Irodalom | Könyvek » Metagalaktika 6, regények és novellák

3 METAGALAKTIKA 6 Arkagyij SztrugackijBorisz Sztrugackij regényei és novellái KO Z MO SZ KÖ NYVEK 4 Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélen М. Стрелигова festménye Kuczka Péter editor, 1983 5 TA R TA L OM A SZÁZAD RAGADOZÓ TÁRGYAI (Barta Gábor fordítása) 7 BOGÁR A HANGYABOLYBAN (Barta Gábor fordítása) 114 ERDEI KANYARULATNÁL, HORHOS MÉLYIBEN, AVAGY CSIGÁK A LEJTŐN (Földeák Iván fordítása) NOVELLÁK HAT SZÁL GYUFA (Földeák Iván fordítása) A KIFER-KÍSÉRLET (Földeák Iván fordítása) KÍVÜLRŐL (Földeák Iván fordítása) 223 350 362 374 6 A SZÁZAD RAGADOZÓ TÁRGYAI A szerzőktől “A legfontosabb a Földön van - döntött Iván Zsilin űrhajós, a Tahmaszib csillagközi fotonűrhajó fedélzeti mérnöke. - A legfontosabb mindig a Földön marad” És visszatért a Földre. Ö lett a hőse ennek a regénynek A regényben a rendkívül veszélyes és egyre erősödő, a modern

kapitalizmusra jellemző tendenciáról van szó Ez leginkább nyíltan, leplezetlenül és durván a kolonialista-rablásban és terrorista diktatúrákban, katonai intervenciókban és gazdasági útonállásban jelenik meg. De a polgári fejlődésnek van egy másik oldala is; a magántulajdonosi vállalkozás gyakorlata révén nap mint nap és óráról órára újjászülető tömegideológia. Ez a gyakorlat megtanít arra, hogy az embert úgy tekintsék, mint a személyes meggazdagodás forrását. Az élet egyetlen céljává a pénzt teszi, a lelkiismeretet pedig becseréli egy komoly fedezetű csekkkönyvre. Akkor az anyagi érdekek készek elnyelni minden más emberi érzést, maga a társadalom pedig úgy néz ki, mint a harácsoló szenvedélyek zsibvására. Mindez elkerülhetetlenül az egoizmus, a kapzsiság uralmához, az érzések szétmorzsolásához és a lelki szegénységhez vezet. Egyszóval a modern burzsoá rend létező tendenciáira gondolunk: jelenségekre,

amelyek lényegét K. Marx, V I Lenin a műveikben feltárták; jelenségekre, amelyekről egyre nagyobb aggodalommal beszél sok becsületes nyugati író és művész. Elegendő felidézni az óceánon túli televízió helyzetét, az elbutító közszükségleti “tömegkultúrát”, az egy kaptafára gyártott filmeket és a bulvárirodalom áradatát. A burzsoá ideológia legborzalmasabb sajátossága az a képessége, hogy lezüllessze az emberi lelkeket; hogy naponta, szinte óránként növelje a kapzsik, a paraziták, a közönyös fogyasztók sorait, akik csak a jóllakottságot és az élvezetet keresik a világban. S különösen szörnyű ezen ideológia hatása az anyagi jólét viszonyai között. 7 Hogy minél plasztikusabban mutathassuk be ezt, akár némi groteszk árán is (a groteszk ugyanis a fantasztikus irodalom régi, kipróbált fogása), megalkottuk az Ostobák Országának modelljét. Ez az ország fiktív, mint amilyen fiktív maga a groteszk is Nem

tartottuk feladatunknak, hogy megmutassuk a kapitalista államot a gazdagság és a szegénység ellenpólusaival, elkerülhetetlen osztályharcával. De nem is lehetne egy kisregényben a kapitalista állam minden oldalát, minden társadalmi ellentmondását megvilágítani. Ezért egy, de - szerintünk - fontos szempontra szorítkozunk: a szellemi halálra, amelyet a burzsoá ideológia okoz az embernek. Szerettük volna átadni az olvasónak gyűlöletünket á jóllakott nyárspolgári jólét iránt, meggyőződésünket, hogy harcolni kell a kommunista szellemi eszményekért, hitünket azok győzelmében. El akartuk mondani az olvasónak: a kapitalizmus nemcsak mint gazdasági és katonai rendszer veszélyes, az emberek lelkében való évszázados garázdálkodás következményei is reális veszélyt jelentenek. 8 Első fejezet Csak egy probléma van, egyetlen egy a világban: visszaadni az embereknek a lelki tartalmat, a szellemi gondokat A vámosnak sima, kerek arca

volt, amely a legjóságosabb érzéseket fejezte ki. Tisztelettudóan barátságos és jóindulatú volt. - Isten hozta - mondta halkan. - Hogyan tetszik önnek a napunk? - Ránézett az útlevélre, amelyet a A. de Saint-Exupéry kezemben tartottam. - Nagyszerű reggelünk van, nemde? Feléje nyújtottam az útlevelet, és a fehér korlátra tettem a bőröndöt. A vámos futólag átlapozta az okmányt hosszú, óvatos ujjaival. Fehér egyenruha volt rajta, ezüstgombokkal és ezüst vállzsinórral. Félretette az útlevelet, és az ujja hegyével megérintette a bőröndöt - Mulatságos - mondta. - A huzat még nem száradt meg Nehéz elképzelni, hogy valahol esős az idő. - Igen, nálunk már ősz van - mondtam sóhajtva, és kinyitottam a bőröndöt. A vámos együttérzően elmosolyodott, és szórakozottan beletekintett. A mi napunk alatt lehetetlen elképzelni az őszt - mondta. - Köszönöm, teljesen elegendő Eső, vizes háztetők, szél - És ha valamit eldugtam a

fehérneműm alá? - kérdeztem. - Nem szeretem, ha az időjárásról beszélnek. Jókedvűen elnevette magát. - Ez üres formalitás - mondta. - Hagyomány Minden vámos feltételes reflexe, ha úgy tetszik. - Egy vastag papírlapot nyújtott át nekem - Itt van még egy feltételes reflex Olvassa el, eléggé szokatlan. S írja alá, ha nem esik nehezére Elolvastam. A bevándorlókról szóló törvény volt négy nyelven, kecses, írott betűkkel nyomtatva. A bevándorlást szigorúan tiltották A vámos engem nézett - Érdekes, nemde? - mondta. Mindenesetre érdeklődést kelt-válaszoltam, miközben elővettem a töltőtollamat. - Hol írjam alá? Ahol és ahogyan kívánja - mondta a vámos. - Akár keresztbe Aláírtam keresztbe az orosz szöveg alatt: “A bevándorlási törvénnyel megismerkedtem.” - Köszönöm - szólt a vámos, és eltette a papírt az asztalfiókba. - Most gyakorlatilag minden törvényünket ismeri. És egész itt-tartózkodása alatt Mennyi ideig

lesz itt? Megvontam a vállam. - Nehéz előre megmondani Ahogy a munka haladni fog - Mondjuk egy hónapig? - Igen, talán. Legyen egy hónap - És ez alatt a hónap alatt - lehajolt, valamit bejegyzett az útlevélbe. - Egész hónap alatt már nem lesz szüksége semmiféle törvényre. - Felém nyújtotta az útlevelet - Arról már nem is beszélek, hogy bármely értelmes időre meghosszabbíthatja az ittlétét. Egyelőre pedig legyen harminc nap. Ha szeretne még maradni, május tizenhatodikán menjen el a rendőrségre, fizessen be egy dollárt Van dollárja? - Igen. - Nagyszerű. Egyébként nem kell éppen dollárban fizetnie Nálunk elfogadnak mindenféle valutát. Rubelt, fontot, cruzeirót 9 - Nincs cruzeiróm - mondtam. - Csak dollárom van, rubelem és néhány angol fontom Megfelel ez önnek? - Kétségkívül. Apropó, el ne felejtsem Legyen szíves befizetni kilencven dollár hetvenkét centet. - Szívesen - mondtam én. - És miért? - Ez a szokás. A minimális

szükségletek fedezésére Még sohasem jött hozzánk olyan ember, akinek ne lett volna valamire szüksége. Leszámoltam kilencvenegy dollárt, s ő állva elkezdte írni az elismervényt. A kényelmetlen póztól a nyaka málnaszínű lett. Körülnéztem Fehér korlát húzódott végig az egész pavilon mentén. A korláton túl barátságosan mosolyogtak, nevettek, valamit bizalmasan magyaráztak a fehér vámtisztviselők. A korláton innen türelmetlenül topogtak, kattogtatták a bőröndzárakat, izgatottan nézelődtek a tarka utasok. Egész úton lázasan lapozták a reklámfüzeteket, zajosan tervezgettek, nyíltan és titokban már előre élvezték az édes napokat, most pedig arra vágytak, hogy minél előbb elhagyhassák a fehér korlátot. Mindenféle népek voltak itt: bágyadt londoni hivatalnokok és sportosan kinéző menyasszonyaik, tapintatlan oklahomai farmerek tarka kivingben, bő szárú térdnadrágban és mezítelen lábra húzott szandálban, torinói

munkások pirospozsgás feleségeikkel és sok-sok gyerekkel, katolikus kisfőnökök Spanyolországból, finn favágók tisztelettudóan eloltott kis pipákkal a szájukban, olasz kosárlabdázónők, iráni diákok, szakszervezeti funkcionáriusok Zambiából A vámos átnyújtotta nekem az elismervényt, és leszámolta a visszajáró huszonnyolc centet. - Vége a formalitásoknak. Remélem, nem tartottam fel túl sokáig Kívánom, hogy jól töltse nálunk az időt. - Köszönöm - mondtam, és felemeltem a bőröndöt. A vámos kissé oldalt hajtva mosolygós, sima arcát, engem nézett. - Ezen a forgóajtón, kérem. Viszontlátásra! Engedje meg, hogy még egyszer a legjobbakat kívánjam. Egy négygyermekes olasz pár és két robothordár után kiléptem a térre. A nap magasan állt a szürke hegyek fölött. A téren minden ragyogó, színes és tarka volt. Kissé túlságosan színes és tarka, ahogyan ez általában az üdülővárosokban lenni szokott. Csillogó piros

és narancsszínű autóbuszok, melyek mellett már tolongtak a turisták. Csillogó zöld parkok fehér, kék, sárga, aranyszínű pavilonokkal, napernyőkkel és bódékkal. Sík tükörfelületek, függőlegesek, vízszintesek és lejtősek, amelyeken vakítóan tükröződött a forró nap. Sima, matt hatszögletek az ember lába és a kerekek alatt, pirosak, feketék, szürkék, alig észrevehetően ruganyosak, nem hallani rajtuk a lépteket Letettem a bőröndöt, és felvettem a fekete szemüveget. Az összes napfényes város közül, ahol sikerült megfordulnom, ez volt talán a legnaposabb. És teljesen fölöslegesen Sokkal könnyebb lett volna, ha borús, ha sár és piszok lett volna körülöttem; ha ez a pavilon szürke, cementfalú lenne, és a szürke, nedves cementre valami disznóságot írtak volna. Valami vigasztalant és értelmetlent: csak úgy unalomból. Akkor bizonyára azonnal kedvem támadt volna, hogy dolgozzam Mindenképpen, mert az ilyen dolgok ingerlik

az embert, és ténykedést kívánnak Hiszen nehéz megszokni, hogy a nincstelenség gazdag is lehet És ezért nincs bennem a szokásos lendület, nincs kedvem azonnal munkához látni, hanem szeretnék beülni az egyik autóbuszba, mondjuk ebbe a piroskékbe, elmenni a strandra, úszkálni egyet a búvárfelszereléssel, leégni, labdázni a fiúkkal, vagy megkeresni Pecket, lefeküdni vele 10 egy hűvös szobában a padlóra, visszaemlékezni az összes jóra, hogy kérdezzen Bikovról, a Transplutóról, az új űrhajókról, amelyekhez most magam sem nagyon értek, de mégis jobban, mint ő, s hogy felidézze a lázadást, dicsekedjen sebhelyeivel és magas társadalmi pozíciójával Nagyon jó lesz, ha Pecknek magas a társadalmi pozíciója. Jó lenne, ha kiderülne, hogy - mondjuk - polgármester Sietség nélkül hozzám lépett egy kreol bőrű, kövér ember, fehér ruhában, fehér, hetykén a fejére csapott kerek sapkában. Kis zsebkendővel a száját törölte

Sapkájának átlátszó zöld ellenzője volt és zöld szalagja, amelyen ez a szöveg állt: “Isten hozta!" Jobb fülcimpáján fülbevaló formájú vevőkészülék csillogott. - Üdvözlöm nálunk - mondta az ember. - Jó napot - válaszoltam. Isten hozta! Amad a nevem. - Az enyém pedig Iván. Örülök, hogy megismertem Biccentettünk egymásnak, és figyelni kezdtük, ahogyan a turisták az autóbuszokba szállnak. Vidáman ricsajoztak, s a meleg szellő csikkeket és gyűrött cukorkapapírokat hozott felőlük végig a téren. Amad arcára az ellenző zöld árnyéka esett - Üdülők - mondta ő. - Gondtalanok és zajosak Most szétviszik őket a szállodákba, s azonnal a strandra rohannak. - Szívesen vízisíznék - mondtam. - Valóban? Sose gondoltam volna. Maga legkevésbé egy üdülőre hasonlít - Így is kell lennie - mondtam. - Dolgozni jöttem ide - Dolgozni? Hát, van aki ezért jön hozzánk. Két évvel ezelőtt Jonathan Kris érkezett hozzánk, itt

festett. - Elnevette magát - Aztán Rómában megverte őt valami pápai nuncius, nem emlékszem a nevére. - A kép miatt? - Nem, nem valószínű. Végül is nem festette meg Éjjel-nappal a kaszinóban volt Menjünk, igyunk valamit. - Menjünk - mondtam. - Tanácsoljon nekem valamit - A tanácsadás az én kellemes kötelességem - mondta Amad. Egyszerre hajoltunk le, és mindketten megfogtuk a bőrönd fogantyúját. - Nem szabad, majd én magam - Nem - ellenkezett Amad. - Ön vendég, én meg házigazda vagyok Menjünk abba a bárba. Az most üres Bementünk a kék ponyva alá. Amad leültetett egy asztalhoz, a bőröndöt egy üres székre tette, és a pulthoz indult. Itt hűvös volt, kattogott a légkondicionáló Amad egy tálcával jött vissza. Rajta két magas pohár és lapostányérkák vajtól arányló pirítósdarabokkal. - Nem túl erős - mondta Amad -, viszont igazán hideg. - Én sem szeretem reggel az erőset. - Megfogtam a poharat, beleittam. Finom volt - Egy

korty, egy darabka pirítós - tanácsolta Amad. - Egy korty, egy harapás Így A pirítós ropogott, és elolvadt az ember nyelvén. Egy ideig hallgattunk, néztük a ponyva alól a teret. Autóbuszok halk morajjal egymás után tűntek el a fasorokban Ormótlannak néztek ki, de ebben az ormótlanságban volt valami kecsesség. - Ott mégis túl nagy a zaj - mondta Amad. - Nagyszerű villák, sok nő, minden ízlésnek megfelelő, mellette a tenger, de semmi meghittség. Gondolom, ez nem önnek való 11 - Igen - értettem egyet vele. - A zaj zavarni fog S nem szeretem az üdülőket, Amad Nem bírom, amikor az emberek lelkiismeretesen vigadnak. Amad bólintott, és óvatosan a szájába vette a következő pirítóst. Néztem, ahogyan rágcsál. Volt valami szakszerű az alsó állkapcsa mozgásában Amikor lenyelte, megszólalt: - Nem, a műanyag mégsem tud vetélkedni a valódival. Nem ugyanaz - Megmozdította az ajkát, cuppantott egyet, és folytatta: - Van a belvárosban

két nagyszerű hotel, de szerintem - Nem, ez sem felel meg - mondtam. - A hotel bizonyos kötelezettségeket ró az emberre. S nem hallottam, hogy valaki valamirevaló dolgot tudott volna írni egy hotelban - Na, nem egészen úgy - ellenkezett Amad, miközben kritikusan nézte az utolsó pirítóst. - Olvastam egy könyvet, s ott az állt, hogy igenis egy hotelban írták Florida hotel. - Ja - mondtam. - Igaza van De hisz a maguk városát nem lövik ágyúkból - Ágyúkból? Persze hogy nem. Mindenesetre nem rendszeresen - Így is gondoltam. Mindazonáltal megfigyelték, hogy egy jó művet csak olyan hotelban lehet írni, amelyet lőnek. Amad mégis vett még egy pirítóst. - Ezt nehéz megszervezni - mondta. - A mi időnkben nehéz ágyút szerezni Azonkívül ez drága dolog: a hotel elveszítheti a vendégeit. - A Florida hotel is elvesztette annak idején a vendégeit. Hemingway egyedül élt ott - Kicsoda? - Hemingway. - Ja De hát ez oly régen volt, még a fasiszták

idején. Hisz az idők megváltoztak, Iván. - Igen - mondtam. - S a mi időnkben nincs értelme hotelban írni - Ördög vigye a hotelokat! - mondta Amad. - Tudom, mi kell önnek Egy panzió Kivett egy noteszt - Mondja meg a feltételeit Megpróbálunk valami megfelelőt találni - Panzió - mondtam. - Nem tudom Nem hiszem, Amad Értse meg, nem akarok ismerkedni olyan emberekkel, akikkel nem akarok megismerkedni. Ez egy Kettő: kik élnek a magánpanziókban? Ugyanazok az üdülők, akiknek nincs elég pénzük egy külön villára. Ők is lelkiismeretesen vigadnak Piknikeket, összejöveteleket és közös dalolásokat szerveznek. Éjjel bendzsón játszanak Ezenkívül megragadnak mindenkit, akit elérnek, és arra kényszerítik, hogy vegyen részt a leghosszabb csókversenyben. De a legfontosabb: mind idegenek. Engem meg a maguk országa érdekel, Amad A városuk A város lakói. Megmondom, mi kell nekem Egy lakályos, kertes házikó Mérsékelten messze a belvárostól. Nem

zajos család, tiszteletreméltó háziasszony Nagyon kívánatos lenne egy fiatal leányzó. El tudja képzelni, Amad? Amad fogta az üres poharakat, a pulthoz ment, és teli poharakkal tért vissza. Most a poharakban színtelen folyadék volt, a tányérkákon pedig mikroszkopikus emeletes szendvicsek. - Tudok egy ilyen lakályos házikót - jelentette ki Amad. - Az özvegy negyvenöt éves, a lánya húsz, A kisfia tizenegy. Kiisszuk és elmegyünk Gondolom, tetszeni fog önnek A fizetés a szokásos, bár persze drágább, mint egy panzióban. Mennyi időre jött? - Egy hónapra. - Istenem! Csupán? - Nem tudom, hogyan alakulnak a dolgok. Talán még maradok 12 - Feltétlenül marad - mondta Amad. - Úgy látom, egyáltalán nem tudja, hova jött Egyszerűen nem tudja, milyen vidám itt nálunk, és semmire sem kell gondolni. Kiittuk az italt, felálltunk, és a téren keresztül, a forró nap alatt, a parkírozóhelyre mentünk. Amad gyorsan, kissé kacsázva ment, a zöld

ellenzőt a szemébe húzta, hanyagul lóbálta a bőröndöt. A vámépületből a turisták soron következő csoportja lódult ki - Akarja, hogy őszinte legyek? - kérdezte hirtelen Amad. - Akarom - válaszoltam. Mi mást mondhattam? Már negyven éve élek a világon, de sehogyan sem tudtam megtanulni, hogy udvariasan megkerüljem ezt a kellemetlen kérdést. - Semmit sem fog itt írni - mondta Amad. - Nálunk nehéz bármit is írni - Írni mindig nehéz - mondtam. Milyen jó, hogy nem vagyok író - Szívesen elhiszem. De ebben az esetben nálunk ez egyszerűen lehetetlen Egy jövevény számára mindenesetre. - Ijesztget engem. - Ne féljen. Egyszerűen nem lesz kedve itt dolgozni Nem tud megmaradni az írógép mellett. Sajnálni fogja, hogy az írógép mellett kell ülnie Tudja, mi az az élet-öröm? - Hát, hogy is mondjam - Semmit sem tud, Iván. Egyelőre még nem tud erről semmit A mennyország tizenkét körét kell végigjárnia. Nevetséges persze, de irigylem

magát Megálltunk egy hosszú, nyitott kocsinál. Amad a hátsó ülésre dobta a bőröndöt, és kitárta előttem az ajtót. - Kérem - mondta. - S maga ezek szerint már bejárta? - kérdeztem s beültem. Ö a volánhoz ült, és beindította a motort. - Mit? - A mennyország tizenkét körét. - Én, Iván, már rég kiválasztottam magamnak a kedvenc körömet - mondta Amad. A kocsi zajtalanul gurult a téren. - A többi számomra már rég nem létezik Sajnos Ez olyan, mint az öregség. Minden kiváltságával és hibájával A kocsi végigszáguldott a parkon, és egy egyenes, árnyas utcán suhant. Érdeklődéssel nézegettem jobbra-balra, de semmi sem volt ismerős. Butaság volt abban reménykednem, hogy bármit is felismerek. Éjszaka tettek ki minket, ömlött az eső, hétezer elkínzott üdülő állt a kikötőben, és nézte az égő hajót. A várost nem láttuk, a város helyén fekete, vizes üresség volt, amely időnként vörösen fel-fellángolt. Valami

recsegett, tombolt, fülsiketítőén nyikorgott ott. “Ebben a sötétségben összekaszabolnak minket, mint a nyulakat” - mondotta Róbert, s én mindjárt visszaküldtem őt a kompra, hogy kirakodja a páncélost. A hajólépcső eltört, és a páncélos a vízbe esett Amikor Peck kihúzta Robertet, az a hidegtől kéken odajött hozzám, és fogvacogva azt mondta: “Hisz mondtam, hogy sötét van” Amad hirtelen megszólalt: - Amikor kisfiú voltam, a kikötő mellett laktam, s ide jártunk verni a gyáriakat. Sokuknak bokszerje volt, s nekem eltörték az orromat. Fél életen át görbe orral jártam, amíg végül is tavaly megcsináltattam Szerettem fiatalkoromban verekedni. Volt egy ólomcsődarabom, s egyszer ültem is hat hónapot, de ez nem segített. Elhallgatott, mosolygott. Vártam egy keveset, majd megszólaltam: - Jó ólomcsövet most nem lehet szerezni. Most a gumibot a divat, megveszik a rendőröktől 13 - Úgy van - mondta Amad. - Vágy vesznek

súlyzókat, lefűrészelik az egyik golyót, s így használják. De a srácok már nem a régiek Most az ilyesmiért száműznek - Igen - mondtam én. - És még mivel foglalkozott fiatalkorában? - És maga? - Én bolygóközi utazásra készültem, és a túlterhelést gyakoroltam. S még azt is játszottuk, hogy “Ki merül mélyebbre?". - Mi is - mondta Amad. - Tíz méterre automata fegyverekért és whiskyért Ott, a kikötő mögött, egész ládákban feküdtek. Vérzett az orrom Amikor megkezdődött a balhé, halottakat találtunk ott sínnel a nyakukon, s abbahagytuk az egészet. - Nagyon kellemetlen látvány: egy halott a víz alatt - mondtam. - Különösen ha nagy a sodrás. Amad ferdén elmosolyodott. - Még különbet is láttam. A rendőrségnél is dolgoztam - Már a balhé után? - Sokkal később. Amikor a gengsztertörvényt kiadták - Maguknál is gengsztereknek nevezték őket? - Hát hogyan nevezzük? Betyároknak mégse lehet “Egy lángszórókkal

és gázbombákkal felfegyverzett betyárbanda körülvette a városházát” - mondta kifejezően. Rosszul hangzik, érzi? Betyár: az baltát, buzogányt, fülig érő bajuszt, bárdot jelent - Ólmos botot - javasoltam. Amad felkacagott. - Mit csinál ma este? - kérdezte. - Sétálok. - Vannak itt ismerősei? - Vannak. Miért? - Az más. - Miért? - Ajánlani akartam valamit, de ha vannak ismerősei - Apropó - kérdeztem -, ki itt a polgármester? - Polgármester? Az ördögbe is, nem emlékszem. Választottunk valakit - Véletlenül nem Peck Zenaj? - Nem tudom - mondta sajnálattal Amad. - Nem akarok hazudni - S ismer egy ilyen nevű embert? - Zenaj Peck Zenaj Nem, nem ismerek. Nem hallottam A barátja? - Igen. Régi barátom Vannak itt még barátaim, de azok mind jövevények - Hát, egyszóval így- mondta Amad. - Ha unatkozni fog, és mindenféle gondolatai támadnak, jöjjön el hozzám. Minden áldott este héttől a Nassolóban ülök Szeret jól enni? - Mi az hogy! -

mondtam. - A gyomra rendben? - Mint egy struccnak. - Akkor jöjjön. Vidám lesz, és semmire sem kell gondolnia Amad fékezett, és óvatosan egy rácsos kapu felé fordult, amely zajtalanul kitárult előttünk. A kocsi begurult az udvarra. - Megérkeztünk - mondta Amad. - Itt a háza 14 A ház emeletes volt, fehér és kék. Az ablakokat belülről drapériák takarták A színes kockákkal kirakott tiszta kis udvar üres volt, körös-körül virágoztak az almafák, ágaik a falakat karcolták. - S hol van az özvegy? - kérdeztem. - Jöjjön a házba - válaszolta Amad. Felment a bejárathoz, noteszét lapozgatta. Utána mentem, közben körülnéztem A kert tetszett nekem. Amad megtalálta a keresett lapot, feltárcsázott egy bizonyos Számkombinációt a csengő melletti kis tárcsán, s az ajtó kinyílt. Hűvös, friss levegőt éreztem. A házban sötét volt, de mihelyt beléptünk a haliba, kigyulladt a fény Amad zsebre vágta a noteszt, majd megszólalt: - Jobbra

a háziak lakrésze, balra a magáé. Kérem Itt van a nappali Ez itt a bár, mindjárt iszunk egyet. Kérem, tovább Ez a dolgozószobája Van fonorja? - Nincs. - Nem is kell. Itt van minden jöjjön csak ide Ez a hálószoba Itt az akusztikai védelem pultja. Tudja használni? - Eligazodom. - Jó. A védelem háromrétegű, akár sírt, akár bordélyt is berendezhet itt, amit óhajt Itt a légkondicionálás szabályozója. Egyébként kényelmetlenül van megcsinálva, csak a hálóból lehet szabályozni - Kibírom - mondtam én. - Mi? Na igen Ott a fürdőszoba és a vécé. - Engem az özvegy érdekel - mondtam. - És a lánya - Ráér. Felhúzzam a drapériákat? - Minek? - Igaza van, nincs minek Jöjjön, igyunk. Visszatértünk a nappaliba, s Amad derekáig bebújt a bárba. - Erősebbet kér? - kérdezte. - Ellenkezőleg. - Rántottat? Szendvicset? - Azt hiszem, semmit. - Nem - mondta Amad. - Rántottat Paradicsommal - Motozott a bárban - Nem tudom, mi a magyarázata, de ez

az automata csodálatos paradicsomos rántottat készít Egyúttal én is harapok egyet. Egy tálcát húzott ki a bárból, letette egy félkör alakú heverő elé. - És mi van az özveggyel? - emlékeztettem. - Szeretnék bemutatkozni - A szobák tétszenek? - Megjárja. - Az özvegy is megjárja. A lánya is, köztünk legyen mondva - Oldalzsebéből egy lapos bőrtokot vett ki. A tokban, mint töltények a tárban, különböző színű ampullák feküdtek. Amad megtapogatta a mutatóujjával, figyelmesen megszagolta a rántottat, ingadozott egy kicsit, majd kiválasztott valami zölddel teli ampullát, és óvatosan eltörve, rácsöpögtette a paradicsomra. A nappaliban valamilyen illat terjedt szét Nem volt kellemetlen, de az én ízlésem szerint nem volt köze az evéshez. - Azonban most még alszanak - folytatta Amad. Tekintete szórakozottá vált - Alszanak és álmodnak Megnéztem az órámat. - Nem mondom Amad evett. 15 - Fél tizenegy - mondtam én. Amad evett. A

sapkáját a tarkójára tolta, s a zöld ellenző felfelé fordult, mint a felingerelt mimikrodon taréja. A szeme félig csukva Néztem Miután lenyelte a paradicsom utolsó darabkáját, letört egy kis darab fehér kenyeret, és alaposan kitisztította a serpenyőt. A pillantása kitisztult - Mit mondott közben? - kérdezte. - Fél tizenegy? Holnap maga is fél tizenegykor fog kelni. De lehet, hogy tizenkettőkor Én például délben kelek Felállt, és élvezettel nyújtózott egyet, csak úgy recsegtek az ízületei. - Hu - mondta -, végre haza lehet menni! Itt van a névkártyám, Iván. Tegye az íróasztalára, és ne dobja ki egészen az elutazásáig - Odament a bárszekrény melletti lapos ládához, és egy másik névkártyát dugott egy résbe. Hangos kattanás hallatszott - Ezt pedig - mondta, és a fény felé fordítva nézett egy kártyát - adja oda az özvegynek a legjobb kívánságaimmal. - S mi lesz akkor? - kérdeztem. - Pénz. Remélem, maga nem kedveli az

alkudozást, Iván? Az özvegy megnevez egy összeget, s nem illik alkudoznia. Nem szokás - Igyekszem nem alkudozni - mondtam. - Bár érdekes lenne megpróbálni Amad felvonta a szemöldökét. - Na, ha annyira szeretné, miért is ne próbálná meg? Mindig azt tegye, amihez kedve van, s nagyszerű lesz az emésztése. Mindjárt elhozom a bőröndjét - Prospektusok kellenek nekem - mondtam. - Útikönyvek kellenek Író vagyok Amad A tömegek gazdasági helyzetéről szóló brosúrákra, statisztikai kézikönyvekre lesz szükségem. Hol lehetne ezeket megkapni? És mikor? - Útikönyvet adok én - mondotta Amad. - Abban van statisztika, címek; telefonszámok s minden ilyesmi. Ami pedig a tömegeket illeti, azt hiszem, nálunk nem adnak ki ilyen hülyeségeket. Lehetne persze írni az UNESCO-nak s megrendelni, de minek ez magának? Mindent láthat a saját szemével Várjon, mindjárt hozom a bőröndöt és az útikönyvet. Kiment, s nagyon gyorsan visszajött, az egyik kezében

bőrönddel, a másikban egy vastag, kék kötettel. Felálltam - Az arckifejezéséből ítélve - kezdte mosolyogva - azon töpreng, illik-e borravalót adnia nekem. - Az igazat megvallva, igen - mondtam. - És? Szeretné ezt megtenni vagy nem? - Az igazat megvallva, nem. - Egészséges, erős természete van - jegyezte meg helyeslőén Amad. - Ne adjon Senkinek se adjon borravalót. Pofont kaphat, különösen a lányoktól Viszont sohase alkudjon. Szintén kaphat egyet Egyébként ez hülyeség Honnan tudjam, hátha maga szereti a pofonokat, mint az a bizonyos Jonathan Kris Üdv, Iván! Szórakozzon. És jöjjön a Nassolóba. Bármelyik este hét órától A legfontosabb pedig: ne gondoljon semmire! Integetve kiment. Leültem, kezembe vettem a bepárásodott koktélospoharat, és kinyitottam az útikönyvet. 16 Második fejezet Az útikönyvet aranymetszésű krétapapírra nyomták. Nagyszerű fényképekkel váltakozva, igen érdekes tudnivalók szerepeltek benne. A

városban ötvenezer ember, másfél ezer macska, húszezer galamb és kétezer kutya lakott (köztük hétszáz érmes). Tizenötezer személygépkocsi, ötszáz helikopter, ezer taxi (vezetővel és anélkül), kilencszáz automata szemétgyűjtő, négyszáz állandó bár, kávéház és falatozó, tizenegy étterem, négy nemzetközi színvonalú hotel és évente százezer embert fogadó üdülőhely volt. Ezenkívül volt itt hatvanezer televíziós készülék, ötven mozi, nyolc vidámpark, két Jóhangulatszalon, tizenhat szépészeti szalon, negyven könyvtár és száznyolcvan fodrászautomata. A lakosság nyolcvan százalékát a szolgáltatási ágazat foglalkoztatta, a többiek két, magántulajdonban levő édesipari szintetizáló üzemben és egy állami hajójavító gyárban dolgoztak. Hat iskola és egy egyetem volt a városban; az egyetem Ulrich de Caza keresztes lovag ősi kastélyában kapott helyet. Nyolc polgári társaság működött a városban, többek

között a Szorgalmas Kóstolók Társasága, a Hozzáértők Társasága és A Régi Jó Hazáért, Az Ártalmas Hatások Ellen elnevezésű társaság. Ezenkívül másfél ezer ember hétszázegy önképzőkörnek volt tagja, ahol énekeltek, kabarétréfákat játszottak, megtanultak lakást berendezni, szoptatni és macskákat gyógyítani. A szeszes italok, a valódi hús és a folyékony oxigén egy főre eső fogyasztása terén a város rendre a hatodik, a tizenkettedik és a tizenharmadik helyet foglalta el Európában. A városban hét férfi- és öt női klub volt, valamint a Bikák és az Orrszarvúak nevű sportklubok. Negyvenhat szavazattöbbséggel a város polgármesterévé bizonyos Flim Gaót választották. Peck a városi önkormányzat tagjai között sem szerepelt Félretettem az útikönyvet, levettem a zakómat, és elkezdtem a birtokomba került helyiségek részletes megtekintését. A nappali szoba megtetszett Kék tónusú volt, én pedig szeretem ezt a

színt. A bárszekrény tele volt üvegekkel és hűtött ennivalóval, úgyhogy akár azonnal fogadhattam volna egy tucat kiéhezett vendéget. Átmentem a dolgozószobába. Ott az ablak előtt egy nagy asztal állt, kényelmes karosszékkel. A falak mentén polcok húzódtak, rajtuk szorosan könyvsorozatok A tiszta, világos gerincű könyveket nagy művészettel helyezték el, úgyhogy kellemes színskálát alkottak. A felső polcot az UNESCO által kiadott ötvenkötetes lexikon foglalta el, az alsón pedig fényes papírkötésű detektívregények tarkállottak. Az asztalon legelőször a telefont pillantottam meg. Felemeltem a kagylót, s a szék karfájára ülve, feltárcsáztam Rimaier számát. Hosszú, búgó hangok hallatszottak a kagylóból. Vártam, közben az ujjaim között egy kis diktafont forgattam, amelyet valaki itt hagyott az asztalon. Rimaier nem felelt Letettem a kagylót, és megnéztem a diktafont A szalagon a feléig felvétel volt, én visszatekertem és

bekapcsoltam, hogy meghallgassam. “Üdv, üdv és még egyszer üdv! - hangzott fel egy vidám férfihang. - Megszorítom a kezedet, vagy megpuszilom a pofikádat, nemedtől és korodtól függően. Két hónapig laktam itt, és tanúsítom, hogy jól éreztem magam. Engedd meg, hogy néhány tanácsot adjak. A város legjobb intézménye: Hoiti-Toiti az Álmok Parkjában A város legjobb leányzója: Bászja a Modellházból. A város leghelyesebb fiúja én vagyok, de már elutaztam. A televízióban a kilencedik műsort nézd, a többi marhaság Ne érintkezz az intellekkel, és tartsd magad távol az Orrszarvúaktól. Semmit se vegyél hitelbe: csak gondot veszel a nyakadba. Az özvegy jóságos teremtés, de szeret beszélni és egyáltalán 17 Vuzit nem találtam itt, elment a nagymamájához külföldre. Azt hiszem, nagyon helyeske, az özvegy albumában volt egy kép, de magamhoz vettem. És még valamit Jövőre márciusban jövök ide, úgyhogy légy szíves, ha vissza

akarsz térni, válassz más időt. Hát üdv” Zene hangzott fel. Egy kicsit hallgattam, majd kikapcsoltam a diktafont A könyvsorozatokból egyetlenegy kötetet sem sikerült kihúznom, olyan szorosan voltak felrakva, talán össze is voltak ragasztva. Semmi más érdekesség a dolgozószobában nem volt, így hát elindultam a hálószobába. A hálószoba különösen hűvös és otthonos volt. Mindig pont ilyen hálószobát szerettem volna, de sohasem volt időm, hogy foglalkozzam ezzel. Az ágy nagy és alacsony volt. Az éjjeliszekrényen egy kecses fonor állt és egy kicsi, hordozható televízió-távkapcsoló. A televízió képernyője az ágy magas támláján függött, lábtól A fejrész fölé pedig az özvegy egy képet függesztett, amely, igen élethűen, friss mezei virágokat ábrázolt egy kristályvázában. A kép foszforeszkáló festékkel készült, s a hálószoba homályában a virágok szirmain harmatcseppek ragyogtak. Találomra bekapcsoltam a

televíziót, és az ágyra dőltem. Puha volt s ugyanakkor rugalmas. A televízió felordított A képernyőből kiugrott egy ittas férfi, áttört valami korlátot és magasról beleesett egy óriási, füstölgő kádba. Hangos csobbanást hallottam, a fonorból erős szag jött. A férfi eltűnt a forrongó folyadékban, majd kibukkant, a szájában tartott valami szétfőtt cipőfélét. A láthatatlan nézőtér felnyerített A képernyő elsötétült Halk, lírai zene csendült fel. Egy zöld erdőből egy bricskába fogott fehér ló indult felém A bricskában égy csinos, fürdőruhás lány ült. Kikapcsoltam a televíziót, felkeltem, és benéztem a fürdőszobába. Itt fenyőillat terjengett, pislogtak a baktériumölő lámpák. Levetkőztem, bedobtam a fehérneműt a hulladékhasznosítóba, és bemásztam a zuhany alá. Majd sietség nélkül felöltöztem a tükör előtt, megfésülködtem, és nekiláttam a borotválkozásnak. A toalettpolcon flakonok sorakoztak,

különböző higiénikus dobozok, sterilizátorok álltak, kenőcsös tubusok feküdtek. A polc szélén pedig egy halom tarka, Devon feliratú lapos dobozkát pillantottam meg. Kikapcsoltam a borotvát, s kezembe vettem az egyik dobozt A tükörben egy baktericidcső pislogott, pontosan ugyanúgy pislogott akkor is, s én ugyanígy álltam a tükör előtt, és tüzetesen vizsgálgattam egy ugyanilyen dobozkát, mert nem akartam kimenni a hálószobába, ahol Rafka Reizman hangosan vitatkozott valamiről az orvossal, a fürdőkádban még imbolygott a zöld, olajos víz, felette terjengett a gőz, ordított a rádió, amely a porcelán törülközőtartó kampón függött, visított, hümmögött és horkantott, amíg Rafka ingerülten ki nem kapcsolta Ez Bécsben volt, s ott, ugyanúgy, mint itt, furcsa volt látni a fürdőszobában a Devont, a népszerű rovarirtó szert, amely nagyszerűen elűzi a szúnyogokat, a moszkitókat, a muslincákat s a többi vérszívót, amelyekről

már réges-rég elfelejtkeztek Bécsben is meg itt is, a tengermelléki üdülővárosban Csak Bécsben még féltem is. A dobozka, amit a kezemben tartottam, csaknem üres volt, csupán egy tabletta maradt benne. A többi dobozka felbontatlan volt Befejeztem a borotválkozást, és visszatértem a hálószobába. Szerettem volna újból felhívni Rimáiért, de hirtelen megelevenedett a ház Könnyű sziszegéssel felrepültek a hullámos függönyök, az ablaküvegek az eresztékekbe csúsztak, s a hálószobába a kertből meleg, almaillatú levegő kezdett áramlani. Valaki beszélgetett, a fejem felett könnyű női léptek hallatszottak, majd egy szigorú női hang azt mondta: “Vuzi! Legalább egy fánkot egyél, hallod?” Sietve, a mai divatnak megfelelően 18 kissé hanyaggá igazítottam a ruhámat, lesimítottam a halántékomat, és kimentem a hallba, közben felkaptam a nappaliban Amad kártyáját. Az özvegy fiatalos, molett, kissé affektáló nő volt, friss,

kellemes arccal. - Milyen kedves! - szólalt meg, mihelyt meglátott. - Már felkelt? Jó napot Vaina Tuur a nevem, de egyszerűen Vainának szólíthat. - Örvendek - mondtam, s nagyvilági módon meghajoltam. - Engem Ivánnak hívnak - Milyen kedves! - mondotta Vaina néni. - Már reggelizett, Iván? - Engedelmével a városban szándékozom reggelizni - és átnyújtottam neki a kártyát. - Jaj! - mondta Vaina néni, és a fény felé tartva nézte meg a kártyát. - Ez a kedves Amad Ha tudná, milyen kedves, kötelességtudó ember! De látom, hogy még nem reggelizett Löncsöljön a városban, de most megvendégelem pirított zsemlekockával. Tuur vezérezredes azt mondogatta, hogy ilyet sehol a világon nem lehet kapni. - Nagyon szívesen - mondtam, és újból meghajoltam. A Vaina néni mögötti ajtó kinyílt, és a haliba hangos sarokkopogással berohant egy nagyon csinos kislány, rövid, kék szoknyában és nyitott fehér blúzban. A kezében egy fánk maradékát

tartotta, rágcsálta, közben divatos dalocskát dúdolt. Amikor meglátott, megállt, és hetykén átdobta a vállán hosszú szíjon lógó táskáját, lehajtotta a fejét, és nyelt egyet. - Vuzi - mondotta Vaina néni, s összeszorította az ajkát. - Vuzi, ez Iván - Megjárja! - kiáltott fel Vuzi. - Üdv! - Vuzi! - szólt szemrehányással Vaina néni. - A feleségével jött? - kérdezte Vuzi, miközben kezet nyújtott nekem. - Nem - mondottam. Az ujjai hűvösek voltak és puhák - Egyedül vagyok - Akkor mindent megmutatok magának - mondotta a lány. - Akkor este! Most rohannom kell. Este pedig elmegyünk - Vuzi! - mondta szemrehányóan Vaina néni. - Feltétlenül - mondtam én. Vuzi a szájába dugta a fánk maradékát, arcon csókolta az édesanyját, és a kijárat felé viharzott. Sima, lesült bőrű volt a hosszú és karcsú lába, a haját a tarkóján rövidre nyírta - Jaj, Iván - mondta Vaina néni, s ő is a lány után nézett -, a mai időkben olyan

nehéz a fiatal lányokkal! Olyan korán fejlődnek, olyan gyorsan elhagynak bennünket Mióta belépett abba a szalonba - Szabónő? - kíváncsiskodtam. - Ó, nem! A Jóhangulat-szalonban dolgozik, az idős nők osztályán. Tudja, nagyon kedvelik ott. De tavaly egyszer elkésett, s most nagyon óvatosnak kell lennie Maga is látja, nem tudott magával sem az illem szerint beszélgetni, de lehet, hogy már várja egy ügyfél Talán el sem hiszi, de van már egy állandó ügyfélköre Jaj, de miért állunk itt? A zsemlekocka kihűl Bementünk a háziasszony lakosztályába. Nagyon igyekeztem úgy viselkedni, ahogy illik, bár eléggé homályosan tudtam csak elképzelni az illedelmes viselkedést. Vaina néni egy asztalhoz ültetett, elnézést kért és kiment. Körülnéztem Az én nappali szobámnak majdnem pontos mása volt ez a szoba, csak a falak nem kékek, hanem rózsaszínűek voltak, a veranda mögött pedig nem a tengert láttam, hanem egy alacsony kerítést, amely a

kis udvart az utcától elválasztotta. Vaina néni visszatért egy tálcával, és elém tett egy forralt tejszínnel teli bögrét meg egy tányérkát pirított zsemlekockákkal. - Tudja mit, én is megreggelizem - mondta. - Az orvosom nem ajánlja, hogy egyáltalán reggelizzem, pláne forralt tejszínt, de így szoktuk meg Ez a vezérezredes 19 kedvenc reggelije. Tudja, lakónak igyekszem csak férfiakat befogadni, ez a kedves Amad jól megért engem. Megérti, mily nagy szükségem van arra, hogy legalább nagy ritkán elüldögéljek úgy, ahogyan most ülünk magával egy csésze forralt tejszín mellett - A tejszín csodálatosan finom - mondtam eléggé őszintén. - Ó, Iván! - Vaina néni letette a csészét, és könnyedén összecsapta a kezét. - Majdnem úgy mondta ezt, mint a vezérezredes S milyen furcsa, még hasonlít is rá. Csak az ő arca keskenyebb volt, és mindig uniformisban reggelizett - Igen - mondtam sajnálkozva. - Nekem nincs egyenruhám - De

valamikor volt! - mondotta, s huncutul megfenyegetett az ujjával. - Hisz látom Jaj, micsoda értelmetlen dolog ez! Az emberek kénytelenek szégyellni katonai múltjukat. Milyen buta dolog, nemde? De mindig elárulja őket a daliás testtartás, az egészen különleges, férfias külső. Ezt nem lehet eltitkolni, Iván Egy több értelmű, határozatlan mozdulatot tettem a kezemmel, morogtam valamit, és elvettem még egy zsemlekockát. - Mily ostoba dolog ez, nemde? - folytatta élénken Vaina néni. - Hogyan lehet összekeverni az olyan különböző fogalmakat, mint a háború és a hadsereg? Mindannyian gyűlöljük a háborút. A háború szörnyű! Anyám mesélte nekem, akkor még kislány volt, de mindenre emlékszik: hirtelen bejönnek a katonák, durvák, idegenek, idegen nyelven beszélnek, böfögnek, a tisztek oly tapintatlanok és oly kultúrálatlanok, hangosan hahotáznak, bántják a szobalányokat, elnézést, de szaguk van, s az az értelmetlen kijárási tilalom

De hát ez háború! Mindenképpen elítélendő! S egészen más dolog a hadsereg. Tudja, Iván, emlékeznie kell erre a képre: zászlóaljként felsorakoztatott csapatok, a vonalak szigorúsága, férfias arcok a sisakok alatt, a fegyver fénylik, a váll bojtok ragyognak, a főparancsnok egy speciális hadikocsin végigjárja a frontot, köszön, s a zászlóaljak engedelmesen és röviden, felelnek, egy emberként! - Kétségtelenül - mondottam én. - Kétségtelenül ez sokakra hatott - Igen! Nagyon sokakra! Nálunk mindig azt mondták, hogy feltétlenül le kell szerelni, de hát meg lehet-e semmisíteni a hadsereget? A mi időnkben, amikor mindenütt oly züllöttek az erkölcsök, a hadsereg a férfias bátorság utolsó menedéke. Vad és nevetséges dolog egy hadsereg nélküli állam - Nevetséges - értettem egyet vele. - Nem fogja elhinni, de a Paktum aláírása óta egyfolytában mosolygok - Igen, megértem magát - mondotta Vaina néni. - Számunkra nem maradt más

Csak szarkasztikusán mosolyogni. Tuur vezérezredes - kivett egy pici zsebkendőt - úgy is halt meg, szarkasztikus mosollyal az ajkán - A szeméhez tartotta a zsebkendőt. - Azt mondotta nekünk: “Barátaim, remélem, megélem azt a napot, amikor minden szétesik.” Megtört, elvesztette a létezése értelmét Nem bírta ki az ürességet a szívében Hirtelen felélénkült. - Nézze csak, Iván Fürgén kiszaladt a szomszéd szobába, és egy nehéz, régimódi fényképalbumot hozott. Én mindjárt az órára pillantottam, de Vaina néni rá sem hederített, és mellém ülve kinyitotta az albumot a legelső oldalon. - Itt a vezérezredes. A vezérezredes olyan volt, mint egy sas. Keskeny, csontos arca és áttetsző szeme volt Hosszú testét érdemrendek borították. A legnagyobb érdemrend - egy babérkoszorúval övezett sokágú csillag - a vakbél tájékán ragyogott. A tábornok a bal kezében egy kesztyűt szorongatott, a jobb keze pedig a kard markolatán

nyugodott. Arannyal kivarrt magas gallérja megtámasztotta az alsó állkapcsát. 20 - Itt pedig a vezérezredes a gyakorlatokon. A tábornok itt is sasnak nézett ki. Utasításokat adott tisztjeinek, akik egy óriási tank elülső páncélzatán kiterített térkép fölé hajoltak. A treckek formájáról és a figyelőtorony elmosódott kontúrjáról felismertem a Mammut elnevezésű rohampáncélost, amelyet az atomcsapás övezetének áttörésére készítettek, ma pedig sikerrel használják a mélytengerkutatók. - Itt a vezérezredes ötvenedik születésnapján látható. Itt is sasnak bizonyult a vezérezredes. Egy terített asztalnál állt, pohárral a kezében, és hallgatta a tiszteletére mondott pohárköszöntőt. A fénykép bal alsó sarkát egy, a villanyfényben fénylő, elmosódott kopasz fej foglalta el, a tábornok mellett pedig ott ült és elragadtatva nézte őt lentről felfelé a nagyon fiatal és csinos Vaina néni. Megpróbáltam titokban

kitapogatni az album vastagságát. - Itt pedig a vezérezredes szabadságon. Még a szabadság alatt is sas maradt. Szélesen szétterpesztett lábbal, tigriscsíkos úszónadrágban állt a strandon, és egy tábori látcsövön nézte a ködbe vesző horizontot A lábánál három- vagy négyéves meztelen kisgyermek játszott. A tábornok inas és izmos volt, a zsemlekocka és a tejszín nem rontotta el az alakját. Elkezdtem zajosan felhúzni az órámat. - Ez pedig - kezdte el Vaina néni, lapozott, de ekkor a nappaliba kopogás nélkül belépett egy alacsony, testes ember, akinek az arca és különösen a ruházata rendkívül ismerősnek tűnt számomra. - Jó reggelt - mondta, s kissé oldalt hajtotta sima, mosolygó arcát. Ez volt a vámos, ugyanabban az ezüstgombos és ezüst vállzsinóros fehér uniformisban. - Ó, Peti! - mondta Vaina néni. - Már megjöttél? Ismerkedj meg, kérlek, ez itt Iván Iván, ez Peti, házunk barátja. A vámos felém fordult, de nem

ismert meg. Röviden biccentett, és összeütötte a bokáját. Vaina néni az ölembe tette az albumot, és felállt - Ülj le, Peti - mondta -, hozok neked tejszínt. Peti még egyszer összeütötte a bokáját, s leült mellém. - Nem óhajt megismerkedni ezzel? - érdeklődtem azonnal, s az albumot a saját térdemről áttettem a vámos ölébe. - Ez itt Tuur vezérezredes Csak úgy egyszerűen - A vámos arcán furcsa kifejezés jelent meg. - Itt pedig a vezérezredes a gyakorlatokon Látja? Itt pedig - Köszönöm - mondta szaggatottan a vámos. - Ne fárassza magát, mert Visszajött Vaina néni a zsemlekockákkal és a tejszínnel. Még a küszöbről mondta: - Milyen jólesik egy egyenruhás embert látni, ugye, Iván? - Letette a tálcát a kisasztalra. - Ma korán jöttél, Peti Történt valami? Nagyszerű idő van ma, olyan a napsütés A Petinek szánt tejszín egy különleges csészében volt, amelyet T monogram díszített, felette négy csillag. - Az éjjel

felébredtem, esett, tehát borult volt az ég - folytatta Vaina néni. - Most pedig, nézzék, egyetlen felhőcske sincs Még egy csészényit, Iván? Felálltam. - Köszönöm, jóllaktam. Engedje meg, hogy elköszönjek Üzleti találkozóm van Amikor óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, hallottam az özvegy hangját: “Nem találod, hogy csodálatosan hasonlít Paul törzsőrnagyra?”. 21 A hálószobában kipakoltam a bőröndöt, átraktam a ruhákat a faliszekrénybe, s újból felhívtam Rimáiért. A telefont megint nem vette fel senki Ekkor leültem a dolgozószoba asztalához, és tanulmányozni kezdtem a fiókokat. Az egyik fiókban egy táskaírógépet találtam, a másikban levélpapírkészletet és egy üres üveget, amelyben az aszinkronmotorok kenésére szolgáló kenőcs volt azelőtt. A többi fiók üres volt, ha nem számítjuk az összegyűrt nyugták halmazát, egy rossz töltőtollat meg egy hanyagul összehajtott, pofákkal telerajzolt

papírt. Széthajtottam a papírt Nyilván egy távirat piszkozata volt. “Grin meghalt a halászoknál a tetemet vasárnap kapod meg együttérzünk Huger Márta fiuk.” Kétszer elolvastam a szöveget, megfordítottam a papírlapot, áttanulmányoztam a pofákat, majd harmadszor is elolvastam. Úgy látszik, Huger és Márta nem sejtették, hogy egy normális ember, ha a halálról tudósít, arról beszél elsősorban, hogy mitől vagy hogyan halt meg az ember, nem pedig arról, hogy kinél. Én azt írtam volna: “Grin vízbe fulladt halászás közben.” Nyilván részeg volt Apropó, mi most a címem? Visszamentem a haliba. A háziasszony házrészébe vezető ajtónál egy sovány, rövidnadrágos kisfiú guggolt. Egy hosszú, ezüstös csövet tartott a hóna alatt Szuszogva és erőlködve, sietve gombolyított szét egy spárgagombolyagot. Odamentem hozzá és rászóltam: - Üdv! Bár ma már nem tudok olyan gyorsan reagálni, mint régen, mégis elhajoltam. Egy hosszú,

fekete sugár repült el a fülem mellett, és a falnak csapódott. Megdöbbenve néztem a kisfiút, ő pedig engem. Az oldalán feküdt, és előretartotta a csövet Az arca nedves volt, a száját ferdén kitátotta. Hátrafordultam, hogy megnézzem a falat Folyt rajta valami. Újból ránéztem a fiúra Lassan emelkedett fel, miközben nem tette le a csövet - Valahogy ideges vagy, testvér - mondtam én. - Maradjon ott, ahol áll - szólt rekedten a fiú. - Nem mondtam ki a nevét - Mit képzelsz! - mondtam. - A sajátodat sem mondtad ki, csak belém durrantottál, mint egy bábuba. - Maradjon ott, ahol áll - ismételte a fiú. - És ne mozogjon - Hátratántorodott, és hirtelen elkezdte hadarni: - Távozz a hajamról, távozz a csontomról, távozz a húsomról - Nem tudok - mondtam én. Egyre csak igyekeztem megérteni, játszik-e, vagy valóban fél tőlem. - Miért? - kérdezte zavartan a fiú. - Hisz úgy mondok mindent, ahogy kell - Nem tudok elmenni, ha nem mozgok -

magyaráztam. - Ha ott maradok, ahol állok Újból kinyílt a szája. - Huger - mondotta bizonytalanul. - Mondom neked: Huger, pusztulj! - Miért Huger? - csodálkoztam. - Valakivel összetévesztesz Nem Huger vagyok, hanem Iván. Erre a fiú hirtelen lehunyta a szemét, és felém indult; a fejét lehajtotta, a csövet előreszegezte. - Megadom magam - figyelmeztettem. - Vigyázz, nehogy lőj! Amikor a cső a hasamnak ütközött, a fiú elejtette, leengedte a kezét, és valahogy elernyedt. Lehajoltam, és az arcába néztem Piros volt Felvettem a csövet Valami játék géppisztolyhoz hasonló volt, kényelmes, bordás aggyal és egy lapos, négyszögletes ballonnal, amelyet tárként kellett lentről betolni a pisztolyba. - Ez itt micsoda? - kérdeztem. - Löttyentő - mondta komoran. - Adja ide 22 Odaadtam a játékot. - Löttyentő - mondottam. - Amivel ezek szerint löttyentenek És ha eltaláltál volna? Ránéztem a falra - Nohát, ezt egy év alatt sem lehet lemosni, ki

kell cserélni a falat A fiú bizalmatlanul rám nézett lentről felfelé. - De hiszen ez lötty - mondta. - Igen? Én pedig azt gondoltam, hogy limonádé. Az arca végre normális színt öltött, s ekkor határozott hasonlóságot lehetett felfedezni közte és Tuur vezérezredes férfias vonásai között. - Nem - mondta. - Ez lötty - És? - Megszárad. - És akkor minden végképp elveszett? - Dehogy! Egyszerűen nem marad semmi. - Hm - mondtam kétkedve. - Ámbár te jobban tudod Reménykedjünk De mégis örülök, hogy a falon nem marad semmi, sem pedig a képemen. Hogy hívnak? - Siegfried. - És ha jobban meggondolod? Rám nézett. - Lucifer. - Hogyan? - Lucifer. - Lucifer - mondtam. - Belial Astaret Belzebub és Azrael Valami rövidebb nincsen? Nagyon kényelmetlen segítségül hívni egy olyan embert, akinek Lucifer a neve. - Hisz zárva az ajtó - mondta, és hátrált egy lépést. Az arca újból elsápadt - Na és? Nem felelt, újból hátrálni kezdett,

nekiütközött hátával a falnak, s oldalvást kezdett menni, a falhoz támaszkodva és nem tévesztve szem elől engem. Végre megértettem, hogy vagy tolvajnak, vagy gyilkosnak néz, és menekülni akar, de nem tudni miért, nem hívott segítséget, és nem ugrott be az anyja szobájába, hanem ellopakodott az ajtó mellett, majd tovább a fal mentén a házból kivezető kijárat felé. - Siegfried - mondtam-, Siegfried-Lucifer, szörnyen gyáva vagy. Kinek nézel engem? - Készakarva nem mozdultam el a helyemről, csak utána fordultam. - Az új lakótok vagyok, az anyukád megvendégelt engem zsemlekockákkal és tejszínnel, te pedig majdnem lelöttyintettél, s most félsz tőlem. Nekem kellene félnem tőled Mindez nagyon emlékeztetett egy jelenetre az Anjudini internátusban, amikor egy majdnem ugyanilyen kisfiút hoztak hozzám, egy flagelláns fiát. A mindenségit, valóban ennyire hasonlítok egy gengszterre? - Egy csucsundrai pézsmapocokra hasonlítasz - mondtam -,

amely egész életében sírt, mert nem volt elég bátorsága, hogy kimenjen a szoba közepére. Neked a félelemtől kék lett az orrod, hideg a füled, vizes a nadrágod, és egy kis patakocskát hagysz magad mögött Ilyen esetekben teljesen mindegy, hogy mit mond az ember. Az a fő, hogy nyugodtan szóljon, és ne tegyen hirtelen mozdulatokat. Arckifejezése nem változott, de amikor a patakocskát említettem, egy pillanatra odasandított. Csupán egy pillanatra Majd a kijárati ajtóhoz ugrott, vergődni kezdett előtte, ráncigálva a zárat, és kirohant az udvarra, csak a szandálja piszkos talpa villant meg. Kimentem utána 23 Az orgonabokorban állt, úgyhogy csak a sápadt arcát láttam. Mint mikor egy menekülő macska megáll egy pillanatra, hogy a vállán keresztül hátratekintsen. - Na jól van - mondtam. - Magyarázd meg, légy szíves, mit csináljak! Meg kell írnom haza az új címemet. Ennek a háznak a címét A háznak, amelyben most lakom Szótlanul

nézett rám - Az anyukádhoz röstellek menni Először is vendége van, másodszor - Második Városmelléki utca hetvennyolc - mondta a fiú. Sietség nélkül leültem a bejáratnál. Vagy tíz méter volt közöttünk - Micsoda hangod van! - mondtam bizalmasan. - Mint egy ismerősömnek, aki mixer egy Mirza-Charly bárban. - Mikor jött? - kérdezte ő. - Hát - Az órámra néztem. - Vagy másfél órája - Lakott itt maga előtt valaki - mondta a fiú, de nem nézett rám. - Egy vacak ember Csíkos úszónadrágot ajándékozott nekem, bementem fürödni, az meg elolvadt a vízben. - Aj-jaj-jaj! - mondtam. - Hát az egy szörny, nem pedig ember Bele kellett volna fullasztani a löttybe. - Nem volt elég időm - mondta a fiú. - Akartam, de ő már elutazott - Ez az a Huger? - kérdeztem. - Mártával és fiukkal? - Nem. Honnan vette? Huger később lakott itt - Az is vacak ember volt? Nem válaszolt. A falhoz támasztottam a hátamat, és kinéztem az utcára A szemközti

kapuból rángatózva kijött egy autó, ide-oda csúszkált egy darabig, amíg megfordult, felbőgette a motort, és elviharzott. Mindjárt mögötte elsuhant egy ugyanolyan autó Illatos benzin szagát éreztem. Majd a kocsik egymás után kezdtek száguldozni, még a szemem is káprázott. Az égen néhány helikopter jelent meg Úgynevezett hangtalan helikopterek voltak. Ám eléggé alacsonyan repültek, s amíg repültek, nehéz volt beszélgetni. Ámbár a fiúnak láthatóan nem állt szándékában a beszélgetés Kimenni sem készült. Valamit művelt a bokorban a löttyentőjével, s időnként rám nézett Nehogy onnan löttyintsen felém, gondoltam. A helikopterek egyre csak jöttek, a gépkocsik is rohantak és rohantak; úgy tűnt, mind a tizenötezer személygépkocsi kijött a Második Városmelléki utcára, s mind az ötszáz helikopter a hetvennyolcas számú ház fölött állt meg a levegőben. Vagy tíz percig ment ez így, a kölyök már egyáltalán nem

hederített rám, én pedig ültem, és arra gondoltam, milyen kérdéseket kell feltennem Rimaiernek. Azután minden olyan lett, mint előtte: az utca kiürült, a benzinillat szétoszlott, az ég tiszta lett. - Hova mentek ezek mind egyszerre? - kérdeztem. A bokorból susogás hallatszott - Miért, nem tudja? - kérdezte a fiú. - Honnan tudjam? - Mit tudom én, honnan. Hisz Hugert valahonnan ismeri - Hugert - mondtam. - Őróla egészen véletlenül tudok Rólatok meg nem tudok semmit. Hogyan éltek itt, mivel foglalkoztok Például te most mit csinálsz ott? - Elromlott a biztosíték. - Hát add ide, megjavítom. Miért félsz tőlem ennyire? Hasonlítok valamelyik vacak emberre? - Ezek mind dolgozni mentek - mondta a fiú. - Későn kezdődik nálatok a munka. Már ideje ebédelni, ti meg csak dolgozni mentek Tudod, hol van az Olympic-szálló? 24 - Persze hogy tudom. - Elkísérsz engem? A fiú vonakodott. - Nem - mondta. - Miért? - Most van vége az iskolának. Haza kell

mennem - Ja, hát erről van szó! - mondtam. - Tehát bliccelsz? És hányadik osztályba jársz? - Harmadikba. - Én is jártam valaha a harmadikba. Előbújt a bokorból. - És azután? - Azután pedig a negyedikbe. - Felálltam - Na jó Beszélgetni nem akarsz velem, elkísérni nem akarsz, a nadrágod nedves, tehát bemegyek a szobámba. Na, mit nézel? Még azt sem akarod megmondani, hogy hívnak Szótlanul nézett rám, és a száján keresztül lélegzett. Bementem A krémszínű hall nézetem szerint - visszavonhatatlanul el volt csúfítva Az óriási szénfekete pacának a falon esze ágában sem volt kiszáradni. Valaki ki fog ma kapni, gondoltam Lábam alá került egy spárgagombolyag. Felvettem A spárga vége a háziasszony házfelébe vezető ajtó kilincsére volt kötve. Ahá, gondoltam, ezt mi is értjük Kioldottam a spárgát, és zsebre vágtam a gombolyagot. A dolgozószobában kivettem az asztalból egy ív tiszta papírt, és megírtam egy táviratot

Máriának: “Szerencsésén megérkeztem Második Városmelléki utca hetvennyolc csókol Iván.” Az útikönyvben megtaláltam a Szolgáltató Iroda telefonját, bemondtam a táviratot, és újból felhívtam Rimáiért. Most sem válaszolt Akkor felvettem a zakómat, megnéztem magam a tükörben, megszámoltam a pénzemet, és már ki akartam lépni, amikor észrevettem, hogy a nappali ajtaja kissé nyitva van, s a résen benéz egy szem. Persze úgy tettem, mint aki nem vesz észre semmit. Figyelmesen megnéztem a ruhámat elöl, visszamentem a fürdőszobába, és egy ideig fütyörészve tisztítottam magam a porszívóval. Amikor visszatértem a dolgozószobába, a félig nyitott ajtóban lógó, elálló fülű fej egy szempillantás alatt eltűnt, csak a löttyentő ezüstös csöve maradt ott. Leültem a fotelba, és egymás után j kinyitottam és becsuktam az asztal mind a tizenkét fiókját, beleértve a titkosakat is, és csak ezután néztem újból az ajtó felé.

A kisfiú a küszöbön állt - Lannek hívnak - közölte. - Üdvözöllek, Lan - mondtam szórakozottan. - Engem Ivánnak hívnak Gyere be Igaz, már ebédelni készültem. Te még nem ebédeltél ma? - Nem. - Nagyon jó. Szaladj, kérd el magad az anyukádtól, és menjünk Lan hallgatott, a padlót nézte. - Még korán van - mondta. - Mihez van korán? Hogy ebédeljünk? - Nem, ahhoz hogy elmenjünk Oda. Az iskola csak húsz perc múlva fejeződik be Újból hallgatott egy kicsit - S ezenkívül ott van az a kövér pasas a zsinórokkal - Vacak ember? - kérdeztem. - Igen - mondta Lan. - Maga valóban elmegy most? - Igen, elmegyek - válaszoltam, s kivettem a zsebemből a spárgagombolyagot. - Itt van. És ha az anyád jött volna ki elsőnek? 25 Megvonta a vállát. - Ha valóban elmegy - mondta -, itt maradhatnék? - Hát jól van, maradj. - Nincs itt senki más? - Nincs. Nem jött oda hozzám, hogy elvegye a spárgát, de megengedte, hogy odamenjek hozzá, sőt azt is,

hogy megfogjam a fülét. A füle igazán hideg volt Könnyedén meghúztam a fülét, és az asztal felé toltam a fiút. Azt mondtam: - Ülj, ameddig akarsz. Sokáig nem jövök vissza - Alszom itt egy kicsit - mondotta Lan. Harmadik fejezet Az Olympic-szálló tizenöt emeletes, piros-fekete épület volt. A szálloda előtti tér felét gépkocsik foglalták el, a tér közepén, egy kis virágoskertben egy büszkén magasra emelt fejű embert ábrázoló emlékmű magasodott. Amikor megkerültem az emlékművet, rájöttem, hogy ismerős ez az ember. Zavartan megálltam, és jobban megnéztem Semmi kétség: mulatságos, régimódi öltönyben, egyik kezével egy furcsa műszerre támaszkodva, amelyet először az absztrakt talapzat folytatásának néztem, megvetően összehúzott szemével a végtelen felé tekintve, az Olympic-szálló előtti téren Vlagyimir Szergejevics Jurkovszkij állt. A talapzatra aranyozott betűkkel ezt a szöveget vésték: “Vlagyimir Jurkovszkij,

december 5., a Mérleg éve” Nem hittem a szememnek, mert teljesen elképzelhetetlen volt. A Jurkovszkijok-nak nem szoktak emlékműveket emelni. Amíg élnek, kinevezik őket többé-kevésbé felelős posztokra, jubileumok alkalmából dicsőítik őket, megválasztják akadémiai tagoknak. Érdemrendekkel tüntetik ki, és nemzetközi díjakat ítélnek nekik. Amikor pedig meghalnak - vagy elesnek a harcban -, könyveket írnak róluk, idézik őket, 25 hivatkoznak a munkáikra, de minél több idő eltelik, annál ritkábban, majd végül megfeledkeznek róluk. Eltűnnek az emlékezetből, és csak a könyvekben maradnak meg Vlagyimir Szergejevics a tudomány tábornoka és nagyszerű ember volt. De lehetetlen, hogy emlékművet állítsanak minden tábornoknak és minden nagyszerű embernek, pláne azokban az országokban, amelyekhez nem volt közvetlen közük, s olyan városokban, ahol ha voltak is, csak átutazók voltak És ekkor, a Mérleg évében Jurkovszkij még

tábornok sem volt. Márciusban Daugéval együtt befejezte az Amorf Folt kutatását az Uránuszon, és egy bombaszonda felrobbant nálunk a munkakamrában, mindenkinek kijutott, s amikor szeptemberben visszatértünk a bolygóra, Jurkovszkijt lila színű sömör borította, mérges volt, és arról beszélt, hogy majd kedvére úszkál, napozik, aztán pedig nekiül az új bombaszonda tervének, mert a régi: vacak Hátranéztem a hotelra. Csak arra következtethettem, hogy a város élete titokzatosan és igen erősen függ az Uránusz Amorf Foltjától. Vagy függött Jurkovszkij fennhéjázón mosolygott A szobor jó volt, csak nem értettem, mire támaszkodik Jurkovszkij. Bombaszondára ez a készülék nem hasonlított 26 Valami felsistergett a fülem felett. Megfordítottam a fejemet, és önkéntelenül félrehúzódtam Mellettem, bambán bámulva a talapzatot, egy hosszú, sovány ember állt, a lábától a nyakáig valami szürke pikkelyes öltözék volt rajta,

fején egy ormótlan, kocka alakú sisak. Az ember arcát egy kilyuggatott üveglap takarta A lyukakból a lélegzettel füstcsík tört elő. Az üveglap mögött látható elkínzott arc verejtékes volt, az ember szaporán lihegett. Először Jövevénynek néztem, aztán arra gondoltam, hogy egy üdülő, aki különleges gyógykezelést kap, majd rájöttem, hogy egy artik. - Bocsásson meg - mondtam. - Nem tudná megmondani, miféle emlékmű ez? A verejtékes arc teljesen eltorzult. - Mi? - hallatszott tompán a sisak alól. Lehajoltam. - Azt kérdezem: mi ez az emlékmű? Az ember ismét rámeredt a talapzatra. A füst sűrűbben jött ki a lyukakból Ismét erős sistergés hallatszott. - Vlagyimir Jurkovszkij - olvasta el. - December ötödike, a Mérleg éve Aha december Nos Így hát ez valami német - És ki állította ezt az emlékművet? - Nem tudom - mondta az ember. - Hiszen nincs ideírva De minek kell ez önnek? - Ez egy ismerősöm - magyaráztam. - Akkor minek

kérdi? Kérdezte volna meg őt magát. - Meghalt. - Ja-a Talán itt temették el? - Nem - mondtam. - Messze van eltemetve - Hol temették el? - Messze! De mi ez a dolog, amire támaszkodik? - Milyen dolog? Ez egy erula. - Micsoda? - Erula, ahogy mondom. Elektronikus rulett - Tágra nyitottam a szemem. - Hogy kerül ide egy rulett? - Hová? - Ide, az emlékműre. - Nem tudom - mondta az ember némi gondolkozás után. - Talán az ön ismerőse találta fel. - Nem hinném - mondtam. - Más területen dolgozott - Melyiken? - Planetológus és bolygórepülő volt. - Ja-a Nos, ha ő találta fel, akkor remek ember. Hasznos dolog Meg kéne jegyezni: Vlagyimir Jurkovszkij. Eszes német volt - Nem hinném, hogy ő találta volna fel - mondtam. - Hiszen mondom, hogy bolygórepülő volt. Az ember rám bámult. - De ha nem ő fedezte fel, akkor miért áll mellette, nos? - Hát éppen ez az - mondtam. - Ezen csodálkozom - Te csak hazudsz - mondta az ember váratlanul. - Hazudsz, és magad sem

tudod, miért. Reggel óta, de már jóllaktál Alkoholista! - Megfordult és elrohant, vékony lábát húzta, és hangosan sistergett. 27 Megvontam a vállam, utoljára rápillantottam Vlagyimir Szergejevicsre, és arepülőtérnyi, tágas téren átvágva elindultam a hotelhez. A hatalmas portás elfordította előttem az ajtót, és hangosan megszólalt: “Isten hozta!” Megálltam. - Legyen szíves - mondtam. - Nem tudja, mi ez az emlékmű? A portás elnézett a fejem fölött a térre. Az arcán zavarodottság tükröződött - Netán nincs ráírva? - Rá van írva - mondtam. - De ki állította ezt az emlékművet? És miért? A portás egyik lábáról a másikra állt. - Elnézést kérek - mondta bűntudatosan. - Sehogyan sem tudok válaszolni erre a kérdésre. Régen itt áll, én meg nem régen Nem akarom önt félrevezetni Talán a főportás Felsóhajtottam. - No jól van, ne nyugtalankodjék. Hol van itt önöknél telefon? - Jobbra, kérem - mondta a portás

örvendezve. A főportás elindult felém, de én intettem a fejemmel, felvettem a kagylót, és feltárcsáztam Rimaier számát. Ez alkalommal a telefon foglaltat jelzett Elindultam a lifthez, és felmentem a kilencedik emeletre. A testes Rimaier szokatlanul petyhüdt arccal, köpenyben fogadott, ami alól kilátszott a nadrágba, cipőbe bújtatott lába. A szoba bűzlött az állott dohányfüsttől, a hamutartó tele volt csikkel. Egyáltalán a szobában bődületes rendetlenség uralkodott Az egyik fotel feldöntve, a díványon egy gyűrött, nyilvánvalóan női ing hevert, az ablakpárkány és az asztal alatt az üres üvegek garmadája tündökölt. - Mivel szolgálhatok? - kérdezte barátságtalanul Rimaier, az államra bámulva. Úgy látszik, most jött ki a kádból: hosszú koponyáján a ritkás, szőke haja vizes volt. Szótlanul átnyújtottam a névjegyemet. Rimaier figyelmesen elolvasta, lassan betette köntöse zsebébe, és - továbbra is az államra nézve -

azt mondta: “Üljön le!” Leültem. - Nagyon rosszul jönnek ki a dolgok - mondta. - Rettentően el vagyok foglalva, egy perc időm sincs. - Néhányszor hívtam ma - jegyeztem meg. - Épp most jöttem vissza Hogy hívják magát? - Iván. - Vezetékneve? - Zsilin. - Figyeljen ide, Zsilin. Egyszóval most fel kell öltöznöm és újból elmennem Hallgatott néhány másodpercet, kezével petyhüdt arcát masszírozta - De hát tulajdonképpen miről beszéljünk? Ámbár ha akar, üljön itt és várjon meg. Ha nem térek vissza egy óra múlva, menjen el, és jöjjön holnap tizenkettőkor. Ja igen, adja meg a címét és a telefonszámát, írja egyenesen az asztalra - Ledobta a köntösét, és a földön maga után húzva, átment a másik szobába. - Egyelőre pedig nézze meg a várost Vacak egy városka De ezzel úgyis foglalkozni kell. Már hányingerem van tőle - Visszajött, a nyakkendőjét kötötte. A keze remegett, az arcbőre petyhüdt volt és szürke Hirtelen

úgy éreztem, hogy nem bízom benne; rossz volt ránézni, mint egy elhanyagolt betegre. - Rosszul néz ki - mondtam. - Nagyon megváltozott Rimaier most először nézett a szemembe. - Honnan tudja, milyen voltam azelőtt? 28 - Láttam magát Máriánál Sokat dohányzik, Rimaier, a dohányt pedig most mindenféle vacakkal itatják át. - Ez ostobaság - mondta váratlan ingerültséggel. - Itt mindent vacakkal itatnak át Egyébként igaza van, valószínűleg abba kell hagynom. - Lassan magára húzta a zakót Abba kell hagynom - ismételte meg - És egyáltalán nem kellett volna rászoknom - Hogy megy a munka? - Volt már rosszabb is. Ritka módon magával ragadó munka - Valahogy kellemetlenül elhúzta a száját. - Na, én megyek Várnak rám, elkések Tehát vagy egy óra múlva, vagy holnap tizenkettőkor. Bólintott és kiment. Ráírtam a telefon asztalkára a címemet és a telefonszámomat, belerúgtam a lábammal egy halom palackba, és arra gondoltam, hogy a munka

nyilvánvalóan magával ragadó volt. Telefonáltam a portásnak, kértem, küldjön fel egy takarítónőt Egy rendkívül udvarias hang azt felelte, hogy a szoba gazdája kategorikusan megtiltotta, hogy távollétében a személyzet belépjen a szobába, és megismételte ezt a tilalmat épp most, mielőtt kiment a szállodából. “Ahá” - mondtam, és letettem a kagylót Nem túlzottan tetszett ez nekem. Magam sohasem adok ilyen utasítást, és soha senki elől nem rejtek el semmit, még egy noteszt sem. Buta dolog nem kívánatos benyomásokat kelteni, inkább kevesebbet kellene inni. Felállítottam a felfordított fotelt, leültem, és felkészültem a várakozásra, miközben megpróbáltam legyűrni, az elégedetlenség és a csalódás érzését. Nem kellett sokáig várnom. Vagy öt perc múlva az ajtó kissé kinyílt, és egy nagyon helyes női pofika jelent meg. - Hé! - szólt kissé rekedten a pofika. - Itthon van Rimaier? - Rimaier nincs itt - mondtam. - De

azért jöjjön be A nő kissé habozott, figyelmesen nézett engem. Úgy látszik, nem volt szándékában bejönni, csak benézett útközben. - Jöjjön, jöjjön - ismételtem. - Unatkozom egyedül Karját a derekára téve, könnyű táncoló léptekkel besétált, és megállt előttem. Rövid, fitos orra volt, és kócos, fiús frizurája. A haja vörös volt, a sortja lángoló piros, a gallér nélküli pólója pedig tojássárga. Színes egy nő És meglehetősen kellemes Vagy huszonöt éves. - Vár? - kérdezte. A szeme fénylett, ő maga pedig bor-, dohány- és kölniillatot árasztott. - Várok - mondtam. - Üljön le, várjunk együtt Rázuhant a rekamiéra velem szemben, a lábát feltette a telefonasztalkára. - Egy cigarettát a dolgozónak - mondta. - Már öt órája nem gyújtottam rá - Nem dohányzóm Csöngessek, hogy hozzanak? - Istenem, itt is egy ilyen bánatos Hagyja a telefont, mert megint idetámolyog az a fehércseléd Kotorásszon csak a

hamutálcában, és találjon egy hosszabb csikket! A hamutálca tele volt hosszú csikkekkel. - Mind rúzsos - mondtam. - Adja csak nyugodtan, ez az én rúzsom. Hogy hívják magát? - Iván. A nő kattintott az öngyújtójával, rágyújtott. - Engem pedig Ilinának. Maga is külföldi? Minden külföldi valahogy olyan széles Mit csinál itt? - Rimaiert várom. 29 - Nem azt kérdem! Mi hozta hozzánk? A felesége elől menekül? - Nem vagyok nős - mondtam szerényen. - Azért jöttem, hogy könyvet írjak - Könyvet? Micsoda ismerősei vannak ennek a Rimaiernek! Könyvet írni jött. Az impotens sportolók nemi problémái. Maga hogy áll a nemi problémákkal? - Számomra ez nem probléma - válaszoltam szerényen. - És a maga számára? Levette a lábát az asztalkáról. - Na-na Fékezzen. Nem vagyunk Párizsban Előbb nyírd le a sörényedet, úgy ülsz itt, mint egy pers - Mint ki? - Nagyon türelmes voltam, még negyvenöt percet kellett várnom. - Mint egy pers.

Tudod, vannak olyanok - Határozatlan mozdulatokat tett a füle mellett a kezével. - Nem tudom - mondtam. - Nemrég vagyok itt Még semmit sem tudok Mesélje el, ez érdekes. - Hát nem, én ugyan nem. Nálunk nem fecsegnek Kis emberek vagyunk: felszolgálom, elviszem, vicsorítok és hallgatok. Szakmai titok Hallottál ilyen vadállatról? - Hallottam - mondtam. - És hol van ez a “nálunk”? Az orvosoknál? Nem tudni, miért, neki ez nagyon mulatságosnak tűnt. - Az orvosoknál! Hát még mit nem! - nevetett. - Rendes fiú vagy, a nyelved fel van vágva Nálunk az Irodán is van egy ilyen. Ha mond valamit, mind elfekszünk Amikor a horgászokat szolgáljuk ki, mindig őt bízzák meg, a horgászok szeretnek mulatni. - De hát ki nem szeret? - mondtam. - Te oktondi! Az intellek például elkergették. “Vigyék innen ezt a hülyét” - mondták Vagy mostanában ezeknél a terhes férfiaknál - Kiknél? - Hát a bánatosoknál. Figyelj ide, úgy látom, semmit sem értesz Honnan

jöttél? - Bécsből. - Na és? Nálatok Bécsben nincsenek bánatosok? - El sem tudja képzelni, mi minden nincs Bécsben. - Talán ott nálatok rendszertelen gyűlések sincsenek? - Nálunk nincsenek - mondtam. - Minden gyűlésünk rendszeres Mint az autóbuszjárat. A lány szórakozott. - Talán pincérnők sincsenek nálatok? - Pincérnők vannak. Méghozzá előfordulnak nagyszerű példányok Tehát maga pincérnő? Hirtelen felugrott. - Ne-e-m, így nem megy! - kiáltott fel. - Elég volt nekem mára a bánatosokból Mindjárt pertut iszol velem, semmi kifogás! - Elkezdte feldöntögetni az üvegeket az ablak alatt. - Az ördögbe is, mind üres! Talán nem is iszol? Ahá, itt van egy kis vermut Megiszod? Vagy kérjek whiskyt? - Kezdjük a vermuttal - mondtam. Az asztalra csapta az üveget az ablakpárkányról két poharat vett fel. - Ki kell mosni, várj csak, annyi szemetet dobáltak bele - Kiment a fürdőszobába, és onnan beszélt tovább: - Ha kiderült volna, hogy

nem is iszol, nem tudom, mit csináltam volna veled. Micsoda kupi van itt a fürdőszobában, imádom! Te hol szálltál meg, szintén itt? - Nem, a városban - válaszoltam. - A Második Városmellékiben 30 Visszajött a poharakkal. - Vízzel vagy tisztán? - Talán tisztán. - Minden külföldi tisztán issza. Nálunk meg valahogy vízzel isszák - A székem karfájára ült, és átölelte a vállam. Erős szeszszag áradt belőle - Na, pertu Kiittuk, megcsókoltuk egymást. Minden élvezet nélkül Az ajka erősen ki volt rúzsozva, a szemhéja pedig nehéz a kialvatlanságtól és a fáradtságtól. Letette a poharat, még egy csikket keresett ki a hamutálcából, és visszatért a díványra. - Hát hol van az a Rimaier? - kérdezte. - Meddig lehet várni? Régen ismered? - Nem, nem nagyon. - Szerintem egy utolsó gazember - mondta váratlan indulattal. - Mindent kiszedett belőlem, most pedig rejtőzködik. Nem nyit ajtót a marha, telefonon sem érhetem el Figyelj ide,

nem lehet, hogy spicli? - Miféle spicli? - Á, sokan vannak, a gazok A Józanság Társaságából, az erkölcsök Az Ismerősök és a Hozzáértők is jó kis firmák - Nem, Rimaier rendes ember - mondtam kissé erőlködve. - Rendes Mind rendesek vagytok. Eleinte Rimaier is rendes volt, olyan jóságosnak, vidámnak tettette magát Most pedig úgy néz, mint egy krokodil! - Szegényke - mondtam én. - Biztos eszébe jutott a családja, és elszégyellte magát - Nincs semmiféle családja. És egyáltalán, az ördögbe vele! Töltsék még? Ittunk még. A lány lefeküdt, és a feje alá tette a karját Aztán azt mondta: - Ne szomorkodj. Köpj mindenre Borunk van dögivel, táncolunk egyet, kiszaladunk a városba Holnap focimeccs van, megtesszük a Bikákat - Nem is szomorkodom. Ha Bikák, hát legyenek Bikák - Jaj, a Bikák! Micsoda fiúk! Örökké nézném! Keze mint a vas, az ember hozzábújik, mintha fához támaszkodna, becsszó Az ajtón kopogtak. - Bújj be! -

ordította Ilina. A szobába belépett és tüstént megállt egy magas, csontos középkorú ember; kefeszerű, világos bajusza és világos, dülledt szeme volt. - Elnézést - mondta. - Rimáiért szerettem volna látni - Itt mindenki Rimáiért szeretné látni - mondta Ilina. - Üljön le, megvárjuk Az ismeretlen bólintott, és az asztal mellé telepedett, egyik lábát a másikra rakta. Nyilvánvalóan nem először járt itt. Nem nézett körül, hanem mereven bámulta a szemközti falat. Ámbár az is lehet, hogy nem volt kíváncsi természetű Mindenesetre sem én, sem Ilina nem érdekeltük. Számomra ez természetellenesnek tűnt: szerintem egy olyan pár, mint én és Ilina, bármely normális ember érdeklődését felébreszthette. Ilina a könyökére támaszkodva felemelkedett, és figyelmesen nézegette az ismeretlent. - Valahol már láttam magát - jelentette ki. - Valóban? - mondta hidegen az idegen. - Hogy hívják? - Oscar. Rimaier barátja vagyok - Hát ez

nagyszerű - mondta Ilina. Láthatóan ingerültté tette az idegen közömbössége, de egyelőre türtőztette magát. - Ő is Rimaier barátja - mutatott rám az ujjával - Ismerik egymást? - Nem - mondta Oscar, továbbra is a falat nézve. 31 - Ivánnak hívnak - mondtam. - Ez pedig Rimaier barátnője A neve Ilina, s épp most ittunk pertut. Oscar eléggé közönyösen ránézett Ilinára, és udvariasan bólintott. Ilina, aki nem vette le róla a szemét, kezébe vette az üveget. - Maradt itt még egy kicsi - mondta. - Inna, Oscar? - Nem, köszönöm - válaszolta hidegen Oscar. - Pertut! - mondta Ilina. - Nem akar? Kár A poharamba löttyintett egy keveset, a maradékot beleöntötte a sajátjába, és azonnal kiitta. - Életemben nem hittem volna, hogy Rimaiernek lehet olyan barátja, aki nem iszik mondta. - De én mégis láttam magát valahol! Oscar megvonta a vállát. - Aligha - mondta. Ilina szemlátomást izzásba jött. - Valami gazember - közölte velem

hangosan. - Halló, Oscar, lehet, hogy maga intell? - Nem. - Hogyhogy nem? - mondta Ilina. - Világos, hogy intell Még a Kismenyétben összekülönbözött a kopasz Lazezel, összetörték a tükröt, Mody pedig felpofozta magukat Oscar kőarca rózsaszínűre váltott. - Biztosítom önt - mondta nagyon udvariasan -, hogy nem vagyok intell, és soha életemben nem voltam a Kismenyétben. - Akkor maga szerint én hazudok? - kérdezte Ilina. Ekkor mindenesetre levettem az üveget az asztalról, és a fotel alá állítottam. - Idegen vagyok itt - mondotta Oscar. - Turista - Régen érkezett? - kérdeztem én, hogy kissé feloldjam a hangulatot. - Nem, nem régen - válaszolta Oscar. Továbbra is a falat nézte Szilárd jellem volt - Ja! - mondta hirtelen Ilina. - Emlékszem Én zavartam össze mindent - Elnevette magát. - Nem intell maga, persze Tegnapelőtt ott járt nálunk az Irodán Utazó ügynök, ugye? Az igazgatónak valami vacakot ajánlgatott Dugon Dupon - Devon -

segítettem ki. - Van egy ilyen repellent Devon Oscar most először mosolyodott el. - Pontosan - mondta. - De persze nem vagyok ügynök Egyszerűen egy rokonom megbízását teljesítettem. - Így egészen más - szólt Ilina, és felugrott. - Ezt kellett volna mondania Iván, mindannyiunknak pertut kell innunk. Én telefonálok Nem, inkább leszaladok Maguk meg egyelőre csevegjenek. Mindjárt itt vagyok Kirohant a szobából, becsapta az ajtót. - Vidám egy nő - mondtam én. - Igen, rendkívül. Ön idevalósi? - Nem, én is idegen vagyok Milyen furcsa ötlete volt a maga rokonának! - Mire gondol? - Kinek van szüksége Devonra egy üdülővárosban? Oscar megvonta a vállát. - Nehéz megítélnem, nem vagyok kémikus. De higgye el, hogy gyakran a hozzátartozóink tetteit is nehéz megértenünk, nemcsak fantáziáikat Ezek szerint Devon hogyan is nevezte? Rece - Repellent - mondtam. 32 - Azt hiszem, ez a szúnyogok számára készül. - Nem annyira a számukra, mint

inkább ellenük. - Úgy látom, jól ért hozzá - mondta Oscar. - Volt alkalmam használni. - Ja úgy “Mi az ördög? - gondoltam. - Mit akar ezzel mondani?” Többé nem nézte a falat Egyenesen a szemembe nézett és mosolygott. De ha akart is valamit mondani, már megmondta. Felállt - Azt hiszem, nem várok tovább - mondta. - Ha jól értem, arra kényszerítenek itt, hogy pertut igyák. Én nem inni jöttem ide Gyógyulni jöttem Legyen szíves, mondja meg Rimaiernek, hogy ma este felhívom. Nem felejti el? - Nem - mondtam. - Nem felejtem el Ha azt mondom, hogy Oscar járt itt, megérti, kiről van szó? - Igen, természetesen. Ez a valódi nevem Meghajtotta magát, és kimért léptekkel távozott, hátra se nézett. Egyenes volt, és valahogy természetellenes. Bedugtam az ujjaimat a hamutálcába, kiválasztottam egy rúzs nélküli csikket, és néhányszor mellre szívtam a füstöt. A dohány nem ízlett Elnyomtam a csikket. Oscar sem tetszett Ilina sem Rimaier nagyon

nem tetszett Végignéztem az üvegeket, de mind üres volt. 33 Negyedik fejezet Rimáiért végül is nem győztem kivárni. Ilina se tért vissza Meguntam az agyonfüstölt szobában üldögélni, s lementem a haliba. Ebédelni szerettem volna, s megálltam körülnézni, hogy hol is van étterem. Abban a pillanatban a portás mellettem termett - Szolgálatára - susogta gyengéden. - Kocsi? Étterem? Bár? Szalon? - Miféle szalon? - kíváncsiskodtam én. - Fodrászszalon. - Tapintatosan a frizurámra nézett - Ma Gaoej mester rendel Nagyon is ajánlom. Eszembe jutott, hogy Ilina is célzott valamit a sörényemre, így hát azt mondtam: “Hát jó, nem bánom.” “Kérem, jöjjön utánam” - mondta a portás Átmentünk a halion A portás benyitott egy alacsony, széles ajtón, és halkan beszólt egy tágas helyiség ürességébe: - Elnézést, mester, itt van egy kuncsaft! - Kérem - hallatszott egy nyugodt hang. Beléptem. A szalonban világos volt, valami kellemes

illatot éreztem, ragyogott a nikkel, ragyogtak a tükrök, ragyogott a régi parkett. A mennyezetről fénylő rudakon fénylő félgömbök függtek alá. A terem közepén egy óriási fehér fotel állt A mester felém jött. Figyelmes, mozdulatlan szeme, kampós orra és ősz kecskeszakálla volt Leginkább egy idős, tapasztalt sebészre emlékeztetett. Félénken köszöntem A mester röviden bólintott, és oldalról megkerült, miközben tetőtől talpig megtekintett. Kényelmetlenül éreztem magam. - Tegyen engem divatossá - mondtam, közben igyekeztem szemmel tartani. Ám a mester lágyan megfogta az ujjamat, és néhány másodpercig szuszogott a hátam mögött, közben morgott: “Kétségtelenül Kétségkívül” Majd éreztem, hogy megérintette a vállamat. - Néhány lépést előre, kérem - mondta szigorúan. - Öt-hat lépés, majd álljon meg, és hirtelen forduljon meg. Engedelmeskedtem. Elgondolkodva nézegetett, közben csipkedte a szakállát Úgy tűnt

nekem, hogy habozik. - Egyébként - mondta váratlanul - üljön le. - Hová? - kérdeztem. - A fotelba, a fotelba - mondta ő. A fotelba ereszkedtem és néztem, ahogyan újból, lassan közelített felém. Szuperintelligens arcán hirtelen a bosszúság kifejezése jelent meg - Hát szabad ezt? - mondta. - Hisz ez szörnyű! Nem tudtam, mit válaszoljak. - Nyers Diszharmonikus - morogta. - Borzalmas! Borzalmas Olyan rossz lenne? - kérdeztem én. - Nem értem, minek jött hozzám - válaszolta a mester. - Hisz ön egyáltalán nem ad a külsejére. - A mai naptól majd fogok - mondtam. Legyintett. - Hagyja! Dolgozni fogok magával, de - Megrázta a fejét, hirtelen megfordult, és átment egy magas asztalhoz, amely tele volt csillogó műszerekkel. A fotel háttámlája lágyan megdőlt, félig fekvő helyzetbe kerültem. Fentről egy nagy, meleget árasztó 34 félgömb közeledett felém, csöpp tűk százai elkezdték szurkálni a tarkómat. Ettől furcsa érzésem támadt:

egyszerre fájdalom is, élvezet is. - Elmúlt? - kérdezte a mester, felém sem fordulva. Az érzés elmúlt - Elmúlt - mondtam. - Jó a bőre - morogta bizonyos elégedettséggel a mester. Visszatért hozzám valami különös szerszámkészlettel, és tapogatni kezdte az arcomat. - Mirosa mégis hozzáment - mondta hirtelen. - Mindent vártam volna, csak ezt nem Miután Levant annyit tett érte Emlékszik arra a pillanatra, amikor sírnak a haldokló Peany fölött? Bármibe lehetett volna fogadni, hogy örökre együtt maradnak. És most, képzelje csak el, hozzámegy ehhez az irodalmárhoz! Van egy szabályom: felveszem bármely beszélgetés fonalát, és folytatom. Amikor nem tudja az ember, miről van szó, ez még érdekes is. - Ez nem tart sokáig - mondtam magabiztosan. - Az irodalmárok nem állhatatosak, biztosíthatom. Magam is irodalmár vagyok A mester ujjai egy pillanatra megálltak a szemhéjamon. - Ez nem jutott eszembe - vallotta be. - Mégiscsak házasság, ha

világi is Ne felejtsem el felhívni a feleségemet. Nagyon odavolt - Megértem őt - mondtam én. - Bár nekem mindig úgy tűnt, hogy Levant először szerelmes volt ebbe a Peanybe. - Szerelmes? - kiáltott fel a mester, s a másik oldalról közelített meg. - Hát világos, hogy szerette! Őrülten szerette! Ahogyan csak egy magányos, mindenki által eltaszított férfi szerethet! - És ezért nagyon is természetes, hogy Peany halála után a legjobb barátnőjénél keresett vigaszt - Barátnőjénél Igen - mondta a mester helyeslőén, s megcsiklandozta a fülem mögött. - Mirosa imádta Peanyt Ez a pontos kifejezés: barátnő! Mindjárt érezni magában az irodalmárt. Peany is imádta Mirosát - De gondoljon csak arra - kaptam fel a fonalat -, hogy Peany elejétől kezdve gyanította, hogy Mirosa nem közömbös Levant iránt. - Ő, persze. Ők rendkívül érzékenyek az ilyen dolgok iránt Ez mindenki számára világos volt, a feleségem mindjárt felfigyelt erre.

Emlékszem, meglökött a könyökével mindannyiszor, amikor Peany rászállt Mirosa göndör fejecskéjére, és olyan huncutul, mondhatnám várakozóan nézett Levantra Most hallgattam. - Általában mély meggyőződésem - folytatta a mester -, hogy a madarak nem kevésbé mélyen éreznek, mint az emberek. Ahá, gondoltam magamban, hangosan pedig ezt mondtam: - Nem tudóm, hogy vannak a madarak általában, de Peany talán sokkal érzékenyebb volt, mint maga vagy én. Valami röviden felzümmögött a fejem búbja felett, gyengén megcsörrent valami fém. - Szóról szóra úgy beszél, mint a feleségem - jegyezte meg a mester. - Magának nyilván tetszik Dan. Megrázkódtatást éreztem, amikor ő képes volt megcsinálni a bunkint annak a japán hercegnőnek, nem emlékszem a nevére. Hisz senki, egyetlen ember sem hitt Dánnak. Maga a japán király - Bocsásson meg - mondtam. - Bunkint mondott? 35 - Ja igen, hisz maga nem szakember Emlékszik arra a pillanatra,

amikor a japán hercegnő kijön a kínzókamrából? A haja, szőke hajának magas hulláma, drága fésűkkel díszítve - Ja-a! - világosodott meg előttem. - Tehát ez egy frizura! - Igen, tavaly egy időre divatba is jött. Bár igazi bunkint nálunk csak kevesek tudtak csinálni akárcsak igazi kontyot. És persze senki sem hitte volna, hogy Dan a megégett kezével, félig megvakulva Emlékszik, hogyan vakult meg? - Megrázó volt - mondtam. - Ó-ó, Dan valódi mester volt. Bunkint csinálni villanykezelés nélkül, biokibontás nélkül Tudja - folytatta, s a hangjában izgalom remegett -, az jutott most az eszembe, hogy amikor Mirosa szakít az irodalmárral, nem Levanthoz kell mennie, hanem Dánhoz. Egy fotelban kigurítja a verandára, és holdvilágnál hallgatják majd az éneklő csalogányokat Együtt, kettesben - És csendesen sírnak a boldogságtól - tettem hozzá. - Igen - A mester hangja elcsuklott. - Ez lesz csak igazságos Különben nem is tudom Különben

egyszerűen nem értem, mire való az egész küzdelmünk Nem, követelnünk kell. Még ma elmegyek a szövetségbe Újból csak hallgattam. A mester szaggatottan lélegzett a fülem felett - Borotválkozzanak csak az automatákban - mondta hirtelen bosszúvággyal. - Járjanak csak, mint a megkopasztott libák. Egyszer megpróbáltattuk ezt velük, most meglátjuk, hogy tetszett. - Félek, hogy ez nem lesz egyszerű - mondtam óvatosan, mert semmit sem értettem. - Hát mi, mesterek, megszoktuk a komplikációkat. Nem egyszerű! És amikor megjelenik magánál egy zsíros madárijesztő, izzadt és félelmetes, s embert kell belőle csinálnia vagy legalábbis valami olyat, ami a hétköznapi életben nem különbözik az embertől ez talán egyszerű?! Emlékszik, hogyan is mondta Dan: “Egy nő kilenc hónaponként szül egy embert, mi pedig, a mesterek, naponta csináljuk ezt”? Hát nem csodálatos szavak ezek? - Dan a fodrászokról beszélt? - kérdeztem meg mindenesetre. -

Dan a mesterekről beszélt! “Rajtunk nyugszik a világ szépsége” - mondogatta. És mit még, emlékszik? “Hogy embert csináljon a majomból, Darwinnak kitűnő mesternek kellett lennie.” Úgy döntöttem, hogy megadom magam, és beismertem: - Erre már nem emlékszem. - És régen nézi A szalon rózsáját? - Hisz nemrég érkeztem. - Ja-a Akkor sokat vesztett. Mi a feleségemmel már hetedik éve nézzük ezt a történetet, minden kedden. Egyetlen epizódot mulasztottunk: rohamom volt, s elvesztettem az eszméletemet. De az egész városban csak egyetlenegy ember nem mulasztotta el egyszer sem: Mii mester a Központi szalonból. Hátrált néhány lépést, bekapcsolt és kikapcsolt néhány különböző színű fényszórót, s újból nekilátott a munkának. - Hetedik éve - ismételte. - Most pedig képzelje el: tavalyelőtt megölik Mirosát, Levantot életfogytiglan japán kínzókamrába zárják, Dant pedig máglyán égetik el. El tudja ezt képzelni? - Ez

lehetetlen - mondtam én. - Dant? Máglyán? Igaz, Brúnót is máglyán égették el 36 - Lehetséges - mondta türelmetlenül a mester. - Mindenesetre világossá vált számunkra, hogy gyorsan véget akarnak vetni a műsornak. De ezt nem tűrhettük Sztrájkot hirdettünk, és három hétig küzdöttünk. Mii meg én őrjáratban jártuk a fodrászautomatákat. És meg kell hogy mondjam, a lakosok jelentős része együtt érzett velünk. - Naná! - mondtam én. - És? Győztek? - Mint látja. Ők világosan megértették, mi ez, s most a TV-központ tudja, kivel van dolga. Egy lépést sem hátráltunk, és nem hátrálunk, ha kell Mindenesetre keddenként most pihenünk, mint hajdanában - úgy, ahogy kell. - És a többi napon? - A többi napon pedig várjuk a keddet, és találgatjuk, mi vár ránk, mivel örvendeztetnek meg bennünket önök, irodalmárok, vitatkozunk, és fogadásokat kötünk Egyébként nekünk, mestereknek nincs sok szabadidőnk. - Sok a kuncsaft

nyilvánvalóan? - Nem, nem erről van szó. Az otthoni elfoglaltságra gondolok Mesterré válni nem nehéz, nehéz annak maradni. Rengeteg az irodalom, egy sor új módszer, újabb melléklet, mindent követni kell, állandóan kísérletezni, kutatni, szüntelenül figyelni kell a határterületeket: bionikát, plasztikai orvostudományt, organikát És azonkívül, tudja, gyűlik a tapasztalat, az ember szükségét érzi, hogy megossza azt. Mi is Millel már a második könyvet írjuk, s szó szerint havonta javítani kell a kéziratot. Szemlátomást minden elavul. Most éppen egy cikket fejezek be a vele született egyenes, rugalmatlan hajszál egy kevéssé ismert tulajdonságáról, s tudja, gyakorlatilag nincs semmi esélyem, hogy első legyek. Csak a mi országunkban ismerek három mestert, aki ugyanezzel a kérdéssel foglalkozik. Ez természetes is: a vele született egyenes, rugalmatlan hajszál a legaktuálisabb probléma. Hisz úgy tartják, hogy egyáltalán nem

tehető esztétikussá Egyébként önt ez persze nem érdekelheti. Hisz irodalmár, nemde? - Igen - mondtam én. - Tudja, egyszer a sztrájk idején átfutottam egy regényt. Nem az öné? - Nem tudom - mondtam. - Miről szólt? - Há-át, nem tudom pontosan megmondani Egy fiú összeveszett az apjával, s volt neki egy barátja, egy kellemetlen, furcsa nevű ember Békákat vagdosott. - Nem jut eszembe - hazudtam. Szegény Iván Szergejevics!* - Nekem sem jut eszembe. Valami ostobaság Nekem van fiam, de sohasem veszünk össze. S az állatokat sem kínozza talán csak gyerekkorában - Újból hátrált, és lassan körbement, miközben figyelmesen nézett. A szeme lángolt Úgy tűnt, nagyon meg van elégedve. - Hát talán ezzel be is fejezhetjük - mondta. Kimásztam a fotelból. - Hát nem rossz - mormolta a mester. - Egyszerűen nagyon is nem rossz Odamentem a tükörhöz, ő pedig bekapcsolta a reflektorokat, amelyek minden oldalról megvilágítottak, úgyhogy az arcomon nem

maradt semmi árnyék. Az első pillanatban semmi különöset nem láttam magamon. Én vagyok én Majd megéreztem, hogy nem vagyok egészen én. Ez sokkal jobb, mint én Sokkal, de sokkal jobb Szebb, mint én Jóságosabb, mint én. Sokkal jelentőségteljesebb, mint én Szégyent éreztem, mintha szándékosan olyan embernek adnám ki magam, akinek a nyomába sem érhetek * Nyilvánvalóan Turgenyev Apák és fiúk c. regényéről van szó (A fordító megjegyzése) 37 - Hogyan csinálta ezt? - kérdeztem félhangon. - Semmiség - válaszolta a mester, közben valahogy különösen mosolygott. - Ön elég könnyű kuncsaftnak bizonyult, bár alaposan el volt hanyagolva. Önmagámnak tetszelegve álltam a tükör előtt, és nem tudtam elmenni onnan. Majd hirtelen félelmet éreztem. A mester varázsló volt, méghozzá gonosz varázsló, bár ő maga talán ezt nem is gyanította. A tükörben, reflektorokkal megvilágítva, rendkívüli módon vonzóan és szemet

gyönyörködtetően tükröződött a hazugság. Okos, szép, jelentős üresség. Nem, nem üresség persze, nem voltam önmagámról ilyen rossz véleménnyel, de a kontraszt túlságosan nagy volt. Az egész belső világom, mindaz, amit oly magasra értékeltem magamban Most már akár ne is lett volna. Többé már nem volt rá szükség A mesterre néztem. Mosolygott - Sok kuncsaftja van? - kérdeztem. Nem értette meg a kérdést, de én nem is akartam, hogy megértse. - Ne izguljon - válaszolta. - Önt mindig szívesen munkába veszem A legjobb minőségű nyersanyag. - Köszönöm - mondtam, és lesütöttem a szemem, hogy ne lássam a mosolyát. Köszönöm Viszontlátásra - Csak ne felejtsen el fizetni - mondta jóindulatúan. - Mi, mesterek, nagyra értékeljük a munkánkat. - Igen, persze - kaptam észbe. - Természetesen Mivel tartozom? Megmondta, hogy mennyivel. - Hogyan? - kérdeztem hápogva. A mester élvezettel megismételte. - Meg kell őrülni! - mondtam

őszintén. - Ez a szépség ára - magyarázta. - Hétköznapi turistaként jött ide, s a természet királyaként távozik. Nem így van? - Rangbitorlóként távozom - morogtam magamban, s elővettem a pénzt. - Nana, ne olyan keserűen - mondta behízelgően a mester. - Még én sem tudom ezt biztosan. Ön se biztos benne Még két dollárt legyen szíves Köszönöm Itt van a visszajáró ötven pfennig Nincs kifogása a pfennig ellen? Nem volt kifogásom a pfennig ellen. Szerettem volna minél előbb távozni A hallban álldogáltam egy kicsit, magamhoz tértem, az üvegfalon keresztül néztem a fémből alkotott Vlagyimir Szergejevicset. Végeredményben mindez egyáltalán nem új dolog. Végeredményben az emberek milliói nem azok, aminek kiadják magukat De ez az átkozott fodrász empiriokriticistává tett engem. A valóságot csodálatos hieroglifek takarták el. Már nem hittem abban, amit látok ebben a városban A sztereo műanyaggal borított tér a valóságban

valószínűleg egyáltalán nem volt szép. A gépkocsik kecses kontúrjai alatt vészjósló, torz formákat sejtettem. Az a szépséges, kedves nő valójában persze undorító, bűzös hiéna, parázna, ostoba koca. Behunytam a szememet, és megráztam a fejem. Az öreg sátán Nem messze tőlem megállt két kinyalt öregúr, s hévvel vitatkozni kezdtek a párolt fácán előnyeiről a tollazatával együtt megsütött fácánnal szemben. Vitatkozás közben nyáladztak, cuppogtak és fulladoztak, egymás orra előtt csettintettek csontos ujjaikkal. Rajtuk semmilyen mester sem tudott volna segíteni. Maguk is mesterek voltak, s nem is titkolták. Mindenesetre visszatérítettek engem a materializmushoz Odahívtam a portást, és megkérdeztem, hol van az étterem. 38 - Közvetlenül ön előtt - mondta a portás, és mosolyogva nézte a vitatkozó öregeket. A világ minden konyhája Az étterem bejáratát egy botanikus kert kapujának néztem. Bementem a kertbe, a

kezemmel széthajtottam az egzotikus fák ágait, hol puha fűben, hol kagylókból összerakott egyenetlen lapokon lépdelve. A dús, hűvös növényzetben láthatatlan madarak csiripeltek, halk beszélgetések zaja, kések csattogása, nevetés hallatszott. Az orrom előtt egy arányló madárka röppent fel. Egy kis kaviáros szendvicset cipelt erőlködve a csőrében. - Rendelkezésére állok - csendült fel mellettem egy mély, bársonyos hang. A bozótból egy magasztos kinézetű férfi lépett ki, a fejét félrehajtva. - Ebéd - mondtam röviden. Nem szeretem a főpincéreket - Ebéd - ismételte meg jelentőségteljesen. - Társaságban? Vagy egy külön asztalt? - Egy külön asztalt. Bár Egy szempillantás alatt megjelent a kezében egy notesz. - Egy ilyen korú férfit örömmel látnak az asztaluknál Mrs. és Miss Hamilton-Ray - Tovább - mondtam én. - Jofrois atya - Inkább egy idevalósit szeretnék - mondtam. Lapozott egyet. - Épp most ült le az asztalhoz Opir,

a filozófia doktora. - Ám legyen - mondtam én. A főpincér eltette a noteszt, és egy homokkő táblákkal kirakott úton vezetett előre. Valahol körülöttünk beszélgettek, ettek, sisteregtették a szódásszifonokat. A lombozatban színes méhekként kolibrik ugrándoztak. A főpincér tisztelettudóan tudakozódott: - Mit tetszik parancsolni, Hogyan mutassam be? - Iván. Turista és irodalmár Opir doktor még nem volt ötvenéves. Mindjárt megtetszett nekem, mert azonnal, minden ceremónia nélkül elküldte a főpincért egy pincérért. Pirospozsgás és kövér volt, szüntelenül nagy élvezettel beszélt és izgett-mozgott. - Ne fárassza magát - mondta, amikor én az étlap után nyúltam. - Minden ismert már Vodka, ajóka tojásban, nálunk. “passyphunch”-nak nevezik, “like” nevű krumplileves - Tejfölösen - tettem hozzá. - Magától értetődik! Párolt tokhal asztraháni módra, egy darabka borjúhús - Én fácánt szeretnék. Amelyet tollakkal

együtt sütöttek - Nem kell: most nincs itt a szezonja Egy szelet marhahús, angolna édes mártásban - Kávé - mondtam én. - Konyak - vetette ellen. - Kávé konyakkal. - Jó. Konyak és kávé konyakkal Valami fehér bort a halhoz és egy jó, valódi szivart Opirral, a filozófia doktorával ebédelni nagyon kényelmes dolog volt. Lehetett enni, inni és hallgatni. Vagy nem hallgatni Opir doktornak nem volt szüksége beszélgetőpartnerre. Opir doktornak hallgatóra volt szüksége Én nem vettem részt a beszélgetésben, nem is replikáztam, Opir doktor pedig gyönyörrel szónokolt, szinte szünet nélkül, hadonászva a villájával. Ennek ellenére a tányérok és a tálak titokzatos gyorsasággal üresedtek meg előtte. Életemben nem találkoztam még egy emberrel, aki oly művészettel beszélt volna teli és rágó szájjal. 39 - A tudomány! A tudomány Őfelsége! - kiáltotta. - Sokáig és gyötrődve érett, de gyümölcse bőségesnek és édesnek

bizonyult Állj meg, pillanat, gyönyörű vagy! A nemzedékek százai születtek, szenvedtek és meghaltak, és soha senki sem akarta kimondani ezt a varázsigét. Nekünk óriási szerencsénk volt A legnagyszerűbb korban születtünk: a Kívánságok Kielégítésének Korában. Talán még nem mindenki érti ezt meg, de a honfitársaim kilencvenkilenc százaléka már most olyan világban él, ahol az ember számára gyakorlatilag elérhető minden, amit elképzel. Ó, tudomány! Te végre felszabadítottad az emberiséget! Adtál, adsz és a jövőben is adni fogsz nekünk mindent ételt, nagyszerű ételt- ruhát, nagyszerűt, minden ízlésnek megfelelőt és tetszőleges mennyiségben; lakást, kitűnő lakást! Szerelem, öröm, megelégedettség, azok számára pedig, akiket elfárasztott a boldogság, édes könnyek, apró menedéket nyújtó bánatok, kellemes, megnyugtató gondok, amelyek jelentőssé tesznek bennünket a saját szemünkben Igen, mi, filozófusok sokat

és mérgesen szidtuk a tudományt. Hívtuk a gépeket romboló ludditákat, átkoztuk Einsteint, aki megváltoztatta a világmindenséget, megbélyegeztük Wienert, aki kezet emelt isteni eredetünkre. Hát mi tagadás, valóban elvesztettük ezt az isteni eredetet. A tudomány elvette tőlünk De helyette! Helyette az Olümposz lakomaasztalaihoz ültette az emberiséget Ahá, itt van a krumplileves, az isteni “like”! Nem, nem, tegyen úgy, ahogy én Vegye el ezt a kiskanalat Egy kis ecetet borsozza meg, ezzel a másik kiskanállal, ezzel ni, merítsen a tejfölből és nem, nem, fokozatosan keverje szét Ez is tudomány, egyike a legősibbeknek, ősibb mindenesetre, mint az univerzális szintézis Apropó, feltétlenül látogassa meg a mi szintetizátorainkat, az Amaltea AK Szarva Ugye, ön nem kémikus? Ja persze, hisz irodalmár! Erről írni kell, ez napjaink legnagyobb rejtelme, bifsztek a levegőből, spárga agyagból, gomba fűrészporból Milyen kár, hogy Malthus

meghalt! Az egész világ röhögne most rajta! Persze, volt valami alapja a pesszimizmusának. Kész vagyok egyetérteni azokkal, akik még zseniálisnak is tartják. De túlságosan műveletlen volt, egyáltalán nem látta a természettudományok perspektíváit. Ama boldogtalan zsenik közül való volt, akik pont akkor fedezik fel a társadalomtudományok törvényeit, amikor ezek a törvények megszűnnek működni őszintén sajnálom őt. Hisz számára az emberiség mohón kitátott szájak milliárdja volt csupán. Éjszakánként fel kellett ébrednie a borzalomból. Valóban szörnyű lidércálom ez: egymilliárd tátott száj és egyetlenegy fej sem! Hátranézek és keserűen látom, mily vakok voltak ők, a közelmúlt lélekmegrendítői és értelmek urai. A tudatukat szüntelen borzalom borította el Szociáldarwinisták! Csak a létért folyó állandó harcot látták: az éhségtől megvadult emberek tömegeit, akik cafatokra tépik egymást egy kis helyért a nap

alatt, mintha ilyen hely csak egy lenne, mintha a Nap nem lenne elegendő mindenki számára! Nietzsche is Lehet, hogy a fáraók idejének éhes rabszolgái számára megfelelt az ő vészjósló prédikációja az urak fajáról, az übermenschekről, akik a jó és a rossz túloldalán vannak Kinek kell ma a túloldalon lennie? Ezen az oldalon sem rossz, mi a véleménye? Marx és Freud is volt persze. Marx például elsőnek értette meg, hogy a legfontosabb a gazdaság. Megértette, hogy ha kiragadják a gazdaságot a mohó ostobák és a fetisisták kezéből, államivá teszik, határtalanul kifejlesztik, ezzel megalapozzák az aranykort. Freud pedig megmutatta, mire is kell nekünk ez az aranykor. Jusson eszébe, mi volt az emberi faj minden szerencsétlenségének oka! Ki nem elégített ösztönök, viszonzatlan szerelem és csillapíthatatlan éhség, nemde? De íme, megjelenik a Tudomány Őfelsége, és megajándékoz bennünket a kielégüléssel. És milyen gyorsan

történt mindez! Még emlékezünk a komor jósok neveire, s máris Milyennek találja a tokhúst? Az a benyomásom, hogy a 40 mártás szintetikus. Látja ezt a rózsaszín árnyalatot? Igen, szintetikus Egy étteremben valódira számíthatnánk Főpincér! Egyébként hagyjuk, ne személyeskedjünk Menjen csak, menjen! Miről is beszéltem? Igen! Szerelem és éhség. Elégítse ki a szerelmet és az éhséget: boldog embert fog látni. Persze, azon feltétel mellett, hogy emberünk biztos a holnapjában. Minden kor minden utópiája ezen a legegyszerűbb megfontoláson alapszik Szabadítsa meg az embert, hogy ne kelljen a betevő falatról és a holnapi napról gondoskodnia: igazán szabaddá és boldoggá válik. Mély meg győződésem, hogy a gyermekek, éppen a gyermekek az emberiség eszménye. Mélységes értelmet látok a gyermek és az utópia objektuma, a gondtalan ember közötti megdöbbentő hasonlóságban. Ha gondtalan valaki, akkor boldog. És mily közel

vagyunk ehhez az eszményhez! Még néhány évtized, de lehet, hogy egyszerűen még néhány év, és elérjük az automatikus bőséget, eldobjuk a tudományt, mint egy kigyógyított ember eldobja a mankóját, s az egész emberiség egy óriási, boldog gyermekcsaláddá válik. A felnőttek csak a szerelemhez való képességükkel fognak különbözni a gyermekektől, ez a képesség pedig - megint csak a tudomány segítségével - új, soha nem volt örömök és gyönyörök forrásává válik Bocsánat, hogyan is hívják? Iván? Ja, nyilvánvalóan Oroszországból való Kommunista? Ahá Na igen, ott maguknál minden másképp van, tudom Ja, itt a kávé! M-m-m nem rossz! De hol van a konyak? Ahá, köszönöm Apropó, azt hallottam, hogy a Nagy Kóstoló már abbahagyta a hivatását. A legutóbbi brüsszeli konyakversenyen óriási botrány tört ki, amit csak nagy nehezen sikerült elsimítani. A Fehér Kentaur jelige kapja a nagydíjat. A zsűri el van ragadtatva Ez

valami különleges Az érzékek valami fenomenális tündérjátéka! Kinyitják a nevezési borítékot, és - ó, borzalom! - ez szintetikum! A Nagy Kóstoló falfehér lett, hányt! Egyébként volt szerencsém megkóstolni ezt a konyakot, valóban nagyszerű, de pakurából csinálják, még neve sincsen. AX18/nafta, s olcsóbb a hidrolizált szesznél Vegyen ebből a szivarból Ostobaság, mi az, hogy nem dohányzik? Ilyen ebéd után nem lehet nem rágyújtani Szeretem ezt az éttermet. Minden esetben, ha eljövök előadást tartani az itteni egyetemre, az Olympicban ebédelek. Elutazás előtt pedig feltétlenül bemegyek a Tavernába Igen, ott nincs ez a növényzet, nincsenek paradicsomi madarak, kicsit meleg van, kicsit fülledt, és füstös, de a konyha valódi, utánozhatatlan. A Szorgalmas Kóstolók éppen ott jönnek össze. Vagy ott, vagy a Nassolóban Ott csak esznek Ott nem lehet fecsegni, nem lehet nevetni, oda teljesen értelmetlen dolog nővel menni, ott csakis

esznek! Csendesen, elmélyülten Opir doktor végre elhallgatott, hátradőlt a fotelban, és mélyen, élvezettel beszívta a füstöt. Szívtam a hatalmas szivart, és néztem őt Világos volt számomra ez a filozófus Mindig, minden korban voltak olyan emberek, akik teljesen meg voltak elégedve a társadalomban elfoglalt helyükkel, s ezért teljesen elégedettek voltak a társadalom helyzetével is. Nagyszerűen felvágott nyelv és eleven toll, kitűnő fogak és makulátlanul egészséges belső, kiválóan funkcionáló nemi apparátus. - Tehát a világ szép, doktor? - kérdeztem én. - Igen - mondta érzéssel Opir doktor. - Végre szép - Ön nagy optimista - mondtam. - A mi időnk az optimisták ideje. A pesszimista elmegy a Jóhangulat-szalonjába, lecsapoltatja az epét a tudatalattiból, és optimistává válik. A pesszimisták ideje elmúlt, mint ahogy elmúlt a tuberkulotikus betegek, a szexmániákusok és katonák ideje. Megint csak a tudomány irtja ki a

pesszimizmust mint értelmi beállítottságot. S nemcsak közvetve teszi ezt, a bőség megteremtésén keresztül, hanem közvetlenül is, az agykéreg 41 alatti sötét világba való közvetlen behatolással. Mondjuk, az álomgenerátorok: ma a nép legdivatosabb szórakozása. Abszolút ártalmatlan, rendkívül tömegméretű és szerkezetileg egyszerű Vagy mondjuk az idegstimulátorok Megpróbáltam a kívánt mederbe irányítani. - Nem gondolja-e, hogy éppen ezen a területen a tudomány- például a gyógyszervegyészet - néha túlzásba viszi a dolgot? Opir doktor leereszkedően elmosolyodott, és megszagolta a szivarját. - A tudomány mindenkor a próba és a hiba módszerével dolgozott - mondta nagy meggyőző erővel. - S hajlamos vagyok azt tartani, hogy az úgynevezett hibák mindig a bűnös felhasználás eredményei. Még nem léptünk be az Aranykörbe, még csak közeledünk ehhez, s a Földön továbbra is mindenféle társadalomból kivetettek,

huligánok és egyszerűen piszkos emberek ténferegnek Így jelennek meg az egészséget rongáló kábítószerek, amelyeket - nyilván tudja - a legnemesebb céllal hoztak létre, mindenféle aromakészítmények vagy az a az asztalnál mégsem illik mondani - Hirtelen elég sikamlósán felvihogott. - Ugye érti, hisz felnőtt emberek vagyunk Miről is beszéltem? Ja igen, ez nem szabad hogy zavarba hozzon bennünket. Ez elmúlik, mint ahogy az atombombák is elmúltak. - Csak azt szerettem volna hangsúlyozni - jegyeztem meg -, hogy még létezik az alkoholizmus és a kábítószerek problémája Opir doktor érdeklődése a beszélgetésünk iránt szemlátomást csökkent. Valahogy úgy tűnhetett neki, hogy vitatom a tudomány üdvös voltáról szóló tézisét. Ilyen szinten vitatkozni persze olyan unalmas volt számára, mintha ő bizonygatta volna a tengeri fürdés hasznosságát, én meg vitattam volna ezt azon az alapon, hogy tavaly majdnem belefulladtam a tengerbe. -

Igen, persze - motyogta, miközben az óráját nézegette. - Egyszerre nem megy minden Értsen egyet azzal, hogy a legfontosabb mégis az alapvető tendencia Pincér! Opir doktor ízletesen megebédelt, jól elbeszélgetett - a haladó filozófia nevében -, teljesen megelégedettnek érezte magát, s én elhatároztam, hogy nem erősködöm, annál is kevésbé, mert fütyültem a “haladó filozófiájára”, arról pedig, ami a legjobban érdekelt, Opir doktor végeredményben nyilván nem is tudott semmi konkrétat mondani. Fizettünk és kiléptünk az étteremből. Megkérdeztem: - Nem tudja, doktor, kinek az emlékműve ez? Ott, a téren Opir doktor szórakozottan nézett arra. - Valóban, emlékmű - mondta. - Eddig valahogy észre sem vettem Elvigyem valahova? - Köszönöm, inkább gyalogolok. - Ebben az esetben viszontlátásra. Örülök, hogy megismertem Persze, nehéz abban reménykedni, hogy meggyőzhetem - grimaszt vágott, egy fogpiszkálót dugott a szájába -, de

érdekes lenne megpróbálni Lehet, hogy eljön az előadásomra? Holnap tízkor kezdek. - Köszönöm - mondtam én. - Mi a téma? A neooptimizmus filozófiája. Ott feltétlenül érintek olyan kérdéseket, amelyeket ma önnel oly tartalmasán megtárgyaltunk. - Köszönöm - mondtam még egyszer. - Feltétlenül Néztem, ahogyan odament hosszú gépkocsijához, ráesett az ülésre, megpiszkálta az automata vezető kapcsolótábláját, hátradőlt, és úgy tűnt, mindjárt elszundított. A gépkocsi óvatosan végigment a téren, és gyorsítva eltűnt egy mellékutca zöldjében. 42 Neooptimizmus neohedonizmus és neokretenizmus neokapitalizmus Minden rosszban van valami jó, mondotta a róka, viszont az Ostobák Országába kerültél. Meg kell mondani, hogy a született ostobák hányada az idők folyamán nem változik. Érdekes lenne tudni, mi történik a meggyőződéses ostobák hányadával. Kíváncsi vagyok, ki ítélte oda neki a doktori címet? Nyilvánvalóan

nem ő az egyetlen! Valószínűleg egy egész sereg doktor volt, aki ünnepélyesen odaítélte a doktori címet a neooptimista Opirnak. Egyébként nemcsak filozófusok között fordul ez elő Megláttam, hogy a haliba belépett Rimaier, és mindjárt megfeledkeztem Opir doktorról. Az öltöny zsákszerűén lógott rajta, Rimaier meggörnyedve lépkedett, az arca teljesen petyhüdtté vált. Azt hiszem, még imbolygott is Odalépett a lifthez, ekkor utolértem, és megfogtam az ujját. Rimaier összerezzent és hátrafordult. - Mi az ördög? - mondta. Láthatóan nem örült nekem - Miért van még mindig itt? - Vártam önt. - Hisz mondtam: jöjjön holnap tizenkettőkor. - Mi a különbség? - mondtam én. - Minek vesztegessük az időt? A férfi nehezen lélegzett, az arcomba nézett. - Engem várnak, érti? A szobámban ül egy ember, és rám vár, S nem szabad, hogy magát nálam lássa. Képes ezt megérteni? - Ne kiabáljon úgy - mondtam. - Néznek bennünket Rimaier

körülnézett gyulladt szemével. - Menjünk a liftbe - mondta. Beléptünk a fülkébe, Rimaier megnyomta a tizenötödik emelet gombját. - Gyorsan mondja, mit akar. Ritka ostobán hangzott. Kissé zavarba is jöttem - Mi az, nem tudja, miért vagyok itt? Megdörzsölte a homlokát, majd megszólalt: - Az ördögbe is, minden összezavarodott Figyeljen ide, elfelejtettem, mi a neve. - Zsilin. - Figyeljen ide, Zsilin, nincs semmi új a maga számára. Nem volt időm ezzel foglalkozni. Ez mind lázálom, érti? Maria kitalálása Ülnek ott, papírokat irkáinak, és kitalálnak mindenfélét. A pokolba kellene kisöpörni mind Elértük a tizenötödik emeletet, s a férfi megnyomta a földszint gombját. - Az ördögbe - mondta. - Még öt perc, s ő elmegy Szóval egyvalamiben biztos vagyok. Semmi ilyesmi nincs Mindenesetre itt, a városban - Hirtelen lopva rám pillantott, majd félrenézett. - Hát a következőt mondom Nézzen be a halászokhoz Csak úgy, a lelkiismerete

megnyugtatására. - A halászokhoz? Miféle halászokhoz? - Majd megtudja - mondta türelmetlenül. - De ott ne szeszélyeskedjen, tegyen úgy, ahogy mondják. - Aztán, mintha magyarázkodna, hozzátette: - Nem akarok előítéletet, érti? A lift megállt a földszinten, Rimaier megnyomta a kilencedik emelet gombját. - Ez minden - mondta. - Azután pedig találkozunk, és részletesebben elbeszélgetünk Mondjuk holnap tizenkettőkor. - Jól van - válaszoltam lassan. Láthatóan nem akart velem beszélni Talán nem bízott meg bennem. Hát ilyesmi is előfordul - Apropó - mondtam -, egy bizonyos Oscar járt magánál. 43 Úgy tűnt, a férfi összerezzent. - Látta magát? - Természetesen. Azt üzente, hogy ma este telefonál - Rossz, az ördögbe is, nagyon rossz - motyogta Rimaier. - Figyeljen ide Mi is a neve? - Zsilin. A lift megállt. - Figyeljen ide, Zsilin, ez nagyon rossz, hogy ő látta magát Ámbár köpök rá Na, én megyek. - Kinyitotta a fülke ajtaját -

Holnap elbeszélgetünk igazából, jó? Holnap Maga meg nézzen be a halászokhoz, megegyeztünk? Teljes erővel becsapta maga mögött az ajtót. - Hol keressem őket? - kérdeztem. Kicsit álltam, úgy néztem utána. Imbolygó léptekkel, majdnem szaladva távolodott a folyosón. Ötödik fejezet Lassan mentem, igyekeztem a fák árnyékában maradni. Időnként gépkocsik haladtak mellettem. Az egyik kocsi megállt, a vezető kitárta az ajtót, kihajolt és hányt Bágyadtan elkáromkodta magát, tenyerével megtörülte a száját, becsapta az ajtót, és elment. Nem volt fiatal, az arca vörös, tarka inge meztelen testére simult. Rimaier nyilván részegessé vált. Elég gyakran történik ilyesmi: az ember igyekszik, dolgozik, értékes munkaerőnek számít, hallgatnak rá, és példaként állítják mások elé, de éppen akkor, amikor szükség van rá egy konkrét ügyhöz, hirtelen kiderül, hogy felpüffedt és petyhüdtté vált, hogy rossz lányok járnak hozzá,

hogy már reggel vodkától bűzlik A saját ügyei nem érdeklik, s ugyanakkor rettenetesen el van foglalva, állandóan találkozik valakivel, zavarosan és érthetetlenül beszél, semmi esetre sem segítőtárs. Azután az ember hirtelen megtudja, hogy az illető az alkoholisták klinikáján van, vagy az őrültekházában, vagy a börtönben. Vagy hirtelen megnősül, furcsán és ostobán, s ez a házasság érezhetően zsarolásszagú És végül nem tudsz mást mondani: “Minek az orvos, gyógyítsd meg magad” Jó lenne mégis megtalálni Pecket. Peck kemény, becsületes ember, és mindig mindent tud. Az ember még nem fejezte be a műszaki ellenőrzést, és nem szállt le a hajóról, ő meg már pertuban van a Bázis ügyeletes szakácsával, már az ügy teljes ismeretében vesz részt a Nyomkeresők parancsnoka és a főmérnök között kirobbant konfliktus vizsgálatában, a technikusok már estélyt rendeznek a tiszteletére, az igazgatóhelyettes pedig félrevonja

a sarokba, és ott tanácskozik vele Minden pénzt megérő Peck! És itt született, ebben a városban, és itt élte le életének egyharmadát. Találtam egy telefonfülkét, felhívtam a Szolgáltató Irodát, és megkértem, keressék meg Peck Zenaj címét vagy telefonját. A fülkében, mint mindig, macskaszag terjengett A műanyag asztalkát telefonszámokkal írták tele, grimaszoló pofákkal és illetlen ábrákkal rajzolták össze. Valaki, valószínűleg egy késsel, mélyen belevésett egy ismeretlen szót: SZLEG. Kissé kinyitottam az ajtót, hogy ne legyen olyan fullasztó a levegő, s néztem, 44 ahogyan a másik, az árnyas oldalon, intézménye bejáratánál, felgyűrt ujjú fehér kabátkában egy mixer pöfékel. Ezután közölték velem, hogy az év eleji adatok szerint Peck Zenaj a következő címen lakik: Szabadság utca 31., telefonszám: 11-331 Megköszöntem, és mindjárt feltárcsáztam ezt a számot. Egy ismeretlen hang közölte, hogy téves a

kapcsolás. A szám stimmel, a cím is, de Peck Zenaj nem lakik itt; ha pedig lakott is, nem tudni, mikor és hova költözött el. Letettem a kagylót, kiléptem a fülkéből, és átmentem az utca másik oldalára, az árnyékba. Amikor pillantásunk találkozott, a mixer felélénkült, és már messziről odaszólt: - Jöjjön be! - Valahogy nincs kedvem - mondtam. - Mi van, nem akar a ribanc? - kérdezte a mixer együttérzéssel. - Jöjjön, elbeszélgetünk. Unatkozom Megálltam - Holnap reggel - mondtam - tíz órakor az egyetemen egy előadás lesz a neooptimizmus filozófiájáról. Opir, a fővárosi híres filozófiadoktor tartja A mixer mohó figyelemmel hallgatott, még pöfékelni is elfelejtett. - Hát ilyet! - mondta, amikor befejeztem. - Hová jutottak, mi? Tegnapelőtt az éjjeli klubban szétkergették a lányokat, most pedig előadások vannak náluk. Majd adunk nekik előadást! - Már régen ideje - mondtam. - Nem engedem be őket ide - mondta a mixer, aki

egészen felélénkült. - Éles a szemem. Ő még csak közeledik az ajtóhoz, én meg már látom: ez egy intell Srácok, mondom, egy intell jön! Nálunk pedig válogatott srácok vannak, maga Dod ül nálam esténként az edzés után. Na, hát ő felkel, az ajtóban fogadja az intellt, s nem tudom, miről beszélnek, mindenesetre az továbbmegy. Igaz, néha csoportosan csatangolnak Na, akkor, hogy ne legyen botrány, bezárom az ajtót, hadd kopogjanak. Jól mondom? - Hadd - mondtam. Már meguntam őt Vannak olyan emberek, akiket rendkívül gyorsan meg lehet unni. - Mit hadd? - Hadd kopogjanak. Ahogy mondani szokás, kopogj be bármily ajtón A mixer riadtan rám nézett. - Na, menjen csak - mondta hirtelen. - Vagy talán igyunk egy kupicával? - javasoltam. - Menjen csak, menjen - ismételte. - Itt nem fogják kiszolgálni Egy ideig néztük egymást. Aztán morgott valamit, hátratántorodott, és becsukta maga mögött az üvegajtót. - Nem vagyok intell - mondtam én. -

Szegény turista vagyok Nézett rám, az orrát szétlapította az üvegen. Olyan mozdulatot tettem, mintha magamba döntenék egy kupicát. Az emberem mondott valamit, s elment a terem mélyébe Látható volt, ahogyan céltalanul járkál az üres asztalok között. Az intézménynek Mosoly volt a neve. Elmosolyodtam s továbbmentem A sarok mögött egy széles utat találtam A szélénél egy óriási, csábító reklámokkal teleragasztott teherkocsifurgon állt. Hátsó falát leengedték, s rajta, mint egy pulton, különböző holmik feküdtek: konzervek, palackok, játékok, fehérneművel és ruhákkal teli celofán zacskók halmai. Két kicsi lány csipogott ott, miközben blúzokat válogattak és próbáltak fel. “Fonit” - nyávogott az egyik A másik, magához mérve a blúzt, ellentmondott: “Csusika, csusika, nem pedig fonit.” “A nyak mellett fonit.” “Csusika!” “A kereszt pedig nem színjátszó” A furgon vezetője, egy sovány ember, kezeslábasban

és vastag keretű fekete szemüvegben, az út szélén ült, a 45 hátát a reklámoszlophoz támasztotta. A szeme nem volt látható, de a lebiggyesztett szája és az izzadt orra után ítélve: aludt. Odaléptem a pulthoz A lányok elhallgattak, és nyitott szájjal rám bámultak. Vagy tizenhat évesek voltak, a szemük mint a kismacskáké: kék és üres. - Csusika - mondtam határozottan. - Nem fonit és színjátszó - S a nyak mellett? - kérdezte az, aki a blúzt próbálgatta. - A nyak mellett egyszerűen remek. - Csusika - mondott ellent bátortalanul a másik kislány. - Akkor nézzünk még egy másikat - javasolta békülékenyen az első. - Ezt itt, ni - Inkább ezt, az ezüstöset, a széles mintázatút. Könyveket pillantottam meg. Csodálatos könyvek voltak itt Volt Sztrogov olyan illusztrációkkal, amilyenekről nem is hallottam soha. Megvolt itt Az ábránd megváltozása Saragon előszavával. Megvolt Walter Minz háromkötetese, a levelezéssel Megvolt

majdnem az egész Faulkner, Weber Újpolitiká-ja, A szépség pólusai Ignatovától, a Sian Si-kui, A fasizmus története Az emberiség emlékezete sorozatban Voltak itt friss folyóiratok és almanachok, zsebkönyvkiadásban a Louvre, az Ermitázs, a Vatikán. Minden volt. “Ez is fonit” “De viszont széles mintázatú!” “Csusika” Megragadtam Minzet, két kötetet a hónom alá nyomtam, a harmadikat kinyitottam. Soha életemben nem láttam teljes Minz-kiadást. Még az emigrációból írt levelei is megvoltak benne - Mivel tartozom? - szóltam. A lányok megint rám meredtek. A sofőr összecsücsörítette a száját, és ültében kiegyenesedett. - Mi? - kérdezte rekedten. - Ki itt a tulajdonos? - tudakozódtam. Felállt, és hozzám lépett. - Mit akar? - Ezt a Minzet. Mivel tartozom? A lányok heherészni kezdtek. A sofőr szótlanul rám nézett, majd levette a szemüvegét. - Ön külföldi? - Igen, turista vagyok. - Ez a legteljesebb Minz. - Hisz látom -

mondtam. - Magamon kívül lettem, amikor megláttam - Én is - mondta ő. - Amikor megláttam, mire van szüksége - Hisz turista - csipogta az egyik kislány. - Ő nem érti - Ez nem pénzért van - mondta a sofőr. - Személyes alap Személyes szükségletek kielégítésére. Hátranéztem a könyvespolcra. - Az ábránd megváltozását látta? - kérdezte a sofőr. - Igen, köszönöm, az nekem megvan. - Sztrogovról nem is kérdezem. És A fasizmus története? - Kitűnő kiadás. A lányok újból heherészni kezdtek. A sofőr szeme kidülledt - Sicc innen, taknyosok! - mordult rájuk. A lányok félreugrottak. Majd egyikük alattomos mozdulattal felkapott néhány blúzos csomagot, átszaladtak az utca másik oldalára, s ott megálltak, úgy néztek ránk. - Széles mintázatú! - mondta a sofőr. Keskeny ajka remegett - Abba kellene hagyni ezt az egész vállalkozást. Ön hol lakik? 46 - A Második Városmelléki utcában. - Ja, magában a mocsárban Menjünk, elviszem

önnek az egészet. A furgonban megvan a teljes Scsedrin, azt ki sem teszem, megvan az egész klasszikus irodalom könyvtára, az Arany könyvtár, A filozófiai gondolat kincstára teljes kiadása - Beleértve Opir doktort is? - Utolsó gazember- mondta a sofőr. - Aljas kéjenc Egy amőba És Szlijt ismeri? - Alig - mondtam én. - Nem tetszett nekem Neoindividualizmus, ahogy Opir doktor mondaná. - Opir doktor egy büdös disznó - mondta a sofőr. - Szlij pedig egy igaz ember Persze individualizmus. De ő legalább azt mondja, amit gondol, és azt teszi, amiről beszél Megszerzem magának Szlijt Figyeljen ide, és ezt látta? És ezt? Könyékig beásta magát a könyvekbe. Gyengéden simogatta, lapozta őket, az arca ellágyult. - És ez? - kérdezte. - S ilyen Cervantest? Egy már nem fiatal, délceg nő lépett oda hozzánk; megpiszkálta a konzervdobozokat, majd zsémbesen szólt: - Megint nincs dán savanyúság? Hisz kértem. - Menjen az ördögbe - válaszolta a sofőr

szórakozottan. A nő megdermedt. Az arca lassan kivörösödött - Hogy merészel?! - mondta sziszegő hangon. A sofőr mogorván nézte. - Hallotta, mit mondtam? Takarodjon innen! - Ne merészelje! - mondta a nő. - Mi a száma? - A számom kilencvenhárom. Kilencvenhárom, világos? És köpök mindannyiukra! Világos? Van még kérdése? - Micsoda huligán modor! - mondta a nő méltóságteljesen. Kivett két doboz konzervédességet, valamit keresett a szemével a pulton, majd akkurátusán letépte a borítólapot A Kozmikus Ember című folyóiratról. - Megjegyzem magát, kilencvenhármas szám! Már elmúltak a régi idők! - Betekerte a dobozokat a borítóba. - Még találkozunk a városházán Erősen megragadtam a könyökénél a sofőrt. A kőkemény izom elernyedt az ujjaim alatt. - Szemtelen - mondta méltóságteljesen a hölgy, és eltávozott. A járdán ment, henger alakú frizurával díszített, szép fejét büszkén tartotta. A sarkon megállt, felnyitotta az

egyik dobozt, és akkurátusán enni kezdett, kecses ujjaival valami rózsaszín szeleteket vett ki onnan. Elengedtem a sofőr karját - Le kell lőni - mondta hirtelen. - El kell őket taposni, nem pedig könyvecskéket vinni nekik. - Hozzám fordult A tekinteté elkínzott volt - Tehát elvigyem magának a könyveket? - Nem - mondtam én. - Hova teszem mindezt? - Akkor menj a fenébe! - mondta a sofőr. - Elvetted a Minzet? Akkor menj, és csavard beléje a piszkos gatyádat! Beült a kocsiba. Valami kattant, s a hátsó fal emelkedni kezdett Hallani lehetett, ahogyan a furgon belsejében minden recseg és gurul. Az úttestre néhány könyv, valami fénylő csomag, doboz és konzerv esett ki. A hátsó fal még nem csukódott be, amikor a vezető becsapta az ajtót, s a furgon nekiiramodott. 47 A lányok már eltűntek. Egyedül álltam az üres utcán Minz köteteivel a kezemben, és néztem, ahogyan a szél lustán lapozza A fasizmus történetét a lábam alatt. Majd a sarok

mögül csíkos rövidnadrágba öltöztetett gyerekek szaladtak ki. Szótlanul elmentek mellettem, zsebre vágott kézzel. Egyikük leugrott az úttestre, és mint egy futball-labdát, maga előtt kezdett gurítani egy fényes, szép címkével díszített ananászbefőtt-konzervet. Hatodik fejezet Hazafelé menet utolért a váltás. Az utcákat gépkocsik töltötték meg A kereszteződések felett irányító helikopterek cirkáltak, az izzadt rendőrök, belebőgve a megafonokba, szétkergették a minduntalan keletkező dugókat. A kocsik lassan haladtak A gépkocsivezetők kidugták a fejüket az ablakon, átszóltak egymásnak, szellemeskedtek, ordítoztak, meggyújtották egymás cigarettáját, és ész nélkül dudáltak. Csattantak a lökhárítók. Mindenki vidám volt, jóságos, mindenkiből csak úgy sugárzott a vad elragadtatás. Úgy tűnt, a város lelkéről az imént esett le valami súlyos teher; úgy tűnt, mindenki telítve volt valami irigylésre méltó

sejtelemmel. Rám és más gyalogosokra ujjal mutogattak. A lányok, csak úgy tréfából, néhányszor megnyomtak lökhárítóikkal a kereszteződéseknél. Az egyik lány kocsijával sokáig ment mellettem a járda vonalában, s megismerkedtünk. Majd a leállósávon komor arcú tüntetők oszlopa ment végig Plakátokat vittek. A plakátok arra szólítottak fel, hogy vegyenek részt A Haza Dalai nevű városi műkedvelő kórusban, lépjenek be a szakácsművészet városházi körébe, iratkozzanak be rövid lejáratú csecsemőgondozó-tanfolyamra. A plakátokat cipelő embereket különös élvezettel lökdösték a lökhárítókkal. Cigarettacsikkeket, almacsutkákat és összerágott papírgombócokat dobtak feléjük Odakiáltották: “Mindjárt beiratkozom, csak felveszem a kalucsnit!”, “Én steril vagyok!”, “Bácsika, taníts meg az anyaságra!” Ők pedig szenvtelenül, önfeláldozóan haladtak tovább a kocsik között Nem messze a háztól egy lánycsapat

támadott meg, s amikor kijutottam a Második Városmelléki utcára, a gomblyukamban óriási fehér őszirózsa pompázott, az arcomon égtek a csókok nyomai, s úgy tűnt, hogy megismerkedtem a város lányainak felével. Hát igen, ez egy fodrász! Ez egy mester! A dolgozószobámban a fotelban, lángoló narancsszínű blúzban Vuzi ült. Hegyes orrú cipőbe bújtatott hosszú lába az asztalon pihent, hosszú ujjai között vékony, hosszú cigarettát tartott, s hátrahajtott fejjel a mennyezet felé eregetett hosszú, sűrű füstcsíkokat. - Végre! - kiáltott fel, amikor meglátott. - Hol bujkál? Hiszen várom, nem látja? - Feltartottak - válaszoltam, közben próbáltam visszaemlékezni, valóban megbeszéltünk-e randevút. - Törölje le a rúzst - követelte. - Hülye kinézete van Ez meg mi? Könyvek? Minek az magának? - Hogyhogy minek? - Hát csak baj van magával. Elkésik, valami könyveket cipel Vagy ezek pornók? - Ez Minz - mondtam én. 48 - Adja ide. -

Felugrott, és kitépte a könyveket a kezemből - Istenem, micsoda butaság! Mind a három egyforma! Ez pedig micsoda? A fasizmus története Mi az, maga fasiszta? - Hogy mondhat ilyet, Vuzi! - mondtam. - Akkor minek ez magának? Csak nem fogja olvasni? - Újraolvasom. - Semmit sem értek - mondta sértődötten. - Maga úgy megtetszett nekem az elején Mama azt mondja, hogy maga irodalmár, én, mint egy hülye, már mindenkinek eldicsekedtem, maga meg majdhogynem intell! - Hogy lehet az, Vuzi! - mondtam szemrehányóan. Már megértettem: nem szabad megengedni, hogy az embert intellnek nézzék. - Ezek a könyvecskék csak mint irodalmárnak kellenek nekem. - Könyvecskék! - Elnevette magát. - Könyvecskék Nézze, mit tudok! - Hátrahajtotta a fejét, és az orrából két vastag füstcsíkot engedett ki. - Már másodjára sikerült Klassz, mi? - Ritka tehetség - jegyeztem meg. - Ne nevessen, próbálja ki saját maga Egy hölgy a Szalonban tanított meg erre ma.

Agyonnyálazott, a tehén Megpróbálja? - És miért nyálazta össze magát? - Ki? - A tehén. - Nem normális. De lehet, hogy szomorka Elfelejtettem, hogy is hívják magát? - Iván. - Mulatságos név. Majd aztán megint emlékeztessen Maga nem tunguz? - Azt hiszem, nem. - Na-a-a Én pedig mindenkinek azt mondtam, hogy tunguz. Kár Figyeljen ide, nem innánk valamit? - Ide vele! - Ma jól le kell innom magam, hogy elfelejtsem azt a nyáladzó tehenet. Kiugrott a nappaliba, és egy tálcával jött vissza. Ittunk egy kis brandyt, néztünk egymásra, nem tudtunk semmit sem mondani, s még ittunk egy keveset. Valahogy kényelmetlenül éreztem magam. Nem tudom, miért, de a lány tetszett nekem Valamit sejtettem benne, magam sem értettem, hogy mit; volt valami, ami megkülönböztette a divatlapok standardizált, ernyedt olvasónőitől. S véleményem szerint ő is sejtett bennem valamit. - Kitűnő idő van ma - mondta, és elfordította a tekintetét. - Kicsit meleg van -

jegyeztem meg. - A lány hörpintett egyet a brandyből, én is. A hallgatás elhúzódott - Mit szeret legjobban csinálni? - kérdezte a lány. - Mikor mit, és maga? - Én is. Egyébként szeretem a vidámságot, és hogy ne kelljen semmire se gondolni - Én is - mondtam. - Legalábbis most - A lány valahogy bátrabb lett. Én pedig hirtelen megértettem, miről is van szó: egész nap nem találkoztam egy igazán kellemes emberrel, s meguntam ezt. Nem volt a lányban semmi. - Menjünk valahova - mondta ő. 49 - Lehet - válaszoltam. Nem volt kedvem sehova se elmenni, szerettem volna egy kicsit üldögélni a hűvösben. - Látom, hogy nincs nagy kedve - mondta a lány. - Őszintén szólva inkább ülnék egy kicsit. - Akkor csináljon valamit, hogy vidámak legyünk. Gondolkodtam kicsit, aztán elmondtam á kereskedelmi utazót, aki a felső polcon volt. Neki tetszett, bár a poént, azt hiszem, nem értette meg. Korrigáltam a dolgot, és elmondtam az elnök és a vénlány

esetét. A lány sokáig kacagott, kapálózott csodálatos hosszú lábával. Ekkor magamba döntöttem egy adag brandyt, és elmeséltem az özvegyasszony történetét, akinél a falon gomba nőtt. A lány lecsúszott a földre, majdnem felborította a tálcát. A hóna alá nyúlva felemeltem, a fotelba ültettem, és előadtam még egy történetet: a részeg bolygóköziről és a kollégista lányról. Itt beszaladt Vaina néni, és ijedten kérdezte, mi történik Vuzival, nem csiklandozom-e. Vaina néninek is öntöttem brandyt, én elmondtam neki az írről szóló sztorit, aki kertész akart lenni. Vuzi majdnem megfulladt, Vaina néni pedig szomorú mosollyal elmondta, hogy Tuur vezérezredes szerette mesélni ezt a történetet, amikor jókedvű volt, csak ott, úgy emlékszik, nem írről, hanem négerről volt szó, s nem kertész, hanem a zongorahangoló állására pályázott. “S tudja, Iván, ez a történet nálunk valahogy másképp végződött” - mondta

elgondolkozva. Ebben a pillanatban észrevettem, hogy Lan áll az ajtóban, és bennünket néz. Intettem neki és elmosolyodtam. Mintha észre sem vette volna, ekkor kacsintottam neki, és magamhoz intettem az ujjammal. - Kinek kacsingat? - kérdezte Vuzi, a hangja kissé megtört a nevetéstől. - Ez Lan - mondtam én. Mégis élvezet volt a lányra nézni; szeretem nézni, ha nevet valaki, különösen olyan ember, mint Vuzi, aki szép, és még majdnem gyermek. - Hol van Lan? - csodálkozott. Lan nem volt az ajtóban. - Lan nincs itt - mondta Vaina néni, aki helyeslőén szagolgatta brandys kupicáját, és semmit sem vett észre. - A fiú ma Zirokékhoz ment születésnapra Ha tudná, Iván - Miért mondja azt, hogy Lan? - kérdezte Vuzi, s újra hátrapillantott, az ajtó felé. - Lan itt volt - magyaráztam. - Integettem neki, ő meg elszaladt - Ja, nagyon ideges ez a gyerek - mondta Vaina néni. - Nehéz időkben született, a mai iskolákban pedig egyáltalán nem tudják,

hogyan kell bánni az ideges gyerekekkel. Ma elengedtem vendégségbe - Mi is megyünk mindjárt - mondta Vuzi. - Elkísér engem Csak kissé kikenceficézem magam, mert maga miatt minden szétkenődött rajtam. Maga meg közben öltözzön fel illedelmesen. Vaina néninek nem lett volna ellenére, ha még maradhat, elmond nekem valamit, sőt esetleg megmutathatja Lan fényképalbumát, de Vuzi magával cipelte, és hallottam, ahogy az anyját kérdezgette az ajtó mögött: “Hogy is hívják őt? Sehogyan sem tudom megjegyezni Vidám bácsika, mi?” “Vuzi!” - szólt rá szemrehányóan Vaina néni. Kitettem az ágyra az egész ruhatáramat, és azt próbáltam kitalálni, hogyan képzeli el Vuzi az illedelmesen öltözött embert. Eddig úgy tűnt, hogy meglehetősen rendesen vagyok öltözve. Vuzi cipősarkai már türelmetlenül szteppeltek a dolgozószobában Miután semmit sem tudtam kitalálni, behívtam. - Ez minden, amije van? - mondta, összehúzva az orrát. - Nem

felel meg? 50 - Hát jól van, elmegy Vegye le a zakót, s vegye fel ezt a hawaii inget vagy inkább ezt. Hogyan öltöznek maguknál Tunguziában? Gyorsabban! Nem-nem, az inget is vegye le. - Hogyan, a meztelen testemre? - Hát maga mégiscsak tunguz. Hova készül? A sarkvidékre? A Marsra? Mi az, ami a lapockája alatt van? - Egy méhecske megcsípett - mondtam, s sietősen magamra húztam a hawaii inget. Menjünk Az utcán már sötét volt. A lumineszkáló lámpák holt fénnyel világítottak a fekete lombozaton keresztül. - Hová megyünk? - kérdeztem. - A központba persze Ne fogja meg a karomat, meleg van Legalább tud verekedni? - Tudok. - Ez jó, szeretem nézni. - Nézni én is szeretem Sokkal több ember volt az utcán, mint nappal. A fák alatt, a bokrok közt, a kapukban néhány fős csoportokban álldogáltak a nyugtalan emberek. Vadul szívták a recsegő, szintetikus szivarokat, nyerítettek, hanyagul és gyakran köpködtek, és hangosan, durva hangon

beszéltek. Minden csoport felett zajongtak a rádiók Az egyik lámpa alatt bendzsó kopogott, és két kamasz, aki vonaglott és hajladozott, vad kiáltásokkal táncolta a divatos flágot, ami egy rendkívül szép tánc, ha valaki tudja táncolni. A kamaszok tudták Körülöttük állt a társaságuk, melynek Dl tagjai szintén vadul kiáltoztak, és ütemesen tapsoltak. - Táncoljunk talán? - javasoltam Vuzinak. - Na nem - sziszegte, megfogta a kezemet, és meggyorsította lépteit. - Miért nem? Nem tud flágot táncolni? - Inkább a krokodilokkal fogok járni, mint ezekkel - Kár - mondtam én. - Rendes fickók - Igen, mindegyikük külön-külön - mondta Vuzi ideges nevetéssel. - És nappal A fiúk az útkereszteződéseknél ácsorogtak, a lámpaoszlopok alatt rajzottak, szögletesek voltak, agyondohányozták magukat; köpések, csikkek és cukorkapapírok garmadáját hagyták maguk után a járdákon. Idegesek voltak és szándékoltan melankolikusak. Szomjasak, hajlott

hátúak, minduntalan körülnéztek Szörnyen nem akartak hasonlítani a maradék világra, s ugyanakkor nagy igyekezettel utánozták egymást és két-három népszerű filmhőst. Nem voltak túl sokan, de szem-beötlöttek, s állandóan az volt az érzésem, hogy minden város, az egész világ velük van tele: talán azért, mert joguk volt arra, hogy minden város és az egész világ az övéké legyen. S számomra valami sötét titok volt bennük. Hisz magam is egykor így álldogáltam minden este a társasággal, amíg nem kerültek elő az igaz emberek, akik elvittek bennünket az utcáról; később nagyon sokszor láttam az ilyen társaságokat a földgolyó minden városában, ahol nem volt elég leleményes ember. De sohasem tudtam teljesen megérteni, mi az az erő, amely elszakítja, elfordítja, elviszi ezeket a gyerekeket a jó könyvektől, amelyekből oly sok van; a sporttermektől, amelyekből épp elegendő van ebben a városban; végül a televíziótól, s

kiűzi az esti utcákra cigarettával a foguk közt és tranzisztorral a fülükben, hogy álljanak, köpdössenek (minél messzebbre), nyerítsenek (minél undokabbul), és ne csináljanak semmit. Valószínűleg tizenöt éves korban a világ összes javai közül valóban vonzónak 51 csak az egyik tűnik: saját jelentőségünk érzete és az a képesség, hogy általános elragadtatást váltsunk ki, vagy legalábbis felhívjuk magunkra a figyelmet. Minden egyéb kibírhatatlanul unalmasnak tűnik, többek közt vagy különösen az óhajok elérésének azok az útjai, amelyeket a felnőttek fáradt és ingerült világa ajánl - Itt pedig az öreg Ruen lakik - mondotta Vuzi. - Minden este új nője van Az öreg szivar úgy rendezte be a dolgokat, hogy a nők maguk mennek őhozzá. A zűr idején levágták a lábát Látja, nincs világosság, hallgatják a lemezjátszót. Pedig olyan csúnya, mint a halálos bűn! - Jó az élete annak, akinek fél lába van - mondtam

szórakozottan. A lány persze elnevette magát, majd folytatta: - Itt pedig Szusz lakik. Ő halász Ez aztán a legény! - Halász? - kérdeztem. - És mivel foglalkozik ez a halász Szusz? - Halászik. Mit csinálnak a halászok? Halásznak Vagy azt kérdezi, hogy hol dolgozik? - Nem, azt kérdezem, hol halászik. - A metróban - Hirtelen megakadt. - Figyeljen ide, maga nem halász? - Én? Miért, észre lehet venni? - Valami van magában, mindjárt észrevettem. Ismerjük azokat a méhecskéket, amelyek megcsípik az ember hátát. - Valóban? - kérdeztem. Karon fogott. - Meséljen valamit - mondta hízelgőén. - Sohasem volt ismerős halászom Ugye, mesél valamit? - Persze Meséljek a pilótáról és a tehénről? Megrángatta a könyökömet. - Nem, igazán - Milyen meleg este van - mondtam. - Jó, hogy levette rólam a zakót - Úgyis mindenki tudja. Szusz is mesél, mások is - Igen? - kérdeztem érdeklődéssel. - És miket mesél Szusz? Mindjárt elengedte a kezemet. -

Én magam nem hallottam A lányok mesélték. - S mit meséltek a lányok? - Hát Sok mindent Lehet, hogy hazudnak. Lehet, hogy Szusznak ehhez semmi köze - Hm - mondtam én. - Csak semmi rosszat ne gondolj Szuszról, rendes fiú és nagyon hallgatag. - Mi közöm Szuszhoz? - mondtam, hogy megnyugtassam. - Nem is láttam Újból karon fogott, és lelkesen azt mondta, hogy mindjárt iszunk valamit. - Itt az ideje, hogy együtt igyunk - mondta. Már tartósan pertuban volt velem. Befordultunk a sarkon, és egy nagy útra értünk ki Itt világosabb volt, mint nappal. Ragyogtak a lámpák, világítottak a falak, sokszínű fényben úsztak a kirakatok. Nyilván ez volt Amad paradicsomának egyik köre De én valahogy másképp képzeltem mindezt. Azt vártam, hogy tomboló zenekarokat, vonagló párokat, félmeztelen vagy meztelen embereket látok. Itt pedig viszonylagos nyugalom honolt. Sokan voltak itt, s véleményem szerint mindenki részeg, de kitűnően és változatosan voltak

öltözve, s mind vidám volt. S majdnem mindenki dohányzott Nem lengett egy csöpp szellő sem, s a szürke dohányfüst hullámai, mint egy agyonfüstölt 52 szobában, a lámpák körül imbolyogtak. Vuzi becipelt engem egy helyiségbe, ismerősöket talált magának, és megszökött; megígérte, hogy később megtalál. A nép itt tömör falként állt. Engem a pulthoz szorítottak, s észre sem vettem, már le is nyeltem egy kupica keserűt. Egy idősebb, barna arcú bácsi, akinek csak úgy sárgállott a szeme fehérje, ezt búgta az arcomba: - Kuen megsebezte a lábát, ugye? Bros artiknak ment, s most már semmire sem jó. Ez már három, ugye? Jobbról nincs senkijük, Finni van jobbról, de ez még rosszabb, mint ha senki sem volna. Ő csak egy pincér, és kész Ugye? - Mit iszik? - kérdeztem. - Én egyáltalán nem iszom - mondta méltósággal a barna, törkölyszagot árasztva. Sárgaságom van Hallott ilyesmiről? Mögöttem valaki legurult egy bárszékről.

A zaj hol elült, hol felerősödött A barna ember erőlködve kiabált valami ipséről, aki a munkahelyén elrontotta a gumicsövet, és majdnem meghalt a friss levegőtől. Nehéz volt bármit is megérteni, mert körös-körül kiabálva mesélték a különböző történeteket. - Ő, a hülye, megnyugodott és elment, a nő pedig hívott egy tehertaxit, rátetette a vackait, és megrendelte: vigyék ki a városon túlra, és ott dobják ki - Én pedig a te televíziódat a vécémbe sem teszem be. Az Omegánál jobbat úgysem lehet kitalálni, van egy mérnök szomszédom, ő ezt egyenesen megmondja. Az Omegánál jobbat, mondja, ki sem lehet találni - Így a nászútjuk be is fejeződött. Visszajöttek, az apja - aki pedig bokszoló - elcsalta a fiút a garázsba, ott ájulásig elagyabugyálta, orvost kellett hívni - Na jó, vettünk hármunknak Náluk meg, tudod, mi a szabály: vegyél mindent, amit akarsz, de nyeld le azt, amit elvettél. Ő pedig már belejött Vegyünk,

aszongya, még Ők pedig már mellettünk járnak és néznek Na, gondolom, elég volt, ideje ereket oldani - Kislány, a te melleddel egy csöpp bánatom se lenne, ilyen mell egy az ezerből, ha akad, ne gondold, hogy bókolok, ezt nem szeretem A mellettem megüresedett bárszékre felkapaszkodott egy sovány kislány, frufru-ja az orra hegyéig lógott. Kis ökleivel verni kezdte a pultot, kiabálva: “Mixer! Mixer! Inni!” A zaj megint kissé elült, s meghallottam, hogy mögöttem ketten tragikus hangon suttogják egymásnak: “S hol szerezted?” “Bubánál. Ismered Bubát? Mérnök” “És igazi?” “Szörnyűség, meg lehet dögleni!" “Még valami tabletták kellenek hozzá" “Csendesebben, te" “Jól van, hát ki hallgatna ki bennünket Van nálad?" “Buba egy csomaggal adott, azt mondja, ez minden patikában ömlesztve kapható Nesze, nézd" Szünet. “De Devon Mi ez?" “Valami gyógyszer, mit tudom én" Hátranéztem Az egyik

pirospozsgás volt, az inge derékig nyitva, a melle szőrös. A másik meg elcsigázott, pórusos orrú. Mindketten rám néztek - Iszunk egyet? - javasoltam. - Alkoholista - mondta a pórusos orr. - Nem kell, nem kell, Pat - mondta a pirospozsgás. - Ne gurulj be, kérlek - Ha kell Devon, adhatok - mondtam hangosan. Hátrahőköltek. A pórusos orr óvatosan körülnézett A szemem sarkából észrevettem, hogy néhány arc felénk fordult, és várakozóan megmerevedett. - Gyere, Pat - mondta félhangon a pirospozsgás. - Gyere, hagyjuk a csudába Valaki a vállamra tette a kezét. Hátrapillantottam: egy lebarnult, hatalmas izomzatú szép férfi állt mögöttem. 53 - Igen? - szóltam. - Barátom - mondta barátságosan -, hagyd ezt. Hagyd abba, amíg nem késő Orrszarvú vagy? - Víziló vagyok - szellemeskedtem. - Ne csináld, komolyan beszélek. Talán megvertek? - Kékre-zöldre. - Jól van, ne keseredj el. Ma téged, holnap te A Devon meg a hozzá hasonlók: ócska

vacakok, hidd el nekem. Sok vacak dolog van a világon, de ez a vacakok vacakja, érted? A frufrus kislány azt tanácsolta nekem: - Vágd szájon, mit akaszkodik rád Ronda spicli - Leittad magad, te hülye - mondta nyugodtan a lebarnult, és hátat fordított nekünk. A félig átlátszó ingbe burkolt háta óriási volt, az izmok csak úgy domborodtak rajta. - Semmi közöd hozzá - mondta a kislány a hátának. Majd hozzám fordult - Figyelj ide, barátom, hívd ide a mixert, én hiába kiabálok neki. Odaadtam neki a poharamat, és megkérdeztem: - Mit lehetne itt csinálni? - Mindjárt megyünk mind - mondta a kislány. Megitta a szeszt, a szeme zavarossá vált. - De hogy sikerül-e csinálni valamit, az a szerencse dolga Ha nincs szerencséd, sehova sem jutsz be. Vagy pénz kell, ha a mecénásokhoz mész Valószínűleg nem vagy idevalósi. Nálunk ezt a keserűt senki sem issza Hogyan éltek ott, mesélhetnél Nem megyek ma sehova, a Szalonba megyek. Pocsék a hangulatom,

semmi sem segít Anyám azt mondja: szülj egy gyereket. De hát az is unalmas, minek az nekem Lehunyta a szemét, az állat összefont ujjaira támasztotta. Valahogy egyszerre nyeglének is, megbántottnak is látszott. Megpróbáltam felélénkíteni, de már rám sem hederített, s hirtelen újból ordítozni kezdett: “Mixer! Inni-i! Mixer!" Szememmel Vuzit kerestem. Sehol sem volt látható A kávéház már kezdett kiürülni Mindenki sietett valahova. Én is lemásztam a bárszékről, és kimentem Az utcákon emberáradatok folytak Mindenki egy irányba ment, s egy perc múlva a tömeg egy térre sodort ki. A tér nagy és rosszul megvilágított volt: egy széles, komor térség, amelyet a lámpák és a kirakatok fénygyűrűje határolt. S tele volt emberekkel Az emberek szorosan egymás mellett álltak: férfiak és nők, kamaszok, legények és lányok; mindenki egy helyben topogott, és várt valamire. Alig beszélgettek Hol itt, hol ott villantak fel a cigaretták

fényei, megvilágítva az összeszorított ajkakat és a behúzott arcokat. Majd a beállott csendben óraütés szólalt meg, s a tér fölött óriási fényszórók gyúltak ki. Három volt: piros, kék és zöld; szabálytalan formájúak voltak, lekerekített háromszögekre emlékeztettek. A tömeg hullámzott egyet, majd megmerevedett Körülöttem csendesen mozgolódtak, eloltották a cigarettákat. A - fényszórók egy pillanatra kialudtak, majd sorba kezdtek kigyulladni és elaludni: piros-kék-zöld, piroskék-zöld Forró levegő hullámát éreztem az arcomon, hirtelen elszédültem. Körülöttem mozgolódtak. Lábujjhegyre álltam A tér közepén az emberek mozdulatlanul álltak; az volt a benyomásom, hogy megdermedtek, és csak azért nem esnek el, mert a tömeg tartja őket. Piros-kék-zöld, piros-kék-zöld Megmerevedett, felfelé néző arcok, fekete, kitátott szájak, mozdulatlan, kidülledt szemek. Még nem is pislogtak a fényszórók alatt Már teljes csend

volt, s összerezzentem, amikor egy átható női hang tőlem nem messze felkiáltott: “Drozska!” S azonnal a hangok tucatjai válaszoltak: “Drozska! Drozska!” A tér kerületén lévő járdákon álló emberek a fényszórók felvillanásának ütemére tapsolni kezdtek, és monoton hangon skandálták: “Drozs-ka! Drozs-ka! Drozs-ka!” Valaki éles 54 könyökével megtámasztotta a hátamat. Rám akaszkodtak, előretoltak, a tér közepére, a fényszórók alá. Tettem egy lépést, még egyet, majd elindultam a tömegen keresztül, szétlökve a megdermedt embereket. Két kamasz hirtelen vadul vergődni kezdett, görcsösen megragadták, karmolták és teljes erővel verték egymást, de mozdulatlan arcuk továbbra is a felvillanó ég felé fordult Piros-kék-zöld, piros-kék-zöld. S ugyanolyan váratlanul a kamaszok újból megdermedtek. És itt végre megértettem, hogy mindez rendkívül vidám dolog. Mindannyian kacagtunk Tágas lett a tér, megszólalt a

zene Egy kedves kislányt ragadtam meg, s táncolni kezdtünk, mint azelőtt, ahogy illik, mint régesrégen, mint mindig, gondtalanul, hogy szédüljünk, hogy mindenki gyönyörködjön bennünk, mi pedig oldalt leálltunk, és én nem engedtem el a kezét, és nem kellett beszélni semmiről, és a lány egyetértett velem, hogy a sofőr nagyon furcsa ember. Utálom az alkoholistákat, mondta Rimaier, ez a bibircsókos orr pedig egy igazi alkoholista, de mi van a Devonnal, mondtam én, hogyan legyünk meg Devon nélkül, amikor nagyszerű állatkertünk van, a bikák szeretnek az ingoványban feküdni, az ingoványból meg állandóan szállnak a muslincák, Rim, mondtam én, valami hülyék azt mondták, hogy te ötvenéves vagy, micsoda badarság, huszonötnél többet nem adnék neked, ez pedig itt Vuzi, meséltem neked róla, hát akkor én zavarlak titeket, mondta Rimaier. Senki sem zavarhat bennünket, mondta Vuzi, ez pedig Szusz, a legjobb halász, megfogta a löttyentőt,

és pont a szemén találta el a raját, Huger pedig megcsúszott, és beesett a vízbe, még csak az hiányzik, hogy belefulladj, mondta Huger, nézd, már az úszónadrágod is feloldódott, milyen nevetséges maga, mondta Lan, hisz van ilyen játék: a gengszter és a kisfiú, emlékszik, Máriával játszott Jaj, de jól érzem magam, miért nem éreztem magam ilyen jól még soha az életben, oly kár, hisz mindennap lehetett volna jó, Vuzi, mondtam én, milyen derék emberek vagyunk mindannyian, Vuzi, az embereknek még sohasem volt olyan fontos feladatuk, Vuzi, s mi azt megoldottuk, csupán egyetlenegy probléma volt a világon: visszaadni az embereknek a szellemi tartalmat, a szellemi gondokat, nem, Szusz, mondotta Vuzi nagyon szeretlek, Oscar, olyan kedves vagy, de bocsáss meg, kérlek, azt akarom, hogy ez Iván legyen, átöleltem és rájöttem, hogy meg lehet csókolni, s azt mondtam: szeretlek Bah! Bah! Bah! Valami recsegve pukkant az éjjeli égben, éles, csengő

szilánkok estek ránk, s mindjárt hideg lett és kényelmetlen. Géppuskasorozatok voltak Dübörögtek a géppuskasorozatok. “Feküdj, Vuzi!” - ordítottam el magam, bár még nem értettem semmit, a földre dobtam őt, s ráestem, hogy eltakarjam a golyóktól, s akkor pofozni kezdtek engem. Tra-ta-ta-ta-ta Körülöttem palánkszerűen álltak a megdermedt emberek. Egyesek kezdtek magukhoz térni, értelmetlenül mozgatták a szemük fehérjét. Félig feküdtem egy padszerűen kemény ember mellén, pontosan a szemem előtt volt a szélesen tátott szája, az állán fénylett a nyála Kék-zöld, kék-zöld, kék-zöld Valami hiányzott. Fülsiketítő sikolyok és szitkozódások hallatszottak, valaki hisztérikusan dobálta magát és visított. A tér felett egyre hangosabbá vált a sűrű gépzaj. Nagy nehezen felemeltem a fejem A fényszórók pont felettem voltak, a kék és a zöld egyenletesen fel-fellobbant, a piros pedig kialudt, s róla hullott alá az

üvegszemét. Tra-ta-ta-ta-ta! - s akkor kipukkadt és elaludt a zöld fényszóró. A kéknek a fényében pedig sietség nélkül átúszott két szétterpesztett szárny, amelyről zuhantak lefelé a lövések pirosas villámai. Újból megpróbáltam a földre dobni magam, de ez lehetetlen volt, úgy álltak körülöttem, mint az oszlopok. Valami ocsmány reccsenés hallatszott közvetlen közelemben, felrepült egy sárgászöld füstfelhő, undorító bűz terjengett. Pak! Pak! Még 55 két felhő felrepült a tér fölé. A tömeg felüvöltött, és mozgolódni kezdett A sárga füst erős volt, mint a tormás mustár, kicsordult a könnyem és a nyálam, elsírtam és elköhögtem magam, körülöttem is mindenki sírni, köhögni és kiabálni kezdett: “A gazemberek! Huligánok! Verjük az intelleket!” Újból felhallatszott egy motor erősödő bugása. A repülőgép jött visszafelé. “Feküdjetek le, ti idióták!" - kiáltottam Körülöttem mindenki

egymásra esett. Tra-ta-ta-ta-ta-ta! Ezúttal a géppuskás mellélőtt, s a sorozat a szemközti házat érte, viszont a gázbombák újból pontosan a célba estek. A tér körüli fények kialudtak, kialudt a kék fényszóró, s a vaksötétségben kitört a verekedés. Hetedik fejezet Nem tudom, hogyan értem el ezt a szökőkutat. Valószínűleg egészséges ösztöneim vannak, és éppen a közönséges hideg víz volt az, amire szükségem volt. Ruhástul bemásztam a vízbe, és lefeküdtem. Mindjárt könnyebb lett A hátamon feküdtem, az arcomra hullott a vízpermet, s ez rendkívül kellemes volt. Egészen sötét volt itt, az ágakon és a vízen keresztül gyéren világítottak a csillagok, s teljes volt a csend. Nem tudom, miért, néhány percig figyeltem egy fényesebb csillagot, amely lassan haladt az égen, majd megértettem, hogy ez az Európa nevű közvetítő szputnyik; arra gondoltam, mily messze van innen, s milyen bántó és értelmetlen, ha eszembe jut

az az undok keveredés a téren, az undorító szitkozódás és visítás, a gázbombák köpetkrákogása és a rothadt bűz, amely kifordítja az ember gyomrát és tüdejét. Eszembe jutott: itt úgy értelmezik a szabadságot, mint a szükségletek fokozását és gyors kielégítését, elferdítik az ember természetét, mert sok értelmetlen és ostoba kívánságot, szokást és legképtelenebb ötletet keltenek fel magukban Az utánozhatatlan Peck szerette idézni az öreg Zoszimát, amikor az kezét dörzsölve körözött a megterített asztal körül. Akkor még taknyos diákok voltunk, és egészen komolyan azt képzeltük, hogy az ilyen kinyilatkoztatások a mi időnkben csupán arra valók, hogy az ember megcsillogtassa a műveltségét és a humorérzékét Ebben a pillanatban valaki vagy tízlépésnyire, tőlem zajosan belepottyant a vízbe. Először rekedten köhögött, krákogott, és fújta az orrát, úgyhogy sietve kimásztam a vízből, majd elkezdett

fröcskölni, kis időre elcsendesedett, majd hirtelen szitkozódni kezdett. - Szégyentelen serkék - morogta -, ribancok disznó kutyák Az eleven emberekre! Büdös hiénák, ronda korcsok Művelt szörnyek, csúszómászók - Újból bőszen elkrákogta magát. - Fáj nekik, hogy az emberek szórakoznak Az arcomra léptek a gazemberek - Fájdalmasan felnyögött. - Legyen átkozott az a drozska, hogy még egyszer elmenjek oda! Újból felnyögött, és kiemelkedett a vízből. Hallottam, ahogy folyik róla a víz Homályosan láttam a sötétben imbolygó alakját. Ő is észrevett engem - Hé, barátom, van rágyújtanivalód? - szólt oda. - Volt - mondtam én. 56 - Gazemberek! - mondta ő. - Nekem se jutott eszembe, hogy kivegyem Teljes díszben ugrottam bele. - Odacsoszogott hozzám, leült mellém - Valami hülye az arcomra lépett közölte - Rám is rám tapostak - mondtam én együttérzően. - Megkergült mind - Nem, mondd meg nekem, honnan veszik a könnygázt? -

kérdezte. - És a géppuskákat. - És a repülőgépeket - tettem hozzá. - Hát a repülőgép az semmi! - mondta. - Nekem is van repülőgépem Olcsón vettem, csupán hétszáz koronáért Mit akarnak, azt nem értem! - Huligánok - mondtam én. - Szét kell verni a pofájukat, és kész Epésen elnevette magát. - Hogyne, láttunk ilyeneket! Úgy kicsinálnak téged Gondolod, nem verték őket? De még hogyan! Ám úgy látszik, kevés volt A földbe kellett volna őket beleverni, kölykeikkel együtt, mi pedig csak tátottuk a szánkat Most meg ők vernek minket. A nép ellágyult, én mondom neked. Mindenki köp mindenre Ledarálja a négy óráját, iszik egyet, és drozskára megy, és akár ágyúval lőhetsz rá. - Kétségbeesve ráütött vizes derekára. - Hisz voltak, azt mondják, olyan idők! - ordította el magát - Pisszenni sem mertek! Ha valaki közülük csak nyivákolt egyet, éjjel fehér lebernyegekben vagy fekete ingekben jöttek hozzá, kiverték a fogát -

és a táborba vele, hogy ne ugasson A fiam meséli, az iskolában mindenki a fasisztákat szidja: jaj, a négereket bántották, jaj, a tudósokat üldözték, jaj, a táborok, jaj, a diktatúra! Nem üldözni kellett volna, hanem a földbe beleverni, hogy írmagjuk sem maradjon! - Hosszan szipogott, tenyerét végighúzta az orra alatt. - Holnap reggel dolgozni kell, nekem meg a pofámat lenyúzták Gyere, igyunk egyet, nehogy megfázzunk Átmásztunk a bokrokon, és kijutottunk az utcára. - Itt a sarkon túl van a Kismenyét - közölte az útitársam. A Kismenyét tele volt vizes hajú, félmeztelen emberekkel. Úgy tűnt nekem, mindenki nyomott volt, zavart, és komoran dicsekedtek egymás előtt kék foltjaikkal és horzsolásaikkal. Néhány leány - csupán bugyiban - a villanykandalló mellett tülekedve szárította a szoknyáját. A férfiak platói módon paskolták meztelen testüket Útitársam mindjárt bemászott a tömegbe, és hadonászva, minduntalan két ujjal

fújva az orrát, felhívta a népet: “Verjük be a gazembereket a földbe!” Néhányan ernyedten támogatták. Orosz vodkát kértem, amikor pedig a lányok elmentek onnan, és felöltöztek, levettem hawaii ingemet, és odaültem a kandallóhoz. A mixer elém tette a poharat, és visszatért a pult mögé egy vaskos folyóirathoz, rejtvényt fejteni. A publikum beszélgetett - Kérdem én: minek kell lövöldözni? Nem volt elegük belőle? Mint a kisgyerekek, istenemre Csak tönkreteszik a javakat. - Banditák, a gengsztereknél is rosszabbak, de akárhogy is vesszük, ez a drozska is undorító - Így van. A minap a lányom azt mondja: láttalak téged, apa, olyan kék voltál, apa, mint egy hulla, nagyon félelmetes; pedig még csak tízéves, hogyan tudok a szemébe nézni, mi? - Hé, valaki! - mondta a mixer, de a fejét nem emelte fel. - Mi az: szórakozás, négy betű? - Na jó. De ki találta ki ezt? A drozskát is, az aromás vegyületeket is Na? Hát ez az - Ha

átázol, legjobb a brandy. 57 - Vártuk őt a hídon. Látjuk, jön, szemüveges, és hoz egy olyan csövet, üvegeset Megragadtuk - és le a hídról. Együtt a szemüvegével és a csővel, csak a lába kalimpált Aztán odaszalad az Orrlyuk, magához térítették, megnézte a hídról, ahogyan amaz bugyborékol. Aszongya, gyerekek, csak nem vagytok részegekhez egyáltalán nem az a hapsi, én ezt most látom először - Szerintem pedig olyan törvényt kell hozni, hogy ha családos ember vagy, ne mászkálj a drozskára - Hé, valaki! - mondta a mixer. - Mi az: irodalmi mű, öt betű? Könyv talán? - Az én szakaszomban is volt négy intell, géppuskások, így is van, úgy verekedtek, mint az ördögök. Emlékszem, amikor a raktárházból szöktünk, tudjátok, ahol most azt az üzemet építik, s ketten maradtak, hogy fedezzenek. Mellesleg szólva, senki sem kérte őket erre, kizárólag maguk vállalkoztak rá. Aztán visszatértünk, ők pedig egymás mellett

lógnak egy darun, meztelenek, s mindenüket forró vassal kitépték. így volt, érted? Most pedig arra gondolok: a másik kettő hol volt ma például? Talán ők voltak, akik könnygázzal vendégeltek meg engem, az ilyenek képesek - Hát sok mindenkit fellógattak. Bennünket is akasztottak különböző részünknél fogva. - Bele kell verni őket a földbe az orrukig, s kész! - Megyek. Mit üljek itt? Már gyomorégésem van Ott meg biztos már mindent rendbe hoztak - Hé, mixer, lányok! Egy utolsót! Az ingem megszáradt. Felöltöztem, és amikor a kávéház kiürült, áttelepedtem egy asztalhoz, s nézni kezdtem, ahogy a sarokban két választékosán öltözött, éltes ember szalmaszálon keresztül koktélt iszogat. Mindjárt feltűntek: a nagyon meleg éjszaka ellenére fekete öltönyben és fekete nyakkendőben voltak. Nem beszélgettek, egyikük meg állandóan az óráját nézte. Aztán megfeledkeztem róluk Na, Opir doktor, milyennek találta ezt a drozskát?

Ott volt a téren? Nem, ön persze nem volt ott. Pedig kár Érdekes lenne tudni, mit gondol erről. Egyébként az ördög vigye el magát Mi közöm ahhoz, mit gondol Opir doktor? Mit gondolok erről én magam? Mit gondolsz erről, jó minőségű fodrásznyersanyag? Jó lenne gyorsabban akklimatizálódni. Ne tömjék tele a fejemet indukcióval, dedukcióval és műszaki fogásokkal. A legfontosabb: gyorsabban akklimatizálódni. Idetartozónak érezni magam közöttük Most mindannyian újból kimentek a térre. Annak ellenére, ami történt, mégis újból kimentek a térre Én meg a legkevésbé sem kívántam, hogy kimenjek a térre. Szívesen hazamennék, és kipróbálnám az új ágyamat. S mikor megyek a halászokhoz? Intellek, Devon és halászok Intellek talán ez az itteni aranyifjúság? Devon A Devonra gondolni kell Oscarral együtt Most a halászok - Halászok: ez kissé vulgáris - halkan, de egyáltalán nem suttogva mondta az egyik fekete öltöny. - Minden a

temperamentumtól függ - mondotta a másik. - Személyesen én egyáltalán nem ítélem el Karagant. - Tudja-e, én sem ítélem el. Kissé kellemetlenül érint, hogy visszavette a befizetett részét. Egy gentleman nem viselkedik így - Elnézést, de Karagan nem gentleman. Csupán ügyvezető igazgató Innen van a kicsinyessége, az anyagiassága s bizonyos, úgy mondanám, bárdolatlansága 58 - Ne legyünk oly szigorúak. A halászok - érdekes dolog S őszintén szólva, nem látok alapot arra, hogy ne foglalkozzunk ezzel. A Régi Metró: egészen tiszteletreméltó Wilde elegánsabb, mint Nivel, de ezen az alapon nem mondunk le Nivelről - S komolyan kész lenne? - Akár azonnal Apropó, már öt perc múlva kettő. Menjünk? Felálltak, udvarias-barátságosán elköszöntek a mixertől, s a kijárat felé mentek. Elegánsak, nyugodtak, lekezelően dölyfösek. Ez csodálatra méltóan sikeres volt Hangosan ásítottam egyet, megjegyeztem: “Hát, kimegyek a térre” -

és utánuk osontam, félresöpörve az utamból a bárszékeket. Az utca alig volt megvilágítva, de mindjárt megláttam őket. Nem siettek Az, aki jobbról ment, alacsonyabb volt, s amikor az utcai lámpák alatt elhaladtak, látható volt, hogy a haja puha és ritka. Úgy tűnt, hogy már nem beszélgetnek. Megkerülték a kis parkot, befordultak egy egészen sötét sikátorba, visszahőköltek egy részegtől, aki megpróbált beszélgetésbe elegyedni velük, s hirtelen, anélkül hogy legalább egyszer is hátranéztek volna, eltűntek egy kertben, amely egy nagy, komor ház előtt terült el. Hallottam, ahogyan döngőn becsapódott egy nehéz ajtó Két perc múlva két óra Félretaszítottam a részeget, beléptem a kertbe, és leültem egy ezüstfestékkel befestett padra az orgonabokrok közt. A pad fából volt, a kerten keresztülvezető ösvényt felszórták homokkal. A ház bejáratát kék lámpa világította meg, melynek fényében az ajtó feletti balkont tartó

két kariatidát pillantottam meg. Nem valószínű, hogy ez metróbejárat lett volna, de ez még nem jelentett semmit, s elhatároztam, hogy várok. Nem kellett sokáig várnom. Lépések hallatszottak, s az ösvényen egy köpenyes alak jelent meg. Egy nő volt Nem mindjárt értettem meg, miért tűnt ismerősnek büszkén felvetett feje, melynek henger alakú frizurájában nagy kövek ragyogtak a csillagfényben. Közeledtére felálltam és megszólaltam, miközben megpróbáltam gúnyosan-tiszteletteljes hangzást adni a hangomnak: - Késik, nagyságos asszonyom, kettő már elmúlt. Egyáltalán nem ijedt meg. - Ne mondja! - kiáltott fel. - Csak nem késik az órám? Ugyanaz a nő volt, aki összeveszett a furgon vezetőjével, de persze nem ismert meg. Az ilyen megvetően lebiggyesztett alsó ajkú nők sohasem emlékeznek véletlen találkozásokra. Karon fogtam, és felmentünk a széles kőlépcsőn Az ajtó nehéznek bizonyult, mint egy reaktorakna teteje. A hallban nem

volt senki A nő, hátra sem nézve, a kezembe dobta a köpenyét, és előrement, én pedig egy pillanatra hátramaradtam, megnéztem magam egy óriás tükörben. Gaoej mester nagyszerű munkát végzett, de mégis jobb lesz árnyékban maradnom. Beléptünk a terembe Nem, ez bármi lehetett, csak nem metró. A terem nagy volt, és hihetetlenül régimódi A falakat fekete fa borította, öt méter magasan egy korláttal ellátott galéria húzódott. A széles mennyezetről szomorúan, csak ajkukkal mosolyogtak a rózsaszín/szőke angyalok. A terem majd egész területét puha fotelsorok foglalták el; a fotelokat préselt mintás bőrrel vonták be, igen masszívnak látszottak. A fotelokban hanyagul elterpeszkedve elegánsan öltözött emberek, többnyire idősebb férfiak foglaltak helyet. A terem mélyébe néztek, ahol koromfekete bársonnyal a háttérben egy fényesen megvilágított kép ragyogott. Senki sem nézett ránk. A hölgy az első sorok felé úszott, én pedig

beültem egy fotelba az ajtó közelében. Már majdnem biztos voltam abban, hogy hiába jöttem ide A teremben hallgattak és köhécseltek, a vastag szivarokból békésen szálltak a kékes füstcsíkok, a sok kopasz fej nyugalmasan fénylett a csillár alatt. A kép felé fordultam Nem sokat értek a 59 festészethez, de szerintem ez Raffaello volt, s ha nem is valódi, de igen tökéletes másolata. Öblös gongütés hangzott fel, s abban a pillanatban a kép mellett megjelent egy magas, sovány ember, fekete álarcban, nyakától a körméig fekete trikóba burkolva. Mögötte piros lebernyegben egy púpos törpe lépdelt bicegve. A törpe rövid, kinyújtott mancsaiban óriási, félelmetes kinézetű, matt fényű kardot tartott. A képtől jobbra megmerevedett, az álarcos ember pedig előrelépett, és tompa hangon megszólalt: - A mecénások nemes közössége törvényeinek és rendelkezéseinek megfelelően, a szent és megismételhetetlen művészet nevében, az

önök által nekem adományozott hatalmammal élve megvizsgáltam ezen kép történetét és erényeit, és most - Kérem, álljon meg! - hangzott fel élesen mögöttem. Mindenki hátrafordult. Én is hátranéztem, és megláttam, hogy három fiatal, láthatóan nagyon erős, választékos ódivatú sötét öltönybe öltözött ember merőn néz engem. Az egyik a jobb szemén monoklit viselt. Néhány másodpercig tanulmányoztuk egymást, majd a monoklis embernek megrándult az arca, a monokli kiesett. Azonnal felálltam Egyszerre felém indultak, puhán és hangtalanul léptek, mint a macskák. Megragadtam a fotelt: túlságosan masszív volt. Rám vetették magukat Ahogyan tudtam, fogadtam őket, és az elején minden jól ment, de nagyon gyorsan megértettem, hogy bokszerjeik vannak, s alig tudtam kitérni. Hátammal megtámasztottam a falat, és néztem rájuk, ők meg lihegve engem néztek. Még ketten maradtak A teremben kövecseitek A galériáról falépcsőn sietősen

jöttek lefelé még négyen, a lépcső nyikorgott és vinnyogott. Rosszul áll az ügy, gondoltam, és előreugrottam, hogy áttörjek. Nehéz munka volt, akárcsak Manilában, de ott ketten voltunk. Jobb lett volna, ha lőnek, akkor elvettem volna valamelyiktől a pisztolyt. De mind a hatan bokszerokkal és gumibotokkal fogadtak. Még szerencse, hogy nagyon kevés volt a hely A bal kezem használhatatlanná vált, amikor négyen hirtelen hátraugrottak, az ötödik pedig egy lapos, fénylő palackból leöntött engem valami hideg vacakkal. A teremben most kialudt a villany. Ezt a trükköt ismertem: most ők láttak engem, én pedig őket nem. S valószínűleg végem lett volna, de ekkor valami hülye kitárta az ajtót, és vastag basszus hangon bejelentette: “Bocsánatot kérek, szörnyen elkéstem, és úgy sajnálom" A fény felé vetettem magam a padlóra eső testeken keresztül, ledöntöttem az elkésőt, átrepültem a halion, kivertem a bejárati ajtót, és jobb

kezemmel tartva a balt, elkezdtem rohanni a homokúton. Senki sem üldözött, de kétutcányit szaladtam, amíg eszembe jutott megállni Rázuhantam a gyepre, és sokáig feküdtem a kemény füvön, nyitott szájon át kapkodva a meleg, párás levegőt. Mindjárt körém gyűltek a kíváncsiskodók Félkörben álltak, és mohón bámultak, még csak nem is beszélgettek. “Menjetek a fenébe” - mondtam végül, s felkeltem. Sietősen szétszéledtek Álltam egy kicsit, próbáltam megérteni, hol vagyok, majd hazafelé kezdtem csoszogni. Mára elegem volt Bár semmit sem értettem, mégis elegem volt. Akárkik legyenek is ezek a nemes mecénások - a művészet titkos rajongói vagy ki nem irtott arisztokrata összeesküvők vagy másvalakik -, fájdalmasan és kegyetlenül verekedtek, s a legnagyobb hülye a termükben, úgy látszik, mégis én voltam. Elhagytam a teret, ahol újból egyenletesen kigyulladtak a fényszórók, és torkok százai hisztérikusan ordították:

“Drozs-ka! Drozs-ka!” Ebből is elegem van. A kellemes álmok persze mindig jobbak a kellemetlen valóságnál, de nem álomban élünk Abban a kávéházban, ahol Vuzival voltam, megittam egy üveg jeges ásványvizet; amíg pihentem, néztem a rendőrségi őrjáratot, amely békésen álldogált a pultnál, majd kimentem, és 60 befordultam a Városmelléki utcámba. A bal fülem mögött teniszlabda nagyságú dudor nőtt ki. Imbolyogtam, és menet közben igyekeztem közelebb lenni a kerítéshez Majd a hátam mögött cipősarkak kopogását és hangokat hallottam. - a te helyed a múzeumban volt, nem pedig a kocsmában! - Dehogyis nem vagyok részeg. Hogyan-n n-nem érti, csupán egy üveg m-moseli - Micsoda förtelem! Leitta magát, egy ringyót szedett fel - Miféle ringyót? Ez egy modell - Összeverekedett a ringyó miatt, bennünket is erre kényszerített - M-miért hisznek nekik, és nem hisznek nekem? - Mert részeg vagy! Aljas vagy, mint ők, sőt rosszabb -

N-nem baj! N-nagyon jól megjegyeztem azt a karpereces gazembert Ne fogjanak engem! Magam megyek! - Semmit sem jegyeztél meg, testvér. A szemüvegedet abban a pillanatban leverték rólad, szemüveg nélkül pedig nem vagy ember, vakondok vagy Ne rugdoss, mert bedoblak a szökőkútba! - Figyelmeztetlek, még egy ilyen csíny, és kirúgunk. Egy részeg kultúrtróger: micsoda disznóság! - Ne tarts neki prédikációt, aludja ki magát - Fiúk! Itt van a gazember! Az utca üres volt, s a gazember nyilvánvalóan én voltam. Már tudtam hajlítani a bal karomat, bár még nagyon fájt, s megálltam, hogy átengedjem őket. Hárman voltak Fiatal fiúk, egyforma, a szemükbe húzott ellenzős sapkában. Az egyik, aki zömök és alacsony volt, vidáman és nagyon erősen karon fogva tartotta a másikat, egy magas, széles képű legényt, aki imbolygóit, és időnként váratlan mozdulatokat tett. A harmadik, sovány és hosszú, keskeny, sötét arcú fiú, kissé távolabb

lépdelt, a kezét a háta mögött tartotta. Amikor hozzám ért, az imbolygó langaléta határozottan fékezett. Az alacsony fiú megpróbálta elmozdítani, de hiába. A hosszú tett néhány lépést, és szintén megállt, a válla fölött türelmetlenül nézett hátra. - Megfogtalak, te mar-ha! - ordított fel a részeg, és szabad kezével megpróbált mellen ragadni. A kerítéshez hátráltam, és az alacsonyhoz szóltam: - Nem bántottam magukat. - Hagyd abba a disznólkodást! - mondta durván messziről a hosszú. - N-nagyon jól megjegyeztelek! - ordította a részeg. - Nem szöksz meg tőlem! Leszámolok veled! Szökdécselve közeledett felém, maga után húzva az alacsonyt, aki belekapaszkodott, mint egy rendőrségi bulldog. - De hát ez nem az! - beszélt a lelkére az alacsony, aki nagyon jól szórakozott. - Hisz az a drozskára ment, ez pedig józan - En-ngem nem tudsz becsapni - Utoljára figyelmeztetlek, kirúgunk! - Megijedt a gazember! Levette a karperecet!

- Hisz nem látod őt! Hisz nincs rajtad a szemüveg, te balga! - Én-n min-ndent nagyszerűen látok! És ha nem is az - Hagyd abba végre! A hosszú mégis odajött, és megragadta a részeget a másik oldalról. 61 - Hát menjen már! - mondta nekem ingerülten. - Mit álldogál itt? Nem látott még részeget? - Ne-em, tőlem nem menekülsz! Mentem az utamra. Már közel voltam a házhoz A kompánia zajosan jött mögöttem - Ha úgy tetszik, keresztüllátok rajta! A t-t-természet koronája Leitta magát hányásig, p-pofán vágott valakit, m-maga is kapott, s n-nem kell neki semmi más Engedjetek, m-móresre tanítom - Hova jutottál, úgy vezetünk téged, mint egy gengsztert - N-ne vezess! Gyűlölöm őket! Drozskák Vodka Nők Értelmetlen kocsonya - Igen, persze, nyugodj meg Csak el ne ess! - Elég a szer-szem-rehányásból! Meguntam a farizeuskodástokat a pur-puritánságtokat Tépni kell! Lőni! Mindenkit letörölni a föld színéről! - De leszopta magát! Én

meg azt hittem, hogy már kijózanodott - Jó-zan vagyok! Mindenre emlékszem. Huszonnyolcadikán Na, nem így van? - Pofa be, te hülye! - Cs-cs-s-s l-igaz! Az ellenség résen van Gyerekek, itt volt valahol egy spicli Hisz beszéltem vele Levette a karperecet, a gazember De én ezt a spiclit még huszonnyolcadika előtt - Elhallgatsz már! - Cs-cs-s-s! Kész! Egy szót se többet És ne féljetek, az aknavetőkről gondoskodom - Mindjárt megölöm ezt az alávalót - A szci-civilizáció ellenségeire Másfél ezer méter könnygázt, személyesen Hat szektor Jaj! Már a házam kapujánál voltam. Amikor hátranéztem, a magas arccal lefelé feküdt, az alacsony guggolt felette, a hosszú pedig kissé oldalt állt, és bal kezével jobb tenyerének élét dörzsölte. - Minek tetted ezt? - kérdezte az alacsony. - Hisz rokkanttá tetted - Elég volt a fecsegésből! - mondta a hosszú szenvedélyesen. - Sohasem szokunk le a fecsegésről. Sehogyan sem szokunk le az ivásról Elég!

Legyünk olyanok, mint a gyerekek, Opir doktor, gondoltam én, igyekezve hangtalanul becsúszni az udvarra. Kissé megfogtam a kapu szárnyait, hogy ne kattanjanak, ha becsukódnak. - S hol van az? - kérdezte a hosszú, lehalkítva a hangját. - Kicsoda? - Az az ipse, aki előttünk ment - Letért valahova - Nem láttad, hova? - Törődtem is én azzal! - Kár Na jó, fogd meg ezt a részeget, és menjünk. Az almafák árnyékából néztem, ahogyan elvonszolták a részeget a kapu előtt. A részeg szörnyen hörgött. A házban csend volt. Bementem hozzám, levetkőztem, és forró vízzel lezuhanyoztam A hawaii ingem és a sortom könnygázszagot árasztott, tele voltak a világító folyadék zsíros foltjaival. A szemétbe dobtam őket Majd megnéztem magam a tükörben, és újból 62 elcsodálkoztam, milyen könnyen megúsztam: egy dudor a fülem mögött, egy jókora kék folt a bal vállamon és néhány horzsolás a bordáimon. Meg a lenyúzott ökleim Az

éjjeliasztalkán egy értesítést találtam, amelyben tisztelettudóan ajánlották, hogy fizessem be a lakbért az első harminc napra. Az összeg tekintélyes volt, de tűrhető Leszámoltam néhány bankót, és beledugtam az előrelátóan odakészített borítékba, majd az ágyra feküdtem; az egészséges karomat a fejem fölé raktam. Az ágynemű hűvös és ropogós volt, a nyitott ablakon sós tengeri levegő áramlott. A fülem fölött otthonosan sistergett a fonor. Szerettem volna kicsit gondolkodni alvás előtt, de túlságosan elcsigázott voltam, és gyorsan elszunnyadtam. Valami felébresztett. Kinyitottam a szemem, és feszülten hallgatóztam Valahol a közelben vagy sírtak, vagy vékony gyermekhangon énekeltek. Óvatosan felemelkedtem, és kihajoltam az ablakon. Egy vékony, szaggatott hang azt mormolta: “kis időt eltöltenek a koporsóban, kijönnek és élnek, mint élők az élők közt”. Szipogás hallatszott. Messziről, mint a szúnyogzümmögés,

hallatszott: “Drozs-ka! Drozs-ka!” A panaszos hang folytatta: “a vért a földdel elkeverve, nem eszik”. Az jutott az eszembe, hogy Vuzi részegen sír és mormol emeleti szobájában, s halkan odaszóltam: “Vuzi!" Senki sem felelt. A vékony hang most felkiáltott: “Távozz a hajamtól, távozz a húsomtól, távozz a csontjaimtól!” - s akkor megértettem, ki az. Átmásztam az ablakpárkányon, leugrottam a fűbe, és beléptem a kertbe, a szipogásra figyelve. A fák között fényt láttam, s hamarosan egy garázsra bukkantam. Kapuja félig nyitva volt, s én benéztem oda. Egy óriási fénylő Opel állt ott A szerelőasztalkán két gyertya égett Illatos benzin és forró viasz szagát éreztem. A gyertyák alatt egy svéd padon, hosszú, fehér ingben és mezítláb Lan ült, a térdén megtépázott, vastag könyvet tartott. Szélesre tárt szemekkel nézett rám, az arca teljesen fehér és a rémülettől dermedt volt. - Mit csinálsz itt? - kérdeztem

és beléptem. Szótlanul nézett rám, majd remegni kezdett. Hallottam, ahogy vacog a foga - Lan, barátom - mondtam én. - Úgy látszik, nem ismertél meg Én vagyok, Iván Leejtette a könyvet, kezét a hóna alá dugta. Mint ma reggel, most is verejtékes lett az arca. Mellé ültem, átöleltem a vállát Erőtlenül hozzám dőlt Remegett Ránéztem a könyvre. Egy bizonyos Naf doktor boldogította az emberiséget egy művel, melynek címe: Bevezetés a nekrotikus jelenségekről szóló tudományba. A kis asztal alá rúgtam a könyvet. - Kié ez a kocsi? - kérdeztem hangosan. - A anyué - Egy kitűnő Ford. - Ez nem Ford. Ez Opel - Igazad van, Opel Vagy kétszáz mérföld, mi? - Igen - S hol szereztél gyertyát? - Vettem. - Ne mondd! Nem is gondoltam, hogy a mi időnkben gyertyát is árulnak. Miért, nálatok itt kiégett a körte? Tudod, lementem a kertbe, hogy egy almát szakítsak, és látom, a garázsban fény van Szorosan mellém csúszott, és suttogva mondta: -

Maga maga még egy kicsit maradjon. - Jó. Vagy oltsuk el a fényt, és menjünk hozzám? 63 - Nem, oda nem szabad. - Hova nem szabad? Magához. És a házba sem szabad - Nagy meggyőződéssel beszélt - Még sokáig nem szabad. Amíg el nem alszanak - Kik? - Ők. - Kik azok az “ők”? - Ők. Hallja? Odafigyeltem. Csak azt lehetett hallani, ahogyan susognak a szélben az ágak, meg valahol messze ordítják: “Drozs-ka! Drozs-ka!”. - Nem hallok semmi különöset - mondtam. - Ez azért van, mert nem tudja. Maga itt újonc, azokat pedig ők nem bántják - De mégis, kik azok az ők? - Ők mind. Látta azt a pasast a gombokkal? - Petit? Láttam De miért pasas? Szerintem egészen rendes ember Lan felugrott. - Jöjjön - mondta suttogva. - Megmutatom Csak csendesen Kiléptünk a garázsból, a házhoz lopództunk, és megkerültük a sarkát. Lan állandóan fogta a kezemet Tenyere hideg volt és nedves. - Nézze - mondta. Valóban, a látvány elborzasztó volt. A

háziasszony verandáján ott feküdt a vámosom, természetellenesen elfordított fejét a korlátok közt dugta ki. Az utcáról beszűrődő higanyfény az arcára esett, amely kék volt, püffedt, a lecsurgott folyadék sötét nyomai látszottak rajta. A félig nyitott szemhéján keresztül látható volt az orra felé elferdült zavaros szeme. “Járnak az élők között, mint élők a nap fényénél - mormogta Lan, két kézzel belém kapaszkodva. - Bólintanak és mosolyognak, de az éjszakában az arcuk fehér, s vér serken ki rajta” A verandához léptem. A vámos éjszakai pizsamában volt Szuszogva lélegzett, konyakszagot árasztott. Az arca véres volt, úgy nézett ki, mintha pofával törött üvegre esett volna. - Hisz egyszerűen részeg - mondtam hangosan. - Egy részeg ember Horkol Undorító! Lan megrázta a fejét. - Maga újonc - suttogta. - Semmit sem lát Én pedig láttam - Újból remegni kezdett - Sokan jöttek Ő vezette be őket ide Őt is hozták A

hold világított Lefűrészelték a feje búbját Ő kiabált, úgy kiabált Aztán kanállal enni kezdtek Ő is evett, és mindenki nevetett, hogy ő annyira kiabál és dobálja magát - Ki? Kit? - Aztán fát raktak rá és elégették és táncoltak a máglyánál Aztán mindent elástak a kertben Ö elment kocsival ásóért Mindent láttam Akarja, hogy megmutassam, hol ásták el? - Figyelj ide, barátom! - mondtam én. - Gyerünk hozzám! - Minek? - Aludni. Mindenki régen alszik, csak mi fecsegünk itt - Senki sem alszik. Maga teljesen új ember Most senki sem alszik Most nem szabad aludni - Gyere csak, gyere - mondtam. - Hozzám - Nem megyek - mondta a gyerek. - Ne nyúljon hozzám! Nem szólítottam a nevén - Én meg mindjárt veszem a derékszíjat - mondtam fenyegetően -, s kiporolom a hátsódat! 64 Úgy tűnt, ez kissé megnyugtatta. Újból belekapaszkodott a kezembe, és elhallgatott - Gyere, barátom, gyere - mondtam. - Te aludni fogsz, én meg melletted ülök

S ha valami történik, azonnal felébresztlek. Az ablakon keresztül másztunk be a szobámba (kereken megtagadta, hogy az ajtón menjünk be a házba), s lefektettem az ágyba. Szándékomban volt elmondani neki egy mesét, de azonnal elaludt. Az arca elkínzott volt, időnként meg-megremegett Odahúztam a fotelt az ablakhoz, egy plédbe burkolóztam, és elszívtam egy cigarettát, hogy megnyugodjak. Próbáltam Rimaierre gondolni, a halászokra, akikhez nem sikerült eljutnom; arra, hogy minek kell történnie huszonnyolcadikán, a mecénásokra, de nem ment a dolog, és ez bosszantott. Bosszantott, hogy sehogyan sem tudtam arra kényszeríteni magam, hogy a saját dolgomra mint valami fontosra gondoljak. A gondolataim szétszéledtek, kifelé bújtak az érzelmek, nem annyira gondolkodtam, mint inkább éreztem. Éreztem, hogy nemhiába jöttem ide, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy egyáltalán nem azért jöttem, amiért kellett volna. Lan pedig aludt. Még akkor sem ébredt

fel, amikor a kapunál felbúgott egy motor, kocsiajtók csattogása hallatszott, valaki elkiáltotta magát, majd nyerítés hallatszott és vonítás, s már azt gondoltam, hogy a ház előtt bűntény történik, de kiderült, hogy csupán Vuzi jött meg. Vidáman énekelgetve, már a kertben vetkőzni kezdett, hanyagul az almafákra akasztva a szoknyáját, a blúzát és a többit. Engem nem vett észre, bejött a házba, kicsit motoszkált fent, leejtett valami súlyos tárgyat, s végre elcsendesedett. Közel öt óra volt. A tenger felett hajnal pirkadt Nyolcadik fejezet Amikor felébredtem, Lan már nem volt ott. A vállam úgy sajgott, hogy a fájdalmat a fejem búbján is éreztem, s megfogadtam, hogy egész nap “veszélyesen" fogok járni. Nyögtem, betegnek és szánalmasnak éreztem magam, csináltam valami reggelitorna-félét, úgy-ahogy megmosakodtam, aztán elővettem a pénzes borítékot, és elindultam Vaina nénihez: az ajtókon oldalazva mentem ki.

Határozatlanul megálltam a hallban: a házban teljes csend honolt, s nem voltam benne biztos, hogy a háziasszony felkelt. Ám akkor kinyílt a háziak ajtaja, s a haliba kilépett Peti, a vámos. Hát ilyet, gondoltam Éjjel Peti úgy nézett ki, mint egy vízbefúlt, aki agyonitta magát. Most, nappali fényben, egy huligántámadás áldozatának látszott. Arcának alsó fele véres volt A friss vér lakkszerűen fénylett az állán, s az állkapcsa alá zsebkendőt tartott, hogy be ne piszkolja a hófehér, paszományos uniformisát. Az arca feszült volt, a szeme ferdén állt, de úgy általában csodálatos nyugalom áradt belőle, mintha teljesen megszokott dolog lenne számára, hogy pofára esik az üvegcserepekbe. Egy kis kellemetlenség, mindenkivel megeshet, kérem, oda se figyeljenek, mindjárt minden rendbe jön - Jó reggelt - mormoltam. - Jó reggelt - udvariasan, kissé orrhangon válaszolt, s óvatosan felitatta a vért az álláról. - Mi van magával?

Segíthetek? 65 - Semmiség - mondta ő. - Leesett a szék Udvariasan meghajolt, és mellettem sietség nélkül kilépett a házból. Nagyon kellemetlen érzéssel követtem őt a tekintetemmel, s amikor újból az ajtó felé fordultam, Vaina néni állt előttem. Az ajtóban állt, kecsesen az ajtófélfának támaszkodva; tiszta volt, rózsaszín, illatos, s úgy nézett rám, mintha én lettem volna Tuur vezérezredes vagy legalábbis Paul törzsőrnagy. - Jó reggelt, korai madárka - turbékolta. - Én meg csak hallgatom, ki beszélget a házban ebben az órában. - Sehogyan sem tudtam rászánni magam, hogy zavarjam - mondtam, nagyvilági módon meghajolva, miközben gondolatban felvisítottam a váltamban érzett fájdalomtól. Jó reggelt, és engedje meg, hogy átadjam - Milyen kedves! Mindjárt látni, hogy igazi úriember. Tuur vezérezredes azt szokta mondogatni, hogy egy valódi úriember soha senkit sem várakoztat meg. Soha Senkit Ekkor észrevettem, hogy az

asszony lassan, de igen határozottan eltol az ajtajától. A nappalijában sötét volt, a redőnyöket, úgy látszik, leengedte, s a hallban valami édes illat terjengett. - De hát igazán nem kellett volna ennyire sietnie - Végre talált egy megfelelő pózt, és könnyed, hanyag mozdulattal becsukta az ajtót. - Azonban biztos lehet benne, hogy értékelni tudom az előzékenységét Vuzi még alszik, nekem meg már iskolába kell készítenem Lant, úgyhogy bocsásson meg Apropó, a friss újságok a verandáján vannak. - Köszönöm - mondtam hátralépve. - Ha lesz elég türelme, egy óra múlva várom egy bögre tejszínre. - Sajnos, el kell mennem - mondtam meghajolva. - Hat újság volt. Két helyi, képes, vastag, mint valami almanach, egy fővárosi, két pompás kiadású hetilap és - nem tudni, miért - egy arab El Hunia. Az El Huniát félretettem, a többit meg átnéztem, a hírek mellé szendvicseket ettem, és forró kakaót ittam. Bolíviában a

kormánycsapatok kimerítő harcok után elfoglalták Reyes városát, a lázadókat a Béni folyó mögé szorították vissza. Moszkvában az Atommagkutatók Nemzetközi Kongresszusán Huggerton és Szolovjev közölték az antianyag előállításához szükséges ipari berendezés tervezetét. A Tretyakov képtár anyaga Leopoldville-be érkezett, holnap lesz a hivatalos megnyitás. A Régi Vosztok bázisról (Plútó) az abszolút szabad repülések zónájába egy újabb sorozat pilóta nélküli szerkezetet bocsátottak fel; a négy közül két szerkezettel ideiglenesen megszűnt az összeköttetés. Az ENSZ főtitkára hivatalos üzenetet küldött Orelianos generalisszimusznak, amelyben figyelmeztette, hogy ha a szélsőségesek újból atomgránátot fognak használni, ENSZ rendőri erőket küldenek Eldorádóba. A Quando folyó forrásánál (Közép-Angola) az EAK Tudományos Akadémiájának régészeti expedíciója ciklopikus építmények maradványait fedezte fel,

amelyek - vélemények szerint - jóval a jégkorszak előtt épültek. A Szubelektronikus (ritrinitív) Struktúrák Egyesített Kutató Központjának szakértői csoportja az emberiség rendelkezésére álló energiatartalékokat úgy ítéli meg, hogy azok hárommilliárd évre elegendők. Az UNESCO kozmikus osztálya közli, hogy a Földön kívüli bázisok és kilövőhelyek tiszta, relatív lakosságszaporulata közeledik a Föld lakosságszaporulatához. Az angol küldöttség vezetője az ENSZ-ben a nagyhatalmak nevében azzal a tervvel lépett fel, mely szerint akár erőszakkal is teljesen demilitarizálni kell a bolygó még militarizált körzeteit 66 Azokat a híreket, hogy ki milyen súlyt emelt fel és ki hány gólt rúgott ilyen vagy olyan kapuba, nem olvastam el. A helyi hírekből pedig három keltette fel a figyelmemet Az Életöröm című városi lap azt írta: “Ezen az éjszakán egy gonosztevőcsoport magánrepülőgépen újból támadást intézett a

Csillag tér ellen, amely tele volt pihenő állampolgárokkal. A huligánok néhány géppuskasorozatot eresztettek a tömegbe, és tizenegy gázbombát dobtak le. A kirobbant pánik következtében néhány férfi és nő súlyos sérülést szenvedett. A rendes emberek százainak normális pihenését tönkretette egy elenyészően kicsi, banditatevékenységet folytató - tisztesség ne essék szólván értelmiségi csoport, méghozzá a rendőrség nyilvánvaló elnézése mellett. A Régi Jó Hazáért, Az Ártalmas Hatások Ellen nevű társaság elnöke tudósítónk előtt kijelentette, hogy a társaságnak szándékában áll, hogy kézbe vegye a polgárok megérdemelt pihenőjének ügyét. Az elnök egyértelműen értésünkre adta, pontosan kiket tart a nép a káros métely, a banditizmus és a militarizált huligánság forrásának A lap teljes tizenkilencedik oldalát “Opir doktor, a legújabb filozófia kimagasló, irodalmi díjas képviselője” cikkének

szentelte. A cikk címe: Világ gondok nélkül Opir doktor szép szavakkal és nagyon meggyőzően ecsetelte a tudomány mindenhatóságát, optimizmusra buzdított, megbélyegezte a komor szkeptikusokat, akik mindent befeketítenek, s felszólított mindenkit: “Legyenek olyanok, mint a gyerekek.” A modern (tehát gondtalan) ember pszichológiájának formálásában különös szerepet szánt a hullámpszichotechnika módszereinek. “Jusson eszükbe, milyen frissességet és jó hangulatot ad önöknek egy napsugaras, boldog, örömteli álom! - kiáltott fel a legújabb filozófia képviselője. - Nem véletlen, hogy már több mint száz éve az álmot úgy ismerik, mint sok lelki betegség gyógyításának eszközét. De hisz mindannyian kissé betegek vagyunk: meg betegítenek gondjaink, felülkerekednek rajtunk mindennapjaink apróságai, ingerelnek a még mindig, bár egyre ritkábban előforduló rendellenességek, a személyek közötti elkerülhetetlen súrlódások, a

normális, egészséges szexuális kielégítetlenség és az önmagunkkal való elégedetlenség, amely minden állampolgárra jellemző Ahogy az illatos fürdőhab lemossa az út porát a fáradt testről, úgy mossa le és tisztítja meg az örömteli álom az elcsigázott lelket. S most már nem félünk semmiféle gondtól és rendezetlenségtől. Tudjuk: eljön az óra, és az álomgenerátor láthatatlan sugárzása, amelyet a tömeggel együtt hajlamos vagyok a kedves drozska névvel illetni, meggyógyít bennünket, optimizmust önt belénk, visszaadja a lét örömteli érzését.” A továbbiakban Opir doktor azt fejtegette, hogy a drozska fizikailag és pszichikailag teljesen ártalmatlan, s hogy a rosszindulatúak kirohanásai, akik kábítószerhez hasonlítják a drozskát, demagóg módon a “szunnyadó emberiségről” fecsegnek, csakis súlyos értetlenséget válthatnak ki belőlünk, bár lehet, hogy még magasztosabb és a rosszindulatúak számára még

veszélyesebb állampolgári érzéseket. Befejezésül Opir doktor a boldog álmot a pihenés legjobb fajtájának kiáltotta ki, és homályosan arra is célzott, hogy a drozska a legjobb szer az alkoholizmus és a narkománia ellen; végül arról igyekezett meggyőzni az olvasókat, hogy ne tévesszék össze a drozskát a hullámbefolyásolás más, az orvostudomány által ki nem próbált eszközeivel. Az Arany Napok című hetilap közölte, hogy az Állami Képtárból egy értékes vásznat loptak el, amely a szakértők szerint Raffaello műve. A hetilap felhívta az illetékesek figyelmét arra, hogy ez a tett az utóbbi négy hónap alatt a harmadik, s hogy a korábban elrabolt műalkotások közül egyik sem került elő. Egyébként a hetilapokban nem volt semmi érdekes. Futólag átnéztem őket, de a legnyomasztóbb benyomást tették rám. Tele voltak lehangoló viccekkel, tehetségtelen 67 karikatúrákkal, amelyek között a Szöveg nélkül sorozatból valók

különösen kitűntek butaságukkal; érdektelen emberek életrajzaival, a lakosság különböző rétegeinek életéből vett nyálas leírásokkal, lidérces álmokat idéző fényképsorozatokkal “Férje a hivatalban és otthon" címmel, vég nélküli hasznos tanácsokkal arra vonatkozóan, hogyan foglalja le az ember a kezét anélkül, hogy a fejét meg ne zavarja, szenvedélyes, hülye kirohanásokkal a részegség, a huliganizmus és fajtalankodás ellen, számomra már ismert felhívásokkal, hogy lépjenek be különböző körökbe és kórusokba. Ott voltak a “zűr” és a gengszterizmus elleni harc résztvevőinek visszaemlékezései, amelyeket valami lelkiismeret és irodalmi ízlés nélküli szamarak irodalmi feldolgozásában tálaltak, nyilvánvaló grafománok szépirodalmi gyakorlatai könnyekkel és szenvedésekkel, hőstettekkel, nagy múlttal és dicső jövővel, vég nélküli kereszt- és képrejtvények, rébuszok és kitalálós rajzok A sarokba

hajítottam ezt a ponyvahalmot. De unalmas itt náluk! Az ostobát ajnározzák, az ostobát gondosan nevelik, az ostobát táplálják Az ostoba normává vált, még egy kis idő, és eszménnyé válik, a filozófia doktorai elragadtatottan táncolni fognak körülötte. Az újságok meg már most táncolnak Jaj, de kedves vagy, te ostoba! Mily friss és egészséges vagy, ó, ostoba! Mily optimista vagy, te ostoba, s mily okos vagy, te ostoba, mily finom humorérzéked van, mily ügyesen oldod meg a rejtvényeket! De a legfontosabb, hogy ne izgasd magad, hülye, minden olyan jó, olyan nagyszerű, a tudomány is a rendelkezésedre áll, te hülye, az irodalom is, hogy vidám legyen az életed, hülye, és semmire se kelljen gondolnod S a károsan ható huligánokat meg szkeptikusokat széttiporjuk veled, te hülye (veled ne tipornánk szét!). Mit akarnak, he? Több kell nekik, mint másnak? Bánat, bánat Valami átok van ezeken az embereken, a fenyegetések és veszélyek valami

rémisztő folytonossága. Imperializmus, fasizmus tönkretett életek, kificamított sorsok tízmilliói többek között elpusztult - gonosz és jóságos, bűnös és ártatlan - hülyék milliói Utolsó összecsapások, utolsó puccsok, különösen kegyetlenek, mert utolsók. Köztörvényesek, a henyéléstől elállatiasodott tisztek, mindenféle alja nép a volt felderítő és elhárító szolgálatokból, amely megunta a gazdasági kémkedés egyhangúságát, és a hatalomra áhítozott Vissza kellett jönni a kozmoszból, kijönni a gyárakból és laboratóriumokból, újból megszervezni a katonaságot. Jó, megbirkóztunk vele A szél a lábam alatt A fasizmus történetét lapozza Alig volt időnk élvezni a felhőtlen horizontokat, s máris a történelemnek ugyanazokból a kapualjaiból kezdtek előjönni a végig nem vert szemetek rövid csövű géppisztolyokkal és saját gyártmányú kvantumpisztolyokkal, gengszterbirodalmak “Apró, itt-ott még fellelhető

rendezetlenségek” - nyugtattak bennünket Opir doktorok, az egyetemek ablakain meg csattantak a napalmpalackok, a városokat huligánbandák kerítették hatalmukba, gyertyaként lángoltak a múzeumok Jól van. Félretaszítva az Opir doktorokat, újból visszajöttünk a kozmoszból, újból kiléptünk a gyárakból és a laboratóriumokból, újból megszerveztük a katonaságot mindennel megbirkóztunk. Újból felhőtlen a láthatár Újra előmásztak az Opirok, újfent dörömbölni kezdtek a hetilapok, s megint ugyanazokból a kapualjakból megindult a gennyáradat. A heroin tonnái, az ópium ciszternái, a szesz tengerei és még valami, aminek egyelőre neve sincs S újból minden egy hajszálon függ náluk, az ostobák meg fejtik a rejtvényeket, táncolják a flágot, s csak egyet akarnak: hogy vidámság legyen. De valahol valaki megőrül, valaki hülye gyerekeket szül, valaki furcsa módon meghal a kádban, valaki nem kevésbé furcsán meghal valamiféle

halászoknál, a mecénások pedig a művészet iránti rajongásukat bokszerekkel védik A hetilapok pedig igyekeznek ezt a 68 bűzlő mocsarat bevonni a fecsegés habcsók törékeny hártyájával, ez a diplomás ostoba pedig dicsőíti az édes álmokat, s a diploma nélküli ostobák ezrei (hogy vidámság legyen, és ne kelljen semmire sem gondolni) oly szívesen adják át magukat az álmoknak, mint a részegségnek S újból győzködik az ostobákat, hogy minden jól van, hogy a kozmoszt soha nem látott ütemben hódítják meg (s ez igaz), hogy évmilliárdokra elég lesz az energia (ez is igaz), hogy az élet egyre érdekesebb és változatosabb lesz (ez is kétségtelenül igaz, csak nem a hülyék számára), a mindent befeketítő demagógokat pedig (értsd: azokat az embereket, akik azt gondolják, hogy a mi időnkben a genny egy cseppje képes megfertőzni az egész emberiséget, mint ahogy egykor a sörpuccsok világveszedelemmé váltak), akik távol állnak a

nép érdekeitől, mindenképpen el kell ítélni Hülyék és bűnözők Bűnöző hülyék - Dolgozni kell - mondtam fennhangon. - A fenébe a melankóliával Majd megmutatjuk nektek, kik azok a szkeptikusok! Ideje volt Rimaierhez menni. Igaz, a halászok Na jól van, őhozzájuk később is el lehet menni. Meguntam, hogy vaktában próbálkozzak Kimentem az udvarra Hallottam, hogy a verandán Vaina néni reggelizteti Lant. - Ne, anyu, nem akarom! - Egyél, fiacskám, enni kell Olyan sápadtka vagy - Én meg nem akarok! Olyan utálatosak a csomók - Hol vannak itta csomók? Na nézd meg, magam eszem meg M-m-m! Milyen finom! Kóstold csak meg, és meglátod, milyen finom - De ha én nem akarok! Beteg vagyok, nem megyek iskolába. - Lan, hát mit beszélsz! Így is sokat mulasztasz - Nem baj - Dehogynem baj! Engem az igazgató már kétszer behívott. Megbírságolnak! - Hát bírságoljanak - Egyél, egyél, fiacskám Talán nem aludtad ki magad? - Nem aludtam ki! És a hasam is fáj!

A fejem is a fogam Látod, ez itt Lan hangja nyafogó volt, és mindjárt magam elé képzeltem duzzogó ajkát, himbálódzó, zoknis lábát. Kimentem a kapun Az idő megint derűs, napos volt, csicseregtek a madarak. Túl korán volt még, és az Olympichoz vezető úton csupán két emberrel találkoztam. Egymás mellett mentek a járda szélén, szörnyen vadul festettek a friss zöld és a derült ég vidám világában. Az egyiket lángoló piros festékkel kenték be, a másikat égszínkékkel. A festéken izzadság ütött át Nehezen lélegeztek, a szájuk nyitva volt, szemük vérvörös. Önkéntelenül kigomboltam az ingem minden gombját, és megkönnyebbülve fellélegeztem, amikor a furcsa pár elhaladt mellettem. A hotelban mindjárt felmentem a kilencedik emeletre. Igen elszánt hangulatban voltam. Akarja ezt Rimaier, vagy sem, de el kell majd mondania nekem, ami engem érdekel. Egyébként most már nemcsak ezért volt szükségem Rimaierre Hallgatóságra volt

szükségem, s ebben a napsugaras őrültekházában őszintén beszélni egyelőre csak Rimaierrel tudtam. Igaz, nem az a Rimaier volt, akire számítottam, de végeredményben erről is beszélnem kellett Rimaier ajtajánál a múltkori, vörös hajú Oscar állt; amikor megláttam, lelassítottam lépteimet. Oscar elgondolkozva igazított a nyakkendőjén, hátravetett fejjel a plafont nézte. Gondterheltnek látszott - Üdv - mondtam. Hisz valamivel el kellett kezdeni 69 A szemöldöke megmozdult, az ember rám nézett, s megértettem, hogy emlékszik rám. Lassan azt mondta: - Jó napot kívánok. - Szintén Rimaierhez? - kérdeztem. - Rimaier rosszul érzi magát - mondta. Közvetlenül az ajtónál állt, és láthatóan nem volt szándékában, hogy utat adjon nekem. - Milyen kár - mondtam, kicsit közelebb lépve. - Mi baja? - Nagyon rosszul érzi magát. - Ejnye, ejnye - mondtam. - Meg kéne nézni Egészen közel léptem Oscarhoz. Nyilvánvalóan nem akart beengedni a

szobába Mindjárt megfájdult a vállam. - Nem vagyok benne biztos, hogy erre oly nagy szükség van - mondta epésen. - Mit beszél? Annyira rosszul van? - Éppen ez az. Nagyon rosszul S nem kell őt zavarnia Azt hiszem, idejében jöttem, gondoltam. S remélem, nem késtem el - Maga a rokona? - kérdeztem. Nagyon béketűrő voltam Elvigyorodott. - Barátja vagyok. A legközelebbi ebben a városban Úgy mondhatnám, gyerekkori barátja. - Nagyon megható - mondtam. - Én pedig a rokona vagyok Olyan, mintha testvére lennék. Menjünk be együtt, és nézzük meg, mit tehetnek szegény Rimaier érdekében a barátja és a testvére. - Talán a testvér már eleget tett Rimaier érdekében? - Dehogyis Csak tegnap érkeztem - S véletlenül nincs itt más testvérük? - Gondolom, az ön barátai között nincsenek. Rimaier kivételt képez Amíg mondtuk egymásnak ezt a zagyvaságot, figyelmesen nézegettem. Nem nézett ki nagyon ügyes embernek, még ha figyelembe vesszük is a fájó

vállamat. De zsebben tartotta a kezét, s bár majdnem biztos voltam, hogy nem fog a hotelban lövöldözni, nem akartam kockáztatni. Annál is kevésbé, mert hallottam már a korlátozott hatású kvantumtöltényekről. Sokszor a szememre hányták, hogy a szándékaim világosan láthatók fizimiskámon. Oscar meg, úgy látszik, eléggé gyors felfogású ember volt. Másrészt zsebeiben láthatóan nem volt semmi megfelelő, s feleslegesen tartotta ott a kezét. Félrelépett az ajtóból, és így szólt: - Jöjjön Bementünk. Rimaier valóban rosszul volt A kanapén feküdt, egy letépett függönybe burkoltan, és érthetetlenül félrebeszélt. Az asztal felborult, a szoba közepén egy italtócsában törött üveg hevert, mindenütt gyűrött, vizes ruhák szétdobálva. Odamentem Rimaierhez, és úgy ültem le, hogy közben ne tévesszem szem elől Oscart, aki megállt az ablaknál, fenekét a párkánynak támasztotta. Rimaier szeme nyitva volt Föléje hajoltam -

Rimaier - szólítottam meg. - Én vagyok, Iván Megismer? Tompán az arcomba nézett. Az állán a borosta alatt egy friss horzsolás látszott - Már ott vagy - mormolta. - Halászok hogy sokáig nincs Ne sértődj meg Nagyon zavart Nem tűröm Lázálom volt. Oscarra néztem Az mohón hallgatta, a nyakát kinyújtva 70 - Nem jó, amikor felébredsz - mormolta Rimaier. - Senkinek sem ébredezni Elkezdik akkor nem felébredni Oscar egyre kevésbé tetszett nekem. Nem tetszett, hogy hallgatja Rimaier lázálmát Nem tetszett, hogy nálam előbb ért ide. S nem tetszett a horzsolás Rimaier állán, amely egészen friss volt. “Te vörös ördög - gondoltam Oscarra nézve -, hogyan szabaduljak meg tőled?” - Orvost kell hívni - mondtam. - Miért nem hívott orvost, Oscar? Szerintem ez delírium tremens Azonnal megbántam a kimondott szavakat. Legnagyobb csodálkozásomra Rimaiernek egyáltalán nem volt szeszszaga, s Oscar nyilvánvalóan jól tudta ezt. Ferdén elmosolyodott

és megkérdezte: - Delírium tremens? Biztos ebben? - Azonnal orvost kell hívni - ismételtem meg. - És ápolónőket A telefonkagylóra tettem a kezem. Oscar abban a pillanatban mellém ugrott, és tenyerét a kezemre rakta - Miért maga? - mondta. - Inkább én hívok orvost Maga itt új ember, én pedig ismerek egy kiváló orvost. - Miféle orvosa lehet magának - mondtam ellent, miközben néztem a horzsolást az ujjpercein. Ez a horzsolás is friss volt - Kitűnő orvos. Méghozzá delíriumspecialista - Na látja - mondtam én. - De Rimaiernek talán nincs is delíriuma Rimaier hirtelen megszólalt: - Én intézkedtem így Also sprach Rimaier Négyszemközt a világgal Hátranéztünk. Gőgösen beszélt, de a szeme zárva volt, ványadt, gyűrött, szürke bőrű arca szánalmasnak tűnt. A gazember, gondoltam Oscarról, még van pofája itt lézengeni! Egy vad gondolat cikázott át a fejemen, amely abban a pillanatban nagyon ötletesnek tűnt: gyomorszájon vágni Oscart

összekötözni és arra kényszeríteni, hogy pakoljon ki mindent, amit tud. Bizonyára sokat tud Talán mindent, ő pedig engem nézett, s színtelen szemében félelem volt és gyűlölet. - Jó - mondtam én. - A portás hívjon orvost Oscar elvette a kezét, én pedig felhívtam a portást. Az orvosra várva ültem Rimaier mellett, Oscar pedig egyik saroktól a másikig járkált, átlépve a szesztócsán. A szemem sarkából figyeltem. Hirtelen lehajolt, és felvett valamit a padlóról Valami kicsit és tarkát - Mi van ott? - kérdeztem közönyösen. Kicsit ingadozott, majd a térdemre dobott egy lapos, tarka címkéjű kis dobozt. - Ja - mondtam én és ránéztem. - Devon - Devon - visszhangozta ő. - Furcsa, hogy itt, és nem a fürdőszobában, ugye? Az ördögbe is, gondoltam. Azt hiszem, túlságosan zöldfülű voltam, hogy nyíltan megverekedjek vele. Még túlságosan keveset tudtam - Nincs benne semmi furcsa - mondtam ki, ami az eszembe jutott. - Úgy tudom, ön

terjeszti ezt a rovarirtót. Talán ez egy minta, ami az ön zsebéből esett ki - Az én zsebemből?- csodálkozása határtalan volt. - Ja, arra gondol, hogy én De én már rég teljesítettem az összes megbízást, és most egyszerűen pihenek. De ha önt érdekli, segíthetek. - Ez nagyon érdekes - mondtam. - Majd megtanácskozom a dolgot Sajnos, épp ekkor kitárult az ajtó, és megjelent egy orvos két ápolónő kíséretében. 71 Az orvos határozott embernek bizonyult. Egy mozdulattal felállított engem a kanapéról, és félredobta a függönyt, amellyel Rimaier be volt takarva. Rimaier teljesen meztelenül feküdt. - Na persze - mondta az orvos. - Megint - Felemelte Rimaier szemhéját, lehúzta az alsó ajkát, kitapogatta a pulzust. - Nővér, Cordeint És hívjon szobalányokat, nyalják fényesre ezt az istállót - Kiegyenesedett, és ránk nézett. - Rokonok? - Igen - mondtam én. Oscar hallgatott - Már eszméletlenül találták? - Itt feküdt és

félrebeszélt - mondta Oscar. - Maga tette őt ide? Oscar kissé késlekedett a válasszal. - Én csak betakartam őt a függönnyel - mondta. - Amikor jöttem, úgy feküdt, mint most. Féltem, hogy megfázik Az orvos kis ideig nézte, majd azt mondta: - Egyébként ez mindegy. Elmehetnek Mind a ketten Az ápolónő marad vele Este telefonálhatnak. Minden jót - Mi van vele, doktor? - kérdeztem. Az orvos megvonta a vállát. - Semmi különös. Fáradtság, idegkimerülés Ezenkívül láthatóan sokat dohányzik Holnap már szállítható lesz, és akkor vigyék haza. Nálunk káros maradnia Itt túl vidám az élet. Viszontlátásra! Kimentünk a folyosóra. - Menjünk, igyunk egyet! - javasoltam. - Elfelejtette, hogy nem iszom - jegyezte meg Oscar. - Kár. Ez az egész annyira elkeserített, hogy ihatnékom van Rimaier mindig olyan vasgyúró volt - De az utóbbi időben erősen tönkrement - mondta óvatosan Oscar. - Igen, alig ismertem rá, amikor tegnap megláttam - Én is -

mondta Oscar. Egy szavamat se hitte. De én se hittem neki - Hol szállt meg? - kérdeztem. - Ugyanitt - mondta Oscar. - Egy emelettel lejjebb, a nyolcszáztizenhetesben - Kár, hogy nem iszik. Elüldögélhetnénk magánál, és jól elbeszélgetnénk - Igen, jó lenne. Ám sajnos nagyon sietek - Hallgatott egy keveset - Tudja mit, adja ide a címét, holnap reggel visszajövök, és benézek magához. Tíz óra tájban megfelel? Vagy hívjon fel - Miért ne - mondtam, és megadtam a címemet. - őszintén szólva, nagyon érdekel a Devon. - Gondolom, meg tudunk állapodni - mondta Oscar. - A holnapi viszontlátásra! Leszaladt a lépcsőn. Ügy látszott, valóban siet Én pedig lifttel lementem a haliba, és feladtam egy táviratot Marianak: “A testvérem nagyon rosszul van igen magányos vagyok tartom magam Iván.” Valóban magányosnak éreztem magam, Rimaier újból kiszállt a játékból, legalább huszonnégy órára. Az egyetlen célzás, amelyet tett, a halászokra

vonatkozó tanács volt. Nem volt semmi bizonyosságom Voltak halászok, akik valahol a Régi Metróban tanyáznak; volt Devon, amely talán valahogy kapcsolatban volt az én ügyemmel, de ugyanúgy kiderülhetett, hogy semmi köze hozzá; volt Oscar, akinek nyilvánvalóan köze van a Devonhoz és Rimaierhez, de eléggé kellemetlen és baljós 72 figura, bár kétségtelen, csupán egy a sok kellemetlen és baljós figura között a helyi felhőtlen horizonton; volt még valami Buba, aki a bibircsókos orrot látta el Devonnal Utóvégre csak huszonnégy órája vagyok itt Van még idő. Végeredményben Rimaierre is lehet még számítani, talán Pecket is meg lehet majd találni Hirtelen eszembe jutott a tegnapi éjszaka, és Siegmundnak táviratoztam: “A műkedvelő hangverseny huszonnyolcadikán lesz részleteket nem tudok Iván.” Majd odahívtam a portást, és megkérdeztem, hogyan lehet a legrövidebb úton megközelíteni a Régi Metrót. Kilencedik fejezet -

Jöjjön inkább este, most túl korán van. - Én meg most akarok. - Sürgős tehát Talán eltévesztette a címet? - Nem, nem tévesztettem el. - És pont most kellene magának? - Pont most. És nem később Cuppantott a nyelvével és elhúzta a száját. Tömzsi volt, köpcös, a feje kerek, simára borotvált. Úgy beszélt, hogy alig mozgatta a nyelvét, s fáradtan égnek emelte a szemét Úgy tűnt, nem aludta ki magát. Barátja, aki a korlát mögött a fotelban ült, szintén úgy nézett ki, mint aki nem aludta ki magát. De ő egyáltalán nem szólalt meg, és nem is nézett felém. A helyiség komor és áporodott levegőjű volt, a falak faborítása meggörbült, és ittott lejött A plafonról egy piszkos zsinóron bura nélküli, a portól fénytelen lámpa lógott - Miért ne jönne mégis később? - mormolta a kerekfejű. - Amikor mindenki jön - Hát így akartam - mondtam szerényen. - Akartam - Valamit keresgélt az asztalban. - Blankettám sem maradt El, van

blankettád? El szótlanul lehajolt, és valahonnan a korlát alól egy gyűrött papírlapot húzott ki. A kerekfejű ásítva mondta: - Jönnek hajnalok hajnalán Senki sincs még, a lányok sem alszanak még Semmi vidámság - Felém nyújtotta a blankettát. - Töltse ki és írja alá - mondta - Mi Ellel tanúként aláírjuk. A pénzt adja le ne izguljon, itt becsületesen dolgoznak Van valami irata? - Nincs. - Így is jó. Átnéztem a blankettát. “Én, alulírott , két tanú, jelenlétében kérem, vessenek alá felvételi vizsgának abból a célból, hogy elnyerjem a DOC társaság tagjának címét. A vizsgázó aláírása A tanúk aláírásai” - Mi az a DOC? - kérdeztem. - Így vagyunk bejegyezve - válaszolta a kerekfejű. Számolta a pénzt - De valami értelme csak van ezeknek a betűknek? - Ki tudja? Ez még előttem volt. DOC és kész Te nem tudod, El? - El lustán megcsóválta a fejét. - De valóban, nem mindegy magának? 73 - Abszolúte mindegy-

mondtam, kitöltöttem a nevemet, és aláírtam a blankettát. A kerekfejű megnézte, szintén kitöltötte a nevét, majd aláírta a papírt, s átadta Élnek a blankettát. - Úgy tűnik, maga külföldi - mondta. - Igen. - Akkor írja hozzá a lakáscímét. Vannak rokonai? - Nincsenek. - Akkor nem is kell. Kész vagy, El? Tedd be a mappába Na, menjünk? Felemelte a korlátot, és egy masszív kockaajtóhoz vezetett, amely valószínűleg még abból az időből maradt fenn, amikor a metrót atomóvóhelynek rendezték be. - Semmi választék nincs - mondta mintegy mentegetőzve. Kihúzta a reteszeket, és erőlködve megfordított egy rozsdás fogantyút. - Menjen egyenesen a folyosón - mondta -, s ott majd meglátja. Úgy tűnt, hogy El felnevetett a hátam mögött. Hátrafordultam El előtt a korlátba egy kis képernyő volt beépítve. A képernyőn valami mozgott, de nem tudtam kivenni, hogy mi. A kerekfejű, egész testével a fogantyúra dőlve, eltolta az ajtót Az

ajtó mögött egy poros átjáró tárult fel. A kerekfejű néhány másodpercig hallga-tózott, majd megismételte: - Egyenesen ezen a folyosón. - S mi lesz ott? - kérdeztem. - Amit akart, azt kapja meg Vagy talán meggondolta magát? Mindez nyilvánvalóan nem az volt, ami nekem kellett, de mint ismeretes, senki sem ismer semmit, amíg maga ki nem próbálja. Átléptem a magas küszöböt, s az ajtó kattanva becsukódott mögöttem. Hallottam, ahogy megnyikordultak a reteszek Néhány épen maradt lámpa világította meg a folyosót. Nedvességet éreztem, a cementfalakon virágzott a penész. Megálltam hallgatózni, de semmit sem hallottam, csak ritka időközökben vízcseppek estek. Óvatosan elindultam előre A lábam alatt a cementtörmelék nyikorgott. A folyosónak nemsokára vége lett, s egy árkádos betonalagútban találtam magam, amely már egészen pocsékul volt megvilágítva. Amikor a szemem megszokta a homályt, egy sínpárt láttam meg. A sínek rozsdásak

voltak, közöttük mozdulatlan víztócsák sötétlettek. A mennyezet alatt drótok húzódtak A nedvesség a csontomig hatolt, s valami utálatos szagot éreztem: vagy dög-, vagy romlottcsatorna-szagot. Nem, ez egyáltalán nem az volt, ami nekem kellett Nem akartam hiába tölteni az időt, s arra gondoltam, hogy most visszamegyek és megmondom, hogy eljövök máskor. De elhatároztam, hogy kíváncsiságból először kicsit előremegyek az alagútban. Jobbra fordultam, s a távoli lámpák fénye felé mentem Átugrottam a tócsákat, néhányszor belebotlottam az elrothadt talpfákba, belegabalyodtam elszakadt kábelekbe. Amikor elértem a lámpát, újból megálltam. A vágány szét volt szedve. A talpfák a falak mentén hevertek, az üres pályán pedig vízzel teli lyukak tátongtak. Majd megláttam a síneket Még sohasem láttam síneket ilyen állapotban. Egyesek dugóhúzó-szerűén össze voltak tekerve Fényesre csiszolták őket, és óriási fúrófejekre

emlékeztettek. Másokat óriási erővel belevertek a pályába és az alagút falába. Megint másokat összecsomóztak Megborzongtam, amikor ezt megláttam Egyszerű csomók voltak, masnis csomók, kétmasnisak, mint a cipőpertli Szürkék voltak a salaktól. Előrenéztem az alagút mélyére. Rothadó dög-szag jött onnan, a ritka lámpák sápadt sárga fénye ütemesen pislogott, mintha valami himbálózott volna a huzatban, s hol eltakarta, hol megint láthatóvá tette őket. Az idegeim felmondták a szolgálatot Éreztem, 74 hogy ez nem más, mint egy hülye vicc, de nem tudtam uralkodni magamon. Leguggoltam és körülnéztem. Nemsokára megtaláltam, amit kerestem: egy vasrúd méteres darabját A hónom alá vettem, és továbbindultam. A vas hideg volt, nedves és rücskös a rozsdától A távoli lámpák ferde, pislogó fénye megvilágította a csúszós, nedvességtől csillogó falakat. Már régen észrevettem rajtuk a furcsa, kerek foltokat, de eleinte nem

figyeltem erre, majd érdeklődve közelebb léptem, hogy megnézzem. Amerre a szem ellátott, a falon két sorban kerek nyomok húzódtak, egyméteres távolságra egymástól. Ez úgy nézett ki, mintha a falon egy elefánt szaladt volna, méghozzá nemrég: az egyik ilyen nyom szélén gyengén mozgott egy széttaposott, fehér százlábú. Na, elég volt, gondoltam, ideje visszatérni. Az alagútba néztem Most előttem, a lámpák alatt jól látszottak valamiféle fekete, himbálódzó fürtök. Kényelmesebben fogtam meg a vasrudamat, és előrementem a fal mentén. A látvány hatásos volt. Az alagút árkádja alatt meghajlott kábelek húzódtak, rajtuk pedig, a farkuknál nehéz, sörteszerű fürtökbe összekötve, a döglött patkányok százai és százai himbálóztak a huzatban. A félhomályban félelmetesen fénylettek apró, vicsorító fogaik, mindenfelé kiálltak megmerevedett lábaik, s ezek a fürtök hosszú, undorító girlandokként a sötétségbe vesztek.

Sűrű, hánytató bűz terjengett az árkád alól végig az alagútban, szinte mozgott, s olyan tömör volt, akár a zselé. Átható visítás hallatszott, s hirtelen egy óriási patkány ugrott a lábam elé. Majd még egy. És még Megtántorodtam Onnan, a sötétségből rohantak, ahol egyetlen lámpa sem világított. S hirtelen lökésszerűen meleg levegő kezdett áramlani onnan A könyökömmel egy üreget tapogattam ki a falban, és belegyömöszöltem magam. A sarkaim alatt felvisított és rángatózni kezdett valami élő, nem néztem oda, csak eltaszítottam magamtól a vasrúddal. Nem törődtem a patkányokkal, mert hallottam, ahogyan valaki, a tócsákba le-letottyanva, nehezen és puhán szalad az alagútban. Kár volt ebbe az ügybe belekeverednem, gondoltam. Oly könnyűnek és jelentéktelennek tűnt a vasrúd a csomóra kötött sínekhez képest. Ez nem repülő pióca S nem kongói dinoszaurusz Csak ne legyen gigantikus pithecantropus, minden lehet, amit

akarnak, csak ne gigantikus pithecantropusok. Ezeknek a szamaraknak van elég eszük, hogy gigantikus pithecantropusokat fogjanak, és beengedjék az alagútba Rosszul működött az agyam ezekben a másodpercekben. S hirtelen minden ok nélkül Rimaier jutott az eszembe Minek küldött engem ide? Megőrült vagy mi? Csak nehogy gigantikus pithecantropusok legyenek Oly gyorsan húzott el mellettem, hogy nem volt időm kivenni, mi is ez. Az alagút csak úgy zúgott a galoppjától Majd valahol egészen közel kétségbeesetten felsikoltott egy megfogott patkány, s csend lett. Óvatosan kinéztem A lámpa alatt állt, vagy tízlépésnyire tőlem, s a lábam hirtelen elgyengült az óriási megkönnyebbüléstől. - Okosak-ügyesek - mondtam hangosan, majdnem sírva. - Autodidakta humoristák Ilyet kitalálni! Őstehetségek Meghallotta a hangomat, és mellső lábát felhúzva, megszólalt: - A hőmérséklet két méter tizenhárom hüvelyk, páratartalom zéró, ami nincs, az nincs

- Ismételd meg a feladatod - mondtam hozzálépve. Hangos sziszegéssel kiengedte a szívókákból a sűrített levegőt, értelmetlenül kapálózott a lábával, majd felszaladt a plafonra. - Gyere le - mondtam szigorúan -, és válaszolj a kérdésre. 75 A fejem felett lógott a penészes huzalok között; már rég elavult robot volt, amilyeneket az aszteroidákon használtak. Szánalmas volt és értelmetlen, a karbonkorrózió maradványai és fekete, földi szenny rétegei borították. - Mássz le! - mordultam rá. Egy döglött patkányt vágott hozzám, és elrohant a sötétbe. - Bazaltok! - ordított változó hangokon. - Pszeudometaforikus kőzetek! Berlin felett vagyok! Hogyan hallanak engem? Ideje aludni! Eldobtam a rudat, és utána mentem. Elérte a következő lámpát, lejött a mennyezetről, és gyorsan, kutya módra elkezdte ásni a betont a manipulátoraival. Szegényke, az agya a régi szép időkben is csak a földi nehézkedés egy százaléka mellett

tudott normálisan dolgozni, most pedig teljesen beszámíthatatlan volt. Föléje hajoltam, és a páncélja alatt a szabályozó csatlakozót kezdtem keresni. “Ó, a gazemberek!” - mondtam hangosan A csatlakozó szét volt lapítva, mintha egy kalapáccsal ütöttek volna rá. Abbahagyta az ásást, és megfogta a lábamat. - Stop! - ordítottam fel. - Abbahagyni! Abbahagyta, az oldalára feküdt, és basszus hangon közölte: - Halálosan meguntam őt, El. Jó lenne most egy kis brandy A belsejében kattant valami, megszólalt a zene. Fütyörészve és sziszegve előadta a Vadászinduló-t. Néztem, és azt gondoltam: milyen buta és undorító, milyen nevetséges és borzalmas ez egyszerre. Ha nem lettem volna bolygóközi pilóta, ha megijedek, és szaladni kezdek, majdnem biztos, hogy megöl De itt senki sem tudta, hogy bolygóközi pilóta vagyok. Rimaier sem tudta - Állj fel - mondtam. Felzümmögött és a falat kezdte kapirgálni, ekkor megfordultam és visszamentem.

Amíg elmentem a folyosóra vezető kanyarig, állandóan hallottam, ahogy a tönkretett sínek halmában zörög és csörömpöl, sistereg a hegesztővel, és ostobaságokat kiabál két szólamban. Az atombiztos ajtó már nyitva volt. Átléptem a küszöböt, és becsaptam magam mögött. - Na, mi volt? - kérdezte a kerekfejű. - Butaság - mondtam én. - Hisz nem tudtam, hogy maga bolygóközi utazó. Dolgozott az űrben? - Dolgoztam. Akkor is ostobaság Hülyékre számítanak írni-olvasni nem tudó, egzaltált hülyékre. - Milyenekre? - Egzaltáltakra. - Ja-a Nem, ez nem így van. Sokaknak tetszik Egyébként mondtam, hogy jöjjön inkább este. Általában kevés a szórakozásunk az egyedülállók számára - Whiskyt töltött a pohárba, szódat öntött hozzá egy szifonból - Kér? Elvettem a poharat, és rákönyököltem a korlátra. El a szájához ragadt cigarettával komoran nézte a képernyőt. Azon cikáztak az alagút csúszós falai, meggörbített sínek,

fekete tócsák, repültek a villanyhegesztés szikrái. - Ez nem nekem való - jelentettem ki. - Foglalkozzanak ezzel a könyvelők meg a borbélyok. Persze nincs ellenük kifogásom, de nekem valami olyasmi kellene, amit még soha életemben nem láttam. - Tehát maga sem tudja, mit akar - mondta a kerek fejű. - Nehéz eset Már elnézést, maga nem intell? 76 - Miért? - Nem, ne gondoljon semmi olyanra, a kaszás számára mindenki egyenlő, maga is tudja. Mit akarok mondani? Hogy az intellek a legszeszélyesebb kuncsaftok, ennyi az egész. Igaz, El? Ha jön, mondjuk, az a bizonyos könyvelő vagy borbély, az jól tudja, mi kell neki. A vérét fel kell pezsdíteni, hogy megmutassa önmagát, büszke lehessen magára, hogy a lányok visítsanak, hogy mutogathassa a lyukakat a bőrén Ezek egyszerű gyerekek, mindegyik férfinak akarja hinni magát. Hisz ki ő, a mi kuncsaftunk? Különösebb képességei nincsenek, nincs is rájuk szüksége Egy könyvben olvastam, hogy

azelőtt például legalább irigykedtek egymásra, a szomszédomnak megvan mindene, én meg nem tudok összegyűjteni egy hűtőszekrényre-valót, hát ki lehet ezt bírni? S persze foggal-körömmel kapaszkodtak a holmikba, a pénzbe, a kedvező munkahelybe Az életüket tették fel erre! Akinek erősebb az ökle, vagy ravaszabb a feje, az fent van Most meg az élet zsíros, csendes lett, minden van. Mire lennék alkalmas? Nem vagyok kárász, ember vagyok, unatkozom, magam meg semmit sem tudok kitalálni. Hisz ehhez különleges képesség kell: kitalálni! Egy halom könyvet el kell olvasni, de próbálj meg úgy olvasni, hogy közben hányingered van tőlük Világhírt szerezni vagy valami gépfélét kitalálni: ez nem is jut azonnal az eszembe, s ha eszembe jut is, mi értelme? Ha jól meggondoljuk, senkinek nincs rád szüksége, még a saját feleségednek és gyermekeidnek sem, Igaz, El? De neked sem kell senki S most az okos emberek kitalálnak számodra valami újat, hol

az illatkákat, hol a drozskát, hol egy új táncot Most egy új italt találtak ki, “görény” a neve Keverjek egyet? Ezt a “görényt” az illető kiissza, a szeme kigúvad, ő meg meg van elégedve. De amíg a szeme normális, az élet olyan számára, mint az esővíz. Jár hozzánk egy intell, az állandóan panaszkodik: íztelen az élet, gyerekek Innen meg kimegyek: hős vagyok! Egy preference-parti vagy az “egy tizenkettő ellen” után egész másképp nézek magamra. Igaz; El? Újból minden jólesik: a nők, a kaja, a pia - Igen - mondtam együttérzéssel. - Megértem önt De számomra ez unalmas - Szleg kell neki - mondta hirtelen El, basszus hangon. - Micsoda? - kérdeztem. - Szleg, mondom. A kerekfejű grimaszt vágott. - Hagyd abba, El. Miért vagy ma ilyen? - Köpök rá - mondta El. - Nem szeretem ezeket Nekik semmi sem jó, minden unalmas - Ne hallgasson rá - mondta a kerekfejű. - Nem aludt egész éjjel, kimerült - Nem, miért? - kérdeztem. - Nagyon

érdekes Mi az a szleg? A kerekfejű megint grimaszt vágott. - Ez illetlen dolog, érti? - mondta. - Ne figyeljen Elre, ő rendes, egyszerű gyerek, de semmibe se kerül neki, hogy elkáromkodja magát. Ez egy csúnya szó Most egyesek rákaptak arra, hogy mindenütt a falra firkálják. Huligánok, mi? A taknyosok, maguk sem tudják igazából, mit jelent, de csak írják Látja, a korlátot lecsiszoltuk Valami gazember belevéste ezt a szót, ha megfognám, kifordítanám Hisz ide nők is járnak. - Mondd meg neki - mondta El a kerekfejűnek -, szerezzen magának szleget, és nyugodjon meg. Keresse meg Bubát - Pofa be. El! - mondta haragosan a kerekfejű - Ne figyeljen rá Ahogy meghallottam Buba nevét, újból teletöltöttem a poharam, és kényelmesebben elhelyezkedtem. 77 - Mi ez - mondtam -, valami titkos szenvedély? Betegség? - Titkos! - mondta El basszus hangon, és csúnyán felnyerített. A kerekfejű is elnevette magát. - Nálunk nem lehet semmiféle titkos dolog

- mondta. - Milyen titkok lehetnek, amikor a nép tizenöt éves kora óta felönt a garatra? Csak ezek a hülyék, az intellek csinálnak titkokat A huszonnyolcadik zűrt akarják megcsinálni, sugdolóznak, ma az aknavetőket vitték a városon túlra, hogy elrejtsék, mint a gyerekek, bizony isten! - Így van, El? - Mondd meg neki! - El, ez a rendes, egyszerű gyerek csak mondta a magáét. - Mondd meg neki: menjen a fészkes fenébe. Te csak ne védd őt Mondd meg neki: menjen Bubához az Oázisba, és kész. Kidobta a korlátra a tárcámat és a blankettát. Kiittam a whiskymet A kerekfejű azt mondta komolyan: - Persze a maga dolga, azt tesz, amit akar, de azt tanácsolom, hogy maradjon távol ezektől a dolgoktól. Talán mindannyian odajutunk, de minél később, annál jobb Ezt megmagyarázni sem tudom, csak érzem, hogy ez olyan, mint a sírba jutás: sohasem késő és mindig korai. - Köszönöm - mondtam. - Még meg is köszöni! - El újból felnyerített. - Láttál

ilyet? Még megköszöni! - A három rubelt megtartottuk - mondta a kerekfejű. - A blankettát meg tépje szét Nem, adja ide, magam tépem el. Mert ha ne adj isten, történik valami magával, a rendőrség bennünket vesz elő. - Őszintén szólva - kezdtem, és eltettem a briftasnit - nem értem, hogy miért nem csukják be a maguk buliját. - Hiszen itt minden rendes, becsületes - mondta a kerekfejű. - Ha nem akarsz bejönni, senki sem kényszerít rá. De ha történik valami, magad tehetsz róla - A narkósokat sem kényszeríti senki - ellenkeztem. - Micsoda összehasonlítás! A kábítószer: pénzes, kapzsi dolog - Na jó, viszontlátásra - mondtam. - Köszönöm, gyerekek Mit mondtak, hol keressem Bubát? - Oázis nevű kávéház - mondta El. - Pusztulj innen! - Olyan udvarias vagy, kis barátom - mondtam -, elszorul a szívem. - Pusztulj, pusztulj! - ismételte meg El. - Büdös intell - Ne izgasd magad, kedves - mondtam -, még fekélyt kapsz. Vigyázz a gyomrodra,

annál kedvesebb testrészed úgysincs. Jól mondom? El lassan kezdett kijönni a korlát mögül, s én elmentem. Újból megfájdult a vállam Az utcán nagy szemű, meleg eső esett. A falevelek nedvesen és vidáman csillogtak, friss, ózondús, zivatarszagú volt a levegő. Megállítottam egy taxit, és megneveztem az Oázist. Az utcán végig friss patakok csörgedeztek, és a város olyan szépnek és lakályosnak tűnt, hogy gondolni sem akartam a penészes, elhagyott metróra. Az eső csak úgy záporozott, amikor kiugrottam a kocsiból, és a járdát átugorva, beviharzottam az Oázisba. Elég sokan voltak ott, majdnem mindenki evett, még a mixer is levest szürcsölt a pult mögött, tányérja a pálinkáspoharak között állt. Akik már megebédeltek, azok dohányoztak, szórakozottan figyelték az utcát a vizes kirakatokon keresztül. Odamentem a pulthoz, és halkan megkérdeztem, itt van-e Buba A mixer letette a kanalat, és végignézett a termen. 78 - Nincs -

mondta. - Ebédeljen meg nyugodtan, nemsokára itt lesz - Mikor? - Olyan húsz perc, félóra múlva. - Ahá - mondtam. - Akkor előbb megebédelek, majd visszajövök, és megmutatja nekem. - Ühüm - mondta a mixer, s visszatért leveséhez. Elvettem egy tálcát, rátettem valami ebédet, és leültem az ablakhoz, távol a többi vendégtől. Szerettem volna gondolkodni Éreztem, elég anyagot gyűjtöttem már ahhoz, hogy az ügyön gondolkodjam. Úgy tűnt, kirajzolódott a lánc Devondobozkák a fürdőszobában. A Bibircsókos Orr beszélt Bubáról és a Devonról (suttogva beszélt) El, az egyszerű, rendes fiú Bubáról és a szlegről beszélt Egy jól látható lánc: fürdőszoba Devon - Buba - szleg. Sőt Az izmos, lebarnult fiú figyelmeztetett, hogy a Devon és a többi: a szemetek szemete, a társadalmi mazochizmus kerek fejű ügynöke pedig nem látott különbséget a szleg és a sír között. Azt hiszem, minden stimmel Mintha ez lenne az, amit keresünk S ha ez

így van, akkor Rimaiernek igaza volt, hogy a halászokhoz küldött Rimaier - mondtam magamban. - Minek küldtél a halászokhoz, Rimaier? És még azt is a lelkemre kötötted, hogy ne szeszélyeskedjek, hanem tegyem azt, amit mondanak Pedig te nem tudtad, Rimaier, hogy bolygóközi utazó vagyok. Ha pedig tudtad, akkor ott nemcsak az őrült robot van, hanem preference-parti és “egy tizenkettő ellen” is. Valami nagyon nem tetszett neked bennem, Rimaier Valamiben megzavartalak. De nem - mondtam magamban -, ez lehetetlen Csak egyszerűen nem bíztál bennem, Rimaier. Egyszerűen valamit még nem tudok Például nem tudom, ki is az az Oscar, aki Devont árul az üdülővárosban, és kapcsolatban van veled, Rimaier. Valószínűleg már találkoztál Oscarral a liftbeli beszélgetésünk előtt is Nem akarok erre gondolni. Ott fekszik, mint egy hulla, én pedig ilyesmiket gondolok róla, s ő nem tud védekezni. Hirtelen valami kellemetlen hideget éreztem belül Na jó,

összefogdossuk ezt a bandát. Mi változik meg? A drozska megmarad, a kiálló fülű Lan továbbra sem fog aludni éjszakánként, Vuzi undorító részegen fog hazatérni, a vámos Peti pedig - nem tudni, miért - pofára esik az eltört üvegen S mindenki “a nép javáról" fog gondoskodni. Egyeseket könnygázzal fognak öntözni, másokat fülükig a földbe vernek, megint másokat majomból ember formájúra változtatnak Majd a drozska kimegy a divatból, s a népnek szuperdrozskát ajándékoznak, a forgalomból kivont szleg helyett pedig odadobják a szuperszleget. Minden a nép javára lesz Vigadj, Ostobák Országa, s ne gondolj semmire! A szomszéd asztalhoz két körgalléros ült le, tálcával. Az egyikük valahogy ismerősnek tűnt. Arisztokratikus, gőgös arca volt, s ha nem lett volna fehér ragtapasszal leragasztva a bal pofacsontja, feltétlenül megismertem volna; mindenesetre ez volt az érzésem. A másik egy pirospozsgás ember volt, nagy, kopasz fejjel

és kapkodó mozdulatokkal. Halkan beszéltek, de nem azért, mintha valamit is titkolni akartak volna, s ezért onnan, ahol ültem, jól lehetett hallani őket. Felálltam, és az asztalukhoz léptem. - Megengedik? - kérdeztem. Csodálkozva rám bámultak. Leültem - Bocsássanak meg, kérem - mondtam. - Tulajdonképpen turista vagyok, s nemrég érkeztem ide, önök pedig szerintem idevalósiak, sőt talán valami közük is van a városi tanácshoz Ezért bátorkodtam zavarni önöket. Állandóan hallom magam körül: mecénások, mecénások De hogy mi ez, senki sem tudja pontosan A ragtapaszos embernek újból megrendült az arca. A szeme kitágult: ő is megismert 79 - Mecénások? - mondta barátságosan a pirospozsgás tanácsos. - Van, van nálunk egy barbár szervezet. Nagyon szomorú, de van - Én bólintottam, és néztem a ragtapaszt Az ismerősöm már magához tért, és a régi gőggel ette a zselét. - Tulajdonképpen ezek modern vandálok. Egyszerűen nehéz

más kifejezést találni Összeadják a pénzt, és lopott képeket, szobrokat, még meg nem jelent könyvek kéziratait veszik meg, majd megsemmisítik. El tudja képzelni, mily visszataszító ez? Bizonyos patologikus élvezetet találnak a világkultúra elemeinek megsemmisítésében. Összejön egy nagy, jól öltözött tömeg, és átgondoltan, kéjjel rombol - Ejnye, ejnye! - mondtam, közben le nem vettem a szememet a ragtapaszról. - Az ilyeneket a lábuknál fogva kell felakasztani. - Üldözzük őket! - kiáltott fel a pirospozsgás tanácsos. - A törvény nevében Sajnos, nem tudjuk üldözni az artikokat és a perseket, ők tulajdonképpen semmiféle írott törvényt nem sértenek meg, de ha a mecénásokról van szó - Már befejezte, tanácsos? - érdeklődött a ragtapaszos. Rólam tudomást sem vett A pirospozsgás észbe kapott. - Igen, igén, ideje mennünk. Elnézést kérünk - fordult hozzám -, értekezletünk van a városházán - Mixer! - szólt

acélhangon a ragtapaszos. - Hívjon egy taxit, kérem - Régen van a városban? - kérdezte a pirospozsgás. - Második napja - feleltem. - És tetszik? - Szép város. - Há-át igen - mormolta a pirospozsgás. Kicsit hallgattunk. A ragtapaszos szemtelenül monoklit dugott a szemébe, és elővett egy szivart. - Fáj? - kérdeztem részvéttel. - Mire gondol? - kérdezte gőgösen. - A pofacsontja - mondtam. - A májának is fájnia kell - Nekem soha semmim se fáj - mondta, és a monoklija megcsillant. - Ismerik egymást? - csodálkozott a pirospozsgás. - Egy kicsit - mondtam. - Vitánk volt a művészetről A mixer odakiáltott, hogy megjött a taxi. A ragtapaszos ember rögtön felállt: - Jöjjön, tanácsos - mondta. A pirospozsgás zavartan rám mosolygott, és szintén felállt. A kijárat felé indultak Követtem őket a szememmel, majd a pulthoz léptem. - Brandy? - kérdezte a mixer. - Pontosan - mondtam. Remegtem a méregtől - Kik ezek az emberek, akikkel most

beszéltem? - A kopasz a városháza tanácsosa, kultúrával foglalkozik. A monoklis a városi kincstárnok. - Kincstárnok - ismételtem meg. - Gazember ő, nem pedig kincstárnok - Valóban? - kérdezte érdeklődéssel a mixer. - Bizony. Megjött Buba? - Még nem. És a kincstárnok ő mit csinált? - Gazember - mondtam. - Tolvaj A mixer gondolkodott. 80 - Nagyon is lehetséges - mondta. - Tulajdonképpen egy báró Persze volt báró Igaz, gazember módjára viselkedik. Kár, hogy nem mentem el szavazni, mert ellene szavaztam volna Mit csinált magának? - Maguknak csinált - mondtam. - Én meg neki És még csinálok valamit Hát ez a helyzet. A mixer nem értett semmit, de bólintott, és azt mondta: - Megismételjük? - Jöhet - mondtam. Brandyt töltött nekem, és közölte: - Itt jön Buba. Hátranéztem, és majdnem elejtettem a poharam. Felismertem Bubát Tizedik fejezet Az ajtónál állt, és olyan arckifejezéssel nézett körül, mintha azt próbálta volna

felidézni emlékezetében, hova jött és minek. Nagyon nem hasonlított önmagára, de mégis mindjárt felismertem, mert négy éven keresztül egymás mellett ültünk az Iskola tantermeiben, s utána is volt néhány év, amikor majd mindennap találkoztunk. - Figyeljen ide - mondtam a mixernek. - Bubának hívják? - Ühüm. - Mi ez: gúnynév? - Honnan tudjam? Buba és kész. Mindenki így hívja - Peck! - kiáltottam el magam. Mindenki rám nézett. Ő is lassan félrefordította a fejét, és a szemével kereste, ki szólítja. De rám nem is hederített Mintha valami eszébe jutott volna, görcsös mozdulatokkal elkezdte lerázni a vizet a köpenyéről, majd csoszogva a pulthoz jött, és felkapaszkodott egy mellettem álló, magas székre. - A szokásost - mondta a mixernek. A hangja tompa volt és fojtott, mintha valaki a nyakát fogta volna. - Várják magát - mondta a mixer, miközben egy pohár tiszta szeszt és kristálycukorral teli mélytányért tett elé. A fejét

lassan felém fordította, rám nézett, és megkérdezte: - Na? Mi kell? A szemhéja gyulladt volt és félig csukott, a szeme sarka csipás. A száján keresztül lélegzett, mintha garatmandula-túltengésben szenvedett volna. - Peck Zenaj - szóltam csendesen -, Peck Zenaj hallgató, kérem, térjen vissza a Földről az égre. Ugyanolyan vaksin nézett rám. Majd megnyalta a szája szélét, és azt mondta: - Évfolyamtárs vagy mi? Elborzadtam. Elfordult, felvette a poharat, kiitta a szeszt, és fuldokolva az undortól, egy nagy leveseskanállal kezdte enni a cukrot. A mixer egy másik poharat töltött tele. - Peck, barátom - mondtam -, nem emlékszel rám? 81 Újból megnézett. - Nem Valószínűleg láttalak valahol - Láttalak valahol! - mondtam kétségbeesve. - Iván Zsilin vagyok, csak nem felejtettél el teljesen? Poharat tartó keze kissé megremegett, és ez volt minden. - Nem, pajtás mondta. - Elnézését kérem persze, de nem emlékszem magára - S a

Tachmaszibre sem emlékszel? Iowa Smithre sem emlékszel? - Gyomorégés kínoz ma - közölte a mixerrel. - Adjon nekem szódavizet, Kohn A mixer, aki kíváncsian hallgatott minket, odaadta a szódat. - Vacak nap van ma - mondta Buba. - Két automata felmondta a szolgálatot, el tudja képzelni, Kohn? A mixer megcsóválta a fejét, és sóhajtott. - Az igazgató szitkozódik - folytatta Buba. - Behívott és lehordott Elmegyek onnan. Elküldtem a fenébe, ő meg elbocsátott - Jelentse fel a szakszervezetben - tanácsolta a mixer. - Ördög vigye őket - mondta Buba. Megitta a szódat, és tenyerével megtörölte a száját. Nem nézett rám Úgy ültem ott, mint akit leköptek. Teljesen elfelejtettem, minek is kellett nekem Buba. Buba kellett nekem, s nem Peck Vagyis Peckre is szükségem volt, de nem erre Ez nem volt Peck, ez valami ismeretlen és számomra kellemetlen Buba volt, s én elborzadva néztem, ahogy a foga közt becsurgatta a második pohár szeszt, s újból elkezdte

magába gyömöszölni a cukorral teli kanalakat. Az arca vörös foltos lett, fuldokolt és hallgatta, ahogy a mixer a labdarúgásról mesél neki élénken Kiáltani szerettem volna: Peck, mi történt veled, Peck, hisz te gyűlölted mindezt! Vállára tettem a kezem, és könyörögve mondtam: - Peck, kedvesem, kérlek, hallgass meg Elhúzódott. - Mi van, pajtás? - A szeme már nem is nézett. - Nem vagyok Peck, Buba a nevem, érted? Valakivel összetéveszt engem Nincs itt semmiféle Peck S akkor mit tettek az Orrszarvúak, Kohn? Eszembe jutott, hol vagyok, megértettem, hogy Peck valójában többé nincs, s van Buba, egy bűnszervezet ügynöke, s ez az egyetlen realitás, Peck Zenaj pedig délibáb, egy kedves emlék, s minél előbb el kell öt felejtenem, ha dolgozni szándékozom Jó, gondoltam, összeszorítva a fogamat, legyen úgy, ahogy akarjátok. - Halló, Buba - mondtam. - Dolgom van veled Már részeg volt. - A pult mellett nem beszélek ügyekről - jelentette

ki. - S egyébkent is befejeztem a munkát. Kész Semmi dolgom nincs többé Fordulj, pajtás, a városi tanácshoz Ott majd segítenek. - Hozzád fordulok, nem pedig a városi tanácshoz - mondtam. - Meghallgatsz? - Mást se csinálok, mint téged hallgatlak. Csak rongálom az egészségemet - Kis ügyem van - mondtam. - Szlegre van szükségem Erősen összerezzent. - Mi van, pajtás, meghülyültél? - Legalább az emberek előtt türtőztetné magát - mondta a mixer. - Teljesen elvesztette a szégyenérzetét. - Pofa be! - mondtam neki. 82 - Csend! - mondta fenyegetően a mixer. - Régen nem cipeltek a rendőrségre? Mert észre se veszed, máris száműznek - Köpök a száműzetésre - mondtam nyeglén. - Ne dugd az orrodat mások ügyébe - Büdös szlegélvező - mondta a mixer. Érezhetően vad düh dolgozott benne, de halkan beszélt. - Szleg kellene neki! Majd hívom az őrmestert, az megmutatja neked a szleget Buba lemászott a székről, és a kijárat felé

csoszogott. Otthagytam a mixert, és utána siettem. Kiugrott az esőre, és kapucniját fel se húzva, taxi után nézett Utolértem, és megfogtam a kabátujját. - Na, mit akarsz tőlem? - mondta mély szomorúsággal. - Hívom a rendőrséget - Peck - mondtam. - Térj magadhoz, Peck, Iván Zsilin vagyok, hisz emlékszel rám Ijedten körbe-körbe pillantott, s tenyerével az arcán lefolyó vizet törölgette. Szánalmas, űzött ember benyomását keltette, s én, igyekezve legyűrni ingerültségemet, egyre győzködtem magam, hogy ez az én Peckem, a drága Peck, a pótolhatatlan Peck, a jóságos, az okos, a vidám Peck: egyre azt próbáltam felidézni, milyen volt a Gladiátor vezérlőpultjánál, s nem tudtam, mert lehetetlen volt elképzelni őt máshol, mint egy bárban, egy pohár szesz fölött. - Taxi! - visította el magát, de a kocsi elszáguldott mellettünk, tele volt emberekkel. - Peck - mondtam, - Menjünk hozzám. Mindent elmondok neked - Szálljon le rólam -

mondta, a foga vacogott. - Sehova se megyek magával Hagyj békén! Nem bántottalak téged, nem csináltam neked semmit, hagyj békén, az istenre kérlek! - Na jó - mondtam. - Békén hagylak De adjál szleget, és add ide a címedet - Nem tudok semmiféle szlegről - nyögött fel. - Micsoda nap van ma, istenem! A bal lábára bicegve elindult, s hirtelen beugrott egy szép, szerény cégtáblájú pincébe. Utána mentem. Egy asztalhoz ültünk, s azonnal forró húst és sört hoztak nekünk, bár semmit sem rendeltünk. Buba remegett, nedves arca megkékült Undorral eltolta magától a tányért, s nekiesett a sörnek, mind a két tenyerével fogva a korsót. A pince csendes volt és üres, a csillogó büfé fölött aranyfeliratú, fehér deszka függött: “Nálunk fizetnek!” Buba felemelte a fejét a korsótól, és szomorúan azt mondta: - Engedd meg, hogy elmenjek, Iván Nem bírom Minek ezek a beszélgetések? Engedj el, kérlek Megfogtam a kezét. - Peck, mi

történik veled? Hisz kerestelek, itt sehol sincs meg a címed Teljesen véletlenül találkoztam veled, és semmit sem értek. Hogyan kerültél bele ebbe a dologba? Talán segíthetek valamit? Talán mi Hirtelen felbőszülve kirántotta kezét az enyémből. - Hóhér vagy! - sziszegte. - Gestapo-ügynök Az ördög vitt be engem ebbe az Oázisba Hülye fecsegés, takony Nincs szlegem, érted? Van egy, de nem adom neked oda! Mit csinálok aztán: mint Arkhimédész? Van lelked? Akkor engedj el engem, ne kínozz - Nem engedhetlek el - mondtam -, amíg nem kapom meg a szleget. S a címedet Hisz beszélnünk kell - Nem akarok veled beszélni, hát nem érted? Senkivel semmiről sem óhajtok beszélni. Haza akarok menni S a szlegemet nem adom neked oda Mi vagyok én nektek, gyár? Odaadom neked, aztán meg tegyek egy vargabetűt az egész városon keresztül? Hallgattam. Világos volt, hogy most gyűlöl engem Ha ereje lenne, megölne és elmenne. De tudta, hogy nincs hozzá ereje 83

- Gazember - mondta bőszen. - Miért nem veszed meg magad? Nincs pénzed? Nesze! Nesze! - Görcsösen benyúlt a zsebeibe, réz aprópénzt és gyűrött papírpénzt dobált ki az asztalra. - Vidd, itt elég van! - Mit vegyek? Kinél? - Ó, az átkozott szamár! Na, ezt a Hogyis m-m-m hogyan is, az ördög! kiáltotta. - Pukkadj meg! - Az ujjait a felső zsebébe csúsztatta, és kihúzott egy lapos, műanyag tokot. Belül egy csillogó fémcső volt, olyan, mint a zsebrádiókban használt invariáns-heterodin. - Itt van! Zabáld meg! - Felém nyújtotta a csövet Kicsi volt, a hossza egy hüvelyknél nem több, vastagsága egy milliméter. - Köszönöm - mondtam. - S hogy kell használni? Peck kinyitotta a szemét. Úgy tűnt, még el is mosolyodott - Istenem - mondta majdnem gyengéden -, hát te semmit sem tudsz?" - Semmit sem tudok - mondtam. - Ezzel kellett volna kezdened. Én meg gondolom: mit kínoz ez engem, mint egy hóhér? Van rádiód? Tedd be ezt a heterodin

helyett, lógasd fel valahol a fürdőszobában, vagy állítsd le és kezdd. - Fürdőszobában? - Igen. - Feltétlenül a fürdőszobában? - Hát persze! A testnek feltétlenül vízben kell lennie. Forró vízben, ó, te kis borjú - És a Devon? - A Devont pedig szórd be a vízbe. Vagy öt tablettát a vízbe, egyet a szájba Undorító íze van, de aztán nem bánod meg És feltétlenül tegyél a vízbe illatos sókat. Mielőtt elkezded, néhány pohárka erőset igyál. Ez azért kell, hogy hogy is mondjam hogy elengedd magad - Úgy - mondtam. - Értem Most már mindent értek - Egy papírszalvétába csavartam a szleget, zsebre tettem. - Tehát hullám-pszichotechnika? - Istenem, de hát minek kell neked ezt tudnod? - Már állt, a fejére húzta a kapucnit. - Semminek - mondtam. - Mivel tartozom neked? - Semmiség, hülyeség! Gyere gyorsan Mi az ördögnek vesztegetjük az időt? Kimentünk az utcára. - Helyesen határoztál - mondta Peck. - Hát világ ez? Hát emberek

vagyunk mi ebben a világban? Ez ganéj, nem világ. Taxi! - ordította el magát - Hé, taxi! - Remegett az izgalomtól. - Mi az ördögnek mentem az Oázisba? Ne-em, most már többé sehova, sehova - Add meg nekem a címedet - mondtam. - Minek neked a címem? Odagurult egy taxi, Buba felrántotta az ajtaját. - A cím! - mondtam, és megfogtam a vállát. - Hülye vagy - mondta Buba. - Napsugár utca tizenegy Hülye vagy - ismételte meg s beült. - Holnap meglátogatlak - mondtam. Már nem figyelt rám. “Napsugár utca! - kiáltott oda a gépkocsivezetőnek - A belvároson keresztül! És gyorsan, az istenért!” Milyen egyszerű, gondoltam, kocsija után nézve. Milyen egyszerűnek bizonyult minden! És minden egyezik. Fürdő és Devon És az ordító rádiók, amelyek oly idegesítőek voltak, és amelyekre sohase figyeltünk. Egyszerűen kikapcsoltuk 84 Taxit fogtam, és hazamentem. És ha becsapott? - jutott eszembe. Egyszerűen meg akart szabadulni tőlem Ámbár ezt

nemsokára megtudom. Egyáltalán nem hasonlít egy házaló ügynökre Hisz ez Peck Nem, ő már nem Peck. Szegény Peck Nem vagy te ügynök, egyszerűen áldozat vagy Tudod, hol lehet megvenni ezt a vacakot, de csupán áldozat vagy. Figyeljenek ide, nincs kedvem vallatni Pecket, nem akarom rázni őt, mint valami csövest Igaz, hogy ő már nem Peck. Hülyeség, mit jelent az, hogy nem Peck? Ö Peck és mégis muszáj lesz Hullám-pszichotechnika De a drozska is hullám-pszichotechnika. Valahogy túlságosan egyszerű minden, gondoltam. Még két napja sem vagyok itt Rimaier pedig a lázadás óta él itt. Ahogy bedobták őt akkor, rögtön akklimatizálódott, és mindenki meg volt vele elégedve, bár az utolsó jelentéseiben azt írta, hogy itt nincs semmi ahhoz hasonló, amit keresünk. Igaz, idegkimerültsége van és Devon a padlón És Oscar S ő nem könyörgött nekem, hogy engedjem el, egyszerűen a halászokhoz küldött Nem találkoztam senkivel, sem az udvaron, sem a

hallban. Majdnem öt óra volt már Bementem a dolgozószobámba, és felhívtam Rimáiért. Csendes női hang válaszolt - Hogy van a beteg? - kérdeztem. - Alszik. Nem kell zavarni - Nem fogom. Jobban van? - Hát mondtam már, hogy elaludt. És ne telefonáljon olyan gyakran, kérem A csengetései zavarják. - Egész idő alatt nála lesz? - Mindenesetre reggelig. Ha még egyszer telefonál, kikapcsolom a telefont - Köszönöm - mondtam. - Csak ne menjen el tőle reggelig Többé nem fogom zavarni Letettem a kagylót, és egy ideig egy kényelmes, puha karosszékben ültem, töprengve a nagy és teljesen üres asztal előtt. Majd kivettem a zsebemből a szleget, és magam elé tettem. Kicsi, csillogó cső, észrevétlen és látszólag teljesen ártalmatlan, egy közönséges rádióalkatrész. Ilyenekből milliókat lehet gyártani Csupán fillérekbe kerülnek, s nagyon kényelmesen szállíthatók. - Mi ez? - kérdezte Lan közvetlenül a fejem fölött. Mellettem állt, és a

szleget nézte. - Hát te nem tudod? - kérdeztem. - A rádióvevőből van - mondta. - Nekem is van ilyen a rádiómban Állandóan tönkremegy. Elővettem a zsebemből a rádiómat, kiszedtem belőle a heterodint, és a szleg mellé tettem. A heterodin hasonlított a szlegre, de nem volt szleg - Nem egyformák - ismerte be Lan. - De egy ilyen hogyishívjákot szintén láttam - Milyet? - Olyat, mint ez itt. Hirtelen elkomorodott, az arca mérges lett. - Eszedbe jutott? - kérdeztem. - Egyáltalán nem - mondta komoran. - Semmi sem jutott az eszembe - Rendben van - mondtam. Fogtam a szleget, és betettem a heterodin helyett a rádióba Lan megfogta a kezemet. - Nem kell - mondta. - Miért? Nem válaszolt, ijedt szemmel nézte a rádiót. - Mitől félsz? - kérdeztem. 85 - Semmitől sem félek, honnan veszi? - Nézd meg magad a tükörben - válaszoltam, és zsebre tettem a rádiót. - Úgy nézel ki, mintha miattam megijedtél volna. - Maga miatt? - csodálkozott ő. - Hát

világos, hogy miattam. Nem is magad miatt Bár hisz félsz azoktól a nekrotikus jelenségektől. Félrefordította a fejét. - Honnan veszi? - kérdezte. - Egyszerűen így játszunk Megvetően felhúztam az orromat. - Ismerem ezeket a játékokat! Csak egyet nem tudok: honnan vannak a mi időnkben nekrotikus jelenségek? Jobbra-balra nézett, majd hátrálni kezdett. - Elmegyek - mondta. - No nem - szóltam határozottan. - Beszéljünk, ha már elkezdtünk Mint férfi a férfival. Ne félj, valamit én is értek ezekhez a nekrotikus jelenségekhez - Mit értett meg maga? - Már az ajtónál volt, és nagyon halkan beszélt. - Többet, mint te- mondtam szigorúan. - De nincs szándékomban telekiabálni ezzel a házat. Ha beszélni akarsz, gyere ide Hisz én nem vagyok nekrotikus jelenség Mássz fel ide az asztalra, és ülj le. Egy teljes percig ingadozott, lehajtott fejjel nézett rám, és minden, amitől tartott, minden, amiben reménykedett, megjelent az arcán, majd eltűnt.

Végre azt mondta: - Csak becsukom az ajtót. Kiszaladt a nappaliba, becsukta a haliba vezető ajtót, visszajött, majd szorosan becsukta a nappali ajtaját, és hozzám lépett. - Először is hülye vagy - jelentettem ki, majd magamhoz húztam, és a térdem közé állítottam. - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit annyira megijesztettek, hogy a nadrágja még a strandon sem száradt ki, a füle pedig a félelemtől olyan hideg volt, mintha éjszakára a hűtőszekrénybe rakta volna. Ez a kisfiú mindig remegett, s úgy remegett, hogy mire felnőtt, a lába girbegurba lett, a bőre pedig mint a megkopasztott lúdé. Azt reméltem, hogy legalább egyszer elmosolyodik, de ő nagyon komolyan hallgatott, és nagyon komolyan megkérdezte: - És mitől félt? - Volt egy bátyja, rendes ember, csak nagyon szeretett inni. És ahogy ez gyakran megesik, a beszeszelt báty egyáltalán nem hasonlított a józan bátyra. Nagyon vadul nézett ki akkor. Amikor pedig

különösen sokat ivott, úgy nézett ki, akár egy hulla És ez a kisfiú Lan arcára megvető mosoly ült ki. - Ettől félt? Amikor részegek, éppen ellenkezőleg: jóságosak. - Kik azok, az ők? - kérdeztem rá mindjárt. - Anya? Vuzi? - Igen. A mama reggel, ha felkel, mindig mérges, aztán egyszer iszik vermutot, kétszer iszik vermutot, és kész. Este már egészen jó, mert közel az éj - És éjjel? - Éjjel jön az a pasas - mondta kedvetlenül Lan. - A pasashoz nincs közünk - mondtam tárgyilagosan. - Hisz nem a pasastól szöksz a garázsba. - Én nem szököm - mondta makacsul. - Ez egy olyan játék 86 Nem tudom, nem tudom - mondtam. - Persze vannak a világon dolgok, amelyektől még én is félek. Például amikor egy kisfiú sír és remeg Nem bírom nézni az ilyesmit, itt belül szinte minden kifordul. Vagy amikor az embernek fáj a foga, viszont a dolgok menete szerint mosolyognia kell, ez félelmetes, erre nincs jobb kifejezés. De vannak egyszerűen

ostobaságok. Amikor a hülyék például unalmukban megeszik egy eleven kismajom agyvelejét. Ez már nem is félelmetes, ez egyszerűen undorító Annál is inkább, mert nem ők maguk találták ki. Ezt még ezer évvel ezelőtt - és szintén unalmukban - a kövér tirannusok találták ki a Távol-Keleten. A mai kis hülyék pedig meghallották ezt, és megörültek. De hát őket sajnálni kell, nem pedig félni tőlük I - Sajnálni - mondta Lan. - De ők nem sajnálnak senkit Azt csinálnak, amit akarnak Nekik minden mindegy, hogyhogy nem érti Ha unatkoznak, nekik mindegy, kinek a fejét fűrészelik Kis hülyék Nappal talán kis hülyék, maga ezt sehogyan sem érti, de éjjel már nem kis hülyék, mind átkozottak - Hogyan? - Az egész világ elátkozta őket. Nincs és nem lesz nyugtuk Maga nem tud semmit Magának mindegy, ahogyan jött, úgy el is megy Ők pedig éjjel elevenek, nappal meg halottak hullák Kimentem a nappaliba, és vizet hoztam neki. Kiitta az egész

pohárral, és azt mondta: - Már nemsokára elutazik? - Nem, dehogy - feleltem, s megpaskoltam a hátát. - Hisz csak most jöttem - Alhatok itt önnél? - Persze. - Először volt záram, de most a mama valamiért levette, nem tudom, miért. Nem mondja meg, miért vette le - Jó - mondtam. - Itt fogsz aludni nálam a nappaliban Akarod? - Igen. - Zárkózz be és aludj jól. A hálóba az ablakon keresztül fogok bemászni A gyerek felemelte a fejét, és figyelmesen az arcomba nézett. - Gondolja, hogy magánál be lehet zárni az ajtókat? Én itt mindent ismerek. Ezeket sem lehet bezárni. - Nálatok nem záródnak - mondtam, amennyire csak tudtam, hanyagul. - Nálam be fognak záródni. Félórai munka Kellemetlenül elnevette magát, mint egy felnőtt. - Maga is fél. Jól van, tréfáltam Záródnak itt az ajtók, ne féljen Kis buta vagy - szóltam. - Hisz mondtam neked, hogy semmi ilyesmitől nem félek Fürkészően nézett rám - A zárat pedig azért akartam megcsinálni a

nappaliban, hogy te nyugodtan aludjál, ha már ilyen félős vagy. Én mindig nyitott ablaknál alszom - Hisz mondtam, hogy tréfáltam - mondta. Hallgattunk. - Lan - kérdeztem -, mi leszel, ha nagy leszel? - Miért? - Nagyon csodálkozott. - Hát nem mindegy? - Hogyhogy mindegy? Neked mindegy, hogy vegyész leszel-e vagy mixer? - Hiszen mondtam magának: mind elátkozottak vagyunk. Az átok elől nem lehet megszökni, hogyhogy nem érti meg, hisz ezt mindenki tudja! - Nos - mondtam -, azelőtt is voltak elátkozott népek. Később meg gyermekek születtek, akik megnőttek, és megszüntették az átkot. 87 - Hogyan? - Ezt hosszú lenne elmagyarázni, barátom. - Felálltam - De feltétlenül el fogom neked még mondani. Most pedig szaladj játszani Nappal legalább játszol? Akkor szaladj Amikor pedig leszáll a nap, gyere, megágyazok neked. Zsebre tette a kezét, és az ajtó felé indult. Ott megállt, és a válla fölött azt mondta: - Ezt a valamit pedig inkább vegye ki

a rádióból. Mi a véleménye, mi ez? - Heterodin - mondtam. - Egyáltalán nem. Vegye ki, mert rosszul lesz - Miért lennék rosszul? - kérdeztem. - Vegye ki - mondta. - Mindenkit gyűlölni fog Maga most nem elátkozott, de azzá lesz. Ki adta magának? Vuzi? - Nem. Könyörögve nézett rám. - Iván, vegye ki! Na, jól van - mondtam. - Kiveszem Szaladj játszani S soha ne félj tőlem, hallod? Nem válaszolt, kiment, én pedig a kezemet az asztalra téve, ülve maradtam a fotelban. Nemsokára meghallottam, ahogy a gyerek az orgonabokrokban motoz az ablak alatt. Susogott, topogott, valamit mormolt, és halkan felkiáltott, saját magával beszélgetett: Hozzanak zászlókat, és állítsák fel itt és itt és itt., így így így S akkor beültem egy repülőgépbe, és elrepültem a hegyekbe" Kíváncsi vagyok, mikor fekszik le? gondoltam. Jó, ha nyolckor vagy legalább kilenckor, lehet, hogy kár volt ezt az egészet kitalálnom, most bezárkóznék a fürdőszobába,

és két óra múlva már mindent tudnék, de nem, nem tudtam megtagadni tőle a dolgot, próbálják a helyembe képzelni magukat, de ez nem jó módszer, támogatom a félelmeit, valami okosabbat kellett volna kitalálni, de nem olyan egyszerű, ez nem az anudini internátus, de mennyire nem az, mennyire más itt minden. S mi áll most előttem, vajon milyen a mennybéli kör, csak ha csiklandós lesz, azt nem bírom ki; érdekes, a halászok is mennyországi kör? Nyilván a mecénásság van a szellemi arisztokraták számára, a Régi Metró pedig azoknak, akik egyszerűbbek, bár az intellek is a szellem arisztokratái, de disznó módra leisszák magukat, és már semmire sem alkalmasak, sőt egyáltalán semmire sem alkalmasak, túlságosan sok a gyűlölet, túlságosan kevés a szeretet, a gyűlöletre könnyű megtanítani, a szeretetre pedig nehéz, s azonkívül a szeretetet túlságosan elcsépelték és benyálazták, s passzív is, valahogy úgy jött ki, hogy a

szeretet mindig passzív, a gyűlölet meg mindig aktív, azért is nagyon vonzó; és azt is mondják, hogy a gyűlölet a természettől van, a szeretet pedig az észből jön, de mégis jó lenne beszélni az intellekkel, nem valószínű, hogy mind hülye és hisztérikus; hátha sikerül megtalálni az Embert; tulajdonképpen mi is az, ami a természetétől fogva jó az emberben? Egy font szürke anyag, de az se mindig jó, úgyhogy az embernek mindig a nulláról kell kezdeni, pedig jó lenne, ha a társadalmi jelek öröklődnének; igaz, akkor Lan most kis vezérezredes lenne; nem, inkább nem kell, inkább a nulláról, ő persze nem félne senkitől, viszont másokat ijesztgetne, nem vezérezredeseket Összerezzentem, mert megláttam: Lan az ablakkal szembeni almafán ül, és figyelmesen néz engem. A következő pillanatban eltűnt, csak az ágak recsegtek, és az almák potyogtak. Nem hisz, az istenért sem, gondoltam Senkinek sem hisz És én kinek hiszek ebben a

városban? Felsoroltam mindenkit, aki eszembe jutott. Nem, senkinek sem hiszek. Felvettem a kagylót, telefonáltam az Olympicba, és kértem a nyolcszáztizenhetes számot. - Halló! - hallatszott Oscar hangja. 88 Hallgattam, a membránt az ujjaimmal letakartam. - Hallgatom! - ismételte ingerülten Oscar. - Már másodszor - mondta valakinek Halló! De nem, miféle nőim lehetnek itt nekem? - Lecsapta a kagylót Fogtam az egyik Minz-kötetet, lefeküdtem a nappaliban a díványra, és sötétedésig olvastam. Nagyon szeretem Minzet, de egyáltalán nem emlékszem, miről olvastam Nagy zajjal elment a ház mellett az esti műszak. Vaina néni vacsoráztatta Lant, forró tejjel felöntött zablisztet tömött beléje. Lan nyafogott, az anyja meg türelmesen és gyengéden a lelkére beszélt. A vámos Peti parancsnoki hangon, de egészen joviálisán magyarázta: “Enni kell, enni kell, ha a mama mondja: enni kell, teljesítse” Két fiatalember is bejött, a hangjukból

ítélve elég nyeglék lehettek; Vuzit keresték, és udvaroltak Vaina néninek. Szerintem részegek voltak Gyorsan sötétedett Nyolckor a dolgozószobában megszólalt a telefon. Mezítláb odaszaladtam, felvettem a kagylót, de senki sem szólt bele. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten Nyolc óra tízkor kopogtak az ajtón. Megörültem, hogy Lan, de Vuzi volt - Miért nem jön be? - mondta felháborodottan mindjárt a küszöbről. Egy kacsintó arccal díszített sortban, szűk, ujjatlan, a köldököt szabadon hagyó dzsekiben és egy óriási átlátszó sálban volt, friss és feszes, mint egy éretlen alma. Belesajdult a fogam. - Ülök és várom egész nap, ő meg itt döglik. Fáj valamije? Felkeltem, és cipőbe bújtattam a lábam. - Üljön le, Vuzi. - Megpaskoltam a díványt magam mellett - Nem ülök le magával - válaszolta. - Ő meg itt olvas Legalább itallal megkínálhatna. - A bárszekrényben van - mondtam. - Hogy van a nyáladzó tehén? - Hál

istennek, ma nem volt - mondta Vuzi, s benyúlt a bárszekrénybe. - Ma a polgármesternőt fogtam ki Micsoda hülye! Vajon miért nem szereti őt senki? Miért szeressék? Magának vízzel? A szeme fehér, a pofája vörös, a feneke, mint egy dívány: mint egy béka, isten bizony Tudja mit, csináljunk “görényt”! Most mindenki “görényt” csinál - Én nem szeretem azt csinálni, amit mindenki. - Ezt magam is látom. Mindenki sétálni megy, ő meg hever Méghozzá olvas - Elfáradtam - mondtam. - Ja úgy? Akkor el is mehetek! - Én pedig nem engedem - mondtam, megfogtam a lányt sáljánál fogva, és magam mellé ültettem. - Vuzi, kislányom, maga csak a női jó hangulatban szakember vagy általában? Nem tudna jó hangulatba hozni egy egyedülálló férfit, akit senki sem szeret? - Hát miért szeressék magát? - Tetőtől talpig végigmért. - A szeme vörös, az orra krumpli - Mint egy krokodilnak. - Mint egy ebnek Ne ölelgessen, nem engedem meg. Miért nem jött

be? - S miért hagyott ott tegnap? - No de ilyet, én hagytam ott! - Egyedül, egy idegen városban - Én hagytam ott! Hát én aztán mindenhol kerestem! Mindenkinek meséltem, hogy maga tunguz, és elveszett, nagyon csúnya volt magától Nem, nem engedem meg! Hol volt tegnap? Halászott, mi? S ma megint nem mond el semmit - Miért ne? - mondtam. 89 És meséltem a Régi Metróról. Mindjárt rájöttem, hogy az igazság nem lesz elég: vas álarcos emberekről, egy szörnyűséges esküről, a vértől csöpögő falról, zokogó csontvázról, különböző dolgokról meséltem neki, s hagytam, hogy megtapogassa a dudort a fülem mögött. - Menjünk azonnal - mondta. - Semmi pénzért - válaszoltam és lefeküdtem. - Micsoda modor ez? Azonnal keljen fel, és menjünk! Hisz nekem senki sem hiszi el, maga meg megmutatja a dudort, és mindjárt minden rendben lesz. - És utána a drozskára megyünk? - érdeklődtem. - Persze! Tudja, kiderült, hogy egészségi szempontból

még hasznos is. - És brandyt fogunk inni? - Brandyt, vermutot, “görényt”, whiskyt - Elég, elég! És összebújunk a kocsiban százötven mérföldes sebesség mellett? Figyeljen ide, Vuzi, minek kell magának odamenni? Végre megértette, és zavartan elmosolyodott. - Hát mi a rossz ebben? A halászok is járnak - Nem, nincs benne semmi rossz - mondtam. - De mi a jó ebben? - Nem tudom. Mindenki ezt csinálja Néha nagyon vidám A drozska is A drozskában mindig minden teljesül - Mi az a minden? - Hát nem minden, persze De amire gondolsz, amit szeretnél, az gyakran teljesül. Mint egy álomban. - Hát akkor talán jobb lefeküdni aludni? - Hogyne! - mondta mérgesen. - Az igazi álomban olyasmik fordulnak elő Mintha nem tudná! Drozskában pedig csak az, amit az ember szeretne! - És mit szeretne? - Há-át Sok mindent - Na, mégis? Mondjuk, én varázsló vagyok. S azt mondom magának: találjon ki három kívánságot. Amilyet csak akar A legmesésebbet És teljesítem

Na? A lány mélyen elgondolkodott, még a vállát is leengedte. Aztán felderült az arca - Hogy ne öregedjek meg soha! - jelentette ki. - Kitűnő! - mondtam. - Ez egy - Hogy - kezdte ihletetten Vuzi, de elhallgatott. Nagyon szerettem feltenni ezt a kérdést az ismerőseimnek, és minden adandó alkalommal feltettem. Néhányszor a tanítványaimnak ilyen dolgozattémát is feladtam: “A három kívánság”. Mindig nagyon érdekes volt, hogy ezernyi férfi és nő, öreg és gyerek közül csak két-három tucat jött rá, hogy nemcsak maguk és a hozzájuk legközelebb állók számára kívánhatnak valamit, hanem a nagyvilág, az egész emberiség számára is. Nem, ez nem az emberi önzés kiirthatatlanságának tanúbizonysága volt, a kívánságok nem mindig voltak önzők, s a megkérdezettek többsége később, amikor emlékeztettem őket az elmulasztott lehetőségekre és a nagy, összemberi problémákra, észbe kapott, teljesen őszintén haragudott, és

szemrehányást tett nekem, hogy nem mindjárt mondtam ezt. Így vagy úgy, de mindenki valami ilyesmivel kezdte a választ: “Hogy én” Itt valami örökös tudat alatti meggyőződés nyilvánult meg, hogy a te személyes kívánságaid semmit sem változtathatnak meg a nagyvilágban, akár van varázslópálcád, akár nem 90 - Hogy nekem - kezdte újból Vuzi, és újból elhallgatott. Titokban figyeltem Észrevette, szélesen elmosolyodott, és legyintve azt mondta: - Menjen a csudába Micsoda fecsegő maga! - Nem, nem, nem - mondtam. - Mindig készen kell lenni erre a kérdésre Volt nekem egy ismerősöm, aki mindenkinek feltette ezt a kérdést, aztán pedig sopánkodott: “Hah, én meg erre nem is gondoltam, egy ilyen lehetőséget elmulasztottam!” Úgyhogy ez teljesen komoly. Az első kívánsága: nem öregedni És tovább? - Mit tovább? Hát jó lenne, ha lenne egy szép fiúm, aki csak velem lenne. - Nagyszerű! - mondtam. - Ez kettő És végül? Az arcán

látszott, hogy már megunta ezt a játékot, és mindjárt tesz valami rendkívülit. S nem tévedtem. Csak pislogtam Ugyanis a fotelba pisilt - Igen - mondtam - Persze, igen Csak ez varázslat nélkül is megtörténik - Ki tudja! - mondta, és a kuncsaftjai bajaira hivatkozva elkezdte kifejteni az ötletét. Jól mulatott, én pedig, gyalázatos zavaromban, csak ittam a brandyt citromlével, és szégyenkezve nevetgéltem. Peches leányzónak éreztem magam Nem, ha ez egy kocsmában történik, tudtam volna, hogyan viselkedjem Jaj Ez igen l-igen! Jó kis bulikat csinálnak a Jóhangulat-szalonokban Ezek az idősek. Uf-f mondtam végre. - Vuzi, maga zavarba hoz s aztán már mindent megértettem. Látom, hogy varázslat nélkül valóban nem boldogulunk Milyen jó, hogy nem vagyok varázsló! - Jól megfogtam! - mondta örömmel Vuzi. - És maga mit kívánna most? Elhatároztam, hogy én is megtréfálom. - Nekem nem kell semmi ilyesmi - mondtam. - Nem is tudok semmi olyat Egy jó

szlegre lenne szükségem Vidáman mosolygott. - Nekem nem kell három kívánság - magyaráztam. - Egy is elég Még mosolygott, majd mosolya zavarttá, aztán ferdévé vált, s végül már nem mosolygott. - Mit? - mondta szánalmas hangon. - Vuzi! - mondtam felemelkedve. - Vuzi! Mintha nem tudta volna, mit csináljon. Felugrott, majd leült, majd újra felugrott A palackokkal teli asztalka felborult. A szeme könnyes volt, az arca meg szánalmas, mint egy gyereké, akit szemtelenül, durván, kegyetlenül, gonoszul becsaptak. Hirtelen az ajkába harapott, és teljes erőből arcul ütött, egyszer és még egyszer. Amíg pislogtam, már hangosan sírva félrelökte a lábával a felborult asztalkát, és kiszaladt. Tátott szájjal ültem A sötét kertben felbúgott egy motor, kigyúltak a fényszórók, majd a motor hangja végigszaladt az udvaron, az utcán, és lassan elhalt. Megtapogattam az arcomat. Jó kis tréfa! Még életemben nem tréfáltam ennyire hatásosan. Vén

hülye Nesze neked szleg! - Szabad? - kérdezte Lan. Az ajtóban állt, de nem volt egyedül Egy komor, kopaszra nyírt szeplős fiú volt vele. - Ez itt Rüg - mondta Lan - Szabad neki is itt aludnia? - Rüg - mondtam elgondolkozva, az arcomat simogatva. - Tehát Rüg Persze, akár két Rüg is Figyelj ide, Lan, miért nem jöttél tíz perccel korábban? - De hiszen itt volt ő - mondta Lan. - Mi az ablakon át néztük, vártuk, amíg elmegy - Igen? - szóltam. - Nagyon érdekes Rüg, kedves, és mit fognak szólni a szüleid? Rüg nem válaszolt. Lan szólalt meg: - Neki nem szoktak szülei lenni. 91 - Na jó - mondtam, és egy kis fáradtságot éreztem. - S nem fogtok párnákkal verekedni? - Nem - mondta mosoly nélkül Lan. - Aludni fogunk - Jól van. Mindjárt megágyazok nektek, ti meg gyorsan hozzátok rendbe ezt az egészet A rekamién és a fotelokban ágyaztam meg nekik, mindjárt levetkőztek és lefeküdtek. Bezártam a haliba vezető ajtót, leoltottam náluk a

villanyt, és átmentem a hálószobámba. Egy ideig az ablaknál ültem, hallgattam, ahogyan suttognak, forgolódnak, és a bútort tologatják. Majd elcsendesedtek Tizenegy körül a házban törött üveg csengése hallatszott. Vaina néni hangja valami indulófélébe kezdett, s újból törött üveg csörömpölt Úgy látszik, a fáradhatatlan Peti újból pofára esett. A városból idáig hallatszott: “Drozska! Drozs-ka!” Valaki hangosan hányt az utcán Bezártam az ablakot, és leeresztettem a redőnyt. A dolgozószoba és a háló közötti ajtót szintén bezártam. Majd bementem a fürdőszobába, és megengedtem a forró vizet Mindent utasítás szerint csináltam: feltettem a rádiót a szappanpolcra, bedobtam a vízbe néhány Devon-tablettát és az illatos sókristályokat; már le akartam nyelni a tablettát, amikor eszembe jutott, hogy még “lazítani" kell. Nem akartam zavarni a gyerekeket, de nem is kellett: a faliszekrényben találtam egy megkezdett

üveg brandyt. Ittam néhány kortyot a palackból, lenyeltem a tablettát, majd meztelenre vetkőztem, bemásztam a kádba, és bekapcsoltam a rádiót. Tizenegyedik fejezet Direkt nem kapcsoltam be a hőszabályozót, és amikor a víz kihűlt, magamhoz tértem. A rádió ordított, a vakító fény csillogása a fehér falakon bántotta a szememet. Alaposan átfáztam, libabőrös voltam. Kikapcsoltam a rádiót, de a kádban maradtam, megengedtem a forró vizet, és élveztem a fokozódó meleget és a nagyon furcsa, nagyon új érzést: a teljes, valami kozmikusán óriási ürességet. “Másnapos” kábultságot vártam, de semmi ilyesmit nem éreztem. Egyszerűen jó volt S nagyon sok emlékem jutott eszembe Remekül lehetett gondolkodni, mint hosszú, hegyi pihenés után A múlt század közepén Olds és Millner kísérleteztek az agyi stimulációval. Fehér patkányok agyába elektródokat ültettek. Barbár technikájuk és barbár módszereik voltak, de miután

megtalálták a patkányok agyában az élvezet központját, elérték, hogy az állatok órákon keresztül nyomták az elektródok között az áramkört záró kart, s így óránként közel nyolcezer öningerlést végeztek. Ezeknek a patkányoknak nem volt szükségük semmi reális dologra. Semmi sem érdekelte őket a karon kívül, Nem vettek tudomást az ételről, a vízről, a veszélyről, a nőstényekről, semmi a világon nem érdekelte őket, csak a stimulátor karja. Később a majmokkal ismételték meg a kísérleteket, s ugyanolyan eredményt kaptak. Voltak olyan híresztelések, hogy valaki a halálra ítélt bűnözőkön kísérletezett Ez nehéz időszak volt az emberiség számára: az atomhalál elleni harc ideje, a szüntelen kis háborúk ideje az egész bolygón, olyan idő, amikor az emberek többsége 92 éhezett, de még akkor is ezt írta Kingsley Amis angol író és kritikus a patkányokkal végzett kísérletek hírére: “Nem állíthatom,

hogy ez jobban megijesztett, mint a berlini vagy a tajvani válság, de úgy hiszem, jobban meg kellene ijednem.” Sok mindent féltett a jövőben ez az ember, a Pokol új térképeinek okos és gúnyos szerzője; többek közt látta előre annak a lehetőségét, hogy az agyi stimulációt az olyan illuzórikus lét kiváltására fogják használni, amely ugyanolyan eleven vagy még elevenebb, mint a valóságos lét. A század végén, amikor kirajzolódtak a hullám-pszichotechnika első diadalai, és üresedni kezdtek az idegklinikák, a tudományos kommentátorok elragadtatott visításainak kórusában ingerlő disszonanciaként hatott Krinyickij és Milovanovics kis brosúrája. Annak befejező fejezetében a két szovjet pedagógus körülbelül a következőket írta: A világ országainak túlnyomó többségében a fiatal nemzedék nevelése a tizennyolcadiktizenkilencedik század szintjén van. A nevelésnek ez a régi rendszere elsősorban és legfőképpen azt a célt

tűzte és tűzi maga elé, hogy a társadalom számára a termelési rendszer kvalifikált, de fajankóvá tett résztvevőjét nevelje. Ezt a rendszert nem érdekli az emberi agy összes többi képessége, s ezért a termelési folyamaton kívül az ember mint tömeg pszichológiailag barlangember, Neveletlen Ember marad. Ezen képességek fel nem használása arra vezet, hogy az egyén nem képes felfogni bonyolult világunkat az összes ellentmondásával, nem képes összekapcsolni a pszichológiailag összeegyeztethetetlen fogalmakat és jelenségeket, nem képes örömét lelni az összefüggések és törvényszerűségek vizsgálatában, ha azok nem érintik a legkezdetlegesebb társadalmi ösztönök közvetlen kielégítését. Más szóval, a nevelésnek ez a rendszere gyakorlatilag nem fejleszti az emberben a tiszta képzeletet, a fantáziát és - mint annak azonnali következményét - a humorérzéket. A Neveletlen Ember úgy fogja fel a világot, mint valami

lényegében triviális, megszokott, hagyományosan egyszerű folyamatot, amelyből csupán nagy erőfeszítések árán sikerül az örömöket kipréselni, amelyek végeredményben szintén eléggé megszokottak és hagyományosak. De úgy látszik, a ki nem használt képességek is megmaradnak az emberi agy rejtett realitásaként. A tudományos pedagógiának éppen az a feladata, hogy mozgásba hozza ezeket a képességeket, megtanítsa az embert a fantáziálásra, az emberi pszichika potenciális összefüggéseinek sokaságát és sokféleségét minőségi és mennyiségi harmóniába hozza a reális világ összefüggéseinek sokaságával és sokféleségével. Mint ismeretes, ennek a feladatnak az emberiség alapvető feladatává kell válnia a legközelebbi korszakban. De amíg ez a feladat nincs megoldva, addig nem alaptalan az a feltételezés és aggály, hogy a pszichotechnika sikerei az agy hullámstimulációjának olyan módszereihez vezetnek, amelyek az

illuzórikus léttel ajándékozzák meg az emberiséget, s ez az illuzórikus lét elevenségével és váratlanságával jelentősen meghaladja a reális létet. És ha eszünkbe jut, hogy a fantázia lehetővé teszi, hogy az ember értelmes lény is, élvező állat is legyen, ha hozzátesszük ehhez, hogy a pszichikai anyagot a szemkápráztató illuzórikus lét számára a Neveletlen Embernél a legsötétebb, legősibb reflexek szolgáltatják, akkor nem nehéz elképzelni azt a szörnyűséges csábítást, amely az ilyen lehetőségekben rejlik És itt van a szleg. Érthető, miért írják ezt a szót a kerítésekre Most már minden érthető. Rossz, hogy ez számomra érthető Jobb lett volna, ha semmit sem értek, ha magamhoz térve megvonom a vállam, és kimászok a kádból. Vajon Sztrogov számára is érthető lett volna, és Einstein és Petrarca számára is? A fantázia felbecsülhetetlen valami, de nem szabad megnyitni előtte az utat befelé. Csak kívül, csak

kívül Milyen finom kukacot dobott be valami gazember ebbe az öbölbe! S milyen pontosan választották ki az időt Igen, ha én lettem volna a wellsi Mars-lakók 93 parancsnoka, nem bajlódtam volna a háromlábú harci állványokkal, a hősugarakkal és más hülyeségekkel Illuzórikus lét Nem, ez nem narkotikum, az nem képes erre Ez pontosan az, aminek lennie kell. Itt Most Minden időnek megvan a maga kábítószere Mákszemek és kender, az édes, homályos árnyak és a nyugalom birodalma, a koldusok, az elcsigázottak, az elesettek számára Itt meg senkinek sem kell a nyugalom, hisz itt senki sem hal éhen, itt egyszerűen unatkoznak. Jóllakottság, meleg, részegség és unalom A világ nem rossz, csak unalmas. Perspektívák nélküli, ígéretek nélküli világ De hát az ember nem kárász, az ember mégiscsak ember Igen, ez nem az árnyékvilág, ez igazi lét, álomzűrzavar nélkül A szleg a világ felé közeleg, és ennek a világnak nem lesz ellenére,

hogy megadja magát a szlegnek. Hirtelen, egy pillanat töredékére azt éreztem, hogy végem. És a pusztulás jólesett Szerencsére dühbe jöttem. Kifröccsentve a vizet, kimásztam a kádból, káromkodtam, hogy felszítsam magamban a mérget, felhúztam vizes testemre az alsónadrágot, az inget, és felkaptam az órámat. Három óra volt, de ez lehetett nappali három óra és a következő éjjel három óra, és három óra száz év múlva. Hülye vagyok, gondoltam, amíg a nadrágot húztam. Megsajnáltam, elengedtem Bubát, pedig már hajlandó volt megadni nekem a lebuj címét Az operatív egység tagjai már itt lettek volna, s lecsaptunk volna erre az egész átkozott fészekre. Aljas fészekre Poloskafészekre Undorító fertőre Ebben a pillanatban a tudatom legmélyén felvillant valami nagyon nyugodt gondolat. De nem tudtam megfogni. A házipatikában megtaláltam a “potomakot”: az ott található legerősebb izgatószert. Benyitottam a nappaliba, de ott a

gyerekek szuszogtak, úgyhogy kimásztam az ablakon. A város természetesen pihent. A Városmelléki utcában a lámpák alatt vihogó kamaszok ácsorogtak, a fényben úszó utakon kiabáló tömegek bolyongtak. Valahol dalokat ordítottak, valahol azt visították: “Drozs-ka!”, valahol üveget törtek. Kiválasztottam egy vezető nélküli taxit, megtaláltam a Napsugár utca irányítószámát, és feltárcsáztam azt az irányítópulton. A kocsi elindult keresztül-kasul a városon Az utastérben savanyú szag terjengett, a lábam alatt üvegek gurultak. Az egyik útkereszteződésben csaknem belerohantam a körtáncot járó és vonyító emberekbe, a másikon ütemesen kigyúltak és elaludtak a színes fények: úgy látszik, drozskát nemcsak a téren lehetett tartani. Mindannyian teljes erejükből pihentek, pihentek a jólelkű lelkipásztorok a Jóhangulatszalonokból, az udvarias vámosok, az ügyes fodrászok, a gyengéd anyák és a férfias apák, az ártatlan

fiúk és leányok: mindannyian felcserélték nappali külsejüket éjszakaira; arra törekedtek, hogy vidámság legyen, és ne kelljen semmire se gondolni Fékeztem. Ugyanazon a helyen Úgy tűnt, hogy még az égésszagot is érzem Peck meglőtte a “dörgőből” a páncélost. A páncélos egyik lánctalpán megfordult, a törött téglákon meg-megbillent, belülről azonnal kiugrott két, nyitott álcázóingbe öltözött fasiszta, felénk hajítottak egy-egy gránátot, és eltűntek a sötétben. Hozzáértőén és serényen tevékenykedtek, világos volt, hogy nem a Királyi Gimnázium taknyosai és nem az Aranybrigád bűnözői, hanem valódi, érett tankos tisztek. Róbert közvetlen közelről beléjük eresztett egy géppisztolysorozatot. A páncélos tömve volt konzervsörrel teli dobozokkal. Egyszerre eszünkbe jutott, hogy már két napja egyfolytában szomjasak vagyunk, Iowa Smith bemászott a páncélosba, és kezdte kiadogatni a söröket. Peck késsel

nyitotta fel a konzerveket. Róbert a párkányhoz szorította a géppisztolyt, és a páncélos éles kiszögellésén ütötte át a dobozokat. A Tanító pedig, cvikkerét igazgatva, belegabalyodott a “dörgő” szíjaiba, és így mormogott: “Várjon egy percet, Smith, hiszen látja, hogy tele van a kezem” Az utca végén lángolva égett egy négyemeletes ház, sűrű 94 égés- és forrófém-szag terjengett, mohón nyeltük a meleg sört, nedvesek voltunk, nagyon meleg volt, a halott tisztek pedig a tört és széttört téglákon feküdtek, egyformán széttárták rövid, fekete nadrágba bújtatott lábukat, az álcázóingek a tarkójukig csúsztak, és hátukon a bőr még mindig fénylett az izzadságtól. “Hál isten - mondta a Tanító-, ezek tisztek Nem tudnám többet nézni a halott kisfiúkat. Átkozott politika, az emberek elfelejtik miatta az istent!” “Miféle istent? - kérdezte Iowa Smith a páncélos belsejéből. - Először hallom.” “Nem

kell ezzel viccelni, Smith - mondta a Tanító - Mindez hamarosan véget ér, és a jövőben soha senkinek nem engedjük meg, hogy hiábavalósággal mérgezze az emberek lelkét.” “És hogyan fognak sokasodni?” - kérdezte Iowa Smith Ismét lehajolt sörért, és megláttuk nadrágján az égett lyukakat. “A politikáról beszélek - mondta a Tanító szelíden. - A fasisztákat meg kell semmisíteni, ezek vadállatok, de ez kevés Még sok politikai párt van, és propagandájukkal egyetemben semmi helyük országunkban. - A Tanító ebből a városból való volt, és két sarokra lakott őrhelyünktől. - A szociálanarchisták, a technokraták és természetesen a kommunisták” “Én kommunista vagyok - jelentette ki Iowa Smith. - Legalábbis meggyőződésem szerint A kommuna mellett vagyok.” A Tanító zavartan nézett rá “És hitetlen vagyok - tette hozzá Iowa Smith. - Nincs isten, Tanító, és semmit sem tehetsz ez ügyben” És ekkor mindannyian mondani

kezdtük, hogy mind hitetlenek vagyunk, Peck pedig azt mondta, hogy ezenkívül még a technokrácia híve, Róbert pedig kijelentette, hogy az apja szociálanarchista, a nagyapja is szociálanarchista volt, és ő, Róbert sem kerülheti el, hogy szociálanarchista ne legyen, bár nem tudja, mi ez. “Ha például a sör jegessé válna - mondta Peck elgondolkozva -, akkor szívesen hinnék istenben.” A Tanító zavartan mosolygott, és a cvikkerét törölgette. Derék ember volt, mindig gúnyolódtunk vele, és sohasem sértődött meg. Az első éjszakán észrevettem, hogy nem sok bátorság szorult beléje, de parancs nélkül sohasem vonult vissza. Még mind viccelődtünk és fecsegtünk, amikor zuhanás és ropogás hallatszott, az égő ház falai leomlottak, és egyenesen a kavargó tűzből, a szikrák és füst ködéből kiúszott az utcánkra az úttest fölött egy méterrel lebegve egy Mammut rohamtank. Ilyen szörnyet még nem láttunk Kiúszott az utca közepére,

körbeforgatta a vetőcsövét, mintha körülnézne, azután eltüntette a légpárnáját, mennydörögve és csikorogva elindult felénk. Csak a kapu alatti nyílásban tértem magamhoz A tank már sokkal közelebb volt, és először nem láttam senkit, de azután a páncélos karosszériájában felállt Iowa Smith, maga elé tartotta a “dörgőt”, a hasának támasztotta a csőfart, és célozni kezdett. Láttam, ahogyan a visszalökés összegörnyesztette, láttam, ahogyan a tank fekete homlokán lángcsík futott végig, utána az utca tele lett bőgéssel és lángokkal, s amikor nagy nehezen felemeltem a megperzselt szemhéjamat, az utca üres volt és füstölgött, s csak a tank volt rajta. Nem volt ott a páncélos, nem voltak törött téglahalmok, nem volt elhajolt bódé a szomszéd ház mellett, csak a tank volt ott. Mintha felébredt volna, okádta a láng áradatait, és az utca szemem láttára megszűnt utca lenni, és térré változott. Peck erősen nyakon

csapott, és közvetlenül az arcom előtt megláttam üveges szemét, de már nem volt időm, hogy az árokhoz szaladjak, és megfordítsam a teknőt. Ketten fogtuk meg az aknát, és elkezdtünk szaladni a tank felé, s csak arra emlékszem, hogy szüntelenül Peck tarkóját néztem, fuldokoltam, és számoltam a lépéseket, hirtelen leesett a sisak Peck fejéről, ő maga is elesett, én pedig majdnem kiejtettem a nehéz aknát, és ráestem. A tankot Róbert és a Tanító robbantották fel. Nem tudom, hogyan és mikor tették, valószínűleg mögöttünk szaladtak egy másik aknával. Reggelig ültem az utca közepén, a térdemen tartottam Peck bekötözött fejét, és néztem a tank szörnyű hernyótalpát, amely az aszfalttóból 95 meredezett kifelé. Azon a reggelen valahogy mindennek vége is lett Zun Padana megadta magát az egész törzsével együtt, s már fogolyként lőtte le őt az utcán egy őrült nő Ez pont az a hely volt. Még az is rémlett nekem,

hogy érzem a füst és a felhevített fém szagát. Még a bódé is a sarkon állt, kissé ferde volt, az új építészet stílusában Az utcának az a része pedig, amelyet a tank térré változtatott, tér is maradt, az aszfalttá helyén egy kis park volt, s ott vertek valakit,Ilowa Smith talajjavító mérnök volt Ilowa államból, USA. Róbert Swenticzki filmrendező volt Krakkóból, Lengyelország A Tanító, iskolai tanító volt ebből a városból. Soha senki sem látta őket többé, még holtan sem Peck pedig Peck volt, aki most Buba lett. Bekapcsoltam a motort Buba ugyanolyan villában lakott, mint én, s a bejárati ajtó tárva-nyitva volt. Kopogtam, de senki sem válaszolt, senki sem jött ki elém. Beléptem a sötét haliba A fény nem gyulladt ki. A ház jobb oldali részébe vezető ajtó zárva volt, úgyhogy benéztem a bal oldali részbe. A nappaliban egy szétmarcangolt díványon egy szakállas férfi aludt, zakóban és nadrág nélkül. Valakinek

kilógott a lába a felfordított asztal alól Konyakot, dohányfüstöt és még valami édeskés szagot éreztem, mint ma Vaina néni nappalijából. A dolgozószobába vezető ajtónál egy szép, gömbölyű nővel találkoztam, aki egyáltalán nem csodálkozott, amikor meglátott. - Jó estét - mondtam. - Bocsásson meg, Buba itt lakik? - Itt - mondta, s figyelmesen nézett rám fényes, olajosnak tűnő szemével. - Láthatnám? - Miért ne? Amennyit csak akarja. - Hol van? - Micsoda csodabogár! - nevette el magát a nő. - Hát hol lehet Buba? Sejtettem, hol van, de azért megkérdeztem: - Nem tudom. Talán a hálószobában? I - Meleg - mondta. - Mi az, hogy meleg? - Hülye vagy. Pedig józan Akarsz inni? - Nem - mondtam mérgesen. - Hol van Buba? Sürgősen szükségem van rá! - Rosszul áll a szénád - mondta vidáman. - Na jó, csak keresd, én meg megyek Megpaskolta az arcomat, és kiment. A dolgozószoba üres volt. Az asztalon egy nagy kristályváza magasodott,

valami pirosas vacakkal. Édeskés, hánytató szaga volt A hálószobában sem volt senki, a lepedők és a párnák gyűröttek voltak, és szanaszét hevertek. A fürdőszoba ajtajához mentem Az ajtóra nyilván pisztolyból lőttek rá, a lyukak formájából ítélve: belülről. Vártam egy kicsit, majd megfogtam a kilincset. Az ajtó zárva volt Nagy nehezen kinyitottam. Buba nyakig feküdt a kád zöldes vizében, a víz gőzölgött A kád szélén rekedten visítozott a rádió. Álltam és néztem Bubát Peck Zenajt, a volt berepülő űrhajóst. A volt karcsú, izmos legényt, aki tizennyolc éves korában otthagyta meleg városát a meleg tenger partján, és elindult a kozmoszba az emberiség dicsőségére, harmincévesen pedig visszatért hazájába, hogy megverekedjen az utolsó fasisztákkal, és itt maradt örökre. Undorító volt arra gondolnom, hogy egy órával ezelőtt ugyanígy néztem ki Megtapogattam az arcát, meghúztam ritka, nedves haját. Nem mozdult

Ekkor föléje hajoltam, hogy megszagoltassam vele a “potomakot”, s hirtelen megértettem, hogy Peck halott. Ledobtam a rádiót a földre, és széttapostam a cipőm sarkával. A pisztoly a földön hevert. De Peck nem lett öngyilkos, csak nyilván megzavarták, és ezért az ajtóra lőtt, hogy 96 hagyják békén. Becsúsztattam a kezem a forró vízbe, felemeltem és átvittem Pecket a hálóba az ágyra. Ernyedt volt, borzalmas, a szeme eltűnt a homloka alatt Ha nem lett volna a barátom Ha nem lett volna olyan nagyszerű fiú Ha nem lett volna olyan nagyszerű munkatárs Telefonon a mentőket hívtam, és Peck mellé ültem. Igyekeztem nem gondolni rá Igyekeztem az ügyre gondolni. S igyekeztem kemény és hideg maradni, mert a tudatom mélyén újból átvonult az a meleg fény, s ezúttal megértettem, mi is az a gondolat. Amikor megérkezett az orvos, már tudtam, mit fogok csinálni ezután. Megtalálom Elt Bármilyen összeget kifizetek neki. Lehet, hogy verni

fogom Ha kell, kínozni fogom Ő fogja megmondani nekem, honnan mászik a világba ez a fertő. Megmondja a neveket és a címeket Mindent elmond nekem. És megtaláljuk ezeket az embereket Szétromboljuk és elégetjük titkos műhelyeiket, őket magukat pedig elvisszük olyan messzire, hogy sohasem tudnak visszatérni. Akárkik legyenek is. Kihalászunk mindenkit, kihalászunk mindenkit, aki bármikor is megkóstolta a szleget, s őket is elszigeteljük. Akárkik legyenek is Azután megkövetelem, hogy engem is szigeteljenek el, mert én is tudom, mi a szleg. Megértettem, mi volt ez a gondolat: társadalmilag ugyanolyan veszélyes vagyok, mint ők mind. És ez még csak a kezdet lesz. Minden kezdet kezdete, s hátramarad a legfontosabb: elérni, hogy az emberek soha, soha, soha ne akarják megtudni, mi az a szleg. Talán kegyetlen, vad dolog lesz Valószínűleg nagyon sokan azt fogják mondani, hogy ez túlságosan vad, túlságosan kegyetlen, túlságosan buta dolog, de mégis meg

kell ezt tennünk, ha azt akarjuk, hogy az emberiség ne álljon meg Az orvos, egy öreg, ősz hajú ember, letette a fehér táskáját, Buba fölé hajolt, megvizsgálta, és közönyösen azt mondta: - Reménytelen. - Hívja ki a rendőrséget - mondtam. Lassan visszatette a táskájába a műszereket. - Erre nincs szükség - mondta. - Bűneset nem forog fenn Ez neurostimulátor - Igen, tudom. - Hát ez az. Ma éjjel már a második eset Nem ismerik a mértéket - Régen kezdődött ez? - Nem, nem nagyon Néhány hónapja. - Akkor hogy az ördögbe hallgatnak? - Hallgatunk? Nem értem. Ma éjjel már hatodszor hívtak ki, fiatalember A második idegkimerülés, négynél pedig delirium tremens volt. Rokona? - Nem. - Na nem baj. Küldök embereket - Egy kicsit még állt, Pecket nézte - Lépjen be egy kórusba - mondta. - Iratkozzon be a bűnbánó lotyók ligájába Még mormogott valamit távozás közben, öreg, közönyös, hajlott hátú ember. Egy lepedővel letakartam

Pecket, leengedtem a redőnyt, és kimentem a nappaliba. A részegek utálatosan horkoltak, alkoholbűzt árasztottak. Mindkettőjüket lábuknál fogva kivonszoltam az udvarra, és bedobtam a szökőkút melletti tócsába. Újból virradt, a csillagok kihunytak a sápadó égen. Beültem a taxiba, és feltárcsáztam a pulton a Régi Metró irányítószámát Sokan voltak ott. Az irányítóban képtelenség volt átjutni a korláthoz, bár az volt a benyomásom, hogy csak ketten vagy hárman töltötték ki a blankettákat, a többiek pedig csak néztek, mohón előrenyújtott nyakkal. Sem a kerekfejű, sem El nem volt a korlát mögött, és senki sem tudta, hogyan találhatom meg őket. Lent, az átjárókban és az alagutakban tülekedtek és kiabáltak a részeg, félőrült férfiak és a hisztérikus nők. Hol 97 tompán, hol pedig élesen és tisztán lövések hallatszottak, a robbanásoktól rezgett a beton a lábunk alatt, füst, puskapor, izzadság, benzin, parfüm

és vodka szaga terjengett. Tapsoló, visítozó lányok vettek körül egy vérző, sápadt és diadalmas arcú hórihorgas legényt, valahol vérfagyasztóan vadállatok bömböltek. A termekben a közönség az óriási képernyők előtt őrjöngött, a képernyőkön pedig valaki bekötött szemmel legyezőszerűen lőtt egy automata gépfegyverből; valaki teljesen elkékülve, melléig elmerülve ült a fekete, nehéz folyadékban, és vastag szikrázó szivart szívott; valaki, a feszültségtől eltorzult arccal, mintegy kővé válva függött a kifeszített fonalak pókhálójában Aztán megtudtam, hol van El. Egy piszkos, homokzsákokkal telezsúfolt helyiség mellett megláttam a kerekfejűt. Mozdulatlanul állt az ajtóban, az arca kormos volt, puskaporszag áradt belőle, pupillái pedig betöltötték egész szemét. Öt másodpercenként lehajolt, és letisztította a térdét; nem figyelt rám, fel kellett rázni, hogy észrevegyen. - Nincs El! - rikkantotta. -

Nincsen, érted? Csak füst maradt, érted? Húsz kilowatt, száz amper, érted? Nem tudott odáig ugrani! Erősen félretaszított, megfordult, és átugrálva a homokzsákokon, a piszkos helyiségbe iramodott. Félrelökve a kíváncsiskodókat, áttörte magát egy alacsony vasajtóhoz - Engedj! - visított. - Na, megint megpróbálom! Az isten a háromságot szereti Az ajtó hangosan bevágódott mögötte, az emberek félreugrottak, egymásba botolva és egymásra esve elrohantak. Nem vártam meg, amíg kijön Vagy nem jön ki Már nem volt rá szükségem. Csak Rimaier maradt Még Vuzi is maradt, de benne nem reménykedtem Tehát egyedül Rimaier. Nem fogom felébreszteni, megvárom az ajtaja mellett Már felkelt a nap, és a beszennyezett utcák üresek voltak. A föld alatti garázsokból előmásztak és munkához láttak az automata utcaseprők. Csak a munkát ismerték, nem volt olyan képességük, amit érdemes lenne fejleszteni, igaz, ősi reflexeik sem voltak. Az Olympic

mellett meg kellett állnom, és átengednem a piros és zöld, valamint füstölgő pikkelyekbe öltözött emberek oszlopát, akik nehezen csoszogva, egyik utcából a másikba mentek. Izzadság- és festékszagot árasztottak Álltam és vártam, hogy áthaladjanak, a nap pedig már megvilágította a hotel óriási épületét, és vidáman csillogott Vlagyimir Szergejevics Jurkovszkij fémarcán, aki, mint életében is, a fejek fölött nézett a távolba. Végre áthaladtak, én meg bementem a hotelba. A portás a korlát mögött szunyókált Felébredt, hivatalosan elmosolyodott, és friss hangon megkérdezte: - Szobát parancsol? - Nem - mondtam. - Rimaierhez megyek - Rimaierhez? De elnézést Kilencszázkettes szoba? Megálltam. - Igen, azt hiszem. Miért, mi van? - Elnézést kérek, de Rimaier nincs itthon. - Hogyhogy nincs? - Elutazott. - Lehetetlen, hisz beteg Nem téved? Kilencszázkettes szoba. - Pontosan, kilencszázkettes. Rimaier Állandó vendégünk Másfél

órával ezelőtt elutazott. Pontosabban elrepült Barátai segítettek neki lejönni az emeletről, és helikopterbe szállni. - Miféle barátai? - kérdeztem reménytelenül. - Azt mondtam: barátai? Elnézést, lehet, hogy ismerősei. Hárman voltak, s kettejüket valóban nem ismerem. Egyszerű, sportos kinézésű fiatalemberek Mister Peblbridge-t ismerem, állandó lakónk, de most elhagyta a szállót. 98 - Peblbridge? - Pontosan. Az utóbbi időben elég gyakran találkozott Rimaierrel, amiből arra következtettem, hogy jól ismerik egymást. A nyolcszáztizenhetesben lakott nálunk Olyan mutatós férfiú, középkorú, vöröses hajú - Oscar - Pontosan, Oscar Peblbridge. - Világos - mondtam. Próbáltam türtőztetni magam - Tehát azt mondja, hogy segítettek neki? - Igen. Hisz nagyon beteg volt, tegnap még orvost is hívtak hozzá Még nagyon gyenge, és a fiatalemberek karonfogva vezették, majdnem vitték. - És a nővér? Volt ápolónővér is mellette. -

Volt. De elment mindjárt utánuk Elküldték - Magának mi a neve? - kérdeztem. - Will, szolgálatára. - Idefigyeljen, Will - mondtam. - Nem volt olyan érzése, hogy Rimáiért erőszakkal vitték el? Nem vettem le róla a szemem. A férfi zavartan pislogott - N-nem - motyogta. - Ámbár most, hogy mondja - Jól van - mondtam. - Adja ide a szobája kulcsát, és jöjjön velem A portások általában szemfüles emberek. Mindenesetre egyes dolgok iránt kitűnő a szimatuk. Teljesen világos volt, hogy kitalálta, ki vagyok Talán azt is, hogy honnan vagyok. Odahívta a kapust, valamit súgott neki, aztán a lifttel felmentünk a kilencedik emeletre. - Milyen valutában fizetett? - kérdeztem. - Kicsoda? Peblbridge? - Igen. - Azt hiszem Ja igen, márkában. Német márkában - S mikor érkezett? - Egy pillanat mindjárt eszembe jut Tizenhat márka Igen, pontosan négy nappal ezelőtt. - Tudta, hogy Rimaier önöknél lakik? - Elnézést, de nem tudom megmondani. Azonban tegnapelőtt

együtt ebédeltek Tegnap pedig sokáig beszélgettek lenn a hallban. Korán reggel, amikor még senki sem aludt Rimaier szobája szokatlanul tiszta és rendezett volt. Végigjártam a szobákat A faliszekrényben bőröndök álltak Az ágy gyűrött volt, de dulakodásnak nyomát sem találtam A fürdőszobában is minden tiszta és rendezett. A tükör előtti polcon Devon-dobozok - Mi a véleménye, ki kell hívnom a rendőrséget? - kérdezte a portás. - Nem tudom - válaszoltam. - Kérjen tanácsot a vezetéstől - Tudja, megint kételyeim támadtak Igaz, nem köszönt el tőlem, de mindez teljesen ártatlanul nézett ki. Hisz jelt adhatott volna, én megértettem volna, régen ismerjük egymást Ő pedig egyre csak Mister Peblbridge-t kérlelte: “A rádiót, a rádiót ne felejtse” A rádió a tükör alatt volt, egy hanyagul rádobott törülköző alatt elrejtve. - Igen? - kérdeztem. - És mit válaszolt Mister Peblbridge? - Mister Peblbridge nyugtatgatta, azt mondta:

-“Feltétlenül, feltétlenül, ne nyugtalankodjék" Felvettem a rádiót, és kimentem a fürdőszobából. Leültem az íróasztalhoz A portás hol rám, hol a rádióra nézett. Ügy, gondoltam, most már tudja, miért jöttem Bekapcsoltam a 99 készüléket. Horkantás és vonyítás hallatszott belőle Mindenki tud a szlegről Nem kell El, nem kell Rimaier, az első jöttment is jó lesz. Például ez a portás Kikapcsoltam a rádiót, és azt mondtam: - Legyen szíves, kapcsolja be a Hi-Fi-berendezést. A portás aprókat lépkedve odaszaladt a Hi-Fi-toronyhoz, bekapcsolta, és kérdőn rám nézett. - Hagyja ezen az állomáson - mondtam. - Egy kicsit csendesebben, kérem Köszönöm - Tehát nem tanácsolja, hogy kihívjam a rendőrséget? - kérdezte a portás. - Ahogyan gondolja. - Nekem úgy tűnt, hogy valami nagyon is konkrét dologra gondolt, amikor kikérdezett. - Ez csak képzelődés - mondtam hidegen. - Egyszerűen nem nagyon szeretem Mister Peblbridge-t.

De ez nem a maga dolga A portás meghajolt. Egyelőre itt maradok, Will - mondtam. - Feltételezem, hogy Mister Peblbridge visszajön ide Nem kell őt figyelmeztetni, hogy itt vagyok. Egyelőre elmehet - Parancsára - mondta a portás. Amikor kiment, telefonáltam a Szolgáltató Irodába, és lediktáltam egy táviratot Máriának: “Megtaláltam az élet értelmét de magányos vagyok a testvér váratlanul elutazott azonnal gyere Iván.” Majd újból bekapcsoltam a vevőkészüléket, az újból hörgött és vonyított. Akkor levettem a fedelét, és kihúztam a heterodint Nem heterodin volt Szleg Egy szép, akkurátus alkatrész, nyilvánvalóan gyári készítmény, s minél tovább néztem, annál inkább az volt az érzésem, hogy valahol valamikor - sok idővel az ide utazásom előtt, és nem is egyszer - már láttam ilyen alkatrészeket egy nagyon ismerős műszerben. Próbáltam visszaemlékezni, hol láttam ezeket, de ehelyett a portás jutott eszembe, a mosolya, az

értő-együttérző szeme. Mind fertőzött Nem, ők nem próbálták a szleget, isten ments! Sőt sohasem látták. Hisz ez olyan illetlen! Ez a szemetek szemetje! Csend, drágám, hogy lehet a kisfiú előtt? De nekem mesélték, hogy ez valami egészen különleges Én? Dehogy, barátom! Nem vagy rólam valami jó véleménnyel Nem tudom, azt mondják, az Oázisban, Bubánál, de én magam nem tudom De miért is ne? Én mérsékelt ember vagyok, ha megérzem, hogy baj van, megállók Adjon öt csomag Devont, horgászni készülünk (haha!) Ötvenezer ember. És az ismerőseik más városokban És százezer turista évente. És nem a bandáról van szó Egye meg a fene a bandát, mibe kerülne szétkergetni! Arról van szó, hogy mindannyian készen vannak, mindannyian szomjúhozzák, és nincs egy parányi lehetőség sem arra, hogy bebizonyítsuk nekik, hogy ez borzalmas, hogy ez a pusztulás, hogy ez gyalázat A kezembe szorítottam a szleget, az öklömre könyököltem, és

rábámultam Rimaier parádés, kitüntetésekkel teli zakójára, amely a szék támláján lógott. Valószínűleg ugyanúgy ült itt, ugyanebben a fotelban, ahol én most, hónapokkal ezelőtt, ugyancsak másodszor tartotta a kezében a szleget és a rádiót, s ugyanaz a meleg fény kószált tudata legmélyén: semmiért sem kell aggódni, hisz most fény van minden sötétségben, édesség minden keserűségben, öröm minden kínban Ez az, mondta Rimaier. Most már megértetted Egyszerűen becsületesnek kell lenned saját magad előtt. Először egy kicsit szégyelled magad, aztán kezded megérteni, mennyi időt vesztegettél el hiába 100 Rimaier, mondtam én. Nem a magam számára vesztegettem az időt Ezt nem szabad csinálni, egyszerűen nem szabad, ez a pusztulás mindenki számára, nem lehet az életet az álmokra cserélni Zsilin, mondta Rimaier. Amikor az ember csinál valamit, mindig a maga számára csinálja. Lehet, hogy vannak a világon abszolút

egoisták, de abszolút altruisták nincsenek Ha a fürdőkádban való halálra gondolsz, akkor azt mondom: először is a reális világban mind halandók vagyunk, másodszor pedig, ha a tudomány megteremtette számunkra a szleget, arról is gondoskodni fog, hogy az ártalmatlan legyen. Egyelőre meg egyszerűen mértéktartás kell És ne beszélj nekem a való életnek az álmokkal való felcseréléséről. Nem vagy újonc, nagyon jól tudod, hogy ezek az álmok is valóságosak. Ez egy egész világ Akkor miért nevezed pusztulásnak ennek a világnak a birtokbavételét? Rimaier, mondtam. Azért, mert ez a világ mégis illuzórikus, benned van, nem pedig kívül, és minden, amit csinálsz benne, benned marad. Ez a világ ellentétes a reális világgal, ellenséges vele. Az illuzórikus világba eltávozott emberek elvesznek a reális világ számára Olyan, mintha meghalnának. S amikor mindenki elmegy az illuzórikus világokba - és te tudod, hogy ez lehet a vége -, az

emberiség története befejeződik Zsilin, mondta Rimaier. A történelem az emberek története Minden ember szeretné, ha nemhiába élné le az életét, és a szleg megadja neked az ilyen életet Igen, tudom, te azt tartod, hogy szleg nélkül sem élsz hiába, de valld be, soha még nem éltél oly színesen és forrón, mint ma a kádban. Egy kicsit szégyellsz visszaemlékezni, nem kockáztatnád meg, hogy elmondd ezt az életet másoknak? Nem is kell. Nekik megvan a maguk élete, neked a sajátod Rimaier, mondtam. Mindez igaz De a múlt! A kozmosz, az iskolák, a fasiszták és a gengszterek elleni harc: mindez hiába volt? Hiába éltem le negyven évet? És mások? Azok is hiába? Zsilin, mondta Rimaier. A történelemben semmi sem történik hiába Egyesek harcoltak, és nem élték meg a szleget. Te pedig harcoltál, és megélted Rimaier, mondtad. Féltem az emberiséget Hisz ez a vég Vége az emberiség és a természet kölcsönhatásának, vége az egyéniség és a

társadalom kölcsönhatásának, vége az egyének közötti kapcsolatoknak, vége a haladásnak, Rimaier. Emberek milliárdjai a fürdőkádakban, a forró vízbe és önmagukba merülve. Csakis önmagukba Zsilin, mondta Rimaier. Ez borzalmas, mert szokatlan Ami pedig a véget illeti, csak a reális társadalom, csak a reális fejlődés számára jön el. Az egyes ember pedig semmit sem veszít, csak nyer, mert az ő világa összehasonlíthatatlanul színesebb, kapcsolata a természettel, persze az illuzórikussal, sokoldalúbb lesz, az ugyancsak illuzórikus társadalommal való kapcsolata (bár ő nem tud ennek létéről) erősebbé és gyümölcsözőbbé válik. És nem kell bánkódnia a fejlődés vége miatt Hisz tudod, mindennek van vége Befejeződik a reális világ fejlődése is. Azelőtt nem tudtuk, hogyan ér véget Most tudjuk. Nem volt elég időnk, hogy megismerjük a reális élet minden potenciális színességét, talán elértük volna ezt a tudást

évszázadok múlva, most pedig a kezünkben van. A szleg a távoli utódok és a távoli elődök felfogásával ajándékoz meg, amit sohasem érsz el a reális életben. Egyszerűen egy régi eszmény foglya vagy, de légy logikus, az az eszmény, amit a szleg ad, ugyanolyan gyönyörű Hisz mindig fantáziával és gigantikus képzelőerővel rendelkező emberről ábrándoztál Rimaier, mondtam. Ha tudnád, milyen fáradt vagyok Meguntam a vitát Egész életemben magammal is, más emberekkel is vitatkozom. Mindig szerettem vitatkozni, mert 101 másképp nem élet az élet. De éppen most fáradtam el, s éppen a szlegről nem akarok vitatkozni Akkor menj, Iván, mondta Rimaier. Betettem a szleget a rádióba. Miképp ő akkor Felálltam Miképp ő is akkor Már nem gondoltam semmire, már nem voltam ezé a világé, de még hallottam, amikor azt mondta: csak ne felejtsd el jól bezárni az ajtót, hogy ne zavarjanak. S akkor leültem Hát igen, Rimaier! - mondtam. Így volt!

Megadtad magad Jól bezártad az ajtót Utána meg hamis jelentéseket írtál a barátaidnak arról, hogy nincs semmiféle szleg. Utána pedig, csupán percnyi habozás után, a halálba küldtél, hogy ne zavarjalak. A te eszményed ganéj, Rimaier. Ha egy eszmény nevében az ember aljasságokat csinál, akkor az az eszmény fabatkát sem ér. Éppen így, Rimaier így így Még sok mindent mondhatnék neked, te szlegélvező. Még sokáig beszélhetnék arról, hogy nem olyan egyszerű kitépni a vérünkből minden ember természetes törekvését, hogy harcoljon a megállás, minden megállás ellen: a halál, a nyugalom, a regresszió ellen. A te szleged egy nukleáris bomba, csak lassított hatású, és csak a jóllakottak számára készül. De nem fogok belemenni a részletekbe. Csak egyet mondok neked: ha egy eszmény nevében az ember aljasságokra kényszerül, akkor ez az eszmény egy szenny Az órámra néztem, és zsebre vágtam a rádiót. Meguntam, hogy várjam

Oscart Éhes voltam. És olyan érzésem is volt, hogy végre valami hasznosat csináltam ebben a városban Odaadtam a portásnak a telefonszámomat, arra az esetre, ha Oscar vagy Rimaier visszajönne, és kimentem a térre. Nem hittem, hogy Rimaier visszajön, vagy egyáltalán még látom őt valaha, de Oscar még betarthatta az ígéretét, bár inkább az a helyzet, hogy meg kell őt majd keresni. S már nem én fogom őt megkeresni. És valószínű nem is itt Tizenkettedik fejezet Az automata kávéházban csak egy látogató volt: egy sarokasztalnál, harapnivalókkal és palackokkal körülvéve, egy kreol bőrű, luxus módon, de furcsán öltözött, keleti típusú ember ült. Én egy joghurtot és tejfölös-túrós lepényt vettem magamnak; elkezdtem enni, időnként a látogatóra néztem. Ő sokat és mohón evett-ivott, az arca fénylett az izzadságtól, melege volt a hülye, fényes frakkjában. A székben hátradőlve nagyokat fújt, és meglazította nadrágja

széles szíját. Ekkor a napfényben felragyogott a frakk alatt lógó hosszú, sárga pisztolytok - Halló! - mondta. - Maga idevalósi? - Nem - mondtam. - Turista vagyok - Ja, akkor maga sem ért semmit Odamentem a pulthoz, csináltam magamnak egy gyümölcslékoktélt, és odamentem a férfihoz. - Miért üres ez a kávéház? - folytatta. Eleven, sovány arca és bősz tekintete volt - Hol vannak a lakosok? Miért van zárva minden? Mindenki alszik, senkit sem talál az ember - Maga most érkezett? - Igen. 102 A férfi eltolta az üres tányért, és magához húzta a következőt. Majd hörpintett egy kis világos sört. - Honnan jött? - kérdeztem. Bőszen rám nézett, mire én sietve hozzátettem. - Ha nem titok, persze - Nem - mondta -, nem titok - és enni kezdett. Én kiittam a gyümölcslét, és menni akartam, de megint megszólalt: - Jól élnek, a kutyák. Ilyen étel, amennyit akarsz, és mindez ingyen - Hát nem egészen ingyen - replikáztam. - Kilencven

dollár! Garasok! Három nap alatt megeszem a kilencven dollárt! - A szeme hirtelen megmerevedett. - Ó, a kutyák! - morogta, s újból nekilátott az evésnek Ismertem az ilyen embereket. Csöppnyi, teljesen kirabolt királyságokból és hercegségekből jöttek, mohón ettek-ittak, és városaik naptól felperzselt, poros utcáira gondoltak, ahol az árnyék tenyérnyi sávjaiban mozdulatlanul feküdtek haldokló, meztelen férfiak és nők, a felpuffadt hasú gyerekek pedig a külföldi konzulátusok hátsó udvarain lévő szemétgödrökben kotorásztak. Tele voltak gyűlölettel, és csak - két dologra volt szükségük: kenyérre és fegyverre. Kenyér az ellenzékben lapuló bandájuk részére, és fegyver a hatalmon lévő másik banda ellen. A legbőszebb hazafiak voltak, hevesen és bőbeszédűen szónokoltak a nép iránti szeretetről, de határozottan visszautasítottak minden külső segítséget, mert a hatalmon kívül semmit és önmagukon kívül senkit sem

szerettek, a nép dicsőségére és a magasztos elvek diadala érdekében készek voltak éhséggel és géppuskákkal kiirtani népüket, ha kell, az utolsó szálig. Mikrohitlerek - Fegyver? Kenyér? - kérdeztem. Gyanakvóan rám nézett. - Igen - mondta. - Fegyver és kenyér Csak hülye feltételek nélkül És lehetőleg ingyen Vagy hitelbe. A valódi hazafiaknak soha sincs pénzük A kormányzó klikk pedig a pompában tobzódik - Éhség? - Minden, amit akar. Maguk meg tobzódnak a pompában - Gyűlölettel nézett rám Az egész világ tobzódik a gazdagságban, csak mi éhezünk De hiába reménykednek A forradalmat nem lehet megállítani! - Igen - mondtam én. - És ki ellen irányul a forradalom? - Badsah vérszopói ellen harcolunk! A kormányzó csoport korrupciója és fajtalankodása ellen, a szabadságért és a valódi demokráciáért A nép velünk van, de a népnek enni kell adni. Maguk meg kijelentik nekünk: csak a leszerelés után adunk kenyeret Meg

beavatkozással fenyegetőznek Micsoda undorító, hazug demagógia! Micsoda becsapása a forradalmi tömegeknek! Letenni a fegyvert, amikor ott vannak a vérszopók, egyenlő azzal, mintha hurkot vetnénk minden igazi harcos nyakába! Mi azt válaszoljuk: nem! Nem tudják becsapni a népet! Tegyék le a fegyver Badsah és legényei! Akkor meglátjuk, mit kell tenni! - Igen - mondtam. - De Badsah sem akarja nyilván; hogy hurkot tegyenek a nyakára A férfi hirtelen mozdulattal eltolta magától a söröspoharat, és a keze megszokott mozdulattal a pisztolytok felé nyúlt. Igaz, gyorsan észbe kapott - Tudtam, hogy maga semmit sem ért - mondta. - Maguk, a jóllakottak, ellankadtak a jó élettől, maguk kérkedőbbek annál, hogysem megértsenek bennünket. A dzsungelban nem merne így beszélni velem! 103 A dzsungelban másképp beszélnék veled, te bandita, gondoltam magamban, de azt mondtam: - Én valóban sokat nem értek. Például nem értem, mi lesz azután, ha maguk

győzelmet aratnak. Tételezzük fel, hogy maguk győztek, felakasztották Badsahot, ha közben meg nem szökött kenyérért és fegyverért - Nem szökik meg. Megkapjad amit megérdemel A forradalmi nép cafatokra tépi! És akkor elkezdünk dolgozni. Visszaszerezzük a jóllakott szomszédok által elvett területeinket, teljesítjük azt az egész programot, amelyről a hazug Badsah ordít, hogy becsapja a népet Majd adok én nekik sztrájkot! Semmiféle sztrájk! Mindenkit fegyverbe és előre! És győzünk. És akkor majd Behunyta a szemét, kéjesen felnyögött, és megcsóválta a fejét. - És akkor maguk lesznek a jóllakottak, tobzódni fognak a gazdagságban, és délig alszanak? Ferdén elmosolyodott. - Kiérdemeltem ezt A nép kiérdemelte ezt. Senki sem mer szemrehányással illetni bennünket. Annyit fogunk enni és inni, amennyit akarunk, igazi házakban fogunk élni, megmondjuk a népnek: most szabadok vagytok, szórakozzatok! - És ne gondoljatok semmire-tettem

hozzá. - De nem gondolja, hogy ez rosszul fog végződni? - Á, hagyja! - mondta. - Ez demagógia Maga demagóg És dogmatikus Nálunk is vannak magához hasonló dogmatikusok. Azt mondják, hogy az ember elveszíti az élet értelmét Nem, válaszoljuk mi, az ember semmit sem veszít. Az ember talál, nem pedig veszít Érzékelni kell a népet, magunknak is a népből kell jönnünk, a nép nem szereti az okoskodókat! Hát mi a csudáért hagyjam, hogy zabáljanak engem a rágó férgek, magam meg kukacokat zabáljak? - Hirtelen elég jókedvűen elmosolyodott. - Maga valószínűleg egy kicsit megsértődött, hogy jóllakottaknak meg még valahogy neveztem magukat Nem kell, ne haragudjon. A bőség akkor rossz, ha neked nincs, de van a szomszédnak Az elért bőség pedig nagyszerű dolog! Érdemes érte verekedni. Mindenki verekedett érte Fegyverrel a kézben kell megszerezni, nem pedig szabadságra és demokráciára cserélni. - Tehát mégis a bőség a maguk végső célja?

Csakis a bőség? - Világos! A végső cél mindig a bőség. Csak vegye figyelembe, hogy mi válogatunk az eszközökben - Ezt már figyelembe vettem És az ember? - Mit az ember? Egyébként rájöttem, hogy nincs értelme vitatkozni. - Maga sohasem járt itt azelőtt? - kérdeztem. - Miért? - Érdeklődjön - mondtam. - Ez a város a bőség kiváló tárgyi tanulságaival szolgál Megvonta a vállát. - Egyelőre tetszik nekem itt. - Újból eltolta magától az üres tányért, közelebb húzta a telit. - Valami ismeretlen ételek Minden finom és olcsó Irigyelni lehet - Lenyelt néhány kanálnyi salátát, majd morogva hozzátette: - Mi tudjuk, hogy minden nagy forradalmár a bőségért verekedett. Nincs időnk, hogy magunk foglalkozzunk az elmélettel, de ez nem is szükséges. Elmélet nélkülünk is van elegendő S aztán a bőség sem fenyeget minket Még sokáig nem fog fenyegetni. Vannak sokkal égetőbb feladatok - Felakasztani Badsahot - mondtam. 104 - Igen,

kezdetnek. Azután pedig ki kell majd irtanunk a dogmatikusokat Már most érzem ezt. Majd a törvényes igényeink megvalósítása következik Aztán majd még jön valami hozzá. És csak azután-azután-azután következik majd a bőség Optimista vagyok, de nem hiszem, hogy megérem. És maguk se aggódjanak, valahogy majd csak megbirkózunk a feladattal. Ha az éhséggel megbirkózunk, akkor a bőséggel pláne A dogmatikusok azt fecsegik, hogy a bőség, úgymond, nem cél, hanem eszköz. Mi úgy válaszolunk erre: minden eszköz valaha cél volt. Ma a bőség: cél S csak holnap válik esetleg eszközzé Felálltam. - Holnap esetleg késő lesz - mondtam. - És kár hivatkozni a nagy forradalmárokra Ők nem fogadnák el a maga jelszavát: most már szabadok vagytok, szórakozzatok! Másképpen beszéltek: most már szabadok vagytok, dolgozzatok! Hisz ők sohasem a teli pocak bőségéért verekedtek, őket a lélek és az agy számára létező bőség érdekelte - A keze

újból a pisztolytok felé mozdult, s megint észbe kapott. - Marxista! - mondta csodálkozva. - Ámbár maga nem idevalósi Nálunk alig van marxista, leültetjük őket Türtőztettem magam. Amikor a kirakatablak mellett mentem el, még egyszer ránéztem. Háttal ült az utcának, és szétterpesztett könyökkel megint evett. Amikor hazatértem, a nappali szoba már üres volt. A lepedőket és a párnákat a gyerekek felpúpozva a sarokba hajigálták. Az íróasztalon, a telefonkészülék alatt egy cédulát találtam Gyermeki, ákombákom betűkkel ez állt rajta: “Vigyázzon! Ő valamit tervei. A hálószobában motoszkált.” Felsóhajtottam, leültem a fotelba Az Oscarral való találkozóig (ha meglesz) közel egy óra maradt még. Nem volt értelme lefeküdni aludni, főként hogy nem is volt veszélytelen: Oscar esetleg nem egyedül jön, és korábban, és nem az ajtón keresztül. Kivettem a bőröndből a pisztolyt, betettem a tárat, és az oldalzsebembe dugtam.

Majd benyúltam a bárszekrénybe, kávét főztem magamnak, és visszamentem a dolgozószobába. Kivettem a szleget a saját rádiómból és Rimaier rádiójából, magam elé tettem az asztalra, és megpróbáltam felidézni, hol láttam pontosan ilyen alkatrészeket, és miért van az az érzésem, hogy nem is egyszer láttam. És eszembe jutott Bementem a hálószobába, és kihoztam onnan a fonort. Nem is volt szükségem csavarhúzóra Levettem a fonor tokját, bedugtam a mutatóujjamat az odorátor tölcsére alá, és a körmömet beakasztva, kihúztam az FH-92-U négyszeres kisülésű, statikus erőterű, kettős térfogatú vákuumos elektroncsövet. A háztartási elektronika üzleteiben árusítják, darabja ötven cent. Helyi zsargonban szlegnek hívják. Így is kell lennie, gondoltam. Félrevezettek bennünket egy új kábítószerről elterjedt hírek. Állandóan félrevezetnek az új, szörnyű felfedezésekről szóló híresztelések Már néhányszor bedőltünk

hasonló módon. Amikor Mhagana és Burisz az ENSZ-hez fordultak olyan panasszal, hogy a szeparatisták egy új fegyvert: fagyasztóbombákat alkalmaznak, nekiláttunk föld alatti hadigyárakat keresni, sőt le is tartóztattunk két valódi föld alatti feltalálót (az egyik tizenhat, a másik kilencvenhat éves). Ezek után kiderült, hogy a feltalálóknak az egészhez semmi közük, a szörnyű fagyasztóbombákat pedig a szeparatisták Münchenben szerezték be a hűtőberendezések raktárából; kiselejtezett szuperfrézernek bizonyultak. Igaz, e szuperfrézerek hatása valóban szörnyű volt Molekuláris detonátorokkal együtt (amelyeket víz alatti régészek használnak az Amazonasban, hogy elriasszák a piranjákat és a kajmánokat) a szuperfrézerek azonnal mínusz százötven fokra tudták leszállítani a hőmérsékletet húszméteres körzetben. Ezután sokáig győzködtük egymást, hogy nem szabad 105 elfelejteni, mindig szem előtt kell tartani, hogy a mi

időnkben szinte havonta egy sereg, a legbékésebb rendeltetésű, de a legváratlanabb melléktulajdonságokkal bíró műszaki újdonság jelenik meg, s ezek a tulajdonságok gyakorta olyanok, hogy a fegyver- és lőszergyártás betiltására vonatkozó törvény megsértése egyszerűen értelmetlenné válik. Igen óvatosak lettünk a különböző szélsőségesek által alkalmazott új fegyverekkel szemben, s csupán egy év múlva lőttünk újból bakot, amikor egy bizonyos titokzatos berendezés feltalálói után kezdtünk kutatni; ennek a berendezésnek a segítségével az orvvadászok kicsalogatták a pterodactylusokat messze az ugandai rezervátum határain túlra. Keresésünk közben egy szellemes barkácsholmit találtunk, amely a keljfeljancsi nevű gyermekjátékból és egy eléggé elterjedt orvosi műszerből állt. Most pedig megtaláltuk a szleget: egy szabványos rádióvevő készülék, egy szabványos elektroncső és szabványos vegyszerek kombinációja

nagyon is szabványos, forró, vezetékes vízzel. Röviden szólva, nem kell titkos gyárakat keresni, gondoltam. Az ügyes és elvtelen spekulánsokat kell majd megkeresni, akik nagyon jól érzik, hogy az Ostobák Országában élnek. Minta trichináka sertéscombban Öt-hat találékony, kapzsi ember Egy ártatlan villa valahol a külvárosban. Az ember elmegy az áruházba, vesz ötven centért vákuumos elektroncsövet, kihámozza a celofán csomagolásból, és átrakja egy kecses, üvegvattával kibélelt dobozba. És eladja (“csakis az ismeretségünk kedvéért és csakis önnek") ötven márkáért. Igaz, valaki feltalálta Sőt nem is egy ember Biztosan nem egy De aligha élték túl a dolgot: ez nem a pterodactylusokat csalogató berendezés És egyáltalán a spekulánsokról van-e szó? Na, eladnak még negyven szleget, még százat. De még az Ostobák Városában is rájönnek, miről is van szó. És amikor ez bekövetkezik, a szleg úgy fog terjedni, akár a

tűz. És erről elsősorban az Életörömökből való moralisták fognak gondoskodni. Utánuk felszólal Opir doktor, aki kijelenti, hogy a tudomány adatai szerint a szleg elősegíti a gondolkodás frissességét, és pótolhatatlan az alkoholizmus és a rosszkedv elleni harcban. És egyáltalán a jövő ideálja: egy óriási, forró vízzel teli teknő És akkor a szleg szót már nem írják a kerítésre Ezeket kell torkon ragadni, ha egyáltalán megragadunk valakit, gondoltam. Nem a spekulánsok okozzák a bajt Az a baj, hogy létezik az Ostobák Országa, ez a ronda neorendszer. Gyámsága alá vette a drozskát, és várva vár arra a pillanatra, amikor törvényesíteni lehet a szleget. Kopogtak az ajtón. Oscar jött be a dolgozószobába, és valóban nem volt egyedül Maga Maria volt vele, tömzsi, ősz hajú, mint mindig, fekete szemüveggel és vastag bottal; úgy nézett ki, mint egy szeme világát vesztett veterán. Oscar magabiztosan mosolygott. - Jó napot,

Iván - mondta Maria. - Ismerkedjenek meg, ez a maga dublőre, Oscar Peblbridge. A Délnyugati szekcióból Kezet fogtunk. Ami sohasem tetszett nekem a Biztonsági Tanácsunkban: az a rengeteg begyepesedett tradíció, az összes tradícióból pedig leginkább a keresztbe szervezett konspirációnak az a hülye rendszere bőszített, amely miatt állandóan egymás elől happoljuk el az ügynököket, verjük egymás pofáját, és úton-útfélen lövöldözünk egymásra, méghozzá igen nagy találati pontossággal. Nem munka, hanem rabló-pandúr játék, hogy vinné el őket a fene! - Ma akartam magát letartóztatni - közölte Oscar. - Életemben nem láttam gyanúsabb alakot Szótlanul kivettem a zsebemből a pisztolyt, kiürítettem, és bedobtam az asztalfiókba. Oscar helyeslőén figyelt engem. Máriához fordulva így szóltam: 106 - Sejtem, hogy a nyomozás egyszerűen dugába dől, még mielőtt elkezdődik, ha tudtam volna Oscarról. Azonban közölnöm kell, hogy

tegnap kis híján nyomorékká tettem - Így is gondoltam - mondta Oscar önelégülten. Maria nyögve a fotelba ült. - Sehogyan sem jut eszembe olyan eset - mondta -, hogy Iván mindennel meg lett volna elégedve. Pedig a konspiráció: a munkánk alapja Mind a ketten vegyenek egy széket, és üljenek le Magának, Oscar, nem volt joga, hogy hagyja magát nyomorékká tenni; magának pedig, Iván, nem állt jogában, hogy hagyja magát letartóztatni. Így kell nézni ezeket a dolgokat Ez meg micsoda? - kérdezte, és a szlegek fölött levette a fekete szemüveget. - Kedvtelésből rádiótechnikával foglalkozik? Dicséretes, dicséretes Rájöttem, hogy semmiről sem tudnak. Oscar egy noteszt lapozgatott, ahol saját kóddal rejtjelezett mindent, és láthatóan jelenteni akart, Maria pedig húsos orrát mozgatta a szlegek fölött, szemüvegét felemelt kezében tartotta. Volt valami szimbolikus ebben a látványban. - Tehát Zsilin ügynök a szabadidejét rádiótechnikával

üti el - mondta Maria. Felvette a szemüvegét, és hátradőlt a fotelomban. - Sok a szabadideje, négyórás munkaidőre tért át És hogy állunk az élet értelmével, Zsilin ügynök? Úgy tűnik, megtalálta? Remélem, nem kell magát elvinni, mint Rimaier ügynököt? - Nem kell - mondtam. - Nem volt időm rászokni Rimaier mesélt valamit? - Dehogy, hogy képzeli? - mondta Maria mély szarkazmussal. - Minek? Parancsot kapott, hogy nyomozzon egy narkotikum után, kinyomozta, megkóstolta, és most úgy látszik, úgy tartja, hogy teljesítette kötelességét Ő maga kábítószeres lett, érti? - mondta Maria. Hallgat Füléig tele van ezzel a kotyvalékkal, értelmetlen beszélni vele! Lázálmában azt mondja, hogy megölte magát, és állandóan rádióvevő készüléket kér - Maria hirtelen elhallgatott, ránézett a rádiókra. - Furcsa - mondta Rám nézett - Egyébként én szeretem a rendet. Oscar elsőnek érkezett ide, vannak bizonyos elgondolásai a szert és a

műveletet illetően; kezdjük vele. Ránéztem Oscarra. - Miféle műveletet? - Az ördögbe is - mondta Maria. - A központ elfoglalása - mondta Oscar. - Maga még nem találta meg a központot? Kezdődik a vadászat, gondoltam, és azt mondtam: - Nem, nem találtam meg. De - Sorban, sorban! - mondta szigorúan Maria, és tenyerével megveregette az asztalt. Kezdje, Oscar, maga meg, Iván, figyelmesen hallgassa, és készítse elő az ötleteit Ha még képes gondolkodni. Oscar nekikezdett. Valószínűleg jó munkatárs volt Gyorsan, energikusan és céltudatosan cselekedett. Igaz, Rimaier őt is az ujja köré csavarta, akár engem De ennek ellenére Oscar sok mindent elért. Megértette, hogy a keresett szert itt szlegnek nevezik Nagyon gyorsan megértette a szleg kapcsolatát a Devonnal. Rájött, hogy sem a halászoknak, sem a perseknek, sem a szomoroknak semmi közük az egészhez. Helyesen ítélte meg, hogy ebben a városban gyakorlatilag lehetetlen bármilyen titkot is

megőrizni. Sőt sikerült beférkőznie még az intellek bizalmába is, és határozottan megállapította, hogy a városban két valóban titkos szervezet van: a mecénások és az intellek. És mivel a mecénásokat ki kellett zárni, egyedül az intellek maradtak 107 - Ez egyezett azzal a meggyőződésemmel - mondta Oscar -, hogy a városban egyedül az egyetemi diákok és tanárok képesek tudományos vagy kvázi tudományos kutatásokat végezni, és csak ők bejáratosak a laboratóriumokba. Igaz, a város gyárainak is vannak laboratóriumaik. Összesen négy ilyen van, s mindegyiket átvizsgáltam Ezek a laboratóriumok abszolút szakosítottak, és teljesen el vannak látva folyó munkákkal. Mivel a gyárak folyamatosan dolgoznak, alaptalan lett volna azt feltételeznem, hogy a gyári laboratóriumok a szleggyártás központjaivá válhatnak. Viszont a hét egyetemi laboratóriumból kettőt határozottan a titok légköre vesz körül. Mit csinálnak ott, nem

sikerült kiderítenem, azonban három diákot feljegyeztem, akik szerintem biztosan tudják ezt Nagyon figyelmesen hallgattam őt, ámultam, milyen sokat tudott itt csinálni, de már világos volt előttem, mi is a fő tévedése. Rájöttem, hogy hamis nyomot követett Ugyanakkor homályosan kezdtem megérezni egy még jelentősebb tévedést, a Tanács eredeti tervében elkövetett fő tévedést. - És arra az elképzelésre jutottam - mesélte tovább Oscar -, hogy van egy vertikális típusú félgengszter szervezet, ahol minden csoportnak megvan a maga határozott funkciója. A termelési csoport a szleg készítésével és tökéletesítésével foglalkozik Meg kell mondjam, hogy akármi is ez a szleg, tökéletesedik: sikerült megállapítanom, hogy a legelején a Devont nem alkalmazták Továbbá a kereskedelmi csoport a szleg terjesztésével foglalkozik, a harci csoport pedig terrorizálja a lakosságot, és elejét veszi a szlegről felröppenő szóbeszédnek. A

polgárok megfélemlítettsége És ekkor megértettem mindent. - Egy pillanat - mondtam. - Oscar, ön garantálja, hogy a városban csak két titkos szervezet van? - Igen - mondta Oscar. - Csak a mecénások és az intellek - Folytassa, Oscar - mondta elégedetlenül Maria. - Iván, kérném, hogy ne szakítsa félbe - Elnézést. Oscar tovább beszélt, de már nem figyeltem rá. Az agyamban mintha megvilágosodott volna valami. Minden intézkedésünk hagyományos, eredeti sémája a gonosztevők szerteágazó szervezetének létéről szóló feltétlen axiómával szertefoszlott, és csak csodálkoztam, miért nem láttam eddig, hogy ez az egész ostobán bonyolult egy ilyen egyszerű országnak. Nem voltak bokszerrel felszerelt, komor alakok által őrzött titkos műhelyek, nem voltak óvatos, elvtelen üzletemberek, nem voltak csempészáruval megtömött, kettős gallérú utazó ügynökök, és teljesen feleslegesen rajzolta meg Oscar ezt a körökből és kockákból

álló, zavaros vonalakkal összekötött szép sémát, “központ” és “törzs” feliratokkal és nagyszámú kérdőjellel. Nem volt mit szétrombolni és elégetni, nem volt kit letartóztatni és száműzni a Baffin-földre Létezett a háztartási készülékek modern ipara, állami üzletek, ahol a szlegeket ötven centért árusították, és volt - az elején - egy-két találékony ember, aki szenvedett a tétlenségtől, és új benyomásokra áhítozott, és volt egy középméretű ország, ahol a bőség valaha cél volt, de végül is nem vált eszközzé. És ez teljesen elegendő volt. Valaki tévedésből szleget tett be a rádiójába heterodin helyett, és befeküdt a kádba lubickolni, közben meg zenét vagy híreket akart hallgatni - s akkor elkezdődött. Híresztelések támadtak, szemétbe kerültek a fonorok maradványai; azután valaki rájött, hogy a szleget nem muszáj a fonorból megszerezni, lehet venni az üzletben. Valaki megpróbálta

alkalmazni az illatos sókat, valaki bedobta a Devont, és az emberek a kádakban idegkimerüléstől kezdtek el meghalni, s a Biztonsági Tanács statisztikai osztálya abszolút 108 titkos jelentést terjesztett be az Elnökségnek, s mindjárt kiderült, hogy az összes haláleset az ebben az országban járt turistákat érintette, s hogy ebben az országban több ilyen haláleset van, mint a bolygó bármely más helyén. És ahogyan ez gyakran megesik, a jól ellenőrzött tényekre helytelen elméletet építettek, és szigorú konspirációs feltételek mellett ide küldtek bennünket, hogy leplezzük le az új, ismeretlen narkotikummal kereskedők titkos bandáját, és mi eljöttünk ide, és sok butaságot csináltunk, és ahogy ez mindig is lenni szokott, semmilyen munka nem vész kárba, és ha a bűnöst keressük, mindenki az, a polgármestertől Rimaierig, és ha mindenki, akkor senki, és most az kell - Iván - szólt ingerülten Maria. - Elaludt? Mind a ketten

engem néztek. Oscar felém nyújtotta a noteszát a sémával Elvettem a noteszt, és az asztalra dobtam. - Figyeljenek ide - mondtam. - Oscar persze derék legény, de újból mellétrafáltunk Oscar, maga oly sokat meglátott, de nem értett meg semmit. Ha vannak ebben az országban a szleget gyűlölő emberek, akkor ezek éppen az intellek. Az intellek nem gengszterek, ezek kétségbeesett emberek, hazafiak Egy feladatunk van: felrázni ezt a mocsarat. Bármilyen eszközzel. Bármilyen célt adni ennek a városnak, arra kényszeríteni, hogy emelje fel a fejét a vályútól Feláldozzák magukat, érti? Magukra vonják a tüzet, legalább egy közös emóciót próbálnak kiváltani a városban, legyen az akár gyűlölet Hát semmit sem hallott a könnygázról, a drozskák szétlövetéséről? És a laboratóriumokban nem szleget készítenek, hanem bombát csinálnak, főzik a könnygázt és egyáltalán, megsértik a haditechnikáról szóló törvényt. Huszonnyolcadikára

puccsot készítenek elő, a szleg pedig itt van! Orruk alá dugtam egy-egy szleget, és kipakoltam mindent, amit erről gondolok. Először bizalmatlanul hallgattak. Majd rászegezték a tekintetüket a szlegre, és nem emelték fel a szemüket, amíg be nem fejeztem, amikor pedig befejeztem, elég sokáig hallgattak. Maria úgy tartotta szlegjét, mint egy futóbogarat. Arcán elégedetlenség látszott Oscar azt mondta: - Vákuumos elektroncső Hm Valóban És a rádiók Van benne valami Maria kabátja felső zsebébe dugta a szleget, és határozottan kijelentette: - Nincs ebben semmi. Vagyis én persze meg vagyok magával elégedve, Iván, úgy látszik, maga megtalálta, amit kell, de magának nem a Tanácsban kell dolgoznia, hanem a Világproblémák Bizottságában. Ott imádnak filozofálni, s a mai napig nem csináltak semmi hasznosat. Maga pedig már tíz éve dolgozik nálunk, de ennyi idő alatt sem tudta felismerni azt az egyszerű igazságot, hogy ha van bűncselekmény,

akkor bűnösnek is kell lennie - Ez nem igaz - mondtam. - De igaz! - erősködött Maria. - Ne kezdjen velem vitát, örökké vitatkozik! Hallgasson, Oscar, most én beszélek. És én kérdezem magát, Iván: mi értelme van a maga verziójának? Mit javasol, mit csináljunk? Csak konkrétan, legyen szíves. Konkrétan! - Konkrétan - ismételtem. Igen, az én verzióm nem felelt meg nekik. Sőt valószínűleg nem is tartották verziónak. Számukra ez filozófia volt Ők, hogy úgy mondjam, a határozott cselekvés emberei, az azonnali, határozott intézkedések óriásai voltak. Ők nem néztek el semmit Ők szétvágták a csomókat, és letépték a Damoklész-kardokat. Gyorsan döntöttek, s ha döntöttek, már nem kételkedtek. Nem tudtak másképp Ez volt a világnézetük És csak én gondoltam úgy, hogy az ő idejük lejárt Türelem, gondoltam. Nagyon sok türelemre lesz szükségem Hirtelen megértettem, hogy az élet logikája újból elszakítja tőlem a legjobb

elvtársaimat, és hogy most különösen rossz lesz nekem, mert ennek a vitának az eldöntésére sokáig, nagyon sokáig kell majd várni Engem néztek.- 109 - Konkrétan - ismételtem meg. - Konkrétan az emberi világnézet terjesztésének és fejlődésének tervét javaslom ebben az országban. Oscar ellenséges grimaszt vágott, Maria pedig epésen azt mondta: - Haha! Én komolyan beszélek. - Én is. Nem kopók és nem géppuskás operatív csoportok kellenek ide - Döntés kell! - mondta Maria. - Nem beszéd, hanem döntés! - Én éppen döntést javaslok - mondtam. Maria pulykavörös lett. - Az embereket kell menteni - mondta. - A lelkeket azután fogjuk menteni, ha már megmentettük az embereket Ne ingereljen, Iván! - Amíg maga a világnézetet fogja helyreállítani - mondta Oscar -, az emberek pusztulni fognak, vagy hülyékké válnak. Nem akartam vitatkozni, de mégis azt mondtam: - Addig, amíg az emberi világnézet helyre nem áll, az emberek pusztulni

fognak, és hülyékké válnak, és semmiféle operatív csoport nem segít Jusson eszükbe Rimaier - Rimaier megfeledkezett a kötelességéről! - mondta féktelen dühvel Maria. - Éppen ez az - mondtam. Maria becsukta a száját, letépte szemüvegét, és néhány pillanatig szótlanul forgatta a szemét. Kétségtelenül vasból volt ez az ember: szinte látható volt, ahogyan dühét az epehólyagjába gyömöszöli. Egy perc múlva már teljesen nyugodt volt, és békésen mosolygott. - Igen - mondta. - Azt hiszem, kénytelen vagyok beismerni, hogy a hírszerzés mint társadalmi intézmény végképp degradált. Úgy látszik, az utolsó igazi hírszerzőket a puccsok idején elpusztítottuk. “Kés” Danziger, “Bambusz” Savada, “Baba” Grover, “Kecske” Boas Igen, őket el lehetett adni és meg lehetett venni, nem volt hazájuk, alja emberek, lumpenek voltak, de dolgoztak! “Szíriusz” Haram Négy hírszerző szolgálatnak dolgozott, gazember volt. Egy piszkos

állat De ha információt adott, az valódi információ volt, igaz, pontos és aktuális. Emlékszem, amikor kiadtam a parancsot, hogy akasszák fel, nem éreztem semmiféle szánalmat, de amikor a mai munkatársaimat nézem, megértem, milyen veszteség volt az Na jó, nem tudta megállni az ember, kábítószeres lett, de végül is “Bambusz” Savada szintén narkós volt. De minek hazug jelentéseket írni? Ne írjál akkor egyáltalán, kérd az elbocsátásodat, kérj bocsánatot Abban a mély meggyőződésben jövök ebbe a városba, hogy töviről hegyire ismerem, mert már tíz éve ül itt egy tapasztalt, kipróbált ügynököm. És hirtelen kiderül, hogy semmit sem tudok Minden helyi kölyök tudja, kik azok a halászok. Én pedig nem tudom, csak azt tudom, hogy a KBS-szervezetet, amely körülbelül ugyanazzal foglalkozott, amivel a mostani halászok, szélnek eresztették, és betiltották három évvel ezelőtt. Az ügynököm jelentéseiből tudom ezt A helyi

rendőrségen pedig azt közlik velem, hogy két évvel ezelőtt megjelent egy DOC nevű társaság, de az ügynököm jelentéseiből ezt már nem tudtam meg Elemi példát hoztam fel, végül is semmi közöm a halászokhoz, de ez már munkastílussá válik! A jelentések késnek, a jelentések hazudnak, a jelentések dezinformálnak a jelentéseket végső soron egyszerűen kitalálják! Az egyik elbocsátását kéri a Tanácstól, és nem tartja szükségesnek, hogy közölje ezt felettesével; ő, úgymond, megunta, ő állandóan készült, hogy szóljon, de valahogy nem talált időt A másik, ahelyett hogy a kábítószerekkel küzdene, maga is narkóssá válik A harmadik pedig filozofál! Szomorúan bólintott felém. 110 - Ne értsen félre, Iván - folytatta. - Nem vagyok a filozofálgatás ellen De a filozófia az egyfajta dolog, a mi munkánk pedig egészen más. Hát gondolkodjon, Iván, ha nincs titkos központ, ha spontán műkedvelésről van szó, akkor honnan

van ez a titkolódzás? Ez a konspiráció? Miért van ennyi titokzatosság a szleg körül? Megengedem, hogy Rimaier azért hallgat, mert lelkiismeret-furdalása van - úgy általában és maga miatt is, Iván. De a többiek? Hisz a törvény nem tiltja a szleget, a szlegről mindenki tud, és mindenki rejtőzik. Itt van Oscar, ő nem filozofál, ő úgy tartja, hogy a kispolgárt egyszerűen megfélemlítik, és én ezt megértem. De mit gondol maga, Iván? - A maga zsebében - mondtam - ott van a szleg. Menjen a fürdőszobába A Devon a kispolcon van, egy tablettát a szájba, négyet a vízbe. Vodka a szekrényben Mi Oscarral megvárjuk magát. Utána pedig maga hangosan elmondja nekünk, munkatársainak és beosztottainak az érzéseit és élményeit. Mi pedig jobban mondva Oscar, meghallgatja, én pedig kimegyek. Maria felvette a szemüvegét, és rám meredt. - Azt gondolja, hogy nem mondom el? Azt gondolja, hogy én is fittyet hányok a szolgálati kötelességnek? - Annak,

amit megtud, semmi köze sem lesz a hivatali kötelességhez. A szolgálati kötelességet talán ezután fogja megsérteni. Mint Rimaier Ez szleg, elvtársak Ez egy gépezet, amely felébreszti a fantáziát és tetszőleges irányba küldi, különösen oda, ahova saját maga is öntudatlanul - hangsúlyozom: öntudatlanul - szeretné irányítani. Minél messzebb van maga az állattól, annál ártalmatlanabb a szleg, de minél közelebb áll az állathoz, annál inkább szeretné majd betartani a konspirációt. Maguk az állatok inkább hallgatnak Csak nyomják a kart. - Miféle kart? Elmondtam nekik a patkányokat. - És maga legalább megpróbálta? - kérdezte Maria. - Igen. - Na és? - Ahogyan látja, hallgatok. Egy ideig Maria csak szuszogott. Majd azt mondta: - Na, én nem vagyok közelebb az állathoz, mint maga Hogyan kell ezt beletenni? Betöltöttem a rádiót, és odaadtam neki. Oscar érdeklődéssel figyelt minket - Na, isten segedelmével - mondta Maria. - Hol van

itt a fürdőszoba? Egyúttal le is mosom az út porát. Bezárkózott a fürdőszobába, és hallani lehetett, ahogy minden kipotyogott a kezéből. - Furcsa dolog - mondta Oscar. - Ez nem dolog - ellenkeztem én. - Ez a történelem egy darabkája, Oscar, maga pedig be akarja ezt gyömöszölni egy madzagos dossziéba. Ezek pedig nem gengszterek Ez még egy sünnek is világos, ahogyan Jurkovszkij mondogatta. - Kicsoda? - Vlagyimir Szergejevics Jurkovszkij. Volt egy ilyen ismert planetológus, együtt dolgoztunk. - Ja-a - mondta Oscar. - Mellesleg az Olympickal szemben, a téren áll egy emlékmű valami Jurkovszkijnak. - Ez éppen ő. 111 - Valóban? - kérdezte Oscar. - Egyébként lehetséges Csak az emlékművet nem azért állították neki, mert ismert planetológus volt. Egyszerűen a város történetében ő volt az első, aki bankot robbantott az elektronikus rulettban. Ezt a hőstettet megörökítették - Valami ilyesmire számítottam - mormogtam. Rossz érzés

fogott el A fürdőszobában bekapcsolták a zuhanyt, s Maria hirtelen szörnyű hangon elkezdett ordítani. Először azt gondoltam, hogy jeges vizet engedett a meleg helyett, de szünet nélkül ordított, majd szörnyű káromkodásba kezdett. Összenéztünk Oscarral Oscar általában nyugodt volt, azt hitte, hogy így nyilvánul meg a szleg hatása, s az arcán együttérzés tükröződött. A zár bőszen kattant, a fürdőszoba ajtaja recsegve félregurult, a hálóban meztelen talpak csoszogása hallatszott, és Maria meztelenül beesett a dolgozószobába. - Hülye maga?! - ordított rám. - Micsoda piszkos tréfa ez? Megdermedtem. Maria egy szörnyűséges zebrára hasonlított Jól táplált testét függőleges, mérgeszöld csíkok borították. Ordított és toporzékolt, zölden spriccelt róla a víz Amikor magunkhoz tértünk, és megvizsgáltuk a helyszínt, kiderült, hogy a zuhanyrózsát zöld lakkal átitatott szivaccsal tömték be, eszembe jutott Lan

cédulája, és rájöttem, hogy Vuzi volt. Sokáig tárgyaltuk az incidenst. Maria úgy tartotta, hogy ez gúnyolódás és a szolgálati beosztás szemtelen megsértése. Oscar nyerített Én egy kefével dörzsöltem Mariát, és magyarázkodtam. Ezután Maria kijelentette, hogy most már senkiben sem hisz, és otthon fogja kipróbálni a szleget. Felöltözött, és tárgyalni kezdte Oscarral a város blokádjának tervét Én pedig a kádat mostam, és arra gondoltam, hogy az én munkám a Biztonsági Tanácsban ezzel véget ér, hogy egészen más munka kezdődik, hogy én nem tudom, mivel kell kezdeni, hogy szeretnék bekapcsolódni a blokád tervének megbeszélésébe, de nem azért, mert szükségesnek tartom a blokádot, hanem mert ez egyszerű, sokkal egyszerűbb, mint visszaadni az embereknek a tárgyak által megzabált lelküket, és megtanítani mindegyiket úgy gondolni a világproblémákra, mint a sajátjaikra. “Elszigetelni ezt a gennygócot a világtól,

kegyetlenül elszigetelni: ez a mi egész filozófiánk” - szónokolt Maria. Ez nekem szólt De talán nemcsak nekem Hisz Maria okos. Nyilván érti, hogy az elszigetelés: mindig védelem, itt pedig támadni kell De ő csak az operatív csoportokkal tudott támadni, és valószínűleg kényelmetlen volt számára ennek beismerése. Menteni. Meddig kell titeket menteni? Megtanuljátok-e valaha is megmenteni saját magatokat? Miért hallgattok mindig a papokra, a fasiszta demagógokra, a hülye Opirokra? Miért nem akarjátok megerőltetni az agyatokat? Miért nincs annyira ínyetekre a gondolkodás? Miért nem tudjátok megérteni, hogy a világ óriási, bonyolult és izgalmas? Miért oly egyszerű és unalmas számotokra minden? Miben különbözik a ti agyatok Rabelais, Swift, Lenin, Einstein, Makarenko, Hemingway, Sztrogov agyától? Valamikor belefáradok ebbe, gondoltam. Valamikor nem lesz már bennem elég erő és magabiztosság. Hisz én is olyan vagyok, mint ti! Csak én

segíteni akarok nektek, ti pedig nem akartok segíteni nekem Rüg és Lan az iskola után eljöttek hozzám, és Lan azt mondta: “Már határoztunk, Iván. Elmegyünk Góbiba, az Úthoz” Lan szája fölött vöröses pihe serkent, keze nagy és vörös volt. Látszott, hogy az Utat ő találta ki, s csak most, vagy tíz perce Rüg hallgatott, mint mindig, egy fűszálat rágcsált, és nyugodt, szürke szemével figyelmesen nézett rám. Egészen négyszögletes lett, gondoltam róla, és megkérdeztem: “Nagyszerű könyv, ugye?” “Igen - mondta Lan. - Mindjárt megértettük, hova kell utazni” Rüg hallgatott “Hőség és bűz van ezekben a segédmunkás sárkányoknak az árnyékában - mondtam kívülről. - 112 Mindent elrágnak maguk alatt: egy régi mongol bálványtemplomot és a kétpúpú állat csontjait, amely valaha elpusztult a homokviharban” “Igen"- mondta Lan, Rüg pedig csak rágcsálta a fűszálat. “Minden egyes esetben - folytattam (most

már az Icsindaglából) -, amikor a nap matematikailag pontosan meghatározott helyet foglal el az égen, keleten kivirágzik egy furcsa, fehér tornyos város délibábja, amelyet senki sem látott a valóságban” “Ezt saját szemünkkel illik látni” - mondta Lan, és elnevette magát. “Lan, barátom - mondtam én -, ez túlságosan lebilincselő, következésképpen túlságosan egyszerű. Magatok is meglátjátok, hogy túlságosan egyszerű, és kellemetlen csalódás lesz” Nem, nem így mondtam. “Lan, barátom - mondtam -, milyen délibáb ez? Hét évvel ezelőtt anyád házában én valóban csodálatos délibábot láttam: ti mind a ketten majdnem felnőtten álltatok előttem” Nem, ezt magamnak mondom, nem pedig nekik. Nem így kell mondani “Lan, barátom - mondtam. - Hét évvel ezelőtt megmagyaráztad nekem, hogy a te néped elátkozott. Mi eljöttünk ide, és megszabadítottunk az átoktól téged Rügöt és sok más gyereket, akiknek nem szoktak

szüleik lenni. Most pedig a ti sorotok, hogy megszabadítsatok az átoktól, amely” Nagyon nehéz lesz megmagyarázni. De megmagyarázom, így vagy úgy, de megmagyarázom nekik. Mi gyerekkorunk óta tudjuk, hogyan szabadultak meg az átoktól a barikádokon, s arról, hogyan szabadultak meg az átoktól az építkezéseken és a laboratóriumokban, ti pedig megszabadítotok az utolsó átoktól, ti, a jövő pedagógusai és nevelői. Az utolsó háborúban, amely a legvértelenebb lesz, és katonáinak a legnehezebb Fent rikácsoló hangon kiabált Vuzi, vékony hangon felsírt Lan. A dolgozószobában Oscar valamit mormogott. Jó neki, gondoltam Egyszerű: a szleg rossz, ártalmas, természetellenes Tehát meg kell semmisíteni, törvényben meg kell tiltani, és azután figyelni, hogy a törvényt szigorúan betartsák. S csak Mária okosabb, mert idősebb és tapasztaltabb Mariát még át lehet majd húzni a mi oldalunkra. Én nem vagyok számára tekintély, de akadnak

emberek, akikre odafigyel Milyen nagyszerű, hogy most elkiálthatom magam az egész világnak, és a velem egyformán gondolkodók milliói meghallanak! És arra gondoltam, hogy most már nem megyek el innen. Csupán három napja vagyok itt Lehetetlen, hogy ne legyen itt olyan, aki velünk van Aki halálosan gyűlöli mindezt, aki fel szeretné robbantani ezt a tompa, jóllakott világot. Ilyen emberek mindig voltak és mindig lesznek. Például ez a könyvkedvelő sofőr vagy az intelek közül az a hosszú, kemény És ki tudja még, hányan! Vakok módjára botorkálnak. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy segítsünk nekik, hogy a gyűlöletüket ne aprózzák el. Most itt a helyünk Az én helyem is Micsoda munka áll előttünk, gondoltam. Micsoda munka!- Egyelőre nem tudtam, mivel kell elkezdeni ebben az Ostobák Országában, amelyet meglepetésszerűen rohant meg a bőség, de tudtam, hogy nem megyek el innen addig, amíg a bevándorlási törvény ezt lehetővé

teszi számomra, amikor meg már nem, akkor megszegem a törvényt. BARTA GÁBOR FORDÍTÁSA 113 BOGÁR A HANGYABOLYBAN Álltak az állatok, előttük zárt ajtók. Lövöldöztek rájuk, eljött a haláluk. (Egy kisfiú versikéje) 78. június 1, A KONBIZ-2 MUNKATÁRSA, MAKSZIM KAMMERER 13 óra 17 perckor Excellence magához hívatott. Tekintetét nem emelte rám, így láttam halovány, aggkori szeplőkkel borított kopasz koponyáját: ez a gondterheltség és az elégedetlenség magas fokát jelentette. Egyébként nem az én ügyeim miatt - Ülj le. Leültem. - Meg kell találni egy embert - mondta, és hirtelen elhallgatott. Hosszú időre Mérgesen összeráncolta a homlokát. Horkantott Azt gondolhatta az ember, hogy nem tetszettek neki a saját szavai. Vagy a forma, vagy a tartalom Excellence imádja a megfogalmazások abszolút pontosságát. Pontosan kit? - kérdeztem, hogy kivezessem filológiai tompultságából. - Lev Vjacseszlavovics Abalkint. Egy Progresszort

Tegnapelőtt elindult a Földre a Szaraks sarki bázisáról. A Földön nem jelentkezett Meg kell találni Ismét elhallgatott, és ekkor először pillantott fel rám kerek, természetellenesen zöld szemével. Nyilvánvalóan nehéz helyzetben volt, és én megértettem, hogy a dolog komoly. Egy Progresszor, aki nem tartotta szükségesnek a jelentkezést a Földre való visszatérésekor, bár szigorúan véve szabálysértő, de személyével Bizottságunk, sőt magának Excellence-nak a figyelmét semmiképpen sem vonhatta magára. Excellence pedig olyan nyilvánvalóan nehéz helyzetben volt, hogy az az érzésem támadt, már-már hátradobja magát a fotelban, szinte megkönnyebbülten felsóhajt, és azt dörmögi: “Jól van. Bocsáss meg. Magam veszem át az ügyet” Már voltak ilyen esetek Ritkán ugyan, de előfordultak. - Okunk van feltételezni - mondta Excellence -, hogy Abalkin elrejtőzött. Tizenöt évvel ezelőtt mohón megkérdeztem volna: “Ki elől?”

Azóta azonban eltelt tizenöt év, és a mohó kérdések kora régen lejárt. 114 - Megtalálod és tájékoztatsz engem - folytatta Excellence. - Semmiféle erőszakos kontaktus. Egyáltalán semmiféle kontaktus Megtalálni, megszervezni a megfigyelést, és közölni velem. Nem többet és nem kevesebbet Megpróbáltam egy “mindent megértettem” szolid bólintással szabadulni, de olyan áthatóan nézett rám, hogy szükségesnek tartottam szándékosan lassan és elgondolkozva megismételni a parancsot. - Meg kell találnom, megszervezni a megfigyelést, és tájékoztatni önt. Semmilyen körülmények között sem szabad megkísérelni feltartóztatni, a szeme elé kerülni, és még kevésbé beszélgetésbe elegyedni vele. - Jól van - mondta Excellence. - Most pedig még valamit Beletúrt az asztal oldalsó fiókjába, ahol minden normális munkatárs a tájékoztató kristálytárát tartja, és kihúzott onnan valami nehézkes tárgyat, aminek a neve először

csak hontiul jutott eszembe: “zakkurapia”, ami pontos fordításban annyit tesz: “dokumentumtartó”. Amikor ezt a tartót maga elé emelte az asztalra, és rátette hosszú, szögletes ujjait, csak akkor robbant ki belőlem: - Papírtartó dosszié! - Ne térjünk el a tárgytól! - mondta szigorúan Excellence. - Hallgass figyelmesen A Bizottságban senki sem tudja, hogy ez az ember érdekel engem. És semmilyen körülmények között nem is szabad megtudniuk. Következésképpen egyedül fogsz dolgozni. Segítőtársak nélkül Az egész csoportodat átadod Claudiusnak, és beszámolni nekem fogsz, csakis nekem. Semmi kivétel! Be kell vallanom, hogy ez megdöbbentett. Ilyen egyszerűen eddig még sohasem történt. A Földön a titkosság ilyen szintjével még sohasem találkoztam És őszintén szólva, elképzelni sem tudtam, hogy ilyen lehetséges. Ezért engedtem meg magamnak egy elég buta kérdést: - Mit jelent: semmi kivétel? - A semmi jelen esetben egyszerűen

azt jelenti, hogy “semmi”. Van még néhány ember, akik tisztában vannak az üggyel, de mivel te velük sohasem találkozol, ezért gyakorlatilag csak mi ketten tudunk róla. Magától értetődik, hogy a keresés során sok emberrel kell beszélned. Minden alkalommal valamilyen legendát fogsz felhasználni A legendákról, kérlek, gondoskodj magad. Legendák nélkül csak velem fogsz beszélgetni - Igen, Excellence - mondtam szelíden. - Továbbá - folytatta - úgy tűnik, a kapcsolataival kell kezdened. Minden, amit tudunk a kapcsolatairól, itt van. - Ujjával megkopogtatta a dossziét Átvettem a dossziét. Ilyennel a Földön sem találkoztam még A fénytelen műanyagból levő borítólapokat fémkapcsok fogták össze, a felső lapra pedig vörössel ezt írták: LEV VJACSESZLAVOVICS ABALKIN. Lejjebb pedig, ki tudja, miért: “07” - Figyeljen ide, Excellence - mondtam. - Miért ilyen formában van ez? - Mert más formában ezek az anyagok nincsenek meg - felelte

hidegen. - Apropó, kristálymásolatot nem engedélyezek. Más kérdésed nincs? Világos, hogy ez nem engedély volt a kérdezésre. Egyszerűen egy kis adag méreg Ebben a szakaszban tömegével voltak kérdések, de a dosszié előzetes megismerése nélkül nem lett volna értelme feltenni őket. Azonban ennek ellenére engedélyeztem magamnak kettőt. - Határidő? - Öt nap. Nem több - Semmiképpen sem teljesíthető, gondoltam. 115 - Biztos lehetek benne, hogy a Földön van? - Biztos. Felálltam, hogy elmenjek, de még nem engedett el. Átható, zöld szemével alulról nézett fel rám, a pupillája úgy szűkült és tágult, mint a macskáknak. Természetesen világosan látta, hogy elégedetlen vagyok a feladattal, hogy a feladat nemcsak különösnek, hanem enyhén szólva ostobának is tűnik számomra. Azonban bizonyos okokból nem mondhatott többet, mint amit már elmondott. És nem akart elengedni anélkül, hogy valamit ne mondana. - Emlékszel - kezdte -, a

Szaraks nevű bolygón egy Vándor névre hallgató valaki egy fürge, Mac névre hallgató tejfölösszájút kergetett - Emlékeztem. - Nahát - mondta Excellence. - A Vándor akkor elkésett Nekünk viszont utol kell érnünk. Mivel a bolygót most nem Szaraksnak, hanem Földnek hívják Lev Abalkin pedig nem tejfölösszájú. - Talányokban méltóztatik beszélni, főnök? - kérdeztem, hogy elrejtsem a lényemet elárasztó nyugtalanságot. - Menj dolgozni - mondta. 78. júniusi EGY S MÁS LEV ABALKIN PROGRESSZORRÓL Andrej és Sandro még mindig vártak rám, és megrendültek, amikor átirányítottam őket Claudius parancsnoksága alá. Még makacskodtak is, de a nyugtalanságom nem múlt el, rájuk mordultam, ők pedig sértetten morogva távoztak, bizalmatlan-izgatott pillantásokat vetve a dossziéra. Ezek a pillantások új és tökéletesen váratlan aggodalmat ébresztették bennem: hol tartsam most ezt a szörnyűséges “dokumentumtartót”? Leültem az asztalhoz,

magam elé tettem a dossziét, és gépiesen a rögzítőre pillantottam. Hét üzenet az Excellence-nál töltött negyedóra alatt Bevallom, nem minden elégedettség nélkül kapcsoltam át a munkavonalamat Claudiushoz. Azután láttam neki a dossziénak. Ahogy vártam is, a dossziéban nem volt semmi más papírokon kívül. Kétszázhetvenhárom különböző színű, különböző minőségű, különböző nagyságú és különböző megőrzési idővel ellátott, számozott lap. Jó két évtizede nem volt dolgom papírral, és első fellángolásomban ezt az egész rakást be akartam dugni a transzlátorba, de természetesen idejében észbe kaptam. Papír, hát papír Hadd legyen papír Az összes lapot nagyon kényelmetlenül, de szilárdan egy ravaszul okos mágneses zárral ellátott fémszerkezet tartotta össze; és nem vettem észre azonnal a legközönségesebb rádiókártyát, amit a felső leszorító alá dugtak. Ezt a rádiókártyát Excellence ma kapta,

tizenhat perccel azelőtt, hogy magához hívatott volna. A következő volt benne: 06.01 13 ÓRA 01 PERC AZ ELEFÁNT A VÁNDORNAK A 06.01 07 óra 11 perckor kelt Trisztánra vonatkozó kérdésére közlöm: 05 31 19 óra 34 perckor megkaptuk a Szaraks-2 bázis parancsnokának információját. Idézem: Guron kudarca (Abalkin, a szigeti birodalom C flottacsoport törzsének rejtjelzője). 0528 Trisztán (Loffenfeld, a bázis utazó orvosa) elrepült Guron rendszeres orvosi vizsgálatára. Ma 05.29 17 óra 13 perckor az ő hajóján érkezett a bázisra Guron Szavai szerint Trisztánt ismeretlen körülmények között a C törzs elhárítása elfogta és megölte. Guron megpróbálta megmenteni és a bázisra szállítani Trisztán testét, eközben felfedte magát. A testet megmentenie nem sikerült. Az áttörésnél Guronnak fizikailag nem esett bántódása, 116 de a pszichikai görcs határán van. Nyomatékos kérésére a 611-es menetrendszerű járattal a Földre

küldtük. Az idézetnek vége Tájékoztatás: A 611-es leszállt a Földre. 0530 22 óra 32 perckor Abalkin nem lépett kapcsolatba a Konbizzal. A Földön ma 12 óra 53 percig nem jelentkezett A 611-es járat többi állomásán (Pandora, Üdülő) ugyaneddig az időpontig szintén nem jelentkezett. Elefánt. A Progresszorok. Úgy Teljesen őszintén bevallóm: nem szeretem a Progresszorokat, bár úgy tűnik, hogy magam is az első Progresszorok közé tartoztam, még azokban az időkben, amikor ezt a fogalmat csak az elméleti számításokban alkalmazták. Egyébként meg kell mondanom, hogy a Progresszorokhoz való viszonyomban nem vagyok eredeti. Ez nem meglepő: a Föld-lakók döntő többsége alkatilag nem képes megérteni, hogy vannak helyzetek, amikor a kompromisszum kivan zárva. Vagy ők engem, vagy én őket, nincs idő tisztázni, hogy kinek van igaza. A normális Föld-lakónak ez vadul hangzik, és én megértem őt, hiszen én is ilyen voltam, mielőtt a Szaraksra

kerültem. Kiválóan emlékszem erre a világszemléletre, amikor bármely értelem hordozóját eleve mint veled etikailag egyenlő lényt fogadsz el, amikor lehetetlen magának a kérdésnek a feltétele: rosszabb vagy jobb nálad, még ha az etikája és az erkölcse különbözik is a tiedtől És itt kevés az elméleti felkészülés, elégtelen a modelleken végzett betanulás: magadnak kell keresztül menni az erkölcs hanyatlásán, egy s mást a saját szemeddel kell meglátnod, rendesen meg kell pörkölődnie a bőrödnek, és össze kell gyűjteni nem egy tucat undorító emléket, hogy végül megértsd, és nemcsak megértsd, hanem beleötvözd a világnézetedbe ezt a hajdanán legtriviálisabb gondolatot: igen, léteznek a világon az értelemnek olyan hordozói, amelyek sokkal, jelentős mértékben rosszabbak nálad, akármilyen is vagy És csak akkor szerzed meg azt a képességet, hogy a világot felosszad idegenekre és sajátjaidra, hogy a kiélezett

helyzetekben azonnal dönts, és tanulod meg, hogy először merészen cselekedj, és csak azután tisztázd a helyzetet. Szerintem ebben áll a Progresszorok lényege: az idegenekre és sajátjainkra való határozott felosztás képessége. Éppen ezért a képességért viszonyulnak hozzájuk otthon félénk lelkesedéssel, lelkes félénkséggel, s mindezek mellett bizonyos lenéző bizalmatlansággal. És itt nem tehetsz semmit Tűrni kell: nekünk is, nekik is Mert vagy a Progresszorok, vagy pedig a Föld nem avatkozhat a Földön kívüli dolgokba Mindamellett nekünk a Konbiz-2-ben elég ritkán van dolgunk a Progresszorokkal. Elolvastam a rádiótáviratot, és figyelmesen átolvastam még egyszer. Különös Úgy tűnik, hogy Excellence főként bizonyos Trisztán iránt érdeklődik, aki Loffenfeld. Azért, hogy megtudjon valamit erről a Trisztánról, ma elképesztően korán felkelt maga is, és nem restellte kiugrasztani az ágyból Elefántunkat, akiről közismert,

hogy a kakasokkal fekszik le aludni Még egy furcsaság: azt gondolná az ember, hogy előre tudta, milyen lesz a válasz. Mindössze negyedórára volt szüksége, hogy döntsön Abalkin kereséséről, és előkészítse számomra a dossziét a papírjaival. Azt gondolná az ember, hogy ez a dosszié már kéznél volt És a legkülönösebb: természetesén Abalkin az utolsó ember, aki legalább Trisztán holttestét látta, de ha Excellence-nak Abalkinra csak mint Trisztán ügyének tanújára van szüksége, akkor miért volt szükség erre a vészjósló tanmesére egy bizonyos Vándorról és egy bizonyos tejfelesszájúról? Ó, természetesen voltak verzióim! Húsz verzióm. És köztük vakító gyémántként felvillant például egy ilyen: Guron-Abalkint beszervezte a birodalmi felderítés, megöli 117 Trisztán-Loffenfeldet, és elrejtőzik a Földön, célul tűzve ki magának, hogy beépül a Világtanácsbas Még egyszer elolvastam a rádiótáviratot, és

félreraktam. Rendben van! 1 -es sz lap Abalkin Lev Vjacseszlavovics. Kódszám ez és ez Genetikai kód ez és ez, 38 október 6án született Iskolai végzettség: 241-es internátusiskola, Sziktivkar Tanár: Fedoszejev Szergej Pavlovics. Képzés: 3-assz Progresszoriskola (Európa) Oktató: Horn Ernst-Julius Szakmai hajlamok: zoopszichológia, színház, etnoling visztika. Szakmai képességek: zoopszichológia, elméleti xenológia. Munka: 58 februárjától 58 szeptemberéig diplomagyakorlat, Szaraks bolygó, a Nagyfejűek fajával kapcsolatgyakorlat természetes környezetben Itt megálltam. Lám csak! De hiszen emlékszem rá! Igen, ez 58-ban volt Egy egész társaság jelent meg: Komov, Rawlingson, Marta és ez a kissé mogorva gyakornokkölyök. Excellence (abban az időben: Vándor) megparancsolta nekem, hogy hagyjam abba az összes ügyemet, és vezessem át őket az Erődbe a Kék Kígyón keresztül a tudományos ügyosztály expedíciójának álcázva Nagy csontú fickó

volt, nagyon sápadt arccal és hosszú, egyenes, fekete hajjal, mint egy amerikai indiáné. Helyes! Mindenki (Komovot kivéve természetesen) Levuska-Bömbölőnek vagy egyszerűen Bömbölőnek hívta, világos, hogy nem azért, mintha sírós lett volna, hanem mert a hangja öblös, bőgő volt, mint egy tachorgé Kicsi a világ! Jól van, nézzük, mi történt vele később. 60 márciusától 62 júliusáig Szaraks bolygó, az “Ember és a Nagyfejűek” akció vezetője, végrehajtója. 62 júliusától 63 júniusáig Pandora bolygó, a “Nagyfejű az űrben” akció vezetője, végrehajtója. 63 júniusától 63 szeptemberéig Nagyezsda bolygó, részvétel a Nagyfejű Seknnel a “Halott világ” akcióban. 63 szeptemberétől 64 augusztusáig Pandora bolygó, átképző tanfolyam. 64 augusztusától 66 novemberéig Giganda bolygó, az önálló beépülés első kísérlete: a vadászkutya-tenyésztő szolgálat beosztott könyvelője, Nagon-Gig marsall udvari

falkamestere, Alaiski herceg udvari vadászmestere (l. 66 lap) Megnéztem a 66. lapot Ez egy valahonnan hanyagul kitépett és a gyűrődés nyomait megőrző papírdarab volt. Lendületes írással ez állt rajta: “Rudi! Hogy ne nyugtalankodj! Isteni sorscsapásból két ikrünk találkozott a Gigandán. Biztosíthatlak, hogy tökéletes véletlen volt, és következmények nélkül. Ha nem hiszed, pillants bele a 07-be és a 11-be Az intézkedéseket megtettük.” Olvashatatlan, cikornyás aláírás A “tökéletes” szó háromszor aláhúzva. A papír hátoldalán valamilyen arab ligatúrájú nyomtatott szöveg Azon kaptam magam, hogy a tarkómat vakargatom, visszatértem az 1. sz laphoz 66. november - 67 szeptember Pandora bolygó, átképző tanfolyam 67 szeptember 70 december Szaraks bolygó, beépülés a Honti Köztársaságba: illegális unionista, kapcsolatteremtés a Szigeti Birodalom ügynökségével (a “Törzs” akció első szakasza). 70. december, Szaraks

bolygó, Szigeti Birodalom: egy koncentrációs tábor foglya (71 márciusáig kapcsolat nélkül), a koncentrációs tábor parancsnokságának tolmácsa, az építőegységek katonája, rangidős katona a Parti Őrségben, a Parti Őrség egyik osztaga törzsének tolmácsa, a C csoport 2-es tengeralattjáró-flotta zászlóshajójának tolmács rejtjelzője, a C flottacsoport törzsének rejtjelzője. Megfigyelő orvos: 38-53-ig Lekanova Jadviga Mihajlovna; 53-60-ig Cresescu Romuald; 60 óta Loffenfeld Kurt. Kész. Az 1 sz lapon semmi több nem volt A hátoldalon viszont egy nagy, az egész oldalt elfoglaló, elmosódott, barna vonalakkal (mintha tus lett volna) egy stilizált cirill Ж látszott. 118 Nos, Lev Abalkin, Levuska-Bömbölő, most már tudok rólad egy s mást. Most már el tudom kezdeni a keresésed. Tudom, ki a Tanítód Tudom, ki az Oktatód Ismerem a megfigyelő orvosaidat Amit viszont nem tudok, az, hogy kinek és miért kell ez az 1. sz lap Hiszen ha

bárkinek szüksége lett volna rá, hogy megtudja, ki is az a Lev Abalkin, akkor feltárcsázhatta volna az információt (én felhívtam), beütötte volna a nevet vagy a kódszámot (én a kódszámot választottam), és miután eltelt egy és kettő és három és négy másodperc, lehetőséget kapott volna, hogy megtudjon mindent, amit egy embernek jogában áll megtudnia egy számára idegen emberről. Kérem: Abalkin Lev és így tovább, kódszám, genetikai kód, született ekkor, szülei (apropó, az 1. sz lapon miért nincsenek feltüntetve a szülők?) Abalkina Stella Vlagyimirovna és Cjurupa Vjacseszlav Boriszovics, bennlakásos iskola Sziktivkarban, Tanító, Progresszor-iskola, Oktató Minden egyezik. Így Progresszor, 60 óta dolgozik: Szaraks bolygó. Hm Nem sok Csak a hivatalos adatok Láthatólag a továbbiakban úgy döntött, hogy nem fárasztja magát az információs szolgálatnak szóló új adatok közlésével Hát ez meg mi? “Földi cím: nincs

bejegyezve.” Új kérdést ütöttem be: “Milyen címeken jegyezte be magát a Földön az ilyen és ilyen kódszámú személy?” Két másodperc múlva megérkezett a válasz: “Abalkin utolsó címe a Földön: 3. sz Progresszor-iskola (Európa)” Ez is érdekes részlet Abalkin az utóbbi 18 év alatt vagy egyszer sem volt a Földön, vagy különösen emberkerülő, nem jegyzi be magát sohasem, és semmilyen információt nem óhajt magáról adni. Ez is, az is elképzelhető természetesen, azonban eléggé szokatlannak tűnik Mint közismert, az információs szolgálatnál, az NBI-ben csak azokat az információkat őrzik, amiket az ember önmagáról közölni akar. És mi van az 1 sz lapon? Végképp nem látok semmi olyat ezen a lapon, amit Abalkinnak érdemes lett volna titkolnia. Ott minden sokkal részletesebben ki van fejtve, de hiszen ilyen részletekért senkinek eszébe sem jutott volna az információs szolgálathoz fordulni. Fordulj a Konbiz-1-hez, és ott

mindezt elmondják neked. Amit pedig nem tudnak a Konbizban, könnyű megtudni, ha a Pandorán egy kicsit a Progresszorok között forgolódsz, akik erőnlét-helyreállításon vesznek részt, vagy egyszerűen a Gyémántstrandon hevernek, a lakott Kozmosz legnagyobb homokdűnéinek lábainál Jól van, isten vele, ezzel az 1. sz lappal Bár zárójelben megjegyezzük, hogy végül is nem értettük meg, miért kell egyáltalán, méghozzá ilyen részletességgel Ha pedig már ilyen részletes, akkor miért nincs benne egy szó sem a szülőkről? Stop. Ez valószínűleg nem rám tartozik. De visszatérve a Földre, miért nem jegyezte be magát a Konbizban? Ezt meg lehet magyarázni: pszichikai görcs. A saját dolgainak az utálata Egy Progresszor a pszichikai görcs határán visszatér a szülőbolygójára, ahol legalább nyolc éve nem volt. Hová megy? Szerintem a mamához ilyen állapotban nem illik menni. Abalkin nem hasonlít egy taknyosra, pontosabban nem hasonlíthat. A

Tanító? Vagy az Oktató? Ez lehetséges. Ez teljesen valószínű Mellére borulva sírni Ezt magamról tudom Azonban előbb a Tanító, mint az Oktató. Hiszen az Oktató bizonyos értelemben mégis kolléga, nálunk pedig: utálat az ügy iránt Stop. Álljunk csak meg! Mi történt velem? Ránéztem az órámra. A két dokumentumra harmincnégy perc ment el Mindazonáltal még nem is tanulmányoztam ezeket, csak ismerkedtem velük. Összpontosításra késztettem magam, és egyszerre megértettem, hogy az ügy rosszul áll. Hirtelen tudatosult bennem, hogy egyáltalán nem érdekes arról gondolkodnom, hogyan találjam meg Abalkint. Sokkal érdekesebb megérteni azt, miért kell ennyire megtalálni. Világos, hogy azonnal megharagudtam Excellence-ra, bár az egyszerű logika 119 azt súgta, hogy ha ez segített volna a kutatásban, a főnök azonnal előadta volna az összes szükséges magyarázatot. Mivel pedig nem magyarázta meg, miért kell keresni és megtalálni

Abalkint, tehát a miértnek nincs semmi köze a hogyan kérdéséhez. És ekkor megértettem még egy dolgot. Helyesebben nem megértettem, hanem megéreztem. Még pontosabban: gyanítottam Ez az egész terjedelmes dosszié, ez az egész papírhalom, ez az egész megsárgult iromány halom semmit nem ad nekem talán még néhány néven és hatalmas mennyiségű új kérdésen kívül, amelyeknek újfent nincs semmi közük a hogyan kérdéséhez. 78. június 1 RÖVIDEN A DOSSZIÉ TARTALMÁRÓL 14.23-ra befejeztem a tartalom leltárba vételét A papírok nagy részét azok a dokumentumok alkották, amelyeket - érzésem szerint - Abalkin saját kezűleg írt. Először is ez a Nagyezsda bolygón végrehajtott “Halott világ” akcióban való részvételéről szóló jelentés: hetvenhat oldal, teleírva tagolt, nagy betűs írással, csaknem javítás nélkül. Átfutottam ezeket az oldalakat Abalkin elmondja, hogy Nagyfejű Seknnel valamilyen objektum (nem értettem meg,

pontosan milyen) keresése közben átvágott az elhagyott városon, és egyike volt azoknak, akik elsőként léptek kapcsolatba a szerencsétlen őslakosokkal. Másfél évtizeddel ezelőtt a Nagyezsda és különös sorsa közbeszéd tárgya volt a Földön, és mind a mai napig az is maradt, rettenetes figyelmeztetésül a világegyetem valamennyi lakott világának és tanúbizonyságául a Vándorok más civilizációk sorsába történő, időben legközelebbi és legkiterjedtebb beavatkozásának. Most már határozottan megállapítottnak tekintik, hogy az utolsó évszázad alatt a Nagyezsda lakói elvesztették ellenőrzésüket a technológia felett, és gyakorlatilag visszafordíthatatlanul megbontották az ökológiai egyensúlyt. A természet megsemmisült Az ipar hulladékai, a helyzet javítását célzó őrült és kétségbeesett kísérletek hulladékai olyan mértékben beszennyezték a bolygót, hogy a helyi emberiség, a genetikai megbetegedések egész

komplexumától megtámadottan, teljes elvadulásra és elkerülhetetlen kihalásra ítéltetett. A génstruktúrák megőrültek a Nagyezsdán. Tulajdonképpen - amennyire én tudom - mind a mai napig nálunk senki sem értette meg ennek az őrületnek a mechanizmusát. Mindenesetre e folyamat modelljét mind ez idáig egyetlen biológusunknak sem sikerült reprodukálnia. A génstruktúrák őrülete. Külsőleg úgy nézett ki, mint mindenféle kisebb-nagyobb bonyolultságú szervezet rohamos, az időben nem lineárisan gyorsuló tempójú fejlődése. Ha az emberről beszélünk, akkor tizenkét éves koráig általában normálisan fejlődött, azután pedig rohamosan elkezdődött a felnőtté érés és még rohamosabban az öregedés. Tizenhat éves korában harmincöt évesnek nézett ki, tizenkilenc évesen pedig rendszerint meghalt az öregségtől. Világos, hogy egy ilyen civilizációnak nem voltak történelmi távlatai, de ekkor jöttek a Vándorok. Amennyire tudjuk,

elsőként aktívan beavatkoztak egy idegen világ eseményeibe. Most már megállapítottnak tekinthető, hogy sikerült a Nagyezsda lakosságának döntő többségét térközi alagutakon kihozniok és valószínűleg megmenteniök. (Hová hozták ki ezen szerencsétlen beteg emberek milliárdjait, hol vannak most, és mi történt velük-természetesen nem tudjuk, és úgy tűnik, a közeljövőben nem is tudjuk meg.) Abalkin a “Halott világ” akciónak csak az elején vett részt, és a reá jutó szerep meglehetősen szerény volt. Ha azonban elvi oldalát nézzük a kérdésnek, ő volt az első (és mind ez idáig az egyetlen) Föld-lakó Progresszor, akinek osztályrészéül jutott egy párban dolgozni egy értelmes, nem humanoid faj képviselőjével. 120 Átnézve ezt a jelentést, észrevettem, hogy Abalkin elég sok nevet említ, de olyan benyomásom támadt, hogy az ügy szempontjából csak egyedül Seknt kell figyelembe venni. Tudtam, hogy a Földön most a

Nagyfejűek egész missziója tartózkodik, és esetleg érdemes lenne tisztázni, nincs-e közöttük ez a Sekn. Abalkin olyan melegséggel írt róla, hogy nem zártam ki találkozásának lehetőségét a régi baráttal. Eddigre már feljegyeztem magamnak, hogy Abalkin különleges kapcsolatban áll a “fiatalabb testvérekkel”: a Nagyfejűekre életének néhány évét vesztegette, a Gigandán falkamester és egyáltalán. A dossziéban Abalkinnak még egy jelentése volt: a gigandai akciójáról. Az akció nézetem szerint jelentéktelen volt: őfelsége Alaiski herceg vadászmestere elhelyezte egyik szegény rokonát a bankhoz küldöncnek. A vadászmester Lev Abalkin volt, a szegény rokon pedig egy bizonyos Kornyej Jasmaa. Úgy tűnt, hogy ez az anyag teljesen haszontalan számomra. Kornyej Jasmaán kívül, ahogy felületes átnézéskor megállapíthattam, egyetlen földi nevet sem tartalmazott. Felvillantak Zoggik, Nagon Gigik, istállómesterek, méltóságos urak,

páncélmesterek, konferenciaigazgatók, előkelő dámák Feljegyeztem ezt a Kornyejt, bár világos volt, hogy aligha lesz rá szükségem. A második jelentés összesen huszonnégy oldalt tartalmazott, és Lev Abalkinnak a saját munkájáról írott más jelentése a dossziéban nem volt. Ez furcsának tűnt, és előirányoztam magamnak, hogy a későbbiekben eltöprengjek: a hivatásos Progresszor nagyszámú jelentéséből a 07-es dossziéba miért csak kettő és éppen ez a kettő került be? Mindkét jelentést “laboráns” stílusban írták, és véleményem szerint erősen hasonlítottak a “Hogyan töltöttem a vakációt a nagypapánál?” műfajú iskolai dolgozatokra. Ilyen jelentéseket írni: maga a gyönyör, olvasni őket rendszerint valóságos kínszenvedés. A pszichológusok (akik befészkelték magukat a törzsbe) azt követelik, hogy a jelentések ne annyira objektív adatokat tartalmazzanak az eseményekről és a tényekről, hanem inkább

rendkívül szubjektív észleléseket, személyes benyomásokat és a szerző tudatfolyamát. A jelentés stílusát (“laboráns”, “tábornok”, “színész”) mindamellett nem a szerző választja meg: előírják neki, valamilyen titokzatos pszichológiai megfontolásból kiindulva. Valóban: van hazugság, arcátlan hazugság és statisztika, de barátaim, ne feledkezzünk meg a pszichológiáról sem! Nem vagyok pszichológus, legalábbis nem profi, de arra gondoltam, hogy talán nekem is sikerül kihámozni a beszámolókból valami hasznosat Lev Abalkin személyiségéről. A dosszié tartalmát vizsgálva minduntalan hasonló, mondhatnám egyszerűen egyforma és számomra teljesen érthetetlen dokumentumokat találtam: zöld szegélyű, vastag papír kék lapjait bal felső sarkukban nyomtatott monogrammal, ami vagy kínai sárkányt, vagy pterodactylust ábrázolt. Minden ilyen lapon a már ismert lendületes írással néha tussal, néha filctollal, időnként pedig

valamiért laboratóriumi elektródceruzával ez állt: “Tristan 777”. Alatta a dátum és ugyanaz a cikornyás aláírás Amennyire a dátumokból meg lehetett állapítani, ezeket a lapokat 60-tól kezdve körülbelül háromhavonta tették be a dossziéba, így a dosszié negyede ezekből állt. További huszonkét oldalt foglalt el Abalkin levelezése a főnökséggel. Ez a levelezés bizonyos gondolatsorra vezetett. 63 októberében Abalkin jelentést küld a Konbiz-1-nek, amelyben kifejezi egyenlőre még jámbor értetlenségét afölött, hogy a “Nagyfejű az űrben” akciót a vele való megbeszélés nélkül lefújták, bár az akció teljes mértékben sikeresen fejlődött, és gazdag perspektívát ígért. Nem tudni, hogy milyen választ kapott Abalkin erre a jelentésére, de ugyanez év novemberében teljesen elkeseredett levelet ír Komovnak, melyben arra kéri, újítsák fel a 121 “Nagyfejű az űrben” akciót, és ezzel egy időben nagyon éles

feljegyzést intéz a Konbiznak, amelyben tiltakozik az ellen, hogy őt, Abalkint átképző tanfolyamra küldjék. (Megjegyezzük, hogy mindezt valamiért írásos formában teszi, nem pedig a szokott módon.) Ahogyan a későbbi eseményekből kitűnik, ennek a levelezésnek semmiféle hatása nem volt, és Abalkint elküldik a Gigandára dolgozni. Három évvel később, 66 novemberében ismét ír a Konbiznak a Pandoráról, és azt kéri, küldjék őt a Szaraksra, hadd folytassa munkáját a Nagyfejűekkel. Ez esetben teljesítik a kérését, de csak részben: a Szaraksra küldik, de nem a Kék Kígyóra, hanem Hontiba illegális unionistának. Az átképző tanfolyamról 67 februárjában és augusztusában, vagyis még kétszer ír a Konbiznak (Badernek, majd magának Gorbovszkijnak), rámutatva, hogy nem célszerű őt, a Nagyfejűek jó ismerőjét rezidensként alkalmazni. Leveleinek hangneme egyre élesebbé válik, például Gorbovszkijnak írott levelét másnak nemigen

nevezhetném, mint sértőnek. Érdekes lenne megtudni, mit válaszolt a kedves Leonyid Andrejevics erre a dühkitörésre és megvető méltatlankodásra. 67 októberében már mint honti rezidens küldi el Abalkin utolsó levelét Komovsznak: a Nagyfejűekkel fenntartott kapcsolatok fokozásának részletes tervét, ami tartalmazta az állandó küldöttségek cseréjét, a Nagyfejűek bevonását a Földön folytatott állatpszichológiai kísérletekbe stb. Soha nem követtem különösebben figyelemmel az ezen a területen folyó munkát, de olyan benyomásom alakult ki, hogy jelenleg ez a terv elfogadott és megvalósítás alatt áll. És ha ez így van, akkor a helyzet paradox: a terv megvalósul, a kezdeményező pedig rezidensként hol Hontiban, hol a Szigeti Birodalomban pergeti napjait. Összességében ez a levelezés nyomasztó benyomást tett rám. Nos, jól van, lehet, hogy a Nagyfejűek témájában nem vagyok szakember, nehezen tudom megítélni, és egészében véve

lehetséges, hogy Abalkin terve tökéletesen triviális, és ilyen nagy szavakat használni, mint kezdeményező, nincs értelme. De nemcsak erről és ennyiről van szó! A fiú, úgy tűnik, született állatpszichológus. “Szakmai hajlamok: zoopszichológia, színház, etnolingvisztika Szakmai képességek: zoopszichológia, elméleti xenológia” És ennek ellenére a fiúból Progresszort csinálnak. Nem vitatkozom, a Progresszorok egész osztálya létezik, akiknek a zoopszichológia mindennapi kenyerük. Például azok, akik a leonidásziakkal vagy éppen a Nagyfejűekkel dolgoznak. De nem, a fiúnak humanoidokkal kell dolgoznia, rezidensként, katonaként kell működnie, bár öt éve azt üvölti az egész Konbiz-ra: “Mit csináltok velem?!” Azután meg csodálkoznak, hogy pszichikai görcse van! Természetesen a Progresszorság az egy olyan foglalkozás, ahol a szilárd, hogy úgy mondjam, a katonai fegyelem tökéletesen elkerülhetetlen. A Progresszornak minden

lépésénél nem azt kell tennie, amit szeretne, hanem azt, amit a Konbiz parancsol. Ezért Progresszor. És valószínűleg a rezidens Abalkin sokkal értékesebb a Konbiznak, mint a zoopszichológus Abalkin. De mindezek ellenére van ebben a történetben valami, ami túllépi a mértéket, és jó lenne elbeszélgetni erről a témáról Gorboyszkijjal vagy Komovval És bármit művelt is ez az Abalkin (nyilvánvalóan művelt valamit), én istenemre mondom, az ő pártján állok! Mindazonáltal mindennek a feladatomhoz semmi köze. Észrevettem még, hogy hiányzik három számozott oldal Abalkin első jelentése után, két oldal a második jelentése után és két oldal Abalkin Komovhoz intézett utolsó levele után. Úgy döntöttem, nem tulajdonítok ennek jelentőséget 122 78. júniusi CSAKNEM MINDEN LEV ABALKIN LEHETSÉGES KAPCSOLATAIRÓL Összeállítottam Lev Abalkin lehetséges földi kapcsolatainak előzetes listáját, és ebben a listában csupán tizennyolc

név gyűlt össze. Gyakorlatilag csak hat ember érdekelt, és annak a csökkenő valószínűsége (természetesen az én elképzeléseim szerint) alapján állítottam sorba őket, hogy Lev Abalkin meglátogatja őket, így nézett ki: A Tanító: Szergej Pavlovics Fedoszejev Az Anya: Stella Vlagyimirovna Abalkina Az Apa: Vjacseszlav Boriszovics Cjurupa Az Oktató: Ernst-Julius Horn A Progresszor-iskola megfigyelő orvosa: Romuald Cresescu A bentlakásos iskola megfigyelő orvosa: Jadviga Mihajlovna Lekanova. A második csoportban olyan nevek maradtak, mint Kornyej Jasmaa, Nagyfejű Sekn, Jakob Wonderhouse és még vagy öt ember, rendre Progresszorok. Ami az olyan személyeket illeti, mint Gorbovszkij, Bader, Komov, inkább csak a forma kedvéért írtam ki őket. Már csak azért sem fordulhattam hozzájuk, mert semmiféle legendával nem kerülhetek a bizalmukba, egyenesen pedig nem volt jogom beszélgetni velük, még ha ők maguk kerestek volna is meg ez ügyben. Tíz perc

leforgása alatt az információ megadta nekem a következő, kevéssé megnyugtató adatokat Lev Abalkin szülei nem léteztek, legalábbis ennek a szónak megszokott értelmében. Lehetséges, hogy egyáltalán nem léteztek. Arról van szó, hogy negyvenegynéhány évvel ezelőtt Stella Vlagyimirovna és Vjacseszlav Boriszovics a Jormala csoporttagjaiként a Sötétség nevű, egyedülálló csillaghajón merülést hajtottak végre az EN 200056-os Fekete Lyukba. Kapcsolat nem volt velük, s a mai elképzelések szerint nem is lehetett Lev Abalkin, mint kiderült, posztumusz gyermekük volt. Természetesen a “posztumusz” szó ebben a szövegkörnyezetben nem egészen pontos: teljes mértékben feltételezhető volt, hogy a szülei élnek, és a mi időszámításunk szerint még évmilliókig élni is fognak, de földi szemszögből olyanok, mintha halottak lennének. Nem volt gyermekük, és örökre eltávozva a világegyetemünkből, csakúgy, mint sok házaspár előttük

és utánuk hasonló esetben, az Életintézetben hagyták az apai spermával megtermékenyített petesejtet. Amikor Világossá vált, hogy az alámerülés sikerült, hogy többet nem térnek vissza, a sejtet aktivizálták, és világra jött Lev Abalkin, élő szüleinek posztumusz gyermeke. Most már legalább világossá vált számomra, hogy az 1. sz lapon Abalkin szüleiről egyáltalán nem történik említés. Ernst-Julius Horn, Abalkin progresszor-iskolabeli Oktatója már nem volt életben. 72-ben elpusztult a Vénuszon a Sztrogov-csúcs megmászása közben. Romuald Cresescu orvos egy bizonyos Lu bolygón tartózkodott, láthatólag tökéletesen az elérhetőség határain kívül. Én még sohasem hallottam egy ilyen bolygóról, de mivel Cresescu Progresszor, következésképpen feltételezhető, hogy i ez a bolygó lakott. Érdekes azonban, hogy az aggastyán (116 éves!) az NBI-ben meghagyta legutóbbi otthoni címét a következő jellegzetes ajánlással:

“Unokám és férje mindig örömmel fogadják ezen a címen bármely növendékemet.” Feltételezhető, hogy a növendékek szerették az öregüket, és gyakran meglátogatták. Figyelembe kellett vennem ezt a körülményt A másik kettővel szerencsém volt. Szergej Pavlovics Fedoszejev, Abalkin Tanítója egészségben éldegélt az Ajatszki-tó partján egy Moszkitók figyelmeztető névvel felruházott majorban. Ő is már száz fölött 123 járt, és láthatólag vagy szerény, vagy zárkózott volt, mivel nem közölt magáról semmit a címén kívül. Az összes többi adat hivatalos volt: ezt és ezt végzett, archeológus, Tanító Kész. Ahogy mondani szokták: alma a fájától Teljesen tanítványához, Lev Abalkinhoz hasonlóan. Mindamellett amikor elküldtem az NBI-be a megfelelő kiegészítő kérdést, kiderült, hogy Szergej Pavlovics több mint harminc archeológiái cikk szerzője, nyolc archeológiái expedíció (Északnyugat-Ázsia) és három

eurázsiai. Tanító-konferencia résztvevője. Ezeken kívül magánál, a Moszkitókban regionális jelentőségű saját múzeumot szervezett az Észak-Urál paleolitjából. Tehát ilyen ember Elhatároztam, hogy kapcsolatba lépek vele a közeljövőben. Jadviga Mihajlovna Lekanovával kapcsolatban egy kis meglepetés várt. A gyermekorvosok ritkán változtatnak szakmát, és már valahogy elképzeltem magamban egy ilyen “isten lelkecskéje” öregasszonyt, aki meggörnyedt az elképzelhetetlen és lényegében a világon legértékesebb tapasztalat súlya alatt, és élénken tipeg a sziktivkari iskola ugyanazon területén. A tipegéssel mellétrafáltam Egy ideig valóban gyermekorvosként működött, és éppen Sziktivkarban, de azután etnológussá képezte át magát, sőt mi több, a következőkkel foglalkozott: xenológiával, patoxenológiával, összehasonlító pszichológiával és levelometriával, és mindezekben az egymáshoz nem oly szorosan kapcsolódó

tudományokban nyilvánvalóan sikeres volt, ha az általa publikált munkák mennyisége és az elfoglalt posztok felelősségének mértéke alapján ítélünk. Az utóbbi negyed évszázad alatt lehetősége volt hat különböző szervezetben és intézetben dolgoznia, most egy hetedikben dolgozott: a földi etnológia mozgó intézetében, az Amazonas medencéjében. Címe nem volt, aki kapcsolatba óhajtott vele lépni, megtehette a Manaosban székelő központi intézeten keresztül. Nos, ezért is köszönet, bár kétséges természetesen, hogy az én kliensem jelenlegi állapotában elvánszorog-e a még mindig őserdei sűrűbe. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Tanítóval kell kezdeni. A dossziét a hónom alá csaptam, repülőbe ültem, és elrepültem az Ajatszki-tóhoz. 78. június 1 LEV ABALKIN TANÍTÓJA Rossz előérzeteimmel ellentétben a Moszkitók major egy magas meredélyen állt, pont a víz felett, nyitva mindenfelől a szélnek, és semmiféle moszkitó

nem volt. A házigazda csodálkozás nélkül és elég szívélyesen fogadott. A verandán foglaltunk helyet, fonott karosszékekben egy ovális antik asztalkánál, amin friss málnával teli tálka, egy kancsó tej és néhány pohár állt. Ismételten bocsánatot kértem a zavarásért, és bocsánatkérésemet ismét szótlan bólintással fogadta. Nyugodt várakozással és mintegy közömbösen nézett rám, egyáltalán szinte mozdulatlan volt az arca, csakúgy, mint azon öregek többségének, akik százon felül is megőrzik gondolkodásuk teljes tisztaságát és a test tökéletes erejét. Az arca szögletes volt, a naptól barna, csaknem ránctalan, hatalmas, tömött szemöldökkel, ami a szem fölül úgy állt előre, mint egy napellenző. Különös, hogy jobb szemöldöke fekete volt, mint a szurok, a bal pedig teljesen fehér; éppen fehér, és nem ősz. Részletesen bemutatkoztam, és előadtam a legendámat. Újságíró voltam, aki képzettsége szerint

zoopszichológus, és most anyagot gyűjt az ember és a Nagyfejűek kapcsolatáról. Valószínűleg tudja, mondtam, hogy az ön tanítványa, Lev Vjacseszlavovics Abalkin ezekben a kapcsolatokban igen kiemelkedő szerepet játszott. Valaha én is ismertem, de ez már nagyon régen volt, és azóta elvesztettem minden kapcsolatomat. Most megpróbáltam felkutatni, de a Konbizban azt mondták nekem, hogy Lev Vjacseszlavovics nincs a Földön, s tökéletesen ismeretlen, hogy mikor tér vissza. 124 Mindazonáltal szeretnék minél többet megtudni a gyermekkoráról, hogyan kezdődött nála mindez, miért így és nem másként; a kutató pszichológiájának mozgása, ez az, ami elsősorban érdekel engem. Sajnos, az Oktatója már nincs az élők sorában, a barátait nem ismerem, arra azonban van lehetőségem, hogy Önnel, a Tanítójával beszélgessek. Személy szerint meg vagyok győződve arról, hogy az emberben minden a gyermekkorban, mégpedig a legkorábbi

gyermekkorban kezdődik Bevallom, egész idő alatt bizonyos reménység melengetett, hogy hazugságom legelején egy kiáltás fog félbeszakítani: “Engedje meg! Engedje meg! De hiszen Lev éppen tegnap volt nálam!” Azonban nem szakítottak félbe, és mindent végi? kellett mondanom: a legokosabb képpel előadni frissen improvizált elméletemé arról, hogy az alkotó személyiség a gyermekkorban, éppen a gyermekkorban alakú ki, nem pedig a serdülőkorban, nem az ifjúkorban és természetesen nem a felnőtt korban, mégpedig szó szerint kialakul, s nem egyszerűen bekerül az emberbe, vagy netán ott születik Sőt mi több, amikor végleg kifulladtam, az öreg hallgatott még egy egész percet, majd pedig megkérdezte, hogy kik azok a Nagyfejűek. A legőszintébben meglepődtem. Kiderült, hogy Lev Abalkin nem szakított időt magának, hogy eldicsekedjék sikereivel a Tanítójának! Tudják, a legnagyobb mértékben emberkerülőnek és zárkózottnak kell lenni

ahhoz, hogy ne dicsekedjünk sikereinkkel a saját Tanítónknak. Készségesen megmagyaráztam, hogy a Nagyfejűek egy értelmes kinoid faj amelyik sugármutáció következtében a Szaraks bolygón keletkezett. - Kinoidok? Kutyák? - Igen. Értelmes kutyaszerűek Hatalmas fejük van, ezért Nagyfejűek - Tehát Ljova kutyaszerűekkel foglalkozik Elérte, amit akart Ellentmondtam, nem tudom, mivel foglalkozik Ljova most, húsz évvel ezelőtt azonban a Nagyfejűekkel foglalkozott, és nagy sikerrel. - Mindig szerette az állatokat - mondta Szergej Pavlovics. - Meg voltam róla győződve, hogy zoopszichológussá kell válnia. Amikor az elhelyezési bizottság elküldte őt a Progresszor-iskolába, tiltakoztam, ahogy csak tudtam, de nem hallgattak rám Mellesleg ott minden bonyolultabb volt, lehetséges, ha nem kezdek el tiltakozni Elhallgatott, és öntött nekem egy pohár tejet. Nagyon-nagyon tartózkodó ember Semmi felkiáltás, semmiféle Ljova! Hogyan! Olyan kiváló kisfiú

volt! Természetesen elképzelhető, hogy Ljova nem volt kiváló kisfiú - Tehát mit óhajt megtudni tőlem konkrétan? - kérdezte Szergej Pavlovics. - Mindent! - feleltem gyorsan. - Milyen volt? Mi érdekelte? Kivel barátkozott? Mivel tűnt ki az iskolában? Minden, amire visszaemlékszik. - Jól van - mondta Szergej Pavlovics minden lelkesedés nélkül. - Megpróbálom Lev Abalkin zárkózott kisfiú volt. Kora gyerekkorától kezdve Ez Volt az első szembeötlő vonása. Mindazonáltal ez a zárkózottság nem a kisebbrendűségi érzés, a hátrányos helyzet vagy az önbizalomhiány következménye. Inkább a mindig elfoglalt ember zárkózottsága volt. Mintha nem akart volna időt pazarolni a környezetére, mintha állandóan és mélyen csak a saját világával lett volna elfoglalva. Nagyjából összefoglalva, úgy tűnt, hogy ez a világ belőle és az őt körülvevő élővilágból állt - kivéve az embereket. Ez nem is olyan ritka dolog a kisgyerekek között, ő

egyszerűen tehetséges volt ebben, engem valami más lepett meg benne: minden nyilvánvaló zárkózottsága ellenére szívesen, csaknem élvezettel szerepelt mindenféle versenyen és az iskolai színházban. Különösen a színházban. Bár igaz, hogy mindig szólóban A színdarabokban való fellépést 125 kategorikusan visszautasította. Általában szavalt, sőt nagy átéléssel és tőle szokatlan csillogó szemmel énekelt is, szó szerint kitárult a színpadon, azután pedig, amikor lement a nézőtérre, ismét önmaga lett: tartózkodó, hallgatag, megközelíthetetlen. Nemcsak a Tanítóval, a gyerekekkel is ilyen volt, és így nem is sikerült kideríteni, mi ennek az oka. Csak feltételezhető, hogy az élő természettel való érintkezés tehetsége annyira eluralkodott lelkének többi mozgásán, hogy az őt körülvevő többi gyerek - s egyáltalán az összes ember - egyszerűen nem volt a számára érdekes. Valójában természetesen mindez sokkal

bonyolultabb volt: ez a zárkózottsága, ez az önnön világával való telítettsége ezernyi mikroesemény eredménye volt, amik kívül estek a Tanító látóterén. A Tanító visszaemlékezett egy jelenetre: egy zápor után Lev a park ösvényein sétált, földigilisztákat gyűjtött, és visszadobálta őket a fűbe. A gyerekeknek ez nevetségesnek tűnt, s voltak közöttük olyanok is, akik nemcsak nevetni tudtak, hanem kíméletlenül gúnyolódni is. A Tanító egy szó nélkül Levhez csatlakozott, és elkezdte a gilisztákat vele együtt gyűjtögetni - De félek, hogy nem hitt nekem. Nem hinném, hogy sikerült meggyőznöm: a giliszták sorsa igazából érdekel. Még egy figyelemre méltó tulajdonsága volt: az abszolút becsületesség. Nem emlékszem egyetlen esetre sem, amikor hazudott volna Még abban a korban sem, amikor a gyerekek szívesen és értelmetlenül hazudnak, s a hazugság tiszta, önzetlen elégedettséget vált ki. De ő nem hazudott Sőt mi

több, megvetette a hazudozókat. Még akkor is, amikor önzetlenül, az érdekesség kedvéért hazudtak Gyanítom, hogy életében volt egy eset, amikor első alkalommal értette meg elszörnyülködve és utálattal, hogy az emberek képesek valótlant mondani. Ezt a pillanatot én is elmulasztottam Bár feltehetőleg erre nincs is szüksége önnek. Valószínűleg sokkal érdekesebb, hogy megtudja, hogyan sarjadt benne á leendő zoopszichológus És Szergej Pavlovics hozzálátott elmesélni, hogyan sarjadt a zoopszichológus Ljova Abalkinban. Aki á-t mond, mondjon b-t is. A legfigyelmesebben hallgattam, a megfelelő helyeken közbeszúrtam: “Ah, csakugyan?”, egyszer pedig még egy vulgáris felkiáltást is megengedtem magamnak: “Az ördög vigye el, pont ez az, ami nekem kell!” Néha nagyon nem szeretem a foglalkozásomat. Azután megkérdeztem: - Tehát kevés barátja volt? - Egyáltalán nem volt barátja - mondta Szergej Pavlovics. - A végzése óta nem láttam,

de a csoporttársai mesélték nekem, hogy velük sem találkozik;. Kínos erről mesélniük, de ahogy megértettem, ő egyszerűen kitért a találkozások elől. Hirtelen kifakadt: - De miért éppen Lev érdekli önt? Kibocsátottam az életbe százhetvenkét embert. Miért pont Levre volt szüksége közülük? Értse meg, nem tartom a tanítványomnak! Nem tarthatom annak! Ez a kudarcom! Az egyetlen kudarcom! Az első naptól kezdve és tíz éven keresztül próbáltam kapcsolatot teremteni vele, legalább egy vékony fonalat kifeszíteni közöttünk. Tízszer annyit gondoltam rá, mint bármely más tanítványomra Kitettem a lelkem, de minden, szó szerint minden, amit tettem, rosszra fordult - Szergej Pavlovics! - mondtam. - Mit beszél? Abalkin nagyszerű szakember, magasrendű tudós, személyesen találkoztam vele - És milyennek találta? 126 - Remek legény, lelkesedő Ez éppen a Nagyfejűekhez indított első expedíció volt. Mindenki becsülte ott, maga Komov

fűzött hozzá nagy reményeket, és ezek a remények beteljesedtek, vegye észre! - Kiváló málnám van - mondta. - A legkorábbi málna a körzetben Kóstolja meg, kérem Torkomon akadt a szó, és magamhoz vettem a málnával teli edényt. - Nagyfejűek - mondta keserűen. - Lehetséges, lehetséges De nézze, én magam is tudom, hogy tehetséges. Csak nekem ebben semmi szerepem nincs Egy ideig némán eszegettük a málnát tejjel. Megéreztem, hogy nagyon hamar, percről percre a személyemre tereli a beszélgetést. Nyilvánvalóan nem óhajtott többet beszélni Lev Abalkinról, és az egyszerű udvariasság azt kívánta, hogy most rólam beszéljünk. Gyorsan azt mondtam: - Nagyon köszönöm, Szergej Pavlovics. Rengeteg érdekes anyagot adott nekem Csak az a kár, hogy nem voltak barátai. Nagyon számítottam arra, hogy megtalálom valamelyik barátját. - Ha akarja, megnevezhetem néhány osztálytársát - Elhallgatott, majd hirtelen azt mondta: - Nos, próbálja meg

megtalálni Maja Glumovát. Az arckifejezése megdöbbentett. Teljességgel lehetetlen volt elképzelni, hogy mi jutott éppen az eszébe, milyen asszociációi keletkeztek evvel a névvel kapcsolatban, de biztos voltam benne, hogy a legkellemetlenebbek. Sötétvörös foltok lepték el - Iskolai barátnő? - kérdeztem, hogy segítsem áthidalni a kényelmetlen helyzetet. - Nem - mondta. - Vagyis természetesen a mi iskolánkban tanult Maja Glumova Szerintem később történész lett. 78. június 1 EGY KIS INCIDENS JADVIGA MIHAJLOVNÁVAL 19.23-kor visszatértem, és elkezdtem Maja Glumova történészt keresni Nem telt el öt perc sem, és az információs lapocska előttem feküdt. Maja Tojvovna Glumova három évvel volt fiatalabb Lev Abalkinnál. Az iskola után elvégezte a Konbiz-1 égisze alatt az ellátási személyzet tanfolyamát, és rögtön részt vett a baljós emlékezetű “Bárka” akcióban, azután pedig felvették a Sorbonne történelemkarára. Először az

Első TTF korai korszakára szakosodott, azután pedig az űrkutatások történetével kezdett foglalkozni. Tojvo Glumov nevű fia tizenegy éves volt, a férjéről viszont nem közölt semmit. Jelen pillanatban - micsoda csoda! - a Földön Kívüli Kultúrák Múzeuma speciális gyűjteményének munkatársaként dolgozott, a múzeum tőlünk három saroknyira a Csillag téren terült el. És egészen közel lakott: a Kanadai Fenyők fasorban Azonnal felhívtam. A képernyőn megjelent egy komoly, hirtelenszőke személyiség pisze, lehámlott orral, körülötte gazdagon szétszórt szeplőkkel. Kétségtelen, hogy ez ifjabb Tojvo Glumov volt. Átható, északi szemével nézett rám, és elmagyarázta, hogy a mama nincs otthon, készült, hogy hazamegy, de azután telefonált, és azt mondta, hogy holnap egyből a munkahelyére megy. Mit adjon át neki? Mondtam, hogy semmit sem kell átadnia, és elköszöntem. Így Reggelig várni kell, reggel pedig sokáig fog az emlékei

között kutatni, ki is az a Lev Abalkin, azután pedig, amikor eszébe jut, sóhajtva azt mondja, hogy semmit sem hallott felőle immár huszonöt éve. Ám legyen. A legfontosabbak jegyzékében még egy ember maradt, akihez azonban semmi különös reményt nem mertem fűzni. Végül is negyed évszázados távollét után az emberek szívesen találkoznak a szüleikkel, nagyon gyakran a Tanítóikkal, nemritkán iskolai barátaikkal, de csak valamilyen különleges, úgy is mondhatnám, speciális esetben 127 viszi vissza őket az emlékezet az iskolaorvosukhoz. Még inkább így van, ha figyelembe vesszük, hogy ez az iskolaorvos expedícióval a vadonban, a bolygó másik oldalán tartózkodik, a zérokapcsolat pedig a jelentés szerint már második napja bizonytalanul működik a neutrínómező fluktuációja miatt. De számomra nem maradt más hátra. Manaosban most nappal volt, és ha már egyáltalán telefonálok, akkor éppen most kell. Szerencsém volt. Jadviga

Mihajlovna Lekanova éppen a hírközlési ponton tartózkodott, és azonnal beszélhettem vele, amire egyáltalán nem számítottam Jadviga Mihajlovnának telt, pompás sötét pírral a ragyogásig lesült arca volt, az orcáján kacér gödröcskékkel, ragyogó, kék szeme és tökéletesen ezüstszínű, dús haja. Valami nehezen felfedezhető, de nagyon kedves beszédhibája és mély, bársonyos hangja volt, ami arra az egyáltalán nem helyénvaló, játékos gondolatra vezetett, hogy ez a hölgy nemrégen még képes volt arra, ha akarta, hogy bárkinek elcsavarja a fejét. És minden jel arra mutat: el is csavarta. Elnézést kértem, bemutatkoztam, és előadtam a legendámat. Hunyorított, felvonta selymes szemöldökét, miközben emlékezett. - Lev Abalkin? Ljova Abalkin Elnézést, hogy hívják önt? - Maxim Kammerer. - Elnézést, Maxim, nem értettem jól. A saját nevében lép fel, vagy valamilyen szervezet képviselőjeként? - Hogy is mondjam Megbeszéltem a

kiadóhivatallal, ők érdeklődni kezdtek - De ön egyszerűen újságíró, vagy azért dolgozik valahol? Nincs olyan foglalkozás, hogy újságíró Tisztelettudóan nevetgéltem, lázasan összpontosítottam, hogy mi legyen. - Nézze, Jadviga Mihajlovna, ezt elég nehéz megfogalmazni Az alapvető foglalkozásom no-os, talán Progresszor bár amikor dolgozni kezdtem, ilyen foglalkozás még nem létezett. A közelmúltban a Konbiz munkatársa voltam de most is kapcsolatban vagyok velük bizonyos értelemben - Szabadúszó lett? - mondta Jadviga Mihajlovna. Továbbra is mosolygott, de most hiányzott a mosolyából valami nagyon fontos. Ugyanakkor valami nagyon-nagyon szokványos. - Tudja, Maxim - mondta -, örömmel beszélek önnel Lev Abalkinról, de engedelmével, bizonyos idő múlva. Felhívom egy-másfél óra múlva Még mindig mosolygott, és most megértettem, mi hiányzik a mosolyából: a legközönségesebb jóindulat. - Magától értetődik - mondtam. - Ahogy önnek

jó - Bocsásson meg, kérem. - Nem, ön bocsásson meg nekem Felírta a csatornám számát, és elváltunk. Furcsán alakult ez a beszélgetés Mintha valahonnan megtudta volna, hogy hazudok. Megtapogattam a fülemet A fülem égett Átkoz-z-zott szakma “És elkezdődött minden vadászatok legszórakoztatóbbika: vadászat az emberre” O tempora, o mores! Milyen gyakran tévedtek ezek a klasszikusok Jól van, várunk. Hiszen valószínűleg Manaosba kell repülni Jelentést kértem. A zérókapcsolat továbbra is ingadozó volt Akkor egy sztratogépet rendeltem, kinyitottam a dossziét, és elkezdtem olvasni Lev Abalkin jelentését a “Halott világ” akcióról. 128 Öt oldalt sikerült elolvasnom, nem többet. Kopogtattak az ajtón, és a küszöböt Excellence lépte át. Felálltam Ritkán láthatjuk Excellence-t másképp, mint az íróasztala mögött, és mindig valahogy elfelejted, milyen is ez a csontos, ménkű nagy ember. A kifogástalanul fehér

vászonöltöny úgy lötyögött rajta, mint a fogason, egyáltalán volt benne-valami egy gólyalábakon járó artistából, bár a mozgása egyáltalán nem volt szögletes. - Ülj le - mondta, meggörbült, és leereszkedett a fotelba elém. Én is sietve leültem. - Jelents! - parancsolta. Jelentettem. - Ez minden? - kérdezte kellemetlen arckifejezéssel. - Egyelőre minden. - Rossz - mondta. - Nem is olyan rossz, Excellence - mondtam. - Rossz! Az Oktató meghalt. Az iskolai barátok? Látom, hogy még a terveidben sem szerepelnek! És a progresszor-iskolabeli társai? - Sajnos, Excellence, úgy látszik, nem voltak barátai. Az internátusban bizonyosan, ami pedig a Progresszorokat illeti - Ments meg ezektől az elmélkedésektől. Ellenőrizz mindent És ne kalandozz el Mit keres itt például a gyermekorvos? - Mindent megpróbálok ellenőrizni - mondtam, és kezdtem dühbe gurulni. - Nincs időd a sztratogépeken kalandozni. Foglalkozz az archívumokkal, ne pedig a

repüléssel. - Az archívumokkal is foglalkozni fogok. Még evvel a Nagyfejűvel is szeretnék foglalkozni. Seknnel De meghatározott sorrendem van És egyáltalán nem tartom úgy, hogy a gyermekorvos teljesen üres időtöltés lenne - Hallgass csak - mondta. - Add ide a listádat Elvette a listát, és sokáig tanulmányozta, időről időre csontos orrát piszkálta. Fejemet tettem volna rá, hogy megállapodott valamelyik sornál, és azt nézi, szemét le nem véve róla. Azután visszaadta a listát, és azt mondta: - Sekn: ez nem rossz. És a legendád is tetszik De minden egyéb: rossz Te elhitted, hogy nem voltak barátai. Ez nem igaz Trisztán a barátja volt, habár a dossziéban erről semmit sem találsz. Keress És ezt a Glumovát ez is jó Ha szerelmesek voltak, akkor van esély. Lekanovát pedig hagyd Erre pincs szükséged - De mindenképpen telefonál! - Nem telefonál - mondta. Ránéztem. Kerek, zöld szeme meg sem rezzent, és én megértettem, hogy valóban,

Lekanova nem fog telefonálni. - Figyeljen ide, Excellence - mondtam. - Nem gondolja, hogy háromszor sikeresebben dolgozhattam volna, ha tudom, hogy miről van itt szó? Biztos voltam benne, hogy odaveti: “Nem gondolom.” A kérdésem tisztán retorikai volt. Csak demonstrálni akartam neki, hogy a Lev Abalkint körülvevő titokzatosság légköre nem maradt észrevétlen előttem, és zavar. De egészen mást mondott: - Nem tudom. Feltételezem, hogy nem Teljesen mindegy, egyelőre semmit sem tudok mondani. De nem is akarok - Magántitok? - kérdeztem. 129 - Igen - mondta. - Magántitok LEV ABALKIN JELENTÉSÉBŐL Tíz órára a mozgás rendje végérvényesen kialakult. Az utca közepén megyünk: elöl, az útvonal tengelyében Sekn, mögötte és kissé balra én. A mozgás szokásos formájáról - a falhoz lapulásról - le kellett mondani, mivel a járdák tele voltak lehullott vakolattal, törött téglákkal, ablaküvegszilánkokkal, rozsdás tetőbádoggal, és már

kétszer minden látható ok nélkül csaknem a fejünkre zuhantak a párkánymaradványok. Az időjárás nem változik, az ég továbbra is felhős, a meleg, nedves szél rohamokban tör ránk, a széttört kövezeten meghatározhatatlan szemetet kerget, fodrozza a fekete, állott tócsák bűzös vizét. Ránk törnek, szétszóródnak, majd újra ránk törnek a szúnyogok hordái. A szúnyogok rohamozó hullámai Egész szúnyogörvények Nagyok sok a patkány: zörögnek a szeméthalmokban, piszkos-vörös kis csapatokban rohannak át az utcán az egyik kapuból a másikba, cövekként ácsorognak az üres ablaknyílásokban. Szemük mint az üveggyöngy, feszült figyelemmel csillog. Érthetetlen, hogy mivel táplálkoznak ebben a kősivatagban. Talán kígyókkal Kígyó is nagyon sok van, különösen a csatornanyílások közelében, ahol kusza, mozgó gombolyagban gyülekeznek. Mivel táplálkoznak itta kígyók: szintén érthetetlen. Talán patkányokkal A kígyók

mellesleg olyan ernyedtek, egyáltalán nem agresszívak, de nem is gyávák. A saját dolgaikkal törődnek, senkire és semmire nem figyelnek. A város kétségkívül régóta elhagyatott. Az az ember, akivel a külvárosban találkoztunk, természetesen őrült volt, és véletlenül tévedt ide. Értesítés Rem Zseltuhin csoportjától. Ő eddig még egyáltalán senkivel sem találkozott. El van ragadtatva a saját szemétdombjától, és esküszik, hogy hamarosan meghatározza az itteni civilizáció indexét két tizedesjegy pontossággal. Megpróbálom elképzelni ezt a szemétdombot: hatalmas, nincs se eleje, se vége, elborítja a fél világot. Elromlik a hangulatom, és abbahagyom az erről való elmélkedést. Az álcázó kezeslábas nem működig kielégítően. A háttérnek megfelelő védőfesték az álcázón öt perc késéssel jön elő, néha pedig meg sem jelenik, s helyette a színkép legtisztább színeinek csodálatos szépségű és fényű foltjai

jönnek létre. Arra kell gondolni, hogy van a légkörben valami, ami megzavarja ennek az anyagnak a szabályozott vegyi jellegét. Az álcázástechnikai bizottság szakértői lemondtak a reményről, hogy a távolból üzemképes állapotba hozzák a kezeslábast. Javaslatokat adnak, hogyan végezzem el a szabályozást helyben. Követem ezeket a javaslatokat, aminek eredményeképpen a kezeslábasom véglegesen elállítódott. Értesítés Espada csoportjától Mindent összevetve, kiszálláskor, a ködben néhány kilométert tévedtek: sem a röppályáról észrevett megművelt földeket, sem a lakott helységeket nem találják. Az óceánt és a kilométer széles sávban fekete kosszal, úgy tűnik, megdermedt pakurával borított partját figyelik meg. Ismét elromlik a hangulatom A szakértők kategorikusan tiltakoznak Espada döntése ellen, hogy teljesen kapcsolják ki az álcázást. Apró, de hangos botrányocska az éterben Sekn zsémbesen megjegyzi: - A hírhedt

emberi technika! Nevetséges Nincs rajta semmiféle kezeslábas, és nincs rajta a nehéz sisak az átalakítókkal sem, habár külön az ő számára készítették ezeket. Mindent visszautasított, s mint mindig, az ok indoklása nélkül. Az út félig elmosódott felezővonalán szalad imbolyogva, a hátsó lábaival könnyedén oldalozva, ahogyan ezt néha a mi kutyáink teszik, kövér, nagy bundájú, hatalmas, kerek 130 feje van, amit mindig balra fordít, úgyhogy a jobb szemével szigorúan előrenéz, a ballal meg mintha rám sandítana. A kígyókra egyáltalán nem figyel, a szúnyogokra szintén nem, a patkányok viszont érdeklik, de csak gasztronómiai szempontból. Ámbár most jóllakott Ügy tűnik nekem, hogy a maga számára már levont következtetéseket a városra és talán az egész bolygóra vonatkozóan. Közömbösen kitért a hetedik negyedben csodálatosképpen megmaradt, tisztaságával és eleganciájával az időtől megtépázott, vak,

vadborostyánnal benőtt épületektől tökéletesen elütő villa megszemlélése elől. Csak utálattal szagolgatta a benzintől áthatóan és frissen bűzlő, a leszakadt falak romjai alatt félig eltemetett katonai páncélautó kétméteres kerekeit; és minden kíváncsiság nélkül szemlélte az előbbi szegény bennszülött őrült táncát, aki elénk pattant, csengőkkel csilingelt, grimaszolt, és különböző színű, talán rongyokba, talán szalagokba burkolódzott. Mindezek a furcsaságok Seknnek közömbösek, valamiért nem kívánta kiemelni őket a katasztrófa általános hátteréből, bár a legelején, az út első kilométerein nyilvánvalóan izgatott volt, keresett valamit, percenként megsértette a mozgásrendet, valamit szagolgatott, horkantva és köpködve, érthetetlenül mormogva a saját nyelvén - Itt van valami új - mondom. Ez a valami mintha egy ionzuhany kabinja lenne: két méter magas és egy méter átmérőjű, félig átlátszó,

borostyánszerű anyagból álló henger. Ovális ajtaja egész magasságában fel van szakítva. Úgy tűnik, hogy ez a kabin valaha függőlegesen állt, azután oldalról alátettek egy robbanótöltetet, s most erősen meghajolt, úgy-hogy az aljának a széle felemelkedett a hozzátapadt aszfaltréteggel és agyaggal együtt. A többi része nem szenvedett kárt, de nem is volt ott minek kárt szenvednie: belül üres volt, mint egy üres pohár. - Pohár - mondja Wonderhouse. - De ajtóval - Ionzuhany - mondom. - De berendezés nélkül Vagy például az irányítófülkéje Nagyon hasonlókat láttam a Szarakson, csak ott bádogból és üvegből. Erről jut eszembe, hogy az ottani zsargonban így is hívták őket: “pohár”. - És mit irányít? - Wonderhouse kíváncsian érdeklődik. - Az utcai forgalmat a kereszteződésekben - mondom. - A kereszteződés elég messze van, nem gondolod? - mondja Wonderhouse. - Nos, akkor ez egy ionzuhany - mondom. Jelentést diktálok

neki. Feljegyezve a jelentést, érdeklődik: - És a kérdések? - Két természetes kérdés: miért állították fel itt ezt az ízét, és kinek volt útjában? Felhívom a figyelmet: semmiféle kábel és vezeték nincs. Sekn, van kérdésed? Sekn több mint közömbös: vakarózik, a hátát mutatja a kabinnak. - Az én népem nem ismer ilyen tárgyakat - közli gőgösen. - Az én népemnek ez nem érdekes. - És a legnyíltabb kihívással újból nekilát vakarózni - Ez minden - mondom Wonderhouse-nak, és Sekn azonnal felemelkedik és továbbindul. Nézze meg az ember, az ő népének ez nem érdekes, gondolom, miközben mögötte és kissé balra lépdelek. Szeretnék elmosolyodni, de mosolyogni semmilyen körülmények között sem szabad. Sekn nem tűri az ilyen típusú mosolyokat, az emberi mimika legapróbb árnyalatai iránti érzékenysége megdöbbentő. Különös, honnan van a Nagyfejűeknél ez az érzékenység? Hiszen az ábrázatukról (vagy a pofájukról?)

teljesen hiányzik a mimika: legalábbis az emberi szem számára. A legközönségesebb korcs kutya mimikája is lényegesen gazdagabb. Az emberi mosolyokon viszont nagyszerűen 131 eligazodik. Egyáltalán a Nagyfejűek százszor jobban eligazodnak az emberen, mint az emberek a Nagyfejűeken. És én tudom, hogy miért Mi szégyenlősek vagyunk Ők értelmesek, és számunkra kényelmetlen a vizsgálatuk. Ők viszont nem éreznek hasonló kényelmetlenséget. Amikor az Erődjükben laktunk, amikor elrejtettek minket, etettek, itattak, védtek, hirtelen hányszor észrevettem, hogy elvégezték rajtam a soron következő kísérletet! Marta is panaszkodott emiatt Komovnak, és Rawlingson is, csak Komov nem panaszkodott soha, gondolom, azért, mert ehhez túlságosan hiú. Taraszkonyec végül is egyszerűen elmenekült. Elutazott a Pandorára, a szörnyűséges tachorgjaival foglalkozik és boldog Miért keltette fel a Pandora ennyire Sekn érdeklődését? Minden lehetséges

módon halasztgatta az elutazást. Ellenőrizni kell később, igaz-e, hogy a Nagyfejűek egy csoportja szállítóeszközt kért a Pandorára való költözésükhöz. - Sekn - mondom -, szeretnél a Pandorán élni? - Nem. Nekem veled kell lennem Kell lennie. Az a baj, hogy a nyelvükben csupán egyetlen modalitás van Semmiféle különbség nincs a “kell”, a “szükséges”, az “akar”, a “lehet” között. És amikor Sekn oroszul beszél, ezeket a fogalmakat mintegy találomra alkalmazza. Soha nem lehet pontosan megmondani, hogy mire céloz. Lehetséges, hogy most azt akarta mondani, szeret engem, rossz neki nélkülem, tetszik neki, hogy csak velem van. De lehetséges, hogy ez a kötelessége: velem lenni, hogy megbízták, legyen velem, és ő kész becsületesen teljesíteni a kötelességét, bár a világon mindennél jobban szeretne a narancsszínű dzsungelén keresztülvergődni, feszült figyelemmel hallgatva minden egyes sóhajt, élvezve minden egyes

illatot, amiből a Pandorán több mint elég van Jobboldalt elöl, egy harmadik emeleti piszkosfehér balkonról leválik egy vakolatréteg, és zajosan lezuhan a járdára. Izgatottan sivalkodnak a patkányok Egy szúnyogoszlop kiszakad a szeméthalomból, és a levegőben kering. Az utcán keresztül mintás fémszalagként áramlani kezdett egy hatalmas kígyó, spirálba tekeredett Sekn előtt, és fenyegetően felemelte rombusz alakú fejét. Sekn meg sem állt: lazán és röviden csapott egyet első mancsával, a rombusz alakú fej lerepül a járdára, Sekn pedig kocog tovább, maga mögött hagyva a gombolyagba tekeredett, lefejezett testét. Ezek a kishitűek féltek kettesben elengedni engem Seknnel! Első osztályú harcos, jó fej, hihetetlen veszélyérzettel, abszolút bátor, nem emberien bátor De Magától értetődik, hogy nem lehet “de” nélkül megúszni. Ha sor kerül rá, úgy fogok Seknért harcolni, mint egy földiért, mint saját magamért. És Sekn? Nem

tudom Természetesen a Szarakson verekedtek értem, verekedtek és öltek és elestek, fedezve engem, de valamiért mindig úgy tűnt, hogy nem értem, nem a barátjukért verekedtek, hanem egy bizonyos elvont, de számunkra nagyon drága elvért Már öt éve barátkozom Seknnel, még nem hullottak ki a hártyák az ujjai közül, amikor megismerkedtünk, a nyelvre és a Szállítóvonal kezelésére tanítottam. Nem mozdultam mellőle, amikor különös betegségeiktől szenvedett, amelyekből az orvosaink végül is semmit sem értettek. Tűrtem a rossz modorát, kibékültem a tapintatlan kiszólásaival, megbocsátottam neki azt, amit senkinek a világon. És a mai napig nem tudom, ki vagyok neki Hívás a hajóról. Wonderhouse közli, hogy Rem Zseltuhin egy puskát talált a szemétdombján Jelentéktelen információ Wonderhouse mindössze nem akarja, hogy hallgassak A jó lélek nagyon aggódik, amikor sokáig hallgatok Semmiségekről fecsegünk Amíg a semmiségekről

fecsegünk, Sekn feltűnik a legközelebbi kapualjban. Lárma, vinnyogás, ropogtatás, csámcsogás hallatszik onnan. Sekn ismét megjelenik a kapuban Energikusan rág, és leszedi pofájáról a patkányfarkakat. 132 Minden alkalommal, amikor összeköttetésbe lépek, úgy kezd viselkedni, mint egy kutya: vagy táplálkozik, vagy vakarózik, vagy bolhászkodik. Nagyon jól tudja, hogy ezt nem szeretem, ezért tüntetést rendez, mintha megbosszulná azt, hogy megbontom kettős magányunkat. Elnézésemet kéri, arra hivatkozva, hogy ez ízletes, és nem tudott ellenállni. Szárazon beszélek vele. Apró, szemerkélő eső kezdődik. Az előttünk lévő sugárutat szürke, bizonytalan köd fedi be. Elhagyjuk a tizenhetedik negyedet (a keresztutca macskakővel van burkolva), elmegyünk egy leeresztett abroncsú, rozsdás furgon mellett, egy egész jó állapotban megmaradt, gránitburkolatú épület mellett, melynek földszinti ablakait mintás rács védi, tőlünk balra

kezdődik egy park, alacsony kőkerítés választja el a sugarúitól. Abban a pillanatban, amikor elhaladunk a megroggyant kapuboltozat mellett, a nedves, terjedelmes bokrok közül zajjal és csengőszóval felugrik a kerítésre egy tarka, furcsa, hosszú ember Olyan sovány, mint egy csontváz, sárgás, beesett arcú és üveges tekintetű. Vizes, vörös bozontja minden irányba meredezik, reszketnek a tépett karjai, mintha számtalan ízületből lennének, pipaszárlábai pedig örökösen rángatóznak, és egy helyben táncikálnak, úgyhogy az óriás lépcsők alól lehullott levelek és szétázott cementmorzsák röpködnek szerteszét. Nyakától a lábáig egy sokszínű - piros, sárga, kék és zöld - kockás trikóféleségbe van bugyolálva, a ruhaujjára és a nadrágszárára összevissza felvarrt csengők szünet nélkül csilingelnek, hangosan és aprókat pattint bonyolult ritmusban a bütykös ujjaival. Pojáca Harlekin. Grimaszai valószínűleg

mulatságosak lettek volna, ha nem lettek volna olyan szörnyűek ebben a halott városban, a szürke, szemerkélő esőben, az erdővé vált elvadult parkkal a háttérben. Kétségkívül őrült Még egy őrült Az első pillanatban úgy tűnik számomra, hogy ez ugyanaz, a külvárosból. De az sokszínű szalagokban és csengős bolondsipkában volt, sokkal alacsonyabb termetű, és nem tűnt ennyire elkínzottnak. Egyszerűen mindketten tarkák és mindketten őrültek voltak, teljességgel valószínűtlennek tűnt, hogy az első két bennszülött, akikkel találkoztunk ezen a bolygón, őrült bohócnak bizonyult. - Ez nem veszélyes - mondja Sekn. - Segítenünk kell neki - mondom. - Ahogy akarod. Zavarni fog minket Magam is tudom, hogy zavarni fog, de nincs mit tenni; közeledni kezdek a táncoló pojácához, és kesztyűmben előkészítem a tranquillizátor szívókáját. - Veszély hátulról! - mondja hirtelen Sekn. Hirtelen megfordulok. De az utca túloldalán semmi

különös: emeletes villa a méreglila festés maradványaival, hamis oszlopok, nincs egyetlen ép üveg sem, az ajtórés a félemelet magasságáig üresen tátong. A ház olyan, mint a többi, azonban Sekn a legfeszültebb figyelemmel éppen oda néz. A megfeszített lábára ült, alacsonyan lehúzta a fejét, és kis, háromszög alakú fülét hegyezte. Kivert a hideg a lapockáim között, az út kezdete óta Sekn még egyszer sem állt be ebbe a ritka pózba. Hátunk mögött kétségbeesetten csörömpöltek a csengettyűk, és hirtelen csönd lett. Csak az eső zizegése - Melyik ablakban? - kérdezem. - Nem tudom. - Sekn lassan jobbról balra fordítja nehéz fejét - Egyik ablakban sem Akarod, hogy megnézzük? De már kisebb- A nehéz fej lassan felemelkedik. - Kész Mint mindig. 133 - Mi? - Mint a legelején. - Veszélyes? - A legelejétől kezdve veszélyes. Gyengén Most pedig erősen az volt És ismét, mint az elején. - Emberek? Állat? - Nagyon nagy

rosszindulat. Érthetetlen A parkot szemlélem. Az őrült bohóc már nincs ott, és semmit sem lehet kivenni a sűrű, nedves növényzetben. Wonderhouse szörnyen izgatott. Jelentést diktálok Wonderhouse fél, hogy ez kelepce volt, és a bohócnak kellett elvonnia a figyelmemet. Semmiképpen sem érti meg, hogy ebben az esetben beleestünk volna a kelepcébe, mivel a pojáca valóban úgy elvonta a figyelmemet, hogy semmit se láttam és hallottam rajta kívül. Wonderhouse azt ajánlja, hogy kiküld erősítésnek egy csoportot, de visszautasítom. A feladatunk jelentéktelen, és valószínűleg hamarosan minket vonnak vissza az útvonalról, és átdobnak, mondjuk Espadához erősítésnek. Értesítés Espada csoportjától: rálőttek. Nyomjelző lövedékkel Úgy tűnik, figyelmeztető lövés Espada folytatja a mozgást Mi is Wonderhouse a végsőkig izgatott, a hangja egészen panaszos. Valószínűleg nincs szerencsénk a kapitányunkkal. Espada kapitánya: Progreszszor

Zseltuhin kapitánya: Progresszor. A miénk pedig: Wonderhouse Mindez természetes: Espada a kapcsolati csoport, Rem az alapvető információszállító, mi viszont Seknnel egyszerűen gyalogos felderítők vagyunk egy üres, veszélytelen kerületben. Kisegítő csoport. De amikor valami történik - hiszen mindig történik valami -, akkor csak magunkra számíthatunk. Végül is az öreg, kedves Wonderhouse csupán egy csillaghajós, a legtapasztaltabb űrfarkas. Egészen a vérébe ivódott a 06/3-ás instrukció: “A bolygón az értelmes élet jeleinek észlelésekor AZONNAL startolni, a lehetőség szerint megsemmisítve ottlétünk összes nyomát” Itt pedig figyelmeztető lövés, nyilvánvaló tartózkodás a kapcsolatteremtéstől, és nemcsak hogy senki nem akar azonnal startolni, hanem ellenkezőleg, folytatják a mozgást, és egyáltalán fejjel mennek a falnak Az eső eláll. A vizes aszfalton békák ugrálnak Megvilágosodik, hogy mivel táplálkoznak itt a

kígyók De mivel táplálkoznak a békák? Szúnyogokkal A házak mind magasabbak, mind fényűzőbbek lesznek. Vedlett, penészes fényűzés Az út bal oldalának szélén leállt különböző színű teherautók hosszú oszlopa. A közlekedés, úgy tűnik, itt bal oldali volt. Sok teherautó nyitva, a kocsiszekrények tele vannak mindenféle háztartási limlommal. Tömeges evakuációra utalnak a nyomok, csak érthetetlen, hogy miért tartottak a városközpont felé. Talán a kikötőbe? Sekn hirtelen megáll, és sűrű szőrzetéből kiemelkedik a feje tetején a háromszögletű füle. Egészen közel vagyunk a kereszteződéshez, a kereszteződés üres, a mögötte lévő sugárút is üres, amennyire ezt a szürke ködtől látni lehet. - Bűz - mondja Sekn. Kisvártatva: - Állatok - És még egy kis idő múlva: Sokan Erre jönnek Balról h Most már én is érzem a szagot, de ez csak a teherautók nedves rozsdájának a szaga. És egyszerre: ezerlábú dobogás és

csontkopogás, vonítás, elfojtott morgás, szipogás és horkanás. Lábak ezrei Ezer torok Falka Körülnézek, keresem a megfelelő kapualjat, ahol átvészelhetem a támadást. - Szemét - mondja Sekn. - Kutyák 134 Ebben a pillanatban a mellékutcából kiözönlöttek. A kutyák Több száz kutya Több ezer. Sűrű, szürkés-sárgás-fekete, dobogó és szuszogó, nedves kutyaszagtól élesen bűzlő áradat. Az áradat eleje már befordult a jobb oldali mellékutcába, az áradat meg csak ömlik és ömlik, de néhány teremtmény elválik a falkától, és hirtelen felénk fordul: hatalmas, szőrevesztett állatok, soványak, csomókban összeállt a szőrük. Forgó, zavaros szemek, sárga, nyálas szemfogak. Vékonyán, panaszosán, vinnyogva, kocogva közelednek felénk, de nem egyenesen, hanem valamilyen bonyolult ív mentén, hajlott hátukat begörbítve és remegő farkukat maguk alá húzva. - A házba! - ordítja Wonderhouse. - Mit álltok? A házba! Kérem,

hogy ne zajongjon. A kezemet bedugom a kezeslábasom zsebébe, és megfogom a scorcherem markolatát. Sekn azt mondja: - Nem kell. Én magam Lassan, imbolyogva elindul a kutyák felé. Nem vesz fel harci pózt Egyszerűen megy - Sekn - mondom. - Ne kezdjünk ki velük - Ne kezdjünk - válaszol Sekn, anélkül hogy megállna. Nem értem, mit talált ki, és leeresztett kezemben csövével lefelé tartva a scorchert, a teherautók mentén megyek ugyanabba az irányba. Növelnem kell a kilövési szektort arra az esetre, ha a piszkossárga áradat egyszerre ellenünk fordul. Sekn egyre csak megy, a kutyák pedig megálltak. Hátrálnak, oldalukat fordítják Sekn felé, még jobban meggörbítik hátukat, és egészen behúzzák a farkukat a lábuk közé; amikor a legközelebbiig tíz lépés marad, hirtelen pánikszerű vonítással kereket oldanak, és egy pillanat alatt beolvadnak a falkába. Sekn pedig egyre csak megy Egyenesen az út felezővonalán, sietség nélkül, imbolyogva,

mintha a kereszteződés teljesen üres lenne előtte. Ekkor összeszorítom a fogamat, felemelem lövésre készen a scorchert, és rátérek a felezővonalra Sekn mögött. A piszkossárga áradat már egészen közel van. Az elviselhetetlen bűztől (vagy a félelemtől?) fölfordul a gyomrom, igyekszem egyenesen magam elé nézni, és arra gondolok: két lövés balra és rögtön egy jobbra, kettő balra és rögtön jobbra És itt a kereszteződés fölött hirtelen kétségbeesett vonyítás harsán fel. A falka szétszakad, az utat szabaddá teszik. Egymást nyomva, egymásra mászva, egymást harapva és taposva, visítva, üvöltve, vonyítva a kutyák eltakarodnak a kereszteződésből. Néhány másodperc múlva a mellékutcában jobbról egyetlen kutya sem maradt, a mellékutca balról pedig tele van borzas testek, kapálódzó lábak és vicsorító pofák mozgó tömegével. És ezen tömeg fölé oszlopként emelkedik a fehéres, bűzlő pára, a kétségbeesés és a

halálos rettegés ezerhangú üvöltése vattaként tömi be a fülemet. Áthaladunk a kereszteződésen, amit piszkos szőrgombolyagok borítanak, a vonyító pokol mögöttünk marad, ekkor megállásra kényszerítem magam, és hátrapillantok. A kereszteződés közepe továbbra is üres. A falka visszafordult Megkerülve a teherautóoszlopot, most a sugárúton, tőlünk távolodva, a külváros felé tart. A vonyítás és visítás lassan csöndesül, még egy perc, és minden úgy van, mint korábban: csak a buzgó, ezerlábú dobogás, csontkopogás, szipogás, horkanás hallatszik. Kifújom magamat, és a scorchert visszadugom a pisztolytáskába. Jócskán begyulladtam Wonderhouse rendreutasít bennünket. Dorgálásban részesülünk Mindketten A pimaszságért és a gyerekességért. Általában Sekn rendkívül érzékeny a feddésekre, de valamiért most nem tiltakozik. Csak azt morogja: “Mondd meg neki, hogy semmiféle kockázat nem volt. - És hozzáteszi: -

Majdnem” Jelentést diktálok az incidensről Nem értettem, hogy mi történt a kereszteződésben, és természetes, hogy Wonderhouse még kevésbé érti. Kitérek a faggatásai elől Azt hangsúlyozom elsősorban, hogy a falka most a 135 hajó irányába tart. - Ha eljutnak odáig, tűzzel ijesszétek el őket - fejezem be Wonderhouse még egyszer kifejezi az elégedetlenségét, és engedélyezi utunk folytatását. Pontosan elképzelem, hogy miután kifejezte az elégedetlenségét, a szokott mozdulattal feltupírozza a bal barkóját, megigazítja a jobbat, majd elnyúlik a fotelban, és ismét feszült figyelemmel kezdi ellenőrizni a megfigyelő képernyőket, engedelmesen várva a soron következő, elkerülhetetlen kellemetlenségeket. Eljutunk a huszonkettedik negyed végéig, és ekkor észreveszem, hogy minden élő eltűnt az utcáról: nem látható egyetlen patkány, egyetlen kígyó, de még egy béka sem. A kutyák miatt, gondolom Tudom, hogy nem így van. Ez

Sekn Ismeretségünk negyedik évében hirtelen kiderült, hogy Sekn egész jól bírja az angol nyelvet. Körülbelül akkor azt is megtudtam, hogy Sekn zenét szerez: természetesen nem szimfonikusát, hanem dalocskákat, egyszerű énekdallamokat, nagyon kedveseket, a földi fülnek teljesen elfogadhatóakat. Most pedig még valami Sárga szemével rám sandít. - Hogy jöttél rá a tűzre? - érdeklődik. Óvatos leszek. Kiderült, hogy rájöttem a tűzre! Mikor sikerült ez nekem? - Attól függ, milyen tűzre gondolsz - mondom találomra. - Nem érted, miről beszélek? Vagy nem akarsz beszélni? Tűz, tűz, gondolom sietősen. Érzem, hogy most talán sikerül valami fontosat megtudnom. Ha nem sietek Ha pontosan válaszolok Mikor is beszéltem a tűzről? Igen! “Tűzzel ijesszétek el őket!” - Minden gyerek tudja, hogy az állatok félnek a tűztől - mondom. - Ezért jöttem rá Netán olyan nehéz volt erre rájönni? - Szerintem nehéz volt - dörmögi Sekn. - Eddig

nem jöttél rá Elhallgat, és abbahagyja a sandítást. Megbeszéltük Azért okos fiú Érti, hogy én vagy nem értettem meg, vagy nem akarok idegenek előtt beszélni Ebben is, abban az esetben is a legjobb befejezni Tehát rájöttem a tűzre. Valójában semmire sem jöttem rá Egyszerűen azt mondtam Wonderhouse-nak: “Tűzzel ijesszétek el őket.” És Sekn eldöntötte, hogy valamire rájöttem. Tűz, tűz Seknnél nem volt semmiféle tűz Tehát volt. Csak én nem láttam, a kutyák pedig látták No nézd, még csak ez hiányzott Ej, ej, Sekn! - És te meg is égetted őket? - kérdezem behízelgőn. - A tűz éget - válaszol szárazon Sekn. - És erre bármelyik Nagyfejű képes? - Csak a földiek hívnak minket Nagyfejűnek. A déli korcsok vámpírnak hívnak minket. A Kék Kígyó torkolatánál igézőknek hívnak minket A Szigeti Birodalomban pedig “czehunak” Az orosz nyelvben nincs megfelelője. Azt jelenti: föld alatt lakó lény, amelyik képes a

lelkierejével leigázni és ölni. - Értem - mondom. Mindössze öt évre volt szükségem, hogy megtudjam: a legközelebbi barátom, aki elől soha semmit sem titkoltam, rendelkezik a lelkierővel való leigázás és öles képességével. Reméljük, hogy csak kutyákat, de különben ki tudja Mindössze öt év barátság. Az ördög vinné el, végül is miért bánt ez engem annyira? Sekn azonnal megérzi a keserűséget a hangomban, de sajátosan értelmezi. - Ne irigykedj - mondja. - Ezzel szemben nektek csomó mindenetek van, ami nekünk nincs, és nem is lesz soha. A gépeitek és a tudományotok 136 Kiérünk a térre, és azonnal megállunk, mert egy ágyút látunk. Balra áll a sarok mögött, olyan alacsony, mintha a földhöz simulna: hosszú ágyúcső a torkolatfék nehéz gombjával, az alacsony, széles lövegpajzs álcázó cikcakkos vonalakkal befestve, a szélesen szétterpesztett csöves lövegtalpszár, vastag gumiabroncsos kerekek Számos lövést

leadtak ebből a pozícióból, de régen, nagyon régen. A körbe elszórt kilőtt töltényhüvelyeket teljesen megette a piros és zöld rozsda, a lövegtalpszárak horgai földig törték az aszfaltot, és most a sűrű fűbe mélyednek, sőt egy kis fának is sikerült kinőnie a bal lövegtalpszár mellett. Az elrozsdásodott závárzatot félredobták, célzógömb egyáltalán nincs, a pozíció mögött elrothadt, félig szétesett lövegládák hevernek, valamennyi üres. Itt az utolsó töltényig lőttek. A lövegpajzs felett elnézek, és látom, hová lőttek. Pontosabban, először a szemközti ház falán lévő, hatalmas, borostyánnal benőtt lyukakat látom, és csak azután tűnik a szemembe bizonyos építészeti képtelenség. A szétlőtt ház lábánál egy sehova sem tartozó, nem nagy, halványsárga, földszintes, lapos tetejű pavilon áll; és most már világos, hogy pontosan erre lőttek, közvetlen célzással, csaknem közvetlen közelről, ötven

méterről, fölötte a ház falában ásító lyukak pedig a mellélövések, bár ilyen távolságról a mellélövés lehetetlennek tűnik. Mellesleg mellélövés nincs is olyan sok, és csak ámulni lehet ennek a jelentéktelen, sárga létesítménynek a szilárdságán, mivel annyi találat után még mindig nem vált szemétdombbá. A pavilon ostobán van elhelyezve, először úgy tűnik, mintha a lövedékek szörnyű ütéseitől elmozdult volna a helyéről, hátralökődött, sodródott a járdára, és csaknem befúródott a sarkával a ház falába. De ez természetesen nem így van A lövedékek a sárga homlokzaton olvadt és füstös szélű, kerek nyílásokat ütöttek, és belül robbantak, úgyhogy a tágas bejárat széles ajtószárnyait kiütötték kívülre, és azok most elgörbülve valamilyen láthatatlan fonalakon függenek. Bent kétségkívül tűz keletkezett, és minden, ami ott volt, porrá égett, a lángnyelvek pedig fekete nyomokat hagytak a

bejárat és itt-ott a lyukak fölött. De a pavilon természetesen éppen ott áll, ahová kezdetben valami csodabogár építészek elhelyezték, tökéletesen eltorlaszolja a járdát, és elfoglalja az úttest egy részét, ami kétségkívül zavarta a forgalmat. Mindaz, ami itt történt, nagyon régen történt, sok évvel ezelőtt, már régen eltűnt a tüzek és a lövöldözések szaga, de különös módon megmaradt és nyomta a lelkemet a kegyetlen gyűlölet, a harag, az őrület atmoszférája, amelyek akkor az ismeretlen tüzéreket sarkallták. Hozzálátok a soron következő jelentés diktálásának, Sekn pedig leül távolabb, száját zsémbesen lebiggyesztve, tüntetően-hangosan dörmög, sárga szemével sandít: “Emberek Miféle kétségek lehetnek itt? Magától értetődik, emberek Vas és tűz, romok, mindig ugyanaz” Láthatólag ő is érzi ezt a légkört, és bizonyára még intenzívebben, mint én. Hiszen most ráadásul eszébe jut a saját

szülőföldje: a halált hozó technikával teli erdők, a kiégett térségek, ahol holtan meredeznek a fák elszenesedett radioaktív törzsei, és maga a föld gyűlölettel, félelemmel és halállal van átitatva. Ezen a téren már nincs mit tennünk. Hacsak nem hipotéziseket gyártani és a képzeletben szörnyűbbnél szörnyűbb képeket rajzolni. Megyünk tovább, és arra gondolok, hogy a civilizáció globális katasztrófáinak korszakában kilöttyentik felületére az egész fortéimét, az egész üledéket, ami évszázadok alatt felhalmozódott a szocium génjeiben. Ennek a szennyes üledéknek a formái rendkívül sokfélék, és általuk lehet megítélni, mennyire volt sikertelen az adott civilizáció a kataklizma pillanatában, de nagyon keveset lehet mondani magának a kataklizmának a természetéről, mivel a 137 legkülönbözőbb kataklizmák, legyen az globális járvány vagy világháború vagy akár geológiai katasztrófa, ugyanazt a szennyes

üledéket borítják ki a felszínre: gyűlöletet, állati egoizmust, kegyetlenséget, amely jogosnak látszik, de valójában igazolhatatlan Értesítés Espada csoportjától: kapcsolatba lépett. Komov parancsa: minden csoport készítse elő a transzlátorait a lingvisztikái információ vételére. Hátam mögé teszem a kezem, és tapogatózva csavargatom a hordozható tolmácsgép keresőjét 78. június 2 MAJA GLUMOVA, LEV ABALKIN BARÁTJA Nem értesítettem Maja Tojvovnát látogatásomról, hanem reggel kilenckor egyenesen a Csillag térre indultam. Hajnalban esett egy kis eső, és a múzeum csiszolatlan márványból álló, hatalmas kockája nedvesen fénylett a napon. A főbejárat előtt, még távolról, tarka sokaságot pillantottam meg, közelebb érve pedig elégedetlen és csalódott kiáltásokat hallottam. Kiderült, hogy tegnaptól kezdve a múzeumot bezárták a látogatók elől valamilyen új kiállítás előkészítése miatt. A tömeg főként

turistákból állt, de különösen a tudományos kutatók elégedetlenkedtek közöttük, akik éppen ezt a reggelt választották ki, hogy a kiállítási tárgyakkal dolgozzanak. Semmi közük sem volt az új kiállításhoz Előre értesíteni kellett volna őket ezekről az adminisztratív manőverekről. Most vegyék úgy, hogy a napjuk elveszett A zűrzavart fokozták a kibernetikus takarítógépek, amelyeket láthatólag elfelejtettek átprogramozni, és most értelmetlenül tévelyegtek a tömegben, mindenkinek a lába alá kerültek, félre-félreugrottak az ideges rúgásoktól, és percenként rosszindulatú, kitörő nevetéseket váltottak ki értelmetlen kísérleteikkel, hogy a zárt ajtókon bejussanak. Miután tisztáztam a helyzetet, nem álltam meg itt. Nemegyszer jártam ebben a múzeumban, és tudtam, hol helyezkedik el a szolgálati bejárat. Megkerültem az épületet, és az árnyékos fasoron végigmentem egy széles, alacsony ajtóig, ami csaknem

észrevétlen volt valami kúszónövény tömör fala mögött. Ez a pácolt tölgynek kinéző, műanyag ajtó szintén zárva volt. A küszöbnél még egy kibernetikus takarítógép tekergett Reménytelenül csüggedt volt a kinézete: szegényke az éjszaka folyamán csaknem teljesen lemerült, most pedig itt, az árnyékban, újabb energiagyűjtésre kevés esélye volt. A lábammal félretoltam, és mérgesen bekopogtam. Sírontúli hang válaszolt: - A Földön Kívüli Kultúrák Múzeuma ideiglenesen zárva van a központi helyiségek új kiállítási tárgyakkal való berendezése miatt. Elnézést kérünk, látogasson el hozzánk egy hét múlva. - Teringettét! - mondtam hangosan, majd kissé határozatlanul körülnéztem. Természetesen senki sem volt körülöttem, és csak a kiber ciripelt elmélyülten a lábam alatt. Láthatólag a cipőm érdekelte Újból odébb toltam, és az öklömmel ismét megütöttem az ajtót. - A Földön Kívüli Kultúrák Múzeuma -

zendített rá a sírontúli hang, és hirtelen elhallgatott. Az ajtó feltárult. - Hát ez az - mondtam, és bementem. A kiber a küszöb mögött maradt. - Nos? - mondtam neki. - Gyere be Ám az csak hátrált, mintha nem tudna dönteni, de ebben a pillanatban az ajtó ismét becsapódott. A folyosókon nem nagyon erős, de jellegzetes illat terjengett. Már régebben észrevettem, hogy minden múzeumnak saját illata van. Különösen erősen érződött ez a 138 zoológiái múzeumokban, de itt is jó erős volt az illat. Feltételezhetően a Földön kívüli kultúráké. Benéztem az első, utamba kerülő helyiségbe, és két egészen fiatal lányt pillantottam meg ott, akik kezükben molekuláris forrasztópákákkal egy, leginkább hatalmas szögesdrótgombolyagra emlékeztető műtárgy mélyében matattak. Megkérdeztem, hogy hol találom Maja Tojvovnát, részletes utasításokat kaptam, és elindultam, hogy bolyongjak az ismeretlen rendeltetésű anyagi kultúrák

tárgyai speciális osztály átjáróiban és termeiben. Itt nem találtam senkit A munkatársak széles tömegei láthatólag a központi helyiségekben tartózkodtak, ahol is az új kiállítással foglalkoztak, de itt nem volt senki és semmi, kivéve az ismeretlen rendeltetésű tárgyakat. Egyébként ezeket a tárgyakat az úton a megunásig nézegettem, és elmenve mellettük az a meggyőződésem alakult ki, hogy amilyen ismeretlen volt a rendeltetésük mindig is, olyan is marad az idők végeztéig, ámen. Maja Tojvovnát a műhely-dolgozószobájában találtam meg. Amikor beléptem, felém emelte az arcát: szép, sőt mi több, nagyon kedves nő, gyönyörű, gesztenyebarna haj, nagy, szürke szem, kissé pisze orr, erős, csupasz karok hosszú ujjakkal. Elragadó nő Jobb szemöldöke fölött egy kis, fekete anyajegy volt. Szórakozottan nézett rám, sőt nem is rám, hanem valahogy keresztülnézett rajtam, és hallgatott. Az asztal üres volt előtte, csak a két

keze feküdt rajta - Elnézést kérek - mondtam. - Maxim Kammerernek hívnak - Igen. Hallgatom önt A hangja is szórakozott volt, és nem mondott igazat: nem figyelt rám. Nem hallott és nem látott. És nyilvánvalóan nem tudott rám figyelni ma Bármely tisztességes ember a helyemben bocsánatot kér, és csöndesen távozik. De én nem engedhettem meg magamnak, hogy tisztességes ember legyek. A Konbiz-2 munkatársa voltam - munkában Ezért nem kezdtem el bocsánatot kérni, még kevésbé elmenni, hanem egyszerűen leültem az első, utamba kerülő fotelba, és az együgyű szívélyessé képét öltve ábrázatomra, megkérdeztem: - Mi van ma a múzeumukkal? Senkit sem engednek be Úgy tűnik, kicsit meglepődött. - Nem engednek be? Csakugyan? - De hiszen éppen ezt mondom önnek! Alig-alig engedtek be a szolgálati bejáraton keresztül - Ja igen Elnézést, ki maga? Velem van dolga? Megismételtem, hogy Maxim Kammerer vagyok, és hozzáláttam a legenda kifejtéséhez.

És ekkor csodálatos dolog történt. Alig ejtettem ki Lev Abalkin nevét, mintha felébredt volna. A szórakozottság eltűnt az arcáról, mélyen elpirult, és szinte belém hatolt szürke szemével. Egy szót sem szólt, de végighallgatott Csak lassan felemelte az asztalról erőtlenül fekvő kezét, összefonta hosszú ujjait, és az alléval rájuk támaszkodott. - Maga személyesen ismerte őt? - kérdezte. Elmeséltem neki a Kék Kígyó torkolatához indított expedíciót. - És maga minderről írni fog? - Magától értetődik - mondtam. - De ez kevés - Mihez kevés? - kérdezte. Az arcán furcsa kifejezés jelent meg: mintha nehezen fojtaná vissza a nevetését. Még a szeme is csillogni kezdett. 139 - Értse meg - kezdtem újra -, szeretném megmutatni Abalkinnak mint a szakterülete nagy szakemberének a fejlődését. A zoopszichológia és a szociopszichológia határterületén véghezvitt valami - De hiszen nem vált a szakterülete specialistájává -

mondta. - Hiszen Progresszort csináltak belőle. Hiszen ők Ők Nem, nem a nevetését tartotta vissza, hanem a könnyeit. És most már nem tartotta vissza. Arcát a tenyerébe temette és felzokogott, ó, istenem! A női könnyek egyébként is szörnyűek, de most ráadásul semmit sem értettem. Viharosan, önfeledten sírt, mint a gyermekek, remegett az egész teste, én meg úgy ültem ott, mint az ostobák ostobája, és nem tudtam, mit tegyek. Ilyen esetekben mindig * adnak egy pohár vizet, de ebben a műhelyben nem volt se pohár, se víz, se másféle folyadék, ami a vizet helyettesíthette volna, csak polcok, amelyekre ismeretlen rendeltetésű tárgyakat helyeztek. Maja pedig egyre csak sírt, a könnyei patakokban ömlöttek az ujjai között, és rácsöppentek az asztalra, görcsösen sóhajtozott, hüppögött, és még mindig nem tárta fel az arcát, azután hirtelen beszélni kezdett, és úgy beszélt, mintha hangosan gondolkodna: egyik gondolatról a másikra

ugrott, minden rendszer és minden cél nélkül. Verte őt: de még hogy! Ha csak egy kicsit is magasan hordta az orrát, úgy kikapott, hogy attól koldult. Fütyült arra, hogy ő kislány, és három évvel fiatalabb: hozzá tartozott, és kész. A kislány a tulajdona volt, a saját tulajdona Csaknem azonnal az lett, szinte azon a napon, amikor meglátta. A kislány ötéves volt, a fiú nyolc A fiú körberohangált, és saját kiszámolósdiját üvöltötte: “Álltak az állatok, előttük zárt ajtók, lövöldöztek rájuk, eljött a haláluk!” Tízszer-hússzor egymás után. A kislánynak nevethetnékje támadt, és éppen akkor kapott ki először Ez remek dolog volt: az ő tulajdonának lenni, mivel a fiú szerette őt. Senki mást és soha nem szeretett. Csak a kislányt Mindenki más közömbös volt számára Semmit sem értettek, és képtelenek voltak megérteni. A fiú kiállt a színpadra, énekelt és szavalt: csak neki. így is beszélt erről: “Ezt csak

neked Tetszett?” És magasat ugrott: csak neki És harminckét méterre lemerült: csak neki. És éjszakánként verseket írt: ismét csak neki Nagyra értékelte őt, a saját tulajdonát, és mindig arra törekedett, hogy méltó legyen egy ilyen értékes tulajdonhoz. És senki nem tudott erről semmit A fiú nagyon értett ahhoz, hogy senki ne tudjon erről semmit Egészen az utolsó évig, amikor tudomást szerzett erről a Tanító Még sok saját tulajdona volt. Az internátus körüli egész erdő egy igen nagy saját tulajdona volt. Minden madár ebben az erdőben, minden mókus, minden béka az összes árokban. Uralkodott a kígyókon, harcot kezdett és szüntetett meg a hangyabolyok között, meg tudta gyógyítani a szarvasokat, és mindez a tulajdona , volt, kivéve a Rex névre hallgató öreg jávorszarvast, akit magával egyenrangúnak ismert el, de utóbb összeveszett vele, és elkergette az erdőből. Buta liba, buta liba! Eleinte minden olyan jó volt, de

azután a kislány felserdült, és rájött a szabadulhatnék. Egyenesen megmondta a fiúnak, hogy nem akar többé a tulajdona lenni. A fiú eltángálta, de ő konok volt, kitartott a véleménye mellett, átkozott buta liba Akkor megint eltángálta, kegyetlenül és könyörtelenül ahogy a farkasait verte, amikor azok meg akarták tagadni az engedelmességet, ő viszont nem volt farkas, konokabb volt, mint az összes farkas együttvéve. És akkor a fiú előkapta az övéből a kését, amit önmaga köszörült egy erdőben talált csontból, és őrült mosollyal, lassan és szörnyűségesen felmetszette a saját karját a kézfejétől a könyökéig. A fiú ott állt előtte őrült mosollyal, a vér patakzottal karjából, mint a víz a csapból, és megkérdezte: “És most?” És a fiúnak 140 még ideje sem volt elvágódni, amikor a lány megértette, hogy a fiúnak igaza volt. Mindig igaza volt, az elejétől kezdve. De ő, buta liba, buta liba, buta liba, így

sem akarta ezt belátni A fiú ottlétének utolsó évében pedig, amikor a lány visszatért a szünidőről, már nem volt semmi. Valami történt Valószínűleg már kézbe vették őt Vagy mindenről tudomást szereztek, és természetesen elszörnyedtek, az idióták. Átkozott, értelmes kretének. A fiú átnézett rajta, és elfordult, és többet rá sem nézett Megszűnt számára létezni, csakúgy, mint a többiek. Elveszítette a tulajdonát, és megbékélt a veszteséggel Amikor pedig ismét az eszébe jutott, akkor már minden másképpen volt. Az élet már soha többé nem volt titokzatos erdő, amelyben a fiú volt az uralkodó, ő pedig a legértékesebb, amivel a fiú rendelkezett. Már elkezdték megváltoztatni, már csaknem Progresszor volt, már félúton volt egy más világ felé, ahol elárulják és kínozzák egymást. És látható volt, hogy szilárdan áll ezen az úton, jó tanítványnak bizonyult, igyekvőnek és tehetségesnek. A fiú írt neki,

ő nem válaszolt. A fiú hívta őt, ő nem válaszolt De nem írnia és nem hívnia kellett volna, hanem odautaznia és eltángálnia, mint régen, és akkor minden talán olyan lett volna, mint korábban. De többé már nem volt uralkodó A fiú, mindössze férfi lett, akiből sok volt körülötte, és az írást is abbahagyta Utolsó levele, amit, mint mindig, kézzel írt, csak a kézzel írt levelet ismerte el, semmiféle kristály, semmiféle mágneses felvétel, csak kézírás, az utolsó levele éppen onnan jött, a Kék Kígyón túlról. “Álltak az állatok, előttük zárt ajtók - írta -, lövöldöztek rájuk, eljött a haláluk.” És semmi más nem volt ebben az utolsó levélben Lázasan kiöntötte a lelkét, sírdogálva és a gyűrött laboratóriumi szalvétába fújva az orrát, és hirtelen megértettem, és egy másodperc múlva ő maga is megmondta: tegnap találkozott vele. Éppen abban az időben, amikor felhívtam, és a szeplős Tojvóval

beszéltem, és amikor sikerült felhívnom Jadvigát, és amikor Excellence-szal beszélgettem, és amikor otthon heverésztem, és a “Halott világ“ akcióról szóló jelentést tanulmányoztam: mindez idő alatt vele volt, nézett rá, hallgatta, és valami történt ott közöttük, ami miatt most egy ismeretlen ember mellére borulva sírt. 78. június 2 MAJA GLUMOVA ÉS KAMMERER, AZ ÚJSÁGÍRÓ Elhallgatott, mintha eszméletre tért volna, én is összeszedtem magam, csak néhány másodperccel korábban. Hiszen dolgoztam Dolgozni kellett A kötelesség A kötelességérzet. Mindenkinek teljesítenie kell a kötelességét Ezek a poshadt, érdes szavak. Azok után, amit részem volt hallani Köpni kell a kötelességre, és megtenni mindent azért, hogy kirángassam ezt a szerencsétlen asszonyt az érthetetlen kétségbeesés ingoványából. Lehetséges, hogy éppen ez az igazi kötelességem? De tudtam, hogy ez nem így van. Számos ok miatt nem így van Például

azért, mert nem értek ahhoz, hogyan kell az embereket a kétségbeesés ingoványából kihúzni. Egyszerűen nem tudom, hogyan történik ez. Sőt azt sem tudom, hogy mivel kezdik És éppen ezért most mindennél jobban szerettem volna felállni, bocsánatot kérni és elmenni. De természetesen ezt sem teszem meg, mert azonnal megkell tudnom, hol találkoztak, és hol van ő most Hirtelen megint megkérdezte: - Ki maga? Ezt a kérdést recsegő és száraz hangon tette fel, és a szeme is teljesen száraz és fényes volt, egészen beteges szem. Amíg meg nem érkeztem, egyedül üldögélt itt, bár sok-sok kolléga, sőt valószínűleg barát volt körülötte, mégis egyedül volt, lehetséges, hogy valaki odament hozzá, és 141 megpróbált beszédbe elegyedni vele, de mégis egyedül maradt, mert itt senki nem tudott és nem is tudhatott semmit arról az emberről, aki megtöltötte lelkét ezzel a különös kétségbeeséssel, ezzel az égető, elgyengítő bánattal

és minden egyébbel, ami felgyülemlett benne ezen az éjszakán; ki akart törni, de nem talált kiutat, és íme, megjelentem én, és kimondtam Lev Abalkin nevét: mintha szikével felszúrtam volna egy elviselhetetlen tályogot. És akkor kirobbant, és egy kis időre hatalmas megkönnyebbülést érzett, végre kikiabálhatta, kisírhatta magát, megszabadulhatott a fájdalomtól, az értelme felszabadult, és ekkor nem voltam többé a gyógyítója, azzá váltam, aki valójában vagyok: tökéletesen idegen, kívülálló és véletlen ember. És ekkor világossá vált számára, hogy valójában nem lehetek olyannyira véletlen ember, mert ilyen véletlen nem létezik. Olyan nincs, hogy húsz évvel korábban elválsz a szerelmesedtől, húsz évig nem tudsz róla semmit, húsz évig nem hallod a nevét, azután húsz évvel később ismét találkozol vele, és eltöltesz vele egy éjszakát, szörnyűségeset és keserűt, szörnyűségesebbet és keserűbbet minden

válásnál, és azután reggelre kelve először a húsz év alatt meghallod a nevét egy tökéletesen véletlen, idegen, kívülálló embertől - Kicsoda ön? - kérdezte recsegő és száraz hangon. Maxim Kammerernek hívnak - válaszoltam harmadszor, egész külsőmmel maximális zavartságot mímelve. - Bizonyos értelemben újságíró vagyok De az istenért Nyilván nem a legjobbkor jöttem Tudja, egy Lev Abalkinról szóló könyvhöz gyűjtök anyagot - Mit csinál ön itt? Nem hitt nekem. Lehet, hogy megérezte, nem anyagot keresek Lev Abalkinról, hanem magát Lev Abalkint. Alkalmazkodnom kellett Minél gyorsabban És természetesen alkalmazkodtam - Milyen értelemben? - kérdezte Kammerer, az újságíró megdöbbenve, sőt bizonyos aggodalommal. - Feladata van itt? Kammerer, az újságíró elképedt. - Fe-feladat? N-nem egészen értem - Kammerer, az újságíró szánalomra méltó volt. Kétségkívül nem volt felkészülve egy ilyen találkozóra. Akarata ellenére

ostoba helyzetbe került, és egyáltalán nem tudta elképzelni, hogyan keveredjen ki ebből a helyzetből. Kammerer, az újságíró mindennél jobban szeretett volna elszaladni. - Maja Tojvovna, hiszen én Az istenért, csak azt ne gondolja Vegye úgy, hogy semmit sem hallottam Az egészet elfelejtettem! Itt se voltam! De ha valamiben segíthetek Kammerer, az újságíró összefüggéstelenül fecsegett, és tűzpiros volt zavarában. Már nem ült. Figyelmeztető és maximálisan kényelmetlen pózban mintegy lógott az asztal fölött, és egyre csak Maja Tojvovnát igyekezett bátorítólag könyéken ragadni. Valószínűleg elég ellenszenvesen nézett ki, de minden bizonnyal ártalmatlannak és ostobának tűnt. - Nézze, olyan a munkám jellege - mormogta szánalmas kimagyarázkodási kísérletében. - Valószínűleg vitatható, de korábban mindig sikerült A periférián kezdem: munkatársak, barátok tanítók természetesen oktatók Azután pedig - hogy úgy mondjam,

teljes fegyverzetben - hozzálátok a kutatás fő tárgyához Érdeklődtem a Konbizban, azt mondták, hogy Abalkinnak hamarosan meg kell érkeznie a Földre A Tanítóval már beszéltem Az orvossal Azután úgy döntöttem, hogy önnel de nem jó pillanatban Bocsásson meg, és még egyszer bocsásson meg Nem vagyok vak, látom, hogy valami egészen kellemetlen egybeesés történt 142 És végül is megnyugtatta ez az esetlen és ostobácska újságíró Kammerer. Az asszony hátradőlt a fotelban, és eltakarta arcát a tenyerével. A gyanú elmúlt, felébredt a szégyen, és elöntötte a fáradtság. - Igen - mondta. - Ez az egybeesés Ekkor Kammerernek, az újságírónak meg kellett volna fordulnia és lábujjhegyen távoznia. De nem ilyen ember volt ez az újságíró Képtelen volt csak úgy, egyszerűen otthagyni egyedül egy elkínzott, kétségbeesett, kétségkívül segítségre és támogatásra szoruló nőt. - Természetesen egybeesés és semmi több -

mormogta. - És elfelejtjük, nem történt semmi Később valamikor, amikor önnek kényelmes lesz megfelelő rendkívüli hálával, természetesen Természetesen nem először történik a munkámban, hogy először a legfontosabb alannyal beszélgetek Maja Tojvovna, talán hívjak valakit? Egy pillanat Hallgatott. - De nem is kell, így van jól Minek is? Elüldögélek itt önnel mindenesetre Végre elvette a kezét a szeme elől. - Nem kell velem ülnie - mondta fáradtan. - Menjen inkább a legfőbb alanyához Nem, nem, nem! - tiltakozott Kammerer, az újságíró. - Ráérek Az interjúalany az egy dolog, de nem szeretném önt egyedül hagyni. Rengeteg időm van - Bizonyos aggodalommal nézett az órájára. - Az interjúalany most sehová se tűnhet el Most már elkapom Minden jel szerint otthon nincs. Ismerem ezeket a szabadságon lévő Progresszorokat. Valószínűleg a városban csavarog, és átadja magát a szentimentális emlékeinek - Nincs a városban - mondta Maja

Tojvovna, még tartózkodóan. - Két óra repülőútra van ide - Két óra repülőút? - Kammerer, az újságíró kellemetlenül meglepett volt. - Engedelmet, de olyan benyomásom támadt - A Valdajon van! A Rezgő Nyárfácska üdülőhely! A Velje-tavon! És vegye figyelembe, hogy a null-T nem működik! - M-m-m! - motyogta nagyon hangosan Kammerer, az újságíró. Kétórás légi út kétségtelenül nem tartozott a mai tervei közé. Gyanítani lehetett, hogy általában ellenzi a légi utakat. - Két óra - mormogta. - Úgy, úgy, úgy Valahogy egészen másképpen képzeltem Bocsásson meg, Maja Tojvovna, de elképzelhető, hogy innen valahogyan kapcsolatba lépjek vele? - Valószínűleg lehetséges - mondta Maja Tojvovna már egészen elhaló hangon. - Nem tudom a számát Ide figyeljen, Kammerer, hagyjon engem egyedül. Teljesen mindegy, most semmi értelmeset nem tudok önnek mondani. Kammerer, az újságíró csak most fogta fel teljes egészében a helyzetének

sutaságát. Felpattant, és az ajtóhoz rohant. Észbe kapott, visszatért az asztalhoz Kivehetetlen bocsánatkérést mormolt. Ismét az ajtó felé rohant, útközben feldöntötte a fotelt Mormolva folytatta a bocsánatkérést, felemelte a fotelt, és olyan rendkívüli óvatossággal tette a helyére, mintha kristályból és porcelánból lett volna. Hátrált, hajlongott, háttal kilökte az ajtót, és kifordult a folyosóra. Óvatosan becsuktam az ajtót, és álltam egy darabig, kézfejemmel elzsibbadt arcizmaimat masszíroztam. A szégyentől és az önmagam iránt érzett undortól hányingerem volt. 143 78. június 2 REZGŐ NYÁRFÁCSKA DOKTOR HOANNEK A keleti partról a Rezgő Nyárfácska úgy nézett ki, mintha a szétszórt fehér és vörös tetők elsüllyednének a berkenye vöröseszöld bozótjában. Egy szűk strandsáv is volt ott, valamint egy látszatra fából ácsolt móló, amelyhez a különböző színű csónakok sokaságát kötötték ki. Az

egész napfényes hegyoldalon egy lélek sem volt, csak a mólón üldögélt fenn, meztelen lábát lógatva, egy fehér ruhás valaki: horgászott, nagyon is mozdulatlan volt. Ledobtam a ruhámat az ülésre, és minden felesleges zaj nélkül bementem a vízbe. A Velje-tóban jó volt a víz, tiszta és édes, kész élvezet volt az úszás. Amikor felkapaszkodtam a mólóra, és kirázva a fülemből a vizet, fél lábon ugráltam a naptól forró deszkákon, a fehér ruhás valaki végre elvonta figyelmét az úszóról, és a vállán keresztül megszemlélve, érdeklődéssel tájékozódott: - Így ballag Moszkvától, egy szál alsónadrágban? Ismét egy száz év körüli öregember volt, száraz és vékony, mint a bambuszból készült horgászbotja, csak nem sárga volt az arca, hanem inkább barna, sőt úgy mondanám, majdnem fekete. Lehetséges, hogy a makulátlanul fehér öltözékével összevetve Mellesleg a szeme fiatal volt: apró, világoskék és huncut.

Vakítóan fehér sapkája a gigászi méretű napellenzőjével eltakarta a kétségkívül kopasz fejét, és egy nyugdíjas zsokéhoz vagy egy, a vasárnapi iskolából meglógott, Mark Twain-i iskoláshoz tette hasonlóvá. - Azt mondják, hogy itt megszámlálhatatlan mennyiségű hal van - mondtam, és leguggoltam mellé. - Hazugság - mondta. Röviden mondta Súlyosan - Azt mondják, hogy kellemesen lehet itt az időt eltölteni - mondtam. - Attól függ, kinek - mondta. - Azt mondják, ez divatos fürdőhely - mondtam. - Volt - mondta. Kifogytam. Hallgattunk - Fiatal barátom, divatos fürdőhely - jelentette ki oktatóan - volt itt három szezonnal ezelőtt. Vagy ahogy dédunokám, Brjacseszlav kifejezi magát: “visszafelé” Most, fiatal barátom, elképzelhetetlen számunkra a pihenés jeges víz, kártékony rovarok, nyers koszt és őserdő nélkül Vad sziklák: ez a menedékem, tudja-e A Tajmir és a Baffin-föld, tudja Űrhajós? - kérdezte hirtelen. - Progresszor?

Etnológus? - Voltam - mondtam nem minden káröröm nélkül. - Én pedig orvos - mondta, szeme sem rebbent. - Feltételezem, hogy nincs rám szüksége. Az utóbbi három szezonban kevés embernek volt rám szüksége Mindamellett a tapasztalat bizonyítja, hogy a páciensek rajban szoktak jönni. Például tegnap szükség volt rám. Megkérdezhetném: miért ne lenne ma is? Biztos benne, hogy nincs rám szüksége? - Csak mint kellemes beszélgetőpartnerre - mondtam őszintén. - No, mit tehetünk, ezt is köszönöm - válaszolt készségesen. - Akkor menjünk, igyunk teát. És elindultunk. Hoannek doktor egy tágas, gerendákból ácsolt kunyhóban lakott az orvosi pavilon mellett. A kunyhó minden szükségessel úgy-ahogy be volt rendezve, lépcsőtornáccal, mellvédekkel, faragott kulcscímerek, szélkakas, orosz ultrahangos sütő, automatikus beállítóval, mély kád és kétszemélyes heverő, valamint kétszintes pince, amit mellesleg a 144 Szállítóvonalhoz

kapcsoltak. Hátul, magas csalánnal benőve volt a null-T kabin helye, amit ízlésesen fa árnyékszék alakúra képeztek ki. A doktornál elfogyasztott tea így nézett ki: hideg céklaleves, köleskása tökkel, valamint habzó, mazsolás kvasz. Valójában tea - tea mint olyan - nem volt: doktor Hoannek mélységes meggyőződése szerint az erős tea fogyasztása elősegítette a kőképződést, a gyenge tea pedig konyhaművészeti képtelenség. Hoannek doktor a Rezgő Nyárfácska régi lakójának számított: tizenkét szezonnal ezelőtt kezdett itt praktizálni. Átélte azt az időt, amikor a Rezgő Nyárfácska középszerű fürdőhely volt, amiből ezernyi van, az egészen fantasztikus felemelkedése idejét is, amikor a kurortológiában egy időre olyan gondolat győzedelmeskedett, hogy csak a mérsékelt égöv teheti boldoggá az üdülni vágyót. Nem hagyta el most sem, a látszólag reménytelen hanyatlás időszakában. A mostani szezon, ami, mint mindig,

áprilisban kezdődött, mindössze három embert hozott a Rezgő Nyárfácskába. Május közepén egy abszolút egészséges hulladékgyűjtő pár üdült itt, akik az Atlantióceán északi vidékéről jöttek, ahol egy nagy halom radioaktív szemetet szórtak szét. Ez a pár - egy bantu néger és egy maláj nő - összekeverte a féltekéket, és síelni jött ide. Kóboroltak néhány napot a környező erdőkben, majd egy szép éjszakán ismeretlen irányban eltűntek, és csak egy hét múlva jött tőlük egy távirat a Falkland-szigetekről, illendő bocsánatkérésekkel. Tegnap, még kora reggel, hirtelen-váratlan itt termett a Rezgő Nyárfácskában egy különös fiatalember. Miért különös? Először is érthetetlen, hogyan került ide Nem volt vele semmi földi vagy légi szállítóeszköz: erről doktor Hoannek az álmatlanságával és az éles hallásával kezeskedik. Gyalog sem került ide, nem hasonlított egy gyalogjáró emberhez: a gyalogos turistákat

doktor Hoannek a szaguk alapján tévedés nélkül felismerte. Maradt a zéró-transzport De mint közismert, az utóbbi néhány napban a neutrínómező fluktuációi miatt a null-kapcsolat vacakolt, tehát a Rezgő Nyárfácskába null-transzporttal csak puszta véletlenségből lehetett eljutni. Kérdés azonban: ha ez a fiatalember puszta véletlenségből került ide, akkor miért rohanta meg azonnal doktor Hoanneket, mintha egész életében éppen doktor Hoannekre lett volna szüksége? Ez utóbbi pont Kammerernek, a fürdőnadrágban utazó turistának kissé ködösnek tűnt, és doktor Hoannek nem késlekedett, hogy megadja a megfelelő magyarázatot. A különös fiatalembernek nem személy szerint doktor Hoannekre volt szüksége. Bármilyen doktor jó volt neki, minél gyorsabban, annál jobb. Arról van szó, hogy a fiatalember idegkimerültségre panaszkodott, és valóban fennállt nála ez a kimerültség, olyan erős mértékű, hogy egy olyan tapasztalt orvos, mint

doktor Hoannek, szabad szemmel is meglátta. Doktor Hoannek szükségesnek tartotta az azonnali, sokoldalú és gondos vizsgálatot, amely - szerencsére - nem fedezett fel semmi kórosat. Rendkívüli, hogy ez a kedvező diagnózis egyenesen gyógyító hatással volt a fiatalemberre. Szó szerint szemlátomást kivirult, és már két-három óra múlva, mintha mi sem történt volna, vendégeket fogadott. Nem, nem, a vendégek a legközönségesebb módon érkeztek: menetrendszerű glideren tulajdonképpen nem vendégek, hanem egy női vendég. És ez nagyon helyes: egy fiatalember számára nincs és nem is lehet gyógyítóbb pszichoterápia, mint egy bájos, fiatal nő. Doktor Hoannek kiterjedt praxisában elég sok hasonló esettel találkozott íme, például Doktor Hoannek elmesélte az egyes számú példát. Vagy mondjuk Doktor Hoannek elmesélte a kettes számú példát. Következésképpen a fiatal nők számára is a 145 legjobb pszichoterápia És doktor Hoannek

elmesélte a hármas, négyes és ötös számú példát. Hogy ne maradjon szégyenben, Kammerer, a turista sietve egy saját tapasztalatából vett példával válaszolt, amikor még Progresszorként egyszer szintén az idegkimerültség határán volt, azonban ezt a szánalmas és szerencsétlen példát doktor Hoannek méltatlankodva visszautasította. A Progresszoroknál, úgy tűnik, minden tökéletesen másképp van: sokkal bonyolultabban, bizonyos értelemben pedig ellenkezőleg, sokkal egyszerűbben. Mindenesetre doktor Hoannek nem engedte volna meg magának, hogy szakemberrel való konzultáció nélkül pszichoterápiás eszközöket alkalmazzon a különös fiatalembernél, ha az Progresszor lett volna De a különös ifjú nyilvánvalóan nem volt Progresszor. Zárójelben megjegyezve, valószínűleg soha nem is lehetett volna Progresszor: ehhez nagyon alkalmatlan az idegrendszere. Nem, nem volt Progresszor, hanem vagy színész, vagy festőművész, akit hatalmas

alkotói kudarc ért. És ez távolról sem az első, sőt nem is a tizedik eset volt doktor Hoannek gazdag gyakorlatában. Emlékszem És doktor Hoannek elkezdte önteni magából az egyik szép esetet a másik után, ahol a valódi neveket természetesen mindenféle X-ekkel, Bétákkal, sőt Alefokkal helyettesítette Kammerer, a turista, a volt Progresszor és a természete szerint általában nyers ember, elég udvariatlanul félbeszakította ezt a tanulságos elbeszélést, kijelentve, hogy ő a maga részéről semmi pénzért nem élne egy fürdőhelyen egy megzavaródott színésszel. Ez elhamarkodott megjegyzés volt, és Kammerert, a turistát haladéktalanul helyére tették. Mindenekelőtt a “megzavarodott” szót elemezték, kategorikusan megbírálták és elvetették mint orvosilag hibásat és ezenkívül még közönségest is. És csak ezután közölte doktor Hoannek a hangjában szokatlan méreggel, hogy a fent említett megzavarodott színész, úgy látszik,

megérezte előre a volt Progresszor Kammerer látogatását és az ezzel kapcsolatos összes kellemetlenséget, ő maga utasította el annak gondolatát, hogy megosszon vele egy fürdőhelyet, és még reggel elutazott. Eközben annyira sietett elkerülni a találkozást Kammererrel, a turistával, hogy még doktor Hoannektől sem sikerült elbúcsúznia Kammerer, a volt Progresszor mindazonáltal teljesen érzéketlen maradt a méreggel szemben. Mindezt készpénznek vette, és kifejezte teljes elégedettségét azon körülménnyel kapcsolatban, hogy a fürdőhely megszabadult az idegkimerültségben szenvedő művészeti dolgozóktól, és most zavartalanul, a saját ízlése szerint kiválaszthat magának egy megfelelő szálláshelyet. - Hol lakott ez a neuraszténiás? - kérdezte nyíltan, és azonnal megmagyarázta: - Hogy hiába ne menjek oda. Ez a beszélgetés már a mellvédes lépcsőtornácon zajlott. A kissé megbotránkoztatott doktor némán egy nagy kék hatos

számmal ellátott, festői kunyhóra mutatott, amely a szakadék szélén, kissé távolabb állt a többi épülettől. - Kiváló - jelentette ki Kammerer, a turista. - Tehát oda nem megyünk Hanem menjünk önnel először oda Úgy tűnik, mintha ott a berkenye sűrűbb lenne Kétségtelen volt, az eleve barátságos doktor Hoannek arra készült, hogy először felajánlja, ellenkezés esetén pedig rákényszerítse személyét a Rezgő Nyárfácska ajánlójaként és kísérői minőségben. Azonban Kammerer, a turista és volt Progresszor most túlságosan rámenősnek és vastagbőrűnek tűnt neki. - Természetesen - mondta szárazon. - Azt tanácsolom, hogy menjen végig ezen az ösvényen. Keresse meg a tizenkettes számú villát - Hogyhogy? És ön? 146 - Elnézést. Tudja, tea után pihenni szoktam a függőágyban Kétségkívül egyetlen sajnálkozó pillantás elegendő lett volna, hogy doktor Hoannek azonnal megenyhüljön, és megváltoztassa szokását a

vendégbarátság törvényének nevében. Ezért a vastagbőrű és közönséges Kammerer igyekezett rátenni még egy lapáttal. - Át-t-tkozott évek - mondta együttérzően, és a dolog készen volt. Doktor Hoannek, a szótlan felháborodástól forrva, a függőágyához indult, én pedig elmerültem a berkenyecsalitban, megkerültem az orvosi pavilont, és keresztbe a dombon elindultam a neuraszténiás kunyhójához. 78. június 2 A HATOS SZÁMÚ KUNYHÓBAN Világos volt számomra, hogy a Rezgő Nyárfácska valószínűleg soha nem látja többé Lev Abalkint, és az ideiglenes szállásán nem találok a magam számára semmi hasznosat. De két dolog egyáltalán nem volt világos számomra: valójában hogyan került Lev Abalkin ebbe a Rezgő Nyárfácskába és miért? Az ő szempontjából, ha valóban bujkál, sokkal logikusabb és veszélytelenebb lett volna, ha nagyvárosban fordul orvoshoz. Például Moszkvában, ami ide tíz perc repülőútra van, vagy legalább

Valdajban, ahova a repülési idő két perc. A legvalószínűbb, hogy teljesen véletlenül került ide: vagy nem vette figyelembe a neutrínóviharról szóló figyelmeztetést, vagy teljesen mindegy volt, hogy hová kerül. Sürgősen orvosra volt szüksége, mindenáron Miért? És még egy furcsaság. Vajon a tapasztalt, százéves orvos képes volt akkorát tévedni, hogy a testestül-telkestül Progresszort alkalmatlannak találta erre a szakmára? Aligha. Annál is kevésbé, mivel Abalkin szakmai orientációjának kérdése nem először merült fel bennem Eléggé példátlannak tűnt. Egyfajta dolog elküldeni Progresszornak egy embert a szakmai hajlamai ellenére, és egészen más Progresszornak kinevezni egy ellenjavallt idegi szervezettel bíró embert. Az ilyen trükkökért fel kell menteni beosztásából az illetőt, éspedig nem ideiglenesen, hanem örökre, mivel itt már nem az emberi energia fölösleges pazarlásáról van szó, hanem emberek haláláról

Apropó, Trisztán már meghalt És arra gondoltam, hogy miután megtalálom Lev Abalkint, rögtön meg kell találnom azokat az embereket, akiknek a hibájából ezt kifőzték. Ahogy vártam, Lev Abalkin ideiglenes otthonának ajtaja nem volt bezárva. A kis hall üres volt, a gázlámpa alatt, egy alacsony, kerek asztalkán egy játék pandamackó üldögélt, és fontoskodóan bólogatott a fejével, rubinszínű szeme fénylett. Benéztem jobbra, a hálószobába. Láthatólag két, talán három éve nem jöttek be ide: még a fényautomatikát sem kapcsolták be, a vetett ágy fölött pedig, a sarokban pókhálógubancok sötétlettek döglött pókokkal. Kikerültem az asztalkát, és bementem a konyhába. A konyhát használták A lehajtható asztalon koszos tányérok hevertek, a Szállítóvonal ablaka nyitva volt, és a fogadófülkében egy bontatlan csomagban banánfürt díszelgett. Úgy tűnt, hogy ott, a C törzsben Lev Abalkin hozzászokott a tisztiszolga

szolgálataihoz. Mellesleg elképzelhető, hogy nem tudta, miképpen kell elindítani a kibernetikai takarítót A konyha többé-kevésbé felkészített arra, amit a vendégszobában láttam. Igaz, nem eléggé. Az egész padló tele volt darabokra tépett papírral A széles heverőt feldúlták: a tarka párnák összevissza hevertek, egy pedig a szoba másik végébe került. Az asztalnál álló fotelt feldöntötték, az asztalon nagy rendetlenségben kiszáradt étellel teli edények hevertek, valamint itt is koszos tányérok, és a halom közepén egy megkezdett üveg bor meredezett. Egy másik üveg, ragacsos nyomot hagyva maga mögött a szőnyegen, a falhoz gurult. Pohár, az alján bormaradvánnyal, valamiért csak egy volt, de mivel az ablak előtti 147 függönyt leszaggatták, és csak néhány fonal tartotta, valahogy azonnal feltételeztem, hogy a második pohár kirepült a tárva-nyitva álló ablakon. A gyűrött papír nemcsak a padlón volt szétszórva,

és nem az összes volt gyűrött. Néhány lap a heverőn fehérlett, a letépett darabok beleestek az ennivalóval teli edényekbe, és általában az edényeket és a tányérokat odébb tolták egy kicsit, a felszabadult területen pedig egy egész csomag papír feküdt. Néhány óvatos lépést tettem, és rögtön valami keményet érzékelt a meztelen talpam. Egy borostyándarab volt, ami egy kétgyökerű zápfogra emlékeztetett. Keresztül volt fúrva. Leguggoltam, körülnéztem, és észrevettem még néhány ugyanilyen darabkát; a borostyán nyakék maradványai az asztal alá hullottak, a heverő mellé. Még mindig guggolva felszedtem a legközelebbi papírdarabot, és kisimítottam a szőnyegen. Egy szokványos levélpapír fele volt, amire valaki jó stílussal egy emberi arcot rajzolt. Egy gyermekarcot Egy pufók képű, tizenkét év körüli fiúét Szerintem egy árulkodóét. A rajz néhány pontos, határozott vonással készült Nagyon-nagyon remek rajz.

Hirtelen az jutott eszembe, talán tévedek, hogy egyáltalán nem Lev Abalkin, hanem valóban egy profi, alkotói kudarcot szenvedett festőművész hagyta itt maga után ezt az egész káoszt. Összeszedtem az összes szétszórt papírt, felállítottam a fotelt, és helyet foglaltam benne. És mindez ismét elég különösnek tűnt. Valaki gyorsan és határozottan valamilyen arcokat rajzolt a lapokra - főleg gyermekarcokat, valami kisállatokat, nyilvánvalóan földieket, valamilyen épületeket, tájképeket, sőt szerintem felhőket. Volt ott néhány vázlat is, mintha térképvázlat lenne, amit hivatásos térképész vetett papírra: ligetek, patakok, mocsár, útkereszteződések, és ugyanitt, a lakonikus térképészeti jelek között, nem tudni, miért, apró emberi alakok - ülők, fekvők, futók; és állatok apró képei, talán szarvasok, talán őzek, talán farkasok, talán kutyák, és valamiért némelyeket ezek közül áthúztak. Mindez érthetetlen volt,

mindenesetre sehogyan sem kapcsolódott a szobában talált káoszhoz és a rekondicionáláson át nem esett birodalmi törzstiszt képéhez. Az egyik lapon észrevettem Maja Glumova pompásan megalkotott arcképét, és megdöbbentett a mosolygó és lényegében vidám arcon a remekül elkapott tanácstalanság vagy döbbenet kifejezése. Ott volt még a Tanító, Szergej Fedoszejev karikatúrája is, mellesleg mesteri karikatúra: valószínűleg éppen ilyen volt Szergej Pavlovics negyedszázaddal korábban. Megpillantva ezt a karikatúrát, rájöttem, hogy milyen épületeket ábrázoltak a rajzokon: negyedszázaddal ezelőtt ilyen volt az eurázsiai internátusiskolák tipikus architektúrája És mindezt gyorsan, pontosan, határozottan rajzolták, és csaknem azonnal eltépték, összegyűrték, eldobták. Félretettem a papírokat, és ismét körbenéztem a vendégszobában Figyelmemet egy kék rongydarab vonta magára, az asztal alatt hevert. Fölvettem Egy gyűrött és

tépett női zsebkendő volt. Természetesen azonnal eszembe jutott Akutgava elbeszélése, és elképzeltem, ahogy Maja Tojvovna éppen ebben a karosszékben üldögélt Lev Abalkin előtt, nézett rá, hallgatta, az arcán mosoly játszott, ami mögül csak halvány árnyékként tűnt elő vagy a tanácstalanság, vagy a megdöbbenés kifejezése, keze pedig az asztal alatt kíméletlenül gyűrögette és tépte a zsebkendőt Világosan láttam Maja Glumovát, de sehogyan sem tudtam elképzelni, hogy ő mit látott és hallott. Minden ezekben a rajzokban rejlett Ha nem lettek volna, könnyedén magam elé tudtam volna képzelni ezen a felforgatott heverőn egy közönséges birodalmi tisztet, aki éppen a kaszárnyából érkezett, és élvezte a megérdemelt pihenést. De a rajzok 148 léteztek, és valami nagyon fontosat, nagyon bonyolultat és nagyon sötétet rejtettek magukba Mást itt már nem tehettem. Odanyúltam a videofonhoz, és tárcsáztam az Excelence számát.

78. június 2 EXCELLENCE VÁRATLAN REAKCIÓJA Meghallgatott, egyszer sem szakított félbe, ami már önmagában is eléggé rossz jel volt. Megpróbáltam azzal a gondolattal megnyugtatni magam, hogy az elégedetlensége nem velem kapcsolatos, hanem valami más, tőlem távol eső körülménnyel. De miután végighallgatott, komoran azt mondta: - Glumovával szinte semmi sem sikerült neked. Kötött a legenda - mondtam szárazon Nem vitatkozott - Mit teszel a továbbiakban? - kérdezte. - Szerintem ide nem tér vissza többet, Szerintem se És Glumovához? - Nehéz megmondani. Pontosabban semmit sem tudok mondani Nem értem De van rá némi esély. - Mi a véleményed: miért találkozott vele egyáltalán? - Éppen ez az, amit nem értek, Excellence. Mindent figyelembe véve, itt szerelemmel és visszaemlékezéssel foglalkoztak. Csak ez a szerelem nem volt egészen szerelem, a visszaemlékezések pedig nem egyszerűen visszaemlékezések. Különben Glumova nem lett volna ilyen

állapotban. Természetesen ha a férfi berúgott, mint egy disznó, akkor valahogyan megsérthette Főként ha felidézzük, hogy milyen különös kapcsolatuk volt gyermekkorukban - Ne túlozz - dohogta Excellence. - Már régóta nem gyermekek A kérdést így kell feltenni: ha a férfi újra hívja őt, vagy maga megy el hozzá, fogadja-e őt az asszony? - Nem tudom - mondtam. - Valószínűleg igen Még mindig nagyon sokat jelent neki Nem lett volna ilyen kétségbeesett egy számára közömbös ember miatt. - Irodalom - dohogta Excellence, majd hirtelen felrikkantott: - Meg kellett tudnod, hogy miért hívta! Miről beszélgettek! Mit mondott a férfi az asszonynak! Megdühödtem. - Semmit nem tudhattam meg erről - mondtam. - A nő hisztérikus állapotban volt Amikor magához tért, egy idióta újságíró ült előtte Félbeszakított: - Még egyszer találkoznod kell vele! - Akkor engedje meg, hogy megváltoztassam a legendát. - Mit javasolsz? - Például ezt. A Konbiztól

jöttem Egy bizonyos bolygón katasztrófa történt Lev Abalkin: tanú. De a szerencsétlenség úgy megrázta, hogy elmenekült a Földre, és most senkit sem akar látni Pszichikailag összetört, csaknem beteg. Azért keressük, hogy megtudjuk, mi történt ott Excellence hallgatott, a javaslatom nyilvánvalóan nem tetszett neki. Egy ideig néztem elégedetlen, szeplős, kopasz fejét, ami teljesen betöltötte a képernyőt, majd uralkodva magamon, ismét megszólaltam: - Értse meg, Excellence, most már nem szabad többé hazudni, mint korábban. Már volt ideje rájönni, hogy nem véletlenül jelentem meg nála. Úgy tűnik, hogy meggyőztem az ellenkezőjéről, de ha ismét megjelenek ugyanabban a szerepben: ez nyilvánvaló kihívás lesz a józan ész ellen! Vagy elhitte, hogy újságíró vagyok, és akkor nincs miről beszélnie velem, egyszerűen elküldi a fenébe a vastagbőrű idiótát. Vagy nem hitte el, és 149 akkor még inkább elküldi. Én például

elküldeném Ha viszont a Konbiz képviselője vagyok, akkor jogom van kérdezni, igyekszem már úgy kérdezni, hogy válaszoljon. Szerintem mindez elég logikusan hangzott. Mindenesetre most semmilyen más utat nem tudtam kigondolni. És mindenesetre az idióta újságíró szerepében többet nem megyek hozzá. Végül is Excellence jobban tudja, mi a fontosabb: megtalálni ezt az embert, vagy megőrizni a keresés titkosságát. Anélkül hogy felemelte volna a fejét, megkérdezte: - Miért kellett reggel bemenned a múzeumba? Elcsodálkoztam. - Hogyhogy miért? Hogy beszéljek Glumovával Lassan felemelte a fejét, és megláttam a szemét. Pupillája betöltötte az egész szivárványhártyát. Szinte visszahőköltem Kétségtelenül valami szörnyűt mondtam Dadogni kezdtem, mint egy iskolás: - De hiszen ott dolgozik Hol kellett volna vele beszélnem? Otthon nem értem el - Glumova a Földön Kívüli Kultúrák Múzeumában dolgozik? - kérdezte, tagoltan ejtve a szavakat.

- Hát persze, de mi történt? - Az ismeretlen rendeltetésű tárgyak speciális részlegében - mondta halkan. Vagy kérdezte, vagy közölte. A hideg végigfutott a hátamon, amikor láttam, ahogy vékony ajkú szájának bal sarka lebiggyed. - Igen - mondtam suttogva. Ismét nem láttam a szemét. A képernyőt megint a csillogó kopasz fej töltötte be Excellence - Hallgass! - horkantotta, és mindketten hosszú időre elhallgattunk. - Így! - mondta végül a szokott hangján. - Indulj haza Ülj otthon, és ne menj sehová Bármely percben szükségem lehet rád. Leginkább éjszaka Mennyi idő kell az útra? - Két és fél óra. - Miért olyan sok? - Át kell úsznom a tavat. - Rendben. Ha hazaértél, jelentsd nekem Siess! És a képernyő kialudt. LEV ABALKIN JELENTÉSÉBŐL Ismét erősödik az eső, a köd még sűrűbbé válik, úgyhogy jobb és bal oldalon a házakat már csaknem lehetetlen látni az utca közepéről. A szakértők pánikba esnek: úgy rémlik nekik,

hogy most a biooptikus átalakítók mondták fel a szolgálatot. Megnyugtatom őket. Miután megnyugodnak, szemtelenné válnak és kötözködnek, hogy kapcsoljam be a ködfényszórót. Bekapcsolom nekik A szakértők ujjonganak, de ekkor Sekn az úttest közepén leül és kijelenti, hogy egy lépést sem tesz, ha nem tüntetem el ezt a hülye szivárványt, amitől fáj a füle, és viszket az ujjai között. Ő, Sekn, kiválóan lát mindent az ostoba fényszórók nélkül is, ha pedig a szakértők nem látnak valamit, úgy erre nincs is szükség, foglalkozzanak inkább valami hasznos dologgal, például készítsenek babbal dúsított zablevest, amíg ő, Sekn visszatér. A felháborodás kitörése Általában a szakértők kissé félnek Sekntől. Bármely Föld-lakó, megismerkedve a Nagyfejűekkel, előbb vagy utóbb elkezd félni tőlük. Ugyanakkor, bármennyire is paradox, ugyanaz a Föld-lakó nem képes másként viszonyulni egy Nagyfejűhöz, mint egy nagy,

beszélő kutyához (Hát! cirkusz, a zoopszichológia csodái stb.) 150 Az egyik szakértő óvatlanul megfenyegeti Seknt, hogy ebéd nélkül marad, ha nem engedelmeskedik. Sekn felemeli a hangját Tisztázódik, hogy ő, Sekn, egész életében kiválóan megvolt a szakértők nélkül. Sőt mi több, ez idáig akkor éreztük itt magunkat jól, amikor a szakértőket se nem láttuk, se nem hallottuk. Ami személyesen azt a szakértőt illeti, aki mindent összevetve arra készül, hogy elfogyassza az ő, Sekn babbal dúsított zablevesét És így tovább és így tovább és így tovább. Állok az esőben, ami egyre erősödik és erősödik, hallgatom ezt az egész szakértőibableveses badarságot, és sehogyan sem tudok megszabadulni egyfajta vad dermedtségtől. Úgy tűnik, mintha egy elképesztően ostoba színházi előadáson lennék, aminek nincs se eleje, se vége, ahol a szereplők elfelejtették a szerepüket, és improvizálnak abban a hiú reményben, hogy

kikerülnek az útvesztőből. Ezt az előadást mintha direkt nekem rendezték volna, hogy lehetőség szerint minél tovább a helyemen tartsanak, ne engedjék, hogy egy lépést is továbbmenjek, ezalatt a kulisszák mögött valaki sietősen úgy tesz, hogy végleg világossá váljék számomra: minden értelmetlen, semmit sem lehet tenni, haza kell térni Hatalmas erőfeszítéssel összeszedem magam, kézbe veszem és kikapcsolom az átkozott fényszórót. Sekn azonnal félbeszakítja a szó közepén a hosszú, gondosan átgondolt sértegetéseit, és mintha mi sem történt volna, elindul előre. A nyomában lépkedek, hallgatom, ahogy Wonderhouse rendet rak magánál, a fedélzeten: “Szégyen! Megzavarni a tábori csoportot! Azonnal eltávolítóm a rádiósfülkéből! Leváltom! Micsoda bazár!” - Szórakozol? - kérdezem halkan Sekntől. Csak bandzsít a kidülledő szemével. - Intrikus - mondom. - És ti, Nagyfejűek, mindannyian intrikusok és botrányhősök

vagytok - Minden nedves - szól a témától eltérve Sekn. - És tele van békával Nincs hová lépni Ismét teherautók - közli. Elölről, a ködből tisztán és világosan árad a nedves, rozsdás vas bűze, és egy perccel később különböző gépkocsik hatalmas, rendetlen csapatának a közepébe kerülünk. Megtalálhatók itt közönséges teherautók, furgonok, hatalmas trélerek és morzsányi, csepp alakú személyautók és valami szörnyűséges, önjáró szerkezetek nyolc darab embermagasságú kerékkel. Az utca közepén állnak és a járdákon, összevissza, a lökhárítóik egymást érik, időnként egymás hegyén-hátán: elképzelhetetlenül rozsdásak, félig darabjaikra hullottak, a legkisebb lökésre szétesnek. Százszámra vannak Lehetetlen, hogy gyorsan menjünk, kerülni kell, keresztül kell vergődni, át kell mászni rajtuk, az összes autó tele van háztartási limlommal, és ez a limlom is már rég elkorhadt, elporladt, megrozsdásodott a

felismerhetetlenségig. Valahol a tudat mélyén panaszosán mormognak a megfékezett szakértők, izgatottan harsog Wonderhouse, de nem tudok törődni velük. Káromkodva húzom ki á lábam a félig elrohadt ruhafoszlányok bűzlő mocsarából, és ugyanabban a pillanatban káromkodva beesem valamilyen hatalmas ládák mélyébe, ahol az áporodott papírhalmok között meztelen, rózsaszín patkánykölykök sivalkodnak kétségbeesetten, majd káromkodva kikászálódom, a vállammal eltörök egy korhadt fafalat, és kiesem az esőbe, a pocsolyákba, a békákat ijesztgetve Recseg-ropog a lábunk alatt a törött üveg, ide-oda gurulnak valami pléhdobozok vagy golyóscsapágyak, a látszatra szilárd nikkelezett vas porrá omlik, amikor a kéz megpróbál rátámaszkodni; egyszer meg egy hatalmas, transzkonténerre emlékeztető furgon fala hirtelen magától keresztbe hasad, és 151 felismerhetetlen szemét áradata hullik ki onnan tompa robajjal, undorítóan bűzlő por

tömött halmai formájában Azután pedig váratlanul véget ér ez a szörnyűséges labirintus. Vagyis körbe továbbra is autók, autók százai, de most már viszonylagos rendben állnak, felsorakozva az úttest két oldalán és a járdákon, az utca közepe pedig ismét tökéletesen szabad. Seknre nézek. Sekn dühösen rázza magát, mind a négy mancsával egyszerre vakarózik, nyalogatja a hátát, köpköd, átkokat szór, és ismét nekilát vakarózni, megrázza és nyalogatja magát. Wonderhouse aggódva érdeklődik, hogy miért tértünk el az útiránytól, és mi volt ez a raktár. Megmagyarázom, hogy ez nem raktár volt Vitatkozunk a témáról: ha ez az evakuáció nyoma, akkor a bennszülöttek miért a központba evakuáltak a külvárosokból? - Visszafelé nem megyek ezen az úton - jelenti ki Sekn, és mérges legyintéssel az úttestre passzíroz egy mellettünk elhaladó békát. Délután két órakor a Törzs szétküldi az első eredményközleményét,

ökológiai katasztrófa, de a civilizáció valamilyen más okból pusztult el. A lakosság eltűnt, mondhatni, egy óra-alatt, de nem háborúban irtotta ki önmagát, és nem az űrbe evakuált: a technológia nem olyan, és egyáltalán a bolygó nem temetőre, hanem szemétdombra emlékeztet. A kisszámú megmaradt bennszülött falun tengeti az életét, úgy-ahogy megműveli a földet, teljes mértékben híján van a kultúrszokásoknak, azonban remekül bánik az ismétlőpuskával. Következtetés Seknnek és nekem: a városnak teljesen üresnek kell lennie. Nekem ez a következtetés kétségesnek tűnik, Seknnek szintén Az út kiszélesedik, a házak és az autósorok mindkét oldalon teljesen eltűnnek a ködben, és nyílt teret érzek magam előtt. Még néhány lépés, és a ködből előtűnik egy alacsony, kocka alakú sziluett. Ez ismét egy páncélautó: pontosan ugyanolyan, mint amelyik a leomló fal alá került, csak ezt réges-régen elhagyták, a saját

súlya alatt rogyott össze, és mintha belenőtt volna “az aszfaltba. Az összes nyílás tárva-nyitva A két rövid géppuskacső, amely hajdanán fenyegetően fogadott mindenkit, aki kilépett a térre, most csüggedten lekókad, rozsdás cseppek hullanak belőlük, és lustán lefolynak az enyhén ferde homlokpáncélra. Amint elhaladunk mellette, gépiesen meglököm a kitárt oldalajtót, de az szorosan berozsdásodott. Semmit sem látok magam előtt. A köd ezen a téren egészen különleges, természetellenesen sűrű, mintha sok-sok éven át telepedett volna itt meg, és eközben összepréselődött, megalvadt, mint a tej, és összesüppedt a saját súlya alatt. - A lábad alá! - vezényel hirtelen Sekn. A lábam alá nézek, és semmit sem látok. Azonban hirtelen felfogom, hogy a talpam alatt már nem aszfalt van, hanem valami puha, rugalmas, süppedős, mint egy vastag, nedves szőnyeg. Leguggolok - Bekapcsolhatod a reflektorodat - dünnyögi Sekn. De már

mindenféle fényszóró nélkül is látom, hogy az aszfaltot itt csaknem teljes egészében elég vastag, gusztustalan kéreg borítja, valamilyen összepréselt, nedves massza, amit bőségesen benőtt a sokszínű penész. Előhalászom a késemet, a hegyével felemelem ennek a kéregnek egy rétegét: a penészes masszától elválik egy talán rongydarab, talán szíjdarab, a szíj alól pedig zavaros-zölden látszik valami kerek (gomb? csat?), és lassan kiegyenesednek valami drótok vagy rugók - Mindannyian itt mentek - mondja Sekn különös hangsúllyal. 152 Felemelkedem és megyek tovább, a puha és csúszós talajon lépkedek. Megpróbálom megzabolázni a képzeletemet, de most nem sikerül. Mindannyian itt mentek, ugyanezen az úton, elhagyva a már szükségtelen személyautóikat és furgonjaikat, százezrek és milliók özönlöttek a sugárútról erre a térre, körbefolytak a páncélost, a fenyegetően és tehetetlenül rájuk célzó géppuskáival,

mentek, otthagyva azt a keveset, amit megpróbáltak magukkal vinni, meg-megbotlottak, és el-elejtettek valamit, lehet, hogy maguk is elestek, és akkor már nem tudtak felkelni, és mindent, ami leesett, taposta, taposta és taposta a millió láb. És valahogy úgy tűnt, hogy mindez éjszaka történt: az emberi kását kísérteties, valószerűtlen fény világította meg, és csend honolt, mint az álomban - Gödör - mondja Sekn. Bekapcsoltam a fényszórót. Semmiféle gödör nincs Ameddig elér a sugár, az egyenes, sima teret bevilágítja a lumineszkáló penész megszámlálhatatlan bágyadt lángocskája, két lépéssel előrébb pedig nedvesen feketéllik egy nagy, körülbelül hússzor negyven méteres, sima, csupasz, téglalap alakú aszfalt. Mintha gondosan kivágták volna ebből a megpenészédett, pislákoló szőnyegből. - Lépcsők! - mondja Sekn mintegy kétségbeesve. - Lyukacsosak! Mély! Nem látom Hangyák futkosnak a hátamon: még sohasem hallottam,

hogy Sekn ilyen különös hangon beszélt volna. Oda sem pillantva leeresztem a kezem, az ujjaim rásimulnak a nagy, bozontos fejre, és érzem a háromszögletű fül ideges remegését. A rettenthetetlen Sekn megijedt. A rettenthetetlen Sekn a lábamhoz lapul, ugyanúgy, ahogy ősei a gazdáik lábához lapultak, amikor a barlang küszöbén túl ismeretlent és veszélyeset éreztek - Nincs feneke - mondja kétségbeesve. - Képtelen vagyok megérteni Mindig van fenék. Mindannyian oda mentek, fenék pedig nincs, és senki sem tért vissza - Oda kell mennünk? Leguggolok, és átölelem a nyakát. - Nem látok itt gödröt - mondom a Nagyfejűek nyelvén. - Csak egy sima aszfalt téglalapot látok. Sekn nehezen lélegzik. Minden izma feszült, és mind szorosabban lapul hozzám - Te nem láthatod - mondja. - Te képtelen vagy erre Négy lépcső lyukacsos lépcsőfokokkal Kopottak Fénylenek Mind mélyebben és mélyebben És sehová Nem akarok odamenni. Ne parancsold - Barátom -

mondom. - Mi van veled? Hogyan parancsolhatnám neked? - Ne kérd - mondja. - Ne hívj Ne invitálj - Azonnal elmegyünk innen - mondom. - Igen. És gyorsan Jelentést diktálok. Wonderhouse már átkapcsolta a csatornámat a Törzsre, amint befejezem, az egész expedíció tud mindenről. Kiabálás kezdődik Hipotéziseket állítanak fel, eljárásokat javasolnak. Zaj van Sekn lassacskán magához tér: sárga szemével sandít, és állandóan nyalogatja a szája szélét. Végül maga Komov avatkozik be A kiabálásnak vége. Nekünk megparancsolják, hogy folytassuk utunkat, és mi szívesen engedelmeskedünk Kikerüljük a szörnyű téglalapot, átvágunk a téren, elhagyjuk a sugárutat a túloldalon lezáró második páncélost, és ismét az elhagyott gépkocsik két oszlopa közé kerülünk. Sekn ismét élénken fut elöl, ismét energikus, zsémbes és fennhéjázó. Fanyarul mosolygok magamban, és arra gondolok, hogy helyében én most kétségkívül kínlódnék a

félszegségem miatt, a csaknem gyermeki félelem pánikszerű rohamáért, amit nem sikerült leküzdenie ott, a téren. Sekn viszont semmi ilyesmivel nem bajlódik Igen, félelmet érzett, 153 és nem tudta ezt elrejteni, de nem lát ebben semmi szégyenkeznivalót vagy kényelmetlent. Most fennhangon elmélkedik: - Mind elmentek a föld alá. Ha lett volna ott fenék, akkor, biztosíthatlak, most mindannyian a föld alatt élnének, nagyon mélyen, úgyhogy nem hallani őket De ott nincs fenék! Nem értem, hogy hol élhetnek ott. Nem értem, miért nincs fenék, és ez hogyan lehetséges. - Próbáld megmagyarázni - mondom neki. - Ez nagyon fontos De Sekn nem tudja megmagyarázni. Nagyon különös, bizonygatja A bolygók gömbölyűek, próbálja magyarázni, és ez a bolygó is gömbölyű, magam láttam, de azon a téren egyáltalán nem gömbölyű. Ott olyan, mint egy tányér És a tányérban lyuk van És ez a lyuk az egyik ürességből, ahol mi vagyunk, egy másik

ürességbe vezet, ahol nem vagyunk. - És én miért nem láttam ezt a lyukat? - Mert be van ragasztva. Te erre képtelen vagy Az olyanoknak ragasztották be, mint te vagy, nem pedig az olyanoknak, mint én Azután hirtelen közli, hogy ismét veszély jelentkezik. Kis veszély, a szokásos Nagyon rég nem volt egyáltalán, most pedig ismét megjelent. Egy perc múlva a jobb oldali ház homlokzatáról leomlik és összetörik a második emeleti erkély. Gyorsan megkérdezem Seknet, nem csökkent-e a veszély Gondolkodás nélkül válaszol, hogy igen, csökkent, de nem nagyon. Meg akarom kérdezni, hogy melyik oldalról fenyeget minket most ez a veszély, de ekkor hátba vág a sűrű levegő, sivít a fülemben, Sekn szőre égnek áll. A sugárúton szinte egy kis orkán söpör végig. Az orkán forró és vasszagú Még néhány erkély és párkány nagy zajjal lezuhan az utca mindkét oldalán. Az alacsony, hosszú házról letépi a régi, lukacsos, laza tetőt, az pedig

lassan forogva és darabjaira hullva elúszik az úttest fölött, és eltűnik a gennyes-sárga színű porban. - Mi történik ott nálatok?! - üvölti Wonderhouse. - Valami huzat - válaszolom a fogam között. A szél újabb lökése arra kényszerít, hogy akaratom ellenére előreszaladjak. Ez eléggé megalázó. - Abalkin! Sekn! - dübörgi Komov. - Maradjatok középen! Távolabb a falaktól! Én fúvatom a teret, lehetséges, hogy nálatok omlások lesznek És harmadszor a rövid, forró orkán éppen abban a pillanatban söpör végig a sugárúton, amikor Sekn orrával a széllel szembe akar fordulni. A szél ledönti a lábáról, és a földön vonszolva húzza magát egy bámészkodó patkány megalázó társaságában. - Kész? - kérdezi ingerülten, amikor az orkán alábbhagy. Nem is próbál lábra állni - Kész - mondja Komov. - Folytathatjátok utatokat - Mélységes hálánk - mondja Sekn; mérges, mint a legmérgesebb kígyó. Az éterben valaki vihog, nem

tartja vissza. Úgy tűnik, Wonderhouse - Elnézéseteket kérem - mondja Komov. - El kellett oszlatnom a ködöt Sekn válaszul a leghosszabb és legbonyolultabb átkot szórja a Nagyfejűek nyelvén, felemelkedik, őrült módjára megrázza magát, és egyszerre csak megdermed egy kényelmetlen pózban. - Lev - mondja. - A veszély nincs többé Egyáltalán Elfújták - Ezért is köszönet - mondom. Információ Espadától. A Fő Hattauch rendkívül érzékletes leírása Mintha élne, - úgy látom magam előtt: egy elképzelhetetlenül koszos, bűzlő, sömörrel borított, kétszáz 154 évesnek látszó öreg azt bizonygatja, hogy huszonegy éves, állandóan hörög, köhög, krákog, és az orrát fújja, a térdén mindvégig ismétlőpuskát tart, és időről időre lő egyet a vakvilágba Espada feje fölött; a kérdésekre nem óhajt válaszolni, állandóan ő maga kérdez, azonban a válaszokat szándékosan figyelmetlenül hallgatja, és minden második

választ mindenki füle hallatára hazugságnak nyilvánít A sugárút eléri a soron következő teret. Tulajdonképpen ez nem is igazi tér: jobbra egyszerűen egy félkör alakú park terül el, ami mögött egy hosszú épület sárgállik homorú homlokzattal, körberakva hamis oszlopokkal. A homlokzat sárga, a park bokrai pedig olyan bágyadt-sárgák, mintha az ősz kezdetén lennénk, ezért nem veszek észre azonnal a terecske közepén még egy “poharat”. Ez alkalommal sértetlen, és úgy fénylik, mint az új, mintha ma reggel állították volna ide, a sárga bokrok közé: két méter magas és egy méter átmérőjű henger, félig átlátszó, borostyánra emlékeztető anyagból. Tökéletesen függőlegesen áll, ovális ajtaja szorosan zárva. A fedélzeten Wonderhouse-ban fellobban a lelkesedés, Sekn viszont ismét demonstrálja közömbösségét, sőt megvetését az összes ilyen, “az embert nem érdeklő” tárgy iránt: lassacskán hátat fordítva a

“pohárnak”, elkezd vakarózni. Körbejárom a “poharat”, azután két ujjammal megfogom az ovális ajtó fogantyúját, és benézek. Egyetlen pillantás elegendő: a “pohár” egész térfogatát iszonyatos, ízeit csontjaival betöltve, tüskés, félméteres ollóját maga előtt tartva, ostobán és komoran a maga teljes szépségében egy óriási rákpók a Pandoráról pillantott rám két sorban elhelyezkedő, zavaros, zöld szemével. Nem a félelem dolgozott bennem, hanem az abszolút előreláthatatlan esetén jelentkező mentő reflex. Még sóhajtani sem volt időm, amikor már teljes erőből vádammal a becsapott ajtónak, lábammal a földnek feszültem, tetőtől talpig nedves voltam az izzadságtól, minden ízemben reszkettem. Sekn már mellettem van, kész az azonnali és határozott összecsapásra: előre-hátra imbolyog kinyújtott, megfeszített lábán, várakozóan forgatja bozontos fejét. Vakítóan fehér fogai nedvesen csillognak a szája

sarkaiban. Mindössze néhány másodpercig tart, minek utána kötekedve megkérdezi: - Miről van szó? Ki bántott? Tapogatózva megkeresem a scorcher markolatát, kényszerítem magam, hogy elszakadjak az átkozott ajtótól, és elkezdek hátrálni, lövésre készen tartva a scorchert. Sekn velem együtt hátrál, egyre ingerültebben. - Kérdeztelek! - jelenti ki felháborodottan. - Hogyhogy - mondom a fogamon keresztül -, mind ez idáig semmit sem érzel? - Hol? Ebben a bódéban? Nincs ott semmi! Wonderhouse és a szakértők izgatottan lármáznak a fülembe. Nem figyelek rájuk Nélkülük is tudom, hogy például meg lehet támasztani az ajtót gerendával - ha találunk -, vagy fel lehet gyújtani az egészet a scorcherrel. Továbbra is hátrálok, a szememet le nem veszem a “pohár” ajtajáról. - A bódéban nincs semmi! - ismétli állhatatosán Sekn. - És senki És sok éve nem volt senki. Akarod, hogy kinyissam az ajtót, és megmutassam, hogy nincs ott semmi? -

Nem - mondom, nagy nehezen uralkodva a hangszálaimon. - Menjünk innen - Csak kinyitom az ajtót - Sekn - mondom. - Te tévedsz - Mi sohasem tévedünk. Megyek Meglátod 155 - Tévedsz! - ordítom. - Ha most nem jössz utánam, ez azt jelenti, nem vagy a barátom, és köpsz rám! Élesen megfordulok a sarkamon (a scorcher a leeresztett kezemben, kibiztosítva, a szabályozó a sorozatvetőn), és megyek előre. A hátam hatalmas, teljes szélességében betölti a sugárutat, és tökéletesen védtelen. Sekn rendkívül elégedetlen és utálkozó képpel csoszog kissé balra mögöttem. Morog és kötekedik. Amikor körülbelül kétszáz lépésre eltávolodunk, és teljesen megnyugszom, és elkezdem keresni a békülés módját, Sekn hirtelen eltűnik. Csak a karmai kopognak az aszfalton. Már ott is van a bódénál, és már késő, hogy utána vessem magam, elkapjam a hátsó lábát, elvonszoljam onnan a hülyét, és a scorcherem is már tökéletesen felesleges, az

átkozott Nagyfejű pedig kinyitja az ajtót, és hosszan, végtelenül hosszan néz a “pohár” belsejébe Azután anélkül, hogy egyetlen hangot hallatott volna, ismét becsukja az ajtót, és visszatér. Sekn megalázott Sekn megsemmisült Sekn feltétel nélkül beismeri teljes alkalmatlanságát, és a továbbiakban kész elviselni bármilyen bánásmódot. Visszatér a lábamhoz, és leül oldalt, csüggedten lehajtja a fejét. Hallgatunk Elkerülöm a pillantásommal. Nézem a “poharat”, érzem, ahogyan az izzadságpatakok felszáradnak a halántékomon, és összehúzzák a bőrt, ahogyan elmúlik az izmaimból a kínzó remegés, és tompa, sűrű fájdalom váltja fel, és a világon mindennél jobban szeretném most azt sziszegni: “B-b-barom állat!”, és szeretném teljes erőmből, üvöltő sóhajjal pofon vágni ezt a legyőzött, hülye, makacs, bárgyú, bozontos kobakot. De csak annyit mondok: - Szerencsénk van. Valamiért itt nem támadnak Értesítés a

Törzsből. Feltételezhető, hogy “Sekn téglalapja” a térközi alagút bejárata, amin keresztül kivitték a bolygó lakosságát. Valószínűleg a Vándorok Egy szokatlanul üres kerületen megyünk keresztül. Semmiféle élőlény, még a szúnyogok is eltűntek valahová. Nekem ez nem nagyon tetszik, de Sekn nem észleli a veszély semmilyen jelét. - Ez alkalommal elkéstetek - morogja. - Igen, úgy tűnik - válaszolom készségesen. A rákpókkal lezajlott incidens után Sekn először szólal meg. Úgy tűnik, hajlandó mellékes ügyekről beszélgetni. Nem túl gyakran támad ilyen hajlandósága - A Vándorok - morogja. - Sokszor hallottam: Vándorok, Vándorok Semmit sem tudtok róluk? - Nagyon keveset. Tudjuk, hogy ez egy szupercivilizáció; tudjuk, hogy sokkal hatalmasabbak nálunk. Feltételezzük, hogy nem humanoidok Feltételezzük, hogy birtokba vették egész Galaktikánkat, mellesleg nagyon régen. Feltételezzük még, hogy nincs otthonuk: a szónak az

általunk vagy általatok használt értelmében. Ezért nevezzük őket Vándoroknak - Akartok velük találkozni? - Hát, hogy is mondjam Komov odaadná ezért a jobb karját. Én pedig például nagyra értékelném, ha sohasem találkoznánk velük - Félsz tőlük? Nem akarom ezt a kérdést megvitatni. Különösen most - Nézd, Sekn - mondom -, ez hosszú lenne. Mindenesetre nézzél körbe-körbe, mert úgy látom, hogy szórakozott lettél. - Nézek. Minden nyugodt - Észrevetted, hogy minden élő eltűnt innen? 156 - Ez azért van, mert gyakran járnak itt emberek - mondja Sekn. - Úgy? - mondom. - Nos, megnyugtattál - Most nincsenek. Alig Véget ér a negyvenkettedik negyed, egy kereszteződéshez érünk. Sekn hirtelen kijelenti: - A sarok mögött ember van. Egy Egy rozoga öregember, a sarkáig érő, hosszú, fekete kabátban, füles gyapjúsapkában, amit az összeborzolt, piszkos szakálla alatt kötött meg, vidám, élénksárga színű kesztyűben, hatalmas

bakancsban szövet felsőrésszel. Nagy erőfeszítéssel mozog, a lábát alig húzza. Harminc méterre vagyunk tőle, de még ebből a távolságból is tisztán hallatszik, milyen nehezen, sípolva lélegzik. Magas, vékony kerekeken gördülő, gyerekkocsira emlékeztető taligára rakódik. Eltűnik a széttört kirakat mögött, hosszú ideig nem kerül elő, és ugyancsak lassan botorkál ki, egyik kezével a falhoz támaszkodik, a behajlított másik karjával pedig kéthárom, élénk címkés dobozt szorít a melléhez, Minden alkalommal, amikor elér a kocsijához, erőtlenül leereszkedik egy háromlábú, összecsukható székre, egy kis ideig mozdulatlanul ül, pihen, majd nekilát ugyanolyan lassan és óvatosan átpakolni a dobozokat a behajlított karjáról a taligára. Majd újra pihen, szinte ülve alszik, és remegő lábain újra felemelkedik, elindul a kirakathoz - hosszú, fekete, félig meggörbült figura. A sarkon állunk, szinte nem is rejtőzünk, mivel

világos: az öreg semmit sem lát és semmit sem hall maga körül. Sekn szavai szerint teljesen egyedül van itt, a környéken senki sincs, talán csak nagyon messze. A legkisebb kedvem sincs kapcsolatba lépni vele, de nyilván meg kell ezt tenni: legalább azért, hogy segítsünk neki ezekkel a konzervdobozokkal. De félek megijeszteni Megkérem Wonderhouse-t, mutassa meg Espadának, állapítsa meg Espada, hogy ki ez: “varázsló”, “katona” vagy “ember”. Az öreg tizedszer pakolta le a konzervdobozait, és összegörnyedve a háromlábú székecskén, ismét pihen. A feje enyhén reszket, és egyre lejjebb hajlik a mellére Úgy tűnik, elalszik. - Nem láttam hozzá hasonlót - jelenti ki Espada. - Beszéljetek vele, Lev - De hát nagyon öreg - mondja kételkedve Wonderhouse. - Mindjárt meghal - mormogja Sekn. - Ez az - mondom. - Különösen ha megjelenek előtte ebben a szivárványszínű köpenyemben Nincs időm befejezni. Az öreg hirtelen meredeken

előreesik, és puhán oldalára fordul az úttesten. - Kész - mondja Sekn. - Odamehetsz megnézni, ha érdekel Az öreg halott, nem lélegzik, a pulzusa nem tapintható. Minden jel szerint kiterjedt infarktusa van, és a szervezete teljesen kimerült. De nem az éhségtől Egyszerűen nagyon, elképzelhetetlenül vén. Térdepelek előtte, és zöldesfehér, csontos arcába nézek Az első normális ember ebben a városban. És halott És semmit sem tudok tenni, mivel csak tábori műszerek vannak nálam. Beadok neki két ampulla mikrofágot, és szólok Wonderhouse-nak, hogy küldjön ide orvosokat. Nem akarok hosszabb időt itt tölteni Ez értelmetlen Nem fog beszélni Ha pedig fog, akkor sokára. Mielőtt elmennék, még egy percig állok felette, nézem a gyerekkocsit félig tele van konzervdobozokkal, a felborult székecskét, és arra gondolok, hogy az öreg valószínűleg mindenhová magával vitte ezt a székecskét, és percenként leült pihenni 157 Tizennyolc óra

körül kezd alkonyodni. Számításaim szerint az útvonal vége két óra járásnyira van, ezért azt javaslom Seknnek, hogy pihenjünk és együnk. Seknnek nincs szüksége pihenésre, de mint mindig, most sem hagyja ki, hogy még egyet falatozzon. Elhelyezkedünk egy széles, kiszáradt szökőkút szélén, valamilyen mitológiai, szárnyas kőszörny oltalmában, és kibontom az élelmiszercsomagokat. Körös-körül zavarosan világítanak a halott házak falai, halotti csend honol, és jólesik arra gondolni, hogy a végigjárt útvonal tucatnyi kilométerén már nem a halott pusztaság van, hanem emberek dolgoznak. Evés közben Sekn soha nem beszélget, jóllakva azonban szeret fecsegni. - Ezt az öreget - mondja, gondosan lenyalva a mancsát - valóban feltámasztották? - Igen. - Ismét él, jár, beszél? - Nem valószínű, hogy beszél, még kevésbé, hogy jár, de él. - Kár - morogja Sekn. - Kár? - Igen. Kár, hogy nem beszél Érdekes lenne megtudni, hogy mi van

ott - Hol? - Ott, ahol volt, amikor halott lett. Elmosolyodom. - Úgy gondolod, hogy van ott valami? - Kell lennie. Valahová kerülnöm kell, amikor nem leszek - Hová tűnik az elektromos áram, amikor kikapcsolják? - kérdezem. - Ezt sohasem tudtam megérteni - ismeri be Sekn. - De te pontatlanul okoskodsz Valóban nem tudom, hogy hová tűnik az elektromos áram, amikor kikapcsolják. De azt sem tudom, honnan jön, amikor bekapcsolják. De hogy én honnan kerültem elő: azt tudom és értem. - És hol voltál, amikor még nem voltál? - kérdezem álnokul. De Seknnek ez nem probléma. - A szüleim vérében voltam. Azelőtt pedig a szüleim szüleinek a vérében - Tehát amikor nem leszel, a gyerekeid vérébe kerülsz - És ha nem lesznek gyerekeim? - Akkor a földben, a fűben, a fákban leszel - De ez nem így van! A fűben és a fákban lesz a testem. De hol leszek én magam? - A szüleid vérében sem te magad voltál, hanem a tested. Hiszen nem emlékszel, hogy milyen volt

neked a szüleid vérében - Hogyhogy nem emlékszem? - csodálkozik Sekn. - Nagyon sok mindenre emlékszem! - Igen, valóban - mormogom legyőzötten. - Hiszen genetikai memóriátok van - Ezt akárhogy lehet nevezni - mormogja Sekn. - De valóban nem értem, hová kerülök, ha most meghalok. Hiszen nincsenek gyerekeim Úgy döntök, hogy befejezzük a vitát. Világos számomra: sohasem tudom bebizonyítani Seknnek, hogy ott nincs semmi Ezért szótlanul összehajtogatom az élelmiszercsomagot, beteszem a válltarisznyába, és a lábamat kinyújtva, kényelmesebben elhelyezkedem. Sekn gondosan lenyalogatta a másik mancsát, ideális rendbe szedte a szőrét az arcán, és ismét nekikezd a beszélgetésnek. 158 - Elképesztesz, Lev - jelenti ki. - És mindannyian elképesztetek Valóban nem untátok meg még az ittlétet? - Dolgozunk - ellenkezem lustán. - Miért kell értelmetlenül dolgozni? - Miért értelmetlenül? Hiszen látod, mennyi mindent megtudtunk egy nap alatt.

- Éppen ezt kérdezem: minek megtudnotok olyan dolgokat, amiknek nincs értelmük? Mit fogtok ezzel csinálni? Ti állandóan mindent csak megtudtok és megtudtok, és semmit sem csináltok azzal, amit megtudtatok. - Nos, például? - kérdezem. Sekn nagyszerű vitatkozó. Éppen most aratta az egyik győzelmét, és nyilvánvalóan arra törekszik, hogy a másodikat is learassa. - Például a fenék nélküli gödör, amit találtam. Kinek és miért lehet szüksége egy feneketlen gödörre? - Ez nem egészen gödör - mondom. - Ez inkább egy ajtó egy másik világba - Át tudtok menni ezen az ajtón? - érdeklődik Sekn. - Nem - ismerem be. - Nem tudunk - Akkor minek nektek egy olyan ajtó, amin úgysem tudtok bemenni? - Ma nem tudunk, holnap viszont igen. - Holnap? - Tágabb értelemben. Holnapután Egy év múlva - Más világ, más világ - mormogja Sekn. - Tán szűken vagytok ebben? - Hogy mondjam neked? Szűknek kell lennie a képzeletünk számára. - No nézd csak! -

mondja epésen Sekn. - Hiszen alighogy eljuttok ebbe a másik világba, azonnal nekiláttok átalakítani a sajátotok képére. És természetesen a képzeletetek számára az ismét szűk lesz, és akkor kerestek még valamilyen világot, és ismét nekiláttok átalakítani Hirtelen élesen félbeszakítja szónoklatát, és ugyanabban a pillanatban idegen jelenlétét érzem. Itt Mellettünk Két lépésre A mitológiai szörny talapzata mellett Ez egy tökéletesen normális bennszülött - minden jel szerint az “ember” kategóriából , erős, délceg férfi vászonnadrágban és a meztelen testére felvett vászonzakóban, a nyakán átvetett szíjon lógó ismétlőpuskával. Fésületlen, boglyas haja a szemébe lóg, az arca és az álla viszont simára van borotválva. Teljesen mozdulatlanul áll a talapzat mellett, csak a szeme vándorol sietség nélkül rólam Seknre és vissza. Minden jel szerint a sötétben nem lát rosszabbul nálunk. Érthetetlen, hogyan

sikerült ilyen halkan és észrevétlenül megközelítenie minket. Óvatosan a hátam mögé csúsztatom a kezem, és bekapcsolom a transzlátor linganját. - Gyere közelebb és ülj le, barátok vagyunk - mondom csak az ajkammal. A linganból fél másodperces késéssel torokhangok jönnek ki, amelyekben van némi kellemesség. Az ismeretlen összerezzen, és egy lépést hátrál. - Ne félj - mondom. - Hogy hívnak? Engem Levnek, őt Seknnek Nem vagyunk ellenségek. Beszélgetni szeretnénk veled Nem, semmi sem sikerül. Az ismeretlen még egy lépést hátrál, és félig elbújik a talapzat mögött. Az arca csakúgy, mint korábban, kifejezéstelen, és az sem világos, érti-e, amit mondunk. - Finom ételünk van - nem adom meg magam. - Lehet, hogy éhes vagy, szomjas vagy? Ülj le velünk, és szívesen megkínállak 159 Hirtelen eszembe jut, hogy a bennszülöttnek elég különös lehet azt hallani, hogy “mi” és “velünk”, ezért sietősen áttérek az egyes

számra. De ez sem segít A bennszülött teljesen elrejtőzik a talapzat mögé, és most nem látható. - Elmegy - mormogja Sekn. És ekkor ismét látom a bennszülöttet: hosszú, csúsztatott, tökéletesen hangtalan léptekkel átszeli az utcát, fellép a szemközti járdára, és anélkül hogy körülnézne, eltűnik az egyik kapualjban. 78. június 2 LEV ABALKIN SZEMÉLYESEN 18.00 körül beesett hozzám (figyelmeztetés nélkül) Andrej és Sandro Elrejtettem a dossziét az asztalba, és azonnal szigorúan megmondtam nekik, hogy nem tűrök semmiféle munkabeszélgetést, mivel most nem nekem, hanem Claudiusnak vannak alárendelve. Azonkívül elfoglalt vagyok. Panaszosán nyafogni kezdtek, hogy egyáltalán nem munkaügyben jöttek, unatkoznak, és hogy nem szabad ezt; ha valamit, akkor nyafogni, azt tudnak. Megenyhültem Kinyitottuk a bárszekrényt, és egy ideig nagy élvezettel a kaktuszaimról beszélgettünk. Azután hirtelen, egészen véletlenül észrevettem, hogy

már nem annyira a kaktuszokról beszélünk, mint inkább Claudiusról, és ez még csak-csak igazolható lett volna, mivel Claudius a görcsösségével és a tüskésségével engem is egy kaktuszra emlékeztetett, de még csak sóhajtani sem volt időm, s ezek az ifjú provokátorok már rendkívül ügyesen és természetesen a bioreaktorok és Nemo kapitány ügyére terelték a szót. Úgy tettem, mint aki semmit sem vesz észre, és hagytam, hogy dühbe guruljanak, majd a legviharosabb ponton, amikor már úgy hitték, hogy a főnökük teljesen kész, felajánlottam, hogy tűnjenek el. Ki is rúgtam volna őket, mivel jócskán megdühödtem rájuk is és magamra is, de ekkor (ismét csak figyelmeztetés nélkül) megjelent Aljona. Ilyen a sors, gondoltam, és kimentem a konyhába. Úgyis vacsoraidő van, és még az ifjú provokátorok előtt is ismert, hogy külső emberek jelenlétében nem illik a dolgainkról beszélni. Nagyon kedves vacsora sikeredett. A provokátorok

mindenről megfeledkeztek a világon, és kakaskodtak Aljona előtt Amikor Aljona megnyirbálta a tollúkat, én kakaskodtam, egyszerűen azért, hogy ne csökkenjen az érdeklődés Ez a kakasparádé hatalmas vitával zárult: hová menjünk most? Sandro azt követelte, hogy menjünk a Polipokra, mégpedig azonnal, mivel a legjobb dolgaik az elején vannak. Andrej forrongott, mint egy igazi zenekritikus, a Polipok elleni kirohanásai szenvedélyesek és csodálatosan tartalmatlanok voltak, modern zeneelmélete elképesztett a frisseségével, és arra irányult, hogy most éjjel jött el az ideje, hogy felvont vitorlával kipróbáljuk a Bölcselő nevű jachtját. Én a szórejtvények vagy legvégső esetben a zálogosdi mellett voltam Aljona viszont, aki rájött, hogy ma sehová sem megyek, és többnyire foglalt vagyok, elkeseredett, és elkezdett huligánkodni. A Polipokat a folyóba! - követelte A sa-sisudárvitorlára! Gyerünk, zajongjunk! És így tovább E vita kellős

közepén, 19.33-kor megcsendült a videofon: Andrej, aki a legközelebb ült a készülékhez, az ujjával megbökte a kapcsolót. A képernyő kivilágosodott, de kép nem volt rajta. És hallani sem lehetett semmit, mivel Sandro teljes erejéből üvöltött: “Szigetek, szigetek, szigetek!”, ostoba testmozgásokat végzett, utánozni igyekezett az utánozhatatlan B. Tuareget, miközben Aljona fékeveszetten kontrázott neki Glier (de lehet, hogy nem is Glier) “Szöveg nélküli dalával”. - Hé! - kurjantottam, és megközelítettem a videofont. 160 Egy kicsit elcsendesedtek, de a készülék üres képernyővel villogva továbbra is hallgatott. Valószínűleg nem Exelence volt, és megnyugodtam - Várjatok, odébb viszem a készüléket - mondtam a kékes villódzásnak. A dolgozószobában a videofont az asztalra állítottam, eldobtam magam a fotelban, és azt mondtam: - No jó, itt már csöndesebb Csak vegye figyelembe, hogy nem látom önt. - Bocsásson meg,

elfelejtettem - szólt egy mély férfihang, és a képernyőn megjelent egy arc: keskeny, kékes-sápadt, az orrcimpáktól az állig mély redőkkel Alacsony, széles homlok, beesett, nagy szemek, vállig érő egyenes, fekete haj. Érdekes, hogy egyből felismertem, de nem fogtam fel azonnal, hogy ő az. - Jó napot, Mac - mondta. - Megismer? Néhány másodpercre szükségem volt, hogy összeszedjem magam. - Várjunk csak, várjunk csak - húztam az időt, lázasan töprengve, hogyan viselkedjem. - Becsületszóra? - kérdezte Kammerer, az újságíró, hogy valamit mondjon. Lev Abalkin ismét elmosolyodott. - Igen - mondta. - Húsz év elmúlt És tudja, Mac, úgy emlékezem vissza azokra az időkre, mint a legboldogabbakra. Minden előttem volt, minden csak akkor kezdődött És tudja, most visszaemlékszem azokra az időkre, és elgondolom: micsoda ördögi szerencsém volt, hogy olyan vezetőkkel kezdtem, mint Komov és ön, Mac - Nono, Lev, ne túlozzon - mondta Kammerer, az

újságíró. - Hogy jövök én ide? - Mi az, hogy hogy jön ön ide? Komov irányított, Rawlingson és én bevetésen voltunk, de hiszen az egész koordinációt ön hajtotta végre! Kammerer, az újságíró tágra nyitotta a szemét. Én is, de ezenfelül még óvatossá is váltam. - Nos, Lev- mondta az újságíró Kammerer -, ön, testvér, valószínűleg ifjúkorára való tekintettel semmit sem értett meg az akkori alárendeltségről. Az egyetlen, amit az önök számára akkor csináltam, hogy biztosítottam a biztonságot, a szállítást és az élelmet de azt is - És ötleteket szállított! - tette hozzá Lev Abalkin. - Milyen ötleteket? - A Kék Kígyóra indított expedíció ötlete az öné? - Nos, abban az értelemben, hogy én tájé - Úgy! Ez egy. Az az ötlet, hogy a Nagyfejűekkel Progresszoroknak és nem zoopszichológusoknak kell dolgozniok: ez kettő! - Álljon meg, Lev! Ez Komov ötlete! De hiszen én köptem magukra! Nekem ebben az időben ott volt az

a felkelés a Pandeán! Az Óceáni Birodalom első tömeges deszantja! Önnek tudnia kell, hogy mi az Istenem! Ha becsületesek akarunk lenni, még gondolni is elfelejtettem önökre! Zef foglalkozott akkor önökkel, Zef és nem én. Emlékszik a vörös hajú bennszülöttre? Lev Abalkin nevetett, előtűntek szabályos, fehér fogai. - Mit vicsorgatja a fogát! - mondta Kammerer, az újságíró mérgesen. - Hülye helyzetbe hoz. Micsoda sületlenség! Ne-em, galambocskáim, úgy tűnik, pont jókor fogtam hozzá ehhez a könyvhöz. Hát szabad ezt, milyen buta legendák fogták körül! - Jól van, jól van, többet nem fogom - mondta Abalkin. - Ezt a vitát majd folytatjuk, ha találkozunk - Hát éppen ez az - mondta Kammerer, az újságíró. - Nem lesz semmiféle vita Itt nincs miről Vitatkozni. Nos 161 Kammerer, az újságíró, az asztali notesz gombjaival játszadozott. - Reggel, tíz óra nulla-nullakor nálam Vagy talán önnek kényelmesebb Ha nálam - mondta Lev

Abalkin. - Akkor diktálja a címet - adta ki az utasítást Kammerer, az újságíró. Még nem higgadt le. - Rezgő Nyárfácska üdülőhely - mondta Lev Abalkin. - Hatos számú villa 78. június 2 KÜLÖNFÉLE FELTEVÉSEK LEV ABALKIN SZÁNDÉKAIRÓL Sandrót és Andrejt távozásra szólítottam fel. Teljesen hivatalosan Hivatalos arcot kellett vágni és hivatalos hangon beszélni, ami mellesleg nem esett nehezemre, mivel egyedül akartam maradni és gondolkodni. Aljona egy pillanat alatt megérezte a hangulatomat, és szó nélkül beleegyezett, hogy nem jön be a dolgozószobába, sőt vigyázni fog a nyugalmamra. Amennyire tudom, abszolút téves elképzelése van a munkámról. Például meg van győződve arról, hogy a munkám veszélyes. De néhány alapvető dolgot már pontosan tud Például tudja, ha hirtelen elfoglaltságom akad, akkor ez nem azt jelenti, hogy megszállt az ihlet, vagy káprázatos ötletem támadt, hanem mindössze annyit, hogy akadt egy sürgős

feladat, amit valóban sürgősen kell megoldani. Meghúztam a fülét, és bezárkóztam a dolgozószobába, otthagytam, hogy elrámoljon a nappaliban. Honnan tudta meg a számomat? Egyszerű. A számomat megadtam a Tanítónak Azonkívül mesélhetett rólam Maja Glumova. Tehát vagy még egyszer kapcsolatba lépett Maja Tojvovnával, vagy elhatározta, hogy mégis találkozik a Tanítóval. Mindentől függetlenül. Húsz évig nem hallatott magáról, most meg hirtelen úgy elöntött, felkeresi. Minek? Vajon miért hívott fel? Például szentimentális indítékból Emlékek az első igazi munkáról. Fiatalság, az élet legboldogabb ideje Hm Aligha Altruista vágy egészséges becsvággyal vegyítve, hogy segítsen egy újságírót (és a szeretett Nagyfejűek felfedezőjét) a munkájában. Hülyeség Miért ad hát hamis címet? Vagy talán nem is hamis? De ha nem hamis, akkor ő nem is rejtőzködik, vagyis Excellence összekevert valamit Tényleg, miből következik, hogy

Lev Abalkin bujkál? Gyorsan felhívtam az információt, megtudtam a számot, majd feltárcsáztam a Rezgő Nyárfácskát, a hatos számú villát. Senki sem vette fel Ahogy várható volt Jól van, egyelőre ezt hagyjuk. Menjünk tovább Mi volt a beszélgetésünkben a leglényegesebb? Apropó, egyszer majdnem elárultam magam. Az is kevés büntetés lenne ezért, ha leharapnám a nyelvemet. “Önnek értenie kell, mi is az a C flottacsoport deszantja!“ “Érdekes, Mac, honnan tud ön a C flottacsoportról, és főleg tulajdonképpen miért gondolja, hogy én tudok erről valamit?” Természetesen semmi ilyesmit nem mondott volna, csak éppen elgondolkozott volna, és mindent megértett volna. Egy ilyen szégyenletes baklövés után valóban el kellene mennem újságírónak Jól van, bízzunk benne, hogy nem vett észre semmit. Neki sem volt olyan sok ideje, hogy elemezze és értékelje minden egyes szavamat. Nyilvánvalóan valami konkrét célja volt, s valószínűleg

mindent elengedett a füle mellett, aminek ehhez a célhoz nem volt köze De mi lehetett a célja? Miért próbálta nekem tulajdonítani a saját, sőt még Komov érdemeit is? És ami a legfőbb, éppen így, a szemembe, azonnal, rögtön a köszönés után Azt gondolhatná az ember, hogy valóban legendákat terjesztek a saját elsőbbségemről, mintha éppen az enyémek lennének a Nagyfejűekre vonatkozó alapötletek, hogy én mindezt kisajátítottam, ő viszont tudomást szerzett róla, és értésemre adja, hogy egy utolsó szemét vagyok. Mindenesetre a mosolya kétértelmű volt De hiszen ez badarság! 162 Arról, hogy éppen én fedeztem fel a Nagyfejűeket, csak szakemberek szűk köre tud, de már ők is régen megfeledkeztek erről, mivel nem volt rá szükségük Természetesen ez hülyeség, badarság. De a tény az tény: nemrég hívott fel Lev Abalkin, és közölte, hogy véleménye szerint a Nagyfejűek modern tudományának megalapítója és korifeusa én

vagyok, Kammerer, az újságíró. A beszélgetésünk ezenkívül semmi lényegeset nem tartalmazott. Minden egyéb üres fecsegés Ja igaz, még a (feltehetőleg) hamis cím a végén Természetesen van még egy verzió. Neki mindegy volt, hogy miről beszél Megengedhette magának, hogy akármilyen hülyeséget mondjon, mivel csak azért hívott, hogy engem megnézhessen. A Tanító vagy Maja Glumova azt mondják neki: egy bizonyos Maxim Kammerer érdeklődik utánad. Úgy? - gondolja a bujkáló Lev Nagyon különös! Alighogy megérkeztem a Földre, Maxim Kammerer máris érdeklődik utánam. De hiszen ismertem egy Maxim Kammerert. Mi lehet ez? Egybeesés? Lev Abalkin nem hisz az egybeesésekben. Rajta, hívjuk csak fel ezt az embert, és nézzük meg, ez a Maxim Kammerer azonos-e a múltbeli Mac Simmel Ha pedig valóban ő az, akkor nézzük meg, hogyan viselkedik Megéreztem, hogy telibe találtam. Telefonál, de mindenesetre a képet kikapcsolja Arra az esetre, ha én NEM Maxim

Kammerer vagyok. Lát engem Valószínűleg nem minden csodálkozás nélkül, de nyilvánvaló megkönnyebbüléssel. Ez a leghétköznapibb Maxim Kammerer, házibuli van nála, vidám zajongás, abszolút semmi gyanús. Nos, néhány tucat semmitmondó mondatot lehet váltani vele, megbeszélni egy találkozót, majd eltűnni De! Ez nem a teljes igazság, és nem csak az igazság. Van ebben két gyenge pont is Először. Egyáltalán miért kellett beszédbe elegyednie velem? Megnézett volna, meghallgat, meggyőződik, hogy én én vagyok, és sikeresen kikapcsol. Téves kapcsolás És kész. Másodszor, én sem a hat húszassal jöttem. Hiszen láttam, hogy nem egyszerűen beszélget velem. A reakcióimat is figyeli Meg akart győződni arról, hogy én én vagyok, és megfelelő módon reagálok bizonyos szavaira. Ő nyilvánvaló hülyeséget mond, és közben figyeli, miképpen reagálok erre a hülyeségre Ismét különös. A nyilvánvaló hülyeségekre minden ember

egyformán reagál. Következésképpen vagy helytelenül okoskodom, vagy vagy Abalkin szempontjából ez a hülyeség egyáltalán nem hülyeség. Például: valamilyen számomra ismeretlen okokból Abalkin valóban feltételezi, hogy rendkívül nagy a szerepem a Nagyfejűek kutatásában. Felhív, hogy feltevését ellenőrizze, és a reakcióm alapján meggyőződik arról, hogy téves ez a feltevés. Teljesen logikus, de valahogy furcsa. Hogy jönnek ide a Nagyfejűek? Általában véve a Nagyfejűek - valljuk be - alapvető szerepet játszottak Lev Abalkin életében. Stop! Ha most azt mondanák nekem, hogy foglaljam össze röviden Abalkin életrajzának a lényegét, valószínűleg ezt mondanám: szeretett a Nagyfejűekkel dolgozni, a világon a legjobban a Nagyfejűekkel szeretett volna dolgozni, már egészen sikeresen dolgozott a Nagyfejűekkel, de valamiért nem engedték, hogy a Nagyfejűekkel dolgozzon Az ördögbe is, mi a meglepő abban, ha végül is türelmét

veszti, köp az egész C törzsre, a Konbizra, a fegyelemre, köp mindenre, és visszatér a Földre, hogy egyszer és mindenkorra tisztázza, a csuda vigye el, miért nem hagyják, hogy a kedvenc munkájával foglalkozzék; ki az, aki személy szerint zavarja egész életét, akin számon kérheti a dédelgetett terveinek széthullását, a történtek keserű meg nem értését, a határtalanul nehéz és nem szeretett munkára fordított tizenöt évet így hát visszatért! 163 Visszatért, és egyből az én nevembe botlott. És eszébe jutott, hogy lényegében az első munkájánál, amit a Nagyfejűekkel végzett, én voltam a felügyelője, és szerette volna megtudni, nincs-e közöm ahhoz a példátlan esethez, amikor egy embert eltávolítottak a szeretett ügyétől, és megtudta (egy nem túl ravasz módszerrel), hogy nem, nincs hozzá közöm: kiderült, hogy deszantok elhárításával foglalkoztam, és egyáltalán nem volt tudomásom Például így meg lehetne

magyarázni az előbbi beszélgetést. De csak a beszélgetést, és semmi többet. Sem a Trisztán-féle sötét esetet, sem a Maja Glumova-féle sötét esetet; sőt azt sem lehetett ezzel a hipotézissel megmagyarázni, miért kellett Lev Abalkinnak bujkálnia. De az istenit, ha ez a hipotézis sem igaz, akkor Lev Abalkinnak most a Konbizban kellene járkálnia, és jobbra-balra verni megsértőit, mintegy, a művészekéhez hasonló érzékeny idegrendszerű embernek, aki nem tudja magát türtőztetni Mindamellett ebben a hipotézisemben volt valami értelmes, és közben felmerültek bizonyos gyakorlati kérdések is. Úgy döntöttem, hogy felteszem őket Excellence-nak, de előbb telefonálni kellett Szergej Pavlovics Fedoszejevnek. Ránéztem az órára: 21.51 Reméljük, hogy az öreg még nem feküdt le Valóban kiderült, hogy az öreg még nem feküdt le. Némi értetlenséggel, mintha nem ismerné meg, úgy nézett a képernyőről Kammererre, az újságíróra. Kammerer,

az újságíró nem győzött bocsánatot kérni az alkalmatlan telefonhívásért. A bocsánatkérést elfogadták, azonban az értetlenség kifejezése nem tűnt el. - Nekem szó szerint csak egy-két kérdésem van, Szergej Pavlovics - mondta gondterhelten Kammerer, az újságíró. - Hiszen ön találkozott Abalkinnal - Igen. Megadtam neki az ön telefonszámát - Bocsásson meg, Szergej Pavlovics Éppen most telefonált nekem és olyan furcsán beszélgetett velem - Kammerer, az újságíró nehezen találta a szavakat. - Olyan benyomásom támadt Tudom, hogy ez minden jel szerint badarság, de hiszen minden megtörténhet végül is lehet, hogy nem helyesen értette önt Az öreg felfigyelt. - Miről van szó? - kérdezte. - Hiszen ön beszélt rólam Hát a beszélgetésünkről - Természetesen. Nem értem önt. Nem kellett volna elmondanom? - Nem, nem erről van szó. Úgy látszik, félreértette önt Képzelje el, nem láttuk egymást tizenöt éve. És ekkor, alig

köszöntöttük egymást, valamilyen fájdalmas szarkazmussal elkezd dicsérni engem azért Röviden: gyakorlatilag azzal vádol, hogy az ő elsőségére török a Nagyfejűekkel folytatott munkában! Biztosíthatom önt, hogy teljes mértékben alaptalanul Értse meg, hogy ebben a kérdésben csak mint újságíró szerepelek, mint népszerűsítő, és .semmiképpen sem több ennél - Várjon, várjon, fiatalember! - Az öreg felemelte a kezét. - Nyugodjon meg, kérem Természetesen semmi ilyesmit nem mondtam neki. Már egyszerűen csak azért sem, mert nem vagyok jártas ezekben a dolgokban - De talán az is lehet, hogy ön nem elég pontosan fogalmazott - Már megbocsásson, de én semmi ilyesmit nem fogalmaztam meg! Azt mondtam neki, hogy egy bizonyos Kammerer nevű újságíró könyvet ír róla, és hozzám fordult anyagért. Az újságíró telefonszáma ennyi Hívd fel Kész Ez minden, amit mondtam neki. - Nos, akkor nem értem - mondta Kammerer, az újságíró szinte

kétségbeesve. 164 - Eleinte azt gondoltam, hogy valahogy nem jól értette önt, de ha ez nem így van akkor nem tudom Akkor ez valami beteges dolog. Valamilyen mánia Általában ezek a Progresszorok lehet, hogy a munkájukban egészen tisztességesen viselkednek, de a Földön néha teljesen elengedik magukat Az idegeik felmondják a szolgálatot, vagy mi Az öreg összevonta a szemöldökét. - Hát, tudja Végül is nincs kizárva, hogy Ljova valóban nem értett meg egészen jól illetve nem jól hallott A beszélgetésünk rövidre sikerült, siettem, erős szél fújt, nagyon susogtak á fenyők, és csak az utolsó pillanatban jutott ön az eszembe - De nem, semmi ilyesmit nem akarok mondani - vonult vissza Kammerer, az újságíró. - Lehet, hogy éppen én értettem félre Ljovát Tudja, egyébként megrázó volt a külseje Nagyon megváltozott, olyan rosszindulatú lett. Önnek nem tűnt fel, Szergej Pavlovics? Igen, Szergej Pavlovicsnak ez szintén feltűnt. Az

egyszerű lelkű és közlékeny Kammerer újságíró nem túlságosan leplezett sértődésétől késztetve és lökést kapva, lassacskán és nagyon zavarosan, szégyenkezve a tanítványa és saját bizonyos gondolatai miatt, elmondta, hogyan is történt mindez. Körülbelül 17.00-kor Sz P Fedoszejev gliderén elhagyta a Moszkitók nevű majort, és Szverdlovszk felé vette az irányt, ahol egy bizonyos klub bizonyos értekezlete volt megbeszélve. Tizenöt perc múlva egy isten tudja, honnan előkerült glider, amelynek vezetője, mint kiderült, Lev Abalkin volt, szó szerint megtámadta, és egy vad fenyőerdőben leszállásra kényszerítette. A tisztáson, a zúgó fenyők között egy rövid beszélgetés zajlott le, amit Lev Abalkin már ismert séma szerint épített fel. Éppen hogy köszöntötték egymást, Abalkin gyakorlatilag még azt sem engedte, hogy az öreg Tanító kinyissa a száját, nem pazarolta az időt az ölelésre, hanem szarkasztikus

hálálkodással az öregre támadt. Epésen megköszönte a szerencsétlen Szergej Pavlovicsnak azokat a felbecsülhetetlen erőfeszítéseket, amelyeket állítólag azért tett, hogy meggyőzze a felvételizők elosztásáért felelős bizottságot arról, hogy Abalkin maturandust ne a Zoopszichológiai Főiskolára küldjék, ahová a maturandus butaságból és tapasztalatlanságból szeretett volna bejutni, hanem a Progresszor-iskolába; és amely erőfeszítéseket ragyogó siker koronázta, és Lev Abalkin további életét oly felhőtlenné és boldoggá tették. Természetes, hogy a megdöbbent öreg az igazság ilyen aljas elferdítéséért a volt tanítványának lekevert egy pofont. Így kényszerítve őt, hogy illendően meghallgassa és figyeljen rá, nyugodtan megmagyarázta neki, hogy valójában minden fordítva volt. Éppen ő, Sz. P Fedoszejev szemelte ki Lev Abalkint a zoopszichológiára, a Főiskolán már megegyezett vele kapcsolatban, és a bizottságnak

benyújtotta a megfelelő ajánlásokat. Éppen ő, Sz. P Fedoszejev volt az, aki miután megtudta a bizottság szerinte ostoba döntését, szóban és írásban tiltakozott minden fórumon, a területi Oktatási Tanácsig bezárólag. És éppen őt, Sz P Fedoszejevet hívatták be végül az Eurázsiái szektorba, és úgy kiosztották, mint egy kisfiút, azért, hogy nem kellően kvalifikáltan próbálta megcáfolni a felvételizők elosztásáért felelős bizottság döntését. (“Négy szakértő zárójelentését rakták elém, és bebizonyították, mint a kétszer kettőt, hogy egy öreg hülye vagyok, és mint kiderült, doktor Szerafimovicsnak, az elosztásért felelős bizottság elnökének van igaza”) Amint ehhez a ponthoz ért, az öreg elhallgatott. - És ő mit tett? - bátorkodott megkérdezni Kammerer, az újságíró. 165 Az öreg bánatosan harapdálta az ajkát. - Ez a bolondos megcsókolta a kezemet, és a glideréhez rohant. Elhallgattunk. Azután az

öreg hozzátette: - Valamikor ékkor tettem említést önről Őszintén szólva, úgy tűnt, hogy nem figyelt erre Lehet, hogy részletesebben kellett volna beszélnem önről, de mással voltam elfoglalva Valamiért az volt az érzésem, hogy soha többé nem látom Abalkint. 78. június 2 EGY RÖVID BESZÉLGETÉS Excellence otthon volt. Szigorú fekete kimonóban üldögélt az íróasztalánál, és kedvenc időtöltésével foglalkozott: nagyítón nézegetett valamilyen torz, gyűjteménybe való szobrocskát. - Excellence - mondtam -, meg kell tudnom, kapcsolatba lépett-e Lev Abalkin még valakivel a Földön. - Igen - mondta Excellence, és úgy tűnt, érdeklődéssel nézett rám. - Megtudhatom, kivel? - Meg. Velem Torkomon akadt a szó. Excellence várt egy kicsit, majd megparancsolta: - Jelents! Jelentettem. Mindkét beszélgetést: szó szerint, a következtetéseimet röviden, és végül hozzátettem, véleményem szerint várható, hogy Abalkin a közeljövőben

kapcsolatba lép Komovval, Rawlingsonnal, Gorjacsevával és másokkal, akiknek így vagy úgy közük volt a Nagyfejűekkel végzett munkájához. Valamint ezzel a doktor Szerafimoviccsal, az elosztásért felelős bizottság akkori elnökével. Mivel Excellence hallgatott, és nem bólintott, megengedtem magamnak egy kérdést: - Megtudhatnám, hogy miről beszélgetett önnel? Nagyon meglepett, hogy egyáltalán kapcsolatba lépett önnel. - Téged ez meglep Engem is. De semmiféle beszélgetésünk nem volt Ugyanazt a trükköt csinálta, mint veled: nem kapcsolta be a képet. Kigyönyörködte magát bennem, feltehetőleg felismert és kikapcsolódott. - Tulajdonképpen miért gondolja, hogy ő volt? - Mert egy olyan csatornán lépett kapcsolatba velem, amit csak egy ember ismert. - Így lehet, hogy ez az ember - Nem, ez kizárt Ami a hipotézisedre vonatkozik, az nem állja meg a helyét. Lev Abalkinból kiváló rezidens lett, szerette ezt a munkát, és semmi pénzért nem

cserélte volna másra. - Bár az idegrendszer típusa alapján Progresszornak lennie - Ez nem a te hatásköröd - mondta Excellence élesen. - Ne térj el a tárgytól! Munkára fel! Megváltoztatom azt a parancsomat, mely szerint Abalkint meg kell keresni és figyelni kell. Kövesd az útját! Tudni akarom, hol járt, kivel találkozott és miről beszélt - Értettem. És ha mégis ráakadok? - Interjút kérsz tőle a könyvedhez. Azután jelentesz nekem 78. június 2 EGY S MÁS A TITKOKRÓL 23.30 körül gyorsan lezuhanyoztam, benéztem a hálóba, és meggyőződtem róla, hogy Aljona úgy alszik, mint a tej. Ekkor visszatértem a dolgozószobába Úgy döntöttem, hogy Seknnel kezdem. Sekn természetesen nem Föld-lakó és még csak nem is humanoid, ezért minden tapasztalatomra és - dicsekvés nélkül állíthatom minden hozzáértésemre szükség volt az információs csatornák kezelésében, hogy 166 megkapjam azokat az információkat, amiket megkaptam.

Zárójelben jegyzem meg, hogy bolygólakótársaim döntő többségének fogalma sincs a világ ezen nyolcadik (vagy már a kilencedik?) csodájának, a Nagy Bolygószintű Információközpontnak a valódi lehetőségeiről. Teljes mértékben elismerem viszont, hogy minden tapasztalatom és hozzáértésem ellenére még én sem állíthatom, hogy tökéletesen tudom használni kimeríthetetlen memóriáját Tizenegy kérdést tettem fel - mint kiderült, három közülük fölösleges volt -, és végeredményképpen a Nagyfejű Seknről a következő információt kaptam. Mint kiderült, a teljes neve: Sekn-Itrcs. Hetvenöttől a mai napig a Nagyfejűek Népe Állandó Földi Missziójának tagja. A földi adminisztrációval fenntartott kapcsolatok során betöltött funkcióiból ítélve a misszió tolmács referenseként működött, de valódi pozíciója ismeretlen volt, mível a misszió közösségén belüli kapcsolatai a földiek számára hétpecsétes titkok maradtak.

Bizonyos adatokból ítélve, Sekn valami misszión belüli családi sejtfélének volt a vezetője, azonban mind ez idáig nem sikerült kideríteni ennek a sejtnek sem a létszámát, sem az összetételét, habár ezek a tényezők minden jel szerint meglehetősen nagy szerepet játszottak egy sor diplomáciai jellegű, fontos kérdés megoldásánál. Mind Seknről magáról, mind az egész misszióról rengeteg tényszerű adat gyűlt össze. Némelyek megdöbbentőek voltak, de idővel ellentmondásba kerültek az új tényekkel, vagy teljesen megcáfolták azokat a soron következő megfigyelések. Úgy tűnt, xenológiánk hajlott arra, hogy a kezét felemelje (vagy megadóan széttárja: kinek hogy tetszik) ezen rejtély előtt. És sokan, köztiszteletben álló xenológusok is, csatlakoztak Rawlingson véleményéhez, amit tíz éve, egy gyenge pillanatában fejtett ki: “Szerintem egyszerűen a bolondját járatják velünk!” Azonban mindez kevéssé érintett engem.

Csak arra kellett ügyelnem, hogy a jövőben ne felejtsem Rawlingson szavait. A misszió Kanadában, a Telon folyó mentén, a Baker Lake-től északnyugatra terült el. A Nagyfejűek, mint kiderült, a helyváltoztatás teljes szabadságával rendelkeztek, és ezzel nagyon szívesen éltek is, bár a null-T-n kívül semmilyen közlekedési eszközt nem ismertek el. A misszió rezidenciáját szigorúan a Nagyfejűek által rendelkezésre bocsátott tervek alapján emelték, azonban a Nagyfejűek a beköltözés élvezetétől tartózkodtak, inkább saját gyártmányú, föld alatti helyiségekben, vagy egyszerűbben szólva, odúkban helyezkedtek el az épület körül. A telekommunikációt nem sokra tartották, ezért mérnökeink fáradozása hiábavaló volt, amikor olyan videoberendezést konstruáltak, ami alkalmazkodott a hallásukhoz, látásukhoz, és kényelmesen lehetett beállítani. A Nagyfejűek csak a személyes kontaktust ismerték el. Tehát Baker Lake-be kell

repülnöm Miután Seknnel végeztem, úgy döntöttem, hogy mindenesetre megkeresem doktor Szerafimovicsot. Ez minden különösebb nehézség nélkül sikerült, vagyis sikerült róla információt kapnom. Kiderült, hogy tizenkét éve, száztizennyolc éves korában halt meg Valerij Markovics Szerafimovics. A pedagógia doktora, az Eurázsiái Művelődési Tanács állandó tagja, a Pedagógiai Világtanács tagja. Kár Utánanéztem Kornyej Jasmaának. Kornyej Janovics Jasmaa Progresszornak már két éve a Jan Tábora villa volt a címe, tíz kilométerre Antonovtól a Volga menti sztyeppben. Hosszú szolgálati listája volt, amiből kitűnt, hogy egész szakmai tevékenysége a Giganda bolygóhoz kapcsolódott. Nyilvánvalóan jeles gyakorlati szakember és kiváló teoretikus volt a kísérleti történelem területén, de karrierjének minden részlete egy pillanat alatt kirepült a fejemből, amint két, alig feltűnő körülményt felfogtam. 167 Az első: Kornyej

Janovics Jasmaa posztumusz fiúgyermek volt. A második: Kornyej Janovics Jasmaa 38. október 6-án született A különbség közte és Lev Abalkin között mindössze annyi volt, hogy Kornyej Jasmaa szülei nem a Jormala csoport tagjai voltak, hanem a házaspár a Tükör-kísérlet során pusztult el tragikus körülmények között. De hiszen Lev Abalkin titka - ráadásul még egy egyén titka is! Teljesen rossz. Az összes elképzelhető titok között a legködösebb az, amiről maga az egyén sem tudhat A legegyszerűbb példa: az egyén gyógyíthatatlan betegségéről szóló információ. Bonyolultabb példa: egy bűntény titka, amit tájékozatlanságból követnek el, és helyrehozhatatlan következményekkel jár, amint ez a rég múlt időkben történt Oidipusz királlyal Nos igen, Excellence jól választott. Nem szeretem a titkokat A mi időnkben és a mi bolygónkon a titkok - nézetem szerint - valami undoksággal kapcsolatosak. Elismerem, hogy ezek közül sok

titok egészen szenzációs, és képes felrázni a képzeletet, de személyesen nekem mindig kellemetlen volt, ha beavatott voltam, és még kellemetlenebb: ártatlan, kívülálló embereket beavatni. Nálunk, a Konbiz-2-ben a munkatársak többségének ez a véleménye, és valószínűleg éppen ezért az információkiszivárogtatás nagyon ritkán fordul elő. De a titkok iránti utálatom, úgy tűnik, túllépi az átlagnormát Még arra is törekszem, hogy ne használjam az általánosan elfogadott “feltárni a titkot“ kifejezést, hanem általában azt mondom, - hogy “kiásni a titkot”, és asszenizátornak érzem magam, a szó eredeti értelmében. Mint például most is. LEV ABALKIN JELENTÉSÉBŐL A sötétben a város lapossá válik, mint egy régi metszet. Bágyadtan fénylik a penész a fekete ablakmélyedések mélyében, a ritka kis parkokban és a gyepen kicsi, halott szivárványok villognak: ismeretlen, világító virágok bimbói nyíltak ki

éjszakára. A levegő tele van gyenge, de idegesítő illatokkal. A tetők mögül kikúszik és a sugárút fölött függ a növekvő hold: hatalmas, csorba sarló, ami kellemetlen, narancsszínű fénnyel önti el a várost. Seknből ez az égitest valami megmagyarázhatatlan utálatot vált ki. Percenként rosszallóan felnéz rá, és minden alkalommal görcsösen kinyitja és becsukja a száját, mintha az vonyításra késztetné, de ő visszatartja magát. Mindez azért különös, mert szülőbolygóján, a Szarakson az atmoszféra refrakciója miatt nem látni holdat, a földi Hold iránt pedig, mindenesetre amennyire én tudom, mindig közömbös volt. Azután észrevesszük a gyerekeket. Ketten vannak. Kézen fogva, csendesén poroszkálnak a sugárúton, mintha el akarnának bújni az árnyékban. Ugyanoda mennek, ahová mi Seknnel Az öltözékükről ítélve: fiúk. Az egyik magasabb, nyolc év körüli, a másik egészen kicsi, négy-öt éves lehet. Nyilván csak

most fordultak ki valamelyik oldalsó utcácskából, különben már messziről észrevettem volna őket. Már régóta jöhetnek, nem egy órája, nagyon fáradtak, és alig vonszolják magukat A kisebbik már egyáltalán nem megy, inkább kézen fogva az idősebbel huzatja magát. Az idősebb vállán átvetve, egy széles övön egy lapos táska lötyög, a fiú állandóan megigazítja, mivel a térdét veri. A transzlátor száraz, szenvtelen hangon fordít: Elfáradtam, fáj a lábam Menj, mondtam már Menj Rossz ember Te magad vagy a rossz, hülye ember Füles kígyó Te vagy egy ehetetlen patkányfarok“ így. Megálltak A kisebbik kihúzza a 168 kezét az idősebb kezéből, és leül. Az idősebb a gallérjánál fogva felemeli, de a kisebb ismét leül, és akkor az idősebb nyakon vágja. A transzlátorból áradnak a “patkányok”, “kígyók”, “büdös állatok”, szinte az egész fauna. Azután a fiatalabb elkezd hangosan zokogni, a transzlátor pedig

tanácstalanul elhallgat. Itt az ideje beavatkozni - Szervusztok, gyerekek - mondom csak az ajkammal. Egészen szorosan odamentem hozzájuk, de csak most vesznek észre. A fiatalabb azonnal abbahagyja a sírást: tátott szájjal bámul rám. Az idősebb szintén bámul, de ellenségesen, a szemöldöke alól, az ajka pedig szorosan zárva. Leguggolok előtte, és megszólalok: - Ne félj. Jó vagyok Nem foglak bántani Tudom, hogy a linganok nem közvetítik az intonációt, és ezért egyszerű, megnyugtató szavakat keresek. - Levnek hívnak - mondom. - Látom, fáradtak vagytok Akarjátok, hogy segítsek? Az idősebb nem válaszol. Továbbra is igen bizalmatlanul és óvatosan les rám; a fiatalabb hirtelen Sekn iránt kezd érdeklődni, le nem venné róla a tekintetét: látszik, hogy egyszerre szörnyűségesnek és érdekesnek tartja. Sekn a legillendőbb képpel ül oldalt, bozontos fejét félrefordítva. - Elfáradtatok - mondom. - Enni és inni akartok Mindjárt adok valami

finomat És ekkor az idősebb kitör. Ők egyáltalán nem fáradtak el, és nem kell nekik semmi finom. Mindjárt elbánik ezzel a patkányfülű kígyóval, és mennek tovább És ha valaki zavarja őket, az kaphat egy golyót a hasába. Úgy Nagyon jó. Senki nem akarja zavarni őket De hová mennek? Ahová kell, oda mennek. De mégis? Lehet, hogy egy az utunk? Akkor a patkányfülű kígyót vihetnem a nyakamban. Végül is minden rendeződik. Elfogyasztanak négy tábla csokoládét, kiisznak két kulacs ionizátort. A kis szájakba fél-fél tubus gyümölcsmasszát préselnek Figyelmesen megvizsgálják Lev szivárványszínű kezeslábasát, és (rövid, de rendkívül heves vita után) egyszer (de csak egyszer!) megsimogathatják Seknet (semmi esetre sem a fejét, csak a hátát). A fedélzeten, Wonderhouse-nál mindannyian zokognak a meghatottságtól, és erős selypítés hallható. A továbbiakban a következők derülnek ki. A gyerekek testvérek, az idősebbet

Iadrudannak, a fiatalabbat Pritulatannak hívják. Elég messze laktak innen az édesapjukkal (hogy pontosan hol, azt nem sikerült kideríteni), egy nagy, fehér házban, az udvarán úszómedencével. Nemrég még két nagynéni és még egy testvér - a legidősebb tizennyolc éves volt - élt velük, de mind meghaltak. Ezután az édesapa soha nem vitte őket magával élelmiszerért, egyedül kezdett járni, korábban az egész család együtt ment. Körös-körül sok az élelmiszer: itt is, ott is és amott is (pontosan nem sikerül kideríteni). Az édesapa minden alkalommal, amikor egyedül távozott, megparancsolta: ha estig nem tér vissza, fogni kell a Könyvet, ki kell menni erre a sugárútra, és menni kell csak előre egy szép üvegházig, amelyik a sötétben világít. De nem kell bemenni ebbe az épületbe: le kell ülni előtte, és várni, amíg emberek jönnek, és elviszik őket oda, ahol az édesapa, az édesanya és mindannyian lesznek. Miért éjjel? Azért,

mert éjjel nincsenek rossz emberek az utcákon. Azok csak nappal vannak Nem, sohasem láttuk őket, de sokszor hallottuk, ahogy csilingelnek kis csengettyűkkel, dalokat játszanak, és csalogatnak minket a házból. Akkor édesapa és a legidősebb bátyánk előkapták a puskájukat, és hasba lőtték őket Nem, senki mást nem ismernek, és nem 169 láttak. Igaz, valamikor régen valamilyen puskás emberek jöttek a házukba, és egész nap vitatkoztak az édesapával és a legidősebb báttyal, azután pedig az édesanya és a két nagynéni is beavatkozott. Mindannyian hangosan kiabáltak, de édesapa természetesen mindenkit meggyőzött; ezek az emberek elmentek, és soha többé nem jöttek vissza - A kis Pritulatan azonnal elalszik, amint a hátamra veszem, Iadrudan ellenkezőleg, visszautasít minden segítséget. Csak annyit engedett meg nekem, hogy szorosabban rögzítsem táskáját a Könyvvel, és most zsebre dugott kézzel jön mellettem. Sekn elöl szalad, nem

vesz részt a beszélgetésben. Egész tartásával demonstrálja teljes közömbösségét a történtekkel szemben, de valójában ugyanúgy, mint mindannyiunkat, őt is felajzotta az a nyilvánvaló feltételezés, hogy a fiúk célja - egy bizonyos világító épület éppen az a bizonyos Folt-96 objektum. Mi van a Könyvbe írva, azt Iadrudan nem tudja elmondani. Ebbe a Könyvbe az összes felnőtt mindennap mindent beírt, ami történt. Miképpen csípte meg Pritulatant a mérges hangya. Hogyan kezdett elfolyni a víz az úszómedencéből, de édesapa megállította. Hogyan halt meg a nagynéni: éppen egy konzervdobozt nyitott ki, az édesanya nézi, a nagynéni meg már halott Iadrudan nem olvasta ezt a Könyvet, rosszul tud olvasni és nem is szeret, nem tehetséges. Például Pritulatan nagyon jó képességű, de még kicsi, és nem ért semmit. Nem, sohasem unatkoztak Miféle unalomról lehet szó egy ötszázhét szobás házban? Ahol minden szoba tele van mindenféle

furcsa dologgal, olyanokkal is, amelyekről még édesapa sem tudott semmit sem mondani, miért vannak és mi célból. Csak éppen puskát nem találtak ott egyetlenegyet sem A puska most ritkaság Lehet, hogy a szomszéd házban találtak volna puskát, de édesapa nem engedte, hogy lövöldözzenek. Azt mondta, hogy nincs rá szükségünk Majd ha elmegyünk a világító házhoz, és a jó emberek, akik fogadnak ott minket, elvisznek a mamánkhoz, nos, ott annyit fogunk lövöldözni, amennyit akarunk Vagy talán te viszel el minket a mamához? Akkor miért nincsen puskád? Te jó ember vagy, de nincs puskád, édesapa meg azt mondta, hogy a jó emberek puskával járnak - Nem - mondom. - Nem tudlak elvinni téged a mamához Idegen vagyok itt, magam is szeretnék jó emberekkel találkozni. - Kár - mondja Iadrudan. Kiérünk egy térre. A Folt-96 objektum közelről egy gigantikus, régi, kék kristályból készült ékszerdobozra emlékeztet a maga barbár fenségességében,

és csillog-villog a végtelen sok drágakövével és ékkövével. Egyenletes, kékesfehér fény szűrődik ki belülről, megvilágítva a repedezett, fekete tüskés gazzal benőtt aszfaltot és a teret körbefogó Halott házak homlokzatát. Ennek a csodálatos épületnek a falai átlátszóak, belül pedig csillog és összefolyik a piros, az arany, a zöld, a sárga vidám káosza, úgyhogy egyből nem is veszed észre a kapu nagyságú, barátságosan kitárt bejáratot, amihez néhány alacsony, sima lépcsőfok vezet. - Játékok! - suttogja áhítatosan Pritulatan, és fészkelődni kezd, miközben , mászik le rólam. Csak most értem meg, hogy az ékszerdobozt egyáltalán nem drágakövek töltik meg, hanem sokszínű játékok, száz és ezernyi sokszínű, rendkívül ízléstelen játék: esetlenül nagy, harsányan bemázolt babák, torz faautók és valamilyen sokszínű apróság hatalmas tömege, de ilyen távolságból nem lehet kitalálni, micsoda. A kicsi,

tehetséges Pritulatan azonnal nyafogni kezd és kunyerálni, hogy mindannyian menjünk be ebbe a varázsos házba, az nem baj, hogy a papa nem engedte, csak egy percre megyünk be, elvesszük azt a teherautót, aztán rögtön várni kezdjük a jó embereket 170 Iadrudan megpróbál közbevágni, először szóban, majd amikor ez nem segít, akkor megtekerve a fülét, a nyafogás ekkor elveszti tagoltságát. A transzlátor szenvtelenül kiszór a környező térbe egy egész zsák “patkányfülű kígyót”, izgatottan zajong Wonderhouse fedélzete, azt követelik, hogy nyugtassam meg és csillapítsam le őket, amikor egyszerre mindenki, a tehetséges Pritulatant is beleértve, elhallgat. A legközelebbi saroknál feltűnik az előbbi bennszülött, kezében puskával. Puhán és halkan lépdel a kék fényfoltokon, kezét a mellén keresztbe lógó puskán nyugtatja, egyenesen a gyerekekhez megy. Ránk Seknnel még csak nem is néz Erősen megfogja az elcsendesedett

Pritulatan bal kezét, a mosolygó Iadrudannak pedig a jobbat, és elviszi őket a téren keresztül, egyenesen a fénylő épülethez: a mamához, a papához, a határtalan lehetőségekhez, ahol annyit lehet lőni, amennyit csak akarsz. Utánuk nézek. Mintha minden úgy menne, ahogy mennie kell, de ugyanakkor valami apróság, valami jelentéktelen csekélység elrontja az egész képet. Egy csepp üröm - Felismerted? - kérdezi Sekn. - Pontosan mit? - válaszolok idegesen, mivel sehogyan sem tudok megszabadulni ettől a láthatatlan porszemtől, ami elrontja az egész látványt. Oltsd el ebben az épületben a fényt, és lőj tízszer az ágyúból Alig hallom őt. Egyszerre mindent megértek erről a porszemről A bennszülött távolodik, a gyerekeket kézen fogva vezeti, és látom, ahogy a puska a lépések ütemére úgy imbolyog a mellén, mint egy inga: balról jobbra, jobbról balra A puska nem imbolyoghat így. Nem himbálózhat ide-oda egy nehéz ismétlőpuska, aminek

a súlya legalább fél pud. így csak egy játékpuska himbálózhat: fából, műanyagból készült Ennek a “jó embernek“ nem valódi a puskája Nincs időm mindent végiggondolni. Játékpuska a bennszülöttnél A bennszülöttek mesterlövész módra lőnek. Lehet, hogy ez a játékpuska ebből a játékpavilonból való Oltsd el ebben a pavilonban a fényt, és lődd le ágyúval De hisz ez egy ugyanolyan pavilon Nem, semmit sem tudtam végiggondolni. Balról hullanak a téglák, recsegve omlik a járdára egy fakeret. A saroktól számított harmadik hatemeletes ház torz homlokzatán, felülről lefelé, rézsútosan, a fekete ablaknyílásokon keresztül széles, sárga árnyék kúszik: olyan könnyen, olyan súlytalanul kúszik, hihetetlen, hogy utána letörnek a homlokzatról a vakolatdarabok és a téglatöredékek. Wonderhouse valamit kiabál, a téren szörnyű hangon gyerekek visítanak, az árnyék már az aszfalton van: ugyanolyan súlytalan, félig áttetsző,

hatalmas. A sok tucat láb őrült mozgása csaknem összefolyik, és ebben a villogásban hosszú, ízeit test sötétlik, felpuffad és leapad, maga előtt hordja a magasra emelt fogóollóit, amelyeken mozdulatlan fényfolt terpeszkedik A scorcherem magától kerül a kezembe. Automatikus távolságmérővé válók, aki csak azzal van elfoglalva, hogy felmérje a rákpók és a téren keresztülrohanó gyermekalakok közötti távolságot. (Ott van még a bennszülött a hamis puskával, ő is teljes erejéből fut, kicsit lemaradva a gyerekek mögött, de rá nem figyelek.) A távolság rohamosan csökken, minden teljesen világos, §s amikor a rákpók megjelenik a nézőkémben, lövök. Ebben a pillanatban húsz méterre van tőlem. Nem túl gyakran volt alkalmam, hogy a scorcherből lőjek, ezért megdöbbent az eredmény. A vöröseslila fellobbanástól egy pillanatra elvakulok, de még meglátom, hogy a rákpók szinte szétrobban. Azonnal Teljes egészében: az ollóitól

a hátsó lába utolsó ízéig. Mint egy túlhevült gőzkazán Rövid mennydörgés hallatszik, a visszhang visszaverődik és végighömpölyög a téren, a szörny helyén pedig feldagad egy tömör, kinézésre valami szilárd, fehér párafelhő. 171 Mindennek vége. A pára felhője csöndes sziszegéssel szétkúszik, a pánikszerű kiáltások és a dobogás elhalkulnak a sötét mellékutca mélyén, a pavilon drága ékszerdoboza, mintha semmi sem történt volna, a korábbi barbár fenségességével csillogvillog a tér közepén - Az ördög tudja, milyen különös rondaság - mormogom. - Honnan kerültek ide: száz parsecre a Pandorától? És te megint nem érzékelted? Seknnek nincs ideje válaszolni. Puskalövés csattan, visszhangozva hömpölyög végig a téren, rögtön utána a második. Valahol egészen közel Mintha a sarok mögött Világos, abból a mellékutcából, ahová mindannyian befutottak - Sekn, maradj baloldalt, ne dugd ki a fejed - vezénylem

futás közben. Nem értem, mi történik ott, a mellékutcában. Minden jel szerint még egy rákpók támadt rá a gyerekekre Tehát a puska mégsem játékszer? És ekkor a mellékutca sötétjéből hárman kilépnek, és az utunkat elzárva megállnak. És ketten közülük valódi ismétlőpuskával vannak felfegyverkezve, a két cső pedig egyenesen rám irányul. Minden nagyon jól látszik a kékesfehér fényben: magas, ősz öregember szürke egyenruhában, amin ragyognak a gombok; két oldalán és egy csöppet hátrébb: két erős fiatalember felhúzott puskával, szintén szürke egyenruhában, övükön patrontáskás szíj. - Nagyon veszélyes - kattogja Sekn a Nagyfejűek nyelvén. - Ismétlem: nagyon! Odébb megyek egy lépést, és bizonyos erőfeszítéssel kényszerítem magam, hogy elrejtsem a scorcheremet a tokjába. Megállók az öreg előtt, és megkérdezem: - Mi van a gyerekekkel? A puskák torkolata pontosan a hasamra irányul. A pocakomra A srácok arca

komor és tökéletesen részvétlen. - A gyerekekkel minden rendben - válaszol az öreg. A szeme világos, és mintha még vidám is lenne. Az arcán nincs az a súlyos komorság, mint a felfegyverzett srácokén. Egy öregember szokványos, ráncos arca, ami még bizonyos méltóságnak sincs híjával. Mellesleg lehetséges, hogy mindezt csak én képzelem, lehetséges, hogy mindössze arról van szó: puska helyett egy csillogó, lakkozott sétapálcát tart a kezében, amivel könnyedén és ő hanyagul ütögeti magas csizmájának a szárát. - Kire lőttek? - kérdezem. - Egy rossz emberre - fordítja a transzlátor a választ. - Önök valószínűleg azok a bizonyos jó emberek puskával? - kérdezem. Az öreg felvonja a szemöldökét. - Jó emberek? Mit jelent ez? Elmagyarázom néki, amit Iadrudan nekem magyarázott. Az öreg bólogat - Értem. Igen, mi vagyunk azok a bizonyos jó emberek - Végigmér tetőtől talpig Amint látom, jól mennek a dolgaik Fordítógép a

háta mögött Valaha nekünk is voltak ilyenek, de hatalmasak, egész szobányiak És ilyen kézifegyverünk egyáltalán sohasem volt. Ügyesen elintézte ezt a rossz embert! Mintha ágyúból lőtt volna Régen érkeztek? - Tegnap - mondom. - Nekünk pedig nem sikerült beállítanunk a repülőgépeinket. Nem volt, aki beállítsa Ismét nyíltan végigmért - Igen, önök ügyesek Nálunk pedig, ahogy látja, teljes pusztulás Önöknek hogyan sikerült? Védekeztek? Vagy találtak valamilyen eszközt? - A pusztulás önöknél valóban teljes - mondom óvatosan. - Egy egész napja itt vagyok, és ennek ellenére nem értek semmit 172 Világos, hogy összekever valakivel. Az elején ez még hasznos is lehet Csak óvatosan kell, nagyon óvatosan - Tudom, hogy semmit sem ért - mondja az öreg. - És ez nem is túlzottan különös Önöknél valóban nem volt semmi ilyesmi? - Nem - válaszolok. - Nálunk ilyen nem volt Az öreg hirtelen egy hosszú mondatban tör ki, amire a

transzlátor azonnal reagál: “A nyelv nem kódolható.” - Nem értem - mondom. - Nem érti Nekem úgy tűnt, hogy elég jól beszélem a Hegyentúliak nyelvét. - Nem onnan jöttem - ellenkezem. - És sohasem voltam ott - Honnan jött? Döntök. - Ez most nem fontos - mondom. - Nem fogunk rólunk beszélni Nálunk minden rendben van. Nincs szükségünk segítségre Önökről fogunk beszélgetni Keveset értettem meg, de egy dolog nyilvánvaló: szükségük van a segítségre. Pontosan milyenre? Mire van elsősorban szükség? Egyáltalán mi történik most önöknél? Ez az, amiről most beszélgetni fogunk. És üljünk le, egész nap talpon voltam Van olyan hely önöknél, ahol le lehetne ülni, és nyugodtan lehetne beszélgetni? Egy ideig csöndben pásztázza tekintetével az arcomat. - Nem akarja megmondani, honnan jött - jelenti ki végre. - Nos rendben, ez az ön joga. Ön az erősebb Csak ez butaság, így is tudom: ön az Északi Szigetvilágból jött Csak azért

nem bántották, mert nem vették észre. Az önök szerencséje De szeretném megkérdezni, hol voltak önök a legutóbbi negyven évben, amíg minket itt elevenen elrohasztottak? Elégedetten éldegéltek, hogy legyenek átkozottak! - Nemcsak önökre zúdult a baj - ellenkezem teljesen őszintén. - Most a sor elért önökig. - Nagyon örülünk - mondja. - Menjünk, üljünk le és beszélgessünk Bemegyünk a szemközti házba, felmegyünk az első emeletre, és egy piszkos szobába jutunk, ahol csak a következő dolgok találhatók: középen egy asztal, egy hatalmas dívány a falnál, no meg két zsámoly az ablaknál. Az ablakok a térre néznek, és a szobát a pavilon kékesfehér fénye világítja meg. A díványon valaki alszik, fejét egy fényes esőköpenybe burkolva. Az asztalon konzervdobozok és egy hatalmas fémkulacs Alig lépünk be a szobába, az öreg elkezd rendet csinálni. Felkelti az alvót, és elkergeti valahová a házból. Az egyik mogorva fickó

parancsot kap az őrködésre, és helyet foglal az ablak melletti zsámolyon, ahol aztán egész idő alatt ül, és le nem veszi szemét a térről A másik mogorva fickó nekilát, hogy kinyissa a konzervdobozokat, azután megáll az ajtóban, és nekitámaszkodik a szemöldökfának. Felajánlják, hogy üljek a díványra, majd odatolják hozzám az asztalt, és körülbástyáznak konzervdobozokkal. Kiderült, hogy a kulacsban közönséges víz van, elég tiszta, bár vas ízű. Seknről sem feledkeztek meg A díványról elkergetett katona egy nyitott konzervdobozt helyez elébe a földre. Sekn nem tiltakozik Igaz, nem eszik konzervet, hanem odamegy az ajtóhoz, és elővigyázatosan elhelyezkedik az őr mellett. Eközben igyekvőén vakarózik, fújtat és nyalakodik, minden erejéből közönséges kutyának tetteti magát. Közben az öreg elveszi a másik zsámolyt, leül velem szemben, és elkezdődnek a tárgyalások. 173 Mindenekelőtt az öreg bemutatkozik.

Magától értetődik, hogy hattauch, és nem egyszerűen csak hattauch, hanem i-hattauch-okambomon, amit úgy lehet fordítani, hogy “az egész terület és a hozzá tartozó kerületek feje”. Uralma alá tartozik az egész város, a kikötő és tucatnyi törzs, akik ötven kilométeres körzetben élnek. Hogy mi történik ezen a körzeten kívül, azt nem nagyon tudja, de feltételezi, hogy körülbelül ugyanez. Területének lakossága jelenleg nem haladja meg az ötezer embert. Sem ipar, sem valamelyest helyesen szervezett mezőgazdaság a területen nincs. Igaz, van egy laboratórium a külvárosban. Jó laboratórium, a maga idejében az egyik legjobb volt a világon, mind a mai napig maga Draudan irányítja (“különös, hogy sohasem hallott róla neki is szerencséje volt: hosszú életűnek bizonyult, mint én”), de semmit sem értek el ott a negyven év alatt. És láthatólag már nem is érnek el - Éppen ezért - fejezi be az öreg - ne kerülgessük a forró

kását, és ne alkudozzunk. Csak egy feltételem van: ha gyógyítani kell, akkor mindenkit. Kivétel nélkül Ha ez a feltétel megfelel önnek, akkor a többit maga szabhatja meg. Bármilyet Fenntartás nélkül elfogadom. Ha nem: jobb, ha nem ütik bele az orrukat a dolgainkba Mi természetesen mindannyian elpusztulunk, de önöknek sem lesz nyugtuk, amíg egy is él közülünk. Hallgatok. Egyre csak várom, hogy a törzs valamit súg nekem Legalább valamit! De ők, úgy tűnik, szintén semmit sem értenek. - Szeretném emlékeztetni - mondom végül -, hogy továbbra sem értek semmit a dolgaikból. - Akkor kérdezzen - mondja az öreg élesen. - Azt mondta: gyógyítani. Járvány van önöknél? Az öreg arca megkövül. Sokáig néz a szemembe, majd fáradtan az asztalra 85 könyököl, és ujjaival homlokát dörzsöli. - Hiszen figyelmeztettem: nem kell kerülgetni a forró kását. Nem akarunk alkudozni Mondja meg világosan és egyszerűen: van önöknek általános

gyógyszerük? Ha van, diktálják a feltételeket. Ha nincs, nincs miről beszélgetnünk - Így nem mozdulunk ki a holtpontról - mondom. - Induljunk ki abból, hogy abszolút semmit sem tudok önökről. Mondjuk, átaludtam ezt a negyven évet Nem tudom, milyen betegségük van, nem tudom, milyen orvosságra van szükségük - Az Invázióról sem tud semmit? - kérdezi az öreg csukott szemmel. - Szinte semmit. - Általános Elüldözésről sem tud semmit? - Szinte semmit. Tudom, hogy mind elmentek Tudom, hogy ebbe beleavatkoztak az űrből érkezett jövevények. Semmi mást - Jo-va-vé-nyok az ör-ből - ismétli nehézkesen az öreg oroszul. - Emberek a Holdról Emberek az égből - mondom. Kivillantja sárga, erős fogait. - Sem az égből, sem a Holdról. A föld alól! - mondja - Tehát valamit mégis tud - Átmentem a városon. És sok mindent láttám - És önöknél semmi nem volt? Egyáltalán? - Semmi ehhez hasonló nem volt - mondom határozottan. - És maguk semmit

sem vettek észre? Nem vették észre az emberiség pusztulását? Hagyja abba a hazudozást! Mit akar elérni ezzel a hazudozással? “Lev! - sistereg Komov hangja a sisakom alatt. - Add elő a Kretén változatot!” Alárendelt személy vagyok - jelentem ki szigorúan - Csak azt tudom, amit tudhatok! 174 Csak azt csinálom, amit parancsolnak! Ha azt parancsolják, hogy hazudjak, akkor hazudni fogok, de most nincs ilyen parancsom. - És milyen parancsa van? - Felderítést végezni az ön körzetében, és minden körülményről jelentést tenni. - Micsoda ostobaság! - mondja fáradt utálattal az öreg. - Nos, jól van Legyen az ön akarata szerint. Önnek valamiért az kell, hogy elmeséljem a közismert dolgokat Rendben. Figyeljen Kiderült, hogy mindenért egy undorító, nem emberi faj a felelős, amely elszaporodott a bolygó mélyében. Négy évtizeddel ezelőtt ez a faj inváziót hajtott végre a helyi emberiség ellen. Az invázió egy soha nem látott járvánnyal

kezdődött, amit a nem emberek az egész bolygóra egyszerre zúdítottak. A járvány kórokozóját mind a mai napig nem sikerült felfedezni. A betegség így nézett ki: tizenkét éves kortól kezdve a teljesen normális gyerekek elkezdtek rohamosan öregedni. Az emberi szervezet fejlődési üteme a kritikus életkor elérésekor mértani haladvány szerint kezdett növekedni. A tizenhat éves fiúk és lányok negyvennek néztek ki, tizennyolc éves korban pedig kezdődött az öregkor, a húszéves kort csak kevesek élték túl. A járvány három évig tombolt, ezután a gonosz emberek először jelezték létezésüket. Felajánlották az összes kormánynak, hogy szervezzék meg a lakosság átdobását a “szomszéd világba“, vagyis magukhoz a föld mélyébe. Megígérték, hogy ott, a szomszéd világban, a járvány magától megszűnik, és akkor millió és millió ijedt ember rohant a speciális aknákba, ahonnan persze mind a mai napig senki sem tért vissza,

így halt ki negyven évvel ezelőtt a helyi civilizáció. Természetesen nem mindenki hitt, és nem mindenki ijedt meg. Egész családok és családcsoportok, egész vallási közösségek maradtak. A járvány szörnyű körülményei között folytatták reménytelen harcukat a létért és a jogért, hogy úgy éljenek, mint elődeik. Azonban a nem emberek az előző népességnek még ezt a nyomorúságos százalékát sem hagyták nyugton. Valóságos vadászatot indítottak a gyerekek, az emberiség utolsó reménységei ellen. Elárasztották a bolygót “rossz emberekkel“ Először ezek álemberek voltak, akik vidám, kifestett bácsikáknak álcázva, harangokkal csilingeltek, és vidám dalokat játszottak. A buta kisgyerekek örömmel mentek utánuk, és örökre eltűntek a borostyán “poharakban”. Ugyanakkor a fontosabb tereken megjelentek az ilyen éjszaka csillogó játékboltok: a kisgyerek bement oda, és nyomtalanul eltűnt. - Mindent megtettünk, amit

tudtunk. Felfegyverkeztünk: az elhagyott arzenálok tele voltak fegyverrel. Megtanítottuk a gyerekeket, hogy féljenek a “rossz emberektől”, majd pedig semmisítsék meg őket puskával. Szétromboltuk a kabinokat, és szétlőttük a játékboltokat, amíg meg nem értettük, hogy okosabb őröket állítani melléjük, és elkapni az óvatlan gyerekeket a küszöbnél. De ez csak a kezdet volt A nem emberek fáradhatatlan ötletességgel hozták elő a gyerekvadászok újabb és újabb típusait. Megjelentek a “szörnyek” Csaknem lehetetlen eltalálni egy olyat, amikor éppen rátámad a gyerekre. Megjelentek a hatalmas, színes lepkék: ráestek a gyerekre, beburkolták a szárnyukba, és eltűntek vele együtt. Ezeket a lepkéket egyáltalán nem fogja a golyó. Végül a legutolsó újdonság: megjelentek a közönséges harcostól megkülönböztethetetlen bitangok. Ezek egyszerűen kézen fogják a mit sem sejtő gyereket, és elviszik magukkal. Némelyek közülük

még beszélni is tudnak Pontosan tudjuk, hogy gyakorlatilag nincs esélyünk a túlélésre. A járvány nem csitul, pedig az elején ebben reménykedtünk. Százezer emberből csak egy nem fertőződik meg Például én, Draduan és még egy fiú: a szemem láttára nőtt fel, tizennyolc éves, és 175 tizennyolcnak néz is ki Ha ön nem tudta mindezt, akkor tudja meg. Ha tudta, akkor vegye figyelembe, hogy pontosan ismerjük a helyzetünket. És készek vagyunk beleegyezni bármely feltételükbe: készek vagyunk önöknek dolgozni, készek vagyunk alárendelni magunkat Minden feltételre, egy kivételével: ha gyógyítanak, akkor mindenkit. Semmiféle elitre, semmiféle kiválasztottakra nincs szükség! Az öreg elhallgat, odanyúl a vizesbögréhez, és mohón iszik. Az ajtónál álló katona egyik lábáról a másikra áll, és tenyerével eltakarva a száját ásít. Látszatra huszonöt éves És valójában? Tizenhárom? Tizenöt? Kamasz Mozdulatlanul ülök,

igyekszem megőrizni kőkemény arckifejezésemet. Tudat alatt valami hasonlót vártam, de az, amit a szemtanútól és szenvedőtől hallottam, sehogyan sem fér a fejembe. Az öreg által elmondott tények nem váltanak ki kételkedést belőlem, de mindez, mint az álomban: minden elem külön-külön értelmes, de az egész együtt tökéletesen ostobának hat. Lehetséges, hogy a vérembe ivódott egyfajta előítélet a Vándorokról, amit a Földön fenntartás nélkül elfogadnak? - Honnan tudja, hogy ők: “nem emberek”? - kérdezem. - Látta őket? Ön személyesen! Az öreg nyög. Szörnyű lesz az arca - Értelmetlen életem felét odaadnám, hogy legalább egyet lássak magam előtt - szól rekedten. - Ezekkel a kezekkel Magam De természetesen nem láttam őket Túlságosan óvatosak és gyávák Igen, feltehetőleg senki sem látta őket, kivéve negyven évvel ezelőtt ezeket az átkozott árulókat a kormányból A szóbeszéd szerint egyáltalán nincs formájuk,

mint a víznek vagy mondjuk a párának - Akkor érthetetlen - mondom. - Miért kell alaktalan lényeknek néhány milliárd embert becsalni magukhoz a föld alá? - Legyen átkozott! - mondja az öreg felemelve a hangját. - Hiszen ezek NEM EMBEREK! Hogyan tudjuk mi önnel eldönteni, mi kell a nem embereknek? Lehet, hogy rabszolgák. Lehet, hogy élelem De lehet, hogy építőanyag a férgeikhez Mi a különbség? Szétrombolták a világunkat! És most sem hagynak békét, irtanak, mint a patkányokat És ekkor az arca hirtelen eltorzult. Korához képest elképesztő fürgeséggel hátraugrik az ellenkező falhoz, miközben zajosan fellöki a zsámolyt. Még pislogni sem tudok, és ő már mindkét kezével egy hagy, nikkelezett revolvert tart egyenesen rám. Az álmos őrök felébredtek, és hirtelen gyerekessé vált arcukon a hitetlenkedés és a szörnyülködés ugyanolyan kifejezésével le nem véve rólam a tekintetüket, összevissza hadonásznak maguk körül, hogy

megtalálják az ismétlőpuskájukat. - Mi történt? - kérdezem, és igyekszem meg sem moccanni. A nikkelezett cső remeg, az őrök végre kitapogatták a fegyverüket, egyszerre csattannak a závárzatok. - Az az ostoba ruhád mégis működésbe lépett - suttogja Sekn a saját nyelvén. - Szinte nem vagy látható. Csak az arcod Nincsen formád, akárcsak a víznek vagy a párának. Mellesleg az öreg meggondolta magát, nem akar lőni Vagy mégis eltüntessem? - Nem kell - mondom oroszul. Az öreg végre hallatja a hangját. Fehérebb a falnál, és dadogva beszél, de természetesen nem a félelemtől, hanem a gyűlölettől. Azért kemény öregember - Átkozott föld alatti lidérc - mondja. - Tedd a kezed az asztalra! A balt a jobbra! Úgy - Ez félreértés - mondom mérgesen. - Nem vagyok lidérc Speciális ruhám van Láthatatlanná tud tenni, de rosszul működik 176 - Aha, ruha? - jelenti ki gúnyosan az öreg. - Az Északi Szigetvilágban megtanultak

láthatatlanná tévő ruhákat csinálni! - Az Északi Szigetvilágban nagyon sok mindent megtanultak csinálni - mondom. Rejtse el, kérem, a fegyverét, és tisztázzunk mindent nyugodtan - Ostoba vagy - mondja az öreg. - Legalább a térképünk megtekintésére szakítottál volna időt. Nincs semmiféle Északi Szigetvilág Rögtön átláttam rajtad, csak sehogyan sem tudtam elhinni ekkora arcátlanságot - Valóban nem megalázó neked? - ropogtatja Sekn. - Te vállald az öreget, én meg a két fiatalt - Lődd le a kutyát! - parancsolja az öreg az őrnek, anélkül hogy levenné rólam a tekintetét. - Majd megmutatom én neked a “kutyát”! - mondja Sekn, a legtisztább helyi tájszólásban. - Öreg, fecsegő kecske! A fiúk idegei ekkor felmondják a szolgálatot, és elkezdődik a tüzelés 78. június 3 ISMÉT MAJA GLUMOVA Erősen túlhangosítottam a videofont. A készülék melodikusán felüvöltött a fülem mellett, mint az ismeretlen rövidnadrágos, mikor

Mrs. Nicklebynél az udvarlás tetőpontjára ért Bombaként ugrottam ki a fotelból, és röptében megnyomtam a vétel gombját Excellence telefonált. 7 óra 03 perc volt - Elég az alvásból - mondta elég kedélyesen. - A te korodban én nem szoktam aludni Érdekes, meddig kell még hallgatnom tőle az éveimről szóló szöveget? Már negyvenöt vagyok Sőt, az én koromban ő éppen hogy aludt. És most sincs ellenére az alvás - Nem is aludtam - hazudtam. - Annál jobb - mondta. - Tehát azonnal munkához láthatsz Találd meg ezt a Glumovát. Tisztázd vele a következőt: találkozott-e Abalkinnal tegnap óta? Beszélt-e Abalkin vele az ő munkájáról? Ha beszélt, akkor mi érdekelte pontosan? Nem fejezte-e ki óhaját, hogy bemegy hozzá a múzeumba? Ez minden. Se több, se kevesebb Válaszolok erre a kódmondatra: - Tisztázni Glumovával, találkozott-e vele még egyszer, folyt-e beszélgetés a munkáról, ha igen, akkor mi érdekelte, nem fejezte-e ki óhaját,

hogy meglátogatja a múzeumot. - Így. Javasoltad, hogy változzon a legenda Nem ellenzem A Konbiz keresi Abalkin Progresszort, hogy felvilágosítást kapjon tőle egy bizonyos balesetre vonatkozóan. A nyomozás a magántitokkal kapcsolatos, és ezért titkosan folyik. Nem ellenzem Kérdés van? - Szeretném tudni, hogy kerül ide a múzeum - mormogtam szinte magamban. - Mondtál valamit? - érdeklődött Excellence. - Tegyük fel, hogy nem beszélgettek erről az átkozott múzeumról. Ebben az esetben megpróbálhatom kideríteni, hogy mégis mi történt közöttük az első találkozás alkalmával? - Fontos ez neked? - És önnek? - Nekem: nem. - Nagyon különös - mondtam, és oldalra pillantottam. - Tudjuk, mit akart kideríteni Abalkin nálam. Tudjuk, mit akart kideríteni Fedoszejevnél De fogalmunk sincs, hogy mit ért el Glumovánál Excellence így szólt: 177 - Jó. Derítsd ki De csak úgy, hogy ez ne zavarja a fő kérdések kiderítését És ne felejtsd el

felvenni a rádiókarkötőt. Vedd csak fel most, hogy lássam Sóhajtva kivettem az asztalfiókból a karkötőt, és rákapcsoltam a bal csuklómra. A karkötő szorított. - Így ni - mondta Excellence, és kikapcsolt. Elindultam zuhanyozni. A konyhából dübörgés és csörömpölés hallatszott: Aljona a szemétgyűjtővel mesterkedett. Kávéillat terjengett Lezuhanyoztam és megreggeliztünk Aljona a köpenyemben velem szemben üldögélt, és egy kínai halványra hasonlított. Kijelentette, ma előadást kell tartania, és felajánlotta, a gyakorlás kedvéért fennhangon felolvassa nekem. Kitértem előle, a körülményekre hivatkozva Ismét? - kérdezte együttérzően, ugyanakkor agresszívan Ismét - ismertem be, nem minden kihívás nélkül Átkozottak - mondta Nem vitatom - mondtam Sokáig tart? - kérdezte Még három napom van a határidőből - mondtam, ÉS ha nem sikerül? - kérdezte. Akkor mindennek vége mondtam Futólag rám nézett, és megértettem, hogy

ismét mindenféle szörnyűségeket képzel el magában. Halálos unalom, mondtam, elegem van Letudom ezt az ügyet, és elmegyünk valahová messzebbre. Nem tudok - mondta szomorúan Te tán nem unod? kérdeztem Hisz semmiségekkel foglalkoztok így kell vele bánni Azonnal megdühödött, és elkezdte bizonygatni, hogy nem semmiségekkel foglalkozik, hanem pokolian érdekes és fontos dolgokkal. Végül is megegyeztünk, hogy egy hónap múlva elutazunk Novaja Zemljára. Ez most olyan divatos Visszamentem a dolgozószobába, és le sem ülve, feltárcsáztam Glumova otthoni számát. Senki sem válaszolt 7 óra 51 volt Világos, napos reggel Ilyen időben csak a mi Elefántunk tud nyolc óráig aludni. Maja Glumova valószínűleg már elindult dolgozni, a szeplős Tojvo pedig visszatért az internátusba. Felvázoltam a mai napirendemet. Kanadában most késő este van Amennyire tudom, a Nagyfejűek döntő részben éjszakai életmódot folytatnak, ezért semmi baj nem történik,

ha három-négy óra múlva indulok oda Apropó, hogy állunk ma a null-T-vel? Felhívtam a tudakozót. A null-transzportáló reggel négytől ismét normálisan működik Ily módon ma eljutok Seknhez és Kornyej Jasmaához is. Kimentem a konyhába, ittam még egy csésze kávét, és felkísértem Aljonát a tetőre, a gliderig. Túlzott szívélyességgel váltunk el: elkezdődött az előadás előtti lámpaláza Lelkesen integettem neki, amíg el nem tűnt a látóteremből. Érdekes, mit akar ettől a múzeumtól? Múzeum, mint bármelyik másik Természetesen valahogy összefügg a Progresszorok munkájával, konkrétan a Szaraks bolygóval Ekkor eszembe jutott Excellence tágra nyílt pupillájú szeme. Vajon tényleg megijedt akkor? Vajon tényleg sikerült megijesztenem Excellence-ot? És mivel! Azzal a közönséges és egyébként véletlen közléssel, hogy Abalkin barátnője a Földön Kívüli Kultúrák Múzeumában dolgozik az ismeretlen rendeltetésű tárgyak

speciális szektorában Pardon! A speciális szektort ő nevezte meg. Azt mondtam, hogy Glumova a Földön Kívüli Kultúrák Múzeumában dolgozik, ő meg kijelentette: az ismeretlen rendeltetésű tárgyak speciális szektorában Eszembe jutott az absztrakt szobrokra vagy topologikus modellekre emlékeztető furcsaságokkal körberakott, teleaggatott, túlzsúfolt, telehordott szobák sora És Excellence feltételezi, hogy a birodalmi törzstisztet, aki több száz parszekre ide elkövetett valamit, bármi is érdekelheti ezekben a szobákban Feltárcsáztam Glumova dolgozószobájának számát, és kissé megdöbbentem. A képernyőről Grisa Szeroszovin, gúnynevén Vízöntő, az osztályom negyedik csoportjának tagja mosolygott rám kellemesen. Néhány másodpercig figyeltem Grisa pirospozsgás 178 képén az arckifejezés egymás utáni váltakozását. Kellemes mosoly, tanácstalanság, hivatalos készség a parancs meghallgatására, és végül ismét kellemes

mosoly. Most kicsit kényszeredett. A fiút meg lehetett érteni Ha már magam is megdöbbentem, akkor számára szinte isteni rendelés volt, hogy elbizonytalanodott. Természetesen legkevésbé azt várta, hogy az osztályvezetője jelenik meg a képernyőn, de összességében egész jól elboldogult. - Jó napot - mondtam. - Maja Tojvovnát kérném, ha lehet - Maja Tojvovna - Grisa körülnézett. - Tudja, nincs itt Szerintem ma még be sem jött. Átadjak valami üzenetet? - Adja át, hogy Kammerer telefonált, az újságíró. Emlékeznie kell rám És ön itt új fiú? Valahogy önt - Igen, csak tegnap óta vagyok itt Tulajdonképpen idegen vagyok itt, a kiállítási tárgyakkal dolgozom - Aha - mondtam. - Nos rendben Köszönöm Még telefonálok Úgy, úgy, úgy. Excellence intézkedik Úgy tűnik, egyszerűen biztosabban, hogy Lev Abalkin megjelenik a múzeumban. És éppen ezen bizonyos tárgyak szektorában Próbáljuk megérteni, miért éppen Grisát választotta. Grisa

rövid ideje van nálunk Értelmes, gyors reakciójú. Képzettsége szerint exobiológus Lehet, hogy éppen ezért Az ifjú exobiológus elkezdi első önálló kutatását. Valami ilyesmit: “Összefüggés az artefactum topológiája és az értelmes lények biostruktúrája között.” Minden csendes, békés, elegáns, illendő. Ezenkívül Grisa az osztály soubax-bajnoka Jól van. Úgy tűnik, ezt megértettem Ám legyen Glumova feltételezhetően valahol elmaradt. Például Lev Abalkinnal beszélget valahol Apropó, hiszen Abalkin ma 1000-ra adott nekem randevút. Valószínűleg hazudott, de ha valóban el kell repülnöm erre a randevúra, akkor éppen itt van az ideje, hogy felhívjam, és megtudjam, nem változtak-e meg a tervei. És ekkor, nem vesztegetve az időt, feltárcsáztam a Rezgő Nyárfácskát A hatos számú villa azonnal válaszolt, és a képernyőn Maja Glumovát pillantottam meg. - Ah, ön az - szólt undorral. Elmondhatatlan, milyen értetlenség, milyen

csalódás ült ki az arcára. Jócskán lefogyott ez alatt a néhány nap alatt: az arca beesett, a szeme alatt sötét árnyék húzódott, szomorú, nagy szemét tágra nyitotta, az ajka kicserepesedett. És csak egy másodperccel később, amikor lassan elhúzódott a képernyőtől, vettem észre, hogy a gyönyörű haját gondosan és nem minden kacérság nélkül rendbe hozta, és a szigorúan elegáns, zárt nyakú, szürke ruhára kitűzte azt a bizonyos borostyán nyakéket. - Igen, én vagyok - mondta Kammerer, az újságíró zavartan. - Jó reggelt Én tulajdonképpen Lev otthon van? - Nincs - mondta. - Arról van szó, hogy randevút adott nekem Szerettem volna - Itt? - kérdezte élénken, miközben ismét közelebb húzódott a képernyőhöz. Mikorra? - Tízre. Minden eshetőségre gondolva, egyszerűen azt szerettem volna megtudni de ő, mint kiderül, nincs - Pontosan jelölte meg önnek? Mit mondott? - kérdezte egészen gyerekesen, feszülten figyelve rám. 179

- Hogyan mondta? - ismételte lassan Kammerer, az újságíró. Pontosabban már nem Kammerer, az újságíró, hanem én. - Nos, Maja Tojvovna Ne áltassuk magunkat Minden jel szerint nem jön el. Úgy nézett rám, mint aki nem hisz a szemének. - Hogyan? Honnan tudja? - Várjon rám - mondtam. - Mindent elmondok önnek Néhány perc múlva ott leszek - Mi történt vele?! - kiáltott fel élesen és félelmetesen. - Él és egészséges. Ne nyugtalankodjék Várjon, mindjárt Két perc az öltözködésre. Három perc a legközelebbi null-T-kabinig Az ördög vigye, sorban állnak a kabinnál Barátaim, nagyon kérem önöket, engedjenek . előre, nagyon fontos Köszönöm, nagyon köszönöm! Így. Egy perc az index kikeresésére Micsoda indexek vannak ott vidéken! Öt másodperc az index bebillentyűzésére. És kilépek a kabinból az üdülőhelyi klub üres, gerendázott előcsarnokába. Még egy percet állok a széles lépcsőtornácon, és forgatom a fejem. Aha, arra

Egyenesen áttörök a félig csalánnal benőtt, berkenyés csaliton. Csak nehogy ráakadjak doktor Hoannekre A hallban várt: a medvebocsos, alacsony asztal mögött ült, a videofont a térdén tartotta. Beléptem, és akaratlanul a nappali nyitott ajtajára pillantottam, ő viszont azonnal sietősen szólt: - Itt fogunk beszélgetni. - Ahogy óhajtja - válaszoltam. Tettetett ráérősséggel átvizsgáltam a nappalit, a konyhát és a hálószobát. Mindenütt kitakarítottak, és természetesen senki sem volt ott. A szemem sarkából láttam, hogy mozdulatlanul ül, kezét a videofonon nyugtatja, és egyenesen maga elé néz. - Kit keresett? - kérdezte hidegen. - Nem tudom - jelentettem ki becsületesen. - Egyszerűen a beszélgetésünk diszkrét lesz, és szerettem volna meggyőződni róla, hogy egyedül vagyunk. - Kicsoda maga? - kérdezte. - Csak ne hazudjon többet Előadtam a kettes számú legendát, felvilágosítottam, hogy magántitokról van szó, és hozzátettem,

hogy a hazugságért nem kérek bocsánatot: egyszerűen tennem kellett a dolgomat, anélkül hogy fölösleges izgalmaknak tettem volna ki őt. - Tehát most úgy döntött, hogy tovább nem kímél? - mondta. - Mit parancsol, mit tegyek? Nem válaszolt. - Itt ül és vár - mondtam. - De hiszen nem jön el Az orránál fogva vezeti önt Mindannyiunkat az orrunknál fogva vezet, és nem látni a végét. Az idő pedig megy - Miért gondolja, hogy nem tér vissza ide? - Mert bujkál - mondtam. - Mert mindenkinek hazudik - Akkor miért ide telefonált? - Hát azért, mert sehogyan sem találom! - mondtam kissé dühösen. - Minden esélyt meg kell ragadnom, még a legostobábbat is - Mit csinált? - kérdezte. - Nem tudom, mit csinált. Lehet, hogy semmit Nem azért keresem, mert valamit csinált. Azért keresem, mert ő az egyetlen tanúja egy nagy szerencsétlenségnek És ha nem találjuk meg, akkor nem tudjuk meg, mi történt ott - Hol: ott? - Ez nem fontos - mondtam

türelmetlenül. - Ott, ahol dolgozott Nem a Földön A Szaraks bolygón. 180 Látható volt az arcán, hogy először hall a Szaraks bolygóról. - Hát miért rejtőzik? - kérdezte csöndesen. - Nem tudjuk. A pszichikai összeomlás határán van Mondhatnánk, beteg Lehetséges, hogy képzeleg. Lehetséges, hogy ez valami fixa idea - Beteg - mondta, és csöndesen ingatta a fejét. - Lehetséges De lehet, hogy nem Mit akar tőlem? - Találkozott vele még egyszer? - Nem - mondta. - Megígérte, hogy felhív, de végül is nem hívott - Miért itt várja? - Hát még hol várhatnám? - kérdezte. A hangjában annyi keserűség volt, hogy levettem róla a pillantásomat, és egy ideig hallgattam. Azután megkérdeztem: - Hová készült önnek telefonálni? A munkahelyére? - Valószínűleg Nem tudom. Első alkalommal a munkahelyemre telefonált - Telefonált önnek a múzeumba, és azt mondta, odautazik önhöz? - Nem. Azonnal magához hívott Ide Fogtam egy glidert, és

repültem - Maja Tojvovna - mondtam. - Találkozásuk minden részlete érdekel Ön beszélt magáról, a munkájáról. Ő is mesélt a sajátjáról Próbáljon visszaemlékezni, hogyan is történt mindez. Ingatta a fejét - Nem. Semmi ilyenről nem beszélgettünk Természetesen ez valóban különös Annyi éve nem láttuk egymást Csak azután tudatosult bennem, már otthon, hogy végül is semmit sem tudtam meg róla Hiszen kérdezgettem: hol voltál, mit csináltál? De ő legyintett, és azt kiabálta, hogy mindez ostobaság, semmiség - Tehát ő kérdezgette önt? - Dehogy! Mindez nem érdekelte Ki vagyok, hogy vagyok egyedül vagyok, vágyván valakim hogyan élek Olyan volt, mint egy kisfiú Nem akarok erről beszélni. - Maja Tojvovna, nem kell arról beszélni, amiről nem akar - Semmiről sem akarok beszélni! Felkeltem, kimentem a konyhába, és vizet hoztam neki. Mohón kiitta az egész pohárral, közben kicsöpögtette a vizet a szürke ruhájára. - Ez senkire sem

tartozik - mondta, és visszaadta a poharat. - Ne beszéljen arról, ami senkire sem tartozik - mondtam és leültem. - Miről kérdezgette? - Hiszen mondom: semmiről sem kérdezett! Mesélt, emlékezett, rajzolt, vitatkozott mint egy kisfiú Kiderült, mindenre emlékszik! Csaknem minden napra! Hol álltő, hol álltam én, mit mondott Rex, hogyan nézett Wolf Én semmire sem emlékeztem, ő meg kiabált velem, és arra kényszerített, hogy emlékezzem, és én emlékeztem És mennyire örült, amikor eszembe jutott valami olyasmi, amire ő maga sem emlékezett! Elhallgatott. - Mindez a gyermekkorról? - kérdeztem némi várakozás után. - Hát persze! Hiszen mondom, hogy ez senkire sem tartozik, csak kettőnkre! Igaz, olyan volt, mint egy őrült Már nem volt erőm, kezdtem elaludni, ő pedig felébresztett, és a fülembe kiabált: “És ki esett le akkor a hintáról?” És ha eszembe jutott, akkor felnyalábolt, rohangált velem a házban, és üvöltött: helyes, így

volt, helyes! - És nem kérdezgette önt, hogy mi van most a Tanítóval, az iskolai barátokkal? 181 - Hiszen ezt magyarázom önnek: semmiről és senkiről nem kérdezett! Meg tudja érteni? Mesélt, emlékezett, és követelte, hogy én is emlékezzek - Igen, értem, értem - mondtam. - Ön szerint mit akart tenni a továbbiakban? Úgy nézett rám, mint Kammererre, az újságíróra. - Az égvilágon semmit sem ért - mondta. És egészében véve természetesen igaza volt. Excellence kérdéseire választ kaptam: Abalkin nem érdeklődött Glumova munkájáról, Abalkin nem szándékozott felhasználni őt, hogy bejusson a múzeumba. De egyáltalán nem értettem, milyen cél vezérelte Abalkint, amikor visszaemlékezésekkel töltötte el ezt a napot. Szentimentalizmus hódolat a gyermekkori szerelem előtt. visszatérés a gyermekkorba Nem hittem ebben A cél gyakorlati volt, előre jól átgondolt, és Abalkin elérte, anélkül hogy Glumovában bármilyen gyanút

keltett volna. Világos volt, hogy maga Glumova sem tud semmit erről a célról. Hiszen ő maga sem értette, mi is volt valójában És maradt még egy kérdés, amit tisztáznom kellett volna. Nos, jól van Emlékeztek, szerették egymást, ittak, ismét emlékeztek, elaludtak, felébredtek, ismét szerettek, és ismét elaludtak. Akkor mi kergette ekkora kétségbeesésbe, a hisztéria határára? Magától értetődik, hogy itt tág határa van a legkülönfélébb feltételezéseknek. Például azoknak, amelyek a Szigeti Birodalom törzstisztjének szokásaival kapcsolatosak. De valami más is lehetett. És ez a más számomra igen értékes lehetett Ekkor határozatlanul megálltam: vagy kiderítetlenül hagyok valamit, ami lehet, hogy nagyon fontos, vagy undorító módon tapintatlan leszek, kockáztatva, hogy végeredményben így sem tudok meg semmi lényegeset Döntöttem. - Maja Tojvovna - szóltam, és minden erőmből igyekeztem, hogy keményen ejtsem a szavakat. - Mondja

meg, mi váltotta ki azt a kétségbeesést, aminek akaratlan tanúja voltam a múltkori találkozásunkkor! Úgy mondtam el ezt a mondatot, hogy nem mertem a szemébe nézni. Nem lepődtem volna meg, ha azonnal felszólít, hogy tűnjek el, vagy egyszerűen fejbe vág a videofonnal. Azonban sem az egyiket, sem a másikat nem csinálta. - Ostoba voltam - mondta elég nyugodtan. - Ostoba hisztérika Akkor úgy tűnt nekem, hogy kifacsart, mint egy citromot, és utána elhajított. De most már értem: valójában nem én kellettem neki. A gyöngédségre nem jut sem ideje, sem ereje Én egyre csak magyarázatot követeltem tőle, ő meg nem tudott semmit sem megmagyarázni. Hiszen valószínűleg tudja, hogy ön keresi. Felálltam. - Nagyon köszönöm, Maja Tojvovna - mondtam. - Szerintem ön helytelenül értelmezi a szándékainkat. Senki nem akar neki ártani Ha találkozik vele, kérem, próbálja meg elültetni benne ezt a gondolatot. Nem válaszolt. 78. június 3 EGY S MÁS

EXCELLENCE BENYOMÁSAIRÓL A szakadék széléről látszott, hogy doktor Hoannek páciensek hiányában horgászással foglalkozik. Ez szerencsés volt, mivel az ő null-T-kabinnal felszerelt kunyhója közelebb volt, mint az üdülőhelyi klub. Igaz, kiderült, hogy az úton egy méhes terült el, amit első látogatásom alkalmával hebehurgyán nem vettem észre, ezért most, átugorva egy díszsövényt, és ugrás közben leverve valamilyen díszkorsókat és agyagköcsögöket, menekülnöm kellett. Mellesleg minden jól sültet Felszaladtam a mellvédes lépcsőtornácra, beléptem az ismerős szobába, és le sem ülve, felhívtam Excellence-ot. 182 Úgy gondoltam, hogy egy rövid jelentéssel szabadulok, de a beszélgetés hosszúra nyúlt, úgyhogy ki kellett vinni a videofont a lépcsőtornácra, hogy a fecsegő és sértődékeny doktor Hoannek váratlanul rajta ne kapjon. - Miért ül ott Glumova? - kérdezte Excellence elgondolkozva. - Vár. - Abalkin randevút

adott neki? - Amennyire én tudom: nem. - Szegényke - dünnyögte Excellence. Azután megkérdezte: - Visszatérsz? - Nem - mondtam. - Itt van még ez a Jasmaa és a Nagyfejűek képviselete - Miért? - A képviseleten tartózkodik jelenleg egy bizonyos Nagyfejű, név szerint Sekn-Itrcs, éppen az, aki Abalkinnal együtt részt vett a “Halott világ” akcióban - Úgy. - Amennyire megértettem Abalkin jelentéséből, valamilyen, nem egészen szokványos kapcsolat alakult ki közöttük - Milyen értelemben nem szokványos? A szavakat keresgélve összezavarodtam. - Megkockáztatnám, hogy ezt barátságának nevezzem, Excellence Emlékszik erre a jelentésre? - Emlékszem. Értem, mit akarsz mondani De válaszolj egy kérdésre: hogy derítetted ki, hogy a Nagyfejű Sekn a Földön tartózkodik? - Nos, elég bonyolult volt. Először is - Elég - szakított félbe, és várakozásteljesen elhallgatott. Igaz, nem rögtön, de felfogtam. Valóban Még számomra, a Konbiz-2

munkatársa számára is, az NBI-vel való minden szolid munkatapasztalatom ellenére, elég bonyolult dolog volt, hogy megtaláljam Seknt. Mit lehet mondani akkor Abalkin-ról, az egyszerű Progresszorról, aki ezenfelül még húsz évet töltött a Mély Kozmoszban, és nem ért többet az NBI-ből, mint egy húszéves iskolás fiú! - Egyetértek - mondtam. - Önnek természetesen igaza van, de értsen egyet: ez a feladat tökéletesen teljesíthető. Csak akarni kell - Egyetértek. De nemcsak erről van szó Nem jutott eszedbe, hogy köveket dobál a bokrokba? - Nem - mondtam őszintén. Köveket dobálni a bokrokba - a mi szóhasználatunkkal élve - annyit tesz: hamis nyomon elindítani, álbizonyítékokat elhelyezni, röviden szólva, bolonddá tenni az embereket. Természetesen elméletileg feltételezhető, hogy Lev Abalkin egy bizonyos, meghatározott célt követ, és minden mesterkedése Glumovával, a Tanítóval, velem: mindez mesterien szervezett félrevezetés, hogy

hasztalanul vesztegetve ) időt és energiát és eltávolodva a lényegtől, eredménytelenül törjük a fejünket. Nem úgy tűnik - mondtam határozottan. - Nekem viszont az a benyomásom, hogy úgy tűnik - mondta Excellence. - Ön jobban látja persze - válaszoltam szárazon. - Vitán felül áll - értett egyet. - De sajnos, ez csak benyomás Tényeim nincsenek Azonban ha nem tévedek, valószínűtlennek tűnik, hogy az ő helyzetében eszébe jutna Sekn, rengeteg energiát pazarolna a felkutatására, elszáguldana a másik féltekére, előadna ott valamilyen komédiát: és mindezt csak azért, hogy még egy követ dobjon a bokrokba. Egyetértesz? 183 - Nézze, Excellence, én nem ismerem az ő helyzetét, és éppen ezért nem érzékelem az ön benyomását. - És milyet érzékelsz? - kérdezte váratlan érdeklődéssel. Megpróbáltam megfogalmazni a saját benyomásomat: - Minden, csak nem kődobálás. A cselekedeteiben van valamilyen logika Kapcsolódnak

egymáshoz. Sőt, mindig ugyanazzal a fogással él Nem vesztegeti az idejét és erejét, hogy új fogásokat találjon ki, valamilyen kijelentéssel megdöbbenti az embert, azután pedig hallgatja, mit mormog a megdöbbent illető Valamit meg akar tudni, valamit a saját életéről Pontosabban a saját sorsáról. Valami olyat, amit eltitkoltak előtte - Elhallgattam, majd így szóltam: - Excellence, valamilyen módon megtudta, hogy magántitok kapcsolódik hozzá. Most mindketten hallgattunk. A képernyőn imbolygott a szeplős, kopasz fej Éreztem, hogy történelmi pillanatot élek át. Ez egy volt azon ritka esetek közül, amikor a következtetéseim (ha nem az általam feltárt tények, hanem éppen a következtetések, a logikai levezetések) arra kényszerítették Excellence-ot, hogy átértékelje a saját elképzeléseit. Felemelte a fejét, és megszólalt: - Rendben. Látogasd meg Seknt De tartsd szem előtt, hogy rád mindenekelőtt itt van szükség, nálam. -

Értettem - mondtam, és megkérdeztem: - Mi legyen Jasmaával? - Nincs a Földön. - Hogyan? - mondtam. - A Földön van Antonovhoz beosztva a Jan Táborában - Már három napja a Gigandán tartózkodik. - Értem - mondtam, és sikertelenül erőlködtem, hogy ironikus legyek. - Nézze meg az ember: micsoda egybeesés! Ugyanazon a napon született, mint Abalkin, szintén posztumusz gyermek, szintén szerepel a nyilvántartási számon - Jól van, jól van - dörmögte Excellence. - Ne térj el a tárgytól A képernyő elsötétült. Helyére vittem a videofont, és lesétáltam az udvarba Ott óvatosan átmásztam a hatalmas csalánbokrokon, és doktor Hoannek fakabinjából egyenesen átléptem a Telon folyó partjára, az éjszakai esőbe. 78. június 3 HATÁRŐRS A TELON FOLYÓN A láthatatlan folyó zúgása az eső zizegésén keresztül egészen közelről, a szakadék alól hallatszott, egyenesen előttem pedig nedvesen fénylett egy könnyű fémhíd, amely fölött hatalmas

tábla világított: A NAGYFEJŰ EK NÉPÉNEK TERÜLETE. Kissé furcsa volt látni, hogy a híd egyenesen a magas fűben kezdődik: nemcsak út nem vezetett hozzá, de még egy ócska ösvény sem. Két lépésre tőlem magányos ablakával egy kaszárnyaerőd típusú, alacsony, kerek épület világított. A Szaraks elfelejthetetlen szaga áradt belőle: a rozsdás vas, a döglött állatok, a rejtőzködő halál szaga. Mégiscsak különös helyek vannak a Földünkön. Úgy tűnhet, otthon vagy, mindent ismersz már itt, minden megszokott és kedves, de nem úgy van: előbb vagy utóbb okvetlenül rábukkansz valamire, aminek semmi értelme Ám legyen. Mit gondol erről az épületről Kammerer, az újságíró? Ó! Úgy tűnik, hogy teljesen meghatározott véleménye van már erről. Kammerer, az újságíró megkereste a kerek falon az ajtót, határozottan belökte, és egy boltíves szobába került, ahol nem volt semmi más, csak egy asztal, amelynél egy hosszú hajú ifjú

ült állat az öklére támasztva; göndör hajával és lágy, hosszúkás arcával Alekszandr Blokra emlékeztetett; cikornyás fantáziájával élénk és tarka mexikói 184 poncsóba öltözött. A fiatalember minden érdeklődéstől mentes és kissé unott világoskék szeme találkozott Kammerer, az újságíró pillantásával. - Szép kis építészetük van önöknek, mondhatom! - szólalt meg Kammerer, az újságíró, miközben lerázta válláról az esőcseppeket. - De nekik tetszik - válaszolta közömbösen Alekszandr B., anélkül hogy pózt váltott volna. - Ez lehetetlen! - mondta szarkasztikusán Kammerer, az újságíró, majd körülnézett, hová ülhetne le. Szabad szék nem volt a helyiségben, sem fotel, dívány, heverő vagy pad. Kammerer, az újságíró rápillantott Alekszandr B.-re; Alekszandr B a korábbi közömbösséggel nézett rá, és nem lehetett felfedezni rajta a szívélyesség vagy akár egyszerűen az udvariasság halvány

árnyékát sem. Ez különös volt Helyesebben szokatlan De érződött, hogy itt ez a dolgok rendje. Kammerer, az újságíró már nyitotta a száját, hogy bemutatkozzon, de ekkor Alekszandr B. hirtelen valami fáradt alázatossággal lesütötte sápadt arcára tüneményes szempilláját, és egy szállító kiber mechanikus meggyőződésével nekilátott, hogy kívülről elmondja a szövegét: - Kedves barátunk! Sajnos, teljesen fölöslegesen tette meg ide az útját. Abszolút semmi érdekeset nem talál itt a maga számára. Minden híresztelés, ami elvezette önt ide, rendkívül eltúlzott. A Nagyfejűek népének területét a legkisebb mértékben sem szabad szórakoztató-ismeretterjesztő komplexumnak tekinteni. A Nagyfejűek - nagyszerű, igen eredeti nép - azt mondják magukról: “Tudnivágyóak vagyunk, de egyáltalán nem kíváncsiak.” A Nagyfejűek missziója diplomáciai szervként képviseli itt a népét, és nem tárgya a magánkapcsolatoknak, még

kevésbé a tartalmatlan kíváncsiságnak. Tisztelt barátunk! A leghelyénvalóbb, amit most tehet, hogy elindul a visszafelé vezető úton, és meggyőzően elmagyarázza összes ismerősének a dolgok valóságos helyzetét. Alekszandr B. elhallgatott, és bágyadtan felemelte a szempilláját Kammerer, az újságíró ugyanúgy állt előtte, de ez láthatólag egyáltalán nem késztette csodálkozásra. - Természetesen mielőtt elbúcsúznánk, válaszolok az ön összes kérdésére. - És eközben nem köteles felállni? - érdeklődött Kammerer, az újságíró. Mintha némi érdeklődés jelent volna meg a kék szemekben. - Őszintén szólva: igen - ismerte be Alekszandr B. - De tegnap felsértettem a térdemet, még mindig szörnyen fáj, így bocsásson meg - Szívesen - mondta Kammerer, az újságíró, és ráült az asztal sarkára. - Amint látom, kínozzák a kíváncsiskodók - Az ügyeletem alatt ön a hatodik társaság. - Egyedül vagyok, mint az ujjam! -

ellenkezett Kammerer, az újságíró. - A társaság többes számú szó - világosított fel Alekszandr B. még jobban felélénkülve. - Nos, például, mint a láda Egy láda konzerv Egy vég kartonanyag Vagy egy doboz cukorka. Hiszen megtörténhet, hogy a dobozban csupán egy szem cukorka marad. Mint az ujjam - A magyarázata tökéletesen kielégített - mondta Kammerer, az újságíró. - De én nem vagyok kíváncsiskodó. Dolgom van itt - Minden társaság nyolcvanhárom százalékának-válaszolt azonnal Alekszandr B. valami dolga van itt A legutóbbi társaság öt példányból áll, beleértve a kiskorú gyermekeket és a kutyát is, meg akart egyezni a misszió vezetőivel a Nagyfejűek nyelvének tanulásáról. De döntő többségükben a xenofolklór gyűjtői Járvány! Mindenki 185 xenofolklórt gyűjt. Én is gyűjtök xenofolklórt De a Nagyfejűeknek nincs folklórjuk! Ez kacsa! Long Müller, a tréfacsináló kiadott egy Osszián stílusú könyvecskét,

és mindenkinek elment az esze “Ó, gubancos fák, ezerfarkúak, szomorú gondolataitokat bolyhos és meleg törzsetekbe rejtők! Ezer és ezer farkatok van és egyetlen fejetek sem!” A Nagyfejűeknél mellesleg nem létezik a farok fogalma! A farok náluk a tájékozódás szerve, és ha valósághűen lefordítjuk, akkor nem farkat, hanem iránytűt kapunk. “Ó, ezer iránytűs fák!” De amint látom, ön nem folklorista - Nem - ismerte be őszintén Kammerer, az újságíró. - Sokkal rosszabb Újságíró - Könyvet ír a Nagyfejűekről? - Bizonyos értelemben. Miért? - Nem, semmi. Kérem Nem az első, nem az utolsó Látott valaha Nagyfejűt? - Igen, persze. - A képernyőn? - Nem. Arról van szó, hogy éppen én fedeztem fel őket a Szarakson Alekszandr B. még fel is emelkedett kissé - Tehát ön: Kammerer? - Szolgálatára. - Nem, nem, én állok az ön szolgálatára, doktor! Parancsoljon, követeljen, utasítson Nyomban eszembe jutott Kammerer beszélgetése

Abalkinnal, és sietve tisztáztam: - Én csak felfedeztem őket, és semmi több. Az istenért, nem vagyok Nagyfejűszakember, ÉS most nem általában a Nagyfejűek érdekelnek, hanem csak egyetlenegy Nagyfejű: a misszió tolmácsa. Ha ön nem ellenzi Odamehetek hozzájuk? - Könyörüljön rajtam, doktor! - hadonászott Alekszandr B. a kezével - Úgy tűnik, azt hitte, azért ülünk itt, hogy úgymond, őrködjünk? Semmi esetre sem! Kérem, fáradjon át! Nagyon sokan így is tesznek. Megmagyarázod nekik, hogy a híresztelések, úgymond, eltúlzottak, bólint, elbúcsúzik, ki is megy, és zsupsz, át a hídon - Nos? - Egy bizonyos idő múlva visszatér. Nagyon csalódott Semmit és senkit nem látott Erdők, dombok, völgyek, bájos látkép: mindez van természetesen, de Nagyfejűek nincsenek. Először is a Nagyfejűek éjszakai életmódot folytatnak, másodszor a föld alatt élnek, és ami a legfontosabb: csak azzal találkoznak, akivel akarnak. Erre az esetre

ügyelünk itt, mondhatnánk összekötőkként - És kik önök? - kérdezte Kammerer, az újságíró. - Konbiz? - Igen. Gyakornokok Sorban ügyelünk Rajtunk keresztül folyik a kapcsolat mindkét irányba Kire van pontosan szüksége a tolmácsok közül? - Sekn-Itrcsre. - Megpróbáljuk. Ismeri önt? - Nem valószínű. De mondja meg neki, hogy Lev Abalkinról akarok vele beszélni, akit biztosan ismer. - Mi az hogy! - mondta Alekszandr B., és magához húzta a szelektort Kammerer, az újságíró (de bevallom, én is) áhítatba átmenő lelkesedéssel figyelte, ahogy ez az ifjú a romantikus költő finom arcával hirtelen vadul kidüllesztette a szemét, és hihetetlen kinézetű csővé formálva kecses ajkát, csattogott, krákogott, mormogott, mint harminchárom Nagyfejű egyszerre (a halott éjszakai erdőben, a felszaggatott betonúinál, a Szaraks ködösen foszforeszkáló ege alatt), és nagyon helyénvalónak bizonyultak ezek a hangok ebben a boltíves, kazamata

ürességű, meztelen, rücskös falú helyiségben. Azután elhallgatott, és lehajtotta a fejét, hallgatta a válaszul jövő kattogások és mormogások 186 sorozatát, az ajkát és az alsó állkapcsát továbbra is furcsán mozgatta, mintha készenlétben tartaná a beszélgetés folytatásához. A látvány inkább kellemetlen volt, ezért Kammerer, az újságíró minden áhítata ellenére elegánsabbnak vélte, ha elfordítja a fejét. Egyébként a beszélgetés nem tartott túl sokáig. Alekszandr B hátradőlt a széken, és hosszú, sápadt ujjaival gyengéden masszírozva alsó állkapcsát, kicsit fuldokolva kijelentette: - Úgy tűnik, beleegyezett. Azonban nem szeretném túl sok reménnyel kecsegtetni: nem vagyok egészen bizonyos, hogy mindent helyesen értettem. Két értelemréteget felfogtam, de szerintem volt ott egy harmadik is Röviden: menjen át a hídon, lesz ott egy ösvény. Az ösvény az erdőbe vezet Ott találkozik önnel Pontosabban megnézi

önt Nem. Hogy kéne mondani Tudja, nem annyira megérteni nehéz egy Nagyfejűt, mint inkább lefordítani. Például ez a reklámmondat: “Tudnivágyóak vagyunk, de nem kíváncsiak.” Ez például egy jó fordítás mintaképe “Nem vagyunk kíváncsiak”: ezt úgy is lehet érteni, hogy “feleslegesen nem kíváncsiskodunk”, ugyanakkor úgy is, hogy “nem vagyunk önöknek érdekesek”. Érti? - Értem - mondta Kammerer, az újságíró, és lekászálódott az asztalról. - Sekn rám néz, azután eldönti, érdemes-e beszélgetnie velem. Köszönöm a fáradozását - Miféle fáradozás! Ez kellemes kötelességem Várjon, vigye az esőköpenyemet, az utcán esik - Köszönöm, nem kell - mondta Kammerer, az újságíró, és kiment az esőbe. 78. június 3 SEKN-ITRCS, A NAGYFEJŰ A helyi idő szerint körülbelül hajnali három óra volt, az eget körös-körül felhők borították, az erdő sűrű volt, és ez az éjszakai világ számomra szürkének, laposnak és

zavarosnak tűnt, mint egy rossz, régi fénykép. Természetesen ő vett észre elsőként, és jött párhuzamosan mellettem, a sűrű aljnövényzetben rejtőzve. Amikor végre észrevettem, csaknem ugyanabban a pillanatban megértette, mi történt, és rögtön előttem termett az ösvényen. - Itt vagyok - jelentette ki. - Látom - mondtam. - Itt fogunk beszélgetni - mondta. - Jó - mondtam. Rögtön leült, mint egy gazdájával beszélgető kutya: nagy, kövér, nagy fejű kutya, felfelé meredő, kis, háromszögletű fülekkel, a masszív, széles homlok alatt ülő, nagy, kerek szemekkel. A hangja rekedt volt, és a legkisebb akcentus nélkül beszélt, csak a rövid, szaggatott mondatok és az artikuláció kissé túlzott pontossága árulta el beszédében az idegent. És még egy: szaga volt De nem nedves kutyaszaga, ami várható lett volna, a szag inkább szervetlennek tűnt, leginkább az égett gyantára emlékeztetett. Furcsa szag, inkább egy gépé, mint egy

élőlényé. A Szarakson, ahogy visszaemlékszem, a Nagyfejűeknek egészen más szaguk volt. - Mi kell neked? - kérdezte egyenesen. - Megmondták neked, ki vagyok? - Igen. Újságíró Könyvet írsz a népemről - Ez nem egészen így van. Lev Abalkinról írok könyvet Ismered - Egész népem ismeri Lev Abalkint. Ez újdonság volt. - És mit gondol a néped Lev Abalkinról? 187 - A népem nem gondolkodik Lev Abalkinról. Ismeri őt Úgy tűnik, hogy itt valami lingvisztikái mocsár kezdődik. - Azt akartam kérdezni: hogyan viszonyul néped Lev Abalkinhoz? - Ismeri őt. Mindenki Születésétől a haláláig Megbeszéltük a dolgot Kammererrel, az újságíróval, és úgy döntöttünk, hogy ezt a témát egyelőre hagyjuk. Megkérdeztük: - Mit tudsz elmondani Lev Abalkinról? - Semmit - válaszolt röviden. Éppen ettől féltem a legjobban. Olyan mértékben féltem, hogy tudat alatt ennek a helyzetnek még a lehetőségét is elvetettem, és ezért felkészületlenül

ért. A legsajnálatraméltóbb módon zavarba jöttem, ő pedig mellső mancsát a pofájához emelte, és hangosan elkezdte rágcsálni a körmei közét. Nem kutyaszerűen, hanem úgy, ahogy ezt néha a macskáink teszik. Egyébként az önuralmam megmaradt. Idejében felfogtam, hogy ha ez a kutya sapiens nem akart volna kapcsolatba kerülni velem, akkor egyszerűen elutasította volna a találkozást. - Tudom, hogy Lev Abalkin a barátod - mondtam. - Együtt éltetek és dolgoztatok Nagyon sok földi szeretné tudni, mit gondol Abalkinról az ő Nagyfejű barátja és munkatársa. - Minek? - kérdezte ismét röviden. - Tapasztalat - válaszoltam. - Haszontalan tapasztalat. - Haszontalan tapasztalat nincs. Nekilátott a másik mancsának, és néhány másodperc múlva érthetetlenül mormogta: - Konkrétan kérdezz. Elgondolkoztam. - Ismeretes előttem, hogy utoljára tizenöt évvel ezelőtt dolgoztál Abalkinnal. Volt azóta alkalmad más Föld-lakókkal dolgozni? - Volt.

Sokszor - Ereztél különbséget? Amikor feltettem ezt a kérdést, tulajdonképpen nem akartam vele semmi különöset. De Sekn hirtelen megmerevedett, azután lassan leeresztette a mancsát, és felemelte a bozontos fejét. Szeme egy pillanatra komor, vörös fénnyel villant Azonban egy másodperc sem telt el, és ismét elkezdte rágcsálni a körmét. - Nehéz megmondani - dünnyögte. - A munkák különbözőek, az emberek is különbözőek. Nehéz Kitért. Mi elől? Ártatlan kérdésem mintha megakasztotta volna Egy másodpercre zavarba jött. Vagy ismét a nyelvészet? Általában véve a lingvisztika nem rossz dolog Támadni fogunk. Szemtől szembe - Te megint találkoztál vele-jelentettem ki. - Ismét hívott dolgozni Beleegyeztél? Ez jelenthette: “Ha találkoztál volna vele, és ismét hívott volna dolgozni: beleegyeztél volna?” Vagy egy másik variáns: “Találkoztál vele, és ő (miképp tudomásomra jutott) hívott dolgozni. Beleegyezésedet adtad?”

Nyelvészet Nem vitatom, elég szánalmas manőver volt, de mit tehettem? És a nyelvészet mindenesetre kisegített. - Nem hívott dolgozni - ellenkezett Sekn. - Akkor miről beszéltetek? - csodálkoztam, és a Sikert tovább építgettem. 188 - A múltról - dörmögte. - Senkit sem érdekel - Hogy tűnt neked - kérdeztem, gondolatban letörölve homlokomról az izzadságot -, nagyon megváltozott a tizenöt év alatt? - Ez szintén nem érdekes. - De. Ez nagyon érdekes Én is láttam őt nemrég, és észrevettem, hogy erősen megváltozott. De én Föld-lakó vagyok, és ismernem kell a te véleményedet - A véleményem: igen. - Na látod! És szerinted miben változott meg? - Nincs, többé köze a Nagyfejűek népéhez. - Vagy úgy? - csodálkoztam el őszintén. - Velem pedig csak a Nagyfejűekről beszélgetett A szeme ismét vörösen csillogott. Ezt úgy értelmeztem, hogy a szavaim ismét zavarba hozták. - Mit mondott neked? - kérdezte. - Vitatkoztunk: a földiek

közül ki tett többet a Nagyfejűek népével fenntartott kapcsolatért. - És még? - Kész. Csak erről - Mikor volt ez?^ - Tegnapelőtt. De miért gondolod, hogy többé nincs köze a Nagyfejűek népéhez? Hirtelen kijelentette: - Vesztegetjük az időt. Ne adj fel hiábavaló kérdéseket! Valódi kérdéseket tegyél fel! - Jó. Felteszek egy valódi kérdést Hol van most? - Nem tudom. - Mit szándékozott cselekedni? - Nem tudom. - Mit mondott neked? Minden szava fontos nekem. És ekkor Sekn furcsa - úgy is mondhatnám, természetellenes - pózt vett fel: ráült a megfeszített lábára, kinyújtotta a nyakát, és mereven nézett rám lentről felfelé. Azután nyugodtan ingatva súlyos fejét jobbra és balra, beszélni kezdett, a szavakat tisztán ejtette ki: - Hallgasd figyelmesen, értsd helyesen, és vésd eszedbe hosszú időre! A Föld népe nem avatkozik a Nagyfejűek népének dolgába. A Nagyfejűek népe nem avatkozik a Föld népének dolgába. Így volt, így

van és így lesz Lev Abalkin ügye a Föld népének az ügye Ez eldöntetett. Éppen ezért ne keresd azt, ami nincs A Nagyfejűek népe soha nem ad menedéket Lev Abalkinnak. Ez aztán igen! Kiszakadt belőlem: - Menedéket kért? Nálatok? - Én csak annyit mondtam, amennyit mondtam: a Nagyfejűek népe soha nem ad menedéket Lev Abalkinnak. Semmi többet Megértetted? - Megértettem. De ez engem nem érdekel Megismétlem a kérdést: mit mondott neked? - Válaszolok. De először ismételd el azt a fontosat, amit mondtam neked - Rendben van, elismétlem. A Nagyfejűek népe nem avatkozik Abalkin dolgaiba, és megtagadja tőle a menedéket. Így van? - Így. És ez a legfontosabb - Most válaszolj a kérdésemre. 189 - Válaszolok. Megkérdezte, van-e különbség közte és a többi ember között, akikkel dolgoztam. Ugyanolyan kérdés, amit te is kérdeztél Alig fejezte be a beszédet, megfordult, és becsúszott a bokrok közé. Egyetlen ág, egyetlen levél se rezdült,

és már ott sem volt. Eltűnt Aj-jaj, Sekn! A nyelvre és a Szállítóvonal kezelésére tanítottam. Nem mozdultam mellőle, amikor különös betegségektől szenvedett Tűrtem a rossz modorát, kibékültem a keresetlen kiszólásaival, megbocsátottam neki azt, amit senkinek a világon Ha sor kerül rá, úgy fogok küzdeni érte, mint egy földiért, mint saját magamért. És ő? Nem tudom Ajjaj, Sekn-Itrcs! 78. június 3 EXCELLENCE ELÉGEDETT - Nagyon érdekes! - mondta Excellence, amikor befejeztem a jelentést. - Helyesen tetted, Mac, hogy kitartottál ennek az állatkertnek a meglátogatása mellett. - Nem értem - válaszoltam, és idegesen tépdestem a szúrós bogáncsot a nedves nadrágomról. - Lát ebben valami értelmet? - Igen. Rámeredtem. - Komolyan feltételezi, hogy Lev Abalkin menedéket kért volna? - Nem. Ezt nem feltételezem - Akkor milyen értelméről van szó? Vagy ez már megint kő a bokorba? - Lehetséges. De nem erről van szó Lényegtelen, hogy mit

akart Lev Abalkin A Nagyfejűek reakciója - ez az, ami fontos. Te azonban ne törd ezen a fejed Fontos információt hoztál nekem. Köszönöm Elégedett vagyok Légy te is elégedett Ismét hozzáláttam a bogáncstépkedéshez. Mit mondjak, tényleg elégedett volt Zöld szeme úgy csillogott, hogy még a dolgozószoba félhomályában is látszott. Pontosan így nézett, amikor én fiatalon, vidáman és kifulladva jelentettem, hogy Hallgatag Prestet tetten értük, ott ül lenn a kocsiban felpeckelt szájjal, tökéletesen kész a megdolgozásra. Én fogtam el a Hallgatagot, csak akkor még nem fért a fejembe, amit a Vándor kiválóan értett: a szabotázsnak most vége, és a gabonával teli szállítmány másnap elindulhat a Fővárosba És most is világosan megértett valami olyasmit, ami nekem homályos maradt, viszont még a legelemibb elégedettséget sem éreztem. Senkit nem fogtam el, senki nem várta felpeckelt szájjal a kihallgatást, csak egy talányos,

megnyomorított sorsú ember vetődött ide-oda a hatalmas, szép Földön, nem találva a helyét: vetődött ide-oda, mint egy megmérgezett, és ő maga mérgezett meg mindenkit, akivel találkozott, kétségbeeséssel és sértettséggel, ő lett árulóvá és vált az árulás áldozatává - Még egyszer emlékeztetlek, Mac - mondta hirtelen Excellence halkan. - Abalkin veszélyes. Annál is inkább veszélyes, mivel ő maga nem tud erről - De ki ő, az ördög vigye el?! - kérdeztem. - Őrült android? - Az androidnak nem lehet magántitka - mondta Excellence. - Ne térj el a tárgytól A bogáncsot bedugtam a dzsekim zsebébe, és kiegyenesedtem ültömben. - Most hazamehetsz - mondta Excellence. - Tizenkilenc nulla-nulláig szabad vagy Azután legyél a közelben, a város határán belül, és várd a hívásomat. Lehetséges, hogy ma éjjel megpróbál behatolni a múzeumba. Akkor elkapjuk - Jó - mondtam minden lelkesedés nélkül. Nyíltan mérlegelve végignézett. -

Remélem, formában vagy - mondta. - Ketten fogjuk elkapni, és én már túl öreg vagyok az ilyen gyakorlatokhoz. 190 78. június 4 A FÖLDÖN KÍVÜLI KULTÚRÁK MÚZEUMA ÉJSZAKA 01.08-kor a rádiókarkötő megnyikkant a csuklómon, és Excellence fojtott hangja hadarva azt mormolta: “Mac, múzeum, főbejárat, gyorsan“ Becsaptam a kabin tetejét, hogy ne vágjon be a szél, és a motort a helyből gyorsításra kapcsoltam. A glider gyertyaként vágódott fel a csillagos égbe Három másodperc a fékezésre. Huszonkét másodperc a tervezésre és a tájékozódásra A Csillag tér üres A főbejárat előtt szintén senki. Különös Aha A múzeum sarkán álló null-T-kabinból megjelenik egy fekete, sovány alak. A főbejárathoz siklik Excellence A glider hangtalanul leszállt a főbejárat előtt. Az irányítópulton azonnal felvillant egy jelzőlámpa, és a kiberfelügyelő lágy hangja szemrehányóan kijelentette: “A gliderleszállás a Csillag téren

tilos!” Hátratoltam a tetőt, és kiugrottam az úttestre. Excellence egy mágneses tolvajkulccsal mesterkedve már az ajtónál tevékenykedett. “A gliderleszállás a Csillag téren” - áthatóan sivalkodott a kiberfelügyelő. - Fogd be a száját - Excellence mormogta a fogán keresztül, anélkül hogy megfordult volna. Becsaptam a tetőt. Ebben a másodpercben feltárult a főbejárat - Utánam! - lökte be Excellence, és elmerült a sötétségben. Utána. Mint a régi időkben Hatalmas, hangtalan léptekkel vágtatott előttem ez a hosszú, vékony, szögletes ember, ismét könnyű és ügyes, feketébe burkolva, egy középkori démonra emlékeztet, egy pillanatra felötlik bennem, hogy egy ilyen Excellence-ot biztosan nem látott egyik mai taknyosunk sem, csak az öreg Elefánt meg Petr Angelov, no és én láttunk másfél évtizede. Bonyolult, tekervényes görbén vezetett teremből terembe, folyosóról folyosóra, téved hetetlen ül tájékozódott a tablók

és a vitrinek között, az alaktalan mechanizmusokra emlékeztető szobrok és makettek között, a formátlan szobrokra emlékeztető mechanizmusok és berendezések között. Sehol sem volt fény - láthatólag az automatikát jó előre kikapcsolták -, de egyszer sem tévedett, és nem tért le az útjáról, bár tudtam, hogy az ő éjszakai látása sokkal rosszabb az enyémnél. Remekül felkészült a mi Excellenceunk erre az éjszakai bevetésre, és eddig, leszámítva a lélegzést, minden nagyon is jól sikerült. Túl hangosan lélegzett, de itt semmit sem lehetett tenni A kor Átkozott évek! Hirtelen megállt, és alighogy megálltam mellette, az ujjaival megmarkolta a vállamat. Az első pillanatban megijedtem, hogy szívrohama van, de azonnal megértettem: helyben vagyunk, és csak a légszomját küzdi le. Körülnéztem. Üres asztalok A fal mentén lévő polcokon idegen bolygókról származó furcsaságok. A túlsó falnál xenográfiai vetítők Mindezt már

láttam Már voltam itt Ez Maja Tojvovna Glumova műhelye. Ez az asztala, ebben a fotelban pedig Kammerer, az újságíró ült Excellence elengedte a vállamat, odalépett a polcokhoz, lehajolt, és anélkül hogy felegyenesedett volna, végigment a polcok mentén: valamit kutatott a tekintetével. Majd megállt, erőlködve felemelt valamit, és elindult az éppen a bejáratnál elhelyezett asztalhoz. Törzsét kissé hátradöntve, kinyújtott kezeiben egy hosszú tárgyat vitt: valami lekerekített sarkú lapos rudat. Óvatosan, a legkisebb koppanás nélkül letette a tárgyat az asztalra, egy pillanatra megmerevedett, hallgatózott, majd hirtelen, mint egy bűvész, az ingzsebéből előhúzott egy hosszú rojtos kendőt. Ügyes mozdulattal széthajtotta, és rádobta a rúdra. Azután felém fordult lehajolt a fülemhez, és alig hallhatóan suttogta: - Amikor hozzáér a kendőhöz: kapd el. Ha előbb észrevesz minket: kapd el Állj ide Az ajtó egyik oldalára álltam,

Excellence a másikra. 191 Először semmit sem hallottam. Hátamat a falnak vetve álltam, gépiesen felmértem az események kifejlődésének lehetséges változatait, és figyeltem az asztalon kiterített kendőt. Érdekes, miért érne hozzá Lev Abalkin? Ha már annyira kell neki ez a rúd, akkor hogyan tudja meg, hogy a kendő alatt rejlik? És mi ez a rúd? A hordozható intrafizor tokjára hasonlít. Vagy valamilyen hangszerre Bár nem valószínű Nehéz Semmit sem értek. Ez nyilvánvalóan csalétek, de ha ez csalétek, akkor nem embernek szól Ekkor zajt hallottam. Meg kell mondani, a zaj jókora volt: valahol a múzeum mélyében lezuhant valami terjedelmes, esés közben darabjaira hulló fémtárgy Azonnal eszembe jutott a gigantikus szögesdrótgombolyag, amit nemrég olyan igyekvően munkáltak meg molekuláris forrasztópákáikkal a helyi lányok. Excellence-ra pillantottam Excellence szintén figyelt, és nem értett semmit. A csengés, csörömpölés,

csattogás fokozatosan elhalt, és ismét csönd lett. Különös Hogy egy profi Progresszor, a rejtőzködés, az álcázás mestere vakon belerohanjon egy ilyen nagyméretű tárgyba? Valószínűtlen. Természetesen ruha-ujja beakadhatott egyetlenegy kiálló tüskébe Nem, nem akadhatott. Egy Progresszor nem akadhatott Vagy itt, a veszélytelen Földön, a Progresszornak már volt ideje, hogy kissé fegyelmezetlenné váljon Aligha. Bár majd meglátjuk Mindenesetre most egy lábon megmerevedett és hallgatózott, és így fog vagy öt percen keresztül hallgatózni De neki esze ágában sem volt egy lábon állni és hallgatózni. Nyilvánvalóan közeledett felénk, miközben a mozgását különböző és egy Progresszor esetében egyáltalán nem helyénvaló zajok kakofóniája kísérte. Húzta a lábát, és hallhatóan csoszogott Érintette a szemöldökfákat és a falakat. Egyszer nekiütközött valami bútornak, és főként sziszegő hangokból álló, érthetetlen

átkozódások sorozatában tört ki. Ám amikor a vetítő képernyőjére gyenge elektromos visszfény esett, a kétségeim bizonyossággá váltak. - Ez nem ő - mondtam Excellence-nak csaknem fennhangon. Excellence bólintott Csodálkozó és komor volt a képe. Most az oldalát fordította a falnak, szemben állt velem, lábait szétterpesztette és felmagasodott, könnyen elképzelhettem, ahogy egy perc múlva a ruhájánál fogva mindkét kezével megmarkolja az ál-Progresszort, és egyenletesen rázva beleüvölt az arcába: “Ki vagy te, és mit csinálsz itt, te szánalmas kutyafajzat?!” És olyan tisztán láttam ezt a képet, hogy először nem is csodálkoztam, amikor bal kezével kihajtotta a fekete dzseki szegélyét, a jobbal pedig nekilátott, hogy a ruha alá dugja kedvenc huszonhatos kaliberű “hercegét”: mintha felszabadítaná a kezét a közelgő elfogásra és megrázásra. De amikor felfogtam, hogy egész idő alatt evvel a nyolclövetű, biztos

halállal a kezében állt, akkor megdermedtem. Ez csak egyet jelenthetett: Excellence kész volt megölni Lev Abalkint. Megölni és nem másra, mert Excellence soha nem vette elő a fegyverét, hogy ijesztgessen, fenyegessen, vagy bármiféle hatást keltsen - mindig csak azért, hogy öljön. Annyira megdöbbentem, hogy a világon mindenről megfeledkeztem. De ekkor a műhelybe éles, fehér fény vastag sugara tört be, és utoljára, beakadva a szemöldökfába, az ajtón besétált az ál-Abalkin. Általában véve kissé még hasonlított is Abalkinra: erős, formás, nem magas termetű ember volt, hosszú, válláig érő, fekete hajjal. Fehér, bő esőköpenyben volt, és turistáknak készült elemlámpát tartott maga előtt, a másik kezében pedig egy kis bőröndöt vagy egy nagy aktatáskát cipelt. Belépett, megállt, az elemlámpa sugarát végigvitte a polcokon, és kijelentette: - Nos, úgy tűnik, ez itt van. 192 A hangja csikorgó volt, a hangszín pedig

erőltetetten élénk. Ilyen hangon beszélnek önmagukkal azok az emberek, akik félnek, kényelmetlenül érzik magukat, kicsit szégyenkeznek: egyszóval amikor feszélyezi őket valami. “Egy lábbal a csatornában” ahogy a hontiak mondják Most már láttam, hogy tulajdonképpen öregember Lehet, hogy még Excellence-nál is idősebb. Hosszú, hegyes, hajlott orra volt, hosszú, hegyes álla, beesett arca és magas, nagyon fehér homloka. Egészében véve nem annyira Lev Abalkinra, mint inkább Sherlock Holmesra hasonlított. Egyelőre azonban csak egy dolgot mondhattam róla tökéletes bizonyossággal: ezt az embert az életemben sohasem láttam. Futólag körülnézett, odament az asztalhoz, a bőrönd-aktatáskáját letette a virágos kendőre, a rudunk mellé, majd az elemlámpával világítva, sietség nélkül és módszeresen nekilátott a polcok átvizsgálásának, polcot polc után, szekciót szekció után vizsgált meg. Eközben folyamatosan mormogott valamit az

orra alatt, de csak egyes szavakat lehetett kivenni: “Nos, ezt mindenki ismeri bur-bur-bur Közönséges illizium bur-bur-bur Ócskaság és ócskaság bur-bur Lehet, hogy nincs a helyén Eltették, eldugták, elrejtették bur-bur-bur” Excellence. követett minden tevékenységet, kezét a háta mögé tette, és az arcára ráfagyott egy nagyon szokatlan és rá nem jellemző kifejezés: a reménytelen fáradtságé, vagy lehet, hogy a fáradt unalomé, mintha valami nagyon megunt dolog lett volna előtte, egy életre megunt és ugyanakkor kínzó valami, aminek már régen meghódolt, és már a reményét is elvesztette, hogy megszabadul tőle. Bevallom, először kicsit meglepődtem, hogy miért utasította el természetes szándékát: mindkét kezével jól galléron ragadni és élvezettel megrázni. Azonban most, amikor az arcára pillantottam, megértettem: értelmetlen dolog lenne. Rázod vagy nem rázod: semmi sem változik, minden visszatér a saját körébe: kúszni

és csoszogni fog, az orra alatt dünnyögni, egyik lábával a csatornában állni, leverni a kiállítási tárgyakat a múzeumokban, és meghiúsítani a gondosan előkészített és átgondolt akciókat Amikor az öreg elérkezett a legtávolabbi szekcióhoz, Excellence nehezet sóhajtott, odament az asztalhoz, ráült a szélére az aktatáska mellé, és zsémbesen megszólalt: - Nos, mit keres ott, Bromberg? A detonátorokat? Az öreg Bromberg vékonyán felüvöltött és félreugrott, feldöntve egy széket. - Ki van itt?! - sivította, lázasan vagdalkozva a sugárral maga körül. - Ki az? - Hát én vagyok, én! - válaszolt Excellence még zsémbesebben. - Hagyja abba a remegést! - Ki? Maga? Miféle ördög! - A sugár Excellence-on állapodott meg. - Aha! Sikorski! Igen, tudhattam volna! - Tegye el az elemlámpát! - parancsolta Excellence, az arcát eltakarva a tenyerével. - Sejtettem, hogy ezek a maga trükkjei! - jajgatott az öreg Bromberg. - Rögtön megértettem,

ki áll az egész cirkusz mögött! - Tüntesse el az elemlámpát, mert szétvágom! - mordult rá Excellence. - Kérem, ne üvöltsön velem! - sivított Bromberg, de a sugarat félrefordította. - És ne merjen az aktatáskámhoz nyúlni! Excellence felállt, és elindult felé. - Ne merészeljen idejönni! - bömbölte Bromberg. - Nem vagyok kisfiú! Szégyellje magát! Hisz maga is öregember! Excellence odament hozzá, elvette az elemlámpát, és a legközelebbi asztalra állította, fényszóróval felfelé. 193 - Üljön le, Bromberg! - mondta. - Beszélnünk kell - A maga beszélgetései - mormogta Bromberg, és leült. Megdöbbentő, de most tökéletesen nyugodt volt. Élénk, tiszteletre méltó öregúr Szerintem még vidám is 78. június 4 ISAAC BROMBERG A VASÖREGEK CSATÁJA - Próbáljunk nyugodtan beszélgetni - ajánlotta Excellence. - Próbáljunk, próbáljunk - válaszolt élénken Bromberg. - De ki ez a fiatalember, aki a falat támasztja az ajtónál?

Testőrt alkalmaz? Excellence nem válaszolt azonnal. Lehet, hogy el akart küldeni “Maxim, távozhatsz” - és én természetesen elmentem volna. De ezzel megbántott volna, és Excellence nyilvánvalóan megértette ezt. Feltételezem, hogy más elképzelései is voltak Mindenesetre könnyedén felém mutatott a karjával, és így szólt: - Ez Maxim Kammerer, a Konbiz munkatársa. Maxim, ez doktor Isaac Bromberg tudománytörténész. Meghajoltam, Bromberg pedig azonnal kijelentette: - Tudtam. Világos, félt, hogy nem boldogul velem egyedül, Sikorski Üljön le, üljön le, fiatalember, helyezkedjék el kényelmesen. Amennyire a főnökét ismerem, a beszélgetésünk hosszú lesz - Ülj le, Mac! - mondta Excellence. Leültem a látogatók számára fenntartott, ismerős fotelba. - Tehát várom a magyarázatát, Sikorski - jelentette ki Bromberg. - Mit jelent ez a kelepce? - Látom, nagyon megijedt. - Micsoda badarság! - Bromberg egy pillanat alatt felpaprikázódott. -

Micsoda hülyeség! Hál isten, nem az ijedősek közül való vagyok! És ha van valaki, aki megijeszthet, Sikorski - De olyan szörnyűt sikoltott, és oly sok bútort feldöntött - Hát, tudja, ha valaki a füle mellett egy tökéletesen üres helyiségben, éjszaka - Egyáltalán nincs semmi, amiért a tökéletesen üres épületekbe kell járni éjszakánként - Először is, egyáltalában nem a maga dolga, Sikorski, hová és mikor járok! Másodszor pedig, mikor parancsolja, hogy jöjjek? Nappal engem nem engednek be. Nappal mindenféle gyanús felújítást végeznek, a kiállítási tárgyak ostoba cseréjét Figyeljen ide, Sikorski, ismerje be, ez a maga ötlete: megtiltani a bejutást a múzeumba! Sürgősen fel kell frissítenem valamilyen adatokat az emlékezetemben. Idejövök Nem engednek be. Engem! A Múzeum Tudós Tanácsának a tagját! Felhívom az igazgatót: miről van szó? Az igazgató, a drága Grant Hocsikjan bizonyos értelemben a tanítványom Szegény

kínlódik, szegény vörös a szégyentől, önmaga előtt és előttem De semmit sem tehet, mert megígérte! Fölöttébb tiszteletreméltó emberek megkérték, és ő megígérte! Érdekes lenne megtudni, hogy ki kérte meg. Lehetséges, hogy egy bizonyos Rudolf Sikorski? Nem! Ö, nem! Itt senki még csak nem is hallotta Rudolf Sikorski nevét! De engem nem ejtenek át! Egyből megértettem, ki rejtőzik a színfalak mögött! És mindenesetre szeretném megtudni, Sikorski, miért hallgat már egy álló órája, és nem válaszol a kérdésemre? Miért volt erre szüksége, kérdezem én! A múzeum bezárása! Szégyenletes kísérlet, hogy megszerezze a múzeumból az oda tartozó kiállítási tárgyakat! Éjszakai kelepce! És az ördög vigye el, ki kapcsolta ki itt az áramot? Nem is tudom, mit tettem volna, ha a glideremben nincs egy elemlámpa! Egy púp nőtt itt a fejemen, az ördög vigye el magát! És ledöntöttem ott valamit! Szívből remélem - remélni akarom! -,

hogy 194 mindössze makett volt És imádkozzon, Sikorski, hogy ez csak makett legyen, mert ha eredeti, akkor maga fogja nekem összeszedegetni! Az utolsó szögig! Ha pedig ez az utolsó szög nem kerül elő, akkor mint egy kisfiút elzavarom a Tagoréra A hangja elcsuklott, és fájdalmasan krákogni kezdett, mindkét öklével a mellét verve. - Kapok végre-valahára válaszokat a kérdéseimre? - mondta rekedt hangon, mérgelődve, a krákogásán keresztül. Úgy ültem, mint a színházban, és mindez inkább komikus hatást gyakorolt rám, de ekkor rápillantottam Exqellence-ra, és elképedtem. Excellence, a Vándor, Rudolf Sikorski, ez a jéghegy, a Hidegvérűség és a Kitartás deres gránitszobra, az információ kiszipolyozásának ez a kifogástalan mechanizmusa: a feje búbjáig elvörösödött, nehezen lélegzett, görcsösen összeszorította és elernyesztette csontos, szeplős öklét, nevezetes füle pedig lángolt, és szörnyen remegett. Egyébként még

tartotta magát, de valószínűleg csak ő tudta, hogy mibe került ez neki. - Szeretném tudni, Bromberg - szólt nyomott hangon -, mihez volt szüksége a detonátorokra. - Ah, ezt szeretné tudni! - suttogta epésen doktor Bromberg, és előrehajolt, Excellence arcába nézett olyan közelről, hogy hosszú orra csaknem a főnököm fogai közé került. - És mit szeretne még megtudni rólam? Netán érdekli a székletem? Avagy miről csevegtem nemrégen Pilguyjal? Pilguy nevének említése ilyen összefüggésben nem tetszett nekem. Pilguy biogenerátorokkal foglalkozott, az osztályom pedig már második hónapja foglalkozott Pilguyjal. Azonban Excellence eleresztette Pilguyt a füle mellett Ő maga előredőlt, de olyan erővel, hogy Bromberg alig tudott elugrani. - A széklete iránt, engedelmével, érdeklődjék ön! - bődült el. - Én viszont azt szeretném tudni, miért engedi meg magának, hogy betörjön a múzeumba, és miért nyúlkál a mancsával a

detonátorokhoz, amikor egész világosan megmondták önnek, hogy a következő néhány napban - Úgy tűnik, bírálni akarja a viselkedésemet! Hah! Kicsoda? Sikorski! Engem! Betöréssel vádol! Szeretném tudni, maga hogyan jutott be ebbe a múzeumba! He? - Ennek nincs köze a dologhoz, Bromberg! - Maga betörő, Sikorski! - jelentette ki Bromberg, és hosszú, görbe ujját Excellence felé nyújtotta. - Eljutott a betörésig! - Maga jutott el a betörésig, Bromberg! - üvöltött Excellence. - Maga! Önnek egészen világosan és egyértelműen megmondták: a múzeumba tilos belépni! Bármely normális ember az ön helyében - Ha egy normális ember a titkos tevékenység soron következő tényével találkozik, akkor kötelessége - Az ön kötelessége, Bromberg, hogy kicsit megmozgassa az agyát! Az ön kötelessége, hogy felfogja: nem a középkorban él. Ha titokkal, rejtéllyel találkozik, akkor az nem valakinek a szeszélye és nem rosszakarat - Igen, nem szeszély

és nem rosszakarat, hanem a maga megdöbbentő önhittsége, Sikorski, a maga nevetséges, igazából középkori, idióta és fantasztikus meggyőződése, hogy éppen ön döntheti el, mi legyen zárt és mi nyitott! Maga mélységesen öreg, Sikorski, de ennek ellenére nem értette meg, hogy mindenekelőtt amorális! - Számomra nevetséges az erkölcsről beszélgetni egy olyan emberrel, aki az ellenkezés gyerekes érzésének kielégítése kedvéért betör! Maga, Bromberg, nem egyszerűen öreg, maga egy szánalmas aggastyán, aki visszahullott a gyermekkorba! 195 - Gyönyörű! - mondta Bromberg, hirtelen ismét megnyugodva. Bedugta kezét fehér esőköpenyének a zsebébe, kivett onnan és egy koppanással Excellence elé tett az asztalra egy csillogó tárgyat. - Itt van a kulcsom Mint ezen múzeum munkatársának jár egy kulcs a szolgálati bejárathoz, és én igénybe vettem, hogy bejöjjek ide - Az éjszaka kellős közepén és a múzeum igazgatójának a

tilalma ellenére? Excellence-nak nem volt kulcsa, mágneses tolvajkulccsal jött be, és csak az maradt neki, hogy támadjon. - Az éjszaka kellős közepén, de kulccsal! Hol van a maga kulcsa, Sikorski? Mutassa meg, kérem, a kulcsát! - Nincs kulcsom! Nekem nincs rá szükségem! Dolgom van itt, és nem azért, mert egy bolha csípett meg, maga vén, hisztérikus hülye! És mi kezdődött itt! Biztos vagyok benne, hogy korábban ennek a szerény műhelynek a falai soha nem hallották még a rekedt üvöltés és csikorgó kiáltozás ilyen kitöréseit. Ilyen jelzőket. Az érzelmek ilyen bacchanáliáját Ilyen abszurd érveket és még abszurdabb ellenérveket. Még hogy a falak! Végül is ezek csak a mindennapi szenvedélyektől messze eső, csöndes akadémiai intézmény falai. De én, az első fiatalságomon túllevő ember, aki - úgy tűnt - már mindent láttam, még soha és sehol nem hallottam semmi hasonlót, legalábbis Excellence-tól. Időnként a csatatér megtelt

füsttel, ahol már nem lehet megkülönböztetni a vita tárgyát, és a széthasított ágyúgolyókhoz hasonlóan, csak repkedtek közöttük a különböző “felelőtlen fecsegők”, “a köpeny és a kard feudális hercegei”, “az önkéntes provokátorok”, “a titkosszolgálatok kopasz ügynökei", “a szklerotikus demagógok” és “az eszmék titkos börtönőrei”. No meg a kevésbé egzotikus “öreg szamarak”, “mérges törpék” és az “elhülyültek” minden formában tömegével szóródtak, mint a srapnelek Azonban idővel a füst eloszlott, és akkor az elképedt és megigézett tekintetem elé valóban lenyűgöző visszapillantás tárult. Akkor megértettem, hogy a csata, melynek véletlen szemtanúja voltam, csak egy volt azon hangtalan háború számtalan, a világ számára láthatatlan összecsapása közül, amely még akkor kezdődött, amikor szüleim éppen befejezték az iskolát. Elég gyorsan eszembe jutott, ki is az az Isaac

Bromberg. Magától értetődik, hogy hallottam róla korábban is, még akkor, amikor taknyos srácként a Szabad Kutatás Csoportjában dolgoztam. Az egyik könyvét - a Hogyan történt ez valójában sorozatból mindenképpen olvastam: ez a Massachusettsi lidérc története volt A könyv, emlékeim szerint, nem tetszett: túl sok volt benne a pamfletszerűség, túl sokat buzgólkodott a szerző, hogy lerántsa a romantikus leplet erről a valójában szörnyű történetről, és túl sok helyet szentelt a veszélyes kísérletekhez való hozzáállás politikai elveiről folytatott vita részleteinek, ez a vita pedig akkor egyáltalán nem érdekelt. Bizonyos körökben azonban Bromberg neve ismert volt, és elég nagy tisztelet övezte. A még Lamondois által alapított és a tudomány korlátozások nélküli fejlődését hirdető, ismert dzuista mozgalom “szélsőbaljának” lehetett nevezni. Ennek a mozgalomnak a szélsőségesei olyan elveket hirdetnek, amelyek első

pillantásra teljesen természetesnek látszanak, de a gyakorlatban az emberi civilizáció minden adott szintjén rendre megvalósíthatatlannak bizonyulnak (emlékszem arra a hatalmas sokkra, amit akkor éreztem, amikor megismerkedtem a Tagore civilizációjának történetével, ahol az Első Ipari Forradalmuk távolba vesző éveitől kezdve tartották magukat ezekhez az elvekhez). 196 Minden tudományos felfedezés, amit meg lehet valósítani, okvetlenül megvalósul. Ezzel az elvvel nehéz vitatkozni, bár itt is felvetődik egy sor fenntartás. De mit tegyünk azzal a felfedezéssel, ami már megvalósult? A válasz: tartsuk a következményeit ellenőrzés alatt. Nagyon kedves És ha nem látjuk előre az összes következményt? És ha túlértékelünk egyes következményeket, és alábecsülünk másokat? Végül pedig, ha tökéletesen világos, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk ellenőrzés alatt tartani még a legnyilvánvalóbb és legkellemetlenebb

következményeket is? Ha ehhez elképzelhetetlen energiaforrások és erkölcsi feszültség kellenek? (Ahogyan ez például a massachusettsi géppel történt, amikor a megdöbbent kísérletezők szeme láttára megszületett és erőt kezdett gyűjteni a Föld új, nem emberi civilizációja.) Abbahagyni a kísérletet! - parancsolja ilyen esetekben általában a Világtanács. Semmi esetre sem! - hirdetik válaszul a szélsőségesek. - Erősíteni az ellenőrzést? Igen Bevetni a szükséges kapacitást? Igen. Kockáztatni? Igen! Végül is “aki nem dohányzik és nem iszik, az egészségesen fog meghalni" (J. G Prensonnak, a szélsőségesek pátriárkájának felszólalásából) De semmiféle tiltást! Az erkölcsi-etikai tiltások a tudományban szörnyűbbek bármely etikai megrázkódtatásnál, amely a tudományos haladás legkockázatosabb fordulata eredményeként létrejött. A dinamikájával valóban imponáló álláspont megtalálja feltétlen védelmezőit a

tudományos ifjúság körében, de ördögien veszélyes, amikor egy kiemelkedő és tehetséges, a hatása alatt dinamikus, tehetséges közösséget és jelentős energiatartalékot összpontosító szakember hasonló elveket hirdet. Éppen az ilyen szélsőséges gyakorlati szakemberek voltak a mi Konbiz-2-nk ügyfelei. Az agg Bromberg viszont szélsőséges teoretikus volt, valószínűleg éppen ebből az okból nem került a látókörömbe. Azonban Excellence-nak, ahogy most láttam, egész életében a bögyében volt. Tevékenységünk jellege miatt mi a Konbiz-2-ben soha senkinek semmit sem tiltunk meg. Ehhez mi nem vagyunk elég járatosak a modern tudományban A Világtanács tilt A mi feladatunk az, hogy megvalósítsuk ezt a tiltást, és elálljuk az információ kiszivárgásának útját, mivel ezekben az esetekben éppen az információ-kiszivárgás vezet rendre a legszörnyűbb következményekhez. Nyilvánvaló, hogy Bromberg vagy nem akarta, vagy nem tudta ezt

megérteni. A tudományos információ útjában álló minden és mindenféle korlát megsemmisítéséért folytatott harc a rögeszméjévé vált. Fantasztikus temperamentummal és kifogyhatatlan energiával rendelkezett. Számtalan kapcsolata volt a tudományos világban, és elég volt meghallania, hogy valahol egy sokat ígérő kutatás eredményeit átadták megőrzésre, rögtön állati őrjöngésbe kezdett, és rohant, hogy megsemmisítse, feltárja és leleplezze. Abszolúte semmit sem lehetett vele tenni. Nem ismerte a kompromisszumot ezért lehetetlen volt megegyezni vele; nem ismerte a vereséget, ezért nem lehetett legyőzni. Irányíthatatlan volt, mint egy kozmikus kataklizma. De a legfennköltebb és legelvontabb eszmének is szüksége van egy meglehetősen konkrét alkalmazási pontra. Számára a Konbiz-2 összességében és Excellence-unk egyedileg vált ilyen ponttá, a sötétség és a gonoszság megtestesítőjévé, akik ellen harcolt. “Konbiz-2! -

sziszegte epésen, miközben Excellence felé ugrált, majd rögtön vissza. - Ó, a maguk jezsuitasága! Vegyük csak a mindenki által ismert rövidítést! Idegen civilizációkkal fenntartott KONtaktusok BIZottsága! Nemes, emelkedett! Dicsőséges! És el kell rejteni mögé a maguk bűzös hivatalát! KONtroll BIZottság, látja-e! Konzerválok Bizottsága, nem pedig Kontroll Bizottság! Konspirátorok Bizottsága! 197 Excellence-nak ezen fél évszázad alatt mérhetetlenül elege lett belőle. Amennyire megértettem, pontosan annyira lett elege belőle, mint egy szemtelen légyből vagy tolakodó szúnyogból. Világos, hogy nem volt képes az ügyünknek bármit is ártani Egyszerűen nem volt hozzá ereje. Volt azonban ereje szünet nélkül mormogni és dörmögni, lármázni és pattogni, elvonni a dolgoktól, nem adni nyugtot, epés szúrásokkal bosszantani, az összes formalitás maradéktalan betartását követelni, a közvéleményt felizgatni a hatóságok

erőfeszítései ellen, egyszóval: elcsigázni a végkimerülésig. Nem csodálkoztam volna, ha kiderül, hogy húsz évvel ezelőtt Excellence főként azért merült le a Szarakson a vérkásába, hogy egy kicsit pihenjen Brombergtől. Még azért is sajnáltam Excellence-ot, aki nemcsak elvi, hanem a legmagasabb fokon igazságos ember is volt, mert nyilván teljes mértékben számot adott magának arról, hogy Bromberg tevékenysége, ha eltekintünk formájától, bizonyos pozitív társadalmi jelleget hordoz; ez is a társadalmi kontroll egyik formája volt: a kontroll kontrollja. Ami viszont az epés, agg Bromberget illeti, láthatólag meg volt fosztva a legelemibb igazságérzettől is, és egész munkánkat már a küszöbről elsöpörte, feltétlenül károsnak tartotta, és égőn, őszintén gyűlölte. Mindamellett azok a formák, amelyekben ez a gyűlölet megnyilvánult, annyira hírhedtek voltak, ennek a kibírhatatlan öregnek a modora annyira kiállhatatlan volt,

hogy Excellence minden hidegvérűsége és emberfeletti kitartása ellenére teljesen elvesztette az önuralmát, és valószínűleg minden alkalommal viszálykodóvá, ostobává és gonosz nagyhangúvá vált, amikor szemtől szembe találkozott Bromberggel. “Maga egy tudatlan, hitvány alak! - suttogta elcsukló hangon - Az óriások tévedésein élősködik! Képtelen arra, hogy akár egy szószt is feltaláljon a makarónihoz, de ítélkezni mer a tudomány jövőjéről! Maga lejáratja azt az ügyet, amit szeretne megvédelmezni, maga az olcsó viccek élvezője!” Láthatólag az öregek régen nem találkoztak szemtől szembe, és most különös dühvel öntötték egymásra a felgyülemlett méreg- és epekészleteket. A látvány sok tekintetben tanulságos volt, bár kiabáló ellentétben állt azzal a széles körben ismert tézissel, mely szerint az ember természete szerint jó, és neve büszkén hangzik. Leginkább nem emberre emlékeztettek, hanem két

megtépázott harci kakasra. Először értettem meg, hogy Excellence mélységesen öreg. Azonban minden esztétikátlansága ellenére, ez az előadás a valóban felbecsülhetetlen értékű információ özönét zúdította rám. Sok célzást egyszerűen nem értettem: a beszélgetés régen lezárt és elfeledett ügyekről folyt. Néhány említett történetet jól ismertem. De ezt-azt első ízben hallottam és értettem meg Megtudtam például, hogy mi az a Tükör-kísérlet. Kiderült, hogy így nevezték a négy évtizede lefolytatott globális, szigorúan titkosított manővereket a lehetséges külső agresszió (feltételezhetően a Vándorok támadása) visszaverésére. Erről az akcióról szó szerint csak egyesek tudtak, az emberek milliói pedig, akik részt vettek benne, még csak nem is sejtették. Ahogyan ez mindig szokásos a globális méretű dolgoknál, az összes elővigyázatossági rendszabály ellenére néhány ember meghalt. Excellence volt az akció

egyik vezetője és a titkosság megőrzéséért felelős személy. Megtudtam, hogyan született a Torz-ügy. Mint köztudott, Jonathan Pereira saját kezdeményezésére félbehagyta munkáját az elméleti eugenika területén. Konzerválva ezt az egész területet, a Világtanács éppen az ő javaslatai szerint járt el. Kiderült, hogy a mi drága Brombergünk kiszagolta, majd lázasan kifecsegte Pereira elméletének részleteit, aminek eredményeképpen a Schweitzer-laboratórium öt ördögien tehetséges fenegyereke 198 Bamakóban nekilátott, és csaknem véghezvitte a homo super új változatával folytatott kísérletet. Az androidok történetét nagy vonalakban már korábban is ismertem: főképp azért, mert a megoldhatatlan etikai probléma klasszikus példájaként idézik. Azonban érdekes volt megtudni, hogy doktor Bromberg egyáltalán nem tartja az androidok kérdését lezártnak. A “szubjektum vagy objektum” kérdés számára az adott esetben

egyáltalán nem létezik. Az androidokkal foglalkozó tudósok magántitkára fütyül, az androidoknak a magántitokhoz való jogát képtelenségnek és képzavarnak tartja. Ennek a történetnek minden részletét publikálni kell, tanulságul az utókor számára, az androidokkal való munkát pedig folytatni kell És így tovább. Az általam korábban sohasem hallott történetek közül az egyik felkeltette a figyelmemet. Valami tárgyról volt szó, amit néha szarkofágnak, néha inkubátornak neveztek. Evvel a szarkofág-inkubátorral vitájuk során megfoghatatlan módon összekapcsolták a “detonátorokat”: nyilván azokat, amikért Bromberg megjelent, és amelyek előttem feküdtek az asztalon, színes kendővel leborítva. A detonátorokról mellesleg csak futólag tettek említést, bár nem egyszer, de a veszekedés főképp “az undorító titkossági ködfüggöny” körül forrt, amit Excellence a szarkofág-inkubátor köré vont. Éppen ennek a titkosságnak

a következtében doktor X Y, aki egyedülálló eredményeket ért el a cro-magnoniak (hogy kerülnek ide a cro-magnoniak?) antropometriája és fiziológiája terén, kénytelen volt véka alá rejteni ezeket az eredményeit, ily módon fékezve a paleoantropológia fejlődését. Egy másik doktor X Y pedig, aki megfejtette a szarkofág-inkubátor működési elvét, egy olyan ember kétértelmű és szégyenletes helyzetébe került, akit a tudományos közvélemény az elv feltalálójának tart, aminek következtében végleg otthagyta a tudományos pályát, és középszerű tájképeket mázol Feszülten figyeltem. A detonátorok kapcsolatban álltak a titokzatos szarkofággal A detonátorokért jött ide Bromberg. A detonátorokat Excellence kelepcének állította Lev Abalkin számára. Kettőzött figyelemmel hallgattam, azt reméltem, hogy az öregek a veszekedés hevében kikotyognak még valamit, és végre megtudok valami lényegeset Lev Abalkinról. De csak akkor

hallottam lényegeset, amikor lecsillapodtak 78. június 4 LEV ABALKIN DOKTOR BROMBERGNÉL Hirtelen csillapodtak le, egyszerre, mintha egyszerre merítették volna ki utolsó energiájukat. Elhallgattak Tüzes tekintetük most már nem fúródott a másikéba Bromberg fújtatott, előhúzott egy régimódi zsebkendőt, és elkezdte törölgetni a nyakát és az arcát. Excellence, anélkül hogy ránézett volna, benyúlt a ruhája alá (megijedtem: csak nem a pisztolyáért?), elővett egy kapszulát, egy fehér golyót gurított ki a tenyerére, a nyelve alá tette, a kapszulát pedig Brombergnek nyújtotta. - Eszembe sincs! - jelentette ki Bromberg, és látványosan elfordult. Excellence továbbra is nyújtotta neki a kapszulát. Bromberg sandán, mint egy kakas, nézett a kapszulára. Azután pátosszal kijelentette: - A bölcs által felajánlott mérget vedd el, de az ostoba kezéből a balzsamot se fogadd el Elvette a kapszulát, és szintén kigurított a tenyerére egy fehér

golyót. - Nincs szükségem erre! - jelentette ki, és a golyót a szájába dobta. - Egyelőre még nincs szükségem - Isaac - mondta Excellence, és cuppantott. - Mit fog csinálni, ha meghalok? 199 - Örömtáncot fogok járni - mondta komoran Bromberg. - Ne beszéljen butaságokat Isaac - mondta Excellence. - Mégis minek kellettek magának azok a detonátorok? Várjon, ne kezdjen mindent elölről. Egyáltalán nem akarok a magánügyeibe avatkozni Ha egy héttel ezelőtt vagy a jövő héten érdeklődött volna a detonátorok iránt, soha nem tettem volna fel önnek ezt a kérdést. De éppen ma volt szüksége rájuk Éppen azon az éjszakán, amikor egy egészen más embernek kellett volna értük jönnie. Ha ez véletlen egybeesés, akkor mondja meg, és elválunk. Megfájdult a fejem - Kinek kellett volna érte jönnie? - kérdezte Bromberg gyanakvóan. - Lev Abalkinnak - mondta Excellence elkínzottan. - Ki az? - Maga nem ismeri Lev Abalkint? - Először hallom -

mondta Bromberg. - Elhiszem - mondta Excellence. - Meghiszem azt! - mondta Bromberg gőgösen. - Hiszek önnek - mondta Excellence. - De nem hiszek az egybeesésben Figyeljen ide, Isaac, tényleg olyan nehéz egyszerűen, szenvelgés nélkül elmesélni, miért éppen ma jött el a detonátorokért Nem tetszik nekem az a “szenvelgés” szó - mondta Bromberg kötekedve, de már az előbbi hév nélkül. - Visszavonom - mondta Excellence. Bromberg ismét törülközni kezdett - Nincs titkom - jelentette ki. - Tudja, Rudolf, gyűlölök mindenféle titkot Maga hozott olyan helyzetbe, hogy kénytelen voltam szenvelegni és komédiázni. Mellesleg minden nagyon egyszerű. Ma reggel megjelent nálam valaki Okvetlenül kell a név? - Nem. - Egy bizonyos fiatalember. Miről beszéltünk vele, feltételezem, lényegtelen A beszélgetésnek eléggé személyes jellege volt. De a beszélgetés során észrevettem nála itt - Bromberg ujjával a jobb kar könyökhajlatába mutatott - egy elég

különös anyajegyet. Még meg is kérdeztem tőle: “Mi ez: tetoválás?” Tudja, Rudolf, a tetoválások a hobbim. Nem - válaszolta - Ez anyajegy" Leginkább a cirill Ж betűre vagy mondjuk a japán “szandzo” - “harminc” hieroglifára hasonlított. Nem emlékezteti magát valamire, Rudolf? - Emlékeztet - mondta Excellence. Engem is emlékeztetett valamire, valami nem régi dologra, ami egyszerre különösnek és lényegtelennek tűnt. - Maga egyből kapcsolt? - kérdezte Bromberg irigykedve. - Igen - mondta Excellence. - Én viszont nem rögtön. A fiatalember már régen elment, amikor még mindig üldögéltem, és próbáltam felidézni, hol is láthattam egy ilyen jelet Mindamellett nem egyszerűen hasonlót, hanem éppen ugyanilyet. Végül is eszembe jutott Ellenőriznem kellett, érti? A kezem ügyében nem volt egyetlen reprodukció sem. Elrohanok a múzeumba: a múzeum zárva - Mac - mondta Excellence -, légy szíves, add ide nekünk azt a dolgot, ami a

kendő alatt fekszik. Engedelmeskedtem. A rúd nehéz és tapintásra meleg volt. Letettem Excellence elé az asztalra, Excellence közelebb húzta magához, és már láttam, hogy ez valójában egy tok, simára csiszolt, világos borostyán színű anyagból, egy alig észrevehető, tökéletesen egyenes vonallal, ami 200 elválasztja a kicsit kidomborodó tetőt a masszív alaptól. Excellence megpróbálta felemelni a tetőt, de az ujjai lecsúsztak, és semmire sem ment. - Adja csak ide - szólt türelmetlenül Bromberg. Félrelökte Excellence-ot, megfogta a tetőt mindkét kezével, felemelte és félrerakta. Ezeket a valamiket nevezték szemmel láthatóan detonátoroknak: kerek, szürke korongocskák hetven milliméteres átmérővél, egy sorba voltak berakva a gondosan kialakított mélyedésekbe. Összesen tizenegy detonátor volt, és még két mélyedés üres volt, látszott, hogy penészre hasonlító fehéres, bolyhos szövettel voltak kibélelve a mélyedések,

és a bolyhok észrevehetően mozogtak, mintha élnének: igen, valószínűleg bizonyos értelemben éltek. Azonban mindenekelőtt a detonátorok felszínét borító, elég bonyolult hieroglifákon akadt meg a szemem, mindegyiken egy volt és mindegyik különböző, Nagyok voltak, rózsaszín-barnásak, kicsit szétfolyóak, mint mikor színes tussal nedves papírra rajzolnak. Egyiket azonnal felismertem: kicsit szétfolyó, stilizált cirill Ж betű, vagy ha úgy tetszik, egy japán “szandzo” hieroglifa: a 07-es számú ügy 1. sz lapjának hátoldalán található másolat kis eredetije. Ha felőlem nézzük, ez a detonátor harmadik volt balról, és Excellence, hosszú mutatóujját fölé tartva, megszólalt: - Ez az? - Igen, igen - válaszolt türelmetlenül Bromberg, félrelökdösve a kezét. - Ne zavarjon! Maga semmit sem ért Körmével beleakaszkodott a detonátor szélébe, és óvatos mozdulatokkal elkezdte mintegy kicsavarozni a mélyedésből, eközben ezt

mormogta: “Itt egész másról van szó Vajon tényleg azt képzelte, hogy összekeverhetem Micsoda hülyeség” Végre kihúzta a detonátort a mélyedésből, és elkezdte óvatosan felemelni a tok fölé, egyre magasabbra és magasabbra, és látszott, hogyan emelkednek a szürke, kövérkés lemez után a vékony, fehéres cérnaszálak, majd elvékonyodnak, egyik a másik után elpattan, és amikor az utolsó is elpattant, Bromberg megfordította a lemezt alsó felületével felfelé, és megpillantottam az izgő-mozgó, félig átlátszó bolyhok között ugyanazt a hieroglifát, csak feketében, kicsiben és nagyon élesen, mintha belevésték volna a szürke anyagba. - Igen! - szólt Bromberg ünnepélyesen. - Pontosan olyan Így is tudtam, hogy nem tévedhetek. - Pontosan miben? - kérdezte Excellence. - A méret! - mondta Bromberg. - Méret, részletek, arányok Érti, az anyajegy nem egyszerűen hasonlít erre a jelvényre: pontosan ugyanolyan - Áthatóan nézett

Excellence-ra. - Hallgasson ide, Rudolf, jótettért jót várj! Maga mindannyiukat megjelölte? - Természetesen nem. - Tehát ez az elejétől fogva megvolt náluk? - kérdezte Bromberg, és ujjával a jobb karjának hajlatát ütögette. - Nem. Ezek a jelek tíz-tizenkét éves korukban jelentek meg Bromberg óvatosan visszacsavarozta a detonátort a mélyedésbe, és elégedetten belerogyott a karosszékbe. - Nos, igen - szólt. - Így már mindent értek Nos, tisztelt rendőrfőnök úr, mit ér a maga titkossága? Az ő csatornájának a számát tudom, és amint az aranyujjú Phoibé megvilágítja a maguk építészeti torzszülötteinek tetejét, rögtön kapcsolatba lépek vele, és kedvünkre kibeszéljük magunkat És ne próbáljon meg lebeszélni, Sikorski! - kiáltott, és ujját Excellence orra előtt ingatta. - Ö maga jött el hozzám, és én magam - érti, magam! - 201 ezzel az öreg fejemmel felfogtam, ki áll előttem, és most az enyém! Nem hatoltam be a

maga ócska titkaiba! Egy kis mázli, egy kis találékonyság - Rendben van, rendben - mondta Excellence. - Az isten szerelmére! Nincs ellenvetésem. Ő az öné, találkozzanak, beszélgessenek De csak vele, kérem Senki mással. - Nono! - nyújtotta ironikus kétkedéssel a szót Bromberg. - Bár, ahogy óhajtja - mondta hirtelen Excellence. - Mindez most nem fontos Mondja, Isaac, miről beszélgetett vele? Bromberg összekulcsolta a kezét a hasán, és malmozott az ujjaival. Az Excellence fölött aratott győzelmei annyira nagyok és nyilvánvalóak voltak, hogy kétségtelenül megengedhette magának a nagylelkűséget. - A beszélgetés, be kell ismernem, elég zavaros volt - mondta. - Most már természetesen értem, hogy ez a cromagnoni egyszerűen bolonddá tett Ma, pontosabban tegnap reggel megjelent nála egy negyven-negyvenöt év körüli fiatalember, és Alekszandr Dimokként, a mezőgazdasági automatika konfigurátoraként mutatkozott be. Középtermetű, nagyon

sápadt arcú, hosszú, egyenes, fekete hajú volt, mint egy indián. Panaszkodott, hogy már sok hónapja próbálja, és sehogyan sem tudja tisztázni a szülei eltűnésének körülményeit. Kifejtett Brombergnek egy maximálisan talányos és a talányosságában ördögien csábító legendát, amit állítólag morzsánként szedett össze, nem vetve el a legkevésbé megbízható híreszteléseket sem. Ezt a legendát Bromberg minden részletében leírta, de most nincs értelme, hogy kifejtse. Tulajdonképpen Alekszandr Dimok látogatása egyetlen célt szolgált: nem tudná-e Bromberg, a tiltott tudomány világszerte legnagyobb szakértője, legalább egy kicsit megvilágítani ezt a történetet. Bromberg, a legnagyobb szakértő elmélyedt a nyilvántartójába, de semmit sem talált a Dimok házaspárról. A fiatalembert észrevehetően elkeserítette ez a körülmény, és már készült, hogy elmegy, amikor egy szerencsés gondolat ötlött a fejébe. Nem kizárt, hogy

a szüleinek a vezetékneve egyáltalán nem Dimok. Az sem kizárható, hogy a legendájának nincs semmi köze a valósághoz. Nem próbálna-e doktor Bromberg visszaemlékezni, nem történt-e a tudományban valami titokzatos és ebből következően nyilvános publikálástól eltiltott esemény az Alekszandr Dimok születéséhez közeli időben (36. február), mivel a szüleit egy- vagy kétéves korában vesztette el Bromberg, a szakértő ismét elmélyedt a nyilvántartójában, Csak most a kronológiai részében. A 33-tól 39-ig tartó időszakban összesen nyolc különböző incidensre bukkant, köztük a szarkofág-inkubátoros történetre. Alekszandr Dimokkal gondosan elemezték valamennyi incidenst, és arra a következtetésre jutottak, hogy ezek közül egyik sem lehet kapcsolatban a Dimok házaspár sorsával. “Ebből én, a vén ostoba, azt a következtetést vontam le, hogy a sors egy olyan történettel ajándékozott meg, ami annak idején tökéletesen

elkerülte a figyelmemet. El tudja képzelni? Nem az ön valamilyen ócska tiltása, hanem két biokémikus eltűnése! Ezt soha nem bocsátottam volna meg magának, Sikorski!” És Bromberg még további két teljes órán keresztül faggatta Alekszandr Dimokot, követelte tőle, hogy emlékezzen vissza az összes legapróbb részletre, bármilyenre, még a legostobábbra is, a híresztelésekre; ünnepélyesen megígértette vele, hogy másolatot készíttet a tudatalattijáról, úgyhogy a fiatalember az utolsó órában nyilvánvalóan csak arról ábrándozott: minél előbb meglógni innen 202 Már a beszélgetés legvégén Bromberg teljesen véletlenül észrevette az “anyajegyet”. Ez az anyajegy, ami, úgy tűnt, semmi kapcsolatban sem áll az üggyel, valami megmagyarázhatatlan módon befészkelte magát Bromberg agyába. A fiatalember már régen elment. Brombergnek már sikerült, hogy néhány kérdést feltegyen az NBI-nek, hogy beszéljen két-három

szakemberrel a Dimok házaspárról (eredménytelenül), de ez az átkozott jegy sehogyan sem ment ki a fejéből. Először is Bromberg teljesen biztos volt benne, hogy már látta valahol és valamikor, másodszor pedig nem hagyta el az az érzés, hogy erről a jegyről vagy valamiről, ami kapcsolatban áll ezzel a jeggyel, szó esett az Alekszandr Dimokkal folytatott beszélgetésben. És csak a legaprólékosabb módon, mondatról mondatra felidézve emlékezetében az egész beszélgetést, jutott el végre a szarkofágig, jutottak eszébe a detonátorok, és mélyen meglepte a megdöbbentő feltételezés, hogy ki is valójában Alekszandr Dimok. Az első mozdulata az volt, hogy azonnal telefonál a fiúnak, és közli vele: származásának titka fel van tárva. De a rá, Brombergre jellemző tudományos lelkiismeretesség előbb olyan abszolút bizonyosságot követelt, amely nem enged meg félremagyarázást. Ő, Bromberg ennél kacifántosabb egybeeséseket is ismert.

Ezért először a telefonhoz rohant, hogy felhívja a múzeumot - Minden érthető - mondta komoran Excellence. - Köszönöm önnek, Isaac Tehát ő most már tud a szarkofágról - Miért ne tudhatna róla? - pattant fel Bromberg. - Valóban. Miért is ne? - ejtette ki lassan a szavakat Excellence LEV ABALKIN MAGÁNTITKA 37. december 21-én a Nyomkövetők csapata Borisz Jokin vezetésével leszállt az EN9173 rendszer névtelen kisbolygójának köves fennsíkján azzal a feladattal, hogy vizsgálják meg a még az előző évszázadban itt felfedezett, a Vándoroknak tulajdonított létesítmények romjait. December 24-én az intravíziós felvétel egy tágas helyiség képét rögzítette a romok alatt a sziklás kőzet ménében, több mint három méter mélységben. December 25-én Borisz Fokin első kísérletre és minden meglepetés nélkül behatolt ebbe a helyiségbe. Tíz méter sugarú félgömbbé volt kiképezve A félgömb borostyánhoz hasonló, a Vándorok

civilizációjára annyira jellemző anyaggal volt kirakva, és egy terjedelmes berendezést tartalmazott, amit az egyik Nyomkövető kapásból szarkofágnak nevezett el. December 26-án Borisz Fokin engedélyt kért és kapott a Konbiz megfelelő osztályától, hogy a szarkofágot egyedül megvizsgálja. Szokása szerint kimerítően, módszeresen és óvatosan tevékenykedett, három napot vesződött a szarkofággal. Ezen idő alatt sikerült meghatároznia a lelet életkorát (negyvennegyvenötezer év), felfedezte, hogy a szarkofág energiát fogyaszt, sőt még vitathatatlan kapcsolatot is meg lehetett állapítani a szarkofág és a felette elterülő romok között. Már akkor felállították azt a későbbiekben beigazolódott hipotézist, hogy az említett “romok” egyáltalán nem romok, hanem részei egy kiterjedt, a kisbolygó egész felületét átfogó rendszernek, ami mindenfajta, planetáris és kozmikus (földrengésből, a mágneses tér ingadozásaiból,

meteorjelenségektől, a központi csillag sugárzásából, kozmikus sugaraktól stb. származó) ingyenes energia elnyelésére és átalakítására szolgál December 29-én Borisz Fokin közvetlenül Komovval lépett kapcsolatba, és a legjobb embriológus szakembert kérte magának. Komov természetesen magyarázatot kért, de Borisz Fokin elzárkózott a magyarázat elől, viszont felajánlotta Komovnak, hogy jöjjön el 203 személyesen, de okvetlenül hozzon egy embriológust magával. Valaha, kora ifjúságuk idején Komovnak volt alkalma, hogy Fokinnal együtt dolgozzon, és inkább negatív benyomása maradt róla. Ezért esze ágában sem volt, hogy személyesen repüljön, küldött azonban egy embriológust: igaz, messze nem a legjobbat, hanem az elsőt, aki beleegyezett: bizonyos Mark van Blerkomot (később Komov nemegyszer tépte a haját, amikor eszébe jutott ez a döntése, mivel Mark van Blerkom a már ismert Isaac P. Bromberg testi-lelki jóbarátja volt).

December 30-án Mark van Blerkom Borisz Fokin rendelkezésére állt, és már néhány óra múlva nyílt szöveggel elképesztő értesítést küldött Komovnak. Ebben az értesítésben azt állította, hogy az úgynevezett szarkofág valójában nem más, mint egy abszolút fantasztikus konstrukciójú, sajátos, embrionális széf. Á széfben tizenhárom megtermékenyített, homo sapiens típusú petesejt található, mégpedig valamennyi életképes, bár látens állapotban vannak. Meg kell adni a nekik kijáró tiszteletet a történet két résztvevőjének: Borisz Fokinnak és a Konbiz tagjának, Gennagyij Komovnak. Borisz Fokin valamilyen hatodik érzékével megérezte, hogy ezt a felfedezést nem szabad világgá kürtölni: Mark van Blerkom rádiótávirata volt az első és az utolsó nyílt rádiótávirat a csapat és a Föld információcseréjében. Ezért ez az egész történet bolygónk tömegtájékoztatásában csak egy rövid közleményben tükröződött,

amit később nem erősítettek meg, és ezért nem is keltett különösebb figyelmet. Ami pedig Gennagyij Komovot illeti, nemcsak azonnal felfogta a szemük láttára keletkező probléma lényegét, hanem valamilyen módon sikerült a probléma egy sor elképzelhető következményét is meglátnia. Mindenekelőtt a kapott adatok megerősítését kérte Fokintól és Blerkomtól (speciális kóddal a szupergyors csatornán), majd miután megkapta a megerősítést, azonnal tanácskozásra hívta össze a KONBIZ azon vezetőit, akik egyúttal a Világtanács tagjai is voltak. Olyan kiválóságok voltak közöttük, mint Leonyid Gorbovszkij és August-Johann Baader, a fiatal és forrófejű Kirill Alekszandrov, az óvatos, örökké kételkedő Mahiro Szinoda, valamint az energikus, hatvankét éves Rudolf Sikorski. Komov tájékoztatta az egybegyűlteket, és a mellüknek szegezte a kérdést: mit csináljunk most? Nyilvánvaló, hogy a szarkofágot be lehetett csukni, és mindent

úgy hagyni, ahogy volt, megelégedve a puszta megfigyeléssel. Meg lehetett kísérelni, hogy beindítsák a petesejtek fejlődését, és várják, mi lesz belőle. Végül, a jövőbeni komplikációk elkerülése érdekében, meg lehetett semmisíteni a felfedezést. Magától értetődik, hogy Gennagyij Komov - abban az időben már elég tapasztalt ember - világosan megértette, hogy sem ez a rendkívüli tanácskozás, sem tucatnyi későbbi nem oldja meg a problémát. Szándékosan éles fellépésével csak egy célt követett: sokkolja az egybegyűlteket, és felébressze bennük a vitakedvet. Meg kell mondani, hogy a célját elérte. A gyűlés résztvevői közül csak Leonyid Gorbovszkij és Rudolf Sikorski őrizték meg látszólagos hidegvérüket. Gorbovszkij, mert értelmes optimista volt, Sikorski pedig azért, mert már akkor a Konbiz-2 vezetője volt. Rengeteg beszéd elhangzott: féktelenül hevesek és szándékosan nyugodtak, egészen felületesek és mély

értelemmel teliek, ma már rég elfeledettek és olyanok, amelyek később bekerültek a felszólalások lexikonjába, a legendákba, a jelentésekbe és javaslatokba. Ahogy várható volt, a gyűlés egyetlen döntése arra szorítkozott, hogy másnap a Világtanács más képviselőinek bevonásával egy új, kibővített értekezletet kell 204 egybehívni a szociálpszichológia, a pedagógia és a tömegtájékoztatás szakembereinek bevonásával. A tanácskozás folyamán Rudolf Sikorski hallgatott. Nem érezte magát kellőképp illetékesnek, hogy a probléma egyik vagy másik megoldása mellett felszólaljon. Azonban a kísérleti történelem területén folytatott hosszú munkájának tapasztalata, valamint a Vándorok tevékenységéről előtte ismert tények összessége egyértelmű következtetés levonására késztették: bármilyen döntést hoz végül is a Világtanács, ezt a döntést, csakúgy, mint az ügy minden körülményét, meghatározatlan ideig

meg kell tartani a társadalmi felelősség legmagasabb szintjén álló személyek körében. Ezt el is mondta a színjáték vége felé. “Az a döntés, hogy hagyjunk mindent úgy, ahogy van, és végezzünk passzív megfigyelést: valójában nem döntés. Valódi döntés mindössze kettő van: megsemmisíteni vagy beindítani. Lényegtelen, hogy bármelyik mellett mikor döntenek holnap vagy száz év múlva -, egyik sem lesz kielégítő A szarkofág megsemmisítése azt jelenti, hogy visszafordíthatatlan cselekedetet hajtunk végre. Mindannyian ismerjük a visszafordíthatatlan cselekedetek értékét. Beindítani: ez azt jelenti, hogy a Vándorok pórázán indulunk el, akiknek a szándékairól, enyhén szólva, fogalmunk sincs. Nem döntök el semmit előre, és egyáltalán nem érzem magam jogosultnak arra, hogy bármelyik megoldás mellett szavazzak. Az egyetlen, amit kérek és követelek: engedjék meg, hogy azonnal intézkedhessek az információ kiszivárgásának

megakadályozására. Már csak azért is, hogy el ne nyeljen bennünket az illetéktelenség óceánja” Ez a kis beszéd természetesen nagy hatást váltott ki, és egyhangúlag megadták az engedélyt, annál is inkább, mivel mindenki megértette: sietni nem érdemes, hanem mindenképpen meg kell teremteni a nyugodt és alapos munka feltételeit. December 31-én tartották meg a kibővített tanácskozást. Tizennyolc ember volt jelen, többek között a Társadalmi Problémák Világtanácsának Gorbovszkij által meghívott elnöke. Mindenki egyetértett abban, hogy a szarkofágot véletlenül találták meg, tehát - idő előtt. Továbbá mindenki egyetértett abban is, hogy még mielőtt bármilyen döntést hoznának, meg kellene érteni, de ha megérteni nem is, legalább elképzelni a Vándorok eredeti elgondolásait. Elhangzott még néhány, többé vagy kevésbé egzotikus hipotézis Kirill Alekszandrov, aki ismert volt antropomorf nézeteiről, azzal a

feltételezéssel élt, hogy a szarkofág a Vándorok génalapjának őrzőhelye. A Vándorok nem humanoid voltára vonatkozó, előttem ismeretes összes bizonyíték, jelentette ki, lényegében véve közvetett. Valójában a Vándorok nagyon is lehetnek az ember genetikai hasonmásai Ez a feltételezés nem ellenkezik egyik ismert ténnyel sem. Ebből kiindulva, Alekszandrov azt javasolta, hogy szakítsák meg az összes kutatást, juttassák vissza a leletet az eredeti állapotába, és hagyják el az EN-9173 rendszert. August-Johann Baader véleménye szerint a szarkofág - igen! - nem a Vándorok, hanem éppen a földiek génalapjának őrzőhelye. Negyvenötezer évvel ezelőtt a Vándorok, megengedve az akkor kis létszámú homo sapiens törzs genetikai elfajulásának elméleti lehetőségét, ily módon próbáltak intézkedni a földi emberiség jövőbeli helyreállításáról. Szintén a “Ne gondoljunk rosszat a Vándorokról!” jelszó alatt szólalt fel az agg Pak

Hin. Ő is, akárcsak Baader, meg volt győződve arról hogy a földiek génalapjáról van szó, de azt feltételezte, hogy a Vándoroknak itt inkább ismeretterjesztő céljaik voltak. A szarkofág sajátos “időbomba”, amit feltárva, korabeli Föld-lakók lehetőséget kapnak, hogy személyesen megismerkedjenek távoli őseik külsejével, anatómiai és fiziológiai sajátosságaival. 205 Gennagyij Komov a kérdést sokkal tágabb értelemben fogta fel. Véleménye szerint tetszőleges, a fejlődés meghatározott szintjét elérő civilizációnak szükségszerűen törekednie kell a más értelemmel való kapcsolat felvételére. Azonban a humanoid és nem humanoid civilizációk közötti kapcsolat rendkívül nehézkes, ha egyáltalán lehetséges. Talán a kapcsolat elvileg új módszerének alkalmazási kísérletérői van szó, hogy létrehozzanak egy közvetítő lényt, egy humanoidot, akinek a genotípusába bekódolták a nem humanoid pszichológia bizonyos

lényeges jellemzőit. Ebben az értelemben a leletet úgy kell tekintenünk, mint egy alapvetően új szakasz kezdetét mind a Föld-lakók, mind pedig a nem humanoid Vándorok történelmében. Komov véleménye szerint a petesejteket feltétlenül és azonnal be kell indítani. Öt, Komovot kevéssé nyugtalanítja a lelet tudatos koraisága: a Vándorok, amikor kiszámították az emberiség fejlődésének ütemét, könnyen tévedhettek néhány évszázadot. Komov hipotézise élénk vitát váltott ki, aminek során először merült fel az a kétség, hogy a modern pedagógia képes-e sikeresen alkalmazni a saját metodikáját a humanoidokétól jelentős mértékben eltérő pszichikájú emberek nevelésében. Ugyanakkor a rendkívül óvatos Mahiro Szinoda, a Vándorok kérdésének kiemelkedő szakembere, feltett egy egészen ésszerű kérdést: a tisztelt Gennagyij és bizonyos más elvtársak tulajdonképpen miért hisznek annyira a Vándorok földiek iránti

jóindulatában? Semmiféle bizonyítékunk nincs arra, hogy a Vándorok egyáltalán képesek akárki iránt is, beleértve többek között a humanoidokat is, jóindulatot tanúsítani. Ellenkezőleg, a tények (igaz, kisszámúak) inkább arról tanúskodnak, hogy a Vándorok teljesen közömbösek az idegen értelem iránt, és inkább afelé hajlanak, hogy eszközként használják fel azt a saját céljaik elérésére, nem pedig hogy partnerkapcsolatot építsenek ki. Nem tűnik-e úgy a tisztelt Gennagyijnak, hogy az általa felállított hipotézist ugyanekkora erővel az ellenkező irányban is tovább lehet fejleszteni, nevezetesen feltételezni, hogy a feltételezett köztes lényeknek a Vándorok elképzelése szerint olyan feladatokat kell teljesíteniük, amelyek a mi szemszögünkből inkább negatívak? Miért ne lehetne a tisztelt Gennagyij logikája szerint feltételezni, hogy a szarkofág, mondhatnók, egy lassított hatású ideológiai bomba, a köztes lények

pedig sajátos diverzánsok, akiket a mi civilizációnkba való behatolásra szántak? A diverzáns természetesen gyalázatos szó. De most egy új fogalom jelent meg nálunk, a Progresszor - a Föld embere, akinek a tevékenysége az elmaradott humanoid civilizációk fejlődésének meggyorsítására irányul. Miért ne tételezhetnénk fel, hogy a hipotetikus köztes lények - a Vándorok sajátos Progresszorai? Végül is mit tudunk a Vándoroknak a mi emberi haladásunk ütemére és formáira vonatkozó álláspontjairól? A tanácskozás azonnal két frakcióra szakadt: optimistákra és pesszimistákra. Az optimisták véleménye nyilvánvalóan sokkal valószerűbbnek tűnt. Valóban nehéz, sőt talán lehetetlen volt elképzelni egy szupercivilizációt, amely képes nemhogy egy goromba agresszióra, de akár egy durva kísérletezésre is fiatalabb értelemtestvéreivel szemben. Az értelem fejlődési törvényszerűségeiről alkotott összes létező elképzelés

keretei között a pesszimisták álláspontja enyhén szólva mesterségesnek, kimódoltnak és archaikusnak tűnt. Másrészt viszont mindig maradt akár egy csöppnyi esély, hogy elszámítják magukat. Hibás lehetett a fejlődés általános elmélete Tévedhettek annak interpretátorai. És főképp tévedhettek maguk a Vándorok is Kiszámíthatatlanok és ellenőrizhetetlenek voltak az ilyen jellegű tévedések következményei a földi emberiség sorsában. Éppen akkor jelent meg először Rudolf Sikorski képzeletében annak a lénynek az apokaliptikus képe, aki sem anatómiailag, sem fiziológiailag nem különbözik az embertől, 206 sőt pszichikailag sem különbözik semmiben az embertől - sem logikájában, sem érzéseiben, sem világfelfogásában -, az embertömegben él és dolgozik, egy láthatatlan, fenyegető programot hordoz magában, és a legszörnyűbb az, hogy ő maga sem tud semmit erről a programról, és még akkor sem tud meg semmit, abban a

meghatározhatatlan pillanatban sem, amikor végre bekapcsolódik ez a program, felrobbantja benne az embert, és elvezeti őt hová? Milyen célhoz? És Rudolf Sikorskinak reménytelenül világossá vált, hogy senkinek - és elsősorban neki, Rudolf Sikorskinak - nincs joga, hogy megnyugtassa magát, hivatkozva egy ilyen feltételezés jelentéktelen valószínűségére és fantasztikusságára. A tanácskozás kellős közepén Gennagyij Komovnak átadták Fokin soron következő rejtjeles táviratát. Elolvasta, az arca elváltozott, és recsegő hangon bejelentette: “Rosszul mennek a dolgok: Fokin és van Blerkom közlik, hogy mind a tizenhárom petesejt végrehajtotta első osztódását.” Csúnya újéve volt az összes beavatottnak. Az új, a 38-as év január 1-én kora reggeltől 3-án estig tartott a spontánul megalakult Inkubátor Bizottságnak a gyakorlatilag folyamatos ülése. A szarkofágot most inkubátornak hívták, és a lényegét érintően csak egy

kérdést vitattak meg: hogyan szervezzék meg az összes körülmény figyelembevételével a Föld bolygó tizenhárom leendő polgárának a sorsát. Az inkubátor megsemmisítéséről többet nem esett szó, bár a bizottság összes tagja, beleértve azokat is, akik eredetileg a petesejtek beindításáért hadakoztak, most rosszul érezte magát. Nem hagyta el őket a ködös veszélyérzet, úgy tűnt nekik, hogy december harmincegyedikén bizonyos értelemben elvesztették az önállóságukat, és most kénytelenek a kívülről rájuk kényszerített tervet követni. Mindazonáltal a megbeszélés teljesen konstruktív jellegű volt. Már ezekben a napokban nagy vonalakban megfogalmazták a leendő újszülöttek nevelési rendjének elveit, kijelölték a dajkáikat, a megfigyelő orvosaikat, a Tanítóikat, a lehetséges Oktatóikat csakúgy, mint az antropológiai, fiziológiai és pszichológiai vizsgálatok alapvető irányait. A xenotechnológiához általában és a

Vándorok xenotechnikájához különösen értő szakembereket jelöltek ki, és azonnal elküldték őket Fokin csoportjához: behatóan tanulmányozzák a szarkofáginkubátort, előzzék meg az “ügyetlen tevékenységeket”, főként pedig azzal a reménnyel, hogy sikerül felfedezni ennek a gépnek valamilyen alkatrészeit, amelyek a későbbiekben segítenek, hogy pontosítsák és konkretizálják a “lelencekkel” folytatandó munka programját. Sőt kidolgozták még a közvélemény megdolgozásának különböző változatait is a Vándorok céljáról megfogalmazott bármely hipotézis megvalósulásának esetére Rudolf Sikorski a vitában nem vett részt. Félfüllel figyelt csak, minden figyelmét arra összpontosította, hogy figyelembe vegyen mindenkit, aki a legkisebb mértékben is kapcsolatba került a kialakuló eseményekkel. A jegyzék nyomasztó gyorsasággal nőtt, de megértette, hogy egyelőre semmit sem tehet, hogy így vagy úgy, de okvetlenül nagyon

sok ember fog belekeveredni ebbe a különös és veszélyes történetbe. Január 3-án este, a záróülésen, amikor összegezték az eredményeket, és a spontán létrejött albizottságokat szervezetileg megalakították, szót kért, és körülbelül a következőket jelentette ki: Nem végeztünk rossz munkát, és többé-kevésbé felkészültünk az események lehetséges fejlődésére: már amennyire ez lehetséges jelenlegi informáltságunk szintjén és abban az, egyenesen megmondva, ostoba helyzetben, amibe a saját akaratunkon kívül és a Vándorok akaratából kerültünk. Megegyeztünk, hogy nem követünk el vissza- 207 fordíthatatlan cselekedeteket: tulajdonképpen ez a döntésünk lényege. De! Mint a Konbiz2, a földi civilizáció egészének biztonságáért felelős szervezet vezetője javaslok egy sor követelményt, amelyeknek a jövőbeni tevékenységünk során feltétlenül eleget kell tennünk. Először. Minden munkát, amely akár csak a

legkisebb mértékben is kapcsolódik ehhez a történethez, titkossá kell nyilvánítani. A róla szóló információt semmilyen körülmények között sem szabad nyilvánosságra hozni. Alap: a mindenki által jól ismert Törvény a magántitokról. Másodszor. Egyik “lelencet” sem szabad beavatni a világrajöttének körülményeibe Alap: ugyanaz a Törvény. Harmadszor. A “lelenceket” a világrajövetelük után azonnal szét kell választani, a jövőben pedig intézkedéseket kell tenni annak érdekében, hogy ne csak ne tudjanak egymásról semmit, de ne is találkozzanak. Alap: eléggé elemi megfontolások, amiket nem óhajtok itt előadni. Negyedszer. A későbbiekben valamennyiüknek Földön kívüli szakmákat kell kapniuk azért, hogy az élet- és munkakörülményeik természetes módon megnehezítsék még a rövid ideig tartó visszatérésüket is a Földre. Alap: ugyanaz az elemi logika Egyelőre a Vándorok pórázán kell mennünk, de minden

lehetségesét meg kell tenni, hogy a későbbiekben (és minél hamarabb, annál jobb) letérjünk a számunkra lefektetett útról. Ahogy várható volt, “Sikorski négy követelménye” a rosszindulat kitörését váltotta ki. A tanácskozás résztvevői, mint általában a normális emberek, ki nem állhatták bármilyenek legyenek is azok - a titkokat, zárolt témákat, elhallgatásokat és egyáltalán a KONBIZ-2-t. De Sikorski helyesen látta előre, hogy a pszichológusok és a szociológusok, adózva az érthető érzelmeknek, észbe kapnak, és határozottan az ő oldalára állnak. Magántitok törvényével rossz viccelni. Könnyen és minden erőszakoltság nélkül el lehetett képzelni egy sor rendkívül kellemetlen helyzetet, amelyek a jövőben az első két “Követelmény” megsértése esetén kialakulhatnak. Próbálják csak meg elképzelni annak az embernek a pszichikumát, aki megtudja magáról, hogy ismeretlen szörnyek negyvenötezer évvel ezelőtt

ismeretlen célból beindított inkubátorából jött a világra, ezenkívül azt is megtudja, hogy körülötte ez mindenki előtt ismert. Ha pedig csak egy icipicit is fejlett a képzelete, akkor elkerülhetetlenül arra a következtetésre jut, hogy ő, aki tetőtől talpig földi ember, aki soha semmit nem ismert és nem szeretett a Földön kívül, esetleg valami szörnyű fenyegetést hordoz magában az emberiséggel szemben. Ez a képzet olyan pszichikai traumát képes okozni az emberben, amellyel nem boldogulnak a legjobb szakemberek sem A pszichológusok érveit hirtelen és szokatlanul éles felszólalásával megerősítette Miharo Szinoda is, aki egyenesen kijelentette, hogy túl sokat gondolunk a még meg sem született tizenhárom taknyosra, és túl keveset gondolunk arra a potenciális veszélyre, amelyet az ősi Földnek okozhatnak. Végeredményben mind a négy “Követelményt” szótöbbséggel elfogadták, és azonnal megbízták Rudolf Sikorskit, hogy

dolgozza ki és léptesse életbe a megfelelő intézkedéseket. És kellő időben Január 5-én Rudolf Sikorskit felhívta a kissé izgatott Leonyid Andrejevics Gorbovszkij. Kiderült, hogy félórával korábban egy beszélgetése volt régi barátjával, egy tagorei xenológussal, aki az utóbbi két évben a moszkvai egyetemen volt kiküldetésben. A beszélgetés során a tagorei mellékesen érdeklődött, hogy megerősítették-e a néhány napja feltűnt hírt az EN-9173 rendszerben talált szokatlan leletről. Az ártatlan kérdéssel lerohant Gorbovszkij elkezdett motyogni valami érthetetlent arról, hogy ő már régen nem 208 Nyomkövető, hogy ez kívül esik az ő érdeklődési körén, hogy egyáltalán nem tájékozott, és végül megkönnyebbülve és teljesen őszintén kijelentette, hogy ezt a közleményt nem olvasta. A tagorei azonnal témát váltott, de Gorbovszkijban többé-kevésbé kellemetlen nyomot hagyott a beszélgetésnek ez a része. Rudolf

Sikorski megérezte, hogy ennek a beszélgetésnek még lesz folytatása. És nem tévedett. Január hetedikén váratlanul meglátogatta a Tagoréról éppen megérkezett nagyra becsült doktor Asz-Szu, tevékenységi területe szerint úgyszólván kollégája. Ennek a látogatásnak a célja egy sor valóban fontos részlet tisztázása volt, amelyek a Tagorénak a mai bolygón akkreditált hivatalos megfigyelői tevékenységi körének tervezett kiterjesztésére vonatkoztak. Amikor a beszélgetés hivatalos része véget ért, és az apró doktor Asz-Szu nekilátott kedvenc földi italának (hideg árpatea mesterséges mézzel), a magas felek szórakoztató és szörnyűséges történelmi vicceket kezdtek mesélni egymásnak, amiben mindketten régtől fogva nagy mesterek és amatőrök voltak. Doktor Asz-Szu többek között elmesélte, hogy másfélszáz földi évvel korábban, a Harmadik Nagy Gép alapjainak lerakásakor a tagorei építők a Sarkmenti Kontinens

bazalttalapzatában egy megdöbbentő berendezést találtak, amit a földiek kifejezésével agyafúrtan megkonstruált ketrecnek lehet nevezni, ami kétszázhárom Tagore-lakó lárváját tartalmazta látens állapotban. A lelet korát nem sikerült elég pontosan megállapítani, az azonban világos volt, hogy ezt a ketrecet jóval a Nagy Genetikai Forradalom előtt helyezték el, vagyis még azokban az időkben, amikor minden Tagore-lakó átment fejlődése során a lárvaszakaszon - Megdöbbentő - mormogta Sikorski. - Vajon már azokban az időkben is rendelkezett az ön népe ilyen fejlett technológiával? - Természetesen nem! - válaszolt doktor Asz-Szu. - Kétségkívül ez a Vándorok csínye volt. - De miért? - Túlságosan nehéz erre a kérdésre válaszolni. Még csak meg sem próbáltuk, hogy feleletet adjunk. - És mi történt a továbbiakban ezzel a kétszáz kis tagoreivel? - Hm Különös kérdést tesz fel. A lárvák elkezdtek spontán módon fejlődni, és

mi természetesen azonnal megsemmisítettük ezt a berendezést teljes tartalmával együtt Valóban el tud képzelni egy népet, amelyik ebben a helyzetben másképp cselekszik? - Igen - mondta Sikorski. A következő napon, 38. január nyolcadikán, az Egyesült Tagore Magas Követe, egészségi állapotára hivatkozva, hazautazott. További néhány nap múlva a Földön és az összes többi bolygón, ahol földiek éltek és dolgoztak, nem maradt egyetlen tagorei sem. További néhány hónap múlva az összes Tagorén dolgozó Föld-lakónak kivétel nélkül vissza kellett térnie a Földre. A Tagoréval fenntartott kapcsolat huszonöt évre megszakadt. LEV ABALKIN MAGÁNTITKA (FOLYTATÁS.) Mindannyian egy napon - 38. október 6-án - születtek, öt lány és nyolc fiú, erős, nagyhangú, abszolút egészséges emberi csecsemők. Világrajövetelük pillanatában már minden készen volt. Orvosi hírességek, a Világtanács tagjai és a Tizenhármak Bizottságának

tanácsadói fogadták és vizsgálták meg, mosták le és pelenkázták be, és még ugyanazon a napon egy speciálisan berendezett űrhajón szállították a Földre őket. Estére a hat kontinensen szétszórva tizenhárom bölcsőben pihentek, és gondos dadák 209 sürögtek-forogtak a tizenhárom árva és posztumusz gyermek körül, akik sohasem látják meg a szüleiket, és közös anyjukká ettől fogva a hatalmas, jóságos emberiség vált. Származásuk legendáját maga Rudolf Sikorski már előkészítette és a Világtanács speciális engedélyével elhelyezte az NBI-ben. Lev Vjacseszlavovics Abalkin sorsa, csakúgy, mint a többi tizenkét “egy méhből való” testvérének sorsa, ettől kezdve sok évre előre be volt programozva, és sok éven keresztül semmiben sem különbözött közönséges földi kortársai százmillióinak sorsától. A bölcsődében, ahogy egy csecsemőhöz illik, először feküdt, majd mászott, aztán csetlett-botlott, majd

szaladgált. Ugyanolyan csecsemők vették körül, gondos felnőttek sürögtek-forogtak körülötte, csakúgy, mint a bolygó százezernyi más bölcsődéjében. Igaz, csak keveseknek kijutó szerencse érte. Azon a napon, amikor elhozták a bölcsődébe, egyszerű felügyelő orvosként belépett oda dolgozni Jadviga Mihajlovna Lekanova, a világ egyik legkiemelkedőbb gyermekpszichológusa. Valamiért szeretett volna leereszkedni a tiszta tudomány hegycsúcsairól és visszatérni oda, ahol néhány évtizeddel korábban elkezdte. Amikor pedig a hatéves Lev Abalkint egész csoportjával áttették a 241. sz sziktivkari internátusiskolába, ugyanaz a Jadviga Mihajlovna Lekanova elhatározta, hogy ideje iskolás korú gyermekekkel dolgoznia, és áthelyeztette magát megfigyelő orvosnak ugyanebbe az iskolába. Lev Abalkin úgy nőtt és fejlődött, mint egy teljesen átlagos fiú; lehet, hogy hajlamos volt egy kis melankóliára és zárkózottságra, de a pszichotípusának

a normától való eltérései nem haladták meg az átlagos értékeket, és jelentősen elmaradtak a szélsőségesen lehetséges eltérésektől. Ugyanilyen kedvezően állt a fizikai fejlődéssel Nem különbözött a többiektől sem fokozott törékenységével, sem kiemelkedő erejével. Egyszóval egy egészséges, erős, minden tekintetben átlagos fiú volt, aki a többségében szláv iskolatársai közül csak kékesfekete, egyenes hajával tűnt ki; erre nagyon büszke volt, és mindig szerette volna a válláig növeszteni. Így volt ez negyvenhét novemberéig November 16-án Jadviga Mihajlovna a rendszeres felülvizsgálat során a jobb könyökhajlatban észrevett Ljovánál egy apró, duzzadt kék foltot. Kék folt egy fiúnál nem nagy ritkaság, ezért Jadviga Mihajlovna nem fordított rá figyelmet később természetesen elfeledkezett volna róla, ha egy hét múlva, november 23-án ki nem derül, hogy a kék folt nemcsak hogy nem tűnt el, de furcsán

átalakult. Tulajdonképpen már nem lehetett kék foltnak nevezni, ez már tetoválásszerűség volt: egy stilizált cirill Ж betű formájú, sárgásbarna kis jegy. Az óvatos kikérdezések megmutatták, hogy Lev Abalkinnak fogalma sincs, honnan és miért van ez a jegy. Teljesen világos volt, hogy mind ez idáig egyszerűen nem tudta és nem vette észre, hogy megjelent valami a jobb könyökhajlatában. Jadviga Mihajlovna mérlegelte a dolgot, és kötelességének érezte, hogy tájékoztassa erről a kis felfedezésről doktor Sikorskit. Doktor Sikorski minden érdeklődés nélkül fogadta az információt, azonban december végén hirtelen felhívta videofonon Jadviga Mihajlovnát, és érdeklődött, hogy áll Lev Abalkin anyajegyügye. Minden változás nélkül, válaszolt a kissé meglepett Jadviga Mihajlovna. Ha nem esik nehezére, kérte doktor Sikorski, valahogy fényképezze le ezt a foltot, de úgy, hogy a fiú ne vegye észre, és a fényképet küldje el nekem.

Lev Abalkin volt az első a “lelencek” közül, akinek a jobb könyökhajlatában megjelent a jegy. A következő két hónapban a többé-kevésbé bonyolult formájú anyajegyek tökéletesen azonos körülmények között megjelentek további nyolc “lelencnél”: duzzadt kék folt az elején, semmiféle külső ok, semmi fájdalomérzet, egy hét 210 múlva pedig a sárgásbarna jegy. A 48-as év végére a “Vándorok bélyegét” hordozták mind a tizenhármán. És ekkor egy valóban meglepő és félelmetes felfedezést tettek, ami életre hívta a “detonátor” fogalmát. Ki vezette be ezt a fogalmat elsőként: ma már lehetetlen megállapítani. Rudolf Sikorski véleménye szerint az illető pontosabban és rettenetesebben nem is határozhatta volna meg az ügy lényegét. Még a 39-es évben, egy évvel a “lelencek” születése után, a xenotechnikusok, akik a kiürült inkubátor szétszerelésével foglalkoztak, a szarkofág mélyén egy hosszú,

borostyánszerű anyagból készült dobozt találtak, ami tizenhárom szürke, kerek, jellel ellátott korongot tartalmazott. Az inkubátor mélyében ennél a tartódoboznál sokkal rejtélyesebb tárgyakat is találtak, és ezért senki sem fordított rá megkülönböztetett figyelmet. A tokot elküldték a Földön Kívüli Kultúrák Múzeumába, leírták egy A szarkofág-inkubátor anyagai című belső kiadványban mint az életbiztosító rendszer egy elemét; sikeresen átvészelte egy kutató bágyadt érdeklődését, aki megpróbálta megérteni, mi lehet ez, és mire használható; azután pedig átpasszolták az ismeretlen rendeltetésű anyagi kultúra tárgyainak túlzsúfolt speciális szektorába, ahol szerencsésen elfelejtették teljes tíz évre. A 49-es év elején Rudolf Sikorski “lelencügyi” tanácsadója (nevezzük egyszerűen Ivanovnak) bement a főnöke dolgozószobájába, és letett elébe egy vetítőkészüléket, amely A szarkofág anyagai Q.

kötetének 211 oldalán volt bekapcsolva Excellence belebámult és elképedt. A “15/156A sz életbiztosítási elem” fényképe volt előtte: egy borostyántok mélyedésében fekvő tizenhárom szürke, kerek korong. Tizenhárom bonyolult hieroglifa, ugyanazok, amelyeken már régen nem törte a fejét, amelyeket kiválóan ismert a tizenhárom gyerekkönyökhajlat tizenhárom fényképéről. Egy jegy könyökönként. Egy jegy korongonként Egy korong könyökönként Ez nem lehetett véletlen. Ez jelentett valamit Valami nagyon fontosat Rudolf Sikorski első gondolata az volt, hogy azonnal elkéri a múzeumtól a “15/156A elemet”, és elrejti a széfjében. Mindenki elől Maga elől Egyszerűen megijedt És mindennél félelmetesebb volt, hogy még csak nem is értette, miért fél. Ivanov szintén megijedt. Egymásra néztek, és szavak nélkül megértették egymást Ugyanaz a kép lebegett mindkettőjük szeme előtt: tizenhárom lesült, karcolásokkal teli bomba a

földgolyó különböző pontjain vidám kurjongatással rohangál a folyók mentén, és fára mászik, itt pedig, két lépésre tőlük, a tizenhárom hozzájuk tartozó detonátor várja baljós csendben, míg eljön az órája. Ez természetesen a gyengeség pillanata volt. Hiszen semmi szörnyű nem történt Tulajdonképpen semmiből sem következett, hogy a jeggyel ellátott korongok lennének a bombák detonátorai, a rejtett program beindítói. Csak már hozzászoktak, hogy a legrosszabbra gondoljanak, amikor a “lelencekről” volt szó. De még akkor sem, abban a szélsőséges esetben sem történt semmi, ha a képzelet pánikja nem csapta be őket. A detonátorokat bármely pillanatban meg lehetett semmisíteni. Bármely pillanatban el lehetett vinni a múzeumból és elküldeni a világ végére, a lakott világmindenség szélére, szükség esetén pedig még távolabbra is. Rudolf Sikorski felhívta a múzeum igazgatóját, és megkérte, hogy az ilyen és ilyen

számú kiállítási tárgyat bocsássa a Világtanács rendelkezésére, és küldje el neki, Rudolf Sikorskinak a dolgozószobájába. Egy kissé csodálkozó, kifogástalanul udvarias, de egyértelmű elutasítás következett. Kiderült (Sikorskinak korábban erről fogalma sem volt), hogy a múzeum, és nemcsak a Földön Kívüli Kultúrák Múzeuma, hanem a Föld bármely múzeuma kiállítási tárgyait nem adják ki sem magánszemélynek, sem a Világ- 211 tanácsnak, még magának az Úristennek sem. Még ha magának az Úristennek kellene is egy ilyen és ilyen számú kiállítási tárggyal dolgoznia, meg kellene jelennie a múzeumban, felmutatni a megfelelő felhatalmazást, és ott, a múzeum falain belül elvégezni a szükséges vizsgálatokat, amelyekhez mellesleg az Úristennek megteremtenék az összes szükséges feltételt: laboratóriumot, bármilyen berendezést, bármilyen tanácsadást és így tovább. A dolog váratlan irányba fordult, de az első

sokk már elmúlt. Végeredményben már az is jó, hogy a bombának a detonátorral való egyesüléshez legalábbis “megfelelő felhatalmazásra” lesz szüksége. És végül is csak Rudolf Sikorskitól függött, hogy a múzeumot ugyanolyan, csak méreteiben nagyobb széffé változtassa. És egyáltalán, mi az ördögnek? Honnan tudják meg a bombák, hogy hol vannak a detonátorok, és hogy egyáltalán léteznek? Nem, nem, ez a gyengeség perce volt. Egy az élete kevés számú hasonló perce közül. Behatóan foglalkoztak a detonátorokkal. A megfelelően kiválasztott, megfelelő felhatalmazásokkal és ajánlásokkal ellátott emberek a múzeum remekül felszerelt laboratóriumában a gondosan átgondolt kísérletek egész sorozatát végezték el. Nyugodt lelkiismerettel mondhatták volna, hogy a kísérleteknek nem volt semmi eredményük, ha nincs egy különös, sőt egyenesen tragikus körülmény. Az egyik detonátorral regenerációs kísérletet végeztek. A

kísérlet negatív eredménnyel járt: a Vándorok anyagi kultúrájának sok tárgyától eltérően, a 12-es számú detonátor (a “gótikus M” jelű), miután elpusztították, nem regenerálódott. Két nappal később az Északi-Andokban a Templado internátus iskolásainak egy csoportja: huszonhét kislány és kisfiú a Tanítójuk vezetésével hegyomlás alá került. Sokan szenvedtek sérüléseket és sebesüléseket, de mind életben maradtak, kivéve Edna Lasco, a 12. sz személyi ügy, “gót M” jel. Nyilvánvaló, ez véletlen is lehetett. De a detonátorokkal folytatott kísérleteket leállították, és a Világtanácson keresztül tiltottnak nyilvánították őket. És volt még egy esemény, de sokkal később, már 62-ben, amikor Rudolf Sikorski, helyi gúnynevén a Vándor, a Szarakson volt rezidens. Arról van szó, hogy a Földtől való távollétének köszönhetően a Tizenhármak Bizottságába tartozó pszichológusok egy csoportjának sikerült

engedélyt kapnia, hogy az egyik “lelenc” magántitkát részlegesen felfedjék. A kísérletre Kornyej Jasmaa-t választották: 11-es szám, Elbrusz jel. Gondos előkészítés után elmondták a teljes igazságot a származásáról. Csak az övéről Senki máséról Kornyej Jasmaa akkor fejezte be a Progresszor-iskolát. Az összes vizsgálat szerint rendkívül szilárd pszichikummal és nagyon erős akarattal rendelkezett, minden adottsága szerint egészen kiváló ember volt. A pszichológusok nem tévedtek Kornyej Jasmaa megdöbbentő hidegvérrel vette tudomásul az információt, a környező világ láthatólag sokkal jobban érdekelte, mint saját származásának a rejtélye. A pszichológusok óvatos figyelmeztetése, hogy talán titkos programot rejtettek el benne, amely bármely pillanatban az emberiség érdekei ellen fordíthatja a tevékenységét, egyáltalán nem izgatta fel. Őszintén beismerte, hogy bár megérti a saját potenciális veszélyességét, de

egyáltalán nem hisz benne. Szívesen beleegyezett a rendszeres önmegfigyelésbe, amelybe többek között beletartozott az érzelemindikátorral végzett mindennapos vizsgálat is, sőt ő maga javasolta, hogy tetszőleges mélységű tudatmásolást végezzenek rajta. Egyszóval a bizottság elégedett lehetett: legalább az egyik “lelenc” a Föld tudatos és erős szövetségesévé vált. 212 Rudolf Sikorski, miután tudomást szerzett erről a kísérletről, először dühöngött, de később úgy döntött, hogy egy ilyen kísérlet végeredményben hasznos lehet. Az elejétől fogva a “lelencek” magántitkának a megóvása mellett kardoskodott, elsősorban a Föld biztonságával kapcsolatos megfontolásokból. Nem akarta, hogy ha és amikor a program működésbe lép, a “lelencek” a tudat alatti programon kívül még tudatos információkkal is rendelkezzenek magukról és arról, mi történik velük. Jobban szerette volna, ha nem tudván, mit keresnek,

ide-oda vetődnének, és szükségképpen ostoba és különös cselekedeteket követnének el. “be végeredményben a kontroll kedvéért még hasznos is volt egy (de nem több!) “lelenc”, aki a teljes információt ismeri önmagáról. Ha a program egyáltalán létezik, akkor feltétlenül úgy szervezték, hogy semmilyen tudat ne legyen képes megbirkózni vele. Különben nem lett volna értelme, hogy a Vándorok az egész nagy hűhót megrendezzék. De - ehhez nem fér kétség - a programról felvilágosított ember viselkedésének élesen különböznie kell a többiek viselkedésétől. A pszichológusoknak azonban eszük ágában sem volt, hogy megálljának az elért eredményeknél. Három évvel később (Rudolf Sikorski még mindig a Szarakson ült), a Kornyej Jasmaa-val elért sikeren felbuzdulva, megismételték a kísérletet Thomas Nilsonnal (02-es szám, Görbe csillag jel), aki a Gorgonon egy természetvédelmi terület felügyelője volt. Az eredmények

egészen kedvezőek voltak, és Thomas Nilson néhány hónapig valóban sikeresen folytatta munkáját, láthatóan a legkevésbé sem zavarta a titka. Különben is inkább flegmatikus ember volt, és nem szokta kimutatni az érzelmeit. Akkurátusán teljesítette az összes javasolt önmegfigyelési eljárást, sőt még bizonyos, rá jellemző nehézkes humorral is viszonyult helyzetéhez, igaz, személyes okokra hivatkozva, kereken elutasította a tudatmásolást. A kísérlet kezdete utáni százhuszonnyolcadik napon Thomas Nilson elhunyt a Gorgonján, olyan körülmények között amelyek nem zárták ki az öngyilkosságot. A bizottság egészének és a pszichológusoknak különösen szörnyű csapás volt ez. Az agg Pak Hin bejelentette távozását a bizottságból, otthagyta az intézetét, a tanítványait, a rokonait, és önkéntes száműzetésbe vonult. A százharminckettedik napon viszont a Konbiz-2 munkatársa, akinek többek közt az volt a feladata, hogy minden

hónapban megvizsgálja a borostyántokot, rémülten jelentette, hogy a 02-es számú, Görbe csillag jelű detonátor teljesen eltűnt, a pszeudohámszövet mozgó bolyhaival bélelt mélyedésben még port sem hagyott maga után. Most már senki sem vonta kétségbe az enyhén szólva félig misztikus kapcsolat létezését a “lelencek” és a nekik megfelelő detonátorok között. És a bizottság tagjai közül senki sem vonta kétségbe, hogy a földiek belátható időn belül el fognak igazodni ebben a dologban. 78. június 4 A HELYZET MEGVITATÁSA Excellence elmesélte nekem mindezt és még sok minden mást azon az éjszakán, amikor visszatértünk a múzeumból a dolgozószobájába. Már virradt, amikor befejezte az elbeszélést. Elhallgatott, nehézkesen felállt, és anélkül hogy rám nézett volna, elment, hogy feltegye a kávét. - Kérdezhetsz - morogta. Erre az időre talán már csak egy érzés uralkodott korlátlanul rajtam: hatalmas, határtalan

sajnálkozás amiatt, hogy mindezt megtudtam, és kénytelen vagyok részt venni ebben. Természetes, hogy a helyemben bármely normális ember, aki normális életet folytat, és normális munkával foglalkozik, ezt a történetet úgy fogta volna fel, mint egyikét azoknak a fantasztikus és szörnyű meséknek, amelyek a már meghódított és a 213 még ismeretlen határvidékén keletkeznek, felismerhetetlenül eltorzult formában jutnak el hozzánk, és avval a csodálatos tulajdonsággal rendelkeznek, hogy bármennyire rettenetesek és szörnyűek is, a mi világos és meleg Földünkhöz semmi közük nincs, és semmi lényeges hatást nem gyakorolnak mindennapi életünkre: mindez valahogy, valahol és valaki által megoldódott, éppen megoldódik, vagy feltétlenül megoldódik a legközelebbi jövőben. De én sajnos nem voltam normális ember a szó ilyen értelmében. Sajnos éppen egyike voltam azoknak, akiknek az a sors jutott, hogy a megoldást keressék. És

megértettem, hogy most már életem végéig ezzel a titokkal a vállamon kell járnom. Hogy a titokkal együtt még egy felelősséget is magamra vettem, amit nem kértem, és amire igazából nem volt szükségem. Hogy mostantól döntenem kell, tehát most tüzetesen meg kell értenem legalább azt, amit előttem mások megértettek, de jobb lenne még többet. Tehát el kell mélyedni ebben a titokban, ami undorító, mint minden titkunk, sőt valószínűleg még undorítóbb, mint a többi, és még mélyebbre kell merülnöm, mint eddig. És valami egészen gyermeki hálát éreztem Excellence iránt, aki az utolsó pillanatig megpróbálta, hogy megtartson ennek a titoknak a szélén. És valami még gyerekesebb, csaknem szeszélyes ingerültséget éreztem vele szemben: mert végül is nem tartott vissza. - Nincs kérdésed? - érdeklődött Excellence. Észbe kaptam. - Tehát feltételezi, hogy a program beindult, és Abalkin megölte Trisztánt? - Gondolkozzunk logikusan. -

Excellence csészéket rakott ki, akkurátusán kitöltötte a kávét, és leült a helyére. - Trisztán a megfigyelő orvosa volt Havonta rendszeresen találkoztak valahol a dzsungelben, és Trisztán időszakos vizsgálatot tartott. Látszatra a Progresszor pszichikai feszültségének rutinellenőrzését végezte, valójában pedig, hogy meggyőződjék: Abalkin ember maradt-e. Az egész Szarakson csak Trisztán ismerte a speciális csatornám számát. Május harmincadikán - legkésőbb harmincegyedikén - három hetest kellett volna tőle kapnom: “minden rendben”. De huszonnyolcadikán, a vizsgálat kijelölt napján meghal. Lev Abalkin viszont a Földre szökik Lev Abalkin a Földre szökik, Lev Abalkin rejtőzködik, Lev Abalkin felhív engem a speciális csatornámon, amit csak Trisztán ismert - Egy hajtásra kiitta a kávéját, és elhallgatott, az ajkát harapdálta. Szerintem, Mac, te nem értetted meg a legfontosabbat Nem Abalkinnal van most dolgunk, hanem a

Vándorokkal. Lev Abalkin nincs többé Feledkezz meg róla A Vándorok automatája támad ránk. - Ismét elhallgatott - Őszintén megmondom, el sem tudom képzelni, milyen erő bírhatta rá Trisztánt, hogy bárkinek is, különösen Lev Abalkinnak elárulja a számomat. Félek, hogy nem egyszerűen megölték - Tehát feltételezi, hogy a program a detonátor keresésére kergeti? - Mást nem tudok feltételezni. - De hiszen fogalma sincs a detonátorokról Vagy ez ismét Trisztán? - Trisztán semmit sem tudott. És Abalkin sem tud semmit A program tudja! - Hogyan viselkedik Jasmaa? És a többiek? - Mindannyian a normák keretén belül. De hiszen az anyajegyek sem egyszerre jelentek meg náluk. Abalkin volt az első Ezt úgy lehetett érteni, hogy a többiek esetében Excellence már megtette a szükséges intézkedéseket, és hál istennek, nekem nem kellett tudnom, hogy mik ezek. Nem rám tartozott. Egyelőre Így szóltam: - Szeretném, ha pontosan értene, Excellence. Ne

gondolja, hogy gyengíteni, elsimítani, kisebbíteni akarom. De ön nem látta őt És nem látta azokat az embereket, 214 akikkel kapcsolatba lépett Mindent értek: Trisztán halála, menekülés, hívás az ön speciális csatornáján, rejtőzik, eljut Glumováig, aki a detonátorokat őrzi Teljesen egyértelműnek látszik. Kifogástalan logikai lánc De van más is! Találkozik Glumovával: egy szó sem hangzik el a múzeumról, csak gyermekkori visszaemlékezések és szerelem. Találkozik a Tanítóval: csak sértődés, mintha a Tanító elrontotta volna az életét Beszélgetés velem: sértődés, mintha elloptam volna az elsőbbségét Mellesleg miért kellett egyáltalán találkoznia a Tanítóval? Velem még csak-csak: mondjuk, ellenőrizni akarta, ki kutat utána de a Tanítóval minek? Azután Sekn: ostoba menedékkérés, ami semmilyen képbe nem illik bele! - Beleillik, Mac. Minden összeülik A program a programmal, a tudat a tudattal Hiszen nem érti, mi

történik vele. A program valami nem emberit követel tőle, a tudat pedig megpróbálja transzformálni a követelést valamilyen legalább némileg tudatos dologgá Ide-oda vetődik, ostoba és különös tetteket követ el. Valami ilyesmit vártam Ezért is volt szükség a magántitokra: legalább van egy kis időtartalékunk Seknnel kapcsolatban az égvilágon semmit sem értettél meg. Semmiféle menedékkérésről nem volt ott szó. A Nagyfejűek megérezték, hogy ő már többé nem ember, és megmutatják neki a lojalitásukat. Ez történt ott - Nem győzött meg. A logikája csaknem kifogástalan volt, de hiszen én láttam Abalkint, én beszéltem vele, én láttam a Tanítót és Maja Tojvovnát, én beszélgettem velük. Abalkin ide-oda vetődött igen, különös cselekedeteket hajtott végre, igen, de ezek a cselekedetek nem voltak ostobák. Valami cél állt mögöttük, csak nem tudtam megérteni: milyen. És végül Abalkin sajnálatra méltó volt, nem lehetett

veszélyes De mindez csak az én intuícióm volt, én pedig ismertem az intuíció értékét. A mi ügyeinkben nem sokat ért. És végül az intuíció az emberi tapasztalatból keletkezik, nekünk pedig, akárhogy is, Vándorokkal volt dolgunk - Kaphatok még egy kis kávét? - kérdeztem. Excellence felállt és elindult, hogy egy új adagot főzzön. - Látom, kételkedsz - mondta háttal állva nekem. - Én is kételkednék, ha lenne hozzá jogom. Öreg racionalista vagyok, Mac, és annyi mindent láttam, mindig az értelemből indultam ki, és az értelem soha nem csapott be. Számomra undorítók ezek a fantasztikus trükkök, ezek a valaki által negyvenezer évvel ezelőtt összeállított titokzatos programok, amelyek ismeretlen elv hatására kapcsolódnak be és ki, ezek a misztikus, téren kívüli kapcsolatok az élő elemek és az ostoba, tokba rejtett korongok között Nem szenvedhetem ezt az egészet! Hozta a kávét, és szétöntötte a csészékbe. Ha

közönséges tudósok lennénk - folytatta -, és valamilyen természeti jelenséggel foglalkoznánk, milyen elégedetten nyilvánítanám ezt az egészet az ostoba véletlenek láncolatának! Trisztán véletlenül halt meg: nem ő az első és nem is az utolsó. Abalkin gyermekkori barátnője véletlenül lett a detonátorok őrzője. Abalkin teljesen véletlenül hívta fel a speciális csatornám számát, bár másnak akart telefonálni Esküszöm neked, a valószínűtlen eseményeknek ez a valószínűtlen összefonódása mindezek ellenére sokkal valószerűbbnek tűnik számomra, mint egy idióta, értelmetlen feltételezés valamilyen belzebubi programról, amit állítólag a magzatkorban tápláltak az emberbe A tudósoknak minden világos: ne alkoss fölösleges lényegeket, ha nem nagyon muszáj. De mi, veled, nem vagyunk tudósok. A tudós tévedése végeredményben az ő magánügye De mi nem tévedhetünk. Minket tarthatnak fajankónak, misztikusnak, babonás

hülyének Egyet nem bocsátanak meg nekünk: ha lebecsüljük a veszélyt. És ha a házunkban hirtelen 215 kénes bűzt érzünk, akkor nincs jogunk fejtegetésbe bocsátkozni a molekuláris áramlásról, hanem fel kell tételeznünk, hogy a patás ördög jelent meg mellettünk, és intézkedéseket kell tenni a szenteltvíz ipari mértékű gyártásának megszervezéséig bezárólag. És hála istennek, ha kiderül, hogy ez mindössze áramlás volt, és rajtunk fog kacagni az egész Világtanács, ráadásul az összes iskolás - Ingerülten eltolta magától a csészét. - Nem tudok kávét inni, és már enni sem tudok negyedik napja - Excellence - mondtam. - Mi van magával? Miért kell rögtön a patás ördög? Végül is mi rosszat mondhatunk a Vándorokról? Nos, nézze például a “Halott világ” akciót Hiszen ott, akárhogy is, de egy egész bolygó lakosságát megmentették! Néhány milliárd embert! - Megnyugtatsz - mondta Excellence, és sandán

elmosolyodott. - De hiszen ott nem a lakosságot mentették. A bolygót mentették meg a lakosságtól! És nagyon sikeresen De hová került a lakosság: ezt nem tudhatjuk - Miért a bolygót? - kérdeztem zavartan. - És miért a lakosságot? - No jól van - mondtam. - Nem erről van szó Legyen önnek igaza: program, detonátorok, patás ördög De mit árthat ő nekünk? Hiszen egyedül van. - Gyermekem - mondta Excellence csaknem gyöngéden. - Te alig félórája gondolkodsz, én pedig már negyven éve töröm rajta a fejem És nemcsak én És ami a legrosszabb, semmit sem tudtunk kitalálni. És soha semmit nem találunk ki, mert közülünk a legokosabbak és a legtapasztaltabbak is mindössze emberek. Nem tudjuk, mit akarnak. Nem tudjuk, mire képesek És soha nem is tudjuk meg Az egyetlen reménység, hogy görcsös és rendszertelen bolyongásainkban olyan lépéseket teszünk, amelyeket ők nem láttak előre. Nem láthattak mindent előre Erre senki sem képes És mégis,

minden alkalommal, amikor döntök valamilyen cselekvés mellett, azon kapom magam, hogy éppen ezt várták tőlem, hogy éppen ezt nem szabad csinálni. Odáig jutottam, hogy én, a vén ostoba, örülök, hogy nem semmisítettük meg ezt az átkozott szarkofágot azonnal, az első napon A tagorei-ek, lám, megsemmisítették: most nézd meg őket! Ez a szörnyű zsákutca, amibe kergettek Lehet, hogy éppen ez a következménye annak a legésszerűbb, legracionálisabb cselekedetnek, amit másfél évszázada véghezvittek Hiszen ők nem úgy gondolják, hogy maguk is zsákutcában vannak! Ez a mi emberi szempontunkból zsákutca! A saját álláspontjuk szerint virulnak és boldogulnak, és feltétlenül azt hiszik, hogy ezzel tartoznak az időben végrehajtott, radikális döntésüknek Vagy íme, mi eldöntöttük, hogy nem engedjük a dühöngő Abalkint a detonátorokhoz. De lehet, hogy éppen ezt várták tőlünk? Kopasz koponyáját a tenyerébe hajtotta, és megrázta a

fejét. - Mindannyian elfáradtunk, Mac - kezdte. - Mennyire elfáradtunk mindannyian! Többet gondolni sem tudunk erre a témára. A fáradtságtól hanyagok leszünk, és mind gyakrabban mondogatjuk egymásnak: “Majd csak lesz valahogy!” Korábban Gorbovszkij kisebbségben volt, de most a bizottság hetven százaléka elfogadta a hipotézisét. “Bogár a hangyabolyban” Ah, milyen jó is lenne! Mennyire szeretnék hinni ebben! Okos bácsik puszta tudományos kíváncsiságból egy bogarat dugtak a hangyabolyba, és nagy szorgalommal regisztrálják a hangyapszichológia összes apróságait, társadalmi szervezetük minden finomságát A hangyák viszont megijedtek, a hangyák futkosnak, aggódnak, életüket adnák a szülőbolyukért, és szegények nem tudják, hogy a bogár végül lemászik a hangyabolyról, és távozik isten hírével, anélkül hogy bárkinek is kárt okozott volna El tudod képzelni, Mac? Károkozás nélkül! Ne futkossatok, hangyák! Minden jó 216

lesz De ha ez nem “bogár a hangyabolyban”? Ha “görény a csirkeólban”? Mac, te tudod, mi az a “görény a csirkeólban”? És ekkor kitört. Öklével az asztalra csapott és felordított, őrült, zöld szemével bámult rám: - Aljasok! Negyven évet elloptak az életemből! Negyven éve hangyát csinálnak belőlem! Semmi másra nem tudok gondolni! Gyávává tettek! A saját árnyékomtól összerezzenek, nem hiszek a saját ostoba kobakomnak Te meg mit bámulsz rám? Negyven év múlva te is ilyen leszel, de lehet, hogy sokkal hamarabb, mert az események felgyorsulnak! Gyorsulásuk akkora, amekkorát mi, öregek fel sem tételeztünk, és csapatostul visszavonulunk, mert nem tudunk megoldást találni. És mindez rátok zúdul És ti sem tudjátok megtalálni a megoldást! Mert ti Elhallgatott. Nem rám nézett, hanem a fejem fölé. A küszöbön, a kitárt ajtónyílásban Lev Abalkin állt. 78. június 4 LEV ABALKIN A MAGA VALÓJÁBAN - Ljova! - szólalt meg

Excellence elképedt-meghatott hangon. - Istenem, barátom! A lábunkat lejártuk, hogy önt megkeressük! Lev Abalkin mozdult egyet, és hirtelen az asztal mellett termett. Vitán felül az új iskolát képviselő, igazi Progresszor volt, hivatásos, mégpedig a legjobbak közül - jelentős erőfeszítéseket kellett tennem, hogy a felfogásommal kövessem a tempóját. - Ön Rudolf Sikorski, a Konbiz-2 vezetője - jelentette ki csöndes, meglepően színtelen hangon. - Igen - válaszolt Excellence szívélyesen mosolyogva. - De miért ilyen hivatalosan? Üljön le, Ljova - Állva fogok beszélni - mondta Lev Abalkin. - Hagyja el, Ljova, mit teketóriázik? Üljön le, kérem. Hosszú beszélgetés vár ránk, nem igaz? - Nem, nem igaz - mondta Abalkin. Rám se nézett - Nem lesz hosszú a beszélgetésünk. Nem akarok önnel beszélgetni Excellence megrendült. - Hogyhogy nem akar? - kérdezte vissza. - Kedvesem, maga szolgálatban van, köteles jelentést tenni. Mostanáig nem

tudjuk, mi történt Trisztánnal Hogyhogy nem akar? - Én a “tizenhármak” egyike vagyok? - Ez a Bromberg - mondta Excellence bosszankodva. - Igen, Ljova Sajnos, maga a “tizenhármak” egyike. - Megtiltották, hogy a Földön tartózkodjam? És az egész életemet felügyelet alatt kell töltenem? - Igen, Ljova. Ez így van Abalkin nagyszerűen uralkodott magán. Az arca tökéletesen mozdulatlan volt, a szeme félig csukva, mintha állva aludna. De én éreztem, hogy egy dühödten kitörni készülő ember áll előttünk. - Úgyhogy azért jöttem ide, hogy megmondjam - jelentette ki Abalkin ugyanazon a csöndes, színtelen hangon -, hogy ostobán és aljasul jártak el velünk szemben. Elrontották az életemet, és végeredményben semmit sem értek el. A Földön vagyok, és nincs szándékomban többet elhagyni. Kérem, vegyék figyelembe, hogy a felügyeletüket sem tűröm többé, és kíméletlenül meg fogok szabadulni tőle. - Mint Trisztántól? - kérdezte

hanyagul Excellence. Úgy tűnt, Abalkin nem hallotta ezt a replikát. 217 - Figyelmeztettem önt - mondta. - Most már magukra vessenek Elhatároztam, hogy úgy fogok élni, ahogy akarok, és kérem, többet ne avatkozzanak az életembe. - Rendben. Nem fogunk beavatkozni De mondja meg, Lev, talán nem tetszett önnek a munkája? - Most magam fogom megválasztani a munkámat. - Nagyon jó. Nagyszerű A munkán kívüli szabad idejében pedig, kérem, mozgassa meg egy kicsit az eszét, és próbálja a mi helyünkbe képzelni magát. Hogyan járt volna el a “lelencekkel”? Valami torz mosolyféle futott át Abalkin arcán. - Itt nincs mit gondolkodni - mondta. - Minden nyilvánvaló Mindent el kellett volna mondani nekem, tudatosan a szövetségesükké kellett volna tenniük - Néhány hónap múlva pedig végzett volna magával? Ljova, szörnyű lehet azt érezni, hogy veszélyt jelent az emberiségre, ezt nem mindenki bírja ki - Ostobaság! Mindez a pszichológusaik

lázálma. Én földi vagyok! Amikor megtudtam, hogy tilos a Földön élnem, csaknem megőrültem! Csak az androidoknak tilos a Földön élniük. Bolyongtam, mint egy őrült: bizonyítékokat kerestem, hogy nem vagyok android, hogy volt gyermekkorom, hogy dolgoztam a Nagyfejűekkel Attól féltek, hogy az őrületbe kergetnek? Nos, ez majdnem sikerült önöknek! - Ki mondta, hogy tilos a Földön élnie? - Miért, tán nem igaz? - érdeklődött Abalkin. - Talán engedélyezik, hogy a Földön éljek? - Most, nem tudom Valószínűleg igen. De ítéljen maga, Ljova! Az egész Szarakson csak Trisztán tudta egyedül, hogy önnek nem szabad visszatérnie a Földre. De ő ezt nem mondhatta meg önnek Vagy mégis megmondta? Abalkin hallgatott. Az arca továbbra is mozdulatlan maradt, de holtsápadt arcán szürke foltok jelentek meg, mintha régi sömör nyomai lennének - egy pandzsabi dervishez kezdett hasonlítani. - Nos, jó - mondta egy kis várakozás után Excellence.

Tüntetőén nézegette a körmeit - Tegyük fel, hogy Trisztán mindezt elmondta önnek. Nem értem, miért tette ezt, de legyen. Akkor miért nem mondta el a többit is? Miért nem mondta el, hogy ön “lelenc”? Miért nem mondta el a tilalom okát? Hiszen voltak okok, mégpedig igen lényegesek, bármit gondol is róluk Lassú rángás vonult végig Abalkin szürke arcán, hirtelen elvesztette a keménységét, és mintegy petyhüdtté vált: a szája félig kinyílt, a szeme tágra nyílt, mintha csodálkozna, és először hallottam meg a lélegzését. - Nem akarok erről beszélni - jelentette ki hangosan és rekedten. - Nagyon kár - mondta Excellence. - Nekünk ez nagyon fontos - Nekem csak egy a fontos - mondta Abalkin -, hogy békén hagyjanak. Az arca ismét kemény lett, mint korábban, leeresztette a szemhéját, fénytelen arcáról lassan kezdtek eltűnni a szürke foltok. Excellence egészen más hangnem ben kezdett beszélni: - Ljova. Természetesen nyugton hagyjuk

magát De könyörgök önnek: ha hirtelen valamilyen szokatlant, szokatlan benyomást érez Valamilyen különös gondolatokat egyszerűen betegnek érzi magát Könyörgök, tájékoztasson erről. Ha akarja, ne is engem. Gorbovszkijt Komovot Vagy akár Bromberget Ekkor Abalkin hátat fordított neki, és az ajtóhoz ment. Excellence csaknem a karját kinyújtva kiabált utána: 218 - Csak azonnal! Azonnal! Amíg még földlakó! Lehet, hogy én bűnös vagyok az ön szemében, de a Föld nem bűnös semmiben! - Tájékoztatom, tájékoztatom - mondta Abalkin a vállán keresztül. - Személyesen önt Kiment, akkurátusán becsukta maga mögött az ajtót. Excellence, mindkét kezével a fotel karfáiba kapaszkodva, néhány másodpercig hallgatott, és feszülten figyelt. Azután félhangosan vezényelt: - Utána! Semmilyen körülmények között ne tévessze szem elől. Kapcsolat a karkötőn keresztül. A múzeumban leszek 78. június 4 A MŰVELET BEFEJEZÉSE A Konbiz-2

épületéből kilépve, Lev Abalkin ráérős léptekkel elindult a Vörös Juharfák útján, bement az utcai videofonkabinba, és valakivel beszélgetett. A beszélgetés valamivel több mint két percig tartott, majd Lev Abalkin ugyanolyan ráérősen, kezét a háta mögött összekulcsolva, befordult a körútra, és leült a Sztrogov féldomborművével díszített szobor melletti padra. Szerintem nagyon figyelmesen elolvasott mindent, amit az emlékműre véstek, azután szórakozottan körülnézett, és húsz percig a nehéz munka után éppen pihenő ember tartásával üldögélt ott: a kezét rátette a pad támlájára, hátravetette a fejét, és a fasor közepéig kinyújtotta keresztbe tett lábát. Mókusok gyülekeztek körülötte, egyik a vállára ugrott, és pofácskáját a fülébe dugta. Hangosan felnevetett, a tenyerébe vette, a lábát maga alá húzta, és ráültette a térdére. A mókus úgy maradt ülve Szerintem beszélgetett vele. A nap éppen hogy

felkelt, az utcák csaknem üresek voltak, a körúton rajta kívül egy lélek sem volt. Természetesen nem tápláltam illúziókat, hogy sikerült észrevétlennek maradnom. Nyilvánvalóan tudta, hogy le sem veszem róla a szemem, és valószínűleg kiokoskodta már magában, szükség esetén miképp szabaduljon meg tőlem. De nem ez foglalkoztatott Engem Excellence nyugtalanított. Nem értettem, mit agyalt ki Megparancsolta, hogy találjam meg Abalkint. Találkozni akart Abalkinnal, hogy négyszemközt beszéljen vele. Legalábbis így volt az elején, három nappal ezelőtt Azután meggyőződött, helyesebben meggyőzte önmagát, hogy Abalkin okvetlenül el akar jutni a detonátorokhoz. Akkor kelepcét állított Téte-á-téte beszélgetésről már szó sem volt Parancsot kaptam, hogy “kapd el, amint hozzáér a kendőhöz”. És pisztoly is volt Nyilván arra az esetre, ha nem sikerül elkapni. Rendben Most Abalkin maga jön el hozzá És szemmel látható, hogy

Excellence-nak semmi mondanivalója nincs Abalkin számára. Nincs semmi meglepő: Excellence meg van győződve, hogy a program működik, ebben az esetben Abalkinnal értelmetlen a beszélgetés. (Nekem megvolt a saját véleményem arról, hogy valóban működik-e a program, de ez nem játszott szerepet. Mindenekelőtt Excellence szándékát kellett megértenem.) Tehát elengedi Abalkint. Ahelyett hogy mindjárt a dolgozószobában elfogná, majd az orvosok és a pszichológusok rendelkezésére bocsátana, elengedi. A Föld fölé veszély tornyosul. Hogy megelőzzük, elegendő Abalkint izolálni Ezt végre lehet hajtani a legelemibb eszközökkel. És pontot lehet tenni legalább erre az ügyre De elengedi Abalkint, ő maga pedig a múzeumba megy. Ez csak egyet jelenthet: tökéletesen biztos, hogy Abalkin hamarosan szintén megjelenik a múzeumban. A detonátorokért Mi másért még? (Úgy tűnik, a legegyszerűbb az lett volna, ha ezt a borostyán tokot bedugjuk a leírt

“kísérletek” közé, és az idők végezetéig az alvilágba kergetjük Sajnos nem tehetjük: visszafordíthatatlan cselekedet lett volna.) 219 Abalkin megjelenik a múzeumban (vagy beverekszi magát: hiszen Grisa Szeroszovin várja ott) Mondjuk, megjelenik a múzeumban, és ismét megpillantja ott Excellence-ot. Szép kis helyzet. És ekkor végre sor kerül a valódi beszélgetésre Excellence megöli őt, gondoltam. Isten ments, gondoltam rémülten Itt ül, és a mókusokkal játszik, egy óra múlva pedig Excellence megöli Hiszen ez pofon egyszerű Excellence azért várja őt a múzeumban, hogy megtudja a színjáték végét, hogy megértse, a saját szemével lássa, hogyan zajlik le mindez, hogyan keresi meg a Vándorok automatája az utat, hogyan találja meg a borostyán tokot (a szemével? a szaga után? a hatodik érzékkel?), hogyan nyitja ki ezt a tokot, hogyan választja ki a saját detonátorát, mit készül tenni ezzel a detonátorral csak készül, semmi

több, hiszen ebben a másodpercben Excellence meghúzza a ravaszt, mivel többet már nem szabad kockáztatni. És azt mondtam magamnak: na nem, ebből nem lesz semmi! Azt nem lehet mondani, hogy gondosan végiggondoltam volna a cselekedetem összes következményét. Ha őszinte akarok lenni, akkor egyáltalán nem gondoltam át őket Egyszerűen bementem a fasorba, és elindultam egyenesen Abalkinhoz. Amikor odamentem, sandán rám nézett és elfordult. Leültem mellé - Ljova - mondtam. - Utazzon el innen Azonnal - Megkértem magukat, hogy hagyjanak békén - mondta a korábbi csöndes és színtelen hangján. - Magát nem hagyják békében. Az ügy túl messzire jutott Senki nem kételkedik önben személyesen. De ön számunkra többé nem Lev Abalkin Lev Abalkin nincs többé Ön számunkra a Vándorok automatája. - Maguk pedig számomra: a félelemtől begőzölt idióták bandája. - Nem vitatkozom - mondtam. - Éppen ezért kell eltűnnie innen minél messzebbre és minél

gyorsabban. Utazzon a Pandorára, Ljova, éljen ott néhány hónapig, bizonyítsa be nekik, hogy semmilyen program nincs magában. - De miért? - kérdezte. - Minek az érdekében vagyok köteles bárkinek bármit is bizonyítani? Tudja, ez megalázó. - Ljova - kezdtem -, ha ijedt gyerekekkel találkozik, vajon megalázónak tűnne önnek, hogy bohóckodjon, és mulatságossá váljon előttük, csak hogy megnyugodjanak? Először nézett egyenesen a szemembe. Sokáig nézett, nem pislogott, és megértettem, hogy egyetlen szavamat sem hiszi. Egy félelemtől begőzölt idióta ült előtte, aki igyekvőén hazudott, hogy ismét elkergesse őt a világegyetem szélére, de most már örökre, most már a visszatérés minden reménye nélkül. - Értelmetlen - mondta. - Fejezze be ezt a fecsegést, és hagyjon békén Mennem kell Óvatosan elkergette a mókusokat, és felállt. Én is felálltam - Ljova - mondtam. - Magát megölik - Nos, azt nem olyan könnyű megtenni - válaszolt

fölényesen, és elindult a fasor mentén. Mellette mentem. Egész idő alatt beszéltem Valami ostobaságot fecsegtem, hogy ez nem az az eset, amikor meg lehet sértődni, hogy butaság az életét feláldozni csak a büszkeségéért, hogy az öregeket is meg kell érteni: negyven éve mintha tűkön ülnének Vagy hallgatott, vagy csipkelődve válaszolt. Néha még el is mosolyodott: a viselkedésem, úgy tűnik, mulattatta. Végigmentünk a fasoron, és befordultunk az Orgonás útra A Csillag tér felé mentünk. Az utcán már elég sok ember volt Ez nem illett a terveimbe, de nem is zavart különösképpen. Rosszul lehet egy ember az utcán, és ebben az esetben az eszmeletét vesztett embert valakinek el kell juttatnia a legközelebbi orvoshoz A mi 220 rakétaállomásunkra viszem, az nincs messze, még arra sem lesz ideje, hogy felocsúdjon. Ott mindig készenlétben áll két-három ügyeletes “kísértet”. Odahívom Glumovát, és hármasban kiszállunk a zöld

Ruzsenán, a régi táboromban. Az úton mindent elmagyarázok Glumovának: az ördögbe Lev Abalkin magántitkával Úgy. No lám, az út szélén egy megfelelő glider. Szabad Éppen az, amire szükség van Amikor magamhoz tértem, a fejem egy idősebb hölgy meleg térdén nyugodott, mintha egy kút fenekén lettem volna, felülről aggódó, ismeretlen arcok néztek rám; valaki azt javasolta, ne tömörüljenek, adjanak nekem több levegőt, valaki más gondosan az orromhoz dugott egy méregszagú ampullát, egy józan hang pedig arról tájékoztatott, hogy aggodalomra semmi ok: hiszen rosszul lehet az ember az utcán A testem levegővel feszesen feltöltött gömbnek éreztem, ami csöndes csengéssel himbálózik a föld felett. Fájdalmat nem éreztem Minden jel szerint a leghétköznapibb “jobbhorgot” kaptam be, igaz, olyan helyzetből vitték be, ahonnan soha és senki nem indítja - Semmi baj, már magához tért, minden rendben lesz - Feküdjön, feküdjön,

egyszerűen rosszul lett - Mindjárt itt lesz az orvos, a barátja már elszaladt orvosért Felültem. A váltamnál fogva támogattak A bensőmben továbbra is csengett, de a fejem tökéletesen tiszta volt. Fel kellett állnom, de ehhez egyelőre nem volt erőm Az engem körülvevő testek és lábak kerítésén keresztül láttam, hogy a glider eltűnt. De azért Abalkinnak nem sikerült a dolgot véghezvinnie. Ha két centiméterrel balra talál el, akkor eszméletlenül fekszem estig. Vagy melléütött, vagy az utolsó pillanatban működésbe lépett a védekező reflexem Fütyülő susogással leereszkedett mellettünk egy glider, és egyenesen az oldalán keresztül, a tömegen át egy vézna ember tolakodott, és futtában kérdezte: “Mi történt itt? Orvos vagyok! Miről van szó?” Honnan került elő a lábam! Felpattantam vele szemben, elkaptam a kabátujját, odalöktem az idős hölgyhöz, aki az imént még a fejemet tartotta, és még mindig térdelt. - A hölgy

rosszul van, segítsen neki A nyelvem alig engedelmeskedett. A döbbent csendben elkászálódtam a gliderig, átmásztam az oldalán az ülésre, és bekapcsoltam a motort. Még sikerült meghallanom a döbbent tiltakozó üvöltést: “De bocsásson meg!”, és a következő pillanatban kitárult alattam a reggeli nap fényével elöntött Csillag tér. Mindez olyan volt, mint egy visszatérő álom. Mint hat órával korábban Teremről teremre, folyosóról folyosóra futottam, lavíroztam a tablók és a vitrinek között, az értelmetlen mechanizmusokra emlékeztető szobrok és makettek között, a torz szobrokra emlékeztető mechanizmusok és berendezések között, csak most mindent ragyogó fény árasztott el, egyedül voltam, a lábam imbolygott alattam, nem féltem, hogy elkések, mert biztos voltam benne, hogy mindenképpen elkések. Már elkéstem Már Lövés dörrent Halk, száraz lövés a “hercegből”. A sík terepen elbotlottam Kész Vége Az utolsó csepp

erőmet összeszedve futottam. Előttem jobbra a rút formák között felvillant egy fehér laboratóriumi köpenybe öltözött alak. Grisa Szeroszovin, gúnynevén a Vízöntő Szintén elkésett. Még két lövés dörrent, egyik a másik után “Ljova. Magát megölik” “Ezt nem olyan egyszerű megtenni” Maja Tojvovna Glumova műhelyébe egyszerre rontottunk be: Grisa és én. Lev Abalkin a műhely közepén a hátán feküdt, Excellence pedig hatalmasan, görnyedt háttal, eltartott kezében pisztollyal, apró léptekkel, óvatosan közeledett hozzá, a másik 221 oldalról pedig, mindkét kezével az asztal szélébe kapaszkodva, Glumova közeledett Abalkinhoz. Glumova arca mozdulatlan, egészen közömbös volt, a szeme pedig természetellenesen és félelmetesen kancsalított. Excellence sáfrányszínű kopasz fejét és kissé petyhüdt, felém forduló orcáját hagy verítékcseppek borították. Az égett lőpor élesen, savanyúan és természetellenesen

bűzlött. És süket csönd volt. Lev Abalkin még élt. Jobb kezének ujjai erőtlenül és makacsul kaparták a padlót, mintha megpróbálta volna elérni a tőle egy centiméterre fekvő detonátor szürke korongját. A stilizált cirill Ж betűs vagy japán “szandzo” hieroglifás jelűt Odaléptem Abalkinhoz, és leguggoltam mellé. (Excellence valami figyelmeztetést károgott felém.) Abalkin üveges szemmel nézte a plafont Az arcát a korábbi szürke foltok borították, a szája véres volt. Megfogtam a vállát A véres száj megrebbent és megszólalt: - Álltak az állatok, előttük zárt ajtók - Ljova - hívtam. - Álltak az állatok, előttük zárt ajtók - ismételte makacsul. - Álltak az állatok És ekkor Maja Tojvovna Glumova borzalmasan felsikoltott. BARTA GÁBOR FORDÍTÁSA 222 Erdei kanyarulatnál, horhos mélyiben avagy csigák a lejtõn Erdei kanyarulatnál. Horhos mélyiben Kész a jövő, s zálogoknál Biztosabb nekem. Nem sodorhatod

vitákba, S nem egyengeted, Akár egy erdő, kitárva. Szélte, hossza egy. B. Paszternak (Garai Gábor fordítása) Lassan, csiga, lassan. Fönn a Fudzsi a magasban. Mássz egész a csúcsig! Issza, paraszt fia 223 Első fejezet BORS Innen, a magasból az erdő olyan volt, mint valami foltos, fodros hab, hatalmas, világnagy foszladozó szivacs; vadállat, mely valaha várakozásba dermedt, majd elszunnyadt, s durva moha nőtte be. Alaktalan álarc, mely egy arcot takar, egy arcot, amit még soha senki nem látott. Bors lehajította szandálját, s lábait a szakadék fölé lógatva leült. Úgy érezte, sarka tüstént nedves lett, mintha valóban belemerítette volna, a szikla alatti árnyékban összesűrűsödött lilás ködbe. Elővette zsebéből az összegyűjtött kavicsokat s gondosan szétrakta maga körül, majd kiválasztotta a legkisebbet s halkan lehajította az élő és hallgatag, alvó és közönyös s mindent örökre elnyelő kocsonyába, a fehér szikra

kihunyt, s semmi nem történt - szemhéj nem mozdult, szem nem nyílt, hogy rápillantson. Erre ledobta a második követ. Ha minden másfél percben lehajít egy követ, s ha igaz az, amit a féllábú, Fejőskecskének csúfolt szakácsnő mesélt, s amit madame Bárdot, a Helyi Lakosságot Megsegítő Csoport főnökasszonya vélt, s ha nem igaz az, amiről Dzsóker sofőr sugdolódzott a Mérnöki Behatolás Csoportjából az Ismeretlennel, s ha egyáltalán még ér valamit az emberi intuíció, s ha az életben legalább egyszer teljesül az, amire vágyói, akkor a hetedik kőnél a bokrok ropogva szétnyílnak a háta mögött, s a tisztás letaposott, harmattól őszes füvére kilép az igazgató, derékig meztelenül, lila szegélyes szürke gabardin nadrágban, hangosan fújtatva, ragyogó, sárgás rózsaszín képpel, bozontosan, s semmire nem pillant; sem az erdőre lent, sem az égre fent, hajlongani kezd, széles tenyerét a fűbe dugja, majd széles, hadonászó

tenyerével szelet kavarva felegyenesedik, s hájasán redőző hasa minduntalan rácsordul nadrágjára, a széndioxidtól és nikotintól dús levegő fütyülve s bugyborékolva tör elő kitárt szájából. Mint a víztartályait kifúvó tengeralattjáró Mint a kénes gejzír a Paramusiron A háta mögött ropogva szétnyíltak a bokrok. Bors óvatosan megfordult, azonban nem az igazgató volt az, hanem egy ismerős alak, Claudius-Octavianus. Nagyokos a Gyökértelenítő Csoportból. Lassan közeledett feléje, tőle két lépésre megállt, s fürkésző fekete szemével felülről méregette Borsot. Tudott és sejtett valamit, valami nagyon fontosat, s az, amit tudott, vagy amit sejtett, mozdulatlanná dermesztette hosszú arcát, egy olyan ember kővé vált arcát, aki különös, nyugtalanító újsággal érkezett ide a szakadékhoz; a világon még senki nem tudta ezt az újságot, azonban már világos volt, hogy minden határozottan megváltozott, hogy mindannak,

ami korábban történt, most már nincs jelentősége, s végül mindenkitől megkövetelik képességei legjavát. - Aztán kié ez a cipő? - kérdezte, s körülnézett. - Ez nem cipő - mondta Bors. - Szandál - Vagy úgy? - Nagyokos elnevette magát, s előhúzott zsebéből egy nagy noteszt. Szandál? Na-ggy-on jó És kié? Közelebb húzódott a szakadékhoz, óvatosan lepillantott, majd tüstént visszahátrált. - Egy ember ül a szakadéknál - mondta. - Mellette egy szandál, óhatatlanul felmerül a kérdés: kié ez a szandál, s hol a tulajdonosa? - Ez az én szandálom - jelentette ki Bors. - A magáé? - Nagyokos kétkedőén pillantott vastag noteszébe. - Tehát maga mezítláb ül? Miért? - Határozott mozdulattal eldugta vastag noteszét, s mellényzsebéből előhúzott egy kisebbet. - Mezítláb: mert másképp nem lehet - magyarázta Bors. - Tegnap ide ejtettem jobb lábas cipőmet, s elhatároztam, hogy a továbbiakban mindig mezítláb fogok ülni. Lehajolt

s lenézett széttárt térdei között - Tessék, ott hever Én most egy kővel - Egy pillanat! Nagyokos serényen elkapta a kezét, s elvette tőle a követ. - Valóban, egy egyszerű kő - állapította meg. - Ez azonban egyelőre semmin nem változtat Nem értem, Bors, miért csap be. Hiszen innen nem láthatja a cipőt - még akkor sem, ha valóban ott van, és hogy ott van-e, ez egy külön kérdés, ezt majd később megvizsgáljuk -, ha pedig nem láthatja a cipőt, nem számíthat arra, hogy eltalálja egy kővel, még ha kellő ügyességgel rendelkezne is, s valóban ezt s csakis ezt akarná; gondolok itt arra, hogy eltalálja Tüstént tisztázunk mindent. A kis noteszt szivarzsebébe dugta, s ismét elővette a nagyobbikat Majd felhúzta nadrágját, s leguggolt. - Tehát maga tegnap is itt volt - kezdte. - Miért? Miért jött el immár másodszor a szakadékhoz, ahová a Hivatal többi munkatársa, az állományon kívüli szakemberekről nem is szólva, csupán azért

jár, hogy elvégezze szükségét? Bors összehúzta magát. Ez egyszerűen udvariatlanság, gondolta. Nem, ez nem kihívás, nem is harag, ezért nincs is különösebb jelentősége. Egyszerűen udvariatlanság Az udvariatlanságnak pedig nem kell jelentőséget tulajdonítani, senki nem teszi ezt. Az udvariatlanság az erdőbe ürül Az udvariatlanságot mindig ráürítik valamire, s rendszerint ennek nem tulajdonítanak jelentőséget Az udvariatlanság soha nem tulajdonított jelentőséget az udvariatlanságnak - Magának nyilván tetszik, hogy itt ülhet - folytatta behízelgőn Nagyokos. - Maga nyilván nagyon szereti az erdőt. Szereti? Feleljen! - És maga? - kérdezte vissza Bors. Nagyokos szipogott. 224 - Ne feledkezzék meg magáról - figyelmeztette sértődötten, s kinyitotta noteszét. Maga nagyon is jól tudja, ki vagyok én; a Gyökértelenítő Csoporthoz tartozom, éppen ezért kérdésének, pontosabban viszontkérdésének abszolút semmi értelme. Maga

világosan látja, hogy viszonyomat az erdőhöz munkaköri kötelezettségem szabja meg, hanem hogy az ön viszonyát mi szabja meg - erről fogalmam sincs. Ez nem helyes, Bors, ezen feltétlenül gondolkozzon el, ezt az ön s nem saját érdekemben tanácsolom. Nem lehet ilyen értetlen alak. Mezítláb ül a szakadék szélén, s köveket hajigál Vajon miért, adódik a kérdés. Én a maga helyében kertelés nélkül mindent elmondanék S mindent a helyére tennék. Lehet, hogy vannak enyhítő körülmények, hiszen magát végső soron semmi nem fenyegeti. Nos, Bors? Végtére is maga felnőtt ember, s meg kell hogy értse, kétértelműségnek itt helye nincs. - Becsukta jegyzetfüzetét, s eltöprengett - Tessék, például itt ez a kő. Amíg mozdulatlanul hever, egyszerű, és nem táplál kétségeket De akkor valaki kézbe veszi s elhajítja. Érzi? - Nem - felelte Bors. - Vagyis hogy igen, természetesen - No, lám. Az egyszerűség rögtön szertefoszlik, nincs többé

Kinek a keze? kérdezzük - S hová hajítja? Vagy talán kinek? Vagy inkább kit célzott meg? S miért S hogyan képes itt ülni a szakadék szélén? Ilyen a természete, vagy szándékosan gyakorolta? Én például képtelen vagyok a szakadék szélén ülni. S elképzelni is szörnyű, miért gyakorolnám ezt. Szédülök Ez természetes Az embernek semmi dolga a szakadék szélén. Különösképp, ha nincs belépési engedélye az erdőbe Kérem, Bors, mutassa meg az engedélyét. - Nincs engedélyem. - Úgy. Nincs És miért? - Nem tudom hát nem adnak. - Helyes, hogy nem adnak. Tudunk róla S ugyan miért nem adnak? Nekem adtak, neki adtak, nekik adtak és még sokaknak, magának azonban valami ok miatt nem adnak. Bors óvatosan beszélgető partnerére sandított. Nagyokos hosszú, sovány orrával szipogott, szeme rebegett. - Nyilván azért, mert idegen vagyok itt - tételezte föl Bors. - Nyilván ezért - Hiszen nemcsak én foglalkozom magával - folytatta Nagyokos

bizalomgerjesztőén. Ha még csak én lennék! Fontosabb személyiségek is érdeklődnek maga iránt Idefigyeljen. Bors, talán odébb ülne a szakadéktól, hogy folytathassuk? Szédül a fejem, ha magára nézek. Bors felállt. - Ez azért van, mert maga ideges - jegyezte meg. - Nem folytatjuk Ideje indulni az ebédlőbe, elkésünk. Nagyokos az órájára pillantott. - Valóban ideje - mondta. - Ma nagyon belemelegedtem Bors, maga engem mindig nem is tudom, hogyan mondjam. Bors szandálját felhúzva egy lábon ugrált. - Ó, menjen már odébb a szakadék peremétől! - kiáltott fel szenvedő hangon Nagyokos, s Bors felé intett noteszével. - Egyszer még megöl a hóbortjaival! - Már vége - nyugtatta meg Bors, s toppantott. - Többé nem teszem Mehetünk? - Menjünk - egyezett bele Nagyokos. - Azonban konstatálom, hogy egy kérdésemet megválaszolatlanul hagyta. Maga nagyon elszomorít engem, Bors Hát szabad ezt? Nagyobbik jegyzetfüzetébe pillantott, majd vállat vont,

s a hóna alá dugta a noteszt - 225 Nagyon különös. Semmiféle benyomásom nem alakult ki, az információkról már nem is szólva. Teljesen érthetetlen - Hát mit is felelhetnék? - mondta Bors. - Egyszerűen beszélnem kellett az itteni igazgatóval. Nagyokos megdermedt, mintha valami sűrű bozótba gabalyodott volna bele. - Á, szóval ez magánál csak így megy-jelentette ki, s hangja tüstént megváltozott. - Mi megy így? Semmi sem megy - Nem, nem - suttogta Nagyokos, s körbepillantott. - Hallgat, egyre csak hallgat Ne szóljon egy szót sem. Már értem Igaza volt - Mit ért? Miben volt igazam? - Nem, nem, semmit nem értek. Nem értek és kész Legyen egészen nyugodt Nem és nem értem. Egyébként is, nem voltam itt, s nem találkoztam magával Ha tudni akarja, egész reggel ezen a padon üldögéltem. Nagyon sokan igazolhatják Beszélek velük, megkérem őket. Elhaladtak a pad mellett, felmentek a kicsorbult lépcsőfokokon, befordultak az apró szemű,

vöröses homokkal beszórt fasorra, s a kapun keresztül beléptek a Hivatal területére. - Csak egy bizonyos szinten látnak mindent teljesen világosan - jelentette ki Nagyokos. - S mindenkinek tisztában kell lennie, mire tarthat igényt Én a magam szintjén igénylem, hogy világosan lássak, ehhez jogom van, s én ezt kimerítettem. Ahol pedig a jogok véget érnek, ott kezdődnek a kötelességek, s biztosíthatom róla: kötelességeimet éppen olyan jól ismerem, mint jogaimat. Elhaladták a tízlakásos, tüllfüggönyös ablakú villák mellett, ellépdeltek a hullámlemezzel borított garázs közelében, átvágtak a sportpályán, ahol oszlopain magányosan lógott egy lukas röplabdaháló, s elmentek a raktárépületek mellett, ahol állványozómunkások egy hatalmas vörös konténert raktak le egy teherautóról, a kórház mellett, melynek ajtajában aktatáskával a kezében, mozdulatlan, kimeredt tekintettel állt a betegesen sápadt arcú gondnok, a hosszú

kerítés mentén, mely mögött motorok csikorogtak; egyre gyorsabban haladtak, mert kevés idejük maradt, s Nagyokos már semmit nem mondott, csak szuszogott és fújtatott, majd futni kezdtek, de mégis késve rontottak be az ebédlőbe, minden helyet elfoglaltak előttük, csak a távoli sarokban, az ügyeletes asztalánál maradt még két szabad hely, a harmadikat Dzsóker sofőr foglalta el, s Dzsóker sofőr, látván, hogy határozatlanul toporognak a küszöbön, villájával feléjük intett, s hellyel kínálta őket. Mindenki kefirt ivott. Bors is vett magának; a durva térítőn hat üveg sorakozott előttük; s amikor Bors az asztal alatt lábaival fészkelődni kezdett, hogy kényelme, sebben helyezkedjen el a támla nélküli ülőkén, üveg csörrent, s az asztalok közötti kis folyosóra kigurult egy konyakosüveg. Dzsóker sofőr ügyesen elkapta az üveget s visszadugta az asztal alá, s onnan ismét csörrenés hallatszott. - Óvatosabban mozogjon a lábával

- figyelmeztette Borsot. - Nem akartam - mondta Bors. - Hiszen nem tudhattam - Én talán tudtam? - tiltakozott Dzsóker sofőr. - Négy darab van belőlük, aztán magyarázhatod, hogy nem vagy “elemelő”. - Én, a példának okáért, egyáltalán nem iszom - jelentette ki méltóságteljesen Nagyokos. - Úgyhogy ez rám egyáltalán nem vonatkozik , - Tudjuk, hogyan nem iszik maga - replikázott Dzsóker. - Ahogyan mi sem 226 - De nekem beteg a májam! - nyugtalankodott Nagyokos. - Hogy merészeli? Tessék, kérem, itt az igazolás Valahonnan előkapott s Bors orra alá dugott egy háromszögletű pecséttel ellátott, gyűrött füzetlapot. Valóban orvosi igazolás volt, olvashatatlan patikusbetűkkel Bors csupán egy szót ismert fel: “antabus”, amikor azonban érdeklődve kézbe próbálta venni a papirost, Nagyokos nem engedte, s Dzsóker sofőr orra alá dugta. - Ez a legutolsó - magyarázta. - De van még egy tavalyi és tavalyelőtti is, csak azokat a széfben

őrzöm. Dzsóker sofőr nem vizsgálta meg az igazolást. Felhörpintett egy teli pohár kefirt, megcsóválta fejét, megszagolta mutatóujjának ízületét, a könnye is kicsordult, s visszafogott hangon így szólt: - Nos, mi van például az erdőben még? Fák. - Kabátujjával megtörölte szemét Azonban nem állnak egy helyben: ugrálnak Világos? - Nono? - kérdezte mohón Bors. - Hogyhogy ugrálnak? - Hát csak úgy. Mozdulatlanul áll Szóval a fa Azután rángatózni kezd, rángatózik, majd egyszer csak bumm! Recsegés, ropogás, magad sem tudod, mi van. Vagy tíz méterrel odébb áll. Behorpasztotta a sofőrfülkét S megint mozdulatlanul áll - Miért? - kérdezte Bors. Világosan maga elé képzelte ezt. A fa azonban, természetesen, nem rángatózott s nem görnyedt meg, hanem reszketett, amikor közeledtek feléje, s próbált elmenekülni. Talán mert undorodott. Talán mert félt - Miért ugrál? - kérdezte. - Mert ez a neve: ugráló fa - magyarázta Dzsóker

sofőr, és öntött magának kefirt. - Tegnap érkezett egy rakomány új villanyfűrész - közölte a szája szélét nyalogatva Nagyokos. - Termelékenységük fenomenális Azt is merném mondani, hogy nem fűrészek, hanem fűrészkombájnok. A mi gyökértelenítő fűrészkombájnjaink Körülöttük mindenki kefirt ivott - metszett üvegpoharakból, bádogbögrékből, kávéscsészékből, összecsavart papírtölcsérekből és egyenest az üvegből. S mindnyájan az asztal alá dugták lábukat. S bizonyára mindnyájan előhúzhattak volna orvosi igazolást arról, hogy beteg a májuk, gyomruk, nyombélfekélyük van. Igazolást idénről, a korábbi évekből. - Aztán hívat a menedzser - folytatta Dzsóker emelt hangon -, s kérdezi, miért van a sofőrfülke behorpadva. Már megint feketefuvart csináltál, mondja a gazember Lám, maga, Bors úr, sakkozik vele, igazán ejthetne rólam néhány szót, magát tiszteli, gyakran beszél magáról A Bors, mondogatja, az egy

jelenség! Én, mondogatja, Borsnak nem írok ki kocsit, ne is kérjenek. Egy ilyen fickót nem szabad elengedni Értsétek meg, hülyék, mondogatja, nélküle szomorú lenne! No, szól egypár szót az érdekemben? - Rendbe-e-en - mondta jóváhagyólag, csüggedt hangon Bors. - Megpróbálok Csak, hogyan is van ezzel a kocsival? - A menedzserrel beszélhetek én - jelentette ki Nagyokos. - Együtt katonáskodtunk, én százados voltam, ő pedig nálam hadnagyoskodott. Mind a mai napig úgy üdvözöl, hogy kalapjához emeli kezét. - Aztán itt vannak még a vízitündérek - folytatta Dzsóker, s kezében méregette a kefires poharat. - A nagy, tiszta vizű tavakban Ott heverésznek, világos? Meztelenül - Dzsóker, ez magának csak úgy rémlett, a kefirjétől - jegyezte meg Nagyokos. - Én magam nem láttam őket - tiltakozott Dzsóker, s a szájához emelte a poharat. Azonban vizet is tilos inni ezekből a tavakból 227 - Azért nem látta őket, mert nem léteznek -

erősködött Nagyokos. - Ezek a sellőkszíntiszta mese - Egy fenét mese - mondta Dzsóker, s kabátujjával megtörölte a szemét. - Várjon csak - szólalt meg Bors. - Várjon csak Dzsóker, maga azt mondja, hogy hevernek És még? Lehetetlen, hogy csak úgy heverjenek és kész. - Lehet, hogy a víz alatt élnek, s felemelkednek a felszínre, mint ahogy mi holdfényes éjszakán kimegyünk a telefüstölt szobából az erkélyre, s szemünk lehunyva arcunk a hűvös szélnek feszítjük, így hevernek csak egyszerűen. Hevernek és kész Pihennek Bágyadtan beszélgetnek és mosolyognak egymásra - Ne vitatkozz velem - mondta Dzsóker, s mereven Nagyokos szemébe nézett. Egyáltalán voltál valaha az erdőben? Hiszen egyetlenegyszer sem voltál, hát akkor? - Ostobaság - vágta rá Nagyokos. - Mit csináljak a maga erdejében? Van belépési engedélyem a maga erdejébe. Hanem magának, Dzsóker, nincs semmiféle engedélye Na, gyerünk, lesz szíves megmutatni az

engedélyét, Dzsóker. - Én magam nem láttam ezeket a sellőket - ismételte el Dzsóker Bors felé fordulva. Azonban igenis hiszek a létezésükben Mert a haverok mesélik Még Candide is mesélt róla. És Candide aztán mindent tudott az erdőről Úgy járt az erdőbe, mint a babájához, a kisujjában volt ott minden. Ott is halt meg, a saját erdejében - Még ha meghalt volna - jegyezte meg Nagyokos jelentőségteljesen. - Mi ez a “még ha”. Elrepült helikopteren, s három éve se híre, se hamva Az újságban volt róla gyászjelentés, megülték halotti torát, mi kell még? Természetesen összetörte magát. - Túlságosan keveset tudunk ahhoz - fontoskodott Nagyokos -, hogy valamit teljes határozottsággal állíthassunk. Dzsóker köpött egyet, s a pulthoz ment, hogy hozzon még egy üveg kefirt. Nagyokos ekkor Bors füléhez hajolt, s szemforgatva ezt suttogta: - Ne feledje, hogy Candide ügyében belső utasítást adtak ki úgy vélem, jogom van erről

informálni magát, mivelhogy maga kívülálló - Miféle utasítást? - Azt, hogy tekintsük élőnek - suttogta tompán Nagyokos, s félrehúzódott. - Finom, friss ma a kefir - jelentette ki hangosan. Az ebédlőben zajongani kezdtek. Azok, akik már megreggeliztek, felálltak, székeiket tologatták, a kijárathoz mentek, hangosan beszélgettek, rágyújtottak, s a földre hajították a gyufaszálakat. Nagyokos dühösen forgolódott, s mindenkinek, aki elhaladt mellette, megjegyezte: “Különös, uraim, hiszen látják, hogy beszélgetünk” Amikor Dzsóker visszatért az üveggel, Bors így szólt hozzá: - A menedzser bizonyára nem mondta komolyan, hogy nem ad kocsit. Nyilván csak tréfált? - Mért tréfált volna? Hiszen, Bors úr, magát nagyon szereti, maga nélkül szenved, s csak úgy egyszerűen elengedni magát, nem lenne előnyös neki No és ha elengedi magát, ugyan mi haszna belőle? Ugyan, miféle tréfáról lehet itt szó! Bors beharapta ajkát. - Akkor

hogyan utazzam el? Itt már nincs mit tennem. A vízumom is lejár Különben is szeretnék már elutazni. - Egyébként - mondta Dzsóker -, ha kap három szigorú figyelmeztetést, úgy kiröpítik innen, mint a pinty. Külön autóbuszt küldenek, az éjszaka kellős közepén felverik a sofőrt, csomagolni sem marad ideje Hogyan csinálják nálunk a haverok? Az első 228 szigorú figyelmeztetés - egy munkakörrel lejjebb kerül. A második - elküldik az erdőbe, hogy levezekelje bűnét. A harmadikra pedig - jó utat, viszlát Én például, ha ki akarok lépni, iszom egy fél üveggel, s jól képen törlőm ezt az ürgét. - Nagyokosra mutatott Rögtön visszavonják a kitüntetéseimet, s áthelyeznek a trágyahordóra S akkor én mit csinálok? Iszom még fél üveggel, s másodszor is jól pofán vágom, világos? Ekkor levesznek a trágyahordóról, s elküldenek a bioállomásra, mindenféle mikrobákat gyűjteni. Én azonban nem megyek a bioállomásra, hanem iszom

még fél üveggel, s harmadszor is pofán csapom. Na, ekkorra már betelik a pohár Elbocsátanak garázdálkodásért, s huszonnégy órán belül elküldenek. Nagyokos ujjával megfenyegette Dzsókert - Dzsóker, maga csak ne dezinformáljon, ne dezinformáljon. Először is a két tette között legalább egy hónapnak kell eltelnie, különben az összes vétségét egynek számítják, s a szabálysértőt egyszerűen fogdába dugják, s elfektetik az ügyét itt a Hivatalon belül. Másodszor: az illetőt második vétsége után haladéktalanul, őr kíséretében, az erdőbe küldik, így nem lesz módja arra, hogy saját belátása szerint elkövesse a harmadik vétséget. Ne hallgassa őt, Bors, nem ért ezekhez a problémákhoz Dzsóker hörpintett a kefirből, összeráncolta homlokát, s krákogott egyet. - Ez igaz - ismerte el. - Itt valóban, egy kissé Már megbocsásson, Bors úr - Ugyan, nincs miért - jegyezte meg szomorkásán Bors. - Amúgy sem lennék képes csak

úgy, minden indok nélkül, képen törölni egy embert. - Hiszen nem feltétlenül kell éppen képen csapni - magyarázta Dzsóker. - Lehet például fenéken billenteni. Vagy egyszerűen megtépni a ruháját - Nem, én nem lennék rá képes - ismerte be Bors. - Akkor rosszul áll az ügye - állapította meg Dzsóker. - Akkor bajban van, Bors úr Akkor hát mást csinálunk. Maga holnap reggel, úgy hét óra tájban jöjjön oda a garázshoz, üljön be a kocsimba, s várjon. Én majd elviszem - Igen? - örvendezett Bors. - Persze. Nekem holnap reggel a Kontinensre kell utaznom, egy vasházat viszek Elutazunk hát együtt. A sarokban valaki hirtelen borzalmas hangon felkiáltott: - Mi a fenét csináltál? Kiöntötted a levesem! - Az ember egyszerűen s világosan kell hogy viselkedjék - mondta Nagyokos. - Fel nem foghatom, Bors, miért akar elutazni. Senki nem akar elutazni, csak maga - Velem mindig így van - felelte Bors. - Mindig az ellenkezőjét teszem, mint amit a

többi. Azután meg miért kell az embernek feltétlenül egyszerűnek és érthetőnek lennie? - Az ember ne igyon - jelentette ki Dzsóker, s megszagolta mutatóujjának ízületét. Tán nem így van? - Én nem iszom - jelentette ki Nagyokos. - Nagyon egyszerű s mindenki számára világos okból nem iszom: beteg a májam. Úgyhogy maga, Dzsóker, engem sehogy sem kap rajta. - Ami engem az erdőben meglep - folytatta Dzsóker -, az a mocsár. Forró, világos? Ki nem állhatom. Sehogy sem tudok hozzászokni Valahol megcsúszol, levisz a töltésről, s tessék, máris ott csücsülsz a kabinban, s képtelen vagy kimászni. Mint a forró scsíben Gőz, scsíszag terjeng, még hörpölni is próbáltam belőle, csakhogy rossz az íze, mintha sótlan lenne Ne-em, az erdő nem embernek való. Mi mindent nem láttak ott? S mégis hajtják, hajtják oda a technikát, az pedig süllyed, mint a lékben, újat hozatnak, s az is elsüllyed, aztán újból Zöld, illatozó bőség. Színek,

illatok bősége Pezseg az élet S minden idegen. Egy s más ismerős, van, ami hasonló, azonban istenigazából minden 229 idegen. Bizonyára azzal a legnehezebb megbékélni, hogy egyszerre ismerős és idegen Azzal, hogy a mi világunk terméke, hús a húsunkból, azonban elvált tőlünk, s nem kíván rólunk tudomást venni. Bizonyára ugyanígy vélekedne a pithecanthropus is rólunk, utódairól - keserűen és félve - Amikor megkapjuk az utasítást - szónokolt Nagyokos -, nem a maguk koszos bulldózereit és terepjáróit vetjük be, hanem valami mást, igazit, s két hónap alatt ott mindent e-e-e száraz és sima betonozott térré változtatunk. - Te változtatod át - mondta Dzsóker. - Ha idejében nem törölnek képen, te talán szülőatyádat is képes lennél betonozott térré változtatni. A rend kedvéért Hangosan felzúgott a kürt. Az ablakokban csengeni kezdtek az üveglapok, az ajtó fölött tüstént megcsörrent egy harsány csengő, fények

kezdtek villódzani a falakon, s a pult felett nagybetűs felirat gyűlt ki: “Felállni, kimenni!” Nagyokos sietősen felállt, karóráján beállította a pontos időt, s egy szót sem szólva rohanni kezdett. - Na, én akkor megyek - jelentette ki Bors. - Ideje dolgozni - Ideje - értett egyet vele Dzsóker. - Éppen ideje Lekapta steppelt kabátját, gondosan felcsavarta, összetolt néhány széket, elheveredett, s a kabátot a feje alá tette. - Tehát holnap hétkor? - kérdezte Bors. - Mi? - kérdezte Dzsóker álmos hangon. - Holnap hétkor eljövök. - Hová mész? - kérdezte Dzsóker, s forgolódni kezdett a székeken. - Szétcsúsznak az átkozottak - dünnyögte. - Hányszor mondtam már, állítsanak ide egy díványt - A garázsba - mondta Bors. - A kocsijához - Á-á No, jöjjön, csak jöjjön, majd meglátjuk. Nehéz ügy ez Lábait felhúzta, tenyerét a hóna alá dugta, s szuszogni kezdett. A keze szőrös volt, a szőrszálak alatt tetoválás virított. Ez

volt odaírva: “Mi tesz minket tönkre?” és “Csak előre”. Bors a kijárathoz indult A hátsó udvaron egy deszkán átlépdelt a hatalmas pocsolya felett, kikerült egy üres konzervdobozhalmot, átmászott a deszkakerítés résén, s a szolgálati bejáraton keresztül belépett a Hivatal épületébe. A folyosókon hideg és sötét volt, dohányfüst, por és áporodott papírszag terjengett. Sehol egy teremtett lélek, a műbőrrel párnázott ajtók mögül semmi nem hallatszott. Bors a keskeny, korlát nélküli lépcsőn, a falnak támaszkodva felkaptatott az első emeletre, s odalépett egy ajtóhoz, melyen hol kigyúlt, hol elaludt a felirat: “Munka előtt moss kezet”. Az ajtón nagy fekete F betű díszelgett Bors belökte az ajtót, s némiképp megrázta annak felismerése, hogy a saját szobájába jutott. Vagyis, természetesen, ez nem az ő szobája volt, hanem Kimé, a Tudományos Védelmi Csoport főnökéé, azonban Bors ebben a szobában kapott

íróasztalt, s most ez az asztal ott állt oldalvást az ajtótól, a csempefalnál, s mint mindig, a felét egy huzattal borított Mercedes foglalta el, a nagy, tisztára pucolt ablaknál pedig Kim asztala állt; Kim már dolgozott; görnyedten ült, s logarlécét nézegette. - Szeretnék kezet mosni - szólalt meg Bors zavartan. - Mossál, mossál csak - helyeselt Kim, s bólintott. - íme, itt vannak a mosdókagylók Most már kényelmesen vagyunk. Mindenki hozzánk fog járni Bors odalépett a mosdóhoz, s nekilátott a kézmosásnak. Hideg és meleg vízzel s kétfajta szappannal, különleges zsírtalanító pasztával mosta kezét, s szivaccsal és néhány, különböző keménységű kefével dörgölte. Majd bekapcsolta az elektromos kézszárítót, s rózsaszín, nedves kezét egy ideig a süvítő, meleg légáramban tartotta. 230 - Reggel négy órakor mindenkinek kihirdették, hogy áthelyeznek bennünket az első emeletre - mondta Kim. - Hát te hol voltál?

Aleutinánál? - Nem, a szakadéknál voltam - válaszolta Bors, s leült asztalához. Kicsapódott az ajtó, s határozott léptekkel bevágtatott a Proconsul a helyiségbe, üdvözlésképp meglóbálta aktatáskáját, s eltűnt a választófal mögött. Hallatszott, ahogy megcsikordul a fülke ajtaja, s csattan a retesz. Bors levette a huzatot a Mercedesről, egy ideig mozdulatlanul üldögélt, majd az ablakhoz lépett, s kitárta. Innen nem lehetett látni az erdőt, az erdő azonban létezett. Mindig is létezett, jóllehet csak a szakadék pereméről lehetett látni. A Hivatal bármely más pontján valami mindig eltakarta Eltakarta a gépműhelyek krémszínű épülete s a munkatársak magángépkocsijai számára épített négyemeletes garázs. Eltakarták a melléküzemág istállói s a mosoda mellett kiterített fehérnemű, ahol mindig elromlott a centrifuga. Eltakarta a virágágyakkal és pavilonokkal, óriáskerékkel s gipszből öntött, ceruzával összefirkált

fürdőző aktokkal telezsúfolt park. Eltakarták a repkénnyel borított verandás családi házak, tetőiken tévéantennák keresztjeivel. Innen pedig, ebből az első emeleti ablakból nem látszott a magas, egyelőre még befejezetlen, de így is igen magas kerítés miatt, mely a Mérnöki Behatolás lapos, földszintes épületét vette körül. Az erdőt csupán a szakadék széléről lehetett látni, no és szükségüket elvégezni az erdőre ugyancsak a szakadék pereméről lehetett. De még az az ember is, aki életében sohasem látta az erdőt, semmit nem hallott róla, nem gondolt rá, nem félt tőle, és nem ábrándozott róla, még az az ember is könnyen sejthette létezését, egyszerűen annál az oknál fogva, hogy létezett a Hivatal. Lám, én már régóta az erdőről ábrándoztam, vitáztam róla, megjelent álmomban, azonban nem hittem volna, hogy valóban létezik. S létezéséről nem akkor bizonyosodtam meg, mikor először Kiléptem a szakadékhoz,

hanem amikor elolvastam a feliratot a bejárat mellett: “Erdőügyi Hivatal”. Ott álltam, bőröndömmel a kezemben a tábla előtt, a hosszú út után poros és tikkadt voltam, elolvastam, majd újraolvastam a feliratot, s éreztem, lábam rogyadozik, mert most már tudtam, hogy létezik az erdő, vagyis mindaz, amit eddig róla elképzeltem - a fantáziám halovány játéka, sápadt, erőtlen hazugság. Az erdő létezik, s ez a hatalmas, komor épület intézi a sorsát - Kim - mondta Bors -, hát valóban nem jutok el az erdőbe? Hiszen holnap elutazom. - Te valóban el akarsz oda jutni? - kérdezte Kim szórakozottan. Zöld, forró mocsarak, ideges, riadt fák, vízitündérek, akik a víz színén, a hold fényében pihenik ki titokzatos tevékenységüket, óvatos és érthetetlen bennszülöttek, kihalt falvak - Nem tudom - jelentette ki Bors. - Te nem mehetsz oda, Borsikám - mondta Kim. - Oda csak olyan emberek juthatnak be, akik sohasem gondoltak az erdőre. Akik

mindig köptek rá Te viszont túlságosan a szívedre veszed. Az erdő számodra veszélyes, mert elámít - Minden bizonnyal - ismerte el Bors. - De hiszen én kizárólag azért jöttem ide, hogy láthassam. - Mi szükséged van a keserű igazságra? - mondta Kim. - Mihez kezdesz vele? S ugyan mit csinálsz majd az erdőben? Siratni fogod álmaidat, melyek sorsoddá lettek? Imádkozol, hogy semmi se legyen úgy? Vagy - semmivel sem jobb - nekilátsz, hogy átformálj mindent olyanná, amilyennek lennie kellene? - Akkor pedig minek jöttem ide? - Hogy megbizonyosodj. Hát valóban nem érted, milyen fontos dolog: megbizonyosodni Mások másért jönnek ide Hogy egy köbméternyi faanyagra leljenek az 231 erdőben. Vagy az élet baktériumáért Vagy hogy megírják a disszertációjukat Vagy belépési engedélyt kapjanak; nem azért, hogy bejárjanak az erdőbe, hanem csak úgy, biztos, ami biztos: valamikor még szükségük lehet rá, különben sincs mindenkinek olyan. S

titkos vágyaik netovábbja, elegáns parkot hasítani ki az erdőből, ahogy a szobrász kibontja művét a márványtömbből. Hogy azután ezt a parkot nyírják Évről évre S ne engedjék, hogy, ismét erdővé váljék. - El kellene utaznom - töprengett Bors. - Itt nincs mit tennem Valakinek el kell innen utaznia, vagy nekem, vagy nektek mind. - Gyere, szorozzunk - mondta Kim, s Bors odaült az asztalához, megtalálta a hirtelenjében felszerelt konnektort, s bekapcsolta a Mercedest. - Hétszázkilencvenhárom, ötszázhuszonkettőször kétszázhatvanhat egész tizenegy század A számológép kopogni s remegni kezdett. Bors megvárta, amíg megnyugszik, majd dadogva leolvasta a választ. - Helyes. Kapcsold ki - utasította Kim - Most hatszázkilencvennyolc, háromszáztizenkettőt oszd el tíz egész tizenöt századdal Kim a számokat diktálta. Bors pedig beütötte őket a gépbe, nyomogatta a szorzás és az osztás billentyűit; összeadott, kivont, gyököt vont, s

minden úgy ment, ahogy szokott. - Tízszer tizenkettő - mondta Kim. - Szorozd be - Egy egész hét ezred - diktálta gépiesen Bors, azonban tüstént észbe kapott, s így szólt: - Ide figyelj, hiszen hazudik. Százhúsz kellene hogy kijöjjön - Tudom, tudom - vágott közbe türelmetlenül Kim. - Egy egész hét ezred - ismételte Most pedig vonjál gyököt tíz egész hét századból - Rögtön - felelte Bors. Ismét csattant a retesz a válaszfal mögött, s megjelent a Proconsul, rózsaszínűén, frissen és kielégülten. Nekilátott, hogy kezet mosson, s közben kellemes hangon az Ave Mariét dudorászta. Majd szónokolni kezdett: - Mégiscsak micsoda csodálatos dolog az erdő, uraim! S milyen bűnösen keveset beszélünk és írunk róla! Pedig méltó lenne rá, hogy írjanak róla. Az erdő nemesebbé tesz, magasztos érzelmeket ébreszt benned. Elősegíti a haladást Ö maga a haladás szimbóluma. Mi pedig képtelenek vagyunk rá, hogy elvágjuk a szakképzetlen

mendemondák, mesék, viccek terjedését. Gyakorlatilag nem népszerűsítik az erdőt Az ördög tudja, mi mindent beszélnek s gondolnak az erdőről - Hétszáznyolcvanötöt szorozd be négyszázharminckettővel - mondta Kim. A Proconsul felemelte hangját. Erős és jól képzett hangja volt - nem hallatszott tőle a Mercedes zúgása. - “Élünk, akár az erdőben” “Erdei emberek” “Nem látja a fától az erdőt” “Erdőbe visz fát” Nos, ezzel kell küzdenünk! Nos, ezt kell irtanunk. Vegyük például magát, monsieur Bors, ön miért nem küzd? Hiszen tarthatna a klubban egy céltudatos előadást az erdőről, maga azonban nem teszi. Már régóta figyelem magát, s egyre várok, várok, de mindhiába. Miről van szó? - Hiszen én még sohasem voltam ott - ellenkezett Bors. - Nem fontos. Én magam sem voltam sohasem ott, mégis tartottam előadást, s a visszhangjából ítélve nagyon hasznos volt. Nem az a lényeg, hogy volt valaki az erdőben vagy sem,

hanem az, hogy lerántsa a tényekről a misztika és babona fátylát, feltárja a szubsztanciát, lefejtve róla a nyárspolgárok és utilitaristák által ráaggatott leplet 232 - Kétszáznyolcat oszd el negyvenkilenccel s vonj ki belőle hétszer hetet - mondta Kim. A Mercedes működni kezdett. A Proconsul ismét felemelte hangját: - Én mint képzett filozófus tettem ezt, maga megtehetné mint képzett nyelvész. Megadom magának a téziseket, maga pedig a lingvisztika legutolsó eredményeinek fényében kibontja őket mi is a maga disszertációjának a témája? - A késő Hei-an női prózájának stilisztikai és ritmikai sajátosságai a “Makura no zoszi” alapján - mondta Bors. - Félek, hogy - Reme-e-e-k! Éppen ez az, amire szükségünk van. S hangsúlyozza, hogy nem mocsár és ingovány, hanem nagyszerű iszapgyógyfürdő; nem ugráló fák, hanem a magasan fejlett tudomány termékei; nem vad bennszülöttek, hanem büszke, szabad, magasztos

szándékú, szerény és hatalmas emberek ősi civilizációja. S szót sem a vízisellőkről! S a lila ködökről semmiféle ködös célzás - elnézést a szerencsétlen szójátékért. Ez remek lesz, menheer Bors, egészen csodálatos. Nagyon jó, hogy ismeri az erdőt, megoszthatja személyes benyomásait. Az én előadásom is jó volt, félek azonban, hogy egy kissé spekulatívra sikerült, mert alapanyagként a különböző ülések jegyzőkönyveit használtam fel. Maga pedig, mint erdőkutató - Nem vagyok erdőkutató - jelentette ki határozottan Bors. - Nem engednek az erdőbe Nem ismerem az erdőt. A Proconsul zavarodottan biccentett, s gyorsan feljegyzett valamit kézelőjére. - Igen - mondta. - Igen, igen Sajnos, ez a keserű igazság Sajnos, ez még előfordul nálunk-formalizmus, bürokratizmus, a személyiség heurisztikus megközelítése Mellesleg erről ugyancsak beszélhetne. Beszélhet, beszélhet, mindenki beszél erről Én pedig megpróbálom

egyeztetni előadását az igazgatósággal. Pokoli boldog vagyok, hogy végre részt vesz a munkánkban, Bors. Már régóta és nagyon gondosan figyelem magát Tehát felírtam magát a következő hétre. Bors kikapcsolta a Mercedest. - A jövő héten már nem leszek. Lejárt a vízumom, s elutazom Holnap - Na, ezt majd valahogy elintézzük. Bemegyek az igazgatóhoz, ő maga is tagja a klubnak, megérti. Vegye úgy, hogy még egy hétig maradt - Nem kell - jelentette ki Bors. - Nem kell! - Kell! - vágta rá A Proconsul, s a szemébe nézett. - Maga nagyon is jól tudja Bors; kell! Viszontlátásra! Halántékához emelte két ujját, s aktatáskáját lóbálva távozott. - Akár egy pókháló - szólalt meg Bors. - Mi vagyok nekik; szerencsétlen légy? A menedzser nem akarja, hogy elutazzam, Aleutina nem akarja, most meg már ez is - Én sem akarom, hogy elutazz - mondta Kim. - De én nem tudok tovább itt maradni! - Hétszáznyolcvanhetet szorozd be négyszázharminckettővel

Úgyis elutazom, gondolta Bors, miközben a billentyűket nyomogatta. Úgyis elutazom Nem akarjátok, mégis elutazom. Nem fogok pingpongozni, nem fogok sakkozni veletek, nem alszom veletek, s nem iszom teát befőttel, nem akarok többé dalokat énekelni s számolni a Mercedesen, eldönteni a vitáitokat, most pedig még előadást is tartsak, amit amúgy sem értenétek. S helyettetek gondolkozni sem fogok, gondolkodjatok magatok, én elutazom. Elutazom Elutazom Úgysem értitek meg sohasem, hogy gondolkodni - nem szórakozás, hanem kötelesség 233 Az udvaron, a befejezetlen fal mögött tompán pufogott a cölöpverő kos, dübörögtek a légkalapácsok, dörögve zúdult le a tégla, a falon pedig négy munkás ült egymás mellett, derékig meztelenek voltak, tányérsapkát viseltek, és cigarettáztak. Majd közvetlenül az ablak alatt felzúgott és hörögni kezdett egy motorkerékpár. - Valaki az erdőből - mondta Kim. - Gyorsan szorozd be a tizenhatot tizenhattal

Az ajtót feltépték, s a szobába berohant egy férfi. Kezeslábasban volt, lekapcsolt csuklyája a mellén lógott, rádiója zsinórján. Overallja a cipőjétől az övéig tele volt borzasán felágaskadó haloványrózsaszín, friss, tűlevelű hajtásokkal, jobb lábát végtelen hosszú narancsszínű lián fonta be, egy részét maga után vonszolta a padlón. A lián még rángatózott. Bors pedig úgy érezte, ez az erdőnek a csápja, hogy tüstént megfeszül s visszarántja az embert - keresztül a Hivatal folyosóin, le a lépcsőn, át az udvaron a fal, az ebédlő s a műhelyek mellett, majd ismét lefelé, a poros utcán, a parkon át, a szobrok és pavilonok mellett a szerpentin elejéig, a kapuig, azonban nem a kapun át, hanem elhaladva mellette a szakadékhoz, oda le A férfi motorosszemüveget viselt, arcát sűrű porréteg borította, s Bors nem jött rá rögtön, hogy ez Sztoján Sztojanov a bioállomásról. A férfi kezében egy nagy papírtölcsér volt.

Néhány lépést tett a zuhanyozó hölgyet ábrázoló mozaikpadlón, megállt Kim előtt, a papírtölcsért a háta mögé rejtette, s fejével különös mozdulatokat tett, mintha a nyaka viszketne. - Kim - szólalt meg. - Én vagyok Kim nem felelt. Hallatszott, ahogy tolla szaggatta s kaparta a papírt - Kimuska - folytatta hízelgőn Sztoján. - Könyörgök neked - Eredj innen - jelentette ki. - Megszállott - Csak legutoljára - könyörgött Sztoján. - Legeslegutoljára Ismét a fejét mozgatta, s Bors inas, kiborotvált nyakán, közvetlenül a nyakszirt alatti gödröcskében egy rövid, rózsaszín hajtást pillantott meg, mely vékony és hegyes volt, spirálba csavarodott s mohón remegett. - Te csak add át, és annyit mondj, hogy Sztojántól van, semmi többet. Ha pedig moziba hív, hazudd azt, hogy sürgős esti munkád van. Ha teával kínál, mondd, hogy nemrég ittál. S az italt is utasítsd el, ha megkínál No? Kimuska! Legeslegutoljára! - Mit

ötölsz-hatolsz? - kérdezte Kim haragosan. - Na, fordulj csak meg! - Ismét beleakadtam? - kérdezte Sztoján forgolódva. - No, nem fontos Te csak add át, a többi nem fontos. Kim áthajolt az asztalon, könyökét széttárva, utálkozva, fogcsikorgatva s káromkodásokat dünnyögve valamit csinált Sztoján nyakával, megnyomkodta, megmasszírozta. Sztoján türelmesen toporgott, fejét félrehajtotta, s nyakát kinyújtotta. - Szervusz, Borsikám! - mondta. - Rég nem láttalak Hogy vagytok errefelé? Lám, ismét hoztam, mit fogsz csinálni A legeslegutoljára. - Kibontotta a papírt, s megmutatott Borsnak egy csokor méregzöld erdei virágot. - Micsoda illatuk van! Micsoda illatuk! - Ugyan, ne rángatózz már - szólt rá Kim. - Nyughass! Megszállott, pipogya fráter! - Megszállott - értett vele egyet lelkesen Sztoján. - Pipogya fráter Jó! Legeslegutoljára! Kezeslábasán a rózsaszín hajtások már elhervadtak, összetöppedtek s a padlóra hullottak, a zuhanyozó

nőszemély téglaszínű képére. - Kész - jelentette Kim. - Tűnj el 234 Odábblépett Sztojántól, s valami félig élő, félig halott, tekergőző, véres köteget a vödörbe hajított. - Eltűnök - helyeselt Sztoján. - Tüstént eltűnök Hanem tudod, Rita nálunk ismét fura dolgot művelt, s most még eltávozni is félek a bioállomásról. Borsikám, legalább te eljöhetnél hozzánk, beszélhetnél talán velük - Még mit nem! - vágott közbe Kim. - Borsnak ott semmi dolga - Hogyhogy semmi dolga? - kiáltott fel Sztoján. - Quentin a szemünk láttára fogy! Ezt hallgasd meg: egy hete Rita megszökött - no, jól van, mit tehetsz ma éjjel azonban visszatért, tetőtől talpig vizesen, halottfehéren, jéghidegen. Az őr csupasz kézzel hozzá akart érni - Rita valami olyasmit csinált vele, hogy az mind a mai napig eszméletlenül hever. S az egész kísérleti parcellát benőtte a fű - No és? - kérdezte Kim. - Quentin pedig egész reggel sírt - Ezt mind

tudom - vágott közbe Kim. - Azt nem értem, mi köze ehhez Borsnak - Hogyhogy mi köze? Ugyan, mit beszélsz? Ki más lenne rá képes, ha nem Bors? Mert én ugye nem? És te sem S nem is Nagyokost, Claudius-Octavianust hívjuk oda! - Elég! - kiáltott fel Kim, s tenyerével az asztalra csapott. - Tűnj el dolgozni, hogy munkaidő alatt ne lássalak itt! Ne dühíts! - Vége - jelentette ki sietve Sztoján. - Vége Máris megyek De átadod, ugye? Az asztalra tette a virágcsokrot, kirohant, de az ajtóból még visszakiabált: “És a kloáka ismét működni kezdett” Kim fogta a nyírfavessző söprűt, s mindazt, ami a földre hullott, besöpörte a sarokba. - Eszét vesztette - mondta. - S Rita is Most számolhatsz mindent újra Mennének a szerelmükkel a Az ablak alatt ismét szívtépőn felberregett a motorkerékpár, majd újból minden elcsendesedett, csak a cölöpverő kos dübörgött kint az udvaron. - Bors - szólalt meg Kim -, miért voltál reggel a szakadéknál?

- Abban reménykedtem, hogy találkozom az igazgatóval. Azt mesélték, hogy néha a szakadéknál tornázik. Meg szerettem volna kérni, hogy küldjön vissza, de nem jött el Tudod, Kim, szerintem itt mindenki hazudik. Néha úgy érzem, mintha te is hazudnál - Az igazgató - jegyezte meg töprengve Kim. - Ez, kérlek, nem is rossz ötlet Ügyes fickó vagy. Bátor dolog - Mindegy, holnap úgyis elutazom - mondta Bors. - Dzsóker elvisz, megígérte Holnap már nem leszek itt, hogy tudjad. - Ezt nem vártam, nem vártam - folytatta Kim, meg sem hallgatva Bors szavait. Nagyon merész dolog Talán mégiscsak jobb lenne, ha odaküldenénk téged, hogy tisztázd a dolgokat? 235 Második fejezet CANDIDE Candide felébredt, s tüstént arra gondolt: holnapután elindulok. A másik sarokban Nava tüstént forgolódni kezdett ágyában, s megkérdezte: - Már nem alszol többet? - Nem - felelte a férfi. - Na, akkor beszélgessünk - javasolta Nava. - Hiszen tegnap óta nem

beszélgettünk Rendben? - Rendben. - Először azt mondd meg nekem, mikor mész el. - Nem tudom - mondta a férfi. - Nemsokára Hamarosan - Lám, mindig azt mondogatod: hamarosan. Hol hamarosan, hol holnapután, talán azt hiszed, hogy ez egy és ugyanaz, bár nem, beszélni már megtanultál, mert kezdetben állandóan mindent összekevertél, a házat a faluval, a füvet a gombákkal, sőt még a holtakat is összekeverted az emberekkel, aztán meg elkezdtél dünnyögni, egy szavadat sem értettük, senki nem tudott megérteni Kinyitotta a szemét, s az alacsony, mészfoltos mennyezetre meredt. Dolgos hangyák sürgölődtek a mennyezeten. Két egyenes oszlopban haladtak, balról jobbra a terhet cipelők, jobbról balra üresjáratban. Egy hónapja fordítva volt: jobbról balra gombapenésszel, balról jobbra teher nélkül. S egy hónap múlva fordítva lesz, ha nem mutatnak nekik valami más tennivalót. Az oszlopok mentén ritkás láncban álltak a nagyra nőtt, fekete

jelzők, mozdulatlanul álltak, lassan forgatták antennájukat, s parancsra vártak. Egy hónappal ezelőtt én is felébredtem, s azt gondoltam, holnapután elmegyek, s sehová nem mentünk el, s még valamikor, jóval ezelőtt, felébredtem, s azt gondoltam, hogy holnapután végre elindulunk, s természetesen nem indultunk el, de ha mi nem megyünk el holnapután, elmegyek egyedül. Természetesen valamikor már gondolkoztam ezen, most azonban feltétlenül elmegyek. Jó lenne most, mindjárt elmenni, anélkül hogy bárkivel is szót váltanék, bárkit is kérlelnék, de ezt így csak világos fővel teheti meg az ember, nem most. Pedig jó lenne egyszer s mindenkorra dönteni: amint tiszta fejjel felébredek, tüstént felállók, kimegyek az utcára, megyek az erdőbe, s senkinek nem engedem, hogy szóba álljon velem, hogy beszédbe elegyedjen - ez nagyon fontos -, hogy telebeszélje a fejem, különösen itt, ezen a helyen a szemem alatt, hogy a fülem is csengjen belé, s

hányinger környékezzen, hogy ólomsúly nyomja az agyam és a csontjaim. Hiszen Nava már rákezdte - s úgy alakult - mondta Nava -, hogy a holtak éjszaka vezettek minket, éjszaka azonban rosszul látnak, egészen vakok, ezt bárki megmondhatja neked, még a Púpos is, jóllehet nem idevalósi, abból a faluból való, amelyik a mienkkel volt szomszédos, nem ezzel a miénkkel, ahol mi most veled vagyunk, hanem azzal, ahol nélküled, az anyussal éltem, úgyhogy a Púpost te nem ismerheted, a falujában mindent benőttek a gombák, megtámadta őket a gombakór, ez pedig nem mindenkinek tetszik, a Púpos, lám, tüstént elhagyta a falut. Megtörtént a Meghódítás, mondja, s az embereknek már semmi dolguk a faluban Úgy a. Akkor nem sütött a hold, s ők bizonyára eltévesztették az utat, egy kupacba gyűltek, mi középütt voltunk, s olyan forróság lett, majd megfulladtunk Candide rápillantott. Nava a hátán feküdt, kezét feje alá helyezte, lábát keresztbe

tette, s nem mozdult, csak az ajka mozgott egyre, s a félhomályban időről időre felcsillant a 236 szeme. Amikor az öreg belépett, nem hagyta abba a fecsegést; az öreg pedig az asztalhoz ült, közelebb húzta magához a köcsögöt, hangosan, cuppogva beleszagolt, s nekilátott az evésnek. Candide ekkor felkelt, tenyerével letörölte testéről az éjszakai verítéket Az öreg csámcsogott és fröcsögött, szemét le nem vette a penész miatt letakart kis dagasztóteknőről. Candide elvette tőle a köcsögöt, s Nava elé tette, hogy az asszony elhallgasson. Az öreg megnyalta a szája szélét, s így szólt: - Íztelen. Bárhová állítasz be, mindenütt íztelen az étel S ezt az ösvényt is teljesen benőtte a fű, ahol egykor jártam, pedig sokat jártam, idomítani s csak úgy, fürdeni, akkoriban gyakran fürödtem, egy tó volt ott, most azonban mocsár lett belőle, s veszélyes arrafelé járni, valaki azonban mindig jár arrafelé, mert különben

honnan lenne annyi vízbefúltunk? És a nádas. Bárkit megkérdezhetek: honnan a nádasban az ösvények? S senki nem tudhatja ezt, s nem is kell tudni. Mi ez itt a, teknőben? Mert ha áztatott gyümölcs, akkor ennék belőle, azt szeretem, de ha csak valami tegnapról maradt, lerágott csont, akkor nem kell, nem eszem meg, egyétek ti a maradékot. - Várt egy ideig, Candideról Navára pillantott, majd vissza Aztán a választ meg sem várva folytatta: - Hanem ott, ahol kinőtt a nádas, ott már nem vethetsz. Korábban vetettek, mert szükség volt a Meghódításhoz, s mindent elvittek az Agyagos ligetre, most is szállítanak oda, hanem most már nem hagyják ott a ligetben, hanem visszahozzák. Én mondtam, hogy ezt tilos, de nem értik, mit jelent az, hogy tilos. A sztaroszta mindenki szeme láttára megkérdezett: miért tilos? íme, itt állt Pöröly, ahol te, talán még közelebb is, itt pedig, tegyük föl, Füles, itt pedig, ahol a te Navád, itt álltak a Kopasz

testvérek, mind a hárman csak álltak és hallgatták, a sztaroszta pedig előttük s mindenki előtt kérdi tőlem. Én pedig azt mondom neki: hogyan is tehetsz ilyet, hiszen, mondom, nem kettesben vagyunk veled Az apja nagyon bölcs ember volt, vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem az apja volt, néhányan azt mondták, hogy nem az apja volt, s valóban, nem hasonlít rá. Miért, mondja a sztaroszta, miért nem lehet mindenki füle hallatára megkérdezni, hogy miért tilos? Nava felkelt, odaadta a köcsögöt Candide-nak, s hozzálátott a takarításhoz. Candide enni kezdett. Az öreg elhallgatott, egy ideig nézte Candide-ot, ajkát rágta, majd megjegyezte: - Nem erjedt meg eléggé az ételetek, ilyet tilos enni. - Miért volna tilos? - kérdezte Candide, hogy ingerelje. Az öreg elvihogta magát. - Ejh, te Kuka - mondta. - Te, Kuka, jobban tennéd, ha hallgatnál Inkább azt meséld el nekem, már régóta faggatlak, nagyon fáj, amikor levágják az ember fejét? - Hát

neked meg mi közöd hozzá?! - kiáltott rá Nava. - Miért kíváncsiskodsz folyton? - Kiabál - közölte az öreg. - Rám pirít Egyetlen gyermeket nem szült, de már a száját járatja. Miért nem szülsz? Mióta élsz már Kukával, s mégsem szülsz Mindenki szül, csak te nem. Így tilos élni Aztán tudod-e, mit jelent az, hogy “tilos”? Ez azt jelenti, hogy nem kívánatos, nem helyes, s mivel nem helyes, tehát tilos így cselekedni. Hogy mit szabad, azt még nem tudjuk, hanem amit tilos, azt tilos. Ezt mindenkinek meg kell értenie, neked még inkább, mert egy idegen faluban élsz, házat kaptál, férjül adták hozzád Kukát. Lehet, hogy a feje idegen, úgy van ráillesztve a testére, azonban egészséges, s tilos lemondanod a szülésről. Lám, kiderül, hogy a “tilos” az, ami a legkevésbé kívánatos Nava dühösen és sértődötten felkapta az asztalról a teknőt, s kiment a kamrába. Az öreg utána pillantott, szipogott egyet, s így folytatta: -

Hogyan értelmezhetjük még a “tilos”-t? Úgy is lehet és kell értelmezni, hogy“tilos” az, ami ártalmas 237 Candide befejezte az evést, nagy koppanással az öreg elé tette a kiürült köcsögöt, s kilépett az utcára. A házat az éjszaka folyamán alaposan benőtték a növények, s a sűrű cserjésben köröttük csupán az öreg által kitaposott ösvény látszott s az a hely a küszöbnél, ahol az öreg ült és várt, izgett mozgott, amíg ők felkelnek. Az utcát már megtisztították, a karvastagságú zöld kúszónövényt, mely tegnap bújt ki az ágak falu fölé boruló fonadékából s a szomszéd ház előtt eresztett gyökeret, kivágták, leöntötték cefrével, s máris besavanyodott. Csípős, jóízű illatot árasztott, a szomszédbeli gyerekek körülülték, szürkésbarna, puha testét tépdesték, teletömték szájukat a nedvdús, fröcsögő falatokkal. Amikor Candide elhaladt mellettük, a legidősebb alig hallhatóan, tele

szájjal utána kiabált: “Hallgatag-hullatag!” A többiek azonban nem folytatták - el voltak foglalva. A magas fűtől narancsszín és vörös utcán senki nem volt, a házak elmerültek a komor, naptól sötétzöld foltos fűben, a sugarak áttörtek az erdő tetején. A szántóföld felől monoton hangok összevissza kórusa hallatszott: “Hej, hej, vidámabban lépegess, előbb szántsál, aztán vess” Az erdőből visszhang válaszolt. Az is lehet, hogy nem visszhang volt. Lehet, hogy a holtak Kacskalábú természetesen otthon ült, s a lábát nyomkodta. - Ülj le - köszöntötte szívélyesen Candide-ot. - Ládd, ide puha füvet szórtam a vendégeknek. Azt mondják, elmész “Már megint - gondolta Candide -, megint kezdődik elölről.” - Mi van, ismét megfájdult? - kérdezte s leült. - A lábam? Á, nem, csak így kellemes. Simogatod, s ez olyan jó Aztán mikor mész el? - Ahogy veled megbeszéltük. Ha te velem jönnél, akár holnapután is indulhatnánk

Most azonban másvalakit kell keresnem, olyat, aki ismeri az erdőt. Kacskalábú-óvatosan kinyújtotta lábát, s töprengőn így szólt: - Amint kilépsz tőlem, fordulj balra, s menj egészen a szántóföldig. A mezőn, a két kő mellett rögtön meglátod az utat, alig nőtte be a fű, mert nagy kövek borítják. Ezen az úton túljutsz két falun, az egyik kihalt, gombás, benőtték a gombák, ott ugye nem laknak, a másikban élnek a csudabogarak, kétszer is végigment rajtuk a kék fű, azóta betegeskednek, nem kell szóba állni velük. Úgysem értenek semmit, mintha elvesztették volna az emlékezetüket A csudabogarak falva mögött jobb kéz felől lesz a te Agyagos tisztásod. Kíséretre egyáltalán nem lesz szükséged, szép nyugodtan odaérsz, még bele sem izzadsz. - Az Agyagos tisztásig eljutunk - értett egyet vele Candide. - Hanem hogyan tovább? - Hová tovább? - A mocsáron keresztül, ahol korábban a tavak voltak. Emlékszel, meséltél egyszer a

kőútról. - Miféle útról? Az Agyagos tisztásig? Hiszen ezt magyarázom neked: fordulj balra, menj a szántóig, a két kőig Candide végighallgatta, s így szólt: - Az Agyagos tisztásig most már ismerem az utat. Odáig eljutunk Nekem azonban tovább kell mennem, hiszen tudod. Feltétlenül el kell jutnom a Városig, és te megígérted, hogy megmutatod az utat. Kacskalábú együttérzőn megcsóválta a fejét. - A Városi-i-ig! Lám, hová igyekszel. Emlékszem, emlékszem Csak hát, Kuka, a városig nem jutsz el. Az Agyagos tisztásig például egyszerű ügy: a két kő mellett, a gombás falun, a csudabogarak falván át, onnan pedig jobb kéz felől ott lesz az Agyagos tisztás. Vagy tegyük fel, Nádasfalváig Itt nálunk tüstént fordulj jobbra, át a ritkás erdőn, a 238 Kenyeres pocsolya mellett, onnan pedig egyenest, a nap után. Ahová a nap, arra tartsál te is. Három napig tart az út, de ha neked ez annyira fontos, tőlem mehetünk Onnan szereztük

korábban a köcsögöket, amíg a sajátjainkat el nem ültettük itt. Nádasfalvát jól ismerem, mondtad volna, hogy Nádasfalvára. Akkor holnaputánig sem kell várni, holnap reggel akár el is indulhatunk, s elemózsiát nem kell magunkkal vinni, ha ott van a Kenyeres pocsolya Te, Kuka, nagyon fukarul bánsz a szóval: alighogy odafigyelek a szavaidra, már be is csuktad a szádat. Nádasfalvára pedig elmegyünk Holnap reggel neki is vágunk Candide végighallgatta, s így szólt: - Értsd meg, Kacskalábú, nekem nem Nádasfalvára kell mennem. Nádasfalvában semmi dolgom. Nem kell nekem ez a Nádasfalva - Kacskalábú figyelmesen hallgatta és bólogatott. - A Városba kell mennem - folytatta Candide - Már régóta beszélgetünk veled erről. Tegnap mondtam neked, hogy a Városba kell mennem Tegnapelőtt is mondtam, hogy a Városba kell mennem. Egy hete is mondtam, hogy a Városba kell mennem Te azt felelted, ismered a Városba vezető utat. Tegnap mondtad ezt S

tegnapelőtt is mondtad, hogy ismered a Városba vezető utat. Nem Nádasfalváig, hanem a Városba vezető utat Nem akarok Nádasfalvára menni. (“Csak össze ne keverjem - gondolta - Lehet, hogy állandóan összekeverem. Nem Nádasfalva, hanem a Város A Város, nem pedig Nádasfalva.”) A Város, nem pedig Nádasfalva - ismételte hangosan - Érted? Meséld el nekem a Városig vezető utat. Nem Nádasfalváig, hanem a Városig De még jobb lenne, ha együtt mennénk a Városig. Nem Nádasfalváig megyünk együtt, hanem a Városig Elhallgatott. Kacskalábú ismét dörzsölgetni kezdte fájós térdét - Kuka, bizonyára amikor a fejed levágták, valamit ott belül megsértettek. Úgy vagy vele, mint én a lábammal. Kezdetben olyan volt, mint egy láb, a legközönségesebb, hanem aztán egyszer éjjel a Hangyáslakon keresztül jöttem, egy hangyakirálynőt vittem, ez a lábam belecsúszott egy odúba, s lám, most görbe. Miért görbe, senki nem tudja, mégis rosszul lép.

Hanem Hangyáslakig így is eljutok Én magam is elérek oda, s téged is odavezetlek. Csak azt nem értem, miért mondtad, hogy készítsek elemózsiát az útra, hiszen Hangyáslak innen egy kőhajításra van. Candide-ra pillantott, zavarba jött, s eltátotta a száját. - Hiszen neked nem Hangyáslakra kell menned - mondta. - Hová is kell menned? Hiszen Nádasfalvára tartasz. Én azonban nem mehetek Nádasfalvára, nem jutok el odáig Látod, görbe a lábam. Ide figyelj Kuka, voltaképp miért is nem akarsz Hangyáslakra menni? Menjünk Hangyáslakra. Hiszen én azóta egyszer sem jártam ott, lehet, hogy Hangyáslak már nem is létezik. Megkeressük azt az odút, na? “Mindjárt összezavar” - gondolta Candide. Oldalára fordult, s magához görgette a köcsögöt. - Nagyon helyre köcsögöd van - jegyezte meg. - Nem is emlékszem, hol láttam utoljára ilyen helyre kis köcsögöket Tehát, elkísérsz a Városig? Te mondtad, hogy rajtad kívül senki nem ismeri a

Városba vezető utat. Menjünk el a Városig, Kacskalábú Mit gondolsz, eljutunk a Városig? - Már mért ne! De még mennyire! A Városig? Természetesen eljutunk. Ilyen köcsögöket pedig tudom, hogy hol láttál. A csudabogaraknál láttál ilyeneket Csakhogy ők nem termesztik, hanem agyagból készítik őket, érted, közel van hozzájuk az Agyagos tisztás, hisz mondtam neked; tőlem tüstént balra fordulj, s a két kő mellett elhaladva menj egészen a gombás faluig. Hanem a gombás faluban már senki nem lakik, oda nem érdemes menni. Mi az, tán nem láttunk elég gombát? Amikor még jó volt a lábam, soha nem jártam ebbe a gombás faluba, csak azt tudom, hogy két vízmosással odébb a 239 csudabogarak laknak. Igen Elindulhatnánk akár holnap is Igen Ide figyelj, Kuka, ne menjünk mi oda. Nem szeretem ezeket a gombákat Tudod, más dolog a gomba nálunk, az erdőben, ez biztos, megeheted őket, jóízűek. Abban a faluban azonban olyan zöldesek a gombák, s a

szaguk is büdös. Minek kell neked oda menned? Még idehozod magaddal a gombabetegségeket. Menjünk inkább a Városba Oda sokkal kellemesebb Csakhogy akkor holnap nem indulhatunk. Akkor még elemózsiát kell gyűjtenünk, fel kell deríteni az utat. Vagy tán ismered az utat? Ha ismered, akkor nem fogok kérdezősködni, különben sem nagyon sejtem, kitől kérdezhetném ezt meg. Talán megkérdezzük a sztarosztát, nem gondolod? - Hát te magad semmit sem tudsz a Városba vezető útról? - kérdezte Candide. - Sokat tudsz erről az útról. Egyszer már majdnem eljutottál a Városig, azonban megijedtél a holtaktól, féltél, hogy egymagád nem tudod elkergetni őket - A holtaktól nem féltem s most sem félek - tiltakozott Kacskalábú. - Megmondom én neked, mitől félek. Hogyan megyünk majd veled, ez az, amitől félek Te egész idő alatt így fogsz hallgatni? Hiszen én erre képtelen vagyok. S még valamitől félek Már ne sértődj meg, Kuka, mondd meg nekem, ha

nem akarod hangosan, hát suttogva mondd meg, vagy csak bólints, de ha már bólintani sincs kedved, akkor a jobb szemeddel, azzal, amelyik most árnyékban van, egy kicsit hunyoríts, senki nem látja meg, csak én. A kérdésem pedig a következő: lehet, hogy te mégiscsak egy kicsit holt vagy? Hiszen a holtakat ki nem állhatom, elfog tőlük a remegés, s akkor semmit nem tudok magammal kezdeni - Nem, Kacskalábú, nem vagyok holt - mondta Candide. - Én magam sem állhatom őket. Ha pedig attól félsz, hogy hallgatni fogok, nem ketten megyünk; már mondtam neked. Velünk jön Pöröly meg Csikasz és még két férfi Majorostanyáról Pöröllyel pedig nem megyek - jelentette ki határozottan Kacskalábú. - Pöröly elvitte a lányomat, s nem tudta megvédeni. Elrabolták tőle Nem azt sajnálom, hogy elvitte, hanem azt, hogy nem tudta megvédeni. Majorostanyára ment vele, meglesték a rablók, a lányt elvették, ő pedig odaadta. Mennyit kerestem aztán a lányomat a te

Naváddal, de nem találtam. Nem, Kuka, a rablókkal nem jó tréfálni Ha mi veled a Városba mennénk, nem lenne nyugtunk a rablóktól. Más a helyzet, Nádasfalvával, oda minden különösebb habozás nélkül elmehetnénk. Holnap neki is indulunk - Holnapután - mondta Candide. - Te mész, én megyek, Pöröly, Csikasz és még ketten Majorostanyáról. Így akár egészen a Városig eljutunk - Hatan együtt oda is érünk - jelentette ki magabiztosan Kacskalábú. - Egyedül természetesen nem vágnék neki, hatan azonban eljutunk. Hatan egészen az Ördöghegyekig eljutnánk, csakhogy én nem ismerem odáig az utat Talán az Ördög-hegyekig menjünk? Messze van nagyon, de hatan odaérnénk. Vagy nem akarsz az Ördög-hegyekig menni? Ide süss, Kuka, gyerünk, menjünk a Városba, ott majd aztán meglátjuk. Csak elemózsiából kell többet összegyűjteni. - Rendben - mondta Candid s felállt. - Tehát holnapután elindulunk a Városba Holnap átugrok Majorostanyára, majd

meglátogatlak, s még egyszer emlékeztetlek a dologra. - Gyere csak el - mondta Kacskalábú. - Én magam is benéznék hozzád, csak lám, fáj a lábam - nincs erőm. De te azért csak nézz be Beszélgetünk egyet Tudom, sokan vannak, akik nem szeretnek veled beszélgetni, nagyon nehéz veled beszélgetni, Kuka, én azonban más vagyok. Már megszoktalak, sőt tetszik is a dolog Gyere el, s Navát is hozd magaddal, nagyon derék