztolyok függtek, a kisfiúktól csenték el – Húzzuk fel a sisakot – ajánlotta Archie, meggyőződve arról, hogy hiába remél a szúnyogoktól könyörületet. A régimódi sisak nagyon nehéznek bizonyult. Hiányzott a spirális felerősítője, ezért a vállukat nyomta, és a tarkórész is igen szorított. Végre odaértek a dűlőútra, és vagy százméternyit mentek rajta tovább. Hirtelen a fordulónál egy biciklista bukkant fel, munkásruhát viselt, a vállán vasvillát vitt. Nyugodtan karikázott Archie-val és Sammel szemben, de alighogy megpillantotta őket, leugrott a bicikliről, eldobta a vasvillát, és ordítva futott el. A két testvér elégedetten mosolygott. Azután

egy gépkocsira került a sor Alig ötvenméternyire közelítette meg őket, élesen fékezett, hátrált kocsijával, majd az oldalsó útra fordulva őrült sebességgel eltűnt a messzeségben. – Ohó! – kiáltott fel Archie. – Úgy látszik, jól beválik a tréfánk ezzel a maskarával Újra letértek az útról, és lassan leereszkedtek a folyópartra. – Itt álljunk meg, Archie – szólt Sam, amint elérték a part menti bokrokat. – A folyó itt van egészen közel. – Levette a sisakot, és a földre rakta le, maga mellé, a pisztolyával együtt – Elmegyek, kikémlelem a terepet, te meg addig várj itt. Körülbelül tíz perc múlva visszajött. – Ott az öbölnél két ilyen féleszű horgászik. Újra felvették a sisakot, derekukra erősítették a pisztolyt, és továbbmentek. – Majd én beszélek – mondta Sam. – Te csak állj némán mellettem, és vigyázz, nehogy elnevesd magad. Átvágtak egy kisebb tisztáson, azután Sam a folyóhoz

vezette bátyját egy meredek ösvényen, amelyet alig lehetett észrevenni a sűrű fű és bokor között. A folyó partját végig benőtte a kanadai nyárfa és a szomorúfűz, a békalencsével borított víz lustán nyaldosta a fák gyökereit. Az első horgász egy nagy, korhadt fatörzsön ült, amely félig belesüppedt a sárba. Társa kissé magasabban helyezkedett el, vagy húszméternyire. A párás levegőben a hínár szaga áradt. – Üdvözlet, földi emberek! – mondta Sam hangosan, és megmutatta műanyag pisztolyát. – A Marsról érkeztünk meg hozzátok! A horgász még csak meg sem moccant. – Pszt! – suttogta, és nyakát előrenyújtotta, mint egy liba. Úgy tetszett, hogy a szeme, mint valami mágnesre, a parafa dugóra tapad, amely éppen abban a pillanatban csöndesen megmozdult. – Hé, nem hallottátok? A Mars bolygóról repültünk ide! – ismételte meg Sam makacsul. A horgász hátrafordult, és szemét összehúzva rájuk nézett. Majd

felállt, és kihúzta a vízből a horgot. – Várjanak egy kicsit – mondta közömbösen. Majd lehajolt, kinyitotta a dobozt a kukacokkal, és turkált benne. Végre kiválasztott egy kövér kukacot, és ügyesen ráerősítette a horogra, majd lendületes mozdulattal újra visszadobta a horgot a vízbe. – Szóval maguk iderepültek. Igen, emlékszem, azt mondták, a Marsról Miközben beszélt, szemét le nem vette az úszóról. – Hé, Winnie! – kiáltott át a másik horgásznak. – A Marsról repültek ide A másik feleletül morgott valamit. – Nos, most meg vagy győzve? Éppen úgy történt, mint ahogyan a vicclapban leírták! – súgta oda Sam a bátyjának. – Engem Sandersnak hívnak – mondta az ismeretlen. – Maguk miatt egy pompás halacskát szalasztottam el. Itt mindig jó fogás van De a halak nagyon ijedősek A legkisebb zajra bottal ütheti az ember a nyomukat! – Évekig hallgattuk a rádióműsoraitokat, hogy megtanuljuk a nyelveteket –

közölte Sam, aki nem nagyon tudta, hogy mit kellene még mondania. – A rádióműsorokat. értem És mikor érkeztek? – Tegnap, ebéd után. A repülő csészealjunk itt van nem messze, a tisztáson – Aha! Ebben a szempillantásban az úszó megmoccant. A Sanders nevű férfi villámgyorsan kirántotta a horgot. A zsinórról egy jókora törpeharcsa lógott le, amely most kétségbeesetten dobálta magát a fűben. A horgász óvatosan levette a harcsát a horogról, felemelte a vízzel telt vödör tetejét, és beledobta a zsákmányt. – Tudják mit? – mondta azután, miközben előkotorta a kukacokkal telt dobozt. – Most nem érek rá beszélgetni. Ilyenkor a legjobban harapnak a halak Jöjjenek el úgy körülbelül két óra múlva, majd akkor megbeszéljük a dolgot. Minden rábeszélés hiábavaló lett volna. Archie személyesen meggyőződött róla, hogy a horgászokról terjesztett csodálatos történetek egyáltalában nem túloznak – még a Marslakók

megjelenése sem képes elvonni őket kedvelt időtöltésüktől, így nem maradt más hátra, mint hogy hazamenjenek. Így is tettek A Sanders nevű férfi összerakta horgászfelszerelését, és példáját a másik horgász is követte. Amikor megnézték a vödröt, amelyben az általuk fogott halak úszkáltak, arcukra elégedett kifejezés ült. – Mit akartak tőled? – kérdezte Winnie. – Semmit. Hiszen ismered ezeket a földieket Mindig csak a tréfán jár az eszük Csak egyet nem értek: ha mindenáron maskarát akarnak magukból csinálni, miért nem képesek valami eredeti dologra, miért mindig csak Marslakóknak adják ki magukat, és miért a repülő csészealjakat emlegetik? – Ugyan, kár ezen csodálkozni, Sanders. Honnan is tudhatnák, hogy a Mars lakatlan? – Ezzel egyetértek. De bosszant bennük a képzelet teljes hiánya Némán mentek az erdő irányába. Winnie félúton megkérdezte: – Mit gondolsz, ezek a törpeharcsák meg tudnak honosodni a

mi tavainkban? – Természetesen – felelte Sanders. – Kezdetben a kissé hidegebb északi tavakban kell őket elhelyezni, és azután később a meleg vizű tavakba engedni. Persze, nem egykönnyen boldogulnak. A Vénusz halai nem szeretik az idegeneket De biztosítlak, hogy a törpeharcsák hamar meghonosodnak nálunk! Kiértek a tisztásra. Sanders egy fura, ezüstös színű tárgyat vett elő a zsebéből, megnyomta a kapcsolóját, és mintha varázsbot intésére történne, a tisztáson repülő csészealj jelent meg. – Ez a tökfilkó azt erősítgette, hogy éppen itt szálltak le – jegyezte meg Sanders, miközben a feljárón haladt. Alig csapta be maga után az ajtót, a repülő csészealj úgyszólván elolvadt a levegőben. Hajtóművének zúgása a felrepülés pillanatában alig volt erősebb az erdő fölött keringő szúnyograj zúgásánál. Nem csoda, hogy az emberek közül senki sem hallotta meg De egyébként is, még ha látni lehetett volna a

repülő csészealjat, kinek tűnt volna fel a jelenléte? A folyónak ezen a szakaszán senki sem volt, csak a horgászok, és azok, amint az köztudomású, amikor halásznak, semmit sem látnak a vízen libegő úszón kívül. Karig Sára fordítása Sandy Fisher BÚCSÚ A CIVILIZÁCIÓTÓL És eljött az idő, mikor semmi sem dolgozott, még az emberek sem. Éjjel kettőkor arra ébredtem, hogy cseng a telefon. Harry Emelin hívott, és már az első szavainál tudtam, hogy szörnyen bosszankodik. – Az ördögbe is, Poekel – harsogott a készülékbe itt van a porszívótok, és épp most próbál rámászni Phyl varrógépére. Egyből remegés állt a gyomromba. – Nézd, Harry, még fiatal, és nem talál magának jobbat – szóltam sóhajtva. – Értem én, értem, de neked is be kell látnod, mégsem illő, hogy a srácok előtt. – Jó, jó, mindjárt megyek és hazahozom. Felkeltem, és magamra vettem valamit. Martha is felébredt, felült, s rám nézett

nagy álmosan. – Semmi különös – nyugtattam csak a porszívónk lógott meg újra. – Átment Emelinékhez? – kérdezte, haját szeméből kisimítva. – Most hágja meg a varrógépüket. Utálkozó hangot hallatott, visszafeküdt, és befordult a falnak. Eloltottam a hálószobában a villanyt, aztán lementem, ügyelve, hogy fel ne ébresszem a gyerekeket, és kinyitottam a bejárati ajtót. Az éjszaka csípős levegőjében kitisztult a torkom, leheletem párafelhőcskékben lebegett az utcai lámpák fényében. Átkocogtam Emelinékhez Tornácukon égett a villany, Harry már várt rám a ház előtt. – Borzasztóan sajnálom – mondtam bűnbánóan, miközben felfelé lihegtem a lépcsőn. – Nem tudod az ajtód zárva tartani? – kérdezte Harry szemrehányóan. – Dehogynem. Csak az az átkozott izé rájött, hogyan kell elhúzni a reteszt – Biztosan nem fogod elég szigorúan. Bementünk. Phyllis, Harry felesége fogadott az előszobában, magára kapva

pongyoláját – Szevasz, Poke – üdvözölt. – Bocsásd meg, hogy Harry olyan kurtán-furcsán telefonált, de felhúzta, hogy olyan csúnyán kiborultam. Azt hiszem, az a micsoda kissé megviselte az idegeimet. – Semmi baj. Hol van ő? A konyha felé pislogott. – Úgy látszik, már lemondott a varrógépről, és most a konyhát szaglássza körbe. – Mi a fenét keres? – Kutya legyek, ha tudom. Phyllis vezetésével kivonultunk a konyhába. Valóban ott volt, a padló réseit szimatolva buzgón igyekezett előre a fal mentén. – Gyere, Herman – szólítottam itt az ideje, hogy hazamenjünk. – Felnyaláboltam, erre szaglászni kezdte a fülem. – Ugye, nem piszkított be semmit? – érdeklődtem kifelé indulóban – Dehogy – válaszolt Phyllis csak amikor hirtelen itt termett, nagyon megijedtem. – Talán akkor jutott be, mikor ajtót nyitottál valamiért. Megrázta a fejét. – Láttam volna. – No, holnap majd beszélünk róla. És te is bocsáss meg,

Phyllis Jóéjszakát, Harry – Jóéjszakát, Poke. Megvárták, míg leérek a lépcsőn, aztán bezárták az ajtót. Nemsokára a tornácuk is elsötétült. Most már csak a miénk fénye világított; afelé vettem az irányt, karomban a csendesen fészkelődő porszívóval. – Hogy csinálhattál ilyesmit! – korholtam útközben. – Mi a csodának nem maradtál otthon? Világos, hogy párt keresett. De a kilétével nemigen lehetett tisztában, mert különben túlzás lett volna, hogy egy varrógép is megfeleljen neki. Mióta ez a különös história néhány héttel ezelőtt elkezdődött, kissé idegesen találgattam, legközelebb melyik gépünkre jön rá a bolondja. Gondolom, nem lenne kellemes, ha egyikükmásikuk – teszem azt, a tűzhely – ide-oda csörtetne a házban Hazaérve gyengéden leeresztettem a porszívót a konyha padlójára. – Most pedig figyelj rám – mondtam neki ma éjszaka nincs több hancúrozás. Szépen lefekszel ide, az

ágyikódba. – Egy halom rongy felé böktem, amiből fészekfélét csináltam neki Fekhelyéhez gurult, engedelmesen ráhuppant, és csövét maga köré kanyarította. Ellágyultam. A kredencen álló bádogdobozokban kotorászva összeszedtem egy marék földimogyorót, és tenyeremen feléje nyújtottam. – Kössünk békét. Nesze Csövével kezem felé kígyózott, kényeskedve megvizsgálgatta, azután felszippantotta a csemegét. Elégedetten fújt egyet, kényelembe helyezkedett és elpihent – Fogadok, hogy most megjátszod magad – szóltam búcsúzóul de elég legyen a zűrből, hallod-e! Kimentem, becsuktam a konyhaajtót, és eloltottam a villanyt. Aztán bezártam a pinceajtót is, és feltettem a kulcsot a szemöldökfára. A bejárati ajtónál egy ideig azon törtem a fejem, hogyan tudnám bezárni úgy, hogy ne bírhasson vele az a ravasz ördögfióka. Végül újra lementem az alagsorba, beletúrtam néhány porlepte szerszámosdobozba, és előhalásztam

egy műanyag tasakba csomagolt kampót, gyűrűvel. Felvittem, az ajtóra szereltem, jó magasan, közel a felső sarkához, ameddig egy porszívó nem ér fel. – Eltört valamit? – kérdezte Martha álmosan, amikor visszafeküdtem. – Hűm. – Zümzümöt csinált a nappali szőnyegén? – Ugyan, gondolod, hogy képes volna erre? – Miért ne? Hiszen egyébként mindenhez ért. Mormogtam valamit, és eloltottam a villanyt. Másnap reggel éppen kávéztunk, amikor ismét csengett a telefon. – Jó reggelt – köszöntem a kagylóba szórakozottan. – Mr. Poekel? Itt a Los Angeles Times beszél Nincs kifogása ellene, ha egy emberünk kimegy megnézni, mi folyik magánál? – Ide hallgasson. Igazán sajnálom, hogy félrevezették – mondtam –, de egyáltalán nem folyik itt semmi. Valaki rossz tréfát űz magukkal Ezt tisztázni kell – No ne mondja, Mr. Poekel! – Isten bizony. Nézze, az egyik szomszédom, Harry Emelin viccből azt meséli városszerte, hogy én

robotokat építek a lakásomon. Hát ebből egy szó sem igaz – Közben tehetetlenül néztem, mint mászik le a kávéskanna a mosogatóba, fordítja el csőrével a csapot, és kezd vidám pancsolásba. – Igazán? – Igazán. Hallgassanak meg, emberek Én csak egyszerű, korosabb temetkezési igazgató vagyok, közönséges átlagember, aki nem akar mást, mint élni a maga kis életét és összekaparni egy kevéske dohányt. Az ilyen reklám pedig ront az üzleten, mert mint biztosan tudja, a szakmámat általában nyugodtnak hiszik. – Lám, erre nem gondoltam. – Az az igazság – folytattam, belemelegedve a témába –, hogy ez a tréfa olyan népszerűséget szerzett nekem, amiért lehet, hogy majd megrovást kapok a vizsgáló bizottságtól. Nagyon hálás lennék, ha legalább maguk élni hagynának – Már majdnem sírtam Martha helyeslően bólintott. – Izé, erről sejtelmünk sem volt, de igazán nem. megbízható forrásokból hallottuk, és azt hittük.

– Nem tesz semmit. És nagyon köszönöm a megértésüket Ha szükségük volna bármire, ami a profilomba vág, forduljanak hozzám bizalommal. Szeretném, ha a kedvességüket százszorosán viszonozhatnám. Azt mondják, valóságos művész vagyok a szakmában – Hm, igazán kedves. – Szóra sem érdemes – tettem le a kagylót. – Nem volt ez egy kicsit erős? – aggódott Martha. – Á, dehogy. – És mi lesz, ha eszükbe jut, hogy ellenőrizzék? – Szent isten! – csaptam a homlokomra. Úgy kongott, mint egy görögdinnye – Majd én fedezlek – mondta életem párja kedvesen. – Ha hívnak, azt mondom, elutaztál – Hova? – Hát a temetkezési vállalkozók konferenciájára. – Felállt, hogy a mosogatóhoz menjen és kivegye a kannát. Rápaskolt, aztán visszarakta a kredencre, mire az elvonult duzzogni egy kávésdoboz mögé. Feleségem felsóhajtott, vette a szivacsot, és törölgetni kezdte a mosogatót, mert körül a fal és előtte a padló

tele volt kifröcskölt vízzel. Újból szólt a telefon. Martha letette a szivacsot, és a kagylóért nyúlt Mögéje lopakodtam, és orromat a hajába fúrva átkaroltam. Hajából a háziasszonyok sajátos reggeli illata, parfüm és mosogatószerszag elegye áradt. Hátranyúlt, és bordáim közé döfte a mutatóujját – Egy perc türelmet, megnézem, hogy beszélhet-e vele – szólt a telefonba. Határozottan ráztam a fejem. Eltakarta a mikrofont. – Egy Monsignor fene-tudja-kicsoda akar veled beszélni – sziszegte. – Ejha! – vettem át a kagylót. Martha meglepődve felnyikkant: a porszívó szagolgatta kutatón a combját. Ráütött, mire a kis kíváncsi visszahúzódott, és visszatért eredeti foglalatosságához, folytatva a padlódeszkák szimatolgatását. – Halló. – szóltam óvatosan a készülékbe – Itt Monsignor Scopazzi – zengett egy érces hang a fülembe. – Parancsoljon – válaszoltam szórakozottan. – Nos, igen, bízom benne, hogy

ami a helyzetét illeti, tehetünk majd önért valamit. – Ennek igazán örülök. – Hát igen, az ilyen ügyeket természetesen nem magam intézem, de összehozhatjuk valakivel, akinek megvan a kellő felszerelése. – Remek. Mikor beszélhetek vele? Az érces hang kuncogott. Mintha Orsón Wellest hallottam volna Richelieu bíboros szerepében. – Csak nyugalom, fiam. Ördögűzők nem teremnek minden bokorban, legalábbis ma már nem Felvilágosult korban élünk. A kredencre pillantottam, ahol a kenyérpirító meg a konzervnyitó ádáz harcot vívott egy vekni kenyérért. – Nekem úgy tetszik, még nem elég felvilágosult. – Akkor hát nem zavarom tovább lényegtelen részletekkel, majd az irodám gondoskodni fog az ön számára valakiről. – Nézze, mindez nagyon szép, de nem lehetne az illetőt mindjárt ideküldeni? – Mintha egy kissé izgatott lenne, Monsignor! – mondta a telefon. – De mennyire hogy izgatott vagyok. Hosszas szünet állt be. – Hát

akkor – tért vissza a hang – majd megnézzük, hogy tehetünk-e még ma valamit. Azt hiszem, a szóban forgó személy ebben a pillanatban valahol Los Angeles körzetében tartózkodik. Igen, hamarosan visszatérünk az ügyre – Nagyon köszönöm. – Szóra sem érdemes. Egyébként nagyon lekötelezne, ha megengedné, hogy jelen legyek az. izé szertartáson – Hogyan? – A készülék ártatlan volt, a Monsignor telefonált. – Mit nyújthatnánk egy Monsignornak vacsorára? – kiáltottam oda Marthának. – Szereti a lecsót? – kérdezte vissza. – Próbálja nem szeretni. – Majd ismét a telefonba: – A világért sem zavar, Monsignor, boldogok lennénk, ha megtisztelne, és velünk vacsorázna. Étkezéseink igen szórakoztatóak – Köszönöm. Az izé, meghívásuk fölöttébb csábítónak hangzik Hát akkor majd még találkozunk. Visszatettem a kagylót a falikészülékre, és a kredenchez mentem, hogy a küzdő felektől a kenyeret elragadjam. –

Mit tegyünk, hogy egy Monsignor otthon érezze magát? – tudakolta Martha. – Először is dugd el a hétágú gyertyatartót. Csengettek. Kimentem, Martha pedig nekiállt főzni Gondom volt rá, hogy először a kampót emeljem ki a gyűrűből, és úgy nyissak ajtót. – Mister Poekel? – Egy pasas állt az ajtóban jegyzetfüzettel. – Kicsoda? – Poekel, William J. Poekel Mondja, maga az, akinek valami fura zűrje van a holmijával? Átnéztem a válla felett. Meglehetősen új, jellegtelen, olcsó kocsi állt a járda mellett, márkajelzés nélkül, hátsó sárhányóján ostorantennával. – Sajnálom – válaszoltam Poekel néhány hónappal ezelőtt elköltözött. Fura egy alak volt – Ez igaz? – Igaz hát. Egy padlásszobában lakott Az asszony meg én sohasem tudtuk, mikor van itthon, mikor nincs. Lehet, hogy egy kicsit különös pasas volt, de mindig udvarias, és a lakbért is mindig pontosan fizette. A fickó arca megnyúlt. – Nem tudja, most hol

található? – Sajnálom – válaszoltam –, halvány fogalmam sincs. – Nem adhatna valami leírást róla? – Nem is tudom – tűnődtem –, nincs rajta semmi rendkívüli. Talán öt láb négy vagy öt hüvelyk lehet, amolyan hajlott hátú, érti? És bandzsa a fél szemére. A pasas hátrapillantott a kocsijára, majd vissza rám. – Hát akkor kösz, öregem. – Nincs mit. Hanem hallja, ha már itt van, nem érdekelné egy Encyclopaedia Britannica? Vadonatúj, teljes sorozat. Univerzális, rengeteg dologban nyújt felvilágosítást Igazán olcsón adom. – Hm, nem, köszönöm. Most pedig vissza kell mennem a laphoz – Nos, értesítsen, ha meggondolta magát. El sem tudja képzelni, mit veszít vele – Maga ilyesmiket árul? – Az asszony szerint én vagyok Nyugat legjobb ügynöke. Azt mondja, ha továbbra is tartom a szintet, jövőre még osztályvezető is lehetek. Bizony, uram Akkor aztán igazán tudnék csinálni valamit az érdekében. – Hm, ez igazán

nagyszerű lenne. – Akkor hát el ne feledkezzék rólam. Nevem Hendrickson, Claude Hendrickson Itt a telefonszámom. Hívjon csak fel, ha meggondolta magát – Leírtam egy számot, és odaadtam Még vállon is veregettem. – Talán hasznát tudná venni egy kis tudománynak – Hogyne. A viszontlátásra – Lehátrált a lépcsőn – Aztán majd lássam máskor is, hallja-e? Néztem, ahogy visszament a kocsijához, és elhajtott. Nem állt meg a tömb egyik házánál sem, és így sikerült egy kis haladékhoz jutnom. Már befelé indultam, amikor megjött Harry Emelin. Üdvözöltük egymást, aztán kimentünk a konyhába. Martha éppen a konzervnyitót páholta el, mert bemászott a hűtőszekrénybe, és kiborította a tejet. – Ennek véget kell vetnünk – nézett rám a feleségem kétségbeesetten. – Szevasz, Martha – köszöntötte Harry. – Szevasz, Harry. Sajnos csak nescaféval tudlak megkínálni A kávéskannánk folyton a padlóra ürít. – Annyi baj

legyen – mondta Harry kegyesen. – Lehet, hogy az időjárás teszi, azért olyan szeszélyes. Asztalhoz ültünk. Martha egy közönséges fazékban vizet tett fel forrni, aztán közénk ült ő is. Állát jobb tenyerébe, balját karomra fektette – Újság? – – érdeklődött Harry. – Ha jól tudom, semmi. – A keverőgép – szólalt meg Martha. – Nincs ott, ahová tegnap este tettem – Gondolod, hogy sétálni ment? – Nem tudom, lehet, hogy valami lelökte. – Ki volt az? – kérdezte Harry. – Hogyhogy ki? – Hát az a pasas odakint. – Ja, vagy úgy? Azt hiszem, a Timestól jöhetett. A Times emberei mászkálnak ilyen kocsival – Mondtál neki valamit? – Hát bolond vagyok én? Hogy nyüzsögjön a ház az idegenektől? Mondtam, hogy nem jó helyen jár, és felajánlottam megvételre egy sorozat enciklopédiát. – És meg tudtad győzni? – Biztosan. Még a telefonomat is megadtam, arra az esetre, ha meggondolná magát – Mi a fene? –

Szóval hogy adtam neki egy számot. Ha feltárcsázza, majd szerez neki a Santa Monica-i rendőr-főkapitányság pár kellemetlen percet. Azok nem árulnak enciklopédiát – Megfogadtad a tanácsomat? – Melyiket? – Hogy próbáld ki az ördögűzést. – Ja? Hogyne. Felhívtam az első személyt, akiről feltételeztem, hogy ért hozzá valamit egy rabbira gondoltam történetesen, ő elküldött valakihez, aki összehasonlító mitológiával foglalkozik az egyetemen, az pedig egy papot ajánlott Santa Monicából. Most úgy látszik, olyanra találtam, aki ismer valakit. Először ugyan azt hittem, hogy csak a telefon viccelődik, de lehet, hogy valóban az a pap hívott fel. Beígérkezett ma este vacsorára – Én is átjöhetek? – Persze. De csak ha meg tudod enni az erős lecsót – Azt hiszem, igen. Megnézted ma reggel a grafikoníró-készüléket? – Igen, de nem volt rajta semmi. – Lássuk csak. – Felállt, és a grafikoníróhoz ment, amely a

hűtőszekrény mellett, a kredencen állt. Felpattintotta, és leemelte a fedelét Szórakozottan fütyürészve átfutotta a skálát. Aztán visszahelyezte a fedelet, és visszajött az asztalhoz – Rendesen működik – Szóval – mondtam – ez azt jelenti, hogy a szobában nincs elektromágneses tér. – Azt. Nincs más, mint a szokott háttérsugárzás és 60 hertz Azt pedig joggal feltételezhetjük, hogy ilyen kis frekvenciának semmi köze az egészhez. – Megvakarta a fejét – Kifogytam az ötletekből. Marad az ördögűző – Nem olyan biztos, hogy beválik. – Akkor még mindig el tudod adni a házat. – Köszönöm szépen. Felálltam, és tétlenül lődörögtem a konyhában. A tiszta kis helyiséget a mosogató feletti ablakon át beragyogta a nap, sugarai halványsárgán verődtek vissza a falakról. Látszólag normális volt minden, olyan, mint bármelyik más kertes házban – kivéve a kávéskannát, amely ismét leereszkedett a mosogatóba, mert

megérezte a víz szagát. Most ott lubickolt a csap alatt, és nyilván remekül szórakozott. – Nem ötlött fel benned valami szokatlan emlék abból az időből, amikor ez kezdődött? – kérdezte Harry. – Még nem. Az első, amire emlékszem, körülbelül egy hónapja történt Annyi volt az egész, hogy mikor egy reggel lejöttem, a kenyérpirítót egy pirítóshalomban találtam. Aztán meg egy este itt ülünk, és látjuk, hogy felbontja a csomagot, és teletömi magát kenyérszeletekkel. Aztán jött a konzervnyitó, a kávéskanna, a porszívó, most pedig, az ördög tudja, talán a keverő is. És eddig még semmi nyom, amiből sejthetnénk, hogy mi is folyik itt voltaképpen – Miből gondolod, hogy az ördögűzés segíteni fog? – Olyan régóta csinálják már. De ördögűzés ide, ördögűzés oda – róttam a konyhát nekem eredmények kellenek. Meg az a régimódi, jó amerikai szellem Mert bármilyen furcsán is élünk ebben a gépmenazsériában,

ne mondja senki, hogy a helyzetem reménytelen. – Félek, hogy a helyzete reménytelen – jelentette ki Mobutu, az ördögűzőnk. Már túl voltunk a vacsorán. Mozgalmas esténk volt, és most kimerültén tekintett fel misztikus kellékeinek halmazából. – Hogyhogy reménytelen? – tudakolta Martha. – Nem lehet, hogy elfelejtett valamit? – Nos – kelt fel Mobutu a padlóról –, bár az ördögűzés nem a főfoglalkozásom, azért profi vagyok. És véleményem szerint az itt nem jelent megoldást Mobutu úgy huszonhárom éves lehetett, sötét, kifogástalan utcai ruhát és Angéla Davisfrizurát viselt. Most zavartan vakargatta hajkoronás feje búbját – Akadna valaki más is a fakultásán? – érdeklődött a feleségem. – A fakultásomon? Ugyan – válaszolta Mobutu én joghallgató vagyok. Ezen a szakon pedig senki sincs, aki ilyesmihez értene. Hacsak nem felelne meg maguknak olyasvalaki, aki nem kimondottan szakmabeli. – Kiről lenne szó? –

Hát, tudok két Zen-szakértőt meg valakit, aki egy pogány szekta tagja. – Szomorú. – Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz a véleménye. – Mobutu csomagolni kezdett – Mondja csak – kérdeztem és magának, a jogásznak mi köze a valláshoz? Vagy helyesebb, ha okkultizmusnak hívom? – Már régóta érdekel mind a kettő – magyarázta Mobutu, folytatva a csomagolást. – Ha az egyetemet itt elvégeztem, átmegyek Oxfordba. Néhány éven belül én leszek az egyetlen az Egyesült Államokban, akinek egyaránt meglesz egyházi és polgári jogból is a diplomája. – Hm, igazán? – Sajnálom, hogy az ördögűzés nem segített a. problémájukon – Ezt szépen mondta. Harry, aki érdeklődéssel figyelte beszélgetésünket, most közbeszólt: – Ki a hibás benne? – Én ugyan nem. azaz a hiba nem az ördögűzés módszereiben van – mondta Mobutu óvatosan. – A jelek arra mutatnak, hogy nem a rosszindulatú szellemek mozgatják e tárgyakat. Más szóval,

úgy látszik, nincs itt semmi kiűznivaló – Akkor hát mihez fogjunk? – kérdeztem. Gondosan egymáshoz illesztette ujjhegyeit. – Gyermekpszichológushoz fordultak már? A kopogószellem-jelenségekre gondolok, tudja. – Az én gyermekeim nem bolondok – szakította félbe Martha komoran. – Nem úgy értette – vetettem közbe. Mobutu bólintott. – Persze, hogy nem. Egyszerűen csak azt akartam mondani, hogy serdülőkorban levő nőnemű gyermekeknél gyakran fordulnak elő ilyen jelenségek. – Nincsenek lányaink – mondta Martha látható megkönnyebbüléssel. – Ez igazán sajnálatos. – Sajnálatos? Ezt hogy érti? – Ők talán magyarázatul szolgáltak volna. Megszólalt a telefon. Martha kiment a konyhába, hogy felvegye, de csakhamar visszatért – Phyllis hív, Harry – közölte. – Miért nem hoztad magaddal? Harry a telefonhoz ment. Mobutu a holmiját szedegette össze, és a Monsignor is indulni készült már, elhessegetve a lába körül

okvetetlenkedő porszívónkat. – Sajnálom, hogy nem értünk el semmi érdemlegeset – jelentette ki. – Mindazonáltal a látogatásomat. hm igen érdekesnek találtam Harry visszajött. – Mi van? – kérdeztem. – Phyllis azt mondja, hogy a varrógép le akarja ráncigálni a függönyöket a nappaliban. – Úristen – mondta a Monsignor. – Meglehet, hogy ö – mormogta Mobutu szedelőzködve. Hirtelen sikoltás hallatszott a konyhából. Kirohantam, nyomomban Harryval és Mobutuval Martha kétségbeesetten igyekezett szabadulni a telefontól, de az elkapta a zsinórjával, és a hajába kapaszkodott. Hát befellegzett a telefonálgatásnak is – gondoltam lemondóan Sebaj, ott a nyilvános állomás az üzletközpontban. Másnap reggel három körül valami felriasztott. Különös zajok, halk csikorgások és csipogások, zizegések és zörgésék töltötték be a házat. Martha is felébredt – azt hiszem, mindketten ugyanazt éreztük: itt valami komoly

van készülőben. Felkeltünk, felöltözködtünk és lementünk. Minden háztartási eszközünk ott tolongott az ajtó körül, az előszobában A nagyobbak neki-nekilódultak, hogy kidöntsék, a porszívó pedig a kampót nézte ki magának, de nem tudta elérni. Ahogy álltunk, és néztük őket, dübörgés hangzott fel a teraszról: a színes tévénk gurult be kerekein, hogy ő is csatlakozzék a többiekhez. Úgy tömörültek az ajtónál, mint az állatkertből kitörésre készülő állatok. Egymásra néztünk. – Azt hiszem, ki kéne engednünk őket – mondta Martha –, ha ennyire ki akarnak jutni. Egyetértettem. Átnyomakodva a tömegen kiemeltem a kampót a gyűrűjéből, és kitártam az ajtót. Egy csomóban tódultak ki és lefelé a lépcsőn Már-már aggódni kezdtem, de rájöttem, hogy nincs miért: végig az utcán világítottak az ablakok. A házak előtt csoportokba verődve kiabáló és sikoltozó emberek álltak félig öltözötten, és amerre

néztem, csak úgy nyüzsögtek a gépek mindenütt. Néhányan közülük mint patkányok surrantak lábunk között, krómozott tagjaik villogtak az utcai lámpák fényében. Körülnéztem. Harryék házában is égett valamennyi lámpa Kézen fogtam Marthát, és feléjük indultunk. Félúton Harryval találkoztunk – Amikor elkezdődött a hecc, próbáltalak hívni, de a telefonunk is elment – kezdte Harry. – Elment? – El bizony. Nem maradt belőle más, mint egy falból kiálló drótdarab Kikocsizott a bárpultunkon. – Kikocsizott? – Valahogy úgy – lefelé mutatott az utcán. Mintegy százlábnyira tőlünk egy képeslaptartóval kombinált tévéállvány gurult, tetején és rekeszeiben kisebb tárgyak tömkelegével. Távolabb, az útkereszteződéseknél holmi apróságok folyama áradt elszántan nyugat felé. Bármerre néztem, ugyanaz mindenütt A gépek valamelyik útkereszteződés felé igyekeztek találomra, és mihelyt odaértek, nyugatnak fordultak.

Mögöttünk hangos reccsenés hallatszott, majd deszkák ropogása. Harry Austin Americája tűnt fel a garázs szétzúzott ajtajában, és fordult ki az úttestre. Néhány perc, és újabb reccsenéseket hallottunk, a kocsik tömegei lepték el az utat. Volt, aki megpróbált gyorsan kaput nyitni előttük és lenyomni a féket, de ez csak keveseknek sikerült; az autók többsége lefelé tartott az utcán. A kisebb tárgyak sokasága riadtan szökkent félre az útjukból Búsan néztem én is a VW-lakókocsink után. Talán megállíthattam volna, de valahogy az volt az érzésem, hogy nincs értelme. Menjen csak minden a maga útján – Menjünk az utcára! – javasoltam Marthának. – Lehet, hogy nem vesznek észre a kocsik Szótlanul körülnézett és bólintott. Phyllis is megérkezett, és megfogta Harry kezét Egymásra néztünk Harryval, és szavak nélkül is közös elhatározásra jutottunk: a közelben van egy nagy klubépület, oda megyünk. A felvonók nem

működtek, s ez várható is volt. Vagy tizenhat emeletet kellett megmásznunk, hogy a napozóra felérjünk. Útközben a tárgyak hordáival találkoztunk, mind az ellenkező irányba tartott. Kenyérpirítók és kávéskannák, tévékészülékek és hűtőszekrények, rádiók és sztereók iparkodtak lassan, gurulva-mászva lefelé. A nagyobbakat és kerekeken járókat potyautasok hadai szállták meg. Egyesek tudomást sem vettek rólunk, míg mások érdeklődve vettek szemügyre. Óvatosan kikerültük őket Fenn a napozón körültekintettünk. Már tömve volt emberekkel; egyre csak bámultak lefelé, értetlenül. Fémfolyam tűnt fel a hold és a lámpák fényében, lassan, kitartóan hömpölygött az Óceán felé. Az áradatból csak a házak szigetecskéi emelkedtek ki Az úttesteket, a járdákat, a kerti pázsitokat mozgó alakok lepték el seregestül. Járdától járdáig kialudt lámpájú autók zsúfolódtak össze, s vonultak nyugat felé. Valahonnan

messziről sikoltásokat és összetört üveg csörömpölését hallottuk. És egyszerre minden fény kialudt körülöttünk. Most, hogy kilehelte lelkét a sok-sok ezer ventillátor meg az a néhány légkondicionáló, ami még megmaradt, mélységes nyugalom borult a városra. Hirtelen hatalmas, mérhetetlen súlyú generátorok tűntek a szemembe Gépészeik rémületére ők is felkerekedtek, hogy tartóikat átszakítva, tápvezetékeiket eltépve, nehézkes dübörgéssel nyugat felé vegyék az útjukat. Lent a mélyben, az utakon gépek milliói vonultak elszántan, zúgásuk tisztán hatolt fel hozzánk, mint a közönség moraja, amikor lassan betölti a nézőteret. Ameddig csak szemünk ellátott, mindenfelől mozgó árnyak rajzolódtak ki a telihold világában. Mind nyugatnak tartott És nyugaton, mintegy ötmérföldnyi távolságban ott volt a Csendes-óceán. Mind a négyen egymásra pillantottunk. Azután fenn a tetőn, kiabáló és vitázó emberek

közepette, átfogtuk egymás vállát – és mosolyogtunk. Mintha szilveszter este lett volna Nem tudtuk, mi folyik odalent, de érdekesnek ígérkezett. Fél hét felé hazasétáltunk. Az utcák akkorra már jórészt kiürültek, de néha még ki kellett kerülnünk egy-egy készüléket – azt a fúrógépet is, melybe sípcsontomat majdnem belevágtam –, vagy utat engedtünk egy mosogatónak, hogy elgurulhasson mellettünk műanyag görgőin. Az égen vörös sugarak pásztáztak, és a látóhatár mögül felbukkant a nap Ekkor Harry felkiáltott: – Oda nézzetek! Fenn a magasban picinyke madarak seregei szálltak. Utasszállító repülőgépek – s reméltem, utasok nélkül mind-mind nyugatnak tartott. Alattuk, a fák fölé emelkedve kis, madárforma tárgyak rajzottak ki a házak ablakain. Csapongva igyekeztek egyre magasabbra, és ívben hajló nyakuk vágyakozva fordult az Óceán felé. Fogasok voltak. Tömérdek ruhafogas Egy időre elsötétült tőlük az ég,

és röptük suhogása tisztán, élesen szelte át a hajnali levegőt. Megálltunk Marthával, és kéz a kézben vártunk, míg elhúztak felettünk. Ekkor, a változhatatlanban megnyugodva, rádöbbentünk, hogy bizonyára most látunk utoljára emberkéz alkotta műveket az égen. Az utcán itt-ott összetört holmik hevertek. A kevesek, akik el tudtak jutni az autójukhoz, most eredménytelenül fáradoztak azon, hogy begyújtsák őket. Felvillant bennem a sejtés, hogy ezek a kocsik már nem indulnak el soha – mert halottak, reménytelenül halottak. Valahogyan, nem tudni, hogyan – és nem tudnak majd rájönni a mérnökök sem –, az autók és a többiek, amelyek nem csatlakoztak a kivándorláshoz, soha többé nem fognak működni. Mindnyájan bementünk a nappaliba. A ház kísértetiesen csendes volt – puszta és elhagyatott. Martha a konyhába ment, hogy megfőzze a kávét, de persze a konyha is üres volt. Eltűnt a kávéfőző – és vele a tűzhely, a

hűtőszekrény, a keverőgép, a kenyérpirító, még a konzervnyitó is. Egy törött drótdarab, mely a fal egy színehagyott foltjából meredt elő, volt minden, ami a telefonból megmaradt. Tudtam, hogy a ház többi része – és nyilván az egész világ – ilyen, de átkozottul sok időbe telik, míg mindenre fény derül. Martha kávésdobozzal meg egy kis üsttel tért vissza. – Mi lenne, ha tüzet raknánk? – kérdezte. Fát vettem ki a ládából, Harry gyújtóst szerzett, és pár perc múlva már vidám lángocskák lobogtak a kandallóban. Martha egy ócska folyóirattartó drótjából edénytartót fabrikált, és a tűz fölé állította. Rátette az üstöt, és hamarosan kész volt a kávénk Keserű volt ugyan, meg túlságosan erős is – de azért csak kávé. Belső sugallatomat követve a teraszra mentem, és a heverő mögött megleltem öreg gitáromat, amelyen annyit játszottam valamikor régen. Behoztam, számolva azzal, hogy az elektromos

hangszerek is csatlakoztak a többi géphez. A padlóra telepedtem, és hogy kipróbáljam, megpengettem egyik húrját. A gitár nagyszerűen szólt Eldúdoltam néhány hangot majd egy kis dallamot, és egy ideig Phyllis is együtt zümmögött velem. – Hát így vagyunk – nézett körül Harry. – Bizony így – visszhangoztam. – Vajon hogy lesz ezután? – tűnődőt Phyllis. – Nem tudom – szóltam de holtbiztos, hogy érdekes lesz. Harry felnevetett. – Mi az, ami olyan mulatságos? – kérdezte Martha. – Csak az jutott eszembe, mindjárt ideje, hogy munkába menjek – kuncogott. – Utasításokat telefonálni, géppel összeadni, xeroxokat csinálni, számítógépet programozni. – Miért ne vennél ki egy szabadnapot? – vetette fel Martha. Ezen aztán olyat nevettünk, hogy még az oldalunk is megfájdult belé. Mikor derültségünk alábbhagyott, és már épp csak hogy kuncogtunk, Phyllis újabb ötlettel állt elő. – Ezen a tűzön akár egy

jó, kiadós reggelit is meg tudnánk főzni – mondta. – Nosza – helyeselt Martha. Belekotortak egy rakás konzervbe, amit a hűtőszekrény hagyott a konyha padlóján. Harry a tűz elé kuporodott, és kezét melengette. Arca szokatlanul békés volt – Min elmélkedsz? – tudakoltam tőle. – Az ennivaló-termelésen – válaszolta vigyorogva. Ismét felvettem és megpengettem a gitárt. Bizony, még jó sokat kell gyakorolnom, míg valamire viszem. De nem sietős a dolgom. Van időm bőven Kovács Géczi Judit fordítása Robert Silverberg GYÚJTÓPONT Holis Bork szövetségi főmegbízott magabiztos férfi volt, és ha mégis valami különös nyugtalanság vett erőt rajta, amikor első ízben meglátta a Mellidán-VII-et, ez nem azért volt, mert kétségei támadtak a saját képességeit vagy a Szövetségnek mint civilizációs hatalomnak tekintélyét illetően. Nem, ennél bonyolultabb és mélyebb dolog nyugtalanítja – mondogatta magában, miközben a

hadihajó leszálló pályára állt a Szövetséghez nem tartozó bolygó körül. Borkot az a küszöb alatti reakció aggasztotta, amit a leszállás egész ideje alatt érzett. Gondolataiba merülten ült, mozdulatlan szemmel nézve maga elé. Emberei messze elkerülték Ennyi figyelmesség – gondolta – jár is a Szövetség követének, ha az szemlátomást mélyenszántó gondolatokkal foglalkozik. A többiek a kilátófedélzet túlsó végén csoportosultak, és lebámultak a ködfelhőbe burkolt sárgászöld gömbre, amely hamarosan a messzi világokra kiterjedő Szövetség legújabb szerzeménye lesz. – Nézzétek csak! – szólt Vyn Kumagon. – Úgy úszik a légkörében, mintha levesbe mártották volna. – Kíváncsi vagyok – mondotta Hu Sdreen –, milyen érzés klórt belélegezni és széndioxid helyett szén-tetrakloridot kilélegezni. – Nekik mindegy – vetette oda Kumagon. Bork parancsnok felkapta a fejét. Megtalálta a választ: immár tudja, mi

az, ami nyugtalanítja A Mellidán-VII más volt. A szövetségi égitestek népei, sőt még a Naprendszer négy nem szövetségi bolygójának lakói is osztoztak egy látszólag egyetemes jellegzetességben: oxigént szívtak be, és szén-dioxidot bocsátottak ki magukból. És a mellidánok? Az ő anyagcseréjük klór-széntetraklorid cikluson alapult. Náluk ez bevált, de mégis különös volt – más volt És ez a más nyugtalanította Bork szövetségi főmegbízottat valamilyen mély, homályos, félig megragadott gondolat síkján. Megrázta fejét, hogy agya kitisztuljon, és csuklója mellett bekapcsolta a hangtovábbítót. – Meddig tart a leszállás? – Harminckilenc perc múlva kezdjük el az utolsó kört – közölte a vezérlőközpont. – Létrejött a kapcsolat a mellidánokkal. Ők fogják irányítani a leszállást Bork hátradőlt a kényelmes habszivacs hálóban, és megnyugodva egymásba kapcsolta tizenkét hegyes végű ujját. Már nem volt

gondterhelt A Mellidán-VII idegensége ellenére sem lesznek nehézségek. Perceken belül megérkeznek, és a múltban szerzett tapasztalatok alapján bizonyosnak látszik, hogy csak idő kérdése, és a Szövetség bekebelezheti a négyszáznyolcvanhatodik égitestet. Később Bork a hátsó kilátófalhoz állt, és lenézett a bolygóra, míg a szövetségi hajó lefelé száguldott a borongós, zöld légkörön keresztül. Az a küldetésünk – gondolta –, hogy civilizáljunk. Hogy felkínáljuk a jótéteményeket Négy galaktikus év telt el azóta, hogy az első szövetségi felderítőhajó leszállt a Mellidán-VIIen. Merőben szándéktalan akció volt: az előzetes felderítés megállapította, hogy nincs sok értelme oxigén típusú életet keresni egy olyan bolygón, amelynek klórból áll a légköre, és amely egy fehér törpecsillag körül kering. Ezt mindenki hamar megértette Kevésbé könnyen értették meg, hogy lehetséges nem oxigénen alapuló

anyagcsere is. A statisztika is ellene szólt: a Szövetség 485 égitestjét egytől egyig oxinitrogén légkör vette körül, és a légzés-fotoszintézis ciklusa vég nélkül váltogatta az oxigént és a széndioxidot. Ugyancsak ilyen felépítésű volt a Szövetségen kívül álló Naprendszer négy lakott bolygója is. Olyan szabály volt ez, amely alól nem találtak kivételt. És akkor egyszer csak Dos Nollibar járőrhajóján – amelynek támaszpontja a Vronik-XII-n volt a meghajtólánc három tagja kijavíthatatlanul összeolvadt, és a hajó bukfencezve zuhant bele a Mellidán-VII klórgázos légkörébe. A tizenegy szövetségi felderítőre csak hat hét múlva talált rá a mentőhajó. A kimentett Dos Nollibar parancsnok és tíz embere fedezték fel a mellidánokat, és vették fel velük a kapcsolatot. Bork szövetségi főmegbízott az átlátszó fal mögül figyelte, hogy hajója miként robban bele a bolygó sűrű, zöld leplébe, és közben lelki

szemei előtt újra megjelentek Nollibar felderítő jelentésének sorai. Bork a jelentést frissítőként vette elő a tizenkettedik órában, s nem is eredménytelenül. „. lakói külső felépítésükben nagyjából emberszabásúak, noha belső állományuk valószínűleg csaknem szilárd. Erről később kell majd bizonyságot szerezni, ha rendelkezésünkre áll egy példány a teljes kivizsgálás céljából. .a légkör fő összetevői: hidrogén, klór, nitrogén, hélium Más gázokból is találhatók kisebb mennyiségek. Oxigén nincs Ez a keverék természetesen belélegezhetetlen a Szövetség határain belüli élet minden formája számára. .az átlagos hőmérséklet abszolút 260 fok Az állati szervezetek szén-tetrakloridot bocsátanak ki magukból légzési hulladékként; a növények ezt lebontják klórra és szénhidrogén komplexekre. A népesség növényeket és kisebb állatokat fogyaszt, sósavat iszik .a bolygó kormányának székhelye

alighanem közel van leszállásunk helyéhez, hacsak az idegenek szándékosan félre nem vezettek bennünket, vagy mi félre nem értettük őket. Természetesen valamennyi adatunk ideiglenes jellegű, és további megerősítésre szorul, majd ha ezt az égitestet is állományába vette a Szövetség, és az tovább tanulmányozás tárgyává tehető.” Nos, ez Bork feladata. Amióta Nollibar előterjesztette jelentését, tehát négy esztendőn át készült Bork arra a feladatra, hogy bevigye a Szövetségbe a Mellidán-VII-et. Nollibar hangfelvételeket készített a nyelvükről, és néhány havi hangtani elemzés elegendőnek bizonyult egy nyersfordítás kidolgozásához, amely lehetővé tette Borknak, hogy megtanulja és beszélje a mellidánok nyelvét. Nem volt vitás, hogy a feladat sikeres megoldása előléptetéssel kecsegtetett: esetleg galaktikai főtisztté nevezik ki, de legalábbis harmadosztályú felügyelővé. A tíz szövetségi küldött közül,

akiknek a feladata az újonnan felfedezett bolygók besorolása volt a Szövetségbe, az első osztályú felügyelő őt szemelte ki erre a munkára. Ez jelent valamit – gondolta Bork –, egyetlen más égitesten sem kényszerítenék a szövetségi küldöttet, hogy vegye fel a közvetlen személyes kapcsolatot a beolvasztandó faj vezetőivel. Ugyanakkor itt Bork megérezte, hogy valaki áll mögötte. Megfordult Kommunikációs segédtisztje, Vyn Kumagon volt. Ki tudja, mióta állt ott Kumagon, és nézettel a válla felett? Borknak nem volt ínyére főmegbízotti magányának ez a megsértése. Ráadásul Kumagon zöld szeme – gyralin őseinek örökségeként – kissé ferde vágású volt. Bork valamennyi őse a Szövetség első bolygójáról, a Vengóról származott, ezért enyhe megvetést érzett segédtisztje iránt. – Tessék? – kérdezte szelíden, de a lenézés árnyalatával. Kumagon ferde vágású szeme élesen szegeződött a szövetségi küldöttre.

– Uram, a mellidánok felvilágosítást kérnek tőlünk. – Mégpedig? – Tudni szeretnék, uram, hogy milyen közel akarunk leszállni a terrabeliek szállásához. Bork szinte levegő után kapkodott a meglepetéstől. – Miféle terrabeliek szállása? – Azt mondják, hogy a terrabeliek támaszpontot létesítettek itt néhány hónappal ezelőtt. De uram! Nem jól érzi magát? Ön. – Mondja meg nekik – emelte fel a hangját Bork –, hogy nem akarunk öt mérföldnél közelebb, sem tíz mérföldnél távolabb leszállni a terrabeliek szállásától. Le tudja fordítani a nyelvükre? – Igen, uram. – Akkor továbbítsa az üzenetet. Bork dühében átkozódni szeretett volna. A Belügyben nagyot hibázott valaki – gondolta Megengedték, hogy a földiek leszálljanak egy olyan égitesten, amelyet a Szövetség számára akarnak megnyerni. Hihetetlen, valóban! Ennyire visszataszítót, mint ez a bolygó, Bork még sohasem látott, márpedig elég sok

bolygót látott életében. A hajó orrában körös-körül eltolhatok voltak a fényellenzők, következésképp ha Bork odaállt, úgy láthatta a Mellídán-VII-et, mintha nem is hajóból nézné. Nem volt valami kellemes látvány. A vidék egészen sík volt, minden irányban hosszan elnyúlva terpeszkedett a kopár, szürkésbarna föld, apró halmokká felkunkorodva a távoli látóhatáron. A talaj baktériumok jelenlétére utalt – anaerob baktériumokéra természetesen, amelyeknek nincs szükségük oxigénre. Tengereket is látott Bork, a légkörből kicsapódó szén-tetrakloridból képződött csillogó felületű, sekély tavakat. Ezekben a tavakban növények tenyésztek: rút, ragacsos növények, mintha vastag, szőrös kötelekre szürke hólyagok fürtjeit fűzték volna fel. Laposan feküdtek a fürtök a szén-tetraklorid tavak fényes tetején, és ide-oda sodródtak. Bork látta, amint feltűnt egy mellidáni, térdig belegázolt a tóba, és a

hólyagokat felszedve vaskos, kerek vállára dobálta őket. Földműves volt, nem vitás Az idegenről ekkora távolságból alig lehetett valamit megállapítani, kivéve, hogy teste a rákokéhoz hasonlóan több ízületből állt, egyébként emberszabású volt; bőre vastagnak, viaszosnak látszott, akár az állatbőr. Nollibar járőrparancsnok abból a feltevésből indult ki, hogy a mellidánok protoplazmájának alapanyaga a paraffinsor valamelyik eleme; alighanem igaza volt. Vastag klórgáz felhők ülték meg a tájat, sárgászöld kárpittal vonva be az eget. Valahol az égbolt tetején égett a nap: a Mellidán. Vadul izzó fehér törpe volt, hőjét felemésztette a nagy távolság, és felfogták a légkör fő alkotóelemének, a klórgáznak a hullámai. A Bork elé táruló látvány másik határozottan kirajzolódó eleme az a lakótömb volt, amely mintegy nyolcmérföldnyire egyenesen nyugatra lila árnyalatú, ívelt műanyag boltozatként emelkedett ki a

kopár pusztaságból. Bork látott már ilyen dómokat több mint negyven évvel ezelőtt, amikor az utolsó Terra-expedíció tagjakent szolgált. Akkoriban még csak ötödfokú attasé volt, noha ezt követően gyorsan emelkedett a ranglétrán, egészen a szövetségi megbízott tisztségéig. A Terra-küldetés idején az öreg Morvil Brek volt a szövetségi főmegbízott, aki nagyszerű pályafutása alatt tizenkét világgal gyarapította a Szövetséget. Breket jelölték ki arra, hogy végrehajtsa az ötödik kísérletet a Naprendszer besorolására. A küldetés kudarcot vallott: a terrabeli kormány erélyesen visszautasította a szövetkezési javaslatokat. Ezek után Brek rövid és keserű beszédében elismerte a rendszer Szövetségen kívüli státuszát. A beszéddel a küldött nem érte el célját: a terrabeliek nem változtattak eredeti elhatározásukon. A galaxisbeliek eltávoztak, és a visszaúton látott Bork ilyen ibolyaszínű dómokat a Sol-IX hófútta

lapályain, ahol a terrabeliek tábort létesítettek. Bork összevont szemöldökkel nézett maga elé. Terrabeliek a Mellidán-VII-en Miért? Miért? – Érintkezésbe léptünk a mellidán vezetőkkel, uram – szólt kedvesen Kumagon. Bork levette szemét a terrabeliek dómjáról. Úgy tűnt neki, mintha látta volna őket, amint járkálnak a lakótömbben – sápadt bőrűek, tízujjúak, szinte visszataszítóan szőrösek, és arcukon mindig ott ül az az átkozottul ravasz kifejezés. A képzelet játéka. Sóhajtott – Add át a vonalat – mondotta segédtisztjének Bork. – A székemből fogok beszélni velük Bork lomhán elterpeszkedett a habszivacs heverő bonyolult redői között, megpöckölt egy fogantyút az alján, és a heverő gyengéden rezegni kezdett, és gyúró mozdulatokkal száműzte Bork izmaiból a feszültség és fáradtság nyomán felhalmozódott mérget. Egy perc múlva kivilágosodott a kommunikátor ernyője, és megjelent rajta a táj

körképe. Három mellidáni nézett vele farkasszemet. Krétafehérek és szőrtelenek voltak Szemük mélyre süppedt kerek koponyájukban, erőteljes, kör alakú dudorok vették körül, s időnként gyors rezgésű hártya fedte el villanásnyi időre. Szájuk (ha ugyan száj volt) csupán keskeny, ajaktalan rés. A szemek és a száj között középúton három orrcimpa tompa háromszöget formált, míg a fejükön kétoldalt látszó gömbölyded kitüremlés alighanem a fülnek felelt meg. Borkot nem lepte meg, hogy csak felületesen hasonlítanak a szabványos humanoid típushoz; az egyenes tartású, humanoid kétlábúaknak van a leghatékonyabb megjelenési formájuk, amely gyakorlatilag minden ilyen élőlény sajátja. A szövetségi küldött megszólalt: – A Világok Szövetsége nevében köszöntőm önöket. Nevem Holis Bork, címem szövetségi főmegbízott. Az idegenek közül a középső megmozdította ajaktalan száját, szavak bújtak ki belőle. A

nyelvi formák is szabályokat követtek. – Ebben a hónapban én vagyok a vezető. Nevem nem fontos Mit kíván tőlünk az ön Szövetsége? A válasz, miként várták is, csaknem ellenséges hangvételű volt. Ami Borkot illeti, húsz éve töltött be szövetségi küldötti tisztséget, és ezalatt feladatai a cselekvést a feltételes reflexek sorozatára redukálták. A inger B választ vált ki, ez C módszer alkalmazását vonja maga után – A Szövetség – mondotta Bork – vagy harmincezer fényévnyi területen szétszórt, négyszáznyolcvanöt világból áll. Fővárosa és első bolygója Vengo, amely a Darkir-rendszerben található. A Szövetséget alkotó népek páratlan egységben élnek Jelenleg az össznépesség száma huszonhétmilliárd. A Szövetség keretében a tagsági státus szabad és egyenlő jogokat biztosít, teljes képviseletet és egy tizenegyezer éves galaktikus civilizáció minden áldását. Diadalmasan elhallgatott. A statisztikai

adatok rendeltetése az volt, hogy tiszteletet és félelmet ébresszen, és természetes módon elvezessen a válaszingerek következő csoportjához. A Szövetség pszichometrikusai fejlesztették ki ezt a módszert az elmúlt évezredek során. Mindamellett a mellidán vezetők válasza megrázkódtatásként érte Borkot. Az idegenek így szóltak: – A terrabeliek miért nem tartoznak a Szövetséghez? Bork a következő fogalomcsoportra volt felkészülve, és már éppen hozzáfogott volna érvelése második szakaszához, amikor a mellidánok váratlan és nem a tárgyhoz tartozó kérdése bevágódott idegrendszerébe, és vad rezgésbe hozta elméje szépen elrendezett áramköreit. A pillanat hatása szédítő volt, de Bork csaknem azonnal visszanyerte önuralmát, és egy másodperc múlva kapásból megfogalmazott egy olyan új választ, amelytől azt remélte, hogy megfelel az új helyzet követelményeinek. – A terrabeliek – mondotta – nem éltek a

lehetőséggel, hogy csatlakozzanak a Szövetséghez. Ezzel tanújelét adták, hogy nincsenek birtokában az igazán galaktikus gondolkodású fajok bölcsességének és érettségének. Lehetetlen volt megmondani, hogy az idegenek csaknem mozdulatlan arcvonásai milyen érzelmeket rejtettek. Bork azon kapta magát, hogy egész testében reszket Gondolatban előjegyezte, hogy ha majd visszatér a Vengóra, generáloztatja idegrendszerét. – Ön ezzel azt mondja – folytatta az idegen hogy a Szövetséghez tartozó világok magasabb rendűek a Terrához tartozó világoknál. Mennyiben? Újabb megrázkódtatás Bork idegeinek. A beszélgetés előre nem látott módon kezdett alakulni. Ezek az átkozott terrabeliek! – gondolta És kétszeresen átkozott a biztonsági szolgálat, amely tűrte, hogy ezek megvessék itt a lábukat, miközben a Szövetség küldötte már úton volt! Bork olajzöld bőrén verítékpatakok eredtek. Zubbonyának gallérja már bizonyára elázott

Elméjében megfelelő érvek után kutatott, válaszul a konok idegenek kérdésére, és végül is a következőket mondotta: – A Szövetséghez tartozó világok annyiban magasabb rendűek, hogy gondolataik, érzéseik és céljaik tökéletesen egybevágnak. Szellemi törekvéseinknek és kereskedelmi forgalmunknak közös az alapja. Közösek a törvényeink, a műalkotásaink, közös a gondolkodásunk A földi emberek szándékosan kívül rekesztették magukat közösségünk sáncain, ezzel elvágták magukat a galaxis minden más civilizált világától. – Tőlünk nem vágták el magukat. Egészen szívesen jöttek ide, és már három vezetési időszak óta itt vannak. Ezek az átkozott terrabeliek! A fenébe is az átkozottakkal! – Meg akarják rontani magukat – jelentette ki kétségbeesetten Bork. – Le akarják téríteni a helyes útról. Ezek rosszindulatúak: minthogy saját közösségellenes beállítottságuk miatt képtelenek csatlakozni a galaktikus

társadalomhoz, megpróbálnak egy ártatlan világot magukkal rántani ugyanabba a posványba, ugyanabba a. Bork hirtelen elhallgatott. Keze reszketett, teste verítékben fürdött Leverten ismerte be, hogy pályafutása alatt első ízben fogalma sem volt, milyen gondolatsor következzék. Itt és most elszenvedendő kudarca miatt vajon minden elúszik-e – az előléptetés, a dicsőség, a múltbeli érdemek? Arcizma keményen megfeszült. – Tárgyalásainkat holnap folytatjuk – közölte érdes hangon. – Nem akarom napi teendőik végzésében feltartani önöket. – Helyes. Holnap a tőlem balra álló személy lesz a vezető Intézze majd hozzá a szavait Siralmas állapotában nem érdekelték Borkot a formaságok. Sebtében megszakította az összeköttetést, és zaklatottan, verítékben ázva visszasüppedt habszivacs bölcsőjébe. Zubbonyzsebéből elővett három zöldarany anyagcsere-serkentő labdacsot. Gyorsan bekapta őket, és amikor szervezete visszanyerte

egyensúlyát, hátradűlve tűnődni kezdett a beszélgetés gyalázatos folyásán. A beszélgetést természetesen lehallgatták és rögzítették – gondolta Bork. Ez azt jelenti, hogy Vyn Kumagon meg még hat-hét mérnök fültanúja volt a szövetségi főmegbízott ügyefogyott magatartásának ezen az első megbeszélésen – és minthogy a beszélgetés immár visszavonhatatlanul a rekeszes tároló foglya, a titkos lehallgatók hosszú láncolata fog csemegézni rajta a Mellidán-VII-től a Vengón át az első osztályú felügyelőig. Bork tudta, hogy jóvá kell tennie hibáját. Töretlenül bíztak benne – de hát ki láthatta előre, hogy a Terra ellenpropaganda-erőket vetett be a Mellidán-VII-en? Ez a tény kizökkentette nyugalmából. Újra át kell gondolnia magatartását. Nem kétséges, hogy a terrabeliek itt vannak, és az sem kétséges, hogy megtették az első lépéseket az idegenek jóindulatának megszerzésére. Milyen lépéseket? Ez a

hiányzó adat A kiindulópont bármilyen lehetséges elgondoláshoz: mi a terrabeliek célja? De ez a kiindulópont hiányzott. Kérdés, nincs-e valamilyen stratégiai elgondolásuk a Mellidán-VII-tel kapcsolatban. Ez valószínűtlennek látszott, hiszen cseppet sem volt vonzó ez a világ. Védőbura oltalma nélkül egyetlen terrabeli kolónia sem tudná itt fenntartani életét. Hacsak nem arra gondolnak – fontolgatta hűvösen hogy birtokukba veszik a bolygót, és egy új Földet csinálnak belőle, mint tették a Sol-II-vel, a Sol-IV-gyel és a Sol-VI egyik holdjával. Ez ugyan a mellidánok kipusztítását vagy deportálását jelentené, de törődnek is ezzel a terrabeliek! Ám ennek ellene szólt, hogy ha ilyen terveik vannak, miért választanának ehhez egy lakott világot, amikor még saját rendszerükben is van lakatlan bolygó? Bork arra kényszerítette önmagát, hogy a gyarmatosítás tervét elvesse, mert az semmiképpen sem valószínű. Talán a Terrának

van valami olyan ismeretlen gazdasági szükséglete, amelyet a Mellidán-VII ki tud elégíteni? Talán. A szövetségi küldöttet fejfájás gyötörte. Nem volt most könnyű számára a fejtörés Hamarosan feltápászkodott a székből, és ment lefeküdni. Kialakult gyakorlata volt annak, ahogyan a világok a Szövetséghez hasonultak. Ez a gyakorlat az évezredek során csiszolódott ki, azóta, hogy a Vengo tizenegyezer galaktikus esztendővel ezelőtt kinyújtotta kezét három testvérvilága után, vagyis azóta, hogy a Szövetség megszületett. Ez a gyakorlat rendszerint bevált A növekedés eleinte lassú volt. Az első ezredfordulóig két naprendszer öt lakott világgal A második évezredben három naprendszer négy világgal. A következőben tizenegy, ezt követően tizenhét világ. Így ment ez egészen addig, amíg immár négyszáznyolcvanöt világot tereltek be a Szövetség védőkarjai közé – amióta Bork élt, tizenkilencet. Mindössze négy világ

utasította el a csatlakozást: a négy Terra-világ – az utolsó két évszázadban ötször kísérleteztek velük sikertelenül. És íme, most a Mellidán-VII az ellenszegülés jeleit mutatja Bork úgy határozott, hogy addig alkalmazza a mellidánokkal szemben az ősi szövegeket és meggyőzési módszereket, amíg ellenállásuk meg nem törik. Az erőszak természetesen kerülendő; a Szövetség már évezredekkel ezelőtt kinőtte az erőszakot. Voltak más módszereik Amikor másnap a három mellidáni visszatért, hogy Borkkal találkozzék, a szövetségi főmegbízott felkészülten várta őket; idegei rendbe jöttek, szellemileg friss és éber volt. Észrevette, hogy mára valóban megváltozott a rend: megtörtént a bolygó vezetésében a havi csere. A megbeszélést Bork kezdte: – Tegnap szó volt azokról az előnyökről, amelyeket a Szövetséghez való csatlakozás biztosít az önök világának. Ön olyan véleménynek adott hangot, hogy esetleg nagyobb

rokonszenvvel viseltetnek a terrabeliek iránt, mint irántunk. Volna olyan szíves, és közölné velem, hogy milyen biztosítékokat adtak önöknek a Terra küldöttei? – Semmilyeneket. – De hát. – A terrabeliek óvtak bennünket attól, hogy csatlakozzunk a Szövetséghez. Szerintük az önök ígéretei hamisak, önök becsapnak minket, és amilyen óriások, egyszerűen lenyelnek. Bork megkeményedett. – Kérték arra önöket, hogy írjanak alá velük valamiféle szerződést? – Nem. Semmiféle szerződésről nem volt szó – Akkor hát mit csinálnak itt megérkezésük óta? – kérdezte Bork dühösen. – Felmérik a bolygónkat, tudományos kutatásokat végeznek, vizsgálódnak és tanulnak. Az önök Szövetségéről se beszéltek sokat, de óvtak bennünket önöktől. – Nincs joguk ellenünk hangolni a tudatukat! Mi jóhiszeműen jöttünk ide, hogy bebizonyítsuk önöknek, milyen sok előnyt biztosít a szövetséghez való csatlakozás. – A

terrabeliek meg jóhiszeműen jöttek, hogy bebizonyítsák az ellenkezőjét – felelte kérlelhetetlenül az idegen. Bork hirtelen mintha érzékelte volna a teremtmény testetlenségét, különös szénhidrát anyagcseréjét és klórt belélegző tüdejét. Úgy rémlett neki, hogy a mellidánok merev, fehér arca álarc, amely alatt további álarcok rejlenek. – Kinek higgyünk? – kérdezte az idegen. – Önnek vagy a terrabelieknek? Bork megnedvesítette a belső feszültségtől kiszáradt ajkát. – Világos, hogy a földi emberek hazudnak. Mi filmeket és térképeket hoztunk magunkkal, hogy bemutassuk galaktikus fejlettségünket. A Szövetség egyértelműen előnyben részesítendő azzal a gyökértelen, társtalan élettel szemben, amit a terrabeliek választottak maguknak. Gondolkodjanak ésszerűen, barátaim! Jobb volna, ha a Szövetséghez való csatlakozás elutasításával elvágnák magukat a galaktikus élet fő áramától? Önök értelmesek, erre

azonnal felfigyeltem. Miért húzódnának vissza? Ha nemet mondanak a Szövetségnek, lehetetlenné válik önök számára a kulturális vagy a kereskedelmi kapcsolatok felvétele a Szövetséghez tartozó világok bármelyikével. Önök – Kérem, válaszoljon erre a kérdésre – szakította félbe a mellidáni: – miért van szükség a maguk Szövetségére? – Tessék? – Miért nem lehetnek kölcsönös kapcsolataink anélkül, hogy csatlakoznánk? – Miért? Azért, mert. Bork levegő után kapkodott, mint a szárazra vetett hal. Ez a váratlan, idegrázkódtató kérdés késpengeként hatolt a bordái közé. Felismerte, hogy nem tud válaszolni az idegen kérdésére. Semmiféle kész mondat nem jutott az eszébe. Hetet-havat összehordott, elvörösödött, és végül a visszavonulásnak ugyanahhoz a taktikájához folyamodott, mint az előző napon. – Ez a kérdés további tanulmányozást igényel. Holnap ugyanebben az időben folytatjuk a megbeszélést. A

mellidánok képe kiúszott a fényernyőről. Bork segédtisztjét, Kumagont kapcsolta – Lépjen érintkezésbe a terrabeliekkel – mondotta. – Most rögtön tárgyalnunk kell velük – Azonnal – felelte Kumagon. Bork komoran nézett maga elé. Segédtisztje csaknem örvendezőnek látszott Mintha mosoly bujkált volna a szája sarkában. Aznap, egy későbbi időpontban a szövetségi hajó rakétatölcsérei közelében megnyílt egy fedélzeti zsilipajtó, és egy szárazföldi jármű fényes, bogárszerű teste bújt elő belőle. Talpai a csupasz mellidán talajhoz ütődtek, és gyors iramban tovavitték a járművet. Holis Bork szövetségi küldött és két segédtisztje, Hu Sdreen ötödosztályú és Brul Dirrib harmadosztályú attasé foglalt helyet benne. A szárazföldi jármű keresztülgázolt a lapályon, a szén-tetraklorid csapadékból keletkezett sekély tavon, az ég alácsüngő sűrű kulimászán, és pillanatok múlva megérkezett a terrabeliek

ibolyaszínű lakótömbje elé. Itt kinyílt egy ajtó, és a jármű azon keresztül egy légzsilipbe jutott. A zsilipajtó sziszegve bezárult mögöttük, megnyílt egy második retesz, és oxinitrogén levegő áramlott be rajta. A kocsijából kiszálló Borkot és segédtisztjeit több terrabeli fogadta. Bork kényelmetlenül érezte magát jelenlétükben. Csinos, karcsú emberek voltak, tetterőseknek látszottak, többé-kevésbé egyformán öltözködtek. Egyikük – a legidősebb közülük – előrelépett, és a hivatalos szövetségi köszöntésre emelte a kezét, amit Bork gépiesen viszonzott. – Gambrell vezérőrnagy – mutatkozott be a terrabeli; folyékonyan beszélte a szövetségi nyelvet. A Terra bolygóra vezetett második expedíció tagjai annak idején megtanították a bennszülötteket a galaktika nyelvére, és azok azóta sem felejtették el. – Ez idő szerint én vagyok itt a felelős – mondotta Gambrell. – Gondolom, feljönnek velem az

irodámba, ott megbeszélhetjük a dolgot. Gambrell végigment egy alacsony fémházakból álló soron, és befordult egy emeletes ház kapuján. Bork követte, de segédtisztjeinek intett, hogy maradjanak lent Amikor megérkeztek, Gambrell helyet foglalt egy ütött-kopott faasztal mögött, a zsebében kotorászott, és egy csomag cigarettát húzott elő. Megkínálta vele Borkot – Dohányzik? – Köszönöm, nem – mondotta a szövetségi küldött, leplezve utálkozását. – Mi nem élünk ilyesmivel. – Persze, persze, megfeledkeztem róla – mentegetőzött mosolyogva Gambrell. – Nem zavarja, ha rágyújtok? Bork a fejét rázta: – A legkevésbé sem. Gambrell a cigaretta végéhez illesztette a gyújtókapszulát, majd kisvártatva megszívta a másik végén. Gambrell tökéletesen fesztelen benyomást keltett Bork nagyon felcsigázva érkezett erre a találkozóra, feszült minden idegszála. – Nos – fordult hozzá a földi ember –, miért kérte ezt a

találkozót, szövetségi küldött úr? Bork kérdéssel válaszolt: – Ismeri idejövetelünk célját? – Természetesen. Önök azért jöttek, hogy Szövetségükbe toborozzák a mellidánokat Bork igent bólintott. – Célunk tehát világos önök előtt. De miért vannak itt önök, Gambrell vezérőrnagy úr? Miért létesítette a Terra ezt az előőrsöt? A földi ember egyik kezével könnyedén végigsimította rövidre nyírt, őszülő haját, amely afféle zsúpfedélként fedte koponyája nagyobb részét. Bork a feje tetején levő hajcsimbókra gondolt – mindössze ennyi maradt rá a múlt hagyatékaként – és együgyűen mosolygott. Egy pillanat múlva Gambrell megszólalt: – Azért vagyunk itt, hogy visszatartsuk a Mellidán-VII-et a Szövetséghez való csatlakozástól. Elég világos? – Igen – mondotta kurtán Bork. – Megkérdezhetem, hogy milyen hasznot remélhetnek önök ettől a tudatos beavatkozástól? Felteszem, sőt kétségtelennek

tartom, hogy a Mellidán-VII-et afféle katonai támaszpontként kívánják használni. – Nem. Bork az utóbbi néhány nap alatt megtanult rugalmasnak lenni. Azon nyomban válaszolt a földi embernek: – Ebben az esetben valamilyen kereskedelmi cél lebeg a szemük előtt. Így van? A földi ember a fejét rázta. – Hadd legyek egészen őszinte önhöz, szövetségi küldött úr. E pillanatban semmire sem tudjuk használni a Mellidán VII-et. Átkozottul idegen világ ez az oxigént lélegzők számára, átalakítás nélkül semmire sem használható. Bork összevonta a szemöldökét. – Semmire sem tudják használni a Mellidán-VII-et? Akkor hát. ez azt jelenti, hogy semmi másért nem jöttek, csak hogy. – Pontosan. Hogy távol tartsuk a bolygót a Szövetségtől Az ember szemtelensége elképesztette Borkot. Már hogy a Terra minden ok nélkül, öncélúan meg akarja hiúsítani a Szövetség kezdeményezését?. – Az ügy nagyon komoly – jelentette ki Bork.

– Tudom. Komolyabb, mint gondolná, szövetségi küldött úr Nézze csak: tegyük fel, hogy ön elmondja nekem, miért kell most a Szövetségnek a Mellidán-VII. Bork az őrjítően nyugodt földi emberre meresztette szemét. – Azért van rá szükségünk, mert. mert Megakadt. Ez a kérdés is olyan volt, amilyeneket a mellidáni vezetők tettek fel neki Ugyanazt a belső reakciót váltotta ki. Ezek az alapvető kérdések mélyre döfnek – gondolta és nincs rájuk kész válasz. – Úgy látom, nehézségei támadtak – szólt lágy hangon Gambrell. – Íme, egy válasz az ön rész ére: egyszerűen csak azért kell, mert itt van. Hiszen tizenegyezer éve bevontak a Szövetségbe minden bolygót, amelyet csak bírtak, jóakaratú karjaik közé zárták őket, kultúrájukat a magukéhoz hasonították, és kiirtották a legkisebb különbségeket is, amelyek csak létezhettek imitt-amott. És nem látnak okot rá, hogy abbahagyják De semmire sem tudják

használni ezt a világot, így van? Nem tudnak kereskedni vele, nem tudnak itt gyarmatokat létesíteni, sem átalakítani üdülőbolygóvá. Hosszú történelmük során első ízben bukkantak rá egy lakott világra, amely teljesen hasznavehetetlen részét alkotná a szövetségi világok állományának. De önök ennek ellenére megkísérlik bevonni a Szövetségbe – Mi. – Maradjon csöndben – szólt rá élesen a földi ember. – Ne próbáljon vitatkozni, mert nem tudja, hogy kell azt csinálni. Azt se, hogyan kell gondolkozni A Vengo olyan régen gazda a házban, hogy önök minden agyi folyamatot egy sor feltételes reflexre redukáltak. És ha a szabványtól eltérőbe ütköznek is, csak tovább fújják azt, amit eddig. Találnak egy bolygót, tehát helyet kínálnak neki a Szövetségben, és hozzáfognak, hogy élve felhabzsolják. Különben is, mi a rendeltetése az önök Szövetségének? Bork most szilárd talajra került. – Egységesítő erőként

szolgál, amely összefogja a galaxis távoli világait, rendet teremtve a zűrzavarból. – Jó, elfogadom ezt a megállapítását, noha gépiesen darálta el. – A földi ember ültében előredőlt, és hideg tekintetét Bork szemére függesztette. – A Szövetség olyan nagy és összetett, hogy még nem szerzett ugyan tudomást róla, de háromezer évvel ezelőtt kimúlt, kiszáradt, szertefoszlott. Fuccs! A galaxisban rend van, megépültek a kereskedelmi utak, létrejöttek a kulturális érintkezés formái, feledésbe mentek a háborúk. Nincs többé szükség egy Vengóban székelő jótékony zsarnokra, aki biztosítja, hogy ne essen szét az egész. De önök még mindig folytatják, viszik bolygóról bolygóra a szövetségi örömöket, mintha ugyanolyan zűrzavaros volna a helyzet, mint volt azokban a barbár időkben, amikor hadvezér őseik első ízben szálltak hajóra Vengóban, hogy meghódítsák a világegyetemet. Bork mozdulatlanul ült, és közben arra

gondolt: ez a terrabeli elvesztette az eszét. Semmi értelme sincs annak, amit mond. Még hogy kimúlt a Szövetség? Képtelenség! – Tudtam, hogy a földi emberek bolondok, de hogy idióták is, ezt nem tudtam – jelentette ki könnyedén a szövetségi küldött. – Bárki láthatja, hogy a Szövetség él és egészséges, és így lesz örök időkig. – A szövetségek nem ilyen hosszú életűek. Még az „örök idők” felét sem érik meg Az önöké pedig évezredek óta halott. A Szövetséget a lendület még néhány évezredig továbbviszi ugyan, de e pillanatban már nem él. Bork felállt. – Nem tölthetem az időmet ilyen ostoba fecsegéssel – mondotta. Hangja megviselt volt – Visszatérek támaszpontomra. – A csillogó platina ékítményeket fogdosta merev, zöld zubbonyán. – És az önök gáncsoskodása ellenére sem teszek le szándékomról, hogy megpróbáljam csatlakozásra bírni a mellidánokat. Gambrell furcsa, sértő modorban kuncogott.

– Nos, jó, próbálja meg. Hajtogassa tovább a jelszavait és az üres érveit, amelyek széthullanak, ha mélyebb értelmüket keressük. Figyelmeztettük a mellidánokat Egyébként nekik is megvan a magukhoz való eszük, és nem könnyen hagyják befolyásoltatni magukat nagy szavaktól és rózsaszínű frázisoktól. Nem lesznek a maguk balekjai! Bork hosszan, némán és mozdulatlanul nézett a földi ember szemébe. Végül megszólalt: – Miért ez a kicsinyes rosszindulat az ön részéről? Miért teszi ezt, Gambrell? Ha maguk, terrabeliek nem akarnak csatlakozni a Szövetséghez, miért nem húzódnak vissza, és hagynak fel a mi dolgainkba való beavatkozással? – Azért, mert a mellidánok valami egyedülállót képviselnek a világegyetemben – felelte Gambrell. – És mert mi látjuk az értékeiket, ha maguk nem is látják Tudja, mi történnék, ha bevonnák szövetségükbe a mellidánokat? Egy évszázadon belül vagy ki kellene irtaniuk őket, vagy

száműzniük a Szövetség területéről. Ezek idegenek, Bork Minden ízükben és megváltoztathatatlanul idegenek. Nem ugyanolyan levegőt szívnak, mint maguk, nem ugyanazzal a táplálékkal élnek, a tüdejük nem azok szerint az elvek szerint működik, mint a maguké, az agyuk sem. – Mit számít? Gambrell nem hagyta beszélni, megállíthatatlanul folyt belőle a szó. – Ezek kivételesek a kozmoszban, Bork. Biológiai ciklusuk különbözik az oxigénszén ciklustól, és meglehet, hogy ők az egyedüli ilyen faj. Nem engedhetjük, hogy a Szövetség behatoljon ide, és elpusztítsa őket. Márpedig maguk elpusztítanák őket, mert mások, és a Szövetség nem tűr olyan eltéréseket, amelyek nem küszöbölhetők ki egy kis deportálással, agymosással és genetikai kozmetikával. – Bár követni tudnám nevetséges fecsegését! – horkant fel dühösen Bork. – De attól tartok, fecséreljük mindkettőnk idejét. Bocsásson meg, kérem Gambrell sóhajtva

állapította meg: – Nem figyelt rám, igaz? – Figyeltem. Miért olyan fontos ezeknek az embereknek az egyedülálló mivolta, hogy mindenáron meg kell őriznünk őket? Ahelyett, hogy a kérdésre válaszolt volna, Gambrell rászólt a másikra: – Hunyja be a jobb szemét, Bork. Jobbkezes, nemde? – Igen, de. – Hunyja be a jobb szeméti így. Észrevette, hogy a mélység érzékelése egy csapásra megszűnt? A szeme sztereó berendezés, ha az egyik gyújtópontot kikapcsolja, két kiterjedésben látja a világot, Bork, mi mindannyian, az egész galaxis, az oxigént lélegző, szénből felépült lények szemével látjuk a világot, és mindent elferdítünk, hogy beilleszkedjék ebbe a látásmódba. A mellidánok lehetnének a második szemünk. Ha nem nyúlunk hozzájuk, ha engedjük, hogy az eseményeket és jelenségeket szabadon, a maguk különleges, más, egyedülálló módján lássák, azt a bizonyos másik gyújtópontot szolgáltatják nekünk. Meg kell

őriznünk a magunk számára ezt a látásmódot. Ha engednénk, hogy a Szövetség megsemmisítse azt, begyömöszölve őket a szövetségi lét mindent felfaló, óriási amőbájába, meglehet, hogy soha többé nem találnánk egy ennyire más fajt, mint ahogy a világát vesztett szemet sem lehet még egyszer látóvá tenni. Ez az, amiért a tudatukat beoltottuk maguk ellen Ezért előztük meg önöket itt, és biztosítottuk, hogy a mellidánok soha ne csatlakozzanak a Szövetséghez. Nem is fognak csatlakozni. Bork dühösen válaszolt: – Igenis fognak! Nevetséges! Gambrell vállat vont. – Akkor hát rajta. Beszéljen a mellidánokkal, hadd lássa, mire megy velük Ez nem az a szabványos fajta, amellyel dolguk szokott lenni. A véletlen úgy hozta magával, hogy a mellidán vezetők magánáramkörön végighallgatták az egész beszélgetésünket. Ez felért egy arculcsapással. Borknak torkára fagyott a szó Az ajtóhoz lódult, és hang nélkül kioldalgott

Gambrell szobájából. Még hogy halott a Szövetség! Még hogy gyújtópont! A Szövetség igenis felszippantja a mellidánokat! De fel ám! A földszinten csatlakozott segédtisztjeihez. – Vissza a hajóra! – rendelkezett nyersen. – Beszélni akarok újra a mellidánokkal Még nem győztek le bennünket a földi emberek! A ragacsos, sárgászöld ködön keresztül a karcsú tű benyomását keltő szövetségi hajó felé hajtottak. Az úton Bork őrjöngve kutatott agyában valamilyen új érv után, mondatok után, amelyek még nem satnyultak puszta jelszóvá, és amelyeket még nem kezdett ki az idő. De egyetlenegy sem jutott az eszébe. Riadalom dörömbölt a mellkasában. Megjelentek az első sötét repedések önbizalma csillogó pajzsán – és talán a Szövetség sokat magasztalt tekintélyének pajzsán is. A földi ember szavai harsogva visszhangzottak agyában. „Soha nem kapják meg a Mellidán-VII-et – A Szövetség halott. – Gyújtópont – Idegen

nézőpont – Szükségszerű – Távlat” Azután a tizenegyezer éves galaktikus uralom rendíthetetlen tudata ismét megszilárdult benne. Bork visszanyerte nyugalmát; amit a földi ember mondott, az légből kapott értelmetlenség, merő képtelenség. A Mellidán-VII még nincs elveszve Még nincs Majd mi megmutatjuk nekik – heveskedett gondolatban. – Majd mi megmutatjuk nekik! Ám ez a régi küldöttszív nem volt már egészen biztos abban, hogy valóban megmutatják-e. Elek István fordítása Chad Oliver TÁVOL A FÖLDTŐL Stephen Hzau wa Kioko nesztelenül öltözködött, nehogy felébressze feleségét és fiát. Még korán volt – az afrikai nap csak halvány sugarakat vetett az ablakokra, s még nem forrósította fel őket –, de Stephen, miközben igyekezett zajtalanul lépkedni, gyötrő nyugtalanságot érzett. Régebben a felesége kelt fel elsőnek. Reggelije mindig várt rá: sűrű, forró, édes tea, teheneinek friss tejével keverve, meg

gőzölgő kása, amely a sambáján termesztett és megőrölt kukoricából készült. A fia addigra már kihajtotta a kraalból a gyönyörű, sovány marhákat, a juhokat és kecskéket, s megindult velük a hosszú útra, a víz felé. Stephen halkan, bosszúsan morgott. Elisabeth mostanában ritkán kelt fel dél előtt, s panaszai istenkáromlásnak hangzottak volna az anyja fülének – az öreg, ráncos, elcsigázott, töredezett fogú és aszott ínyű Wamwiunak, aki immár húsz esztendeje halott. És Paul – az egyetlen fia, igen, az egyetlen fia, egyetlen gyermeke! Paul azzal az idióta szakállával, azzal az egyetlen szál tollal, amelyet mint valami rézbőrű indián a fejszalagjába tűz. Paul Stephen a reggelijére állította be a tárcsát. Halgombóc, tojás, pirítós és kávé Egykettőre elkészült, pontosan másfél perc alatt De még ezt a várakozást sem érte meg. Az étel nem volt se jó, se rossz Csak egyszerű üzemanyagul szolgált, mint a benzin

egy motornak. Stephen gondosan öltözködött: rövid ujjú, fehér inget vett fel, nyakkendőt kötött, tartósított élű barna nadrágot húzott, és puha, szürke csizmát. Ez volt az egyetlen engedmény, amit a szabad ég alatti munkának tett. Kilépett a házból, s az ajtó csendesen becsukódott mögötte Stephen háza egy magas gerincen állt, ezer és ezer ház vette körül, színárnyalati különbségektől eltekintve mind pontosan olyan volt, mint az övé. Gyűlölte a házakat, s ez a gyűlölet újból és újból meglepte. Kisfiú korában ilyen házakról álmodott Azt mondta magának, hogy egy szép napon ilyen házban fog lakni, de valójában sohasem hitte, hogy így lesz – még akkor sem, amikor a megígért uhuru eljött, és egy csapásra olyan sok minden lehetségesnek látszott. Emlékezett még a régi házra, amelynek napszárította téglái az esős évszak beálltával omladozni kezdtek, a nádtetőre, a konyhai tűz felől áradó füst jó,

sűrű szagára. Annak idején azt mondogatták neki, hogy az a régi ház nem jó – s ő el is hitte. Egy pillanatig álldogált, belélegezte a reggelt. Észak felé, nem túlságosan messzire, Nairobi külvárosait látta. A várost körülvevő ipartelepek felett a levegőt máris beszennyezte a füst Majd nyugat felé nézett a síkságon át, amely valaha Masszaiföld volt. Az óriási ég, ez a hihetetlen kenyai égbolt most is úgy ívelt, mint mindig. És a fű is még mindíg nőtt – sőt most a modern földművelés jóvoltából még magasabbra s a lapos koronájú kis akácfák most is feketén rajzolódtak ki a felkelő napban. És el lehetett látni – talán fájdalommal eltelve – a távoli, ősi szavannára, és Stephen azt is világosan látta. És akarva, nem akarva észrevette annak az elektromos árammal töltött kerítésnek villanását is, amely a vadaskertet fogta körbe, s a távolban megpillantotta a Szafáriföld duzzadt fémkupoláit és csillogó

tornyait. A Szafáriföldet ilyenkor még nem nyitották ki, a helikopterek és az egysínű vasút csak két óra múlva kezdi majd ontani a Nairobiból érkező turisták seregét. De e sokmérföldnyi távolságból nézve nem számított, hogy a térség üres-e vagy zsúfolt. A Szafáriföld mindenképpen idegen test, oly képződmény, amely belevág a talajba, de gyökereket nem képes ereszteni. Stephent nem tévesztette meg, tudta, hogy csupán rikító, ízléstelen, jól olajozott gépezet, amely úgy szippantja be a pénzt, ahogy a vízilovak nyelik magukba a növényzetet. És mégis furcsamód vonzódott hozzá. Bizonyos értelemben véve az ifjúságát jelentette Ilyesmire vagy valami ehhez hasonlóra vágyott. Nem erőszakolta rá senki Örömmel fogadta, kinyújtotta felé a kezét, harcolt érte. És meg is kapta, de most már persze késő Mint kisfiú kiugrott volna bőréből örömében, de mint férfi már túl öreg hozzá. Mint férfi saját bőrén tanulta

meg, hogy nem mindig azok a legszebb álmok, amelyek megvalósulnak. De hát mint férfi is szövögethet még álmokat, muszáj. Stephen elfordította szemét a tájról. Égetőbb problémái vannak Itt van először is az eltűnt rinocéroszszarvak dolga. Aztán meg a csorda problémája, a tilosban legelésző csordáé Bebújt a kocsijába. Mindössze hároméves volt, egy Chevrolet Fekete és fehér csíkok tarkították, ami zebracsíkokhoz akart hasonlítani. Mindkét elülső ajtaján szép rendes, diszkrét betűkkel ez a felirat volt olvasható: KENYAI ÁLLATFELÜGYELŐSÉG, Főfelügyelő. Egy jó puskát, egy 375-ös Magnumot is tartott a kocsiban, a műszertábla alá beakasztva. A hátsó ülésen egy körülbelül hat láb hosszú, egyik végén villás bot hevert, mintha csak amúgy véletlenül, utógondolatként dobták volna be ide. Mostanában mindig ott hevert, ha Stephen munkába ment. Lehajtott a kocsival a dombon, és nyugatnak fordult, el a várostól. A

felkelő nap mögötte ragyogott. Előtte meg a széljárta füves pusztaság terült el A kapunál felmutatta igazolványát, igyekezett nem nézni a hatalmas táblákra. De persze muszáj volt odanéznie, hiszen ez a táblák rendeltetése. Az egyiken ez állt: TEKINTSE MEG AZ AFRIKAI VADÁLLATOKAT TERMÉSZETES KÖRNYEZETÜKBEN! Ez nem is hangzik túl rosszul, noha a parkban levő állatok jó része valójában már nem vad, s arról is lehetne vitatkozni, hogy ez a gondosan ápolt környezet mennyire természetes. Egy másik táblán ez állt: TEKINTSE MEG A VAD MASSZAI HARCOSOKAT, AMINT MEGLÁNDZSÁZNAK EGY OROSZLÁNT! A masszaik, akik még megmaradtak közülük, manapság már nem vadak, s a lándzsázás is csak amolyan vértelen látványosság. Egy harmadik tábla ezt rikoltotta: TEKINTSE MEG, HOGYAN FEDEZTE FEL SPEKE A NÍLUS FORRÁSÁT! Ezt az utóbbit is itt, a Szafáriföldön mutatták be, holott a park jó messze feküdt a Viktória-tótól. Egy további táblán ezt

lehetett olvasni: TEKINTSE MEG A MAU-MAU SZABADSÁGHARCOSOKAT! Ez legalább valóban az ő országuk, noha a Szafáriföld mau-maujai korántsem hasonlítanak azokhoz a rongyos, mindenre elszánt férfiakhoz, akiket Stephen ismert – mikor is? Nagyon-nagyon régen. Hétéves fiúcska volt, amikor a szükségállapotot kihirdették. Aztán egy újabb táblán ez állt: TEKINTSE MEG A HOLDÁLLOMÁST! A mau-mau harcosoktól hosszú út vezetett a világűr meghódításához, több szempontból is. De a Szafáriföld általános témaköre pontosan illett ahhoz, amit a neve sugalmazott. A szafári végül is nem egyéb, mint utazás, expedíció, amit lehetőleg valamilyen ismeretlen tájékra vezetnek. És szó, ami szó, a Szafáriföldön kiállított űrhajózási tárgyak a legjobbak közé tartoznak az egész világon. Csaknem olyan jók, mint a disneylandiek, ahová egyébként Stephen is ellátogatott. A kenyai kormány igyekezett a Szafáriföldön nemcsak a múltat, hanem a

jövőt is ábrázolni, s erre sok pénzt költöttek. Stephen behajtott a parkba, s itt aztán már nem lehetett több táblát látni. Szerencsére! Ebben a napszakban, mielőtt még a kocsik mindenfelé elárasztották az utakat, az ember szinte azt hihette. Emlékezett rá, milyen volt ez az ország még nem is olyan régen. Stephen kamba volt, 1945ben született a Machakos közelében húzódó dombokon (A turisták sose hallottak a kambákról, az ő népe nem volt olyan pittoreszk, minta masszaik, s nem is vezették a mau-mau forradalmat, mint a kikujuk. Egy-két antropológus írt ugyan a kambákról, de könyveiket senki sem olvasta.) Stephen az ötvenötödik évében járt, de már fiatalabb korában is jól ismerte ezt a földet. Ez valaha Masszaiföld volt, s határán terült el az ő törzsi földje, Ukambani Már akkor is járt erre, amikor még nem volt itt vadaskert. Emlékezett a barna fűre, a vörös porfelhőkre, az egyre apadó tavak tajtékos, zöld vizére.

Emlékezett az egykori masszaikra is, ezekre a magas, szikár harcosokra, akik ugyanolyan vörösokker-színű köpenyt hordtak, mint amilyen festéket az arcukra kentek, emlékezett hosszú, vaspengéjű lándzsáikra, a nagy, sovány zebucsordákra, a sárral és trágyával kitapasztott, barna, cipó alakú házakat körülvevő bozótsövényekre, s a mindenütt jelenvaló legyekre. Emlékezett, milyen rettegést okoztak a kamba kraalok ellen intézett masszai rajtaütések, emlékezett, hogyan rohant az apja az íjért és a mérgezett nyilakért. Most nem lehetett masszaikat látni, bár később néhányan harci díszben szolgálatban lesznek a Szafáriföldön. De Stephen látott, még innen a főútról is, néhány állatot (Emlékezett azokra az időkre, amikor egész Kenyában nem akadt a városokon kívül egyetlenegy kövezett út sem.) Baloldalt tőle, a bozótban öt zsiráf állt, hosszú nyélen ülő fejüket a környező akácosok fölé nyújtogatták, s

jellegzetes zsiráfkíváncsisággal figyelték őt. Ha megállna a kocsival, és egy ideig várakoznék, egyenest idejönnének, megpróbálnák bedugni fejüket az ablakon, nagy, hosszú nyelvüket öltögetnék, akár a kígyók. Egy struccot is látott, ahogy rendíthetetlen méltósággal ügetett az út mentén, pontosan úgy, mint egy olimpiára készülődő hosszútávfutó. Mindenfelé voltak aztán tommyk is, azaz Thomson-gazellák, egykettő közülük jellegzetes merev lábtartással ugrándozott a fűben Furcsa – gondolta magában Stephen. Gyerekkorában ő is ugyanúgy gondolt a vadállatokra, mint a legtöbb afrikai Szemében a vadállat egyszerűen csak hús volt. Vonzalmait a tehenek számára tartotta fenn De most csodálta, sőt időnként irigyelte őket. Nem nézett rájuk érzelegve, mint egyesek az angolok közül, akiket ismert, de szívesen látta őket itt, ezen a földön. Népének szüksége is volt rájuk, igen. A turistáktól pénzt hoztak a

konyhára De ennél többet jelentettek számára Nem voltak ugyan tehenek, ámde élőlények voltak. És az életében beállt összes változás közt ez volt a legnagyobb. A fehér ember csekély számú ajándéka közt az egyike volt azoknak, amely nem vesztette el értékét. Csaknem egy órába telt, amíg a külső állomáshelyére ért. A nap már magasabban úszott az égen, aranyos fénnyel és jóleső meleggel árasztotta el a síkságot. Nem volt forróság, s még délutánra sem lesz. Kenya ugyan az Egyenlítőn fekszik, de legnagyobb része magas fennsík, ahol a levegő hűvös és száraz. Igazi forróság a tengerparti alföldeken van, Mombasánál, az Indiai-óceán partján. De Stephen nem vágyott oda, abba a turista-becsaliba a maga nyüzsgő fövenyeivel. Új Riviérának nevezték, ám Stephen szemében Mombasa nevére letörölhetetlen folt esett. Mert Mombasa volt valaha a Zanzibar-ból érkező rabszolga-kereskedők szárazföldi kiindulópontja, s azok

közül az arab rabszolgakaravánok közül nem egy zsákmánylesőn betört Ukambaniba is. Ó, nem, nem áltatja magát. A régi szép napokban sem voltak paradicsomi állapotok Elvesztette három nővérét és egy fivérét, mielőtt még elérték volna ötödik évüket. Emlékezett az apjára, aki a cukornádsörtől délutánonként úgy lerészegedett, hogy nem forgott a nyelve. Emlékezett az anyjára, aki örökké a földeken robotolt, derékban úgy meggörnyedve, hogy aztán alig bírt kiegyenesedni. Emlékezett a gyilkos varázslatokra s a sámánokra Nem térne oda vissza, még ha lehetne, akkor se. Ez csak a bolond fiatalok álma, mert azok akkor még nem éltek, és így semmire sem emlékezhetnek. És talán a nagyon öregeké, akik elveszettnek érzik magukat ebben az új világban, s nem ismernek más kiutat, amely felé tapogatózhatnának. Miközben a jelentéseket ellenőrizte, igyekezett elhessegetni e gondolatokat. Tudta, mit talál majd odakint, a napsütötte

szavannán. Tudta, nem menekülhetnek előle Nehéz szívvel ment ki a várakozó helikopterhez. Munkájának ezt a részét nem szerette Meg kellett tennie, de öröme nem volt benne. A múltat már úgyis eléggé elpusztították A repcsi felkapaszkodott a magasba, majd délnyugatnak fordult. Ez már nem a Szafári-föld volt, s a tüskés bozótoson keresztül csak földutak vezettek. Elefántok jártak erre, de nem szürkék, mint a vadaskertbeliek, hanem rozsdaszínűek a portól. És hasas zebrák, amelyek furcsa, esetlen ügetésbe kezdtek, amikor a helikopter árnyéka átfutott felettük. A kongónik, amelyek a legsutább antilopfajták közé tartoznak, szokásukhoz híven most is közömbösen mászkáltak. Egy lusta hím oroszlán a magas fűben heverészve szunyókált Stephen ismerte Az állatot mindenki csak Lord Lugardnak nevezte, és Stephen aggódott a fogai miatt. – Milyen ostobák – mondta a pilóta. – Hát sose fognak észhez térni? – Angolul beszélt

Ez még mindig meglepte a turistákat, holott Kenyában már hosszú évek óta az angol volt a legfontosabb nyelv. A törzsi nyelvek kihalóban voltak, a szuahéli meg nem az a fajta nyelv, amit bárki ajánlott volna egy olyan népnek, amely minden erejével iparkodik, hogy modern nemzet legyen. – Várj csak – jegyezte meg Stephen. – Majd te is megöregszel egyszer, s egy szép éjszaka kielégítetlenül hagyod az anyjukodat. Akkor majd te is a többiekkel együtt rinocéroszszarvra fogsz vadászni. A pilóta kifejezéstelen arccal nézett rá. – Én a tehénpásztorokról beszélek. Stephen nem válaszolt. Cassius, a pilóta a luc törzshöz tartozott, s túlságosan is agyafúrt volt. Stephen nem nagyon szívelhette Szándékosan bárgyún viselkedett vele szemben, főleg azért, hogy elhallgattassa. De ez csak ritkán sikerült – Szerintem egy szemernyi esélyük sincs, ha a levegőből elkapjuk őket – mondta Cassius. – Ha az egész társaságnak együttvéve csak

egy csöppke esze volna, erre maguktól is rájönnének. – Hát nem tudod, hogy az afrikaiaknak nincs eszük? Mi olyanok vagyunk, mint a gyerekek. Cassius hallgatásba merült. Nem volt mérges, csak nem értette a dolgot Stephen egyfajta rejtély volt a munkatársai szemében, s kedvét lelte ebben a szerepben. A helikopter tovább dongott, felderítési mintázatban repült. Stephen nem vette magának a fáradságot, hogy a távcsövét használja. Anélkül is jól látott Egy marhacsorda nem kerülheti el a figyelmét sem a levegőből, sem a földről. Tudta, merre kell lenniük Elég közel a kerítéshez, hogy éjjel kivihessék legelni az állatokat. Egy hordozható fahidat használtak, így vitték át a marhákat az elektromos árammal töltött kerítésen. És közel a tanzániai határhoz, messze a turistáktól és a vadőröktől. Cassiusnak igaza van. Ostobák De hát van itt egyéb is elgondolkoztató Stephen az apjára gondolt meg a nagyapjára. A

nemzetségének valamennyi férfiéra, vissza a ködös múltba, az emberekre és a marháikra, mindig a marhákra. A Kilimandzsáró két csúcsára pillantott: áttörtek a felhőkön, s tőle balra mintegy kettéosztották az égboltot. Csúcsaikon hó és jég szikrázott A legenda szerint a kambák valamikor a Kilimandzsáró lejtőin éltek. És ő most visszatér – Nagy ezüstmadáron – motyogta maga elé, tele öngúnnyal. – Mit mondasz? – Semmit, barátom. Csak egy régi vicc jutott eszembe A helikopter továbbrepült. A nap már magasan állt a ragyogó kék égen Stephen egyszerre, egészen váratlanul észrevette őket. Világosan láthatók voltak odalent a síkságon. Éppoly kevéssé rejtőzhettek el, mint a hangyák egy zsíros, fehér tányéron – Szállj le, Cassius. Cassius rábámult. – Egyedül menjünk le? Nem gondolod, hogy. – Szállj csak le, Cassius. A helikopter megindult lefelé. Stephen kikászálódott a helikopterből, csizmája letiporta a

puha, illatos füvet. Fegyvert nem vitt magával. Cassius a gépben maradt, a rádiókészülékbe kiabált Stephen csak ment előre, nagyon utálta, amit tennie kell. Ez az egész csaknem olyan, mint valami időtlen jelenet – gondolta magában mint valami fríz egy templom romjain. Itt vannak ezek a görbe hátú marhák, amint fittyet hányva az emberi törvényeknek, majszolják a füvet. És itt vannak a pásztorok is hosszú botjaikkal, mint dermedt szobrok, csak a szemük eleven. Ellenséges szemek, ijedt szemek, lemondó szemek Szemek, amelyek újból a csordák elpusztítóira tekintenek. De ez a jelenet is olyan volt, mint a többi. Torzkép, itt-ott valami hibázott rajta Az embernek el kellett rendeznie, hogy lássa, amit látni akart – vagy hogy azon is túl lásson. Mert először is itt van a helikopter, bár ez bizonyos értelemben véve még a legkevésbé zavaró. A marhapásztorok – a három pásztor – igen öregek voltak, túlságosan öregek ahhoz, hogy

marhákat legeltessenek. A legeltetés a fiúk feladata volt régebben, amikor a fiúk még ilyen munkákat végeztek. A férfiak rongyos, lötyögős ruhákat viseltek – ruhájukat megtépte a tüske, beleevődött a hosszú évek piszka. Az egyik férfi még nyakkendőt is viselt, bár ing nem volt rajta. És a csorda mindössze tizenhat tehénből állt Három férfi tizenhat tehénhez! Stephen látta, hogy az egyik férfi kamba. Megismerte csiszolt fogairól – ez már ötven év óta nem volt szokásban. Stephen szelíden szólt hozzá, a régi nyelv furcsán buggyant ki a száján: – Nouvoo, mutumia? Béke van, vén? – Valaha ez volt a szokásos kamba köszöntés, most azonban a szavak szó szerinti értelmet kaptak. Az öregember meglepetten nézett rá, szemmel láthatóan jólesett neki, hogy Stephen az ő nyelvén beszél, s vénnek szólítja. Fátyolos szemében kurta reménység villant Egy pillanatig habozott, aztán bólintott. – li nesa. – Az ősrégi

válasz Igen, béke van Stephen értette a dolgát. A vének nem harcolnak – Öregember – mondta szelíden –, nem legeltetheted itt a nyájadat. – Hát hol legeltethetem? – Az öregember keze remegett, inkább idős korától, mint a félelemtől. – Sehol sem legeltetheted őket. Nincs hely a marhák számára – Hisz van itt föld. Bőven – De nem a teheneknek. Hanem a vadállatoknak Az öregember fejét csóválta. Ez őrültség Stephen olvasni tudta az öreg agyában az emlékeket. Amikor az angolok idejöttek, ugyanez volt a helyzet Az embereket elköltöztették, hogy védjék az állatokat. Aztán jöttek a fehér emberek, és lelőtték az állatokat Micsoda értelmetlenség! – Teheneket kell tartanom – mondta egyszerűen az öregember. – Mindig tartottam teheneket. – Ez már a múlté. Nagyon sajnálom – Stephen meg sem próbálta megmagyarázni a dolgot Szavakkal nem győzheti meg ezt a férfit. Népszaporulati arányszámok, földínség, a

mezőgazdasági hozam növelésének szükségessége – ezek az öregembernek mit sem jelentenek. Az öntözött gazdaságok hússzor annyi embert tartanak el, mint amennyit ugyanaz a földdarab, ha legeltetésre használják. Kenya nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy teheneket tartson. Az öregembernek már nem voltak könnyei. Nem is próbált vitatkozni Hosszú életében túl sok csapás érte. Csak álldogált botjára támaszkodva, s várt, mikor éri a következő csapás Stephen vele együtt várt, némán. Hosszú órákig várakoztak, a nap már lefelé hanyatlott a nyugati szemhatáron, s a levegő rezzenetlen volt. A legyek szörnyűségesen csíptek Aztán egy idő után porfelhőben megérkeztek a rendőrségi teherautók. A csordát felrakták az autókra. A három öregembert letartóztatták, és őket is feltették a tehenek mellé Majd az autók elhajtottak. És ezzel az ügy lezáródott. Stephen egy pillanatra a távoli Kilimandzsáróra nézett

Csak a sötét lábát láthatta, valószínűtlenül emelkedett ki a síkságból. Csúcsait felhők takarták Stephen visszament a helikopterhez, és beszállt. – Oké, Cassius. Egy újabb hősi küldetést hajtottunk végre Fel a fejjel és így tovább – Örülhetsz, hogy nem kaptál egy nyilat a hátadba. – Te nem érted ezeket a vadakat, öregfiú. Csak jól a szemük közé kell nézni, és erős, tiszta hangon kell beszélni hozzájuk. – Ugyan, menj a pokolba. – Micsoda ócska babona! Csalódtam benned. No, tegyünk próbát azokkal a rohadt rinocérosz-vadorzókkal? – Mire jó ez az ócska gyarmatosító duma? Meglátod, egyszer még nagy bajba kerülsz, Steve. Átvettük a házaikat – gondolta magában Stephen a kocsijaikat, ruháikat, iskoláikat, bíróságaikat, pénzüket, városaikat, klubjaikat, fegyvereiket, könyveiket és a whiskyjüket. Mért ne vegyük át a beszédmódjukat is? – A legjobb barátaim közt is akadnak bennszülöttek – mondta. –

Valaha jómagam is az voltam. Cassius összeszorította ajkait, és a kormányhoz fordult. A repcsi nagy zakatolás közepette felemelkedett a kék égbe. Alant a jó fű hullámzott az örvénylő lapátoktól felvert szélben Aztán minden mozgás megszűnt, és sehol semmi. A hosszú délután folyamán két órán át hiába keresték a rinocérosz-orvvadászok nyomait. Csak egy döglött rinocéroszt találtak, groteszk teteme felfúvódva hevert a napon. Az állat már több napja döglött volt. Az orvvadászok mindkét szarvát, az elülsőt is meg a hátsót is szép rendesen lemetszették a koponyájáról. A szarvak persze eltűntek Stephen nagyon haragudott az orvvadászokra – ekkora haragot azok iránt a csordájukat legeltető öregek iránt sohasem érzett. Ez a rinocéroszszarv dolog már századok óta így folyt Az idők múlása nem sokat változtat az emberi hiszékenységen. Még mindig milliószám akadnak emberek – az arab országokban és Kínában –, akik

hisznek abban, hogy a rinocéroszszarv hatékony orvosság az impotencia ellen. A szarvat, amely tulajdonképpen nem is valódi szarv, megőrölik, és valamilyen folyadékhoz keverik. Hihetetlen dolog, de talán nem hihetetlenebb, mint például az asztrológia vagy a statisztika. Stephen nem tudta, hogy e bájitalnak milyen hatása van a hálószobákban, de azt nagyon jól tudta, hogy Afrikában milyen hatása van. A rinocérosz itt úgyszólván teljesen kihalt A rinocérosztetemek felkutatásához nem kellett semmiféle furfang, de az orvvadászok lefülelése már sokkal nehezebb feladat. Nem hasonlít az öregemberek és marhacsordájuk megtalálásához. Az orvvadászok szervezettek, s éjnek idején dolgoznak És a rinocéroszszarvat akár egy aktatáskában is ki lehet csempészni az országból. Nem volt értelme a céltalan körözésnek, s az üzemanyag is fogytán volt már. Cassius visszavezette a helikoptert a külső állomáshoz, és leszállt vele. Már öt felé

járt – közeledett a munka befejezésének ideje. Lehangoló nap volt, és Stephen semmi kedvet nem érzett rá, hogy hazasiessen. Lebélyegezte munkalapját, beszállt a Chevrolet-jába, s az ellenkező irányba, a Szafáriföld felé hajtott. Az országúton hemzsegtek a Nairobiba visszatérő kocsik Stephen elnézte a vezetőket, ahogy elsuhantak mellette. Fekete, barna, sárga, fehér – mind egyforma, az arcok feszültek, a filmfelvételek a gépben, az asszonyok lomposak, a gyerekek morcosak. Stephen olykor nagyon magányosnak érezte magát. Mire odaérkezett, a Szafáriföld valójában már zárva volt, odabent csak a kisegítő személyzet szedegette fel az aznapi hulladékot. Stephen minden nehézség nélkül bejutott, a Szafáriföld a vadaskert területén feküdt, és Stephen a vadaskert egyik főfelügyelője volt. Jobb szerette e helyet, amikor nincs zsúfolva turistákkal meg azzal a sokféle fortélyos eszközzel. Amit itt látni lehet, ahhoz elég a két

szeme Az Afrika múltjának szentelt épületeket elkerülte. Nem nagyon érdekelte, hogy találkozott-e Stanley Livingstone-nal, s a Nílus forrása is hidegen hagyta. Egyenest az Űrcsarnokba ment, és belépett a Holdállomás hatalmas gömbjébe. Ott üldögélt csendben, és elnézte azt a másik világot. Rajta kívül nem volt itt senki, s ez jóleső érzéssel töltötte el. A kupolán a csillagok igen közeliek és igen fényesek voltak. A holdbéli járművek modelljei most mozdulatlanul álltak, az áramot éjszakára már jórészt kikapcsolták. A rakéták állványaikon ágaskodtak, de farkuk most nem lángolt. A sisakos emberi alakok – ezek az oly kicsiny s a nagyszerűségbe olyannyira beleveszett alakok – most nem mozogtak. A terep felszínét kráterek tarkították. És a távolban – legalábbis úgy tetszett – egy holdbéli hegylánc egyenetlen csúcsai meredeztek az idegen égre. A holdhegységek. Valaha a Ruwenzorit nevezték így, azt a hósipkás

hegységet, amely Kelet-Afrikát a Kongótól elválasztja. És szó, ami szó, valaha azt hitték, hogy a Ruwenzori a Nílus forrása. Stephen úgy érezte, valamiféle békesség árad el benne. Több annál, valamiféle remény (Visszaemlékezett az öreg marhapásztor szemében felcsillanó hiú reményre. De az embernek reménykednie kell.) Itt, az egész világon egyedül itt van még lehetőség, egy második eshetőség. Nem éppen a Holdon. A Hold nem más, csak egy óriási, terméketlen sziklatömb De a Holdállomás igenis képvisel valamit, mindent képvisel. Jeladás azok számára, akik olvasni tudnak. Azt hirdeti: képesek vagyunk rá! Stephent szigorú mércével mérve nem lehetett tanult embernek nevezni. Csak a középiskolát járta ki, semmi mást. De sokat olvasott, s megvolt a magához való esze Ez a kettő együtt ugyan nem vezetett boldogsághoz, de azért hasznos volt. Stephen tizennyolcadik évében járt, amikor Kenya elnyerte függetlenségét. Annak

idején az ifjúsági szervezetben dolgozott. Felvilágosultnak tartotta magát, leszámolt a múlttal Minden modern lesz, korszerű. Kocsija lesz, nagy háza, televíziókészüléke, s egy kiküldötte az Egyesült Nemzetekben. Nos, mindezt megkapta. De amikor már túl késő volt, rájött, hogy mit vesztett el Nemcsak a régi időket, noha most azokat is szépnek látta. Nem az ártatlanságot vesztette el Nem, hanem a választás lehetőségét. Buzgalmában, hogy „civilizált” legyen, odadobott minden alternatívát. Népe mindenét feladta Helyébe átvett egy fattyú kultúrát, át akarta venni Most már nem voltak köztük kambák, masszaik, pokotok, taiták, szamburuk, most mind egyformák voltak, hangyák egy nyugati hangyabolyban. És nem csupán az afrikaiak Az egész világot ugyanaz a kultúra uralta – városok, ipar, pénz, a magányosság az embertömegek közepette. Stephen ebbe nem tudott beletörődni. Nem tudta elhinni, hogy az ember csak ennyi s nem több.

A régi gyökerekből új életformák virágozhattak volna ki, a trágya is megtermékenyíti a földet. Melegség, testvériség, cél és beteljesülés sarjadhatott volna ki Csakhogy számára és mindazok számára, akik ma a Földön élnek, már túl késő. De a nemzetségek nem vesznek ki, nemzedékeken át tovább élnek. És talán egy szép napon valahol A világűr óriási. Sok-sok égitest van, nem mind olyan terméketlen, mint a Hold A Mars sem a világ vége. Vannak más napok, más folyók, más legelők is Akad majd egy égitest valamikor, elképzelhetetlen időben, ahol az ember olyan életre talál, amelyet érdemes élni. Még tán szalmatetős házakban is, tehenekkel meg ehető növényekkel, amelyek gyökeret eresztenek a jó földben – ki tudja? Csak egyetlenegy módon lehet eljutni a csillagokba. Stephen ezt jól tudta De mi lesz aztán? Még egy pillantást vetett a néma Holdállomásra. Jobban érezte magát Egy milliomodnyi esély, egy milliárdnyi

esély is jobb, mint a semmi. Visszament a Chevrolet-jához, s megindult a hazavezető hosszú úton. Amikor Stephen megérkezett a dombokon álló házához, a villany még égett odabent. A kései hazajövetel miatt némi bűntudatot érzett, de – mint mindig, ha ellátogatott a Holdállomásra – telve volt látomással, beszélni szeretett volna, közölni gondolatait. Belépett a házba. Elisabeth hűvösen nézett fel rá – Hol voltál? Paul a padlón feküdt elnyúlva, s a televízióban egy vadnyugati filmet nézett. Tolla a hajába volt tűzve. Paul – mint oly sok fiatal – semmiben sem hitt Az indián toll nemzedékének jelképe Épp értelmetlensége miatt viselik. Paul nem vette magának a fáradságot, hogy köszönjön az apjának. Stephent hirtelen forró, oktalan düh fogta el. Családja semmittevő és áruló Mindent tudomásul vesznek, hemperegnek benne. Vakok, mint ahogy régebben ő is vak volt Stephen sarkon fordult, és visszament a kocsijához. A

hátsó ülésről kivette a botot Az a fajta bot volt, amit a vének hordanak, végén a hagyományos villával. Kora miatt megillette őt, noha a régi, kor szerinti rangsorolás rendszere már úgyszólván minden jelentőségét elvesztette. Stephen visszament a házba, és a televízióhoz lépett Meglendítette a botot Üveg csörömpölt, a készülék egyet-kettőt szikrázott, majd sercegve elhallgatott. Paul talpra ugrott, végre öntudatra ébredve. – Megbolondultál? Ezt miért csináltad? Stephen megmarkolta a botot. – Túl sokat nézed ezt a nyavalyás dobozt, Paul. Tanulnod kellene Olvasnod kellene – Krisztus szerelmére! – Paul az anyjához fordult. – Mi ütött bele? Elisabeth meglebegtette szépen manikűrözött kezét. – Ugyan, Stephen. Nem is tudom, mit mondjak – Hát akkor ne mondj semmit. Nem látod, hogy Paul elvesztegeti az életét Pedig még nincs mindennek vége. Még van tennivaló – Paul nagyon jól tanul. Négyes átlaga van Stephen csak

egyetlen szót mondott – hagyományos szót, használata még az angolszász időkre nyúlt vissza. – Paulnak meg kell tanulnia a fontos dolgokat. Paulból mérnök lesz, tudós Az lesz, még ha ezzel a bottal kell is belevernem. Szólok a családunk véneinek – Családunk véneinek! – Paul a magasba emelte kezét. – És azok mit fognak csinálni? Kecskét áldoznak? Tudod, mi vagy te, apu? Tamás bátya. Törzsfőnök Neokolonialista! Stephen a bottal kezében feléje lépett. Paul elmenekült, szobájába zárkózott Elisabeth a férjére nézett, majd lesütötte szemét. Ismerte már Stephen szeszélyes hangulatait. Stephen időnként kissé bolondul viselkedik Kínos dolog Egyszer még tán őt is megüti. – Adj valamit enni, Elisabeth. Elmegyek Stephen bement a hálószobába, és ruhát váltott. Tudta, hogy egész éjszaka távol lesz hazulról. Mérge elpárolgott Újból a kétségbeesés lett úrrá rajta Mint mindig, most is helytelenül bánt el Paullal. Nem

tudott közel férkőzni a fiúhoz, nem tudott kapcsolatot teremteni vele Pedig muszáj hozzáférkőznie. Meg kell próbálnia Ha már az apák nem törődnek a gyermekeikkel, akkor nincs remény, nincs többé lehetőség. Stephen a saját apjára gondolt Isten a megmondhatója, megvolt az oka az ivásra. Megvacsorázott. Elisabeth egy szót sem szólt hozzá Amikor Stephen befejezte az evést, kezével megérintette az asszonyt. – Holnap megjavíttatom a tévét – mondta. Ez amolyan bocsánatkérésnek hangzott – Éjszakára hazajössz? – Nem. Kimegyek, ellenőrzőm a csordát – De hát neked nincsenek teheneid. – Van egypár, egy kis ideig. Elisabeth figyelte őt, ahogy elindul. Az asszony sértődötten, csodálkozva bámult utána Ez még mindig jobb – gondolta Stephen –, mintha a szokásos üres arckifejezéssel nézne rá. A csillagos ég alatt visszahajtott a vadaskertbe. A mély afrikai ég körülzárta, oltalmazta Nairobi fényei idegen elemként

ragyogtak, de Stephen nem próbálta gondolatban eloltani őket. Ha el akarunk jutni a csillagokba, szükség van a Nairobikra. Tudta, hogy ma éjszaka az oroszlánok vadászni indulnak. Ha leállítaná a kocsit, hallaná köhögő ordításukat, talán még villogó szemüket is látná. Nem állt meg, de ettől nem a félelem tartotta vissza. Nem az oroszlánoktól félt Az ember a probléma mindig, mindörökre A néma külső állomásra hajtott, és ott leállította a Chevrolet-t. Aztán odament a karámhoz Ott volt a csorda, a tizenhat tehén, amelyet aznap elkobzott. Holnap, vizsgálat után majd leölik őket. És a húsukat elviszik a nairobi szállodákba Kinyitotta a kaput, és belépett a karámba. Aztán a kaput gondosan becsukta maga mögött Leült a földre. Nincs semmilyen kész terve Nem tehet semmit A karám egészen más volt, mint gyerekkorának kraaljai. Ennek itt acélkerítése van, nem csipkebokor övezi. És itt nincsenek borjak Nincsenek holdfényben úszó

szalmatetős házak, a távolban nem hallatszik dobpergés, az ösvényeken nem danolnak részeg öregemberek. De a szagot még érezte, a tehenek meleg, dús, tejes szagát. A tehenek itt vannak, fekete árnyak a holdas éjszakában. És itt van mindaz, ami hozzájuk tartozik: a letaposott föld érzése, a trágya, a szőrös tehénbőr. Igenis van egy bizonyos folytonosság Itt ül egy kamba a teheneivel. Stephen elmosolyodott, egymagában a nagy éjszakában. Talán kissé őrült vagyok – gondolta. Talán az embernek manapság kissé őrültnek kell lennie Tudta, ő sohasem fogja megadni magát. Elvégzi a munkáját legjobb tudása szerint, megőriz valamit Nyaggatni fogja Pault, az összes Pault. Tanulni, okulni, dolgozni Megtalálni az utat És aztán elindulni a hosszú útra, hazafelé. Ez tán sohasem fog megtörténni. Vele már biztosan nem, de jönnek majd mások, más időben. A nemzetségek nem halnak ki A nemzetség még akkor is élni fog, amikor ő már rég

elfelejtett ős lesz. Stephen egész éjjel ott maradt ebben a jó szagban. Figyelte, ahogy a dombokon túl felkel a vörös nap. Akkor istenhozzádot mondott a teheneknek, és beszállt a kocsijába A kikövezett úton visszahajtott a Szafáriföldre. Zebracsíkozású Chevrolet-jét a kapuk mellett állította le. Figyelte a turisták érkezését ezen az új napon Mind egyformák voltak – feketék, barnák, sárgák, fehérek. Halottak, akik az élet felé tapogatóznak Értetek is – gondolta Stephen. – Értetek is Vámosi Pál fordítása Hoszi Sziniti A RACIONALISTA N. úr már egészen fiatal korában kiváló szakértője volt a metallográfiának, és megszerezte e tudományágban a professzori címet. Az érdemek ilyen korai elismerése mindenkor a tehetség kimagasló voltáról tanúskodik. A professzor minden ízében racionalista volt. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy ez a kiváló tulajdonság rányomta bélyegét magánéletére is. Sohasem tervezte meg

előre kiadásait az elkövetkező hétre, és szerelmes leveleit nem írógépen írta. A racionalizmus gondolkodásának sajátossága volt, amely nem engedte, hogy bármi irracionális dologgal kapcsolatba kerüljön. Egy este N. professzor magányosan álldogált a tenger partján, egészen a víz szélén A hullámok lustán hömpölyögtek a homokpartra, a holdfényben ragyogva. Az éles tekintetű vagy annak számító ember bizonyára azt mondta volna: „Aha, professzor úr, ön lélekben, úgy látszik, romantikus, és álmodozik a szerelemről”. A vadnyugati történetek rajongója viszont, aki ráadásul még azt is tudta, hogy a professzor mivel foglalkozik, feltétlenül megjegyzi: „Tisztelt uram, úgy látszik, önt is megfertőzte az aranyláz”. De hagyjuk az üres feltevéseket. A professzor szíve nem vágyott a szerelemre, természetétől idegen volt a kalandvágy, amely az embert ismeretlen messzeségbe űzi, és arra kényszeríti, hogy szüntelenül a

homokot mossa, abban a reményben, hogy csillogó aranyszemcsékre talál. Ezenkívül a professzor kiválóan ismerte a környék geológiai szerkezetét, és tudta, hogy ezen a vidéken aranyércrétegek nem lehetnek. Kizárólag azért jött ki a tengerpartra, hogy néhány ásvány igen apró szemcséit összegyűjtse a homokból, amelyekre kutatásaihoz szüksége volt. Kényelmesen és módszeresen megtöltötte a kémcsőit, de tekintete egyszer csak egy furcsa tárgyon akadt meg. Közelebbről megszemlélve a tárgyat kiderült, hogy egy korsó az. Lehetséges, hogy a tenger hullámai sodorták a partra, de lehet, hogy a homokban feküdt eltemetve, és a partra hömpölygő hullámok fokozatosan lemosták róla a homokrétegeket. A korsóból idegen illat és ódon hangulat áradt. A professzort azonban a legkevésbé sem érdekelték a régiségek. Ezért csupán arrább lökte cipője orrával a korsót, és továbbment. Nem látta, hogy a korsó elgurul, és nyakából

kiesik a dugó, majd füst tódul ki belőle, és a füstből egy furcsán öltözött ember bukkan elő. – Alázattal köszönöm. – mondta valaki a professzor háta mögött A professzor önkéntelenül is hátrafordult. Egy különös, ismeretlen férfi hajolt meg mélyen előtte. – Mit óhajt? – kérdezte a professzor, érces hangját kissé felemelve. – Honnan került ide? Kinek és mit köszön meg?. És miért viseli ezt az idétlen maskarát? – Ó, jótevőm, én vagyok az, aki hosszú évekig sínylődött fogságban, és börtönöm ez az átkozott korsó volt! A férfi hosszú ujjaival a korsóra mutatott. A professzor először a korsóra nézett, majd a férfira, és száraz, oktató hangon kijelentette: – Ez a tréfa egyáltalában nem szellemes. Válaszából hiányzik a logika – Ne haragudj, uram és parancsolóm! – szólt a férfi. – Vedd tudomásul, hogy a dzsinnek nem hazudnak És én ősi arab dzsinn vagyok, aki hosszú ideig ebben a förtelmes

korsóban éltem. A professzor savanyú arcot vágott. – Dzsinn? Micsoda ostobaság! Felnőtt emberek vagyunk, és ne is próbáljon engem becsapni gyermekmesékkel. Egyébként ezeket ma már kisgyermekeknek sem mesélik, nem szabad a gyermek képzeletét ártalmas és hazug irányba fejleszteni. – Mennyire bánt, amikor azt hallom, hogy uram és parancsolóm nem hisz nekem! – mondta a férfi panaszkodva, és újra mélyen meghajolt. – Akár hiszel nekem, akár nem, jótevőm, én meg akarom hálálni neked azt, amit értem tettél. Nem tehetek másképpen Kész vagyok három kívánságodat teljesíteni, bármit is kívánsz. Közöld velem parancsaidat! – Hm. bármit is kívánok Nagyon furcsán vélekedik a világról! Nem szabadna elfelejtenie, hogy léteznek lehetséges és lehetetlen dolgok. A dzsinn csak nevetett. – Számomra nincs semmi lehetetlen! Kérlek, uram, próbálj ki engem, és magad is meggyőződsz arról, hogy az igazat mondom. Ha akarod,

rúdarannyal leplek meg! – Rúdarannyal? – A professzor nevetésben tört ki. – Tisztelt uram, hát én nagyon jól tudom, hogy ezen a vidéken az aranynak még a nyoma sincsen! És különben is elég volt a bohóckodásból! – De kérlek, higgy nekem, uram és parancsolóm! Milyen aranyat kívánsz, tiszta aranyat vagy ezüsttel ötvözöttet? – Ugyan mi a csodának akaszkodott rám? Manapság már senki sem hisz az ilyenfajta mendemondákban. No, de ha már annyira akarja, kérem! Az a kívánságom, hogy azonnal itt teremjen előttem, ebben a pillanatban, egy tiszta aranyból készült egytonnás autó! Alighogy a professzor kimondta kívánságát, a különös férfi csak intett kezével, motorzúgás hallatszott, és a homokparton egy aranyautó jelent meg. – Teljesült a kívánságod, uram! – Elképesztő! Hol volt ez a kocsi elrejtve? A professzor az autóhoz lépett, elővette a zsebéből a szükséges műszert, és hozzálátott, hogy a kocsi anyagát

analizálja. A dzsinn folytatta a hajlongást és a nevetgélést. – Ne kételkedj, uram és parancsolóm, ez valódi arany. – Hm. igen arany fajsúlya 19, 3, olvadási pontja 1063 Celsius-fok, rendszáma 79 Tiszta arany, ebben nem kételkedhetem. De hogyan került ide? – Én csináltam! – dörzsölte a furcsa férfi a kezét. – Mindenre képes vagyok, hiszen egy dzsinn mindentudó. Most pedig, uram, ugye, meggyőződtél képességeimről? – Semmiről sem győződtem meg. Hiszen ez irracionális Azt hiszem, hogy az egész valami ügyes szemfényvesztés. Mindazonáltal igen furcsa dolog. Egyébként most mindjárt leleplezem! Tűnjön el ez az autó! A professzor mereven nézte az autót, le nem vette róla a szemét, és tekintete meg sem rebbent. Egy pillanat – és az autó eltűnt – Kívánságod teljesült, tisztelt uram! – Igen, igen. eltűnt úgy látszik Nem, valóban eltűnt! De hiszen ez nem lehetséges, nem le-het-sé-ges! Az ilyen jelenségeket semmiféle

logikával nem lehet megmagyarázni. A professzor, úgy látszik, nagyon megharagudott. Jobbra-balra nézett, és elégedetlen hangon mormogott valamit. A dzsinn megszólalt: – Közöld velem harmadik kívánságodat, uram és parancsolóm! Kész vagyok, hogy teljesítsem, még ha a legvalószínűtlenebb dolgot is kívánod! – Engem ez az egész zagyvaság rendkívül bosszant! Megengedhetetlen, hogy az ilyenfajta jelenség előforduljon! És ezenkívül pedig ez egyáltalában nincs összefüggésben az én tudományos kutatásaimmal. Még csak nem is határterülete a metallográfiának! Azt akarom, hogy mindez kitöröltessék az emlékezetemből, és ez a férfi, aki dzsinnek nevezi magát, visszatérjen a korsójába! A dzsinn arca nagyon elszomorodott, de azon nyomban eltűnt. N. professzor továbbsétált a tengerparton Racionális agyában még halvány árnyéka sem maradt az imént látott irracionális jelenségnek. S az a furcsa tárgy, amely messziről korsónak

látszott, egy ideig ringott az apró hullámokon, mintha a parton akarna maradni, a szél azonban később megerősödött, a hullámok megnőttek, és elsodorták a nyílt tengerre. Karig Sára fordítása Dean McLaughlin ÍGÉRJ MEG NEKIK MINDENT A TUDÁS HATALOM. ÉS A BZRABBAK MINDENT TUDTAK – MÍGNEM TALÁLKOZTAK A TUDHATATLANNAL. I Michael Darrah úgy jött ki a konferenciateremből, mint akit fejbe vertek. Két kézzel fogta irattáskáját. Nem engedhető meg, hogy egy ilyen nagy horderejű és ijedelmet keltő dolognak híre keljen, hogy beszéljenek róla az emberek. Valaki melléje sodródott. Kurt Richter volt – Mit gondol? – kérdezte. – Bajban vagyunk – mondotta Darrah. – Az ám – bólintott Richter –, bajban. – És továbbment A felvonóknál már egész kis tömeg gyűlt össze. Halkan beszéltek, akár a leigázottak Egyesek csak álltak, és bámulták a csupasz falakat. Nyolcasával, tízesével nyelte el őket a fülke tátott szája,

és mire Darrah odaérkezett, a két lift már csaknem valamennyiüket bekebelezte. Odébb ment, és a falnak támaszkodott Elővette a dohányzacskót, és tömni kezdte a pipáját. Valóságos színpadi jelenet volt. Az öreg Sami odafent a katedrán, mint valami egyetemi professzor. Az öreg Sami – Sami Berkan, az Egyesült Nemzetek főtitkára De ezúttal egy olyan Sami Berkan ágált előttük, aki inkább festett afféle zöldfülű gólyának: nem készült, és most kiszólították felelni. – Ötletekre van szükségem, uraim – magyarázta. – Nem számít, akármilyen képtelenek is, szükségem van rájuk. Ezek a teremtmények, hogy úgy mondjam, egészen lehetetlen követelésekkel álltak elő, de a követelések elhangzottak, és nekünk tudomásul kell vennünk, hogy hatalmukban van kikényszeríteni belőlünk bármit, amit akarnak. Tehetetlenek vagyunk, uraim, tehetetlenek. Ezek után lejátszotta a magnószalagot. – Mint látni fogja, mindent elkövettem,

hogy megtanuljam a nyelvüket – szólt a bzrabba. Ziháló, érdes hangja volt. –, Azt akarjuk, hogy csupán a lehető legkisebb kényelmetlenséget okozzuk. Berkan igyekezett leküzdeni a hányingert, ami elfogta, bár előre figyelmeztették, felhívták figyelmét a szagra, és több tucatnyi fotót mutattak neki. A szag akár a korhadó fáé és a vágóhídi ganéjé. A figyelmeztetés nem sokat segített Amikor szemtől szembe (már amennyire) és szaglótávolságon belül találkozott vele (de hát hol van az idegen szaglószerve? volt egyáltalán szaglószerve?), időbe telt, amíg megszokta. „Még egy perc, és rendbe jövök” – biztatta önmagát, Vagy két perc? Esetleg öt? Belebámult a nehéz, szürke ködbe, amely megülte az East Rivert. Azután eszébe jutott, hogy a legjobb volna csukva tartani az ablakot. Iszonyú vágyat érzett, hogy behunyja a szemét, akkor legalább nem látná ezt az élőlényt az íróasztal előtt. Ámde figyelmeztették –

mintha szüksége lett volna figyelmeztetésre! hogy ne tegyen semmi olyat, ami sérthetné a vendég érzékenységét. Minden rendelkezésre álló bizonyíték arra vallott, hogy a brzabbák (így hívták magukat) civilizációja hozzávetőlegesen annyival felette áll az emberiség civilizációjának, mint amennyire az emberiségé felülmúlja a termeszekét. – A nyelveink egyikét, igen – jegyezte meg a főtitkár. – Sok nyelvünk van Az én anyanyelvem a török, de azon a nyelven is folyékonyan beszélek, amit ön megtanult. – Önök, emberek, az informatív beszéd képességével jönnek a világra? – csodálkozott az idegen. Karjainak egyikével, abból a mellső végtagpárból, amelynek nem volt markoló függeléke, suta mozdulatot tett. – De hagyjuk Ez pusztán intellektuális kíváncsiság Ilyesmire nincs időnk. Érdekes volna tudni talán, de – a kar vége csattant, mint az ostor – nem akarunk nincs időnk. Érdekes volna tudni talán, de –

a kar vége csattant, mint az ostor – nem akarunk több kényelmetlenséget okozni, mintamennyit okvetlenül szükséges. Csak azért jöttünk, hogy elvigyük, ami a miénk. Ha homárt tintahallal kereszteznének, az eredmény olyasmi lenne, mint ez a csillagokról jött lény. Egyenesen állt, nyolc láb magas volt, nem számítva a felső végén a négy tömpe, csupasz, sokágú agancsot. Törzsének felső része csupa görbület volt Berkant a formabontó szobrászok alkotásaira emlékeztette, noha egészében azt lehetett mondani, hogy a tintahal testének kemény részeire hasonlít. Ami a színét illeti, a bíbor és zöld között játszott, foltokban. Olyasmin járt (ha egyáltalán járásnak nevezhetjük), mint a homár ollói, ha a homár a fejére tudna állni, és ha ollóit a felismerhetetlenségig átalakították volna. Testének középső szakasza fedve volt valamivel, ami éppúgy lehetett cserzett bőr, mint mellvért, jóllehet Berkannak értésére adták,

hogy annak valószínűleg más rendeltetése van. Egyetlen bzrabbát sem láttak ilyen burok nélkül, és a legésszerűbb magyarázat az volt, hogy lényegében ugyanabból az okból viselték, mint Tarzan az ágyékkötőt, amikor az emberszabású majmok között élt – csak azért, mert valaki egy másik fajt látogat meg, nem járkál közöttük úgy, hogy ne fedné be azt, amit illik befedni. (Minthogy még nem azonosították a lény száját, szaporító szerveit vagy kiválasztó szerveit, élénk vita folyt arról, hogy pontosan mi az, amit elrejtenek, és természetesen gyatra diplomáciai érzékre vallott volna, ha megkérdezik tőlük. Próbálnának csak megkérdezni egy skót férfit, mi van a szoknyája alatt!) A látás, hallás szerveit azonban végül is felfedezték rajtuk. Ezek helye volt nagyjából a kísérteties hang forrása is. A lény arca következésképp lent volt, lábainak íve alatt Időbe telt, míg megszokta az ember. Berkan az

íróasztalától átment a kanapéhoz. – Foglaljon helyet, kérem – mondotta. – Mentegetőznöm kell, hogy nem vagyunk megfelelően felszerelve, és ezért kicsit kényelmetlen. de nem számítottunk a látogatásra Javasolom, hogy helyezkedjék el úgy, ahogy önnek a legpihentetőbb. Nem szeretnék hivatalos lenni. Szeretném, ha első találkozásunk a legbarátibb volna Berkan a légszabályozóhoz nyúlt – remélte, hogy mozdulata a legkevésbé sem tűnik támadónak –, és bekapcsolta. Talán a légszűrők csökkentik a bűzt – Fogadja hálámat – mondotta a lény, és testének az arcot magába foglaló végével Berkan felé a hátára huppant. Így már valamivel jobb volt a helyzet – Hogy világosan lásson, szeretném tájékoztatni valamiről – szólt Berkan. – Meglehet, hogy már mondtuk, de nincs abban semmi kivetnivaló, ha meg akarok győződni róla, hogy ön meg is értette-e. – Az igaz, amit háromszor mondanak el – jegyezte meg a

teremtmény. Berkan ezt úgy értelmezte, hogy egyetértésének adott hangot. – Nos, amit mondani akarok, az a következő. Igaz, hogy az Egyesült Nemzetek főtitkára vagyok, ezért valaki, aki nem ismeri a tényleges helyzetet, mint ön is, azt hihetné, hogy alighanem én vagyok az, aki az egész világ népei fölött uralkodik. Márpedig a dolog nem ilyen egyszerű. Az emberiség sok csoportra oszlik, és azok, akik az egyes csoportokat vezetik, sokkal nagyobb hatalommal rendelkeznek, mint én; nekem viszont alig van befolyásom arra, hogy ők mit cselekszenek. Ezért nem vagyok abban a helyzetben, hogy egyezményeket köthessek önökkel, az önök civilizációjával. Csupán a közvetítő szerepét tölthetem be – Ez megfelel – mondotta a bzrabba higgadtan. A lábai még mindig négyzetes alakban nyugodtak a szőnyegen, lábszárait szöcske módjára felhúzva, mintha fekvőtámaszokat készülne csinálni velük. – Ami azt illeti, jómagam sem vagyok az összes

bzrabba szócsöve Értésemre adták, hogy maguk, emberek azt mondják rólam, én olyasmi vagyok, aminek a neve nagykövet. Ez nem fedi pontosan a tényeket Az önök nyelvén alighanem a konzorciumi megbízott megjelölés illenék rám. Berkan úgy vélte, hogy ennek a megkülönböztetésnek gyakorlatilag nincs semmi jelentősége. A Földre leszállt bzrabba-csoport e tagja a többiek szócsövének mutatkozott (a mellvérten látható kitüntetésekből ítélve, de vajon mindegyikük mindig ugyanazt a mellvértet viseli-e?). Ha nem is nagykövet, kénytelen-kelletlen azt a szerepet tölti be – Meglehet, hogy a nyelvet nem értem tökéletesen – mondotta a bzrabba. – Úgy vélem, a nagykövet olyan személy, aki egy kormánynak nevezett valamit képvisel egy ugyancsak kormánynak nevezett másik valaminél, és a két valami ugyanaz, csak különálló. A mi civilizációnknak nincs kormánynak nevezett valamije. – Akkor hát hogyan. – kezdte Berkan, de nem

folytatta Igaz, érdekes volna megtudni valamit civilizációjuk politikai felépítéséről, de erre lesz még idő később. Most más, fontosabb dolgok vannak napirenden. Tisztázni kell a bzrabbákkal való kapcsolatok kérdését Amióta a bzrabbák hajója feltűnt a Föld körüli pályán, a bizonytalanság fenyegetésként függött a világ felett. A hajó főtengelye mentén 673 mérföld hosszú és 244 és fél mérföld széles volt, nem számítva az öt cápauszonnyúlványt a hasas törzs alatt. A földkomp ívelt tetejű leszállószerkezetét látszólag semmiféle felismerhető meghajtórendszer nem működtette, és olyan puhán ereszkedett le, mint egy sodródó léggömb. Amikor kozmikus sebességgel belépett a légkörbe, a védőburán a súrlódástól a legcsekélyebb hőmérsékletemelkedés sem mutatkozott. Amikor a földkomp Chicagóban az O’Hare Nemzetközi Légikikötő állomásépülete előtt földet ért, súlya alatt beszakadt a beton, de még

így is magasan kiállt a földből. – Beszélgetésünktől azt remélem, hogy megteremti legalábbis az egyetértés alapjait – szólt Berkan. – Igen – felelte a bzrabba. – Mi is ezt reméljük Szeretnénk, ha a lehető legkisebb kényelmetlenséget okoznánk. A civilizáció, amely ilyen gigászi méretű hajót tudott építeni, mint amilyen az övéké – – és ráadásul a hajót az ember számára elképzelhetetlen rendszerrel működtették –, eltaposhatná az emberiséget, akár holmi férget. Berkan hálás volt, hogy a magatartásuk békés. Gondolatban átfutotta azoknak a lehetséges fő- és alindítékoknak végtelen hosszú jegyzékét, amelyeket a rendezvények szövegkönyvírói préseltek ki magukból egy megkergült számítógép eszeveszett sietségével, amióta csak megjelentek a bzrabbák. Az ötletek egy része vérfagyasztó borzalom volt. – Nem tudom, mit kínálhat a mi civilizációnk az önökének – mondotta Berkan. – Ámbár –

firtató, várakozó pillantást vetett vendégére. – Talán jobban megért engem, ha több mindenféléről beszélek – vette át a szót a bzrabba. – Megengedi? – Természetesen. Berkan kényelmesen elhelyezkedett, hogy figyeljen. Óhatatlan, hogy a csillagokról érkezett látogató ne tudjon sokkal többet mesélni a földieknek, mint amennyit a földiek tudnak neki. Az az intellektus, amely hat rövid hét alatt meg tud tanulni egy vadidegen nyelvet, csodákról számolhat be. – Azzal kezdem – fogott hozzá a bzrabba –, hogy tudnia kell: mi, bzrabbák régóta létezünk. Számos csillag, amelyet odafent lát, még nem létezett, amikor mi már voltunk. Igaz lenne? Avagy csupán henceg a bzrabba? Egyre megy – bólintott Berkan. – A mi világunk, a mi civilizációnk olyan régi, hogy nincs értelme a bzrabbák eredetéről beszélni. A mi világunk, hogy az önök szóhasználatával éljek, a kezdet kezdetétől létezik Az időtlen múltban állt össze,

amikor még az egész világegyetem az anyag legkezdetlegesebb formáinak kis halmazaiból állt. Az önök tudományos nyelvezete erre a fogalomra az „elemek” kifejezést használja, ámbár a különbségtevésnek ennyire kezdetleges módja alig vesz tudomást a finomabb részletekről. Világunkban nem találhatók bőséges készletek az önök nyelvén kalciumnak nevezett és osztályozási rendszerükben a húszas számmal jelölt anyagnál összetettebb anyagokból. Észre fogja venni, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy megismerjem az önök tudományos ismereteinek fejlettségét. Mindez igen érdekes, noha kezdetleges, de a remek meglátások meglepő példáit mutatja. Sajnálatos, hogy nem tudunk több időt szentelni az ilyen szórakozásoknak. – Hízelgő, amit mond – szólalt meg Berkan. Nem volt benne bizonyos, hogy valóban hízelgő-e, de ez így udvariasan hangzott, és ezt akarta. – Mindannyiunkra nézve hízelgő Már megint ez az

ostorcsattogtató mozdulat az egyik ollótlan karjával. – Noha hiány van az említett anyagokból, technológiánk jól hasznosíthatna bonyolultabb anyagokat is. Következésképp mi ezeknek nagy értéket tulajdonítunk Berkan keresztbe tette lábát. Kezdte megérteni, hogy miről is van szó – Kereskedelmi kapcsolatot óhajtanak létesíteni? Az ötlet-szövegkönyvekben a valószínű fejlemények jegyzékének élén állt ez az eshetőség. – Kérem, engedje meg, hogy alaposabban kifejthessem céljainkat – válaszolt a bzrabba. – Mi úgy látjuk, hogy nem minden emberi lény van birtokában azoknak a tudományos információknak, amelyekkel más emberi lények rendelkeznek. Ez a különös körülmény egészen elképesztő. Lehet, hogy ön nem tud arról, hogy a bonyolultabb anyagszerkezetek a nagy csillagok legbelső részében keletkeznek. Ezek a csillagok, nyugodtan mondhatom, nagyobbak, mint az, amelyik körül e bolygó kering. Túlságosan kicsi ez a

csillag, és csak az osztályozásuk szerinti második elemet, amelyet önök héliumnak hívnak, hozza létre a hidrogénnek nevezett első számú elemből. – Igen, igen, hallottam róla – jegyezte meg Berkan. – Ez ugyanaz a folyamat, mint a mi hidrogénbombánknál. Azazhogy – Törte a fejét, próbált visszaemlékezni A tudósok mindig mindent megkülönböztetnek. Soha nem értette meg ezeket Olykor azt mondják, ugyanaz, máskor meg azt mondják, nem ugyanaz. – Mi azt tapasztaltuk – folytatta a bzrabba –, hogy a legegyszerűbb, ha az anyag összetettebb szerkezeteit a szükséges mennyiségben olyan műszaki eljárás segítségével biztosítjuk, amelynek során az ennek a célnak megfelelő csillagok külső burkából egyes részeket eltávolítunk, miután ezek súlya a gravitáció hatására az anyag szerkezetét bonyolultabb formákba kényszerítette. Ezután természetesen hagyni kell, hogy a megmaradt rész, amely csaknem tiszta formában a kívánt

anyagból áll, szétsugározza fölös hőenergiáját. Az önök nyelvén ezt úgy mondanák, hogy „lehűljön”, de ez a terminológia siralmasan pontatlan. Bizonyos idő után a folyamat teljessé válik, és az anyag megérett arra, hogy használatba vegyük. – Egész csillagokat? – csodálkozott Berkan. Noha kapott eligazítást, keveset értett a csillagokhoz, és egy ilyen fantasztikus képességekre utaló, odavetett kijelentést még akkor is nehéz volt elhinni, ha a bzrabbákról volt szó. – Hol itt a nehézség? – kérdezte a bzrabba. – Nem kell hozzá más, csak úgy alakítani egy csillagpárból álló rendszer feltételeit, hogy a kisebb csillag tömegvonzásával anyagfolyamokat rántson ki a nagyobbik csillag burkából, és ezek az anyagfolyamok csigavonalban repüljenek ki a környező térbe. Ilyen események máshol most is zajlanak, és önök, emberek közül azok, akik érdeklődnek az ilyen dolgok iránt, észre is vették ezeket. Úgy mondják,

Béta Lyrae típus, és azt hiszik, hogy értik a folyamatot. – Én. – Berkan a megfelelő szavakat kereste Olyan érzése volt, mintha keresztülfújna rajta a szél, mintha lába alatt a föld csak anyagtalan tér volna, amelyben távoli csillagok világítanak. – Kérem, vegye figyelembe – mondotta a bzrabba –, hogy a mi civilizációnk fejlettsége a technológia tekintetében az önök legnagyobb koponyáinak felfogóképességét is meghaladja. Világunk kiterjed az egész galaxisra és körülötte a gömbhalmazokra is. Egyes tartományaink még távolabbra nyúlnak. Berkan csak bólogatott. Meglehet, hogy a bzrabba csupán dicsekszik, noha – Folytassa, kérem. Nem hiszem ugyan, hogy ez ránk tartozik, de – És várakozóan abbahagyta. – Türelmes lények vagyunk – beszélt tovább a bzrabba. – Előrelátók Akárcsak az önök földművesei, akik vetnek, hogy a következő évszakban arathassanak. A bzrabbák hasonlóan készítik elő a csillagok magvait a

későbbi begyűjtésre. Gyakori azonban, hogy amíg a csillagok magja felhasználásra kész állapotba kerül, addig az idő kiterjedésében sok minden egyéb is történik. A csillagokról eltávolított anyag sokszor bolygókká sűrűsödik ama másik csillag körül, amelyet az anyag kiszakításához használtunk fel. Maga a csillag magva fölös hőenergiájának kibocsátása közben kisebb változásokon megy át, hulladékanyagokból védőköpennyel veszi körül magát, salakot választ ki, és beborítja vele felszínét. Igaz, ez a védőköpeny is gyakran tartalmaz kívánatos összetételű anyagokat, de az ilyen bonyolult keverékekből ezeknek a kis mennyiségben előforduló anyagoknak a kivonása nem volna kifizetődő. Ezért ezt a védőköpenyt el kell távolítanunk és elhajítanunk. Jövetelünknek ez a célja Berkan összevonta szemöldökét. – Attól tartok, nem értem. – Pedig elég világosan beszéltem – jegyezte meg a bzrabba. – Miként

mondottam, nem kívánunk a szükségesnél nagyobb kényelmetlenséget okozni, sem olyasmire igényt tartani, ami nem a miénk. Civilizációnknak azonban nagy szüksége van az önök osztályozásában huszonkettes számot viselő anyagszerkezetre, és éppen ezért azt nagy becsben is tartja. Önök ezt az anyagszerkezetet vasnak hívják. Ez a szubsztancia alkotja, méghozzá jó minőségben, ennek a bolygónak, amelyet önök tévesen saját világuknak vélnek, a belsejét. Ez a bolygó azonban nem az önöké, hanem a mienk. Immár elegendő hőenergiát bocsátott ki magából, és ezért jöttünk, hogy betakarítsuk magunknak. Nagyon sajnálom, de arra kell kérnem önöket, embereket, hogy legyenek szívesek eltávozni innen. – Köszönöm az őszinteségét – mondta Berkan, az öreg diplomata. – Miként mondottam önnek, nem vagyok abban a helyzetben, hogy most választ adhassak. Remélem, elfogadhatónak tartja, hogy elhalasszuk a választ addig, amíg

megtudakolom szakembereim és tanácsadóim véleményét, és tanácskozom a különböző államfőkkel. A földi diplomaták felismerték volna, hogy csak kibúvót keres. Meglehet, hogy a bzrabba is tudta, de nem akadékoskodott. Azt mondotta, hogy nem is számított azonnali beleegyezésre Ehhez megfelelő időt bocsátanak rendelkezésére. II A magnó lejátszása után a tanácsteremben Berkan bevallotta, nem tudja, mit értett a bzrabba megfelelő időn, és nem tartotta volna okosnak, hogy megkérdezze tőle. Nyertünk némi időt – de ez minden. – Ötletekre van szükségünk, uraim – ismételte meg, és várt. Egyetlen szót sem szólt senki. n Dolgozószobájában Darrah az íróasztalához csoszogott. Kinyitotta irattáskáját, és maga elé borította belőle a jelentéseket. Mindegyiknek külön dossziéja volt Futólag átlapozta őket, hogy meggyőződjék róla, megvan-e mind. A jelentések, mint mondták, mindent tartalmaznak, amit az idegen lényekről

megtudtak. Mindent Hátradűlt a karosszékében, felvette a telefonkagylót, és hazaszólt. – Kris? Felesége megismerte a hangját. – Mi van. Mike? – Ma sokáig bent maradok – közölte. – Nagyon késő lesz, mire hazajutok – Sohasem szoktál későig dolgozni. Így igaz, nem szokott. – Ma későig dolgozom. Közbejött valami Nem, nem beszélhetek róla Miután letette a kagylót, egy ideig még a készüléken nyugtatta a tekintetét. Nem tudta, hogy felesége elhiszi-e vagy sem, de kellett az újságokban olvasnia róla, hogy a bzrabba beszélt Samival. Szomorú volna, ha ezek után nem jönne rá magától, hogy egy ilyen hír nyomán miért kell egy nemzetközi kereskedelmi problémákkal foglalkozó közgazdásznak késő éjszakáig dolgoznia. Kibámult az ablakon. A horizont körvonalai a délután árnyaiból emelkedtek ki, csupa szögletes forma, mint afféle bástyaoromzat-összevisszaság. Egy idő múlva ismét a telefonhoz nyúlt. Jorge Kipnis vette fel a

kagylót. – Jorge? A góréval szeretnék beszélni. – Nincs. – Jorge, te is ott voltál azon a megbeszélésen, nemcsak én. Kapcsolj be hozzá Jorgénak immár nem volt ellenvetése. Egypercnyi várakozás után Darrah közölte Berkannal: – Szeretném újra meghallgatni azt a szalagot. El tudna küldeni valakit egy másolattal? – Nem szívesen – felelte Berkan. – Így is kockázatot vállaltam, hogy ilyen sokan hallották Az újságírók. – Arra gondoltam – vágott közbe Darrah –, hogy jó volna még egyszer meghallgatni. Ha úgy van, ahogy emlékszem, nem lehetetlen, hogy én magam akarok majd beszélni ezzel a. nos, ön mondja meg, micsodával. Emberfeletti emberrel? – Nem „ember” – szögezte le Berkan de ami az emberfelettit illeti, sajnos azt kell mondanom, hogy önnek valószínűleg igaza van. Miért nem keres fel, és majd együtt meghallgatjuk a hangszalagot. Utána pedig esetleg beszélgetünk Ha van valami javaslata, nagyon is akarok önnel

beszélni. Ebben Darrah egy pillanatig sem kételkedett. – Most rögtön? – Ez a legalkalmasabb időpont, nem gondolja? A főtitkár figyelt. Mások is beszivárogtak, ők is odafigyeltek Utána kérdések hangzottak el Az emberek az állukat dörzsölték. – Mi a véleményük, uraim? – kérdezte végül Berkan. Paul Shimer elnyomott egy cigarettát. – Szerintem túlságosan sok feltevésre vagyunk utalva. Nagyon sok mindent nem tudunk – Ezért akarok beszélni vele – mondotta Darrah. – Szeretném megtudni, hogy milyen közel járok az igazsághoz. – Ennek az esélye egy a százhoz – aggályoskodott Shimer. Darrah kedvetlenül bólintott. – Helyes. De nézze – magyarázta ezek beszélnek velünk Ha semmibe se vennének bennünket, nem beszélnének, hanem egyszerűen hozzáfognának a gyaluláshoz, és annyit sem törődnének velünk, mint mi törődünk a fa kérge alatt élő bogarakkal. Márpedig aki a szalagról beszél, többször is elismételte,

hogy nem akar nekünk kényelmetlenséget okozni. – Kedves! – dünnyögte Colin Corcoran gyilkos gúnnyal. – Talán komolyan gondolják – erősködött Darrah. – Márpedig ha így van, kíséreljük meg kipuhatolni, meddig terjed az a kényelmetlenség, amit szükségesnek tartanak. – Ezt már tudjuk – jelentette ki Corcoran. – Ebben nem vagyok olyan bizonyos – vélte Darrah. – Egyetlen dologról tudjuk biztosan, hogy akarják. És bár az óriási jelentőségű meg hátborzongató, egy sereg más vonatkozásban teljes a bizonytalanság. Ha a szavuknál fogjuk őket Corcoran összevonta a szemöldökét. – Ön komolyan beszél? – Hát hogy beszélnék? – nézett rá Darrah. – Mi mindnyájan komolyan beszélünk! Berkan ceruzája végével megütötte íróasztalának lapját. – Úgy vélem – mondotta –, esélyeink meglehetősen csekélyek. Mindamellett vannak lehetőségek, van némi remény. Meg kell próbálni Akkor hát – Hátradűlt a

karosszékében, és a szemközti falra meredt a tekintete. – Csak nem engedi meg neki, hogy beszéljen ezzel a teremtménnyel? – tiltakozott Shimer. Berkan felvonta egyik szemöldökét. – Menjen csak el hozzá, elvégre az ő gondolata volt, és bárki másnál világosabban fogja felismerni a dolog buktatóit. De önnek igaza van A tárgyalást folytassa olyasvalaki, aki a kelleténél nem beszél sem többet, sem kevesebbet. Székével együtt megfordult, és kinézett a késői délutánba. Az eget valami sárgás pára töltötte meg. Lenyomta a kapcsolókészülék gombját – Helga? Tudja meg, hogy Walter Lewis az épületben van-e még. Ha igen, kéretem Ha már elment volna, derítse ki, hol van. Az íróasztala köré gyűlt emberekhez így szólt: – Csak azért, mert kétséges egy elgondolás kimenetele, nem indokolt, hogy elvessük, anélkül hogy kipróbálnánk. A bzrabbának a Waldorf-toronyházak egyikében nyitottak lakosztályt. A felvonóból elsőnek

Walter Lewis szállt ki, fél lépéssel mögötte Darrah. A magnetofon olyan nehéz volt, hogy csaknem kiszakadt a karja. Keresztülmentek az előcsarnokon Az alkalmazottak valóságos serege fogadta őket – ezeket az embereket az ENSZ bocsátotta a bzrabba rendelkezésére. Látásból mind ismerte Walter Lewist, így Darrah és Lewis minden különösebb nehézség nélkül bebocsátást nyert az idegenhez. A szobát megfosztották szokásos berendezésétől, noha egy festmény még a falon függött, és a szárnyas ablakot most is brokátfüggöny keretezte. A bzrabba valami halászhálóféle alkalmatosságban hevert, amelyet egyik végén egy ragyogóra krómozott fémállvány emelt meg. A padlón, a bzrabba lábai között fűzött könyv feküdt, meglehetősen zilált állapotban Amikor Lewis és Darrah beléptek, a bzrabba éppen nagy gonddal egy további lapot tépett le a cafatos könyvgerincről, majd a látószerve elé tartotta – előbb az egyik oldalt, azután a

másikat –, majd pedig a lapot a balján emelkedő csinos kis halom tetejére helyezte. A szobát mocsárés dögszag töltötte meg – Furcsa a művészi erőfeszítésnek az a formája, amibe maguk, emberek, belekaptak – mondotta a vendégeknek a bzrabba. A Finnegans Wake maradványait a kitépett lapokból álló halom tetejére rakta, és felegyenesedett. – Üdvözlet önöknek átmeneti helyemen Lewis arról csevegett, hogy a bzrabba bizonyára nem tiltakozik az ellen, ha mindenről, ami itt elhangzik, hangfelvételt készítenek. Darrah talált egy konnektort, aztán elrendezte az orsókat a magnetofonon. A szolgák besiettek egy karosszékkel meg egy kis heverővel, megvárták, amíg mindenki kényelmesen elhelyezkedik rajtuk, aztán visszavonultak. A bzrabba a hátára dőlt. Lewis várt, amíg az ajtó becsukódott, aztán intett Darrahnak Darrah megindította a magnószalagot, és elhátrált a készüléktől. A bűz fizikai rosszullétet okozott nála. Lewis semmi

jelét nem adta, hogy rá is hatással lett volna a szag – Azzal a kéréssel kapcsolatban jöttünk, amelyet ma reggel terjesztett elő- a főtitkárnak – kezdte Lewis. – Az információátadás megtörtént – közölte kérlelhetetlen tömörséggel a bzrabba. – Ez igaz – mondotta Lewis. Kelletlenül feszengett karosszékében, és kezét összekulcsolva előredűlt. – Úgy érezzük azonban, hogy egyes vonatkozásokat közösen kell megvizsgálnunk Bizonyos vagyok benne, hogy nincs kifogása ellene, és hajlandó beszélgetni a dologról. – Nem arról van szó, hogy a kommunikációt visszautasítanánk – mondotta a bzrabba. – A tényt elmondtuk. Halljuk, mit kellene még tennünk Lewis lassan engedte ki magából a lélegzetet. Tagjaiban alábbhagyott a feszültség, mint amikor egy felfújt léggömbből kezdik kiengedni a levegőt. Darrah a magnetofonra pillantott Kifogástalanul működött. – Azt hisszük, elkerülhetők a konfliktusok, ha

kölcsönösen megértjük egymást – mondotta Lewis. Még a hangján is érződött a megkönnyebbülés – Mielőtt hozzákezdenénk azonban, egy-két vonatkozásban szeretnénk kielégíteni kíváncsiságunkat. Nem baj? – Nem teszünk ellenvetést. Nyers beszédmódja ellenére észre kellett venni a bzrabba magatartásának tökéletes közömbösségét. – Mindössze egyetlen kérdés – kockáztatta meg Lewis tudatosan bátortalan modorban. – Önök vasat akarnak és semmi mást. Így van? – Megállapítása helytálló. Kisvártatva Lewis feltette a második kérdést: – Kozmológusaink úgy gondolják, hogy nyilván van még egy csomó olyan bolygó, amelyben van vas, s amelyeket anélkül foglalhatnának el, hogy bárkinek alkalmatlankodnának vele. A bzrabba összeütötte ollóit. Mozdulata olyan hangot idézett elő, mint amikor kínai evőpálcikákkal zörögnek. – Nincsenek olyan világok, amelyek belsejükben természetes állapotban tartalmaznák azt

az anyagot, amelyet az emberek vasnak neveznek – közölte. – A bzrabbákat bosszantja, hogy az emberek ennyire udvariatlanok voltak és elfoglalták, anélkül hogy engedélyt kértek volna rá, vagy akár csak jelezték volna jelenlétüket. Mindazonáltal a bzrabbák úgy döntöttek, hogy nem okoznak nagyobb kényelmetlenséget annál, ami elkerülhetetlen. Lewis csak azzal árulta el rémületét, hogy Darrah felé pillantott. Darrah, minthogy az volt az utasítás, hogy hallgasson, csak bólintott. Lewis visszatért feladatához – Kérem – mondotta –, az öntől hallott dolgokból arra következtettünk, hogy sok bolygón találkoztak élettel, eleven dolgokkal. Elgondolkoztunk, sőt vitatkoztunk rajta, hogy előttünk is találkoztak-e már értelmes lényekkel. – Nemcsak bolygókon – közölte a bzrabba. – Az egymásra ható, komplex vegyi folyamatok, amit önök, emberek életnek neveznek, sok helyütt megtalálhatók, megszámlálhatatlanul sok formában. Mi,

bzrabbák felmérhetetlen mennyiségben ismerünk ilyen helyeket De az önök által életnek nevezett sokszerű és szakadatlan folyamatból azt, amelyet alkotó értelemként írhatunk le, ilyet a bzrabbák összesen csak hatot számoltak, ezekből kettő ma is létezik. Az emberek a hetedikek, illetve a harmadikok. Darrah látta, hogy a diplomata szeme sarka megrándul, mintha belenyilallott volna. Még a lélegzetét is visszafojtva várt. – Milyen magatartást tanúsítottak a bzrabbák velük szemben? – kérdezte Lewis. – Az elképedést – mondotta a bzrabba. Mind a négy pár ollós végű karjával átfogta saját testét. Darrah groteszk mikulásnak vélte, aki nevettében a hasát fogja – A vén világegyetemben furcsa újdonság – folytatta a bzrabba –, alsóbbrendű, de van benne valami különös. Ritka csecsebecse A bzrabbák nagyon sajnálták, hogy a szemük láttára született négy kimúlt, és sajnálják, hogy a még megmaradt kettő is kornyadozik.

– Köszönöm – szólt Lewis nagyot nyelve. – Tudósainkat ez nagyon érdekli majd Körülnézett. Darrah lassan, súlyosan bólintott Jobbat remélt, de ez is megteszi – Volt ezeknek az értelmes lényeknek olyasmijük, ami kellett a bzrabbáknak? – érdeklődött Lewis. – Jelenlétük gátolta-e valamiben is a bzrabbákat? A bzrabba nyers hangot hallatott. – Nem mertek gátolni bennünket. Lewis lehajolt, hogy kinyissa irattáskáját. Kivette belőle jegyzetfüzetét Arca álarcnak hatott, keze mintha reszketett volna. – Furcsa egy tákolmány az adatok tárolására és visszakeresésére – jegyezte meg a bzrabba. – A következőkre van szükségünk – mondotta Lewis, feltekintve jegyzeteiből. – A főtitkár úr úgy látja, nagy nehézségeket fog okozni egyes nemzetek, valójában a legtöbb nemzet vezetőinek meggyőzése arról, hogy önök mennyire komolyan gondolják kérésüket. A világ egyes részein az emberek nem túlságosan tájékozottak

a tudományos fogalmak tekintetében. Rendkívül kemény munkának bizonyulhat a meggyőzésük arról, hogy önök komolyan gondolják, amit mondanak. – Meg kell győzni őket – közölte a bzrabba hidegen, mint egy végrehajtó. – A főtitkár úgy gondolja – folytatta Lewis, hüvelykujjával ütögetve a jegyzettömböt –, meglehet, hogy könnyebb volna meggyőzni őket, ha a bzrabbák elküldenék hozzájuk képviselőiket, és személyesen ismertetnék álláspontjukat közvetlenül a különböző kormányfőkkel, mondjuk egy bizonyos számú országban. Egyes országokban jó ötletnek bizonyulhat, ha közvetlenül a néppel lépnek érintkezésbe. A nyelvek megtanulásában segítségükre leszünk, amennyire csak telik tőlünk, de egyes esetekben ez a segítség nem lesz jelentős. Számíthatunk az együttműködésükre? Időközben a bzrabba kioldotta egymásból ollóit, egyik párat a másik után. – Ha ilyen irányban intézkedések történnek, a bzrabbák

szívesen nyújtanak ehhez támogatást. Szándékunkban áll, miként kijelentettük, ösztönzően hatni azzal, hogy nem okozunk több kényelmetlenséget, mint amennyi okvetlenül szükséges. – Ön ezt több ízben hangsúlyozta – szögezte le Lewis. Hangvétele keresetlen volt, mintha társalogna. – Számíthatunk rá? – A hármas számú alkalomhoz ellene mondottak a való tényéktől semmiféle eltérés nem érvényesül – mondotta a bzrabba. – A tény létezik A tény van Darrah összevonta szemöldökét, ö és Lewis alaposan és hosszan kell hogy tanulmányozza majd ezt a kijelentést, hogy rájöjjenek, mit is mondott a bzrabba. Észrevette, hogy Lewis ránéz, miközben egyik szemöldökét felvonja. Darrah biccentett Igen, itt az ideje, hogy véget vessenek a beszélgetésnek. Lewis felállt – Azt hiszem, ez megoldja pillanatnyi problémáinkat – mondotta. – Meglehet, hogy később még lesznek kérdéseink. Ami pedig mostani találkozásunkat illeti,

meg akarom köszönni önnek, hogy olyan készségesen segítségünkre volt. – A közös cél szolgálatában – tette hozzá a bzrabba. Amikor Lewis jelt adott, hogy állítsa le a magnót, Darrah már készen volt. Amíg becsatolta a tokba a készüléket, Lewis csevegett valamiről, hogy lekösse a bzrabba figyelmét. Miután eltávoztak, a bzrabba ismét belemerült a Finnegans Wake olvasásába, megjegyezve, amikor egy újabb lapot kitépett, hogy az enyv, amelyet az emberek használnak, elrongyolja a lapok szélét. Visszatértek, és jelentést tettek Berkannak meg a nála várakozó tucatnyi embernek. A főtitkár mindkét oldalán még egy-egy ember ült a széles asztal egyik végén. Végighallgatták a hangszalagot, azután megbeszélték a hallottakat. A sok cigarettafüsttől már kék volt a szoba levegője. Hosszasan beszéltek Valamivel éjfél után Dararh egy hamutálca szélén kiverte a pipáját, és vagy tizedszer újra tölteni kezdte. – Javaslatomat két

dologra alapoztam – mondotta. – Mindkettő csak feltevés, de azt hiszem, az egyik most igazolódott. Tény és való, hogy irányunkban megvetést mutatnak, és kénytelen vagyok elismerni, hogy az ő szempontjukból a mi helyünk valahol a fejletlen országoké mögött van. Ennek ellenére úgy határoztak, hogy beszélnek velünk Azt hiszem, ez annak a jele, hogy megvetésük nem határtalan. Alighanem úgy vélekednek rólunk, mint ahogy mi a bölömbikákról. Feltámadt bennük a természetbarát Ez nem sok, de mégis valami Abbahagyta a tömködést, és az asztalra tette pipáját. Nem volt könnyű felfogni szavai értelmét. – Mindazonáltal – folytatta – ingatag talajon állunk. Ám ha arra kényszerítjük őket, hogy elküldjék embereiket a földgolyó minden országába, akkor be kell vonnunk minden kormányt, alkormányt meg álkormányt, amennyi csak eszünkbe jut, így talán hathatunk a bzrabbákra, mert tapasztalni fogják, hogy milyen nagy ellenállást

kell legyőzniük. Pierre Laffont fontoskodó taglejtés kíséretében kérdezte: – Bocsánat, ön úgy gondolja, hogy nem képesek.? Darrah vállat vont. – Nem. Azt kell mondanom, hogy minden bizonnyal képesek De bízom benne, ha megértik a helyzetet, nem akarnak majd legyőzni bennünket. – És ön hisz ebben? – kérdezte Laffont. Darrah lejjebb csúszott a székében. – Nem hiszem, hogy bármi más segíthet rajtunk. A helyzet az, hogy nincs mit veszítenünk – Uraim, maradjunk a tárgynál – mondta Berkan megfontoltan. – Ha semmit nem teszünk, bizonyos, hogy rajtavesztünk. Hajnali három is elmúlt, mire Darrah hazaérkezett. Megpróbált csöndben maradni, de Kris így is felébredt. – Mike? Hány óra van? – Késő – felelt Darrah. – Nem akartalak felébreszteni – Mitől van ez a furcsa szag? A bzrabba illata beivódott a ruhájába. – Ezt az öltönyt alighanem a tisztítóba kell küldenem – mondotta. Kris álmosan nyújtózkodott. –

Mit csináltál ilyen sokáig? Darrah késett a válasszal. Nem volt kedve beszélgetni – így is jó. Ne válaszolj – szólt Kris sértődötten A fal felé fordult Darrah leült, hogy lehúzza a cipőjét. – Kris? – Hmm? – Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy megpróbáltam megmenteni a világot? – Ó. – Túlságosan álmos volt ahhoz, hogy igazán érdekelje a dolog – Hogyan? – Úgy, hogy túlontúl költségessé tettem nekik a dolgot. Csönd. Már azt hitte, az asszony elaludt – Igen? Költségessé? Lehúzta a másik cipőjét is, és csendesen letette. – Magam sem tudom. Majd meglátjuk, beválik-e III Arra ébredt, hogy áthelyezték a diplomatarészleghez. Furcsán érezte itt magát, ezek között az óvatos beszédű, gyermekléptekkel haladó emberek között, de így akarta az öreg Sami, aztán meg itt előnyös helyzetben volt, mert megfigyelhette, mi történik. Ezenkívül voltak kidolgozandó további tervei is. A nyelvtanítás nem volt komoly

probléma. Az ENSZ állományában voltak a világ úgyszólván minden nagyobb nyelvében jártas emberek. A nyilvántartások átnézése során megtalálták azokat az embereket is, akik szinte valamennyi többi nyelvet oktatni tudták. Így is maradt még több száz dialektus és törzsi nyelv, amelyeket a déli szárazföldeken, Ázsia és Ausztrália erdeiben és pusztáin beszéltek. Ezek többsége tekintetében a bzrabba készségesnek mutatkozott, hogy jobb híján felhasználják azon képességüket, amelynek köszönhetően alapismeretek nélkül egykettőre el tudnak sajátítani idegen nyelveket. A kiküldöttek útjukra indultak. Számuk több ezer volt Jelentések érkeztek olyan isten háta mögötti országokból, mint Nepál, és a bzrabbák szándékairól zavart keltő híresztelések keltek szárnyra Jemenben és a Malgas Köztársaságban. A tudálékos sajtó arról mesélt, hogy milyen reagálás várható azoktól a népektől, amelyek csak nemrég kerültek

bárminemű civilizáció hatása alá. Az inkább szenzációhajhász sajtó pedig olyan zagyva értesüléseken csemegézett, hogy kevesen vannak meggyőződve róla, vajon valóban többek-e a bzrabbák annál, mint aminek nagy és torz termetük alapján látszanak. Új íróasztalánál Darrah ezernyi hírügynökség jelentéseit tanulmányozta. Tervezési csoportja naponta ülésezett. A bzrabbákat leköpték Cataniában, megtámadták Szingapúrban, és disznófajzatnak kiáltották ki Bagdadban. Az iráni sah nyilvánosan befogta az orrát Az egyik küldött Új-Guinea Sepik tartományából élve került ugyan haza, de félszáz dárdahegy állt ki a testéből. Ausztráliában egy bennszülött csapat félórán át hajigálta a kiküldöttet bumeránggal, azután eltűnt a bozótban. Egyiküket megszigonyozták Voltak bzrabbák, akik nem tértek vissza. Bogotában nem voltak biztosak benne, hogy a golyót, amely a kiküldött életét kioltotta, neki szánták-e vagy

Kolumbia elnökének, aki akkor éppen mellette állt. Pekingben ilyen kétségek nem támadtak, ott az egyik bzrabbát a tömeg egyszerűen darabokra tépte. Az afrikai bozótok közt olyan hír járta, hogy a bzrabbahús lassú tűzön pirítva nagyon ízletes. – De úgy viselkednek, mintha semmi sem történt volna – szólt Guido Falcone, az asztalra ejtve az utolsó jelentést. Darrah rábólintott. – Alighanem a Rand-tanulmánynak volt igaza. Falcone mondani akart valamit, de most összevonta a szemöldökét. – Melyiknek? – Annak, amelyik azt mondja, hogy ezek talán másképpen gondolkodnak, mint mi, az ő szemükben nem ugyanaz számít értéknek, mint a mienkben, talán még az éntudatuk sincs meg. Ennek valóban vannak jelei – Hm, óriási segítség, mondhatom. Akkor hát mit tegyünk? – Várjunk – mondotta Darrah, érzéseit és félelmét a rendíthetetlenség álarca mögé rejtve. – Végigjátsszuk a játszmát. Úgy teszünk, mint akik keressük a

módját, hogy mindent megadjunk nekik, ami takarnak, cserébe néhány semmiségért. S mindezt úgy, hogy ne pusztítsanak el bennünket. És egyre feljebb srófoljuk az árat Ámbár valahol kell lennie egy határnak – És mi lesz az, ami miatt nem fognak arra a belátásra jutni, hogy túlságosan sokat kérünk? – érdeklődött Falcone. – Mi fogja visszatartani őket attól, hogy mint holmi férgeket, levakarjanak bennünket a Föld kérgéről? Egy ideje Darrahot is rettegésben tartotta ez a gondolat. – Remélem, úgy gondolják, hogy ezzel kényelmetlenséget okoznának nekünk – mondotta. – És remélem, nem fogják megtenni. Van valami jobb gondolata? Hosszadalmas és idegtépő volt a várakozás, de annak is vége szakadt. Berkan hivatalában megjelent a bzrabbák szóvivője, az, amelyik a Konzorcium Megbízottja mellvértet viselte. A látogatást nem jelentették be előre, de Darrah már egy hete számított rá. Kiemelt egy dossziét a titkos

anyagokat tartalmazó iratszekrényből, és megindult Berkan hivatala felé. Útközben találkozott Walter Lewisszal. Csupán néhány lépcsőfordulót kellett menniük, nem szálltak hát liftbe. A Berkan dolgozószobája melletti helyiségben már vagy tucatnyian tülekedtek. – Szerencsénk van, Mr. Darrah – súgta egyikük az újonnan érkezettnek Berkan beszélt, amikor bementek hozzá. Az orrukat megcsapó bűz olyan volt, mintha egy egyhetes tőkehaltetemet vágtak volna hozzájuk. – Tudom, hogy néhányan közülünk helytelenül viselkedtek – mondotta az öreg Sami. – Ezért meg kell követnem önt. De önöknek meg kell érteniük, hogy az emberek nem örültek azoknak a kilátásoknak, amelyekkel kecsegtették őket. Az eddiginél hatékonyabb meggyőzés nélkül ellenállásra kell számítaniuk. – Ez elhanyagolható – jelentette ki a bzrabba. – Mindenkinek ki kell ürítenie a tulajdonunkat – Megenged egy kérdést? – szólt közbe Walter Lewis.

Éppen most ült le egy székre, közvetlenül Berkan íróasztala mellett. Félrehúzta irattáskája húzózárját, de a táskát az ölébe fektette, anélkül hogy kivett volna belőle valamit. – Nincs ellene kifogásom – válaszolta a bzrabba. Darrah távolabb huppant le egy székre. Szeretett volna ő is hozzászólni, de az öreg Samira bízta a dolgot. Az intett Lewisnak, hogy folytassa – Bizonyos vagyok benne, hogy önök el tudják képzelni: ha arra kérnek bennünket, hogy ürítsük ki a bolygónkat, akkor egy kis kényelmetlenségnél jóval többet okoznak nekünk – mondotta Lewis nyugodt hangon. – Csak amennyit muszáj – felelte a bzrabba. – Munkát fektettünk bele, hogy használható mennyiséghez jussunk abból az anyagkonfigurációból, amelyet önök nagyon is pontatlanul vasnak neveznek. Ebből a világból, amely birtokainkhoz tartozik – Mostanáig azt hittük, ez a világ a mienk – mondotta Lewis. – Sok dologban az emberek véleménye nem

éri el a helytállóság legkezdetlegesebb szintjét sem – közölte a bzrabba. – Az az állítás, hogy ez a világ az önöké, valótlan tényt szögez le Lewis azt a látszatot keltette, mintha válaszon törné a fejét, aztán elengedte a megjegyzést a füle mellett. – Van néhány javaslatunk, amelyeket meg kellene vizsgálni – mondotta. – Egyelőre induljunk ki abból, hogy hajlandók vagyunk kiüríteni a Földet. Mi az pontosan, amit önök szükséges kényelmetlenségen értenek? – Kérem, magyarázza meg a kérdést – szólt a bzrabba. Lewis kivett a táskájából néhány iratot. Valójában nincs rájuk szüksége – gondolta Darrah –, de jól teszi. – Gondolom, önök többé-kevésbé ismerik műszaki teljesítőképességünk határait – mondotta Lewis. – Azt, hogy mi az, amit meg tudunk tenni, mi az, amit nem, így van? – Személyem abszolút értelemben nem ismeri mindazt, amire képesek – felelte a bzrabba. – Sok céltartományban

igen, de nem mindegyikben. – Helyes – bólintott Lewis. – Akkor hát bizonyosan tisztában vannak vele, hogy mi, és ez tény, képtelenek vagyunk mindenkit elszállítani. Talán két tucat ember az, akit az űrbe tudunk juttatni, korlátozott időtartamra és nem nagyon messzire. Ennyi az, amit megtehetünk A bzrabba karjai úgy vonaglottak, mint egy rakás kígyó. – Olyan tájékoztatást ad tehát, hogy önök nem hajlandók önmagukat elköltöztetni a tulajdonunkról? Lewis szabatosan, szótagolva adta meg a választ: – Nem azt mondom, hogy nem vagyunk hajlandók. Azt sem, hogy nem leszünk hajlandók Amit mondok, az az igazság: nem vagyunk képesek arra, amit kérnek tőlünk. – Kénytelen vagyok újra kijelenteni – szólt a bzrabba –, hogy ez a világ a mi tulajdonunk. Az emberek el fognak távozni innen. Berkan alatt nyikorgott a szék, ahogy előredűlt. – Lépéseket tesznek ellenünk, ha megtagadnánk? – kérdezte. – Figyelem! – emelte fel

egyik kezét. – Nem mondom, hogy megtagadjuk, azt sem, hogy nem tagadjuk meg Az álláspontjuk iránt érdeklődöm. – Ha elkerülhetetlennek bizonyul, a bzrabbák mély sajnálkozással ugyan, de annyi erőt alkalmaznának, amennyi szükséges az elköltöztetés biztosításához. – A bzrabba válasza kérlelhetetlenségre vallott. – Értem – mondotta Berkan. Darrah a főtitkár hangjából úgy ítélte meg, hogy megborzongott, miközben mondta. Lewis vette át a szót. Hangja élénk és hatásos volt – Helyes, tegyük fel, hogy hajlandók vagyunk. meg kell mondanom, fölöttébb kelletlenül, de tegyük fel, hogy igen. Ebben az esetben remélhetjük, hogy a bzrabbák megadják nekünk mindazt a segítséget, amelyre szükségünk van? – Az emberek elköltöztetése céljából? – érdeklődött a bzrabba. – Azért, hogy utána a bzrabbák elmozdíthassák a vasanyagot? Anélkül, hogy a jelenlétük ténye továbbra is akadályozná ebben őket? Hogy ne legyenek

itt többé? – Hm, igen – szólt Lewis hosszú, töprengő csend után. – Mert ha nem kapunk jelentős segítséget önöktől, bzrabbáktól, egyszerűen nem tudnánk önökkel együttműködni. Konkrétan: nem tudjuk magunkat az űrbe juttatni. Remélhetjük, hogy a szállításról hajlandók a bzrabbák gondoskodni? – Nem akarunk az okvetlenül szükségesnél nagyobb kényelmetlenséget okozni – jelentette ki a bzrabba immár vagy ezredszer. – Ha az emberek nem alkotnak járművet, az egyetlen lehetőség, hogy a bzrabbák gondoskodjanak róla. Darrah lassan kiengedte mellkasából a visszatartott levegőt, és légzési ritmusa helyreállt. Lewis ránézett, ő komoran bólintott. Egy null a javunkra Lewis úgy folytatta, mintha a bzrabba válasza mit sem jelentett volna. – Hová mehetnénk? – kérdezte. – A hely nem ismeretes – közölte a bzrabba. – Hadd folytassam a magyarázatot – mondotta Lewis. Lehajolt, közelebb a teremtmény

arcegyenértékűjéhez. – A Naprendszerben ez az egyetlen lakható bolygó számunkra, kivált ha tekintetbe vesszük technikánk mai fejlettségi fokát. Úgy hallom, a Mars úgy-ahogy szóba jöhetne még, ha volna hozzá való felszerelésünk, de nincs. Ám még ha lenne is, attól tartok, hogy ennek a bolygónak nincs elegendő természeti kincse ahhoz, hogy egész népességünket el tudja tartani. Ezért hát megvitattuk egymás között a dolgot, és olyan vélemény alakult ki, hogy némelyik szomszédos csillag körül keringhetnek bolygók, és ezek között akadhatnak alkalmasak is. Ha ön meg tudná mondani, hol vannak ilyen bolygók, és el tudna mondani róluk egyet s mást, egy csomó nehézségtől megkímélne minket. – A csillagok gravitációs fogságában élő világok száma meghaladja a csillagokét – jelentette ki a bzrabba. – Ezt mindig is gyanítottuk – bólintott Lewis. Darrahnak mosolyognia kellett. Amikor Lewis először hallott egy ilyen

feltevésről, nem hitte el. – Ma sem tudjuk még, de feltételezzük – folytatta Lewis –, hogy ezek közül a bolygók közül csak néhány, esetleg mindössze egy-kettő igazán alkalmas. A helyzet az – jegyzeteibe pillantott –, hogy bizonyos korlátokon belül a természeti környezetet illetően meglehetősen különbözünk egymástól. Megeshet, hogy egyesek az egyik bolygón éreznék jól magukat, mások a másikon. És tudományos fejlettségünk mai szintjén nincs rá módunk, hogy meggyőződjünk róla, hol vannak ilyen bolygók, és milyenek azok. Más választásunk nem lévén, önöket kell majd megkérnünk, hogy segítsenek ezeknek a bolygóknak a megtalálásában. – Ez növelné a kisebb kényelmetlenség mértékét? – kérdezte a bzrabba. – Számottevően – erősítette meg Lewis. – Talán jó lesz emlékeztetnem önt: önök kérnek bennünket, hogy költözzünk el innen. Most csönd következett, amely egyre hűvösebbé vált, minél

tovább tartott. Lewis egyenesen ült, és nagy önuralommal várakozott. Darrah mocorogni kezdett a helyén, mire Berkan fagyos acélpillantással nyugalomra intette. Végül megszólalt a bzrabba. – Körül kell néznünk – mondotta. – Össze kell gyűjtenünk az adatokat A bzrabbák sok mindent tudnak, de az ebbe a kategóriába tartozó információkra a bzrabbáknak eddig nem volt szükségük. Most kell majd szert tennünk ezekre az információkra – Sejtettük, hogy ez a helyzet – bólintott Lewis. – Kérdésünk: megteszik-e? A bzrabba egyik ollójával mellvértjére ütött, olyan hangot hallatva, mintha feszes bőrrel bevont dobot ütött volna meg. – Elvégezzük ezt a tevékenységet, hogy csökkentsük az embereknek okozott kényelmetlenséget. Lewis Darrahra pillantott, aki komoran, lelkesedés nélkül bólintott. A dolgok nem pontosan úgy alakulnak ugyan, ahogy remélte, de az sem következett be, amitől félt. Nem tudta, mihez tartsa magát. Lewis

újra a bzrabbához fordult. – Nagyon hálásak lennénk – mondotta. Szemernyi gúny sem érződött a hangján – Most pedig egyik további aggodalmunkról kell megemlékeznem. Nem tudom, gondoltak-e rá, de tudósaink azt mondják, nagyon valószínű, hogy még ha a bolygó vagy adott esetben a bolygók csoportja, amelyet elfoglalnánk, hasonlít is ehhez, nem lesz olyan tökéletes környezet, mint amilyen a mi jelenlegi környezetünk. Szervezetünk ehhez alkalmazkodott, és – ismét a jegyzeteibe tekintett, gyorsan lapozgatva az oldalakat – a legparányibb eltérésnek is, mondjuk néhány tized százaléknyinak, amely a nap sugárzásában vagy a légkör összetételében mutatkozik, komoly következményei lehetnek. Érti, amit mondok? – Mindazonáltal – közölte a bzrabba. Lewis lebiggyesztette az ajkát, és mély lélegzetet vett. – Azt mondták, hogy a problémák egy részét megoldhatjuk, ha magasabb szintre emeljük technikánkat, és fejlesztjük

tudományos ismereteinket. Továbbá, és kérem, tekintse ezt különálló pontnak, ha különböző bolygókra telepítenek minket, előfordulhat, hogy nem valamennyi kering azonos csillag körül. Nagy segítség volna, s az önök szóhasználatával: minimálisra csökkentené a kényelmetlenséget, ha volna valamiféle kommunikációs módszerünk a bolygók között. Talán valamilyen közlekedési lehetőség – Ennek érdekében további segítségre tartanak igényt? Darrah szíve nagyot dobbant. A teremtmény olvas a gondolataikban, az sem lehetetlen, hogy jóval előttük jár. – Ami azt illeti, szívesebben hagyatkoznánk saját magunkra – mondotta Lewis. – De arra gondoltunk, ha megtennék, hogy támogatnak bennünket technikai színvonalunk továbbfejlesztésében, akkor saját magunk is meg tudnánk birkózni problémáinkkal. Akkor nem kellene önöktől segítséget kérnünk. A bzrabba egymásba fonta kéz nélküli karjait, azután újra kiterjesztette

őket. – Egy ilyen ténykedés egyszerűsítene néhány dolgot, és nem is okozna sok nehézséget. A megadott információk továbbra is megmaradnak annak birtokában, aki adta őket. Csak az okoz bizonytalanságot, hogy önök, akik embernek nevezik magukat, korlátozott teljesítőképességűek. Kétes még az a remény is, hogy akár a legkezdetlegesebb eszközeinkkel dolgozni tudnának az emberek. Lewis mellékes mozdulattal visszacsúsztatta jegyzeteit az irattáskájába. – Ha azt akarják, hogy együttműködjünk önökkel. – kezdte, de Berkan a szavába vágott: – Nem, hadd mondjam én. – És a bzrabbához fordult – Egy közmondás járja nálunk: nem tudhatod, amíg meg nem kísérelted. Azt hiszem, ez arra is vonatkozik, amit ön mondott az imént. Nem gondolja? – Kísérletezni – mondotta a bzrabba. – Ez megtörtént – De nem emberekkel – szólt Lewis. – Belátom – engedett a bzrabba. – Emberekkel nem – Nos tehát? – kérdezte Berkan. A

bzrabba egyik kéztelen karja kígyószerűen tekerődző mozdulatot tett, és akkorát csattant, mint egy ostor. – Ha a bzrabbáktól nem kíván nagy erőfeszítést és nagy kockázatot, önök, emberek választhatnak a figyelmeztetés, a választék és a következmény közül. – Azt hiszem, a választékot választjuk – szólt Berkan barátságosan. – Igen, Pillanatig sem vitás, hogy a választékot. Ismét körülülték az asztalt. Megint csak késő éjszakáig tartott a megbeszélés Valamennyi jelenlévő férfi és nő – számuk több volt húsznál – úgy érezte, fárasztóan hosszan kell kifejtenie a véleményét, mintha máskülönben nem tudnák igazolni jelenlétüket ezen a megbeszélésen, amely bizonyosan a homo sapiens történetének legdöntőbb konferenciája volt. Darrah erről beszélt volna, ha nem lettek volna fontosabb közlendői – Nem eléggé tiltakozott – mondotta Darrah. – Bármit kértünk is, hajlandó megadni Vagy

hihetetlenül hiszékeny, márpedig ezt nem hiszem, vagy valami olyasmi jár az eszében, amit egyszerűen nincs mód kitalálnunk. – Van egy másik eshetőség is – szólt León Vazquez. Keze öntudatlanul tökéletes sokszögeket rajzolt jegyzettömbjére. – Talán az asztrofizikusoknak van igazuk: a bzrabbáknak égető szükségük van a vasra. – És nekünk ebből mi a hasznunk? – kérdezte Lazlo Wiesel. Kövér, kopasz ember volt, bajusz nélkül szakasztott Churchill. – Megalkuvásra ítélve nehéz alkudozni – szólalt meg az asztal másik végében Nicholas Pelikán. – Bizonyos ön ebben? – kérdezte Berkan. Minden szem rászegeződött. – Persze hogy bizonyosak vagyunk benne – állapította meg Pelikán. – Beszéljen csak a saját nevében – intette Berkan, de hangja lágy volt, és biccentése közvetlen. Ujjainak végét egymáshoz támasztotta – Gondoljuk át ésszerűen a dolgokat, uraim. Úgy fest, hogy a bzrabbák szívesen ellátnának

úgyszólván mindennel, amire szükségünk lehet, csak hogy kiürítsük a bolygónkat. Kétségkívül, a távozás gondolata első hallásra elképzelhetetlennek látszik. Ám – és itt kölcsönveszek egy részt Mr Darrah gondolatmenetéből, noha megeshet, hogy nem ismeri el a magáénak, én ugyanis a visszájára fordítom. Ez pedig egyszerűen az, hogy mindennek van értéke Ára – Ez nem igaz – Jules de Bray kezének hirtelen mozdulatával felborította a hamutálcát. – Ez egyszerűen nem igaz. Berkan fáradtan biccentett. – Abszolút igazság nincs – ismerte el. – Ez arra is vonatkozik, amit az imént mondtam De a mi esetünkben. gondolkozzunk csak! Megszoktuk a világunkat, és elviselhetetlennek rémlik a gondolat, hogy elhagyjuk. És mégis, mit találunk, ha alaposan megvizsgáljuk a kérdést? Tewfik Habib öklével úgy az asztalra csapott, hogy a tárgyak táncolni kezdtek. – A mienk ez a világ! – kiáltott, mint egy vijjogó sas a viharban. – Ez

alighanem vita tárgya most – mondotta szelíden Berkan. – Talán úgy kellene feltennem a kérdést: milyenfajta világ ez? Ha a dolgok mélyére nézünk, és őszinték vagyunk önmagunkhoz, rájövünk, hogy ez olyan világ, amelynek legértékesebb kincseit egyre gyorsabb ütemben éljük fel, és amelynek levegőjét, földjét, vizeit iparunk szennyező anyagai és tulajdon gondatlanságunk egyre jobban megfertőzik. Egyszóval olyan világ, amelyet a szabályozhatatlannak látszó népességnövekedés pusztulással fenyeget. Meghatározatlan számú bolygót kínálnak nekünk, mindegyik lakható, s valamennyinek bőséges és érintetlen erőforrásai vannak. Ígéretet kaptunk arra is, hogy átadják nekünk azokat a műszaki ismereteket, amelyek birtokában okosan élhetünk erőforrásainkkal, és nem mocskoljuk be saját fészkünket. Még arra is reményünk van, hogy ott lesz energia sok olyan cél megvalósítására, amire most képtelenek vagyunk; célok,

amelyeket ez idő szerint lehetetlenségnek tartunk. Ne dobjunk vissza elhamarkodottan egy ilyen ajánlatot. Meglehet, hogy vannak hibái, de vannak előnyei is. – Honnan tudjuk, hogy meg fogják tartani ígéreteiket? – kérdezte valaki, Darrah még azt sem látta, ki. – A kérdés kétségkívül jogos – állapította meg Berkan. Az órájára nézett – Ugyanúgy lehetséges azonban, hogy amit a teremtmény látszólag megígér, az számukra nem nagy érték. Talán nem ér többet annál a huszonnégy dollárnál, amit, mint hallom, a Manhattanszigetért fizettek De az is lehetséges, hogy miként León mondta, ezeknek a teremtményeknek rettenetesen nagy szükségük van vasra, ezért igazán megéri nekik, ha ezen az áron hozzájuthatnak. – Vagy az is lehet – vélekedett Juan de Castro –, hogy még nem adták össze a számlát. – Sok mindent nem tudunk – mondotta Berkan. – Csak azt tudjuk, hogy mi az, amit hajlandók megtenni nekünk, de ne a

bizonytalan dolgokon járjon az eszünk, hanem inkább arra az egyszerű tényre gondoljunk, hogy voltaképpen igen keveset kockáztatunk, hiszen alig van miben reménykednünk. Úgy vélem, uraim, új ellenvetések, újabb aggodalmak kitalálása helyett azon törjük együttesen a fejünket, hogy milyen módon biztosíthatjuk a további tárgyalások számunkra kedvező alakulását és azt, hogy ebből a kényelmetlen helyzetből a lehető legtöbb hasznunk szülessen. – Újra a csuklójára nézett – Nagyon késő van már Javasolnám, hogy menjünk haza, és aludjunk egyet. Délelőtt azután friss fejjel folytathatjuk a probléma megtárgyalását. Már jóval elmúlt éjfél, mire Darrah hazaérkezett. Amikor a sötétben a cipőfűzőjével matatott, Kris felébredt. – Te vagy az, Mike? – szólt álomittasan. – Már megint magaddal hoztad azt a bűzt – Az öltönyöm – magyarázta Darrah. – Holnap elviszem a tisztítóba – A hamvasztóba – mondta az

asszony. – A másik öltönyödből sem tudták eltávolítani Erről igazán kár vitatkozni, kivált az éjszaka kellős közepén. – Rendben van, a hamvasztóba. Majd reggel Csönd. Azután: – Mike. – Ühüm. – Ezúttal megmentetted a világot? Mit válaszoljon erre? Más a tény, és más a lehetőség. – Nem – mondotta végül kelletlenül. – De van rá esélyünk, hogy jó árat kapunk érte Sőt esetleg nagyon jó árat, kivált ha meggondoljuk, hogy használt holmiért kapjuk. – Valóban különös – csóválta a fejét Berkan, és asztala fölött a jelentést Darrah felé nyújtotta. – Csak azt mondhatom, hogy nagyon nagy szükségük van a vasra A bzrabbák irányításával adatszolgáltató gépet terveztek és építettek fel Zürichben. A gép óriási volt – egy egész hegyet kellett kivájni a befogadására, hűtésére pedig befogtak egy gleccsert. Az idegenek megmagyarázták, hogy a gépezet túlnyomó része az ő fogalmaiknak emberi

vonatkoztatási rendszerbe való transzformálásához kell. Ezzel azt akarták mondani, hogy a berendezés visszataszítóan ízléstelen. Az utolsó művelet az információs kocka beállítása volt. Oldalmérete 17, 7598329 hüvelyk, halványvörös színű, és a beléje táplált adatokat anyagának egyes molekuláiba kódolták be izotópos variálás segítségével. Egy névtelen technikus megnyomott egy gombot, és a kinyomtató készülék máris köpte: E=mc1. 99999699433141593 A bzrabba szerint a kocka a bzrabbák valamennyi tudományos ismeretét tartalmazta. Meglehet, hogy így volt, meglehet, hogy nem. Ez most alig számított, mert a bzrabbák mindeddig nem ismételték meg a vasra vonatkozó követelésüket. Az alku másik részét még nem teljesítették. Az utolsó bzrabba, a Konzorcium Megbízottja visszasurrant Chicagóba. A repülőszerkezet úgy emelkedett a levegőbe, mintha kötélen húzták volna, zaj és felhajtás nélkül, annak sem volt semmi nyoma,

hogy használtak volna valamilyen energiahordozót. Visszatérnek, mihelyt találtak az emberek számára megfelelő vagy – szükség esetén – lakhatóvá alakított világokat. Akkor majd visszatérnek a vasért – Meg kell mondanom, nem értem őket – szólt Darrah. Ledobta a jelentést az íróasztalra – Bár kértünk volna tőlük sok minden mást is. Nem tudják elképzelni, hogy amit kértünk, annak értéke van. Persze meglehet, hogy azt hiszik, a vas mindennél többet ér Soha nem említették, mire használják. – És számít az? – kérdezte Berkan. – Hátha rólunk van szó? – folytatta Darrah, és a gondolatra összeráncolta a homlokát. – Hátha mi vagyunk az értékesek? – Mi?I – lepődött meg Berkan. – Ez lehetséges volna? – Fogalmam sincs – ismerte el Darrah. Vállat vont – Fogalmam sincs Senki soha nem látta többé a bzrabbákat. A főtitkár négyszáznyolcvankét éves korában hunyt el – ez egyenes következménye volt

a molekuláris biológiában bekövetkezett fejlődésnek, amit a bzrabbák információs kockája tett lehetővé. Minthogy Darrah abban az időben fiatalabb volt, hatszázkilencven éves koráig élt. Hét egész évszázadig nem tértek vissza a vasukért a bzrabbák, de amikor megérkeztek 927 hajóóriással, hogy minden embert elszállítsanak szülőföldjéről az emberiség fel volt fegyverezve a bzrabbáktól kapott ismeretekkel, amit megtetézett saját új eredményeivel, mert az emberi faj nem aggott el, és nem toporgott egy helyben, hanem benépesítette már a közeli csillagrendszereket is, és megtelepedett olyan bolygókon is, amelyek eredetileg nem voltak lakhatók, de az ember azzá tette őket. Az űrhajóhadak első egységei az Altair közelében találkoztak először A találkozás szívélyes légkörben zajlott le, egyik fél sem kívánt kényelmetlenséget okozni a másiknak. A bzrabbák hajói a világegyetem semmilyen irányából nem jöttek közelebb a

Földhöz, mint a tauCetivel szomszédos térség. Elek István fordítása John Cohen ROBOTOK AZ ÓKORBAN I Korunk képzeletét az emberkéz alkotta robotok – különlegesen gyors számítógépek, pilóta nélküli repülőgépek, fordító- és beszélő gépek, teljesen önműködő gyárak – lelkesítő sora ajzotta fel. Ezek olyan álom beteljesültét ígérik, amelyet a középkori képzelgéseken át az emberi emlékezet ködbe vesző múltjáig nyomon lehet követni. A modern automaták őseit tehát az antik mítoszok alakjai közt kell keresnünk. Héphaisztoszt, a Sántítót szolgálók gyámolították; drága aranyból vannak ezek, de akárcsak az élők. Van szívükben erő és ész, és szólani tudnak. A Sántító háromlábakat készített az istenek palotájába; Thetisz Őt a fúvók mellett izzadva találta, amint épp sürgőit: húsz háromlábat készítve a tűznél, hogy palotájának fala mellett rakja ki sorban. Aztán mindje alá aranyos kereket

helyezett el, hogy gyűlésbe gurulhasson valamennyi magától, és onnan hazafuthasson: bámult, aki látta.[1] Antiumban, Néró szülővárosában és a nagy phrügiai Hierapoliszban olyan szobrok álltak, amelyek helyváltoztatásra is képesek voltak; s Delphoiban a templomot kőszűzek dallamos hangja töltötte be. A küproszi Pügmalión egy elefántcsont szoborba, tulajdon keze munkájába szeretett bele, s a szobrot Aphrodité életre keltette. Memnón szobra, ha a fölkelő nap sugara érte, lantpengéshez hasonló hangokat bocsátott ki. A korai görög monda szerint Memnónt, Tithónosz és Aurora fiát Akhilleusz ölte meg, s a hajnali harmatot anyja, a vigasztalhatatlan Aurora sírja. A felső-egyiptomi Tébában álló szobrot csak később, a görögök nevezték el Memnónról, korábban az egyiptomi Amenophisz nevét viselte. „Memnón szobrát – írja Philosztratosz – fekete kőből faragták; szakálltalan ifjút ábrázol, aki szembenéz a fölkelő nappal,

két lába Daidalosz korának ősi stílusában összezárva, két tenyere laposan nyugszik a szék karfáján, mintha épp fölállni készülne.” A szobor testtartása, a szem kifejezése s még a száj is mintha arra vallana, hogy Memnón meg akar szólalni. „Mikor a nap első sugara megérintette, s a napsugár az ajkára esett, a szobor hangot adott ki, s az ember úgy érezte, hogy vidáman csillogó szemét, mint aki napon sütkérezik, mindjárt a napra emeli.” A közfelfogás szerint testtartása azé az emberé, aki épp fölállni készül a nap köszöntésére, vagy fölöttese előtt. „Apollonius tehát áldozatot ajánlott fel az Etióp (égett arcú) Napnak és a Hajnal Memnónjának, mert a papok ezt a nevet adták nekik, az egyiknek izzó melegéről, a másiknak anyja után.” Juvenalis szerint Memnón sok, különböző hangot adott ki, de Sztrabón, aki vele közel egyidőben látta, följegyzi, hogy a szobor egyetlen hangot hallatott, s hogy egy

földrengés során ledőlt. Erre azonban semmi bizonyíték Végül az a nézet hódított teret, hogy a szobrot Kambüszész csonkította meg időszámításunk előtt a hatodik évszázadban. Plinius is megemlíti az első században, s Tacitus, Plinius kortársa azt írja róla: „Memnón, a kőkolosszus zengő hangot ád, ha a nap sugara éri.” Mikor Pauszaniasz a szobrot a második században látta, feje és törzse derékból letörve a földön hevert, alsó teste azonban ülő helyzetben volt. Pauszaniasz azt mondja, a napot ábrázolja, s hogy a tébaiak szerint Phamenophésznek hívják. Mások meg Szeszosztrisznak S reggelenként, ha fölkel a nap, írja, olyan hangot ad, mint a hárfa vagy a lant, ha elpattan a húrja. Idővel a hiszékenyek képzeletében e zenei hang verses jóslattá változott, amint azt a szobor lábába vésett görög felirat tanúsítja. Hasonló jelenségnek volt tanúja kétezer évvel utóbb Alexander von Humboldt, Dél-Amerikában tett

utazása során. Ő zenélő sziklákkal találkozott: a repedéseikből kiáramló levegő muzsikált napkeltekor. A legendás Daidalosz, a műszaki lángész őstípusa, lépegető szobrokat készített. E szobrok – mondja Platón – oly elevenek voltak, hogyha vissza nem tartják őket, elszaladnak. Arisztotelész szerint volt köztük egy Venus-szobor, mely akkor indult útnak, ha higanyt töltöttek belé, de Kallisztratosz (i. e III sz) szerint – aki sok ókori szobor leírásáról nevezetes – mechanikus gépezet működtette. Ha igen, akkor az alexandriai Hérón (i e 285-222) önműködő színházára emlékeztet, amely a bacchánsnők táncát utánozta. Hérón Pneumatika című értekezésében lövedékekről, vízműves órákról és még sok más szerkezetről ír; ő a repülni, inni és csicseregni tudó gépmadarak nagyhírű feltalálója, a bizánci Ktészibiosz és Philósz művének folytatója. Daidaloszról szóló ismereteink nagy részét

Pauszaniasznak köszönhetjük, Görögországban tett utazása során rengeteg értesülést gyűjtött. Tőle tudjuk, hogy Daidalosz athéni volt, s a Metionidák királyi családjából származott; a Metionidák Oidipusszal éltek egyidőben. Daidalosz egyaránt híres volt művészetéről és balszerencséjéről. A régiek daidalának hívták a szobraikat, s ezekről kapta a nevét Zeusz és Héra kibékülésének emlékünnepe; Zeusz ugyanis, hogy Hérát bosszantsa, egy faszobrot öltöztetett menyasszonyi ruhába. Daidalosz, akinek híre Szicíliára és Itáliára is kiterjedt, nevét nem születésétől viselte, hanem e szobrokról kapta. A népszerű mondával ellentétben – szögezi le Pauszaniasz – a krétai Minósztól Daidalosz tengeren szökött meg, nem a levegőben; ő volt az első, aki hajóján egy eddig ismeretlen találmányt, vitorlát alkalmazott. Ily módon szerzett előnyt Minósz evezős bárkáival szemben. De míg neki sikerült a friss szelet

előnyére fordítania, fia, Ikarosz rosszul kormányozta hajóját, fölborult, és vízbe fulladt. Ugyanebből a forrásból azt is megtudhatjuk, hogy Daidalosz istenekről és hősökről készített szobrokat, sőt hogy egy összehajtható széket is szerkesztett. Lakóniában állt egy Zeuszszobor, amit állítólag Daidalosz egy tanítványa készített Erről Pauszaniasz azt írja: „Ez a legrégibb minden rézszobrok közül, hisz darabról darabra kovácsolták, aztán a darabokat ügyesen összeszegecselték.” Daidalosz művei „némileg mind furcsa látványt nyújtanak, de valami csodálatos ihlet nyilvánul meg bennük”. De akármit mond is Pauszaniasz, Daidalosz neve elválaszthatatlanul összeforrott az emberkéz alkotta szárnyak és a repülés föltalálásával. Hogy a Daidalosz-monda milyen eleven, azt Michael Ayrton kitűnő könyve, a Daidalosz végrendelete (The Testament of Daedalus. London, 1962) bizonyítja. Ayrton leírja négyesztendei

Daidalosz-tanulmányait, „mestere” nyomdokán tett krétai és görögországi repülőútjait, bemutatja Daidalosz ihlette rajzait, képeit, szobrait, érmeit, elmondja, mi minden viszontagság kísérte útját, s érezteti velünk, hogy ő Daidalosz inkarnációja, ha ugyan nem Ikaroszé is egy személyben. Megdöbben, mikor kiderül, hogy könyve kefelevonatát épp aznap kapja kézhez, amikor a sajtó hírt ad az ember első űrrepüléséről. S mikor elkészíti Ikarosz domborművű képmását, s a szárnyait halcsontból formálja, még nem tudja, hogy a monda szerint Daidalosz (vagy Thalosz) úgy készítette az első fűrészt, hogy egy hal gerincét öntötte bronzba. S ha Ayrtonnak nem is sikerült megszemélyesíteni a Napba szálló Ikaroszt, sikerült a mítoszt új jelentéssel megtöltenie: Ikarosz szerelmes volt a napisten Apollónba, de a Napban vetélytársat is látott, akit le kell igáznia. Fölfelé szárnyalt, hogy megvívja vele a harcot, de az isten

nyersen elutasította, s letaszította a hullámokba. Ayrton szemében „Daidalosz, akárcsak Prométheusz, minden művész nagy őse, s repülése többet mond századunknak, mint bármely más antik mítosz”, mert „megtaláljuk benne a távoli ókor minden misztériumát és azzal együtt életünk, korunk titokzatos értelmét is”. Daidalosz művének párjával a Wieland kovácsról szóló germán sagában is találkozunk (Wieland az angolszászok Wélandja s az óskandináv Völund). A kovács csodálatos fegyvereket készített, ezek dicséretét zengték az izlandi, angol, német és francia költők. Nidung király úgy próbálta szolgálatában megtartani a kovácsot, hogy elvágta sarkán a főinat, s imigyen örök időkre megsántította. De Wieland túljárt ellensége eszén, madártollból köpönyeget készített s fölröppent, először a királyi kastély legmagasabb tornyára, majd vissza Seelandba, az otthonába. Wéland képe megtalálható egy

nyolcadik századbeli, rúnákkal borított angolszász rozmárcsont dobozon; a csontba karcolt képen Egil is látható, Wéland testvére, amint épp madarakat ejt tőrbe; ezek tollából készít majd Wéland köpönyeget. Pauszaniasz megemlít még egy automatát: egy kiterjesztett szárnyú rézsast, amely az éliszi versenypálya égetetlen téglából épített oltárán állt. Az elnöklő méltóság megindított valami készüléket, és a sas fölröppent az égre, hogy mindenki láthassa. Ezzel egyidejűleg egy rézdelfin siklott ki a szárazföldre. Jeruzsálemben meg egy olyan sírboltot látott Pauszaniasz, amelynek kőkapuja évente egy nap magától kinyílt és becsukódott. Máskor, mint mondja, „szét kellett volna verni, hogy bejusson rajta az ember”. II Az ókoriak állítólag olyan fejek birtokában voltak, amelyek beszélni tudtak, és csalhatatlanul megjósolták a jövőt. Ilyen volt Orpheusz feje Leszboszban, amelyet egyaránt jól ismertek

Perzsiában és Görögországban; hírét annak köszönhette, hogy megjósolta Kürosz halálát, mely véget vetett a szkítiai hadjáratnak. És ilyen volt az az aranyba foglalt jósfej is, amelyet – s vele együtt a Kelet minden bölcsességét – a mitikus Odin vitt magával Északra. A Biblia teráfokról beszél, jósfigurákról vagy mumifikált fejekről, amelyek nyelve alatt vékony, ráolvasásokkal telerótt aranylemez foglalt helyet. Ilyen Teráfimot kérdezett Nabukodonozor (Ezékiel 21:21), s az jövendőt mondott. Lehet, hogy ezek elsőszülöttek fejei voltak, az elsőszülötteket ugyanis a monda szerint meg szokták ölni. De az obxa és yidde’onixa is emlékeztetnek, a bibliai mágusok jóseszközére, amelyet némelyek mennyei befolyás alatt lévő, az emberekkel szóba elegyedni tudó és őket tanácsaikkal segítő szellemeknek tekintettek. A z ob a teste ízületeiből szól, s a könyökéből, a yidde’oni meg egy yidd’oa (vadállat vagy madár)

csontját helyezi a szájába, az beszél a nyelve alól. Más vélemény szerint az ob szó azt a személyt jelöli, aki koponyacsontból jósol s azt is, aki varázslattal halottat idéz. Az is lehet, hogy a teráfok emberforma agyag- vagy féldrágakő szobrocskák voltak, olyasfélék, mint a babilóniai papsukok, amelyeket az ember a testén is viselhetett, a jószágának is nyakába köthetett, de jövendőmondásra is alkalmazhatott. Ezeket, mint a római penateseket, talán házi istenekként tisztelték. Rákhel (Mózes I. 31:34) ellopta e jövendőmondó teráfokat apjától, Lábántól, nehogy őt Jákob nyomára vezessék. Egyik-másik teráf életnagyságú lehetett, hisz Mikhál, Saulus király leánya egyet Dávid király ágyába rejtett s bebugyolált, mikor Dávid az ellenségei elől menekült. Az egyiptomi jósszobrok, mint mondják, fejbólintással válaszoltak a hozzájuk intézett kérdésekre, vagy – ha ízelt tagú szoborról volt szó – a megfelelő

kiáltással kísért karmozdulattal. Készítésük művészetét Thotnak, a tudás egyiptomi istenének, a görögök Hermész Triszmegisztoszának tulajdonították. Bizonyos feltevések szerint ezek ízelt tagú bábuk lehettek, amelyeket a pap mozgatott a fejükhöz, karjukhoz, lábukhoz erősített zsineg segítségével. A kérelmező szavára válaszul valószínűleg a fejüket mozgatták, s e mozdulatot mindig a hanu szóval jelölik. Sok papirusz szól hanuX adó szobrokról, bár nincs semmi bizonyíték arra, hogy ez fej- s nem karmozdulatot jelez. A hanu szó legvalószínűbb értelme az ízelt tagú szobor hanggal kísért karmozdulata. Az eleven szobrok hite keleti eredetű. Az egyiptomiak hite szerint a szobornak kaja van, vagyis árnyéka, hasonmása, amely egy istent vagy elhunyt személyt személyesít meg. A „misztérium őrizői”, a papok tudják a módját, hogy valamely rítus, például a száj vagy a szem szertartásos megnyitása útján lelket

költöztessenek a faragott képbe; valamely mondóka ráolvasásától a megidézett isten lelke költözik bele a szoborba. Hitük szerint e szertartás a szobrot a szólás képességével ruházta fel, tagjait hajlékonnyá tette, s megadta neki a jó és rossz tett hatalmát. A szobrok jövőbe láttak, jövendőt mondtak, bosszúból betegséget mérhettek bárkire, vagy jóakaratuk jeléül meg is jutalmazhatták. Királyokat emelhettek trónra, vagy taszíthattak le trónusukról, egymással is értekezhettek, s szavukat mint az isten közvetlen megnyilatkozását fogadták el. Tébában a beszélő, kezüket mozgató szobrokat a papok irányították valami gépezet útján. Mikor a papoknak el kellett menekülniük délre, ahol új királyságot létesítettek, az Amon-szobor választotta meg az új királyt. A királyi család valamennyi férfitagja elvonult előtte, s „a szobor kinyújtotta a karját, egyet közülük megragadott, s közben szavakkal buzdította a

jóra”. Valószínű, hogy a szobrot valami szerkezet mozgathatta, vagy olyan, amilyet az alexandriai Hérón alkalmazott, hogy magától megnyíljon az általa épített templom kapuja, ha oltárán tüzet gyújtanak, vagy egy olyan mechanizmus, amelyet a szertartást végző pap a szobor fejéhez, ízületeihez vezető zsinegek segítségével működtetett. Számos bizonyítékot soroltunk fel arra nézve, hogy az egyiptomiak valamiféle életet tulajdonítottak a szobroknak és isteneik képmásának. Egy isten akár több városban is lakozhatott egyidejűleg. Hatalmában állt, hisz hasonmását annyi részre oszthatta, amennyire neki tetszett, s beleplántálhatta embert, állatot vagy bármi mást ábrázoló szoborba. E szobrok, mint mondják, hang vagy taglejtések útján (hogy miként, arról nincsen pontos tudomásunk) meg is nyilatkozhattak. Az istenek ezek útján nyilvánították akaratukat Valamennyi templom a helyi istenek sokaságának adott szállást. Az

istenszobrok hangja, akárcsak Egyiptomban, Kaldeában is fel-felcsendült a templomokban éjszakánként. Például Asszurbanipalnak, az asszírok királyának Isztar istennő a szentélyében ígért segítséget Elám királya ellen. De gyakoribb volt, hogy a pap tette fel a kérdést a szobornak, ő kapta meg a választ (talán valamely mechanikus szerkezet útján), s ő is értelmezte a jelentését. Dr. Frances A Yates csak nemrégiben világított rá, hogy milyen szerepet játszottak a jósszobrok a hermetikus hagyományokban és a kabalisztikus gondolkodásmódban. Felhívta a figyelmet rá, hogy Giordano Bruno De imaginum signorum et idearum compositione (1591) című traktátusában a bibliai aranyborjút és Prométheusz aranyfiguráit úgy értelmezi, mint amelyek a „simulacrum” erejét példázzák: az istenek kegyét az isten és ember közt elhelyezkedő „hasonmás” közvetíti. Az istenek az őket szimbolizáló szobrok útján nyilatkoznak meg. Mózes

csodatettei tehát az egyiptomi istenszobrokhoz és a prométheuszi figurákhoz kapcsolódnak. Az a passzus, amelyet Frances A. Yates az Aszklépioszból, a Thotnak tulajdonított ősi hermetikus traktátusból idéz, nagyszerűen példázza e jósszobrok jelentőségét. A részletnek, Hermész Triszmegisztosz egy beszédének lényegét az alábbiakban foglalhatjuk össze: e szobrok élnek. Selwusszal és spiritusszal, azaz értelemmel és szellemmel bírnak Sok mindenre képesek, megmondják a jövőt, megbetegíthetik és meggyógyíthatják az embert, aki, ha megismeri az istenek valóságos természetét, maga is képes utánozni őket; az emberek ősei föltalálták az istenalkotás művészetét, a természeti tárgyak tulajdonságait a szobrok anyagába olvasztották bele. De lelket az ember nem tudott teremteni, ezért szent szertartásokkal idézte meg a démonok és angyalok lelkét, s plántálta e szobrokba, amelyek ily módon hatalmat nyertek rá, hogy jót műveljenek

vagy rosszat. Rómában a zsineggel mozgatható bábukat neuropastesnak hívták. Ott nem titkolták, hogy e szobrok mint működnek. Az is lehet, hogy a pap, aki a szertartást végezte, eleve úgy végezte e műveletet, hogy mindenki lássa. Hisz hite szerint amint a rítus kezdetét vette, őt megszállta az isten lelke, és az késztette cselekvésre és szóra. Hasonló képességet tulajdonítottak egyik-másik afrikai bálványnak is, amely az alsó állkapcsához erősített zsineg segítségével száját mozgatva adott választ a hozzá intézett kérdésekre. A harmincas évek egyik fölfedezése egyszeriben rávilágított, hogyan is működött némelyik jósszobor. Egy fehér krétából, azaz mészkőből faragott nagy Ra Harmakisz mellszoborra leltek. A szobor tarkóján üreg volt, s innét szűk csatorna vezetett a jobb füle alatt nyíló lyukhoz. A pap tehát elrejtőzhetett a szobor mögött, s az üregbe beszélhetett, amely elváltoztatta a hangját. A szemlélő

azt hitte, a szobor szólalt meg Valószínű, hogy ez esetben sikerült egy hamisítatlan ókori jósszoborra lelni. Nem meglepő tehát, ha azt halljuk, hogy Egyiptomban vagy másutt egy szobor elmozdult a templomban kijelölt helyéről. Az alsó-egyiptomi Héliopoliszban egy szobor, mint mondják, leszállt a talpazatáról, Diomédész szobra pedig, amelyet tengerbe vetettek, sértetlenül tért vissza onnét. Dión Cassius (i sz 155-240) olyan szobrokról tudósít, amelyek kínjukban véreztek, vagy verítékeztek. Némelyik a rá jellemző mozdulattal fenyegető katasztrófára hívta fel az emberek figyelmét, némelyik meg elfordult a kérdezőtől, vagy éppen feléje fordult, s jelek útján közvetítette az istenek akaratát. Pindarosz (kb i sz 520) Hetedik olümpiai diájában Ródosz és Kréta élő szobrairól szól.: .s művészetük maga a „Ragyogószem” adta nekik: hogy mesteri kézzel túltegyenek más földieken. Műveik élők másaiként látszottak járni

az útjokat. Nagy vala hírök.[2] E gondolat tovább él Molière Festin de Pierre-jében. A játékbabák és marionettbábok ősét ezekben az ízelt tagú istenszobrokban kell keresnünk. Távol-Keleten szent bábjátékokhoz még mindig használnak ilyesféle figurákat. III Ezek az elevent utánzó szobrok lassan alakultak ki, fejlődésükbe egyaránt belejátszott a vallásos érzés és a szépség vágya. A darabos, ízelt szobrocskákat fokozatosan fölváltották az emberi alakot realisztikusan ábrázoló szoborművek. Készítésük a papok kezében volt, hisz ezeket imádat tárgyául szánták. A varázsos hasonlatosság révén e képmások láthatatlan forrásból merítették erejüket; s ha a hivő kézzel illette, e jelképes tettével rákényszerítette őket, hogy tegyenek vagy ne tegyenek valamit. Ilyen szerkezetekkel nemcsak Görögországban és Egyiptomban találkozunk. Mikor Apollóniosz meglátogatta India bölcseit, úgy találta, hogy

sokoldalúságukat tekintve Héphaisztosz műveit messze felülmúló, mozgásra képes szerkezetekkel rendelkeznek. „.majd larkhász állt föl, s kínálta fennhangon étellel – itallal a királyt, s mikor az kegyesen elfogadta meghívását, négy püthiai háromláb gördült elő magától, azon mozgó háromlábakhoz hasonlatosak, amelyekről Homérosz tudósít, s nyomukban a görög Ganümédészhez vagy Pelopszhoz hasonló barna bronzpohárnokok léptek elő. Közben a föld kárpitnál puhább füvet növelt a vendégek alá; sokféle nyalánkság, cipó és gyümölcs termett elébük, minden fajta, amit az évszak csak megterem, illő rendben s ínycsiklandóbban föltálalva, mintha szakács készítette volna. Két háromláb bort virágzott, egy másikból melegvíz lövellt, a negyedikből hideg. Damisz szerint a bronzpohárnokok kellő arányban összevegyítették a bort és vizet, majd a kupákat körbekínálták, amint az borivók közt szokás, a vendégek meg

elnyúltak kényelmesen, mint valami lakomán. Mikor már mind megitták a maguk részét, a föld kárpitjára fogadta őket, amelyet ő terített alájuk.” Később, mikor Apollóniosz a gimnoszofistákkal, e meztelen bölcsekkel Egyiptomban járt, mesélt nekik a maguktól mozgó háromlábakról, amelyek az istenek lakomáin gördülnek elő. Mars, tette hozzá, bármilyen nyers és mogorva, ezek elkészítéséért sose gyalázta Vulcanust. „.és olyan vád sem hangzott el soha az istenek füle hallatára, hogy: Vulcanus, bűn megszépíteni a halhatatlanok lakomáit és csodákkal övezni őket! És azért sem gáncsolták soha, hogy megalkotván arany szolgálólányait, megrontotta a fémet, mert életet lehelt belé. Minden művészet szépíteni igyekszik, hisz a művészet lényege épp az ékesítés vágya.” Indiában, mint mondják, szintén voltak beszélő, éneklő és táncoló faszobrok és gyönyörű nőfigurák is, amelyek hirtelen életre keltek,

incselkedtek a férfiakkal, kísértésbe vitték őket, bár aki megölelte őket, azt szétmorzsolták. Az indiai mondák gépek mozgatta elefántokról s a hegyikristály-padlón ficánkoló halakról beszélnek. Kínában meg a bölcsek előszeretettel űzték a kvai-su művészetét amellyel egy szobrot vagy festett képmást életre kelthetett és szolgálatába kényszeríthetett valaki. A Ta Csuan öt fiáról szóló kínai mesében szerepel egy automata is. Az egyik fiú fakezű, falábú gépembert tervezett, s idegen földön járva fiaként mutatta be a királynak. Az uralkodó elámult, hogy a masina mi mindent tud, de az tüzes pillantásaival teljesen levette lábáról a királynőt. A királyt természetesen elfogta a féltékenység, parancsot adott rá, hogy a masinát öljék meg, de a föltaláló megelőzte: kihúzott belőle egy pecket, mire az darabokra hullott szét. Nagy volt a király ámulata Haragja elpárolgott, valósággal eksztázisba esett. Mikor

magához tért, drága ajándékokkal halmozta el vendégét. Végül Ta Csuan fia megosztotta kincseit testvéreivel, s versezetben dicsőítette a találékony emberi elme áldásait. IV E figyelemre méltó gépezetek egyike-másika nyilván megtévesztésen alapult, a jósfejek titokzatos hangja bizonyos esetekben nyilván hasbeszélőktől származott, vagy egy elrejtett személy csövön közvetített hangja volt. A Memnón-szobor zenei hangját például egy hő hatására kitáguló s ily módon egy sor rezgő nyelvet fölszabadító karnak tulajdonítják. Athanasius Kircher (1601-1680) meg azt hitte, hogy a szobor belsejében harpsichordot rejtettek el. De Lukianosz már jóval őelőtte kijelentette, hogy az az imposztor Alexander egy daru gégéjén át a saját hangját közvetítette az Aesculapius-szobor szájához. Theodoretus egy megjegyzéséből meg arra kell következtetnünk, hogy ez nem is volt ritkaság; azt írja, hogy mikor Theophilus püspök

Alexandriában, a negyedik században leromboltatta a bálványszobrokat, talált köztük üregeseket is, amelyeket úgy állítottak a falhoz, hogy a pap elrejtőzhessék mögöttük, s a szobor szájával szólhasson mit sem sejtő hallgatóihoz. Nem csoda, ha némely cinikusok állítása szerint e „csodák” a pogány papok buzgó igyekezetének gyümölcsei voltak, s arra irányultak, hogy a keresztényeket megzavarják. De ez csak a kései századokra áll. Sir Dávid Brewster üdvös kétellyel közelít az ókori mágusok csodáihoz. Föld alatti templomaikban a mennydörgést utánzó hang a természetfölötti erő benyomását keltő trükk volt. De trükk lehetett az a trombitahang is, amelyet a Pactolus folyóban a kincset rejtő szikla adott ki. Akárhogy is, ezek a trükkök a természeti jelenségek közeli megfigyelésén, tehát kezdetleges természettudományos ismereteken alapultak. De különbséget kell tennünk az emberi képességeket utánzó gépezetek

iránt időtlen idők óta megnyilvánuló érdeklődés és a mélyebb vágy közt, hogy az istenekből kicsikarjuk az ember teremtésének titkát. Erre törekedett Héphaisztosz, mikor földből és vízből embert formázott Hésziodosz szavaival: – s tüstént hívta (az Istenek Atyja) a híres Héphaisztoszt a paranccsal, hogy földet gyúrjon és vizet össze, de emberi hangot és mozgékony erőt adjon bele.[3] A kérdés – hogyan alkotta meg az Isten Ádámot? – őszintén érdekelte a gnosztikusokat és kabalistákat, alkimistákat és a középkor más tudósait is, s erőfeszítéseik, hogy képzeletben vagy a valóságban embert teremtsenek, soha meg nem szűntek. Göncz Árpád fordítása C. M Kornbluth AZ IDŐ KALANDORA Harry, a Huszonharmadik utcából, hirtelen elnevette magát. Farmer Brown, barátja és időnként jobbkeze, kérdően nézett rá. – Isteni új ötletem támadt – mondta még mindig kuncogva Harry, a Huszonharmadik utcából. Farmer

Brown határozottan megrázta a fejét. – Új ötletek nincsenek – mondta. – Csak régi heccek vannak új kiadásban Na, mi az az új buli? Nem kell hozzá egy jó partner? Farmer elvi kérdést csinált belőle, hogy ne látsszék túl mohónak, bár mindenki tudta róla, hogy piszokul rászorul arra, hogy valamibe belekapcsolódhasson. A nője kétszer botrányba keverte, és egyhónapi költséges együttélés után lelépett, és hozzáment egy tökfejhez. Harry újra megszólalt: – Sajnálom, öreg fiú. Nem mondhatok részleteket Ez túl jó ahhoz, hogy osztozzunk rajta Bízom benne, hogy évekig fogom fejni a balekokat ezzel az ötlettel, még mielőtt a részletek kiderülnének. Senki, de senki sem akar majd zsarut hívni, ha már egyszer megfogtam Klassz buli, és az enyém. Majd felkereslek, öregem Harry fölkerekedett a bódéból, és miközben végigsétált a zsiványtanya zárt ajtaja felé, hol egy kasszafúrónak, hol egy rendőrségi kijárónak bólintott

barátságosan. Persze az olyan jelentéktelen alakokat, mint a zsebtolvajok és kábítószercsempészek, nem üdvözölte. Harrynek volt önérzete. A tanácstalan Farmer kihörpintette limonádéját, és arra a következtetésre jutott, hogy Harry csak ugratta. Észrevette, hogy Harry egy képes újságot felejtett ott, amelynek fedőlapján egy űrhajó volt, és egy csinos lány kis zöld nadrágban és melltartóban. – Egy bútorozott. villa? – kérdezte a férfi habozva, mintha tudná ugyan, hogy mit akar, de nem lenne elég biztos abban, hogy helyes kifejezést használ-e. – Természetesen, Mr. Clurg – válaszolt Walter Lachlan – Biztos, hogy megnyeri a tetszését Feleség, család? – Ó – mondta Clurg – ők. messze vannak – Úgy látszott, hogy titkon valami szórakoztatót talál ebben a gondolatban. Majd Walter megrökönyödésére hidegvérrel leült a puszta levegőbe az íróasztal mellett, és amikor a földre puffant, komikusán meglepődött.

Walter elbámult, aztán néhány bocsánatkérő szót mormolva felsegítette. Magában eltűnődött azon, hogy miért olyan furcsa ez az ember. Ahova le akart ülni, ott nem volt szék Állt egy az asztal túlsó oldalán és egy a falnál. Csak éppen ott nem volt egy sem, ahol Clurg leült. Clurg, úgy látszik, nem ütötte meg magát. Elhárította Walter mentegetőzését – Tudnom kellett volna, Lachlan úr. Minden a legnagyobb rendben, én vagyok az oka Hát mi is a helyzet azzal a. a villával? Walter zavarán felülkerekedett az üzleti érzék. Előhúzta prospektusait, és megtárgyalták a különféle kibérelhető, bútorozott villák előnyeit. Amikor Walter megemlítette, hogy a Curran téri villa különösen bájos, környéke különösen elragadó, ő maga is a közelében lakik – Clurg szeme felcsillant. – Legyen ez. Mennyi is a a hűbére? Walter tanult valami kis jogot, mikor az ingatlanügynökséghez szükséges vizsgájára készült, úgyhogy ismerős

volt neki a kifejezés. – A bér hetvenöt dollár – mondta. – Nagyon jól beszél angolul, Mr Clurg Nem volt egészen biztos benne, hogy ügyfele külföldi-e, míg ki nem ejtette ezt a nyilvánvalóan szótárból vett szót. – Alig lehet észrevenni a kiejtésén, hogy külföldi. – Köszönöm – mondta megörülve Clurg. – Nagyon igyekszem, hogy helyesen beszéljek Lássuk csak, hetvenöt, az annyi mint hatszor tizenkettő meg három. – Kinyitotta egyik vadonatúj bőrtáskáját, és hat súlyos papírtekercset tett nagy nyugalommal Walter asztalára. Aztán felnyitott egy hetediket, és leszámolt három friss veretű ezüstdollárt. – Tessék, itt vagyok – mondta. – Akarom mondani, itt van Walter nem tudta, mit is mondjon. Ilyesmi még sose fordult elő a praxisában Az emberek csekkel vagy kötelezvénnyel szoktak fizetni. Ezüstdollárral – egyszerűen nem volt szokás De pénz volt, kétségtelenül – és miért ne fizethetne Mr. Clurg

ezüstdollárral, ha neki úgy tetszik? Vállat vont, és besöpörte a tekercseket íróasztala felső fiókjába, és ezt mondta: – Elvihetem a kocsimmal, ha megfelel önnek. Úgyis mindjárt zárunk Walter vacsora közben felvetette a gondolatot feleségének, Bettynek: – Meg kellene hívnunk egyszer. El sem tudom képzelni, a világ melyik részéből vetődhetett ide. Meg kellett mutatnom neki, hogyan működik a konyhai tűzhely Amikor meglátta, azt mondta: „Ahá, villanyáram!”, és majd szétpukkadt a nevetéstől. Amikor pedig megpróbáltam kedvesen kikérdezni, kitért a kérdéseim elől. Talán valamiféle politikai menekült – Talán. – Betty elmélázva belekezdett egy mondatba, de aztán elharapta a szót Nem akarta, hogy Walter megint kinevesse. Walter miatt még a tudományos-fantasztikus füzeteit sem vehette meg a közeli újságosnál, hanem a belvárosba kellett mennie értük. Férje úgy vélekedett, nem illendő, hogy B. ilyesmit olvasson Sikerre

vágyik – gondolta Betty ellágyulva Aznap este, mialatt Walter a televízió varietéműsorát nézte, Betty elolvasott egy történetet a képes füzeteiből. (A fedőlapját, amelyen egy űrhajó volt látható és egy lány zöld bugyiban és melltartóban, körültekintően eltépte és eldobta.) Ez a történet egy távoli jövőben élő emberről szólt, aki visszafelé utazik az időben, és csodálatos találmányok különböző fajtáit viszi magával. Végül az Idő Rendőrsége megbünteti az engedély nélküli időkalandozásért Nyomába erednek, elkapják, és visszaviszik saját korszakába. Betty mosolygott Milyen csodálatos lenne, ha Mr. Clurg nem egyszerűen egy különc idegen volna, hanem a messzi jövőből való ember. Izgalmas történeteket mesélhetne, és egy szatyorra való sose látott, agyafúrt találmány lenne nála, amelyeket milliókért el lehetne adni. Egy hét múlva meghívták Clurgöt vacsorára. Az est rosszul kezdődött Clurg megint a

puszta levegőbe ült, és lepuffant a padlóra. Mialatt kefélgették a ruháját, bosszúsan panaszkodott: – Képtelen vagyok hozzászokni ahhoz, hogy. – De aztán nem mondott többet Mr. Clurg igen akkurátusán evett Betty olyan ételkülönlegességet készített, amit még az anyjától tanult. Borjúszeletet főzött paradicsommártással és buggyantott tojásöntettel Mr Clurg megette a tojást és a mártást, félszeg mozdulatokkal próbált vágni a húsból, de aztán inkább nem vett belőle. Betty csemegeként behozott egy tálat vagy fél tucat különböző fajtájú sajttal. Clurg gyanakodva kóstolgatta a sajtokat Morzsákat csípett csak le mindegyikből, miközben Betty eltűnődött, vajon a világ mely részén diktálja ezt a jó modor. Amikor egy darabka cheddart kóstolt, felderült Clurg arca. Most már az egész cikkelyt bekapta, és elégedetten mondta Bettynek: – Ebből kérek! – Hozzunk még? – kérdezte Walter. – Persze, szívesen Hagyd,

Betty, majd én Egy negyedfontos cheddarszelettel jött vissza. Walter és Betty szó nélkül végignézte, amint Clurg nyugodtan bekebelezte a sajtot az utolsó morzsáig. Evés után felsóhajtott – Kitűnő! Egészen olyan, mint. – Ezután egy különös szót mondott Walter és Betty később megállapította, hogy a see-mon-joe kifejezést használta. Rövidesen alkalmuk nyílt arra, hogy ezt megbeszéljék, mert Clurg, alighogy megette a sajtot, barátságosan mindent megköszönt, és máris elbúcsúzott. Betty szólalt meg elsőnek. – Hát ez. hát ez Walter feszengve szabadkozott: – Sajnálom, kicsikém. Nem gondoltam, hogy ennyire furán – Hallottál ilyet! – De hát elvégre idegen. Mi is volt az a szó? Walter feljegyezte. Mialatt mosogattak, Betty megkockáztatta: – Talán részeg volt. Alig állt a lábán – Nem – tiltakozott Walter. – Pontosan ugyanaz az eset volt, mint az irodámban Ott is elvárta, hogy a szék jöjjön hozzá, ahelyett hogy

ő menne a székhez. Nevetett, majd elbizonytalanodva folytatta: – Az is lehet, hogy valami királyi méltóság. Egyszer olvastam Viktória királynőről, hogy sose nézett körül leülés előtt, annyira biztos volt abban, hogy ahol ő leül, ott lennie kell egy széknek. – Arra nem gondolsz, hogy ma már nincsenek királyok? – kérdezte bosszúsan Betty, helyre téve a konyharuhát. – Mi van ma a tévében? – Miltie bácsi. De én inkább olvasok Hol is tartod azokat a képeslapokat, kicsi? Azt hiszem, megnézem őket. Betty a férjére pillantott, de az kerülte a tekintetét; aztán bement, és hozott neki egy párat a füzetekből. Egy vékony zöld könyv is volt köztük, amit már évek óta nem vett kézbe Míg Walter gondterhelten lapozgatta a füzeteket, Betty beleolvasott a könyvbe. Vagy tíz perc múlva megszólalt: – Walter. Seemonjoe Azt hiszem, rájöttem, milyen nyelven van ez a szó Walter azonnal kapcsolt. – Igen? Milyen nyelven? – Úgy írják:

c-i-m-a-n-g-o, valami kis bigyóval a c és g fölött. Eszperantóul azt jelenti: univerzális étel. – Hol beszélnek eszperantóul? – érdeklődött Walter. – Sehol. Az eszperantó mesterséges nyelv Egyszer tanulgattam egy kicsit Annak idején azt képzelték, hogy az eszperantó véget vet a háborúnak és egy sereg egyéb dolognak. Sokan a jövő nyelvének nevezték. – Betty hangja elérzékenyült – Majd én a végére járok ennek a dolognak – mondta Walter. Walter látta, hogy Clurg betér a szomszédos moziba matinéra. Ez azt jelentette, hogy körülbelül három óra áll rendelkezésére. Sietve átment a Curran-villába. Arról sem feledkezett meg, hogy lassítson, mikor odaér, és igyekezett közömbösen viselkedni, míg kinyitotta az ajtót és belépett. Nem történhet semmi baj. – Ő, a közismert, köztiszteletnek örvendő állampolgár miért ne mehetne be egy bérlője házába, ha akar, hogy megvárja, és elbeszélgessen vele például az

üzletről. Elhessegette a gondolatot, hogy mit szólnának az emberek, ha rajtakapnák, amint Clurg bőröndjében turkál – mert ez volt a szándéka. Hozott magával egy egész köteg bőröndkulcsot. Saját leleményességén is csodálkozva egy lakatostól szerezte a kulcscsomót; azt mondva neki, hogy elvesztette a sajátját, és a súlyos, tömött táskát nem akarja behurcolni a belvárosba. De nem volt szüksége a kulcsokra. A hálószoba faliszekrényében ott állt a két bőrönd, és egyik sem volt bezárva. Az elsőben semmi érdekes nem volt, csak vadonatúj ruhaneműk, amelyeket Clurg a helybeli elegáns üzletekben vásárolhatott. A második is hasonló holmival volt tele Walter, miközben átvizsgált egy meglehetősen furcsa szabású sportzakót, a szivarzsebben papírgombócot talált. Mikor kiterítette, látta, hogy újságlap Margóján ceruzával megjelöltek egy számot; nyilvánvalóan kitépték ezt a lapot, zsebre dugták, és megfeledkeztek róla. Az

újság keltezése: 2043. július 18 Walter először alig tudta kisilabizálni a szöveget, de aztán rájött, hogy ha hangosan olvas, és a hangjára figyel, könnyen megérti. Az egyik cikk így szólt: LETARTÓSZTATTAKEGYIDŐZSARUT: AZÜGYÉSZHALÁLTKÉR OskarGarth-t, azIdőRendőrségjárőrétmaletartósztattákotthonában, a43659863.uccában ésa9768. börtönbenőrizetbevettékarendőrségelárulásánakvádjával.Abűntényakkortörtént, amikorGarthszolgálatba nvoltaHuszonegyedikszázadban.AHuszonegyedikszázad egyikál lampolgáránaktudomásárahozta, hogyazIdőRendőrséglétezikésa Huszonötödik századból irányítják.Azügyészséghalálbüntetéstfogkérni, mertolyanfajtaégbekiáltóbűntettrőlvanszó, amelyaHuszonötödikszázadegészszervezetiformáját, lététveszélyezteti. A másik oldalon egy hirdetés állt: FIATALOK! PÁLYAVÁLASZTÓK! FIGYELEM! SZOLGÁLJÁTOK SZÁZADOTOKAT! MOST JELENTKEZZETEK AZ IDŐRENDŐRSÉGBE! GONDOLJÁTOK MEG – CSAK AZ

IDŐRENDŐR GYÖNYÖRKÖDHET A KORSZAKOK SZÍNPOMPÁS FELVONULÁSÁBAN! CSAK AZ IDŐRENDŐRSÉGEN BELÜL VÉDHETITEK MEG CIVILIZÁCIÓTOKAT A FENYEGETŐ VISZÁLYOKTÓL! ITT SZOLGÁLHATJÁTOK LEGJOBBAN KULTÚRÁNKAT! NINCS VONZÓBB PÁLYA, MINT AZ IDŐRENDŐRÉ! Alatta egy másik hirdetést olvasott; VAN MÁR ÖNNEK GURULÓSZÉKE? MÉG NEM KÉSŐ! Nincs még egy szék, amelyik olyan kitűnően szolgálná Önt, mint a Gurulószék! Akárhova ül, a Guruszék máris ott terem! A Gurulószék fémrészei tömör aranyból készülnek, így nem kell vesződni a tisztításokkal! A Gurulószék csapágya a legfinomabb hathüvelykes duplex-gyémántból van, s így szinte elkoptathatatlan! Walter szíve hangosan vert. Arany – hogy ne vesződjenek a tisztítással! Hathüvelykes gyémánt – elkoptathatatlan! Clurg bizonyára az Idő Rendőrségének egyik tagja. „Csak az időrendőr gyönyörködhet a korszakok színpompás felvonulásában!” Mivel foglalkozhat egy időrendőr? Ez nem

volt előtte egészen világos. De az biztos, hogy mindenki előtt titokban kellett tartaniok, aki korábbi korszakban élt, hogy az Időrendőrség létezik. Ő, Walter Lachlan a Huszadik századból, markában tartja a Huszonötödik századból jött időrendőrt: Clurgöt. A Huszonötödik századból, ahol az arany és a gyémánt éppoly közönséges dolog, mint nálunk az acél meg az üveg! Walter még ott volt, amikor Clurg hazaért a matinéról. Nem szólt egy szót sem, csak kiterítette az újságlapot. Clurg megdöbbenve utánakapott, rámeredt, majd gyorsan a tenyerébe gyűrte. Egy sóhajtással földre rogyott – Elvesztem! – Walter ennyit hallott. – Figyeljen ide, Clurg – mondta Walter. – Senkinek sem kell erről tudnia senkinek – Hallgatni fog? – kapott a szón Clurg, és szemében a remény sugara villant fel. – Az életemről van szó! – Mennyit fizet? – kérdezte Walter nyersen. – Nagyon jól jönne nekem néhány olyan gyémánt és egy

kis arany. Tud hozni nekem ezekből ebbe a századba? – Hozni nem tudok, mert túl nagy a tömegük – mondta Clurg. – De van egy Duplexem Másolhatok önnek gyémántot és aranyat; így állítottam elő azt a pénzt is, amit hűbérbe fizettem. Előhúzott a zsebéből egy szerszámot, amit Walter töltőtollnak nézett – Könnyű kis szerszám. Körülbelül öt kilót duplexezhet egy eljárással – Azt akarja mondani – kérdezte Walter –, hogy ha én hoznék önnek öt kiló aranyat és gyémántot, meg tudná duplázni? És az eredetinek nem lesz semmi baja? Mutassa azt az izét. Megpróbálhatom. Clurg átadta a „töltőtollat”. Walter látta, hogy a toll hüvelyén belül bonyolult dróttekercsek, parányi csövek, lencsék helyezkednek el. Sietve visszaadta – Ahogy mondja – szólt Clurg. – Ön vehet vagy kölcsönkérhet aranyat, gyémántot, és én sokszorosítom. Utána visszaadhatja az eredetit, és megtarthatja a másolatokat Esküszik a saját

korabeli istenére, hogy senkinek sem szól? Walter gondolataiba mélyedt. Összekaparhat körülbelül jó harmincezer dollárt, ha elzálogosítja a házát, üzletét, saját telkét, bankszámláját, életbiztosítását és a kötvényeit. Persze mindet gyémántra váltja, és az egész megduplázódik! Egyetlen éjjel! – Egy szót sem szólok – mondta Clurgnek. – De csak akkor, ha ön is állja a szavát A huszonötödik századi újságlapot kivette Clurg kezéből, és saját zsebébe tette. – Amint megkapom a megduplázott gyémántokat – mondta elégetem ezt a lapot, és mintha sose láttam volna. De addig azt akarom, hogy maga ne menjen el messzire hazulról Egy-két napon belül átjövök a sokszorosítani való dolgokkal. A titoktartás persze Bettyre nem vonatkozott. Amint hazaért, Walter elmondta a történteket Bettynek, aki felsikoltott a gyönyörűségtől. Elkérte az újságlapot, mohón elolvasta, aztán szerette volna meglátogatni Clurgöt. – Nem

hiszem, hogy bármit is hajlandó lenne mesélni – vélekedett Walter. – De ha annyira ragaszkodsz hozzá. Persze Betty nem tágított, és így mindketten átsétáltak a Curran-villába. Clurg nem volt otthon, szőröstül-bőröstül eltűnt, és még csak egy fia nyom se maradt utána. Órákig idegesen várakoztak. Végül Betty megszólalt: – Visszament. Walter bólintott. – Nem tartotta be a szavát, de istenemre, én betartom a magamét. Gyere! Menjünk el az Enterprise szerkesztőségébe. – Walter – szólalt meg Betty nem teszel ilyet, ugye? Parázs vita után végül Walter egyedül ment el. Az Enterprise irodájában elég egykedvűen meghallgatta egy újságíró, és unottan átnézte a huszonötödik századi újságot. – Nem tudom, mit árul, Mr. Lachlan – mondta –, de mi azt szeretjük, ha az emberek nálunk adják fel a hirdetéseiket. Ez itt egy elég átlátszó trükk – Na de. – hadarta Walter – Sam, légy szíves, kérd meg Mr. Morrist,

hogy jöjjön fel, ha tud – mondta az újságíró a telefonba. Aztán Walterhoz fordulva magyarázólag hozzátette: – Mr Morris a nyomdánk géptermi művezetője. A nyomdász jól megtermett, ősz hajú, idősebb fickó volt, félig süket. Az újságíró megmutatta neki a huszonötödik századi újságot, és megkérdezte: – Na, mit szól ehhez? Mr. Morris megnézte, megszagolta, és beszélni kezdett anélkül, hogy a legcsekélyebb érdeklődést mutatta volna a cikk témája iránt. – Az amerikai Futura Betűöntöde 9. számú betűtípusa, körülbelül tíz éve nincs forgalomban Kézi szedés. A nyomdafesték – hát, nehéz megmondani Drága anyag, nem az, amit az újságoknál használnak. Inkább könyvnyomtatásnál, apró nyomtatványoknál szokták alkalmazni. A papír ahá, ismerem Vászonhulladékból készült, Benziger gyárt ilyet Philadelphiában. – Látja, Mr. Lachlan? Hamisítvány – A riporter vállat vont Walter lassan bandukolt hazafelé a

szerkesztőségből. Az öreg nyomdász felismerte Hamisítvány. Clurg – közönséges csaló Huszonnégy óra óta először Walter újra kijózanodott Te jó ég, a gyémántok! Clurg szélhámos volt! És majdnem beugrott neki! Képes lett volna harmincezer dollár értékű gyémántot a kezére adni. Mikor hazaért, elmesélte az egészet Bettynek, aki minden szánakozás nélkül nagyot nevetett. Időrendőr – ez a szó ezután családi viccnek számított Lachlanéknál Harry, a Huszonharmadik utcából, pislogva állt egy nagyon különös helyen. A lába, furcsamód, bokáig be volt ékelve egy áttetsző műanyag tömbbe. Különös kinézetű emberek álldogáltak körülötte, és egy erős hang megszólalt: – Tisztelt bíróság! A Huszonötödik század polgárai kontra Harold Parísh, alias Harry a Huszonharmadik utcából, alias Clurg a Huszadik századból. A vád az Időrendőrség egy tisztjének megszemélyesítése. Az ügyészség halálbüntetést kér,

mert olyanfajta égbekiáltó bűntettről van szó, amely a Huszonötödik század egész szervezeti formáját, létét. Kolozsvári Papp László fordítása Rozsnyai Ervin A fantasztikus irodalom és a mi világunk ADOLF URBAN KÖNYVÉRŐL Adolf Urban fiatal leningrádi irodalom- és filmkritikus könyvet írt A fantasztikus irodalom és a mi világunk címmel. A szerző, aki nagy feltűnést keltett, és éles vitákat indított el a Tarkovszkij Solarisáról közzétett filmelemző cikkével, ebben a könyvében részint korunk fantasztikus irodalmát veszi szemügyre Alekszej Tolsztoj, Jefremov. Gór, a Sztrugackij fivérek, Karéi Capek, Stanisław Lem és mások műveinek tükrében, részint azoknak a tudósoknak a publicisztikai írásaira támaszkodik, akik népszerű formában közük az olvasóval a technika további fejlődésére és a legújabb felfedezések várható társadalmi következményeire vonatkozó elképzeléseiket. A könyv a kortárs irodalmat

választotta tárgyául, tehát olyan anyagot dolgoz fel, amely sokrétű és gyorsan változó, de éppen emiatt ad alkalmat a nagyobb igényű, szilárdnak ígérkező kritikai és esztétikai általánosításokra. Az alábbiakban főleg ezekről igyekszünk számot adni. A fantasztikum – állapítja meg Urban – kezdettől fogva gyökeret vert a művészetekben. Útját nyomon követhetjük a mítoszoktól a legújabb művészeti koncepciókig; az orosz irodalomban az ősi históriás énekektől Gorkij, Majakovszkij és a ma élő írók munkásságáig. A jelenkor fantasztikus irodalmát az úgynevezett tudományos fantasztikum jellemzi, amely kétségtelenül összefügg századunk viharos társadalmi, tudományos és technikai fejlődésével. A fantasztikus irodalom hatalmas olvasótábort szerzett, de nagy vitákat is kavart. Gyakran lebecsülik az eredményeit, máskor fényes jövőt jósolnak neki. Hol szidalmazzák, hol dicsérik Rebinder akadémikus így nyilatkozott

róla: „A fantasztikus irodalmat nemcsak és talán nem is annyira mai eredményeiért értékelem, mint inkább az általa felfedezett rendkívül gazdag lehetőségekért, amelyeket az írók mindeddig távolról sem aknáztak ki”. Milyen lehetőségekről van szó? Vegyünk egy klasszikus példát. Dosztojevszkij a kivételes, nem mindennapos tényeket igyekszik megérteni és megvilágítani: azt, ami kisiklik a statisztikai számbavétel alól, mert nem érvényes rá az átlagos esetek törvénye. Nem az a fontos, hogy a Dosztojevszkij-féle fantasztikum alapját egyszerű, olykor a rendőrségi krónikából merített „alacsonyrendű” tények alkotják, hanem a végeredmény, a Jelentés”, amelyet az író ezekből a tényekből kiszűr, a tartalom, amelyet megpillant bennük. „Amit a többség szinte fantasztikusnak és kivételesnek nevez, az az én számomra maga a valóság lényege – írja egy levelében Dosztojevszkij. – A jelenségek mindennapisága és

formális szemlélete véleményem szerint még nem realizmus, sőt pontosan az ellenkezője.” Nem véletlen, hogy Dosztojevszkij írói módszere, a „fantasztikus realizmus” magára vonta a romantikusok figyelmét és olyan szerzőkét is, mint Stanislaw Lem. A szovjet fantasztikus irodalom fellendülése nyomán napvilágot láttak már az első vázlatok, tanulmányok és bibliográfiák, amelyek megjelölik ennek az irodalomnak a legfontosabb fejlődési szakaszait. Jóval kevesebbet foglalkozik azonban a kritika a művek irodalmi sorsával Tulajdonképpen milyen irodalom ez? A legelső, fölöttébb szűkös definíciók szerint a majdani tudományról és technikáról szóló „vágyirodalom”, sajátos „műfaj”. A Gromova vitába száll ezzel a felfogással. „Nem műfaj, bár a legtöbbször így nevezik – írja hiszen egyaránt magába foglal regényeket, elbeszéléseket, színműveket. lehet epikusán részletező és pontos, líraian meghatározatlan,

élesen szatirikus, elmélkedő és ironikus. Egyszóval formáit és műfajait tekintve éppoly sokszínű, mint a realista irodalom. Nem a tudományos és technikai fejlődés vívmányainak és távlatainak népszerűsítése. nem is pusztán a gyerekeknek és a serdülőknek szánt irodalom.” Hogy mennyire nem az, illetve nem pusztán az, arra vonatkozólag elég lesz egy érdekes, bár elfelejtett műre emlékeztetni. 1908-ban jelent meg Bogdanovnak, az akkori idők ismert filoz ófusának Vörös Csillag című regénye. Bogdanov alaposan ismerte a modern tudományokat; sejtései, előrejelzései ma is meghökkentenek. Megjósolta az atommeghajtású rakétákat, a Naprendszer anyagával összeegyeztethetetlen antianyagot, a számítógépeket, a kibernetikai módszerek alkalmazását a gazdaságirányításban, a műszaki esztétika fejlődését, a műszálat, a szintetikus szövetet. De a regény lényegét nem ezek a jóslatok alkotják, bár fontos szerepük van abban,

hogy megadják az író által ábrázolt majdani társadalom sajátszerű hátterét. A lényeg a világ gyökeres átalakulása, amelynek késedelem nélkül végbe kell mennie. A regény hőse, a szocialista meggyőződésű Lenni (a név minden bizonnyal Leninre utal) szokatlan események középpontjába kerül. Egy titokzatos űrhajón a Vörös Csillagra utazik, és ott szeme elé tárul az új világ. Új társadalmi viszonyokat, új erkölcsöket és életformákat, új tudományt és gazdasági életet talál. Visszatérve a Földre, Lenni részt vesz a szocialista forradalomban, amellyel megkezdődik „szülőbolygójának” átalakulása. Bogdanov regénye a világ megváltoztatásának társadalmi-utópikus eszméjén alapul. Az első orosz forradalom éveiben keletkezett, amikor létrejött az orosz irodalom második romantikus korszaka. E korszak forrásai a nagy tudományos felfedezések és társadalmi mozgalmak. Véget ért a pozitivizmusnak, a részleges ismeretek

felhalmozásának időszaka; fordulatok történnek a fizikában, a biológiában, a legmagasabb rendű emberi idegtevékenység fiziológiájában, a társadalmi forradalmak strukturális változásokat, példátlan haladást, új aranykort ígérnek. A második romantikus korszak a fantasztikus irodalomban fejeződött ki a legvilágosabban. Ezt az irodalmat úgy határozhatnánk meg, mint a legújabb idők romantikáját, amely nincs ellentétben a realizmussal. Sokoldalú kapcsolatok fűzik a tudományhoz, a haladó társadalmi eszmékhez. Nemcsak a közvetlen megfigyelésben feltáruló tényeket tükrözi, hanem az elgondolható, a lehetséges, a valószínű, az éppen csírázni kezdő eseményeket is. E tulajdonságait némelykor a tipizálás „tudományos-romantikus” módszereként emlegetik. A szovjethatalom első éveiben a legkülönbözőbb művészeti ágakban és műfajokban virágzott ez a módszer. Ilyen természetű alkotások születtek a próza, a költészet,

a festészet terén A romantika naiv, proletkultos formáit kiegészítette az új társadalom építőinek gyakorlatias romantikája: a forradalom nyomán célirányosabbá és konkrétabbá váltak a romantikus remények. A mai utópia lényegesen különbözik a régebbi korokétól. Nem filozófiai vagy szociológiai értekezés többé, amely egy képzeletbeli országban, földrészen, szigeten vagy bolygón tett utazás keretébe zárja a szerző gondolatait egy képzeletbeli társadalomról. Az effajta utópiát felszívta vagy legalábbis erősen korlátozta a tudományos szociológia, prognosztika és futurológia. Az utópia tágas irodalmi formává lett, amely szívesen használja fel a kalandos elemeket, a tanmesét, a pszichológiai jellemzés eljárásait. Legjobb mintáiban húsvér hősök cselekszenek, mégpedig úgy, hogy jellemük, magatartásuk, gondolkodásmódjuk fényt vet az elképzelt jövőre. A modern utópia nem a múlt vonásait keresi a jövőben, hanem

azon fáradozik, hogy a jelen kibontakozó tendenciáiban megtalálja a rejtett lehetőségeket, kitapogassa e tendenciák értelmét. Korunk fantasztikumát maga a tudomány alapozza meg. A relativitáselmélet leírja a fénysebességgel kapcsolatos paradox jelenségeket, és megengedi, hogy a jövőbe „utazzunk”. Előfordul azonban, hogy a fantasztikus irodalom kevesli az elméletileg elfogadható fantasztikumot, és nemcsak fotonűrhajókat szerepeltet, amelyek a természetben ismert maximális sebességgel, másodpercenként 300 000 kilométerrel száguldanak, hanem ennél gyorsabb közlekedési eszközöket is. A tudomány álláspontjáról mindez képtelenség A konkrét számítások szerint fénysebesség esetén a legkisebb részecskék tömege is végtelenül nagy lesz, a fénysebességgel haladó űrhajó tehát olyan nehéz volna, hogy el sem mozdulhatna a helyéről. A fény sebességét megközelítő űrhajó szintén nagyon problematikusnak bizonyul, ha

meggondoljuk, hogy a legközelebbi galaktika eléréséhez annyi energiára volna szüksége, amennyit akkor nyerhetnénk, ha teljesen megsemmisítenénk az anyagnak a Hold tömegével egyenlő darabját. A Föld gyakorlatilag nem rendelkezik ilyen erőforrásokkal. Az effajta „apróságok” nem mindig feszélyezik a fantasztikus írókat. Műveik egében a legvalószínűtlenebb tulajdonságokkal ellátott űrhajók röpködnek. Ezeknek az íróknak a szemében a fénysebesség merő banalitás, amelyről gondolkodni is szégyen. Érdekes, hogy a tudósok néha mégis elnézőek irántuk. „A tudomány szemszögéből az ilyesféle eszmék enyhén szólva nincsenek eléggé meg alapozva – írja Parin akadémikus. – Ám a fantasztikus elbeszélésben teljesen helyénvalók.” A fantasztikus irodalom merészsége korántsem a legelemibb tájékozottság hiányából adódik. Ez az irodalom nem közvetlenül a tudományos kutatások eredményeit tükrözi A merészség, a

paradox jelleg egyszerűen a modern gondolkodás normái közé tartozik, és nemcsak a fantasztikus, hanem a tudományos gondolkodást is jellemzi. Hogy csak egyetlen tudományos paradoxont említsünk, idézzük egy amerikai elméleti fizikusnak, az elemi részecskék kutatójának panaszát az új jelenségek leírásakor fellépő „szemantikai problémákról”: „Amikor le akarjuk írni a kialakult helyzetet, elkerülhetetlenül beleütközünk a szemantikai problémába, amely mindig felbukkan, valahányszor új alapelvek összefoglalásához jutunk. A probléma abban rejlik, hogy az általunk használt szavak és fogalmak jelentése előző képzeteinktől függ, ezek pedig hibásnak bizonyulhatnak.” A mai fantasztikus irodalomban a kozmikus téma foglalja el az első helyet. De bármilyen tudományos terület felé forduljunk is, a szűkebb értelemben vett szakmai problémákon túl csaknem mindenütt a képzeletet megmozgató távlatokkal találkozunk. Így például a

rovarok életére vonatkozó sokéves megfigyelések a legmeglepőbb következtetésekre vezettek. A méhkasban élő közösség „valódi organizmus” – írja R. Chauvin francia entomológus A méh, ha elszigetelik a közösségi organizmustól, néhány órán belül elpusztul, akárcsak a testtől elkülönített élő sejt; csak közösségben élhet, ahol „munkamegosztás” van, és a táplálkozás, a hőszabályozás sajátos rendszere uralkodik. A méhek élete, civilizációja („ne feledjük: rovarok civilizációjáról beszélek” – hangsúlyozta a francia entomológus) „valami egészen másfajta világ, annyira különös és szokatlan, mintha egy másik bolygóról került volna ide a Földre”. A közösségi organizmusok – méhek, hangyák, termeszek – fejlődése nálunk egy bizonyos időpontban megakadt, de Chauvin felteszi a kérdést: „Ki tudja, hogy más bolygókon nem másképp történtek-e a dolgok?” Tegyük hozzá: ennek az elakadt

fejlődésnek a vizsgálata is fantasztikummal határos eredményeket ad. Shannon, az információelmélet egyik megalapítója előadást tartott egyszer arról, hogy milyen elméleti lehetőségei vannak a más bolygók élőlényeivel létesítendő kapcsolatoknak, és különös nyomatékkal hívta fel a figyelmet a méhek táncának, valamint a hangyák kommunikációs eljárásainak tanulmányozására. Ez a javaslat annak idején értetlen csodálkozást keltett, de később támogatásra talált. Kiderült, hogy az entomológiát (rovartan) és az űrkutatást közös problémák is foglalkoztatják. Az entomológia olyan sajátosságokra bukkant, amelyek érdekesek és hasznosak az információelmélet és a kozmikus kommunikáció problémái szempontjából. A tudósnak mindennapos munkájában a legközelebbi feladatokra kell koncentrálnia, és szigorúan tartania kell magát a természet parancsaihoz. A művésznek viszont jogában áll, hogy kívánságai szerint

alakítsa át a rendelkezésére álló anyagot. Talán ezért támad fel néha a tudósokban az a szükséglet, hogy fantasztikus történeteket vessenek papírra, mint Keplerben is, aki regényt írt egy holdutazásról. A fantasztikus irodalmat tehát sok szál köti össze a tudománnyal. Mint irodalom azonban egyre inkább tartózkodik a konkrét ismeretek közvetlen közlésétől. A „tudományos” jelző csak feltételesen alkalmazható rá, szemben a „romantikus”-sal, amely elég szorosan hozzákapcsolódik. Ezt a fejlődési vonalat könnyű észrevennünk, ha összehasonlítjuk Ciolkovszkijnak A Földön kívül című híres és tipikusnak tekinthető könyvét a jelenkori példákkal. Ciolkovszkij műve voltaképpen egy űrutazás keretében elhangzó előadássorozat, a hősök egymás közti beszélgetése, amely teljesen a tudományos információközlés céljait szolgálja, nem a szereplők emberi tulajdonságainak jellemzését. A fantasztikus irodalomnak ez a

formája ma már gyakorlatilag nem létezik: mindenütt érvényesül az emóciók és jellemek ábrázolására irányuló törekvés. Ennek ellenére a fantasztikus irodalom átlagát illetően igaza van T. Csernisovának, amikor elmarasztalja ezt az irodalmat abban, hogy „nem tud embert ábrázolni”, szegényes az „emberi tartalma”, „racionalisztikusan ábrázolja, és ezért le is egyszerűsíti” a társadalmi konfliktusokat, „nem találjuk benne azt az elmélyült pszichológiát, amely a realista regény vagy elbeszélés sajátja”. A kifogások jogosak A fantasztikus irodalom nagy érdeme, hogy kibővítette az irodalom tárgyát, és ismeretlen szférákat tárt fel; de aligha szabad annyira előnyben részesítenie a környezet leírását, a fantasztikus hipotézist a jellemekkel szemben, mint ahogy oly gyakran teszi. Komoly probléma ez; alakulása eldönti a fantasztikus irodalomnak mint a szó művészetének további sorsát. Ha a fantasztikus

irodalmat a szó művészetének tekintjük, feltétlenül számításba kell vennünk az esztétikai mozzanatot. Ha pedig mércét keresünk, nyugodtan hivatkozhatunk Gennagyij Gór műveire. Az író 1907-ben született Szibériában. Nagy nélkülözések közepette nőtt fel, és 1923-ban Pétervárra utazott. Itt lett íróvá Nem a fantasztikus irodalommal kezdte, stílusát is gyakran változtatta, ma azonban főleg úgy ismerik, mint a fantasztikus elbeszélések mesterét. Vagy harminc könyvet írt a legkülönbözőbb műfajokban és témákról, de mindig realistaként, anyagát a valóságból merítve. Életfelfogását néhány mondattal illusztrálhatjuk egy novellájából, amely a XXIII. századról szól „A mi világunkban a dolog nem dologi többé Megszűnt a dologisága Összefonódott az emberi vággyal.” A harmincas években Gór Szibériába látogatott. Vonzotta a kis nemzetiségek kultúrája, életformája, alkata, gondolkodásmódja. Érdeklődése a

fantasztikumtól a történelem, a technikai vívmányoktól a néprajz felé fordult. A harmincas évek végén írta A félszemű Ivt című elbeszélését. „Ivt és Vájt fivérek voltak, a tenger partján laktak. Ivt háza egy magaslaton állt, Vájt háza a síkságon. Vájt nem akarta, hogy alacsonyabban legyen a háza, ezért gerendákkal dúcolta alá – Hé, Ivt! – kiáltotta Vájt az ablakból. – Látod, lenézek rád Ivt ekkor nekigyürkőzött, és még magasabbra emelte a házát. – Hé, Vájt – kiáltotta –, engem ugyan nem fogsz utolérni! Éjszaka Ivt fekete kutyája átugrott a patakon, és megharapta Vájt fehér kutyáját. Ivt és Vájt odasiettek, hogy megnézzék, mit művelnek a kutyáik. – Rossz ember vagy te, Ivt – mondta Vájt a kutyád megharapta az enyémet. – Te vagy a rossz ember, Vájt – mondta Ivt. – A te kutyád lopott jószág Vájt ekkor kinyújtott ujjal Ivtre támadt, és a szemébe bökött. – Szomszédok! – üvöltött

fel Ivt. – Nézzétek! Vájt fivérem kiverte a szememet A szomszédok közelebb jöttek: Tyevka, Tungrin, Nőt, Koncsik. Elnevették magukat Reggel, amikor Vájt aludt, a félszemű Ivt átugrott a patakon, és Vájt házához lopózott. A jurtában sötét volt, és Ivt tévedésből nem Vájt fülét vágta le, hanem a feleségéét.” Gór a társadalmi élet ismeretlen területét tárta fel: a primitív, ősi viszonyok között élő társadalomét. A harmincas években írt könyvei konkrét néprajzi anyagon alapulnak, egy naiv világot ábrázolnak a költészet nyelvén, alig megfogható stilizálással. De az író tovább folytatja kutatásait. Húsz évvel később a jövendő századok társadalmát rajzolja meg, és nem annyira a pszichológiai részletek foglalkoztatják, mint inkább az általános következtetések. Új filozófiai és emocionális rendszerek létrejöttét jósolja meg, amelyek kibővítik az emberek intellektuális világát; új közlekedési

és távközlési eszközökről ír, amelyek minőségileg megváltoztatják az emberi létet. Fantasztikus elbeszéléseiben könnyedén szállítja át hőseit az egyik történelmi korszakból a másikba, a múltból a jövőbe, a jövőből a jelenbe. A problémákat azonban mindig a mi századunk reális történelmi életének és konkrét emberi viszonyainak szemszögéből vizsgálja, ami pedig a legjobban érdekli, az a személyiség fejlődése. Gennagyij Górt megkísértették a pozitív tudományok. Megismerte a technikát, de sohasem állította szembe az emberrel. Filozófiai műveltsége és a humanista hagyományokhoz való ragaszkodása megóvta a technicizmustól. A technikát olyan eszköznek tekintette, amely az emberek szolgálatába állítható, hogy jó irányban alakítsa át a szellemi életet, előmozdítsa a társadalmi szükségletek kielégítését és a haladó törekvéseket. Hosszú élete során azonban Gór kitapasztalta, hogy a fantasztikum

témája, bármily vonzó is, nem kimeríthetetlen: az élet egyetemes kérdései bonyolultabbak, semhogy egyetlen rendszer felől, pusztán a XX. század által teremtett technikai perspektívák oldaláról megközelíthetők volnának. Gór példája arra tanít, hogy a fantasztikus irodalomnak soha nem szabad felhagynia az élő környezet kutatásával, és törekednie kell az egyéni stílusra. De a stílus nem öncél, és Górt egyetlen pillanatra sem térítette el az emberi pszichológia konkrét ábrázolásától, a személyiség, a világszemlélet, a történelem általánosítható sajátosságainak vizsgálatától. Ez az író mindig társadalmi kategóriákban gondolkodott, és realisztikus módszerével megtermékenyítette a szovjet fantasztikus irodalmat. A társadalmi mondanivaló hasonlóan éles megfogalmazásával találkozunk a Sztrugackij fivérek munkáiban. Egyik elbeszélésük olyan országban játszódik, ahol példátlanul magas az életszínvonal.

A színhely egy tengerparti fürdőváros, itt él Opir, az okoskodó nyárspolgár, a filozófiai tudományok doktora. Tőle halljuk a következő deklamációt: „Mi a Korszakok legnagyobbikában, a Kívánságok Kielégítésének Korában születtünk. Ó, tudomány! Végre felszabadítottad az emberiséget!. Elégítsétek ki a szerelmet és az éhséget, és meglátjátok a boldog embert. Rendkívül mély értelmet látok abban, hogy a gyermekek oly meghökkentően hasonlítanak a gondtalan emberre, az utópia tárgyára. Gondtalannak lenni annyi, mint boldognak lenni. És milyen közel kerültünk ehhez az eszményhez!” Opir eszménye erősen emlékeztet „a bőség társadalmának” sokat reklámozott burzsoá utópiájára. És valóban, hamarosan kiderül, hogy a gondtalan boldogság eszményi országában furcsa dolgok történnek, amelyekkel egy inkognitóban érkező Különleges Nemzetközi Bizottságnak kell foglalkoznia. A statisztikák szenvtelent tanúsítják,

hogy ebben az országban a legnagyobb az idegkimerültségben elhalt emberek százalékaránya. Sokan halnak meg a fürdőkben, a szállodákban, a penziókban. Az üdülők ideutaznak, de nem térnek többé haza. A bőség paradicsomában ugyanis elterjedt egy új, minden addiginál pusztítóbb kábítószer, amelynek összetételét egyelőre homály fedi. Nyomozása során a Bizottság számos figyelemre méltó adatra bukkan. Ebben az országban senki sem olvas könyveket. A szellemi élet kialudt, nyoma sincs az intellektuális érdeklődésnek. Az emberek nem tudják, mivel üssék agyon az időt Közömbösek egymással, a természettel, a tevékenység bármely formájával szemben, azt az elvet vallják, hogy „a legjobb semmire sem gondolni”. Egyetlen gondolatuk a szórakozás Az alkoholnak és a szexnek élnek; virágzik a „mecénások” banditizmusa, akik összevásárolják és titkos gyűléseiken megsemmisítik a festményeket, szobrokat, kéziratokat. Ilyen

helyzetben találta fel valaki az új kábítószert, amely csodálatos illúziókat ébreszt, felkorbácsolja az érzelmeket, nagy élményeknek, a kívánságok teljesülésének látszatát kelti. Aki fogyaszt belőle, megpillantja a múltat, és a jövőt, örömben és boldogságban lesz része. Egyetlen hátránya, hogy azok az emberek, akik az illuzórikus világba lépnek, elvesznek a reális világ számára. A Bizottság megpróbálkozik a kábítószer betiltásával, de sikertelenül. Mást kell tenni: ki kell szabadítani az embereket a dolgok bűvöletéből, „megtanítani mindenkit arra, hogy úgy gondolkodjék a világ problémáiról, mint saját legszemélyesebb kérdéseiről”. A Sztrugackij fivérek újabb műveiben a technikai és tudományos fantasztikum átadta helyét a társadalmi-filozófiai elképzeléseknek. A két író elsősorban társadalmi kérdéseket elemez, mégpedig a gondolatkísérlet síkján, feltételezett helyzetekben. A hatvanas évek

elején írt munkáikban a tudomány csodákat tesz, de nem mindenható, eredményessége attól függ, hogy ki használja fel és hogyan. Erről szól 1965-ben megjelent A hétfő szombaton kezdődik című szatirikus elbeszélésük, amelynek színhelye egy képzeletbeli intézmény, a „Varázslatok és Igézetek Tudományos Kutatóintézete”. Ide gyűjtötték a világ valamennyi csodáját: Vaszilijt, a tudós macskát, aki régi hangszereken játszik, és regéket mond, továbbá a beszélő csukát, a tűzokádó sárkányt, számos vámpírt, hárpiát, hidrát és egyéb szörnyeket. De az igazi szereplők nem ők, hanem az Intézet személyzete: a vezető állásokat betöltő tudományos bürokraták és a hozzáértő, szerény fizetésű, alacsonyabb beosztású munkatársak. Az Intézet legfontosabb osztályai az emberi boldogságot kutatják, élükön az Abszolút Tudás osztályával, amely azt tanulmányozza, hogy a nullát hogyan lehet nullával osztani. A

tehetséges kutatók mindazonáltal komoly munkát végeznek, nekik valóban szívügyük az emberi boldogság. Azért jöttek ide, mert érdekesebbnek találták, hogy „befejezzenek vagy elkezdjenek valami hasznosat, semmint hogy vodkával tompítsák el az agyukat, értelmetlenül rángatózzanak, zálogosdit játsszanak, és könnyű fajsúlyú szerelmi viszonyokba bocsátkozzanak. Olyan emberek jöttek ide, akik többre becsülik a barátságot a magánynál, akik képtelenek voltak elviselni bármiféle vasárnapot, mert vasárnap unatkoztak. Mágusok voltak, mert sokat tudtak, olyan sokat, hogy másképp szemlélték a világot, mint a többiek. Hiszen a lelkében minden ember mágus, de igazán csak akkor lesz azzá, ha megszokja, hogy kevesebbet gondoljon önmagára és többet másokra; ha a munka érdekesebb lesz számára, mint a szórakozás a szó régi értelmében.” A szovjet fantasztikus irodalom világszerte tekintélyt vívott ki. „Amennyire az ismerős

kritikusokkal folytatott levelezésem alapján tudom – írja Stanisław Lem –, Ausztriában, Ausztráliában, Franciaországban igen nagy érdeklődéssel kísérik a szovjet fantasztikus irodalmat. Az angol-amerikai fantasztikus irodalomban, bármily változatosak is a témái és a műfajai, nagyon szembetűnő az, amit »a társadalmi képzelet megbénulásának^ neveznek. Ott egyszerűen lehetetlenek az olyan alkotások, mint a Sztrugackij fivérek művei. Amikor az angolamerikai fantasztikus írók a távoli jövőről írnak, két végletbe esnek: vagy teljesen »feketének« ábrázolják ezt a jövőt, vagy teljesen «rózsaszínűnek«.” A mai szovjet fantasztikus irodalom elemző természetű, és nem riad vissza a konfliktusoktól. Nem ismeri a jövőtől való félelem vagy a valóság előli menekülés elterjedt betegségét, mentes az antiutópiától és a patriarchális idilltől, a technikát illetően pedig arra az álláspontra helyezkedik, amelyet Norbert

Wiener, a kibernetika megalapítója fejtett ki a géprajongókkal szemben. „A géprajongó nemcsak azért hódol a gépnek, mert az mentes az emberi korlátoktól a sebesség és a pontosság terén – írta Wiener. – Magatartásának más indítéka is van, amely nehezebben fedhető fel minden konkrét esetben, de mégis nagyon fontos szerepet játszik. Ez az indíték abban rejlik, hogy a géprajongó el akarja hárítani a felelősséget a Veszélyes és pusztító döntésekért. rá akarja hárítani ezt a felelősséget a gépi berendezésre, amely. vitathatatlan objektivitással rendelkezik Mihelyt egy effajta úr kezdi felismerni, hogy rabszolgáinak bizonyos funkcióit a gépekre bízhatja, elragadtatása nem ismer határt. Végre egy új alárendeltre bukkant, energikusra, engedelmesre, aki soha nem tesz ellenvetést, gyorsan és a legcsekélyebb megfontolás nélkül cselekszik.” A gépek csak akkor lehetnek az ember segítőtársai – vonja le Wiener a

végkövetkeztetést –, ha „becsületünk és értelmünk eleget tesz a legmagasabb rendű erkölcsi követelményeknek”. Wiener egész fejezetet szentel posztumusz könyvében a technika erkölcsi kérdéseinek, és nyugodtan elmondhatjuk, hogy a fantasztikus irodalom legjobb alkotói az övével rokon felfogást vallanak. Lem például így nyilatkozik: „Egyáltalán nem lelkesít az a helyzet, amikor az ember olyan technikát akar létrehozni, amely »mindent« megcsinál helyette.” A technika feltétlen megbízhatósága, veszélytelensége és szolgálatkészsége megfosztja az embert „a bátor cselekvésektől, annyira, hogy nem is marad számára hely a civilizációban, és az ilyen cselekvések a civilizáció perifériájára szorulnak”. Ha szemügyre vesszük a fantasztikus irodalom jelenkori történetét, a fejlődés fő vonalát ennek a humanisztikus felfogásnak az erősödésében jelölhetjük meg, amely fokozatosan háttérbe szorítja a

technicista tendenciákat. Igaz ugyan, hogy a fantasztikus irodalom fellendülése szorosan összefügg korunk tudományos és technikai forradalmával, és a nagy kereslet nyomán nemzetközi szinten a társadalmi tartalom csökkenése, a művek szabványosodása figyelhető meg; de nem kevésbé igaz, hogy a legjobbakat éppen a kereslet ösztönzi hatványozott írói felelősségtudatra, a művészi eszközök tökéletesítésére. Ezért többé-kevésbé tipikusnak tekinthetjük azt az utat, amelyet Gór, a Sztrugackij fivérek és más írók tettek meg a tudományos-technikai kalandirodalomtól a pszichológiai és filozófiai jellegű fantasztikus próza felé. A szovjet fantasztikus irodalomnak ez az új változata körülbelül tizenöt éves; népszerűségének okait az alábbiakban összegezi Iván Jefremov, aki maga is ennek az irányzatnak a művelője: „Az első ok a tudomány hatalmának példátlan növekedése. A tudomány mélyen behatolt az életbe,

következésképpen az emberi pszichológiába is. A második a modern világ bonyolult és ellentmondásos szerkezete. Korunkban pusztító háborúk fenyegetnek, és az emberellenes, fasiszta típusú társadalmak létrejötte egész bolygónkat veszélyezteti. Végül a harmadik, amelyről gyakran megfeledkezünk: az élet erkölcsi támasztékának és értelmének keresése. A vallásos hit hanyatlóban van, nemcsak a szocialista országokban, hanem világszerte. A valláserkölcsöt felváltja a természet és a társadalom megismert törvényszerűségein alapuló tudományos világnézet. Az emberek nemcsak a világban elfoglalt helyüket akarják megérteni, hanem szeretnének bepillantani a jövőbe is, hogy meglássák fáradalmaik és győzelmeik értelmét, melyeket az élet és nem a vallásos fogalmak jegyében értek el.” Összefoglalóul megállapíthatjuk, hogy a fantasztikus irodalom, ha nem téveszti szem elől a haladó társadalmi célkitűzéseket,

segítségünkre van egy új és ismeretlen világ elsajátításában, intellektuális merészségre tanít, és erkölcsi felelősségre nevel a jövő iránt. Kötetünk képeiről Mi, átlagemberek sokszor nézünk meghökkenten egy-egy történelmi alak hihetetlen mennyiségű és minőségű munkájára, nehezen értjük a korukból kiemelkedő tudósokat, művészeket. Meglep a széles látókör, a szellem termékenysége, a jövő megsejtése, a tudás sokoldalúsága, a képzelet szárnyalása. Legendákkal vesszük körül a „csodát”, mert hézagos ismereteink nem engednek más magyarázatot. Roger Bacon mágikus képességeiről könyvtárnyi irodalom szólt, ő lett mintája a Faustlegendának, de a „varázsló” Vergilius, a jövőbe látó Nostradamus vagy a „mindentudó” Leonardo da Vinci élete is kedves témája az irodalomnak. A tudományos-fantasztikus irodalom könnyen megmagyarázza az efféle érthetetlen tudást: egyszerűen kijelenti, hogy a

korukat megelőző nagy művészek és tudósok eltévedt, száműzött vagy szerencsétlenül járt időutazók voltak, a távoli jövőből érkeztek, nem tudtak visszamenni, és jövőbeli tudásuk kis töredékét közölték koruk embereivel. Olvashattunk már ilyen novellát Leonardóról, Baconről, Boscovitsch páterről. Jézusról, Lincoln elnökről, Thomas Wolfe-ról és másokról. Érdekes, hogy a Science fiction még nem fedezte fel Athanasius Kirchert, akinek munkássága pedig igazán megérne néhány fantasztikus regényt vagy novellát. Kircher 1601-től 1680-ig élt, természettudós volt. nyelvész, polihisztor és jezsuita Ez utóbbin nem kell csodálkoznunk, a jezsuiták mindig szívesen foglalkoztak tudománnyal, abban az évszázadban pedig majdnem szenvedélyesen. Sokkal több lehetőségük volt erre, mint másoknak. Ha az ember bemegy egy könyvtárba, és végignézi a fóliánsokat, amelyeken Kircher neve szerepel, elálmélkodik. Irtózatos a

mennyiség Ezer és ezer oldal, és ezt mind lúdtollal írta Kircher. Könyvek az egyiptomi nyelvről, kísérlet a hieroglifák értelmezésére, az egyiptomi kultúra felmérésére és megértésére, könyvek Kínáról és rejtelmeiről, geológiáról, csillagászatról, magnetizmusról, fizikáról, kémiáról, hangtanról, matematikáról, zeneelméletről, vulkanizmusról – még felsorolni sem lehet minden témáját. Mekkora tudás és mennyi kutatómunka bázisán tornyosul ez a könyvrengeteg. Aztán amikor közelebbről megnézzük Kircher műveit, mosolyogni kezdünk. Mosolyunk nem lenéző, nem a régi kor tévedésein akarunk könnyű diadalt aratni. Inkább arról van szó, hogy észrevesszük Kircher munkáiban a képzelet működését, azt, hogy a jámbor atya az ismeretek néhány mozaikkockáját hogyan egészítette ki sci-fi írókat is megszégyenítő fantaziálással, kitalálva egy álomszerű világot, találmányokat, technikákat, csodás

jelenségeket. A vulkánok erejét energiatermelésre akarja használni, ehhez különféle gépeket szerkeszt. A mágnesességgel ezer játékot játszik, mindenben megtalálja, mindenben felhasználhatónak tartja. Spekulál a hangokkal, kigondol lehallgatókészülékeket és víziorgonákat Foglalkozik különféle automatákkal, műszereket konstruál és vetítőberendezéseket. Termékeny képzelete sehol meg nem áll, és úgy keveredik valódi, elfogadható tudással, mint Verne regényeiben. És a tudás és fantaziálás izgalmas keverékét száz és száz szép fametszet illusztrálja, nyilván Kircher vázlatai vagy útmutatásai alapján készültek. Így aztán képeken is láthatjuk a különös Egyiptomot, Kínát, a földkéreg hatalmas barlangjait, a műszereket, távoli világrészek furcsa állatjait, a magnetizmus csodáit vagy az univerzumot, amely bár később született, mégis Kopernikusz, Kepler vagy Galilei előtti univerzum. Érdemes kicsit gondolkoznunk

a tudás múlandóságán és maradandóságán, ezért illusztráljuk kötetünket Kircher műveinek metszeteivel. Kuczka Péter JEGYZETEK [1] [2] Ho méro sz: Iliász 18. ének Devecseri Gábo r fo rdítása Részlet Pindaro sz Hetedik o lümpiai ó dájábó l. Csengery Jáno s fo rdítása (1929) [3] Hészio do sz: Munkák és napo k. Trencsényi-Waldapfel Imre fo rdítása TARTALOM Robert Bloch HOLNAP TÖRTÉNT ELSŐ FEJEZET | Meghibbant világ MÁSODIK FEJEZET | A katasztrófa oka ismeretlen HARMADIK FEJEZET | Menetelő gépek NEGYEDIK FEJEZET | Keréken járó halál ÖTÖDIK FEJEZET | Gép-gazdák Arthur C. Clarke ÍTÉLETNAPIG Arthur C. Clarke AZ ÁRULÓ ORCHIDEA Lino Aldani TÖRPEHARCSÁK A VÉNUSZRA Sandy Fisher BÚCSÚ A CIVILIZÁCIÓTÓL Robert Silverberg GYÚJTÓPONT Chad Oliver TÁVOL A FÖLDTŐL Hoszi Sziniti A RACIONALISTA Dean McLaughlin ÍGÉRJ MEG NEKIK MINDENT I II III John Cohen ROBOTOK AZ ÓKORBAN I II III IV C. M Kornbluth AZ IDŐ KALANDORA Rozsnyai

Ervin A fantasztikus irodalom és a mi világunk Kötetünk képeiről JEGYZETEK