Irodalom | Könyvek » Galaktika tudományos-fantasztikus antológia, 1976, 19. szám

Alapadatok

Év, oldalszám:1976, 104 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:99

Feltöltve:2014. február 20.

Méret:648 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

11110 zon 2014. július 02.
  Ez egy kivételes példánya a régi Galaktikának!

Tartalmi kivonat

GALAKTIKA 18. Tudományos-fantasztikus antológia Összeállíto tta és szerkesztette: Kuczka Péter A fedélterv és a tipo gráfia Erdélyi Jáno s munkája A fedélen amerikai SF-illusztráció Eric Frank Russel A NYUGILÉNYEK A hosszú szolgálat, nagy tapasztalat és magas rendfokozat adta nyugodt magabiztossággal ballagott a Parancsiroda felé. Valamikor régen még őt is nyugtalanította egy-egy innen érkezett sürgető hívás, akár a mai tejfölösképű ifjoncokat. De az rég volt már, réges-régen. Ma már ősz a haja, szarkalábak ülnek a szeme sarkában, s ezüst tölgyfalevelek díszítik a váll-lapját. Eleget hallott, eleget látott, s eleget tanult már, hogy ne lepje meg semmi Markham most valami kemény diót tartogat számára. Markhamnek ez a dolga: hogy átrostáljon egy halom szűkszavú, csonka, eltorzított és különc módon fogalmazott jelentést, kiszűrje a nyilvánvaló problémákat, és odaszórja annak az ölébe, aki épp ott

téblából vagy akit alkalmasnak vél a megoldásukra. Egyet el kell ismerni, s ez Markham módszere mellett szól: áldozatai néha bosszúsak, néha el vannak bűvölve, néha pofára esnek, de unatkozni sosem unatkoznak. Mert a problémák sosem hétköznapiak, s a megoldásuk olykor határozottan mesébe illő. Az ajtó észlelte a teste melegét, s közeledtére némán kitárult. Bement, leült, s egykedvűen bámult az íróasztal mögött ülő testes férfira. – Ó, Leigh ezredes – köszöntötte nyájasan Markham. Összefogott néhány papirost, az asztalhoz ütögette a szélüket, aztán a legfelsőre szegezte a szemét. – Most kaptam meg a jelentést, hogy a Mennydörgő nagyjavításával végeztek, a legénységet behívták, s a hajó repülésre kész. – Úgy van. – Nos, akkor van egy megbízatásom az ön számára. – Markham ajkára kiült a baljós mosoly, ami az efféle bejelentéseket mindig is kísérni szokta. Hosszú évek óta olvasott már

jelentéseket, amelyeket annak rendje és módja szerint ellenőrizni kellett, s időközben megérlelődött benne az a hit, hogy minden feladat szórakoztató, kivéve, ha gyilkolással jár. – Gondolom, készen áll, és mohón várja, hogy útra kelhessen. – Mindig készen állok – mondta Leigh ezredes. A mohóságot már húsz éve kinőtte – Itt a legújabb összefoglalás a felderítő jelentésekről – folytatta Markham. Lemondóan legyintett. – Tudja, milyenek A végtelenségig kurták, s egyik-másik kifejezetten elmebajos Az lesz a szép nap, ha egyszer tudományos pontossággal megszerkesztett jelentéseket kapunk. – Azt csak képzett elméktől várhat – jegyezte meg Leigh. – A felderítők nem tudósok Megvannak a bogaraik, mint az is, hogy szeretik magukban, társtalanul becsavarogni az űr legtávolabbi zugait. Pilótának átképzett csavargók, készek akárhová elmenni, körülnézni, aztán elmondani, hogy mit láttak. Ilyenek is kellenek, és

hasznosak is Amit ők elmulasztanak, azt pótolják azok, akik a nyomukban járnak. – Pontosan – hagyta rá gyanús hirtelenséggel Markham. – Ezért is akarjuk, hogy maga menjen. – Most hova? – Megkaptuk Boydell legújabb jelentését. Jó néhány közvetítő állomáson átment Kint csavarog a fenében. – Markham ingerülten ütögette a papirost – Ezt a felderítőt a Fecsegő Boydell néven emlegetik, éppen mert az ellenkezője. Olyan nehezen nyög ki egy szót, mintha ötven dollárjába kerülne darabja. – Ezt úgy érti, hogy nem mond eleget? – mosolyodott el Leigh. – Eleget? Szinte semmit! – Felhorkant. – Tizennyolc bolygó szétszórva, s egyről-egyről még néhány mondat sincs. Földerít tizennyolc bolygót hét, korábban ismeretlen naprendszerben, s az eredmény nem tesz ki egy fél oldalt. – A tempóját tekintve nem is igen volt ideje többre – jegyezte meg Leigh. – Az ember nem írhat könyvet egy világról, ha nem lakott ott egy

darabig. – Ez igaz. De ezek a félnótás felderítők rendesen is végezhetnék a dolgukat, s ideje, hogy ezt már meg is mondják nekik. – Szemrehányón mutatott rá az egyik jelentésre – Itt van például ez. A tizenegyedik bolygóról, amit fölkeresett Elkeresztelte Okádéknak, ki tudja, miféle bolond okból. A jelentése pontosan négy szó: „Vigyék, s ám lássák” Hát ez meg mit jelent? – Azt, hogy emberi lények számára lakható. Bennszülött ellenállásra nem kell számítani, semmi nem gátolja, hogy elfoglaljuk. De véleménye szerint nem éri meg – De miért, ember, miért? – Azt Boydell tudja. Markham füstölgött egy kicsit, aztán folytatta: – Igazán megfogalmazhatta volna pontosan és érthetően. S akkor nem lengené körül a rejtély, mint az ismeretlen eredetű bűz. – Majd megmagyarázza, ha visszatér a szektorparancsnokságra, nem? – Igen, majd hónapok, de lehet, hogy évek múlva, különösen ha sikerül valamelyik

előretolt állomáson üzemanyaghoz és utánpótláshoz jutnia. Ezek a földerítők nem ismernek menetrendet. Odaérnek, ahova odaérnek, s visszajönnek, amikor visszajönnek Űrcigányok, s annak is tartják magukat. – Ők a szabadságot választották – jegyezte meg Leigh. Markham ügyet se vetett e megjegyzésére, csak folytatta: – Akárhogy is, ez az Okádék-kérdés nem valami jelentős, majd rábízom valamelyik fiatalra; legalább tanul belőle. A bonyolultabb s veszélyesnek ígérkező feladatok az idősebbekre várnak, teszem azt magára. – Mondja már ki. – Például a Boydell listáján szereplő tizennegyedik bolygó. Ennek az Eterna nevet adta, de tőlem ne kérdezze miért. 0(1 – 1) D7 kódszámmal jelölte Ez annyit jelent hogy a magunkfajta minden különös berendezés nélkül megél rajta, hogy Föld típusú bolygó, amelynek tömege tíz százalékkal nagyobbra Földénél, embertől eltérő, de intelligens és vele nagyjából azonos szellemi

szintű lények lakják. Ezeket Nyugilényeknek keresztelte el Szemmel láthatólag mindenre akaszt valami címkét, s arra az első szót írja rá, ami épp eszébe jut. – És mit mond róluk? – Hh! – mondta Markham, és elhúzta a száját. – Egy szót Egyetlenegy szót – Hatásszünetet tartott, majd kimondta: – „Legyőzhetetlenek”. – Hogy? – „Legyőzhetetlenek” – ismételte meg Markham. – Ez olyan szó, aminek a felderítőnyelvben nincs helye. – Kijött a sodrából, kirántotta az egyik fiókot, elővett egy regisztert, és belemélyedt. – A legutóbbi fölmérés időpontjáig négyszázhuszonegy bolygót derítettek föl, térképeztek és foglaltak jegyzékbe. Ezek közül százharminchét bizonyult alkalmasnak rá, hogy ember megéljen rajta, s ezeken azóta kisebb-nagyobb csoportok meg is telepedtek. E folyamat során hatvankét idegen létformát sikerült legyőzni. – Visszadobta a könyvet – És odakint a semmiben ez a csavargó egy

ilyen szóval áll elő, hogy „legyőzhetetlenek”. – Ennek csak egy okát tudom elképzelni – mondta Leigh. – Éspedig? – Hogy valóban legyőzhetetlenek. Markham nem hitt a fülének. – Ezredesem, ha ezt viccnek szánta, elég rossz vicc. Még el találja hinni valaki – Miért? Tud talán más és jobb okot? – Nem is gondolkodom. Inkább odaküldöm magát, hogy nézzen utána A Nagytanács kifejezett kívánsága, hogy magára bízzuk a feladatot. Úgy vélik, ha létezik olyan ismeretlen fajta, amelyiktől egy földerítőnek inába száll a bátorsága, akkor arról érdemes többet is megtudni. S minél hamarabb, annál jobb – Semmi sem bizonyítja, hogy Boydell megrémült. Ha megrémül, többet, sokkal többet mond Az igazi veszély, igazi fenyegetés olyasmi, hogy attól az ember rojtosra ordítja a száját. – Ez mind csak föltevés. És találgatásból nem élünk meg – mondta Markham – Lássuk a tényeket. – Helyes. – Vegyen figyelembe még

valamit – tette hozzá Markham. – Eddig még egyetlen idegen létforma sem tudott ellenállni nekünk. És nem is tudok elképzelni olyat, amelyik képes lenne rá Bárki, akiben csak egy szikrányi értelem él, hamarosan rájön, hogy melyik a kenyér vajas fele, ha kenyeret eszik, és szereti a vajat. Ha beszállunk, és mi adjuk az agyat, ők meg a munkaerőt, mindkét fél javára, az idegeneknek rövidesen olyan jól megy, hogy semmi okuk panaszra. Mert mi oka, teszem azt, annak a maréknyi siriusi wimpotnak sírnia, aki egész nap robotol a bányáinkban, de a saját helikopterén repül haza, amilyen az őseinek sose volt? – Nem értem, mi célja ennek, a kioktatásnak – mondta Leigh szárazon. – Csak az, hogy szerintem erővel, elszántsággal, érvekkel, rábeszéléssel, tanáccsal és jó példával, a józan észre hivatkozva vagy bármi más olyan eszközzel, amit a körülmények megkövetelnek, a kozmoszban valamennyi létforma leigázható és

kiaknázható. Ebből az elméletből indultunk ki már ezer éve, s mindig bevált. Bebizonyítottuk Tettünk róla, hogy beváljon. Amint ezt megtagadjuk, és beismerjük a vereségünket, végünk Lehanyatlunk, és követjük a semmibe a többi eltűnt hordát. – Félresöpörte a papírjait – Egy földerítő beismerte a vereségét. Bizonyára elmebajos De egy elmebajos is képes riadalmat kelteni. És a Nagytanács megriadt – Szóval énrám azért van szükség, hogy lecsillapítsam a vihart, ami egy pohár vízben támadt? – Úgy van. Keresse fel Parrisht a térképosztályon Ő majd megadja ennek a szemétdombnak, ennek az Eternának a koordinátáit. – Fölállt, s odanyújtotta az ezredesnek húsos kezét. – Sima utat és szerencsés visszatérést, ezredes – Köszönöm. A Mennydörgő egy helyben lebegett, miközben tisztjei az alattuk hullámzó új világot vették szemügyre. Ez tehát az Eterna, a mi Napunkhoz annyira hasonlító másik nap második

bolygója. E napcsalád négy bolygóból állt, de csak a második mutatta az élet bármi megfigyelhető jelét. Az Eterna takaros képet nyújtott: a tűző nap fényében szikrázó, kékeszöld labdának látszott. Szárazföldjei nagyobbak a Földénél, óceánjai láthatólag kisebbek Nagy hegylánc egy sem látszott rajta, hósapka sem, de folyó és tó annál több. A vízgyűjtőket sűrű erdővel benőtt hegyek határoltak, hegyek barázdálták majdnem az egész szárazföldet, alföld kevés volt. A szárazföld fölött vattás felhőgomolyok mindenütt; mind sűrű és nehéz. Az erős távcsöveken falvak és városok is látszottak, java részük tisztásokon, s a településeket határoló erdő többnyire folyóig nyúlt. S keskeny, kanyargós utak is, meg pókhálóvékony, karcsú hidak. A nagyvárosok közt elmosódó vonalak, lehet, hogy vasúti vágányok, de ilyen messziről nem lehetett pontosan megállapítani, mi a rendeltetésük. Pascoe, a szociológus

letette a távcsövet, és megszólalt: – Feltéve, hogy a bolygó éjszakai fele is hasonló, becslésem szerint legfeljebb százmillióra tehető a lakosok száma. Ezt más bolygófelmérésekre alapozom Ha az ember nagy és változatos mintasokaságban számolta meg az egy palackra jutó borsók számát, kifejlődik benne a többé-kevésbé pontos becslés képessége. Legfeljebb, ha százmilliónyian lehetnek – Ez ilyen nagy és ilyen termékeny bolygót véve alapul elég kevés, nem? – kérdezte Leigh ezredes. – Nem feltétlenül. A régmúltban mi sem voltunk többen De nézzen meg minket most – Ez annyit jelent, hogy a Nyugilény viszonylag új species? – Lehet. De az is, hogy elöregedett, és kihalóban van Sőt az is, hogy lassan tenyészik, és kicsiny a természetes szaporodása. – Ez a kihaláselmélet nem hiszem, hogy megállná a helyét – szólt közbe Walterson, a geofizikus. – Ha valamikor többen lettek volna, a bolygó a nyomát viselné

valamilyen módon A nagy örökség évszázadokig látható. Gondoljanak a romvárosra, amit a Herkulesen találtunk Még a bennszülöttek sem tudtak a létezéséről, de nagy magasságból látható volt. Fölvették a távcsöveiket, igyekeztek valami rendszer elmosódott körvonalait fölfedezni a hatalmas erdőségekben. De semmi ilyesmit nem találtak – Vagy a múltjuk rövid, vagy a szaporodásuk lassú – jelentette ki Pascoe. – Én kitartok emellett. Leigh összevont szemöldökkel nézte a kékeszöld labdát, s leszögezte: – Űrtapasztalataink alapján egy százmilliós bolygó nem erő. Semmi esetre sem olyan félelmetes, hogy akár egy kistisztviselőnek is égnek álljon tőle a haja szála, hát még hogy a Tanácsnak aggodalmat okozzon. – Fölvont szemöldökkel fordult hátra, mikor a híradós küldönc odalépett hozzá. – Tessék? – Rádiótávirat a Kilences szektoron át, uram. Leigh kibontotta a táviratot, látta, hogy szabályosan dekódolták.

Felolvasta: – 19.12 Terra Földvédelmi Parancsnokság a Mennydörgő űrcsatahajó parancsnokának Láng könnyűcirkáló Mallory hadnagy parancsnoksága alatt Okádék célú ellenőrző művelete során hadműveleti körzetén áthalad. Huszadik nehézcirkálóosztály a Kilencedik szektorban (Arlington űrkikötő) harckészenlétben. Felhatalmazom, hogy szükséghelyzetben nevezett erők parancsnokságát átvegye, és bevetésükről rendelkezzék. Rath-bone Földvédelmi Parancsnokság, Hadműveleti Osztályok. Zsebre vágta a táviratot, vállat vont, s azt mondta: – Úgy látszik, fáznak a kockázattól. – Nyilván – helyeselt Pascoe, egy kicsit gunyorosan. – Így aztán összegyűjtötték a segédcsapatokat, elég közel, hogy iderendeljük őket, de elég messze, hogy semmi hasznukat ne vegyük. Legkevesebb hét hét, amíg a Láng ideér Az arlingtoni hajóhadnak meg tizenkilenchúsz hét kell hozzá, még túlsebesség mellett is Addig megfőznek,

megesznek, fölböfögnek és elfelejtenek minket. – Nem tudom, mitől rezeitek úgy be – panaszkodott Walterson. – Boydell jött és ment, anélkül hogy egyetlen ehető testrészét itt hagyta volna, nem? Ahova egy ember eljut, oda eljut egymillió is. Pascoe részvéttel nézte. – Magányos látogatótól aligha ijed meg valaki. Ez a földerítők előnye Gondoljanak csak a Remy-11-re. Az a James nevű fickó fölfedezte, leszállt, összebarátkozott az odavalósiakkal, puszipajtások lettek, sírva és kendőket lobogtatva búcsúztatták. Aztán három hadihajó jött, teli egyenruhás emberekkel, ágyúkkal. Ez már megfeküdte a helybeliek gyomrát Az ő lelkűknek ennyi ember már kritikus tömeg volt. Az eredmény: a Remy-háború, amely, emlékezzenek csak a történelemórára, hosszú volt, költséges és keserves. – Annyira emlékszem, hogy tudom: azokban a kezdetleges időkben fafejű űrrendőrőket alkalmaztak, s nem különleges képzettségű

kapcsolatpszichológusokat – vágott vissza Walterson. – Hiába, ami akkor megtörtént, megtörténhet ma is. – Pontosan ez az én gondom – szólt közbe Leigh. – Vajon egy mérföldnyi hosszú csatahajó látványa nem indít-e meg olyasmit, amit csak tömegmészárlással lehet befejezni? S vajon kockára tehetem-e egy mentőcsónak legénységének életét, hogy a kapcsolat-felvételt megkönnyítsem? Bár lett volna ez a Boydell csak egy kicsit bőbeszédűbb. – Bosszúsan rágta az ajkát, fölvette a telefont, a hírközpontot tárcsázta. – Boydellről semmi hír? – Semmi, ezredes úr – válaszolt a hang. – A Kilences szektor nem is hiszi, hogy lesz Hívták, de nem válaszol. Szerintük hallótávolságon kívül lehet Az utolsó hír, amit kaptak róla, arra vall, hogy túlment az elérhetőség határán. – Értem. – Letette a kagylót, s kinézett – Hét órája várunk Azóta egy lélek nem vetett ránk egy pillantást. Semmi jele, hogy odalent

bármi izgalmat keltettünk Majdnem biztos tehát, hogy űrhajójuk nincs, s lehet, hogy közönséges repülőgépük sem. És hogy az égbolt szervezett figyelésére nem rendezkedtek be. Abban az értelemben tehát, ahogy a szót mi használjuk, nem fejlett fajta. – De más értelemben talán annál inkább az – vetette közbe Pascoe. – Ez az én feltevésem is – hárította el a megjegyzést egy türelmetlen kézmozdulattal Leigh. – Elég soká lebegtünk teleszkópnyi távolságban Ha képesek szörnyűséget művelni, azzal már régóta tisztában lennénk. Még sincs kedvem, hogy a Nyugilényeket egy fegyvertelen mentőcsónak legénységének árán tegyem próbára. Letesszük a Mennydörgőt, s reméljük, lesz annyi józan eszük, hogy ne műveljenek marhaságot. Előresietett az irányítóterembe, és kiadta a szükséges parancsokat. A leszállás helyéül egy kopár és köves dombhátat néztek ki, kilenc mérföldnyire egy nagyvárostól. Jobb helyet

elképzelni se lehetett volna Itt senki termését vagy tulajdonát nem tette tönkre az irdatlan súly, s a talaj elég kemény volt ahhoz, hogy ne süppedjen be a hajó terhe alatt, s az, hogy a dombhát egy kissé kiemelkedett a környezetéből, stratégiai előnyt biztosított a Mennydörgő ágyúinak. A várost, bármilyen közel volt is, nem lehetett látni: elrejtették a közbeeső dombok. A völgyben keskeny út kanyargóit, de nem látszott rajta semmi mozgás. Az út és a domb lába közt keskeny vágányú sínpár; a sínek valami ezüstös fényű fémből készültek, s a felületük lapos. Köztük se talpfa, se kötés, ami a helyükön tartotta volna őket; láthatólag hosszú töretlen betontarajba vagy betonhoz hasonló, sziklaszerű anyagba voltak beágyazva. A hatalmas, fekete Mennydörgő baljós nyugalommal pihent a helyén, valamennyi zsilipje zárva, ágyútornyai nyitva. Leigh elgondolkodva nézte a síneket, a mérőlaboratórium hívását várta.

Nem kellett soká várnia Csengett a telefon, fölvette Shallom beszélt a laborból: – A levegő belélegezhető, ezredes úr. – Ezt tudtuk. A földerítő is belélegezte, és életben maradt – Úgy van, ezredes úr – hagyta rá türelmesen Shallom. – De ön analízist kért – Persze. Hiszen nem tudjuk, hogy Boydell mennyi ideig tartózkodott itt Egy napig vagy egy hétig-e. Mindegy, mindenképpen rövid ideig S lehet, hogy két hónap múlva dobta volna föl a talpát. Mert ennyi idő alatt még nem mutatkoztak rajta a halmozódó hatások Azt szeretném tudni, hogy ez a légkör alkalmas-e a huzamos itt-tartózkodásra. – Teljesen alkalmas, ezredes úr. Valamivel nagyobb az ózon- és argontartalma, egyébként pontosan ugyanolyan, mint a földi légkör. – Helyes. Akkor nyissunk ajtót, hadd nyújtóztassák ki az emberek a lábukat – Valami érdekeset azért észleltünk, ezredes úr – folytatta Shallom. – Az előzetes megfigyelés időtartama hét óra

huszonkét perc volt. Ez idő alatt a megjelölt ekvatoriális pont longitudinális elmozdulása hozzávetőleg háromtized fok. Ez annyit jelent, hogy a bolygó tengelyirányú rotációs periódusa körülbelül egy földi évvel egyenlő. Tehát a nappal is, az éjszaka is mintegy hat hónapig tart. – Köszönöm, Shallom. – Egykedvűen tette le a kagylót, aztán leszólt Bentleynek a gépterembe, hogy nyissák ki a zsilipeket. Majd Harding hadnagyot hívta, a földi erők parancsnokát, s engedélyt adott neki, hogy az emberei negyedrésze kiszálljon, és megmozgassa a tagjait, feltéve, hogy fegyvert visz, és nem csatangol a hajó ágyúinak közvetlen fedezetén túl. Aztán a kiszállózsilip felé lendítette pneumatikus székét, lábát fölrakta az ablakpárkányra, s némán gyönyörködött az idegen tájban. Walterson és Pascoe ott tett-vett a szobában, nyugtalanul, mint aki arra vár, hogy a képzeletbeli gyújtózsinór lángja mikor éri el a képzeletbeli

puskaporos hordót. Majd megint Shallom telefonált, beolvasta a gravitációs és mágneses tér adatait. Pár perc, s újra jelentkezett, ez alkalommal a levegő páratartalmának mérési eredményeit, a légnyomás változását és az észlelt radioaktivitás fokát közölte. Szemmel láthatólag nem érdekelte, hogy ki min töri a fejét a dombokon túl, mindaddig, amíg azt mérőműszerei nem jelzik és nem regisztrálják. Az ő agya számára nem létezett veszély, amely nem mutatkozik a mutatók rezgésén vagy fluoreszcens radarjelzés formájában. Odakint kétszáz ember tódult le nagy zajjal a domboldalon, széledt szét a zöld gyepen, amely nem fű volt, hanem sűrűn nőtt, kurta hereféle. Fociztak, birkóztak, bakot ugrottak, volt, aki azzal is megelégedett közülük, hogy végignyúljon a gyepen, s nézze az eget, élvezze a napot. Egy kis csoport elballagott vagy félmérföldnyire a néma sínpár mentén, mások óvatosan egyensúlyozva, mintha

kötéltáncosok lennének, megpróbáltak végigmenni a sínen. Shallom emberei közül is kiszálltak négyen, kettő közülük lapátot vitt meg vödröt, mint a homokvárat építő gyerekek a tengerparton. A harmadik bogárcsapdát A negyedik szcintilloszkópot. Az első kettő megtöltötte a vödröt földdel meg herével, s fölvitte a hajóra elemzés és baktériumszámlálás céljából. A bogárvadász kitette a csapdát, aztán egy jóízűt aludt mellette. A negyedik a szcintilloszkóppal cikcakkban végigjárta a domb lábát Két óra múltán Harding sípja visszahívta a kint tartózkodó semmittevőket, akik a parancsnak csak vonakodva engedelmeskedtek. Visszaténferegtek a gigantikus palackba, ahonnét olyan soká nem tehették ki a lábukat. Kiment újabb kétszáz, s pontosan végig játszotta ugyanazt, mint az előzők, beleértve a síneken járt kötéltáncot is. Mire ez az együttes is kiélvezte a szabadságadagját, megszólalt az ebédre hívó

hajóharang. A legénység megebédelt, utána az első őrség lefeküdt aludni, és aludt egy akkorát, hogy olyan még nem volt. Kiszállt a gyepre a harmadik csoport A fáradhatatlan Shallom jelentette az újságot, hogy kilencféle légy nagyságú rovar várja az alkalmat, hogy bemutatkozhassék Garside-nak, a bogarásznak, ha az érdemes úriember méltóztatik kimászni az ágyból. Mire a negyedik és utolsó együttes is kilevegőzte magát, Pascoe már torkig volt. Szeme bedagadt a kialvatlanságtól, s a lelke belekeseredett a kielégítetlen kíváncsiságba. – Több mint hét óra hosszat loptuk a napot az égen – panaszkodott Leigh-nek. – Most meg nyolc óra hosszat idelent. Az testvérek között is tizenöt Mire jó ez nekünk? – Az emberek végre egy kis szabadsághoz jutottak, az pedig nagyon is rájuk fér – rótta meg Leigh. – A parancsnoklás első szabálya, hogy mindenekelőtt az embereknek kell gondjukat viselni, csak aztán következhet bármi

külső probléma. Nincs az a szorult helyzet, amiből az ember kivághatná magát, ha nincs mivel kivágnia. S ebből a szempontból nem a hajó fontos, nem is annak valamelyik alkatrésze, hanem az emberek. Mert az emberek tudnak hajót építeni, de a hajó képtelen embereket előállítani. – Rendben van. Most megvolt a szabadságuk Kiszellőztették a fejüket, visszanyerték a harci kedvüket, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. És most? – Ha semmi közbe nem szól, most jól kialusszák magukat. Az első őrség már kollektíve húzza a lóbőrt. A másik két őrségnek is joga van a maga adagjára – Ez annyit jelent, hogy még tizennyolc órát ülünk itt ölbe tett kézzel – tiltakozott Pascoe. – Ez nem biztos. Bármikor beállíthatnak a Nyugilények, ki tudja hányan, s ki tudja milyen szándékkal, s ki tudja, milyen eszközök birtokában, hogy a szándékukat keresztülvigyék. Lehet, hogy roppant kellemetlen lesz az ébredésük, s lehet, hogy

magának egyszerre annyi tennivalója akad, hogy túl sem éli – Leigh az ajtó felé bökött a hüvelykjével. – Addig aludjon, amíg lehet. Ha nyakunkon a baj, akkor úgyse jut ágyba napokig És olyan helyzetben, mint ez, a fáradt ember nyomorékszámba megy. – És ön? – Amint a parancsnokságot átadhatom Hardingnak, nekem is rózsás álmaim lesznek. Pascoe türelmetlenül fölhorkant, Waltersonra nézett, de tőle hiába várt támogatást. Walterson már az ágy említésére elszunnyadt, álltó helyében. Pascoe még egyet horkantott, ez alkalommal hangosabban, s kivonult, Waltersonnal a nyomában. Mikor tíz óra múltán visszatértek, Leigh-t frissen borotválva, kicsinosítva találták a helyén. Kinéztek az ablakon, s ugyanaz a táj tárult elébük, mint azelőtt. A legénységnek talán kéttucatnyi tagja hancúrozott odakint a nap fényében, amelynek alig észrevehetően változott a helye az égen. Az út ugyanúgy kanyargóit a völgyben, s a dombon

ugyanúgy nem volt egy lélek sem. A vasúti vágány most is közömbösen nyúlt el a távolba, mint egy rég elhagyott szárnyvonal. Pascoe elgondolkodva szólalt meg: – Ez jó példa rá, hogyan lehet következtetést levonni a semmiből. – Ezt hogy érti? – kérdezte Leigh. – A város kilencmérföldnyire fekszik. Gyalogszerrel mintegy kétórányira Azóta már bőven lett volna idejük riadóztatni a csapataikat és megtámadni minket. – Kimutatott a békés színre – De hol vannak? – Halljuk! – biztatta Walterson. – Egy élőlénynek, ha utat épít és vasutat, nyilván szeme is van, meg agya is. Következésképpen biztosra vehető, hogy láttak fönn a levegőben meg mikor leszálltunk is. Nem hiszem, hogy ne lennének tisztában az ittlétünkkel. – Végignézett hallgatóin, majd így folytatta: – De nem mutatkoznak, mert nem akarnak. Ami annyit jelent, hogy félnek tőlünk Ami viszont annyit, hogy gyöngébbnek tartják magukat, mint mi vagyunk,

annak eredményeképpen, amit láttak vagy annak alapján, amit Boydelltől hallottak. – Ezzel az utóbbi következtetésével nem értek egyet – jegyezte meg Leigh. – Miért? – Mert ha láttak is, akár odafönt, akár leszálláskor, tulajdonképpen mit láttak? Egy hajót, semmi mást. Semmit, ami azt bizonyítaná, hogy mi is a Boydell fajtájához tartozunk, még ha e feltevés jogos is. Mindent összevetve: az ő szemükben sokféle ismeretlen összessége vagyunk. – Ez még nem mond ellene a következtetésemnek. – De két okból is – kötötte az ebet a karóhoz Leigh. – Először is, amíg nem mérték fel hogy kik vagyunk, honnan tudnák, hogy ők a gyöngébbek? Másodszor; Boydell maga állította, hogy legyőzhetetlenek. Ez erőre vall Mégpedig kétségbevonhatatlan erőre – Mindegy – mondta Pascoe. – Voltaképpen teljesen mindegy, hogy a maguk értékelése szerint erősebbek vagy gyöngébbek, mint mi. Hosszabb távon úgyis képtelenek

ellenállni az emberi faj erejének. A lényeg most az, hogy barátságosak-e vagy ellenségesek – Tehát? – Ha barátságosak, már órákkal ezelőtt ide kellett volna dugják az orrukat. De semmi nyomuk: egy köpés, egy nadrággomb nem sok, annyi sem. Ergo nem szívelnek Bebújtak az odúikba, mert ahhoz gyöngék, hogy ellássák a bajunkat. Behúzták a fejüket, s most abban reménykednek, hogy majd csak itt hagyjuk őket, és elmegyünk máshova. – Íme, egy másik alternatíva – szólt közbe Walterson. – Kitartok és félelmetesek, ahogy azt Boydell jelezte. De távol tartják magukat, mert van annyi eszük, hogy a maguk választotta terepen vegyék fel velünk a harcot, s ne ott, ahol nekünk tetszik. Ha ők nem hajlandók eljönni ide, nekünk kell elmennünk oda, vagy tudomásul vesszük a patthelyzetet. Ők tehát szépen felkészülnek, hogy besétáljunk az utcájukba, mikor is. – végighúzta mutatóujját a torkán nyissz. – Pont! – mondta Pascoe. –

Hamarosan megtudjuk, hogy hányadán állunk – tájékoztatta őket Leigh. – Parancsot adtam Williamsnek, hogy szálljon fel a helikopterrel. A Nyugilények, ha akarják, ha nem, kénytelenek lesznek észlelni, hogy ott berreg a fejük fölött. S ha nem lövik le Williamstől majd megtudunk egyet-mást. – És ha lelövik? – kérdezte Pascoe. – Erre a kérdésre is választ kap, amikor fölmerül. Ha ugyan fölmerül – biztosította Leigh – Tudja jól, akárcsak én, hogy mindaddig nem vehetjük tudomásul a hadiállapotot, amíg ők a maguk részéről jelét nem adják. Odament az ablakhoz, kinézett az erdős domboldalra. Egy idő múlva a távcsövéért nyúlt, s beállította, nem is messzire. – Szent egek! – mondta. Pascoe odarohant melléje. – Mi baj? – Végre közeledik valami. Mégpedig vonat, nem más – Odaadta a távcsövet Pascoe-nak – Nézze meg maga is. A legénységnek vagy tucatnyi tagja szorgalmasan reszelgette a sínt, hogy laboratóriumi

analízis céljára elegendő fémport nyerjen. Mikor a vágány jelezte a vonat közeledtét, fölegyenesedtek, s a szemüket beernyőzve, mint aki sóbálvánnyá vált, bámultak kelet felé. A domb tövén, úgy kétmérföldnyire, áramvonalas expressz „robogott” feléjük, óránként legalább másfél mérföldes sebességgel. A katonák jó tíz percig bámulták hitetlenkedve, mialatt a vonat meg is tett egy teljes negyed mérföldet. A Mennydörgő szirénája figyelmeztetően felbőgött, a mintavevők észre tértek, s minden különös erőfeszítés nélkül gyorsabban kapaszkodtak fel a negyvenfokos emelkedőn, mint amilyen gyorsan az a fenyegető jelenség a síkon közeledett. Az utolsónak közülük még volt annyi lélekjelenléte, hogy magával vigyen egy unciányi fémport, amiről Shallom megállapította, hogy titániumötvözet. A Mennydörgő lenyűgöző méltósággal várta az első hivatalos találkozást. Valamennyi ablakából legalább három

várakozó arc figyelte a vágányt és a vonatot. És mindenki biztosra vette, hogy a közeledő masina megáll előttük, a domb lábánál, s rejtelmes lények szállnak ki, készen, hogy megbeszélést kezdjenek. Egy pillanatig eszébe nem jutott senkinek, hogy a vonat talán továbbmegy. Pedig továbbment. Négy összekapcsolt fémkocsiból állt, mozdonya nem volt, tehát nem lehetett megállapítani, hogy milyen energiával működik. Egy-egy kicsi, embermagasságnál is alacsonyabb kocsiban, vagy húsz vörös képű, bagolyszemű teremtmény ült; némelyikük szórakozottan bámult maga elé, némelyikük az ablakon nézett ki, de az irdatlan betolakodóra a dombtetőn senki. Attól kezdve, hogy a vonatot megpillantották, addig, amíg kezdték elhinni, hogy nem áll meg, pontosan egy óra huszonnégy perc telt el. Leigh ezredes leeresztette a távcsövét, s döbbenten kérdezte Pascoe-tól: – Jól megnézte őket? – Meg. Vörös a képük, kampós orruk van, s merev

a tekintetük Az egyiknek az ablakpárkányon nyugodott a keze, s megfigyeltem, hogy öt ujja van, akárcsak nekünk, csak az ujjai sokkal vékonyabbak. – Még a gyalogtempónál is lassabban. – töprengett Leigh – Ez az Még kukoricán mezítláb is gyorsabban elvánszorgok. – Zavartan nézett ki az ablakon A vonat újabb negyvenlépésnyit távolodott. – Csak tudnám, hogy az erő, amit Boydell tulajdonít nekik, nem valami sötét ravaszságban rejlik-e. – Ezt hogy érti? – Ha nem tudnak legyőzni erővel, amíg benn vagyunk a hajóban, megpróbálnak kicsalni szépszerével. – De végül is nem csaltak ki, ugye? – állapította meg Pascoe. – Nem volt megveszve senki, hogy utolérje a vonatot. S ha történetesen kedve szottyan, utolérheti, mielőtt még akárhova megérkezik. Nem látom be, hogyan tudtak volna bármi marhaságba beugratni, pusztán azzal, hogy vánszorognak. – A taktikájukat nyilván a saját logikájuk irányítja, nem a mienk – mutatott

rá Leigh. – Lehet, hogy itt ez a sebesség kihívást jelent, támadást provokál. A farkashorda is így viselkedik: amelyik állat lesántul, azt széttépik. – Folytatta a gondolatmenetet: – Nekem gyanús ez az eset. Nem tetszett, hogy olyan kihívóan félrenéztek, amikor elmentek előttünk Ez nem természetes. – Hh! – készült fel Pascoe a vitára. Leigh leintette. – Tudom, gyerekesség egy más fajtát a mi mércénkkel mérni, de ha szeme van valakinek, nem természetes, ha nem használja. – A Földön – szólt közbe Walterson komolyan – akad, akinek szeme, lába, keze, sőt agya van, és mégsem használja. Mégpedig azért, mert gyógyíthatatlanul beteg – Fölbátorodott a többiek hallgatásától, és folytatta: – Hátha ez a vasútvonal a várost egy kórházzal vagy szanatóriummal köti össze? És más célja nincs, mint hogy betegeket szállítson? – Hamarosan megtudjuk – nyúlt Leigh a telefon felé. – Williams, készen áll a

helikopter? – Összeszerelték, és most töltik fel üzemanyaggal, ezredes úr. Tíz percen belül felszáll – Ki a szolgálatos pilóta? – Ogilvy. – Mondja meg neki, hogy előzze meg a vonatot, és állapítsa meg, hogy mi van a vágány túlsó végén. Ezt még azelőtt, hogy a várost földerítené – Majd a többiekhez fordult, s hozzátette: – Shallom leszállás közben odafentről készített egy áttekintő képet, de azon nem látszanak a részletek, ezeket majd Ogilvy megállapítja. Pascoe megint ott állt az ablaknál. – Mi az, ami a lassúnál is lassúbb? – kérdezte. – Hogy? – Ha valami máris úgy vánszorog, mint a beteg szamár, hogyan lehet megállapítani, hogy most éppen fékez-e? – Megmagyarázta. – Mert valahogy úgy rémlik, mintha a vonat csökkentette volna a sebességét óránként néhány lépésnyivel. Remélem, egyik utasa sem veri össze magát és esik le az ülésről. Leigh kinézett. A vonat valamivel kevesebb mint

félmérföldnyire járt A lassúsága s a közelsége lehetetlenné tette, hogy Pascoe feltevésének helyességéről meggyőződjék. Teljes tizenöt percig kellett a vonatot figyelnie, hogy ő is megállapítsa, valóban lassít. Ezalatt a helikopter nagy suhogással fölszállt. A sínek fölé repült, megelőzte a vonatot, beleolvadt a dombos háttérbe, míg plasztiktojás formájú kabinja végül fűszálon rezgő harmatcseppnek látszott. Leigh fölhívta a hírközpontot. – Ogilvy jelentéseit kapcsolják ide, hangszóróra – adta ki az utasítást. Aztán visszatért az ablakhoz, s szemmel tartotta a vonatot. Ugyanezt tette a hajón mindenki, aki épp nem aludt, vagy nem volt szolgálatban. „Falu a vonal mentén, hatmérföldnyire – zendült a hangszórón. – Négy mérföld, s egy újabb Öt mérföld, s még egy. Repülési magasság kétezer-hétszáz Emelkedem” Öt percre rá: „Hatkocsis szerelvény a vágányon, keleti irányban. Ebből a

magasságból mintha állna, de lehet, hogy halad.” – Az ellenkező irányban, és szintén mászik – jegyezte meg Pascoe, s Waltersonra nézett. – Ha ezen is egy csomó élőhalott utazik, a betegelméletnek lőttek. „Magasság négyezer – jelentette a hangszóró. – A végállomás nagyváros, látom a hegyeken túl. A hajótól mért távolsága huszonhét mérföld Ellenkező parancs híján földerítem.” Leigh meg se moccant, hogy visszaparancsolja. Hosszú csönd A vonat még mindig nem jutott el egy mérföldnyire, s annyira lelassított, hogy már alig tett meg egy lépésnyit percenként. Végül megállt, mozdulatlanul állt vagy negyedórát, s lassan-lassan hátrálni kezdett, olyan lassan, hogy már vagy húszlépésnyit tolathatott visszafelé, mire a megfigyelők észlelték, hogy mozog. Leigh rajta tartotta a távcsövet Kifejezetten a domb lába felé tartott, hátra. „Fura kép – bődült el Ogilvy a hangfalon. – Az utcák zsúfolásig

sóbálvánnyá dermedt emberekkel. Ugyanígy volt a falvakban is, csak ott nem tűnt fel Túl gyorsan mentem át fölöttük ahhoz, hogy tudatosítsam.” – Hülyeség – mondta Pascoe. – Ezt hogyan tudja megállapítani ebből a magasságból? „Itt lebegek a főútvonal, egy háromsávos sugárút fölött, s a járda teli van emberekkel – folytatta Ogilvy. – Ha mozdul is valaki, én nem látom Engedélyt kérek, hogy százötven méterről végezzek megfigyelést.” A hírközpontba kapcsolt segédmikrofonon át Leigh föltette neki a kérdést: – Látja-e bármi jelét a légelhárításnak, lát-e repülőgépet, ágyúállást vagy rakétasilót? – Sehol, ezredes úr. – Akkor leereszkedhet, de ne túl gyorsan. S ha lövik, azonnal távozzék Csönd, s Leigh megint kinézett. A vonat továbbra is hátrált, csigalassúsággal Legalább egy óra, amíg a közelükbe ér. „Százötvenen vagyok – jelentette a hangszóró. – Szent egek, ilyet még sose láttam

Ezek mozognak. De olyan lassan, hogy kétszer is meg kell néznem, míg elhiszem, hogy élnek egyáltalán.” Szünet, majd: „Akár hiszik, akár nem, még közúti közlekedés is van Egy tizennyolc hónapos gyerek totyogva utolérné ezeket a járműveket.” – Forduljon vissza – adta ki a parancsot határozottan Leigh. – Forduljon vissza, és derítse fel a szomszéd kisvárost. „Parancsára, ezredes úr.” – Ogilvy hangján érződött, hogy csak vonakodva engedelmeskedik. – Mi értelme visszahívni? – kérdezte bosszúsan Pascoe, mert bosszantotta, hogy egyszerre vége szakad az adatáramlatnak. – Nem fenyegeti veszély Mit állapíthat meg itt, amit nem állapíthat meg ott? – Megerősítheti vagy megcáfolhatja, ami mindennél fontosabb, nevezetesen, hogy mindenütt ugyanolyan körülmények uralkodnak, s amit ott lát, az nem helyi jelenség. S ha földerítette a kisvárost, elküldöm ezermérföldnyire, hogy egy harmadik és végleges ellenőrzést

végezzen. – Szürke szeme gondterhelt volt, ahogy folytatta – Valamikor régen egy Mars-lakó óriási bakot lőhetett volna, ha a földi állapotokat a megmaradt néhány lepratelep alapján ítéli meg. Mi is elkövethetjük most ugyanazt a hibát, ha ez a környék, teszem azt, a paralitikusok lezárt telepe. – Csak ezt ne mondja – vágott közbe Walterson idegesen. – Ha betegek közt ülünk, akkora legjobb, ha rohanvást megyünk innét. Eszem ágában sincs megkapni valami idegen kórságot, ami ellen nincs természetes ellenállásom. A múltkor is csak úgy úsztam meg, hogy véletlenül lemaradtam arról a Hermész-expedícióról. Ennek hat éve Emlékszik rá? A leszállás után három nappal az egész legénység halott volt, bűzös indák nőttek a testükből kötegszám, mint kiderült, gombák. – Majd meglátjuk, mit mond Ogilvy – határozott Leigh. – Ha azt jelenti, hogy másutt normálisabb körülmények uralkodnak, áttelepülünk oda. Ha nem,

maradunk – Maradunk – mondta fancsali képpel Pascoe. – Valami azt súgja nekem, hogy megtalálta a helyes szót: maradunk. – Az ablak felé bökött, látták, a vonat csak hátrál, hátrál, csigalassúsággal. – Ha jelent valamit, amit a saját szemünkkel láttunk, és amit hallottunk, akkor jól benne vagyunk. – Miben? – kérdezte Walterson. – Választhatunk, hogy maradunk-e egymillió évig, vagy szedjük a sátorfánkat. Mert diadalmas történelmünk során először alaposan elgáncsoltak minket. Ettől a világtól nem várhatunk semmit, azon egyszerű oknál fogva, hogy az élet rövid. – Én nem vonnék le elsietett következtetéseket – mondta Leigh. – Várjuk meg, mit mond Ogilvy. Kis idő múlva a hangszóró hitetlenkedő hangon tájékoztatta őket: „Ez a város is tele van vánszorgókkal. És a villamos is ugyanolyan gyors, már ha ezt gyorsaságnak lehet nevezni Szálljak lejjebb, és nézzem meg közelebbről?” – Ne – utasította

Leigh a mikrofonon. – Folytassa az útját kelet felé Egészen addig, ameddig biztonságban eljut. Főleg azt figyelje, lát-e valahol gyökeres eltérést, s ha ilyen jelenséggel találkozik, jelentse azonnal. – Kikapcsolta a mikrofont, és odafordult a többiekhez – Mást nem tehetünk, mint hogy várunk. – Íme – mondta Pascoe. – Ezer az egy ellen, hogy Boydell se csinált mást, csak ült ölbe tett kézzel, rágta a száját, s végül ráunt. Walterson váratlanul elnevette magát, s ettől mindannyian meglepődtek. – Hát magát mi lelte? – bámult rá Pascoe. – Az embernek néha támadnak fura ötletei – mentegetődzött Walterson. – Az jutott eszembe, ha csigán lovagolnánk, nem kéne gyeplő. „Városa hajótól negyvenkét mérföldnyire, keletre – jelentette Ogilvy. – A helyzet ugyanaz Sebesség kétféle: csigalassú és még annál is lassabb.” Pascoe kinézett az ablakon. – A vonat még egy gilisztánál is lassabb. Azt hiszem, ha

ideér, megáll – Elgondolkodott, majd hozzáfűzte: – Ha igen, egyvalamit mindenképpen biztosra vehetünk: hogy nem félnek tőlünk. Leigh elszánta magát, s átszólt Shallomnak: – Kiszállunk. Amíg távol vagyunk, vegye szalagra Ogilvy jelentéseit S amint valahonnét gyors mozgást jelent, jelezze egyszeri rövid szirénabúgással. – Aztán átszólt a három kapcsolatpszichológushoz, Nolanhoz, Hoffnagelhoz és Romeróhoz. – Hozzák a képeiket, készüljenek fel a kapcsolatfelvételre. – A hagyomány az – mondta Pascoe –, hogy a hajó parancsnoka mindaddig nem hagyja el a hajót, amíg a kapcsolatfelvétel meg nem történt, s ki nem derült, hogy az idegenek barátságosak vagy legalábbis nem ellenségesek. – Ez alkalommal megszegjük a hagyományt – vágott vissza Leigh. – Közelebbről is meg akarom nézni azokat az utasokat. Ideje, hogy már jussunk valamire Magukon áll, hogy velem jönnek-e, vagy sem. „Tizennégy falu – cirpegett Ogilvy

messziről, a hegyek fölül. – S mindenki gyilkos sebességgel nyüzsög bennük, gyilkosán unalmas sebességgel. A horizonton nagyváros, a felé tartok.” Megjöttek a kapcsolatpszichológusok, a hónuk alatt egy nyaláb színes kép. Fegyver nem volt náluk; a hajó utasai közül ők voltak az egyetlenek, akiknek tilos volt fegyvert viselniök. E tilalom lélektani háttere, hogy a védtelenség bizalmat szül. E feltevés többnyire helyesnek bizonyult, és a kapcsolatpszichológusok életben maradtak. De egyszer-kétszer csődöt mondott, s ilyenkor az áldozatoknak nem jutott más, csak a dísztemetés. – És velünk mi lesz? – kérdezte Walterson, szemügyre véve az újonnan jöttékét. – Vigyünk fegyvert vagy sem? – Próbáljuk meg anélkül – döntött Leigh. – Ha egy lény van olyan értelmes, hogy vonaton zötyögjön, annyi esze is lesz, hogy kitalálja, mi történik, ha megpróbál visszatartani. S különben is a hajóágyúk védelmében

tárgyalunk. – Abban én nem bízom, hogy a mi fogalmaink szerint logikusak – szólt közbe Pascoe. – Lehetnek akármilyen civilizáltak, az még nem zárja ki, hogy ők legyenek a leghitszegőbb népség a Sinustól errefelé. – Majd elvigyorodott és hozzátette: – De bízom a lábamban Mire ezek megmoccannak, én már foszló porfelhő leszek a napnyugtában. Leigh elmosolyodott, s kivezette őket a főzsilipen. Ahogy elindultak a vágány felé, valamennyi ablak megtelt figyelő arcokkal. A tüzérek feszülten várakoztak az ágyútornyokban, mert tudták, hogy egy elsietett mozdulat, és a barátaikat is megölik az ellenséggel együtt. De ha kell, meg tudják előzni a bajt, szétlövik a vágányt a vonat előtt és mögött, s így kárhoztatják mozdulatlanságra. A többi majd aztán következik. Jelenleg azonban más szerepük nincs, csak a félelemkeltés S hiába nem ígérkezett odakint semmi veszély, a hajó idősebb tengerészei közt nagy volt az

aggodalom. A látszólagos béke már sokakat megtévesztett, s ezzel nagyon is tisztában voltak. Azok hatan a vonattól vagy kétszáz lépésnyire érték el a vágányt, s indultak feléje. Látták, a vezető üvegszerű ablak mögött ült. Nagy, sárga szeme előremered, vörös képe kifejezéstelen Keze egy gombos végű fogantyún, s a fél tucat idegen látványa a vágányok közt még annyira se hat rá, hogy legalább az ujját mozdítaná. Leigh nyúlt elsőként a vagonajtó kilincse felé, s így a kilincset megfogva ő ragadta meg az első, legyőzhetetlen nehézséget. Kitárta az ajtót, s nyájas mosollyal az arcán beköszönt: – Jó napot! A vezető nem fogadta a köszönését, de a szeme bogara lassan elindult a szeme sarka felé, miközben a vonat továbbvánszorgott a sínen. A kilincs lassan húzni kezdte Leigh kezét Leigh kénytelenségből lépett egyet, hogy az ajtóval egy vonalban maradjon. A vezető írisze elérte a szeme sarkát, de Leigh-nek

időközben még egyet kellett lépnie. Ekkor a vezető feje is megmoccant, oldalirányban. Leigh lépett egyet A fej továbbfordult Újabb lépés. Leigh mögött a többi öt szintén lépegetett, hogy le ne maradjon Nem volt könnyű Sőt keserves volt. Meg nem állhattak, hogy hagyják a vonatot elmenni De nem is eredhettek neki gyalog, mert akkor ők hagyják maguk mögött a vonatot. Az eredmény valamiféle szökdécselő előrehaladás volt, ahol a rövid szökkenést mindig hosszú szünet követte. Mire a vezető feje félig elfordult, jobb keze hosszú ujjai meglazultak a gombon. Egy hosszúhosszú pillanat, s a gomb emelkedni kezdett Ez valamit működésbe hozott, nem vitás Talán valami vészfékfélét. Leigh, kezében a kilinccsel szökkent, megállt, szökkent, megállt. S vele együtt szökkentek meg-megálltak a többiek is. Pascoe olyan kínosan tiszteletteljes képet vágott, mintha a gazdag bácsikája temetésén lenne, aki nemrégiben tagadta ki az

örökségéből. Leigh szinte hallotta, hogy most miket mondanak a hajón. A hivatali tekintélyt úgy próbálta megóvni, hogy belépett a kocsiba. Bár ez se sokat segített A szökdécselés helyett most behúzhatta a nyakát, vagy letérdelhetett a padlóra. Eddigre a vezető feje teljesen elfordult, s szeme egyenesen a látogatóra szegeződött. A gomb elérte emelkedésének végső határát. A sziszegés, ami eddig a padló alól hallatszott, most elhallgatott, s a vonat már csak centimétereket vánszorgott előre, míg a fékhatás érvényesült. – Jó napot! – ismételte meg Leigh, és érezte, hogy ennél ostobább szót még soha ki nem ejtett. A vezető szája rózsaszín oválissá tágult, látszani engedte hosszú, keskeny fogait, amelyek mögött nyelv nem volt. Mire a szája elérte a kívánt formát, hallgatója akár egy fél cigarettát is elszívhatott volna. Leigh a fülét hegyezte, várta a köszönést De nem hallott semmit, egy hangot sem. Várt, s

remélte, hogy az első szó csütörtökig csak elhangzik Közben kétszer is kismértékben megváltozott a vezető szája formája, s a torkában a piros tapogatócsápok, mint a félig döglött hernyók, meg-megvonaglottak. S ez volt minden Walterson ultralassú előrehaladása a sűrű herésben abbamaradt, s felszólt a vonatra Leighnek: – Megállt, ezredes úr. Leigh hátrafelé lelépett a vonatról, zsebre vágta a kezét, s megverten bámult a vezetőre; a fura lény arcán a kifejezéstelenséget lassan-lassan meglepett érdeklődés váltotta fel. Leigh figyelte: körülbelül olyan volt, mint egy színét változtató érzelmes kaméleon, s körülbelül olyan gyors volt a változása is. – Fene egy helyzet – panaszkodott Pascoe, s oldalba bökte Leigh-t. Rámutatott a kocsik oldalából kimeredő kilincssorra. A kilincsek többsége kimozdult vízszintes helyzetéből, s egyikmásik már majdnem függőlegesen állt – Most rohannak kifelé, egymás

hegyén-hátán – Talán nyisson ajtót nekik – tanácsolta Leigh. Hoffnagel, aki történetesen ott állt az egyik ajtónál, előzékenyen lenyomta az egyik kilincset, s kitárta az ajtót. Az ajtóval együtt kibillent egy utas is, aki bentről fogta a kilincset Hoffnagel elejtette a képeit, ügyesen elkapta az áldozatot, és a talpára állította. Romero negyvennyolc másodpercet mért az óráján, amíg az utas arcán kezdtek a döbbenet első jelei feltünedezni. Eztán már olyan óvatosan nyitogatták az ajtókat, mint az adótisztviselő a gyanúsan ketyegő csomagot. Pascoe, türelmetlenül, mint általában, úgy igyekezett meggyorsítani a kiszállási folyamatot, hogy a nyitott ajtóból sorra emelte ki az idegeneket, s leállította őket a gyepre. Még annak is, akinek a leggyorsabban váltott közülük az esze, huszonnyolc másodpercébe telt, amíg eljutott az agyáig a kérdés: vajon hogy került egyik helyről a másikra, anélkül hogy saját lábán

tette volna meg a kettő közt az utat? Nem vitás, hogy mind meg fogja oldani – csak ideje legyen rá. Most, hogy kiürítették a vonatot, huszonhárom Nyugilény állingált körülöttük. Egy se volt magasabb, mint egy méter húsz, s egy se nehezebb, mint harminc kiló Eternasúly. A ruhája egyiknek sem utalt a nemére. Feltehetőleg mind felnőttek voltak, mert nem akadt köztük egyetlen pici példány sem. S egyikük sem viselt semmit, ami csak távolról is fegyverhez hasonló. Ahogy Leigh végignézett rajtuk, készséggel elismerte, hogy bármilyen lassúak, aligha lehet gyagyás egyik is. Szokatlan színű arcuk magas fokú értelemről tanúskodott Ez amúgy is megnyilvánult, az eszközökön például, amelyeket használtak, mint mondjuk a vonat, de az arcukon is látszott. A Nagytanácsnak – gondolta Leígh – minden oka megvolt az aggodalomra, pedig a tagjai még nem is tudták, miért. Ha ezek itt előtte híven képviselik a bolygó lakosságát, tökéletesen

ártalmatlanok. Az égvilágon sehol nem veszélyeztetik a Föld érdekeit De ugyanakkor valami kimondatlan fenyegetést jelentenek, amire gondolni se szeretett. A kapcsolatfelvevő pszichológusok könnyen érthető képeikkel és ábráikkal fölkészültek rá, hogy megmagyarázzák a Földről jöttek eredetét s ittlétüknek célját, azon a hatásos jel- és gesztusnyelven, amely az ilyen első találkozások alapeszközét képezi. Az izgékony Pascoe úgy igyekezett meggyorsítani a dolgot, hogy a Nyugilényeket egyenként fölkapta, s mint a tehetetlen babákat lerakta, és elrendezte a képek körül. Leigh és Walterson ezalatt megnézték maguknak a vonatot. Ha a Nyugilények közül bárki is nehezményezte a vizsgálódást, nem volt ideje rá, hogy tegyen is ellene valamit. Mind a négy kocsi teteje sárga, áttetsző plasztikból készült, s kinyúlt az ajtó fölé. A plasztikréteg alatt számtalan gondosan elrendezett szilikon lemezt találtak, s bent, a kocsikban,

a padok közének padlója alatt hosszú sor apró, valószínűleg nikkelötvözetből készült hengert. Magukat a motorokat nem lehetett látni, azok minden kocsiban a vezetőfülke alatt elhelyezett motorházban foglaltak helyet. – Napenergia – szögezte le Leigh. – A hajtóerőt a tető alatti napelemek szolgáltatják – Megbecsülte a kocsi széltét-hosszát. – Körülbelül másfélszer hat méter Az annyi mint kilenc négyzetméter rakfelület. – Nincs rajta semmi csodálatos – kockáztatta meg Walterson fanyarul. – A Földön még a legelmaradottabb trópusi területeken is jobbakat használnak, a Dramonián és a Werthen meg hasonlókat. – Tudom. De az éjszaka itt hat hónapig tart Miféle elem az, amely ennyi idő alatt nem ürül ki? S hogy járnak át az éjszakai féltekére? Vagy amikor az ágyban húzzák a lóbőrt, megszűnik minden forgalom? – Pascoe sok következtetést tudna levonni a hálószobaszokásaikból. Bár szerintem átalusszák a

hat hónapot, hisz az nekik ugyanannyi, mint nekünk egy éjszaka. De egyáltalán minek törjük ezen a fejünket? Hisz előbb-utóbb az éjszakai oldalt is földerítjük, nem? – Persze. Csak azt szeretném tudni, hogy ez az izé itt akár egyetlen vonatkozásban is fejlettebb-e, mint a mieink. – Hogy ezt megtudjuk, darabokra kéne szednünk – vetette ellen Walterson. – Márpedig ha Shallamot és az embereit ráállítanánk a pusztításra, aligha tenne jót a barátságnak. Nem hiszem, hogy ínyükre lenne a Nyugilényeknek, még ha megakadályozni nem is tudnák. – Nem vagyok olyan fafejű – tiltakozott Leigh. – Arról nem is beszélve, hogy emiatt még hadbíróság elé is állítanának, mert tilos a nem ellenséges idegenek tulajdonának rongálása. És miért okozzak magamnak bajt, ha úgyis megtudhatom tőlük, amit akarok, ha cserébe én is megtanítom őket egyre-másra? Hallott már értelmes lényekről, akik tanulni ne lettek volna hajlandók? –

Nem – mondta Walterson. – De olyanokról sem, akiknek tíz évig tart kifizetni a tíz perc alatt szerzett tudást. – Gunyoros-vidáman elmosolyodott, s hozzátette: – Most tanuljuk meg, amit Boydell már fölfedezett: adnunk kell ahhoz, hogy kapjunk, de arra, hogy kapjunk, egy picit várni kell. – Valami azt súgja bennem, hogy tökéletesen igaza van. – Leigh vállat vont, s folytatta: – Hát ez már a Tanács gondja. Többet most nem tehetünk, meg kell várnunk, hogy a kapcsolatpszichológusok mit végeznek. Gyerünk vissza a hajóra Fölmásztak a dombra. Pascoe látta, hogy elindulnak, s utánuk sietett, magára hagyta a három pszichológust a képeikkel meg a jelbeszédükkel. – Hogy haladnak? – kérdezte Leigh, mikor átlépték a zsilipet. – Hát, nem valami jól – felelt Pascoe. – Azt látnia kellett volna, ezredes úr Forgott volna a feje. – Miért, mi baj? – Hogyan hozzon szinkronba az ember két rendszert, ha az egyik ismeretlen? Egyáltalán,

hogyan hangolódjék hozzá egy ismeretlenül lassú és tökéletesen néma ritmushoz? Valahányszor Hoffnagel az orbitjelet alkalmazta, mindig arra kellett rájönnie, hogy a keze gyorsasága megtéveszti a nézőit. Akkor lassan csinálta, újra meg újra, de úgy se fogták fel Erre még jobban lassított. – Pascoe fújt egyet undorában – Ennek a három szerencsétlennek legalább egy napjába, de lehet, hogy egy hetébe telik, amíg megtanulja és begyakorolja azt a mozgássebességet, amely mond is ezeknek valamit. Eddig még senkit nem tanítottak meg semmire, inkább ők tanultak. Koordinálni az időt és a mozgást, bosszúság árán – Márpedig ennek meg kell történnie – jegyezte meg halkan Leigh. – Még ha élethossziglan eltart is. – Kinek az élete hosszáig? – kérdezte élesen Pascoe. Leigh megrezzent, kereste a megfelelő választ, de nem találta. A folyosó végében Garside várta őket. Izgékony kis emberke volt, vastag szemüvege mögött

óriásinak látszott a szeme. Szerelmese a bogaraknak, lehettek akármekkorák, akármilyenek, akárhová valók és akármilyen színűek, amíg bogarak. – Ezredes úr! – kiáltotta, és majd szétvetette a lelkesedés. – Hallatlanul érdekes felfedezés, hallatlanul érdekes! Kilenc species, a szervezeti felépítésükben semmi különös, de mind döbbenetesen lassú. Ha ez a jelenség valamennyi itteni speciest jellemzi, akkor, úgy látszik, a metabolizmus helyi formája. – Írja meg jelentés formájában – tanácsolta Leigh, és megveregette a vállát. A hírközpont felé tartott. – Ogilvy jelentett valami rendkívülit? – Semmit, ezredes úr. Mindenünnét ugyanazt Már visszafordult, s egy órán belül idehaza lesz. – Ha megjött, azonnal küldje hozzám. – Parancsára, ezredes úr. Ogilvy a jelzett időben be is állított. Nyurga, szikár képű férfi volt, idegesítően vigyori Ahogy a szobába belépett, hátratette a kezét, lehorgasztotta a

fejét, és tettetett szégyenkezéssel közölte: – Ezredes úr, be kell vallanom valamit. – Azt látom a viselkedésén. Mi az? – Leszálltam engedély nélkül a legnagyobb város főterére, amelyet találtam. Leigh fölvonta a szemöldökét. – És? – Körülállták és megbámultak. – Ez minden? – Hát, uram, húsz percig tartott, amíg észrevettek, és körém sereglettek, de volt, aki még akkorra se vett tudomást rólam. Azt, hogy eztán mit csinálnak, nem tudtam kivárni Mert úgy számoltam, jövő karácsonyig eltart, amíg kötelet hoznak, s a gép kerekére ráhurkolják. – Hm. S mindenütt ugyanez? – Ugyanez. Több mint kétszáz falu és város fölött átrepültem, ezerkétszázötven mérföld távolságra. A körülmények azonosak – Szélesen elmosolyodott – De megfigyeltem egyetmást, ami talán érdekli – Például? – A Nyugilények a szájukkal beszélnek, de nem adnak ki észlelhető hangot. A gép ultrahangkonverterét, a

Denevérfület, amit vakrepüléskor használunk, bekapcsoltam a tömeg közepén, végigzongoráztam az egész hullámsávtartományon, de egy nyikk nem sok, annyit nem hallottam. Az tehát biztos, hogy nálunk magasabb hangon nem beszélnek De azt hiszem, mélyebben sem. Valahogy másképp érintkeznek – Én is egyoldalú beszélgetést folytattam velük – tájékoztatta Leigh. – De lehet, hogy miközben meg akarjuk fejteni az érthetetlent, elnézzük a nyilvánvalót. – Ezt hogy érti, ezredes úr? – pislogott Ogilvy. – Lehet, hogy semmi különös képességük nincs, amit mi ne ismernénk. Lehet, hogy a látás útján érintkeznek. Belebámulnak egymás torkába, és a tekergő csápokról olvasnak Valahogy úgy, mintha maga a manduláival szemaforozna. – Legyintett, elejtette a témát – Egyéb? – Itt nincs madár – folytatta Ogilvy. – Az ember azt hinné, hogy ahol rovar van, madár, is akad, vagy legalább valami madárféle. De az egyetlen repülő

jószág, amit láttam, egy hártyás szárnyú gyík, amely épp csak annyit csap a szárnyával, hogy fölemelkedjék, aztán elsiklik oda, ahova akar. A földön egy szúnyogot meg nem fogna – Lefényképezte? – Nem, ezredes úr. Már az utolsó tárat fűztem a gépbe, és nem akartam pazarolni a filmet Nem tudhattam, nem kerül-e elibém valami fontosabb. – Helyes. Leigh utána nézett, ahogy kiment az ajtón, majd fölvette a kagylót, és Shallomot hívta. – Ha a helikopter felvételei elég élesek, hogy nagy távolságra is továbbíthatók legyenek, készíttessen külön másolatot a híradósoknak. És mondja meg, hogy földi továbbítás céljából adják le a Kilences szektornak. Letette a telefont, s máris belépett Romero. Lerítt róla az elkeseredés – Ezredes úr, megmondaná a szerszámműhelynek, hogy bütyköljenek össze egy fordulatszámlálóval összekapcsolt fenakitoszkópot? – Bármit, az égvilágon bármit – szólt közbe az ablak mellől

Pascoe. – Hiszen van rá időnk, akár száz évünk is. Leigh nem vett tudomást a megjegyzésről, s megkérdezte: – Minek magának képtárcsa? – Hoffnagel és Nolan bízik benne, hogy azzal pontosan meg tudná mérni ezeknek a világ lustáinak az optikai észlelésküszöbét. Sokat segítene, ha tudnánk, hogy mi az a minimális sebesség, amelynél a kép mozgássá áll össze a szemükben. – A hajó filmvetítője nem tenné meg ugyanúgy? – Nem lehet annyira lelassítani – vetette ellene Romero. – S amellett nincs is saját energiaforrása. A fenakitoszkópot szállítani tudnánk, és kéziforgattyúval lehetne hajtani – Percről percre elbűvölőbb – szólt közbe újra Pascoe. – Forgattyúval lehetne hajtani Még egy-két részlet, s már kezd derengeni, hogy milyennek képzelik azt a feneette masinát. Leigh erről a megjegyzéséről sem vett tudomást. Felhívta Shallomot, és kiadta neki az utasítást. – Szent egek! – hördült fel Shallom.

– Még mit ne? Ez kinek az agyában született? – Gondolkodott, majd leszögezte: – Két nap, amíg elkészül. – Két nap – továbbította Leigh Romerónak. Romero megdöbbent. – Most mi baja? – kérdezte Pascoe. – Két nap, és hozzáfoghat a vizuális reakciósebességük méréséhez. Ez itt iszonyú gyorsaság Az Eternán van Szokja meg, fiam, szokja meg. Leigh végigmérte Pascoe-t, s megkérdezte: – Maga az utóbbi egy-két órában egyre ingerültebb, nem? – Még nem. Még maradt bennem egy szemernyi türelem De ha az is elfogy, becsukathat a gumicellába, mert teljesen begolyózok. – Nyugalom. Mindjárt csinálunk valamit – Hh! – horkant föl tiszteletlenül Pascoe. – Előhozzuk a járőrkocsit, bemegyünk a városba, és körülnézünk. – Ideje már – helyeselt Pascoe. A nyolcüléses, lánctalpas páncélkocsi csikorogva gördült le a rámpán, s megült a herésben. A motorház fölött s hátul csak egy-egy kiöblösödő nyílás

mutatta a gombnyomásra működő gépágyú jelenlétét. Tetején a páncélba foglalt lencse-automata-filmfelvevő gép volt S a fém ostornyél a lencse mellett rádióantenna. Használhatták volna a helikoptert is, amelyben négyen fértek el teljes felszereléssel, de annak, ha leszállnak, nem sok hasznát vették volna az utcán. Az első ülést Leigh megosztotta Harding hadnaggyal és a szolgálatos gépkocsivezetővel. Mögöttük Harding két embere és Pascoe foglalt helyet. Hátul a rádiós és a tüzér Walterson, Garside meg a többi szakember odahaza maradt a hajón. Elindultak, elmentek a Nyugilények mellett, akik most keresztbe vetett lábbal ülték körül a képeket, miközben Nolan kétségbeesetten kézzel-lábbal magyarázott. Mellettük Hoffnagel rágta a körmét, s próbálta eldönteni, hogy megragadt-e bennük valami, vagy egyáltalán semmi. A társaság egyetlen tagja sem mutatta a legcsekélyebb meglepetést sem, mikor a kocsi leereszkedett a

meredek domboldalon, és tovacsörömpölt. Nagyot zökkenve keresztezte a vágányt az álló vonat mögött, s ráfordult az útra. Az út ragyogónak bizonyult, tükörsima volt. Elment volna földi versenypályának is S még öt mérföldet sem tettek meg, szembetalálkoztak egy Nyugilénnyel, aki pontosan arra használta. Az illető félig ült, félig feküdt egy alacsony építésű, keskeny együlésesben; feszülten, kimeredt szemmel bámult előre, s keményen markolta a kormányt, látszott, hogy „repeszt”. Ahogy elzúgott mellettük, a járőrkocsi fotoelektromos sebességmérője óránként ötvenkét és negyed mérföldet jelzett. Minthogy ugyanazon a műszerfalon az ő sebességmérőjük mutatója pontosan ötvenen állt, a másik szédítő, két és egynegyed mérföldes sebességgel haladt. Pascoe hátrafordult, s kinézett a hátsó ablakon. – Mint szociológus, egyvalamit biztosan állíthatok – jegyezte meg. – Ezek közt is van notórius gyorshajtó.

Ha ez a megveszekedett pali a nagyvárosba készül, amely innét épp harminc mérföld, csekély tizenkét óra alatt oda is ér. – Majd összevonta a szemöldökét, s immár komolyan hozzátette: – Ha a reakciók összhangban vannak a mozdulataikkal, s az egyik ugyanolyan vontatott, mint a másik, nem lepne meg, ha ugyanolyan forgalmi nehézségekkel küszködnének, mint mi, odahaza. Egyiküknek sem volt alkalma válaszolni. Mind a nyolcán feszülten hajoltak előre, ahogy a fék megcsikordult. Most értek a külvárosba, s az utca teli volt gyalogosokkal, kocsikkal és közúti járművekkel. Most már csak egyes sebességgel haladhattak, s ez merőben új vezetési technikát követelt. Nem volt könnyű megtanulni Vörös képű városlakók vánszorogtak át az úton, mint akiket mindjárt elnyom az álom. Mind egyforma, nemet nem jelző öltözékben. Egyik-másik gyorsabban mozgott, mint a többi, de ezek a fürgék kiszámíthatatlan akadályt képeztek. Megállni

egyik sem állt meg, s egy se nézett rá a zavaró járműre, ahogy az elzörgött mellette; már egy mérföldre jártak, mire a legtöbbje megtorpant, s arcára kiült a döbbenet. Leigh és társai számára ez komoly kísértést jelentett; hajlottak rá, hogy a lassúságot az ostobasággal azonosítsák. De ellenálltak Hisz sok és nyomós bizonyíték szólt a feltevés ellen. Az utak simák voltak, egyenesek, jól építettek; mindegyik mellett járda, csatorna és lefolyó. Egyetlen épület sem magasabb húsz méternél, de mind szilárdan épült, s korántsem kezdetlegesen. A kocsik száma földi mértékkel mérve nem nagy, de mindegyiken látszott, hogy szolid ipari termék. A közúti járművek kicsinyek, meghajtásuk napelemes, járásuk halk és sima, befogadóképességük két tucat utas. Pár perc múlva megálltak egy épülő háznál, s megfigyelték, mennyi idő alatt rak le egy kőműves egy téglát. Húsz percig tartott Az három tégla egy óra alatt

Leigh gyors fejszámolást végzett. – Ha a nappal is, az éjszaka is hat hónapig tart, s ha feltesszük, hogy a napi munkaidejük nyolc órának felel meg, az a fickó valamivel több mint ezer téglát rak le egy óra alatt. – Füttyentett. – Nem tudom, létezik-e a világegyetemben még egy fajta, amely ilyen gyorsan dolgozik. Ilyen teljesítményt a Földön is csak egy robot nyújt A többiek némán gondolták végig a dolognak ezt az aspektusát. A járőrkocsi folytatta az utat, s kiért egy térre, ahol vagy negyven kocsi parkolt. Lenyűgöző kép volt Elhúztak két egyenruhás kocsiőr mellett, s szépen beállították a kocsit a sor végére. A kocsiőrök szeme elmoccant oldalirányban. Leigh kiadta az utasítást a rádiósnak, a tüzérnek és a vezetőnek: – Maguk hárman itt maradnak. Ha valaki alkalmatlankodik, kapják fel, vigyék el százlépésnyire, s hagyják, hadd próbálkozzék megint. Ha bármi jelét látják, hogy fel akarják robbantani magukat,

vigyék át a kocsit a parkolóhely túlsó végébe. S ha ott is elérik magukat, jöjjenek vissza ide. – Ezredes úr hova készül? – kérdezte Harding. – Oda át. – Egy hivatal küllemű épületre mutatott – Hogy kevesebb időt veszítsünk, szeretném, ha maga meg az emberei és Pascoe valahol másutt próbálkoznának. Váljanak külön, menjenek be, s nézzék meg, akad-e valami tanulságos. – Az órájára pillantott. – Pontosan háromkor, itt Késés nincs Aki elkésik, kilenc mérföldet gyalogolhat Elindult, s húszlépésnyire szembetalálkozott az elkerekedett bagolyszemű kocsiőrrel. Odalépett hozzá, kivette a jegyfüzetet tehetetlen kezéből, letépett egy jegyet, a füzetet visszatette a vörös ujjak közé, s melléje fizetségül egy ezüstgombot is, majd továbbment. Örömét lelte ebben a becsületes gesztusban. Mire átért a túloldalra, s belépett a házba, a kocsiőr szeme már elérte a gombot. Háromkor, ahogy visszatértek, teljes

zűrzavart s járőrkocsinak csak a hűlt helyét lelték a téren. Egy sor kurta szirénabúgás nyomán az egyik mellékutcában találtak rá, a járda mellett – Hát akármilyen restek, mindenhova odaérnek, ha van rá idejük – mondta a vezető. – Csak jöttek, jöttek, annyian, hogy féltem, egyszer s mindenkorra ott ragadunk. Mert nem tudtunk volna kijönni közülük, csak ha legalább ötvenet halálra gázolok. De észnél voltam, s egy résen még kijutottunk. – Kifelé mutatott a szélvédőn – Lám, most errefelé tartanak. A teknőc hajtja a nyulat Harding egyik embere, több űrhadjárat deres hajú veteránja, megjegyezte: – Még halakkal is könnyebb, ha ellenségesek és harcolnak, mint a bolond. Az ember közibük lő és kész. – Fölmordult: – Ha soká ülünk itt, a vége az lesz, hogy csapdába ejtenek, vagy hidegvérrel lemészároljuk őket. – Még egyet mordult: – Fene egy bolygó ez Azt kéne ideküldeni, aki fölfedezte, hadd éljen itt.

– Talált valamit a házban? – kérdezte Leigh. – Igen, egy tucat zsarut. – Mit? – Zsarut – ismételte meg a másik. – Rendőrőrsszoba volt Mindjárt láttam, mert mind egyforma egyenruhában voltak, s dúralumínium bunkót viseltek. A falon meg arcképek lógtak, s alattuk valami fura írás. Én nem tudom megkülönböztetni egyiket a másiktól Nekem mind egyforma. De az arcokból ítélve valahogy nem hiszem, hogy szentképek lettek volna – Nem viselkedtek ellenségesen? – Nem adtam rá alkalmat nekik – mondta a katona megvetően. – Csak járkáltam fel-alá, megnéztem mindent, ami érdekelt, s ettől teljesen megzavarodtak. – Az én házam aranyat ér – jelentette Pascoe. – Ráleltem a telefonközpontra Leigh megpördült, s úgy bámult rá. – Szóval mégis ultrahanggal érintkeznek? – Nem. Tévét használnak, 10x10 centis képernyőjűt Ha nem láttam le húsz vonagló c, ipába, hát egybe sem. Sőt volt, hogy a beszélő elvonta a

képernyőről a torokcsápjait, s afféle lassított süketnéma szónoklatot tartott. Erős a gyanúm, hogy ez az ujjtáncoltatás goromba szitkokat jelez. A vezető idegesen közbeszólt: – Ha soká maradunk, az utca mindkét végét elállják. – Akkor gyerünk innét, amíg lehet. – Vissza a hajóhoz? – Még nem. Tegyünk egy körutat, hátha találunk valami gyárat is A járőrkocsi elindult, óvatosan kerülgette a közeledő gyalogosokat, s a zsúfolt teret nagy ívben elkerülve végigzörgött egy másik mellékutcán. Pascoe kényelmesen hátradűlt, s összefonta a kezét a hasán. Kíváncsian kérdezte: – Tűzoltóállomást egyikük sem talált? Senki. – Pedig egy vak lóért nem adtam volna – mondta. – Mikor a szivattyúskocsi meg a létráskocsi kirobog egy tűzhöz, mérföldnyi messzire. Mert az égés itt sem lehet lassúbb, mint a mi világunkban. Csoda, ha a város tizenkétszer le nem égett – Lehet, hogy leégett – mondta Harding. – Talán

hozzászoktak Az ember előbb-utóbb mindenhez hozzászokik. – Előbb-utóbb – mondta Pascoe. – Itt az előbb is meg az utóbb is belevész az idő ködébe Mert az idő mindent csinál, csak futni nem fut. – Rásandított Leigh-re – S ezredes úr mit látott? – Egy közkönyvtárat. – Dugig látnivalókkal. Sokat sikerült kiásnia? – Csak egy lényegeset – vallotta be vonakodva Leigh. – Hogy képírást használnak, s legalább háromezer ideogrammot alkalmaznak. – Nagy segítség – mondta Pascoe, s könyörgő pillantást vetett az égre. – Bárki nyelvész vagy képzett kapcsolatpszichológus meg tudja fejteni. Állítsa rá ezredes úr Hoffnagelt Ő a legfiatalabb mindannyiunk közt, s röpke kétezer év alatt végez vele. Jelzett a rádió, pislákolni kezdett a vörös lámpa, s a rádiós vételre kapcsolta. Shallom szólt a hangszóróból. – Ezredes úr, egy tekintélyes küllemű példány érkezett, valami olyasmin, amit versenyautónak

néznék. Lehet, hogy ő az a nagyfejű, akit tárgyalni küldtek Ez persze csak föltevés, de mindenesetre igyekszünk megbizonyosodni róla. Gondoltam, jó, ha tudja – És mire mentek vele? – Éppúgy semmire, mint a többiekkel. Lehet, hogy ő a legokosabb fiú a halpiacon, de Nolan úgy véli, akkor is egy hónapba telik, amíg megérti, hogy kétszer kettő négy. – Csak próbálkozzanak. Hamarosan otthon leszünk – A rádiót kikapcsolták, s Leigh megjegyezte: – Kutya legyek, ha ez nem az az országúti bandita, akivel idefelé jövet találkoztunk. – Megbökte a vezetőt, s bal felé mutatott – Ez gyárnak látszik Álljon meg, én majd benézek. Senki se gátolta, bement, pár perc múlva visszajött, s közölte: – Malom, lisztfeldolgozó és csomagoló. Makkot őröl, feltehetőleg a környező erdők termését Lent, az alagsorban van két gép, amin nem igazodom ki. Ilyet még sose láttam Azt hiszem, majd elküldöm Bentleyt, hogy nézze meg. Ö az

energia-szakértőnk – Egy kicsit nagy ahhoz, hogy malom legyen, nem? – kérdezte Harding. – Legalább húszféle formában dolgozzák fel a lisztet. Meg is kóstoltam – És milyen az íze? – Mint a csiriz. – Megint megbökte a vezetőt – Ott egy másik gyár – Odaszólt Hardingnak: – Jöjjön velem. Öt perc múlva visszajöttek. – Csizmát, cipőt és papucsot gyártanak. Mégpedig gyorsan – Gyorsan? – vonta fel hitetlenkedve a szemöldökét Pascoe. – Gyorsabban, mint ahogy követni tudnák. Az egész gépsor automatikus, s magától leáll, ha valami hiba van. Nem olyan fejlett, mint amilyet mi használunk a Földön, de nem is éppen elmaradott. – Leigh ült, rágta az ajkát, s elgondolkodva bámult ki az ablakon – Én visszamegyek a hajóra. Aztán maguk, ha kedvük van rá, folytathatják a felfedező utat Nem látszott rajtuk, hogy az ötletért különösebben lelkesednének. Leigh-t az íróasztalán dekódolt és legépelt rádiótávirat

várta. A Láng parancsnoka a Mennydörgő parancsnokának. Okádék bolygó légkörét elemeztük, belégzésre alkalmas Műszeres vizsgálat szerint. Szaglásra elviselhetetlen Okádék név jogos Ellenkező értelmű parancs híján utat Arlington kikötőbe folytatom, Mallory. Pascoe beleolvasott a táviratba Leigh válla fölött. – Ez a Boydell aztán ért hozzá, hogy a világmindenség legocsmányabb helyeit fedezze föl – szögezte le. – Miért nem fojtja már meg valaki? – Itt már négyszázhuszonegyet tartanak nyilván – emlékeztette Leigh-t, s a nagy csillagmappára mutatott. – S ezek kétharmada ocsmány – Sok gondot megtakaríthatnánk, ha a földerítők az ilyeneket nem is jelentenék, csak azokat, amelyeket érdemes birtokba venni. – A gond a fejlődés ára, ne felejtse el. – Leigh fölpattant az íróasztalától, s az ablakhoz sietett, mert odakint fölberregett valami. Fölvette a telefont – Hova megy a helikopter? – Garside-ot és

Waltersont viszi valahova – felelt a hang. – Garside bogarakra vadászik, Walterson meg sziklamintát keres. – Helyes. A filmet előhívták? – Elő, ezredes úr. A felvételek élesek és kivehetők Levetítsük? – Lehet. Mindjárt ott leszek Valakit állítson rá a járőrkocsi tekercsének előhívására is Legalább a felét elhasználtuk. – Parancsára, ezredes úr. Odarendelte a többi szakértőt is – volt belőlük vagy hatvan – a vetítőbe, s velük együtt végignézte Ogilvy felderítő útjának felvételeit. Mikor a vetítés véget ért, mogorva csöndben ült mindenki. Senkinek nem volt mondanivalója Mert mit is mondhattak volna – Jól benne vagyunk a pácban – zsörtölt Pascoe, miután visszatértek a parancsnoki kabinba. – Az emberfaj az utóbbi ezer év során teljesen elműszakiasodott Még a legközönségesebb űrmatróz is technikus. Kivált, ha a régi idők mércéjével mérjük – Úgy van – fordult mogorván a fal felé Leigh.

– Mi vagyunk az agy – folytatta Pascoe, mert abba nem hagyta volna Leigh kínzását. – És mert mi vagyunk az agy, nincs ínyünkre, hogy mi szolgáltassuk a nyers erőt is. Mert fölötte állunk annak, hogy fát vágjunk meg vizet húzzunk. – Semmi újat nem mond. De Pascoe nem zavartatta magát, csak folytatta: – Telepeseket küldtünk, ki tudja, hány bolygóra. De miféle telepeseket? Főnököket, munkafelügyelőket, tanácsadókat, akik a kevésbé fejlett lényeknek megmondják, hogy mit és hogy csináljanak. Leigh nem szólt. – Tegyük fel, hogy Walterson mindenféle olyasmit lel ezen a tetves bolygón, amire nekünk is szükségünk lenne – folytatta Pascoe makacsul. – De hogy jutunk hozzá, ha nem magunk kaparjuk ki? A Nyugilények nagy és feltehetőleg készséges munkaerőtartalékul szolgálnának, de mi hasznukat vesszük, ha a legegyszerűbb munka elvégzése is tíz, húsz vagy éppen ötven esztendejükbe telik? És ki lesz hajlandó itt

letelepedni, ki veszi magára annak a terhét, hogy itt minden munka időtlen időkig tart? – Ogilvy elrepült egy nagy gát és valami vízierőmű-féle fölött – jegyezte meg Leigh. – A földön a gát és az erőmű megépítése legfeljebb ha két évet vett volna igénybe. Hogy itt mennyit, azt legfeljebb találgatni lehet. Talán kétszáz évet Vagy négyszázat Vagy annál is többet. – Idegesen ütögette ujja hegyével az íróasztalt – Ez aggaszt, látja – Nem aggasztja. Tehetetlen S e kettő nem ugyanaz – Mondom, hogy aggaszt. Ez a bolygó olyan, mint egy égő gyújtózsinór, amit, bármilyen régen ég is, csak most vettek észre. És nem tudom, hova vezet, s mekkora lesz a robbanás a végén. – Tehetetlen – mondta a magáét Pascoe, s oda se figyelt, hogy Leigh mit mond, mert ő még nem gondolta végig. – Elgáncsoltak, s ez nincs ínyünkre Míg bele nem ütköztünk ebbe a mozdíthatatlanságba, mi voltunk az ellenállhatatlan mozgatóerő.

Időtlen idők óta A robbanás a gondolkodásmódunkban következik be. Valóságos robbanás, akkora, hogy az emberiség létét rendítse meg, ettől a létformától nem várható. Ahhoz ez lassú – Nem is az aggaszt. Hanem a puszta létezése – Tunyák mindig voltak, még a mi világunkban is. – Úgy van! – nyomta meg a szót Leigh. – És ettől áll égnek a hajam A hangszóró udvarias köhintéssel szakította félbe a szavukat, s közölte: „Itt Ogilvy, ezredes úr. Gránit, kvarc és egyéb kőzetmintákat gyűjtöttünk be Pillanatnyilag ötezer-száz méteren vagyok, s a távolból látom a hajót. De nem tetszik nekem ez az egész” – Mi baj? „A város kiürült. A szomszédos falvak is Zsúfolásig megtelt minden országút, s óriási tömegek tartanak a hajó felé. Még három óra, és a tömeg eleje odaér – Rövid csönd, majd: – Semmi nem vall ellenséges szándékra, sőt még csak szervezett kivonulásra sem. Amennyire meg tudom ítélni,

csak a kíváncsiság hajtja őket. De ha már ott tátják a szájukat a hajó körül, képtelen lesz mozdulni is, hacsak nem akar ezreket összeégetni közülük.” Leigh gondolkodott. A hajó egy mérföld hosszú Fölszálláskor a tolórakétái jobbra is, balra is félmérföldnyi csíkot leperzselnek. S mérföldnyi hosszú a tűzcsík is, amit maga után von Ahhoz, hogy az indulásakor senkinek baja ne essék, legalább két négyzetmérföld szabad terület kell. Ezerszáz ember tartózkodik a Mennydörgő fedélzetén. Hatszázra szükség van az indítási művelethez. A fennmaradó ötszáznak ki kell szállnia, hogy a két négyzetmérföldnyi felszállótér határát őrizze, és senkit ne engedjen a hajó közelébe. Ezeket utóbb kell helikopterrel átszállítani az új leszállóhelyre. Lehetséges ez? Lehetséges – csak átkozottul nehézkes – Mielőtt ideérnek – tájékoztatta Ogilvyt –, száz mérfölddel odébb költözünk. Az pár napra távol

tartja őket. – Parancsolja, hogy bevonuljak, uram? – Azt maga döntse el. – Az utasaim még szeretnék kiegészíteni a mintagyűjteményüket. Akkor inkább maradok S ha elveszteném a hajót szem elől, visszatalálok rádióirányítással. – Helyes. – Bekapcsolta a hajóhangszórót – Riadójelzés, és mindenki bevonul Létszámellenőrzés. Felszállásra fölkészülni – Szóig. szab 7 – jegyezte meg vigyorogva Pascoe – A Csillagközi Érintkezés Törvénykönyvének vonatkozó paragrafusa alapján mindennemű olyan cselekmény, amely nem ellenséges idegen létformának szükségtelen szenvedést okoz, bűntettnek minősül, és aszerint büntettetik. – Gúnyosan legyintett – Jön az alvajárók hadserege, s mi a fülünketfarkunkat behúzva menekülünk – Tud jobb megoldást? – kérdezte Leigh ingerülten. – Nem. Semmit Ez a feneség Fölbúgott a sziréna. Röviddel azután a Mennydörgő megrázkódott, s alig érezhetően, kitartóan rezegni

kezdett. A gyújtókamrákat és a Venturi-csöveket melegítették be Kicsapódott a parancsnoki kabin ajtaja, és Hoffnagel rontott be rajta. Szeme mint az őrülté, s a marka gyűrött képekkel tele. – Micsoda dolog ez! – kiáltotta, s ahogy izgatottan hadonászott a képekkel, még arról is megfeledkezett, hogy hozzátegye: „ezredes úr”. – Két teljes őrség idejét töltöttem odakint túlórában, lemondtam a szabad időmről, s az egyik már éppen kezdte felfogni az orbitjelet. És erre visszahív. – Füstölögve megállt – Költözünk. – Költözünk? – Olyan képet vágott, mintha soha ilyesmit nem hallott volna. – Hova? – Száz mérfölddel arrébb. Hoffnagel hitetlenkedve bámult, nagyot nyelt, kinyitotta, becsukta, majd megint kinyitotta a száját. – Hiszen ez azt jelenti, hogy kezdhetjük az egészet elölről, egy újabb bandával – Sajnos – hagyta rá Leigh. – Éppenséggel persze velünk jöhetnének azok is, akikkel most

próbálkoznak, csak hosszú ideig tartana, amíg megérteti velük, hogy mit akarunk tőlük. Nincs más hátra, újra kell kezdeni. – Azt nem! – ordított Hoffnagel eszét vesztve. – Akármit, csak azt nem! Föltűnt mögötte az ajtóban Romero, és megkérdezte: – Akármit, csak mit nem? – Nehezen szedte a levegőt, az ereje végén járt. Hoffnagel megpróbálta közölni vele a rossz hírt, de nem talált rá szót, s az erejéből csak néhány erőtlen kézmozdulatra futotta. – Íme, egy kapcsolatpszichológus, aki képtelen kapcsolatot létesíteni egy másik kapcsolatpszichológussal – jegyezte meg Pascoe, élénk tudományos érdeklődést tanúsítva. – Odébb viszik a hajót – nyögte ki Hoffnagel. Hangja kétségbeesetten csengett – Mi?! – Romero képe két árnyalattal vörösebb lett, mint a Nyugilényeké. Ami azt illeti, így sóbálvánnyá váltan s kidülledt szemmel hasonlított is rájuk. – Lelépni – reccsent rájuk Leigh. –

Lelépni, mielőtt még Nolan is bejön, és hárman lesznek Menjenek, és hűtsék le a fejüket. És ne felejtsék el, hogy nemcsak maguk vannak benne a pácban. – Hát nem, az biztos – hagyta rá keserűen Hoffnagel. – De egyedül mi vagyunk felelősek azért, hogy. – Mindenki felelős ezért vagy azért – vágott vissza Leigh. – S így vagy úgy mindenki sakkot kapott. No, nyomás innét, mielőtt még kijövök a sodromból, és hívom az őrséget Szemmel láthatólag lógó orral távoztak. Leigh leült az íróasztalához Az ajkát rágta, s beletemetkezett az irataiba. Eltelt vagy húsz perc Fölnézett a faliórára, fölvette a kagylót, s átszólt Bentleynek. – Miért nem indulunk? – Nem kaptam jelzést a vezérlőteremből, ezredes úr. Leigh a vezérlőtermet hívta. – Mire várunk? – Még mindig itt csellengenek a vonat utasai, ezredes úr. Vagy nem mondták meg nekik, hogy menjenek innét, vagy ha mondták is, még nem ért el az agyukig. Leigh

ritkán káromkodott, de most ugyancsak elkanyarította. Aztán Hardingot hívta – Hadnagy úr, szedjen össze két rajt, és szálljon ki. Terelje az idegeneket vissza a vonatba Szedjék fel őket egyenként, vigyék vissza a vonathoz, dugják be, csukják rájuk az ajtót, aztán térjenek vissza, amilyen gyorsan csak tudnak. Megint az irataiba merült, Pascoe meg beült a sarokba, körmét rágta, s olykorolykor magában elvigyorodott. Úgy félóra múlva Leigh megint érdeklődött: – Mi van? – Még nem kaptam felszállási parancsot, ezredes úr – jelentette Bentley fásultan. Újra a vezérlőterem. – Kereken megmondtam, hogy indulás azonnal. Mért nem hajtotta végre? – Egy idegen még mindig a veszélyzónában tartózkodik – mondta Harding. – Nem megmondtam, hogy pakolják be az idegeneket a vonatba? – Megtörtént, ezredes úr. Negyedórája mind a helyén ül – Badarság I Egy még most is itt cselleng, s visszatartja a hajót. – Az nem a vonattal

jött, ezredes úr – közölte türelmesen Harding. – Hanem autón És arra vonatkozólag nem rendelkezett. Leigh megkapaszkodott az íróasztala szegélyébe, és úgy ordított, hogy belevörösödött: – Kergessék el! Dugják be a masinájába, és mutassák meg neki az utat! De rögtön! – Aztán hátradűlt a karosszékében, s magában motyogott valamit. – Hogy le akar mondani és farmot vásárolni? Ezt hogy gondolja? – kérdezte Pascoe. Az új leszállóhely mérföldekre az egyetlen kopasz hegygerinc volt. Elszenesedett fatönkök tanúskodtak az egykori erdőtűzről, amely a gerincről kiindulva harapódzott el kétoldalt, amíg valami – feltehetőleg egy nagy esőzés – véget nem vetett neki. Minden irányban sűrű erdővel fedett hegyek húzódtak. Vasúti sín nem volt a közelben, de a völgyben országút kanyargott, s azon túl egy folyó. Négy mérföld távolságban két falu volt látható, s tőlük tizenegy mérföldnyire északra közepes

nagyságú város terült el. A helyi körülmények ismerete meggyorsította a kutatást. Earnshaw, a váltópilóta Walterson mellé még négy másik szakértőt belezsúfolt a helikopterbe, úgy szállt föl velük. A járőrkocsi is szakértőkkel megrakva (Pascoe is köztük volt) gördült ki felderítő útra. Három botanikus és egy-egy erdész szakember a szomszédos erdőbe vette be magát Harding tucatnyi emberének kíséretében, akik a zsákmányt cipelték. Hoffnagel, Romero és Nolan toronyiránt átvágott a szomszéd faluba, ott kiteregette a képeit a Főtéren, és valaki olyan helybéli zseniért imádkozott, aki egy hétnél rövidebb idő alatt felfogja az alapgesztusok jelentését. A hajó mérnökei meg nekiláttak, hogy megvizsgálják azokat a vezetékeket, amelyeket a déli és a nyugati hegyek közt feszítettek ki fémszerkezetű állványokon. Egy halszakértő, akit már a neve – Fish – is születéstől erre a pályára irányított, órákig

ült a folyóparton, lógatta a horgát a vízbe, anélkül hogy tudta volna, milyen csalit használjon, mit fog ki, vagy hogy egyáltalán fog-e valamit élete végéig. Leigh e tobzódó, kurta adathalmozás idején ott maradt a hajó közelében. Sötét előérzete volt, félt, hogy rosszul alakulnak a dolgok. Neki lett igaza Harminc óra leforgásán belül Earnshaw kétszer adta át a kormányt Ogilvynak, s maga már harmadszor szállt fel, mikor háromezerről, a Mennydörgő fölül azt jelentette: – Ezredes úr, még kimondani is utálom, de megint jönnek. Úgy látszik, most hamarabb kapcsoltak. Lehet, hogy tévén futott szét a hírünk – Mennyi időnk van? – A falusiak úgy két óra alatt odaérnek. A városi tömegnek öt-hat is kell rá Látom, a járőrkocsi meghátrált előlük. – Akkor az lesz a legjobb, ha hazaszállítja az utasait, aztán elmegy a három kapcsolatpszichológusért – mondta Leigh. – Aztán szedjen fel mindenki mást, aki kint jár –

Igenis, uram. A sziréna rosszat ígérőén bőgött bele a völgyekbe. Odaát a faluban Hoffnagel egyszer csak abbahagyta a lassított hadonászást, s szenvedélyes panaszáradatban tört ki, amin a Nyugilények két nap múlva módfelett meglepődtek. Benn az erdőben az erdész lepottyant a fáról egy űrmatróz nyakába, ami a matrózt szintén panaszos szavakra ingerelte. A sziréna úgy hatott, mint a pocsolyába dobott kő: hullámgyűrűt keltett. Valaki megnyomott egy gombot, és ettől sértő jelzők futottak szét körkörösen, ameddig a szem ellát. Megint továbbmentek; ez alkalommal az éjszaka és nappal határvonalától nem messze ereszkedtek le. Itt legalább más szögből sütötte őket a nap, mely makacsul a mennybolt közepe táján csüngött, s egy-egy földi nap ideje alatt mindössze egy fokkal változtatta a helyét. A harmadik őrség dögfáradtan lefeküdt, s e szürkületfélében csak annál jobban aludt. Az adatvadászok meg azzal az érzéssel

keltek útra, hogy e bolygón, ahol mindenki annyira ráér, kevés az idejük. Ogilvy átrepült a határvonalon, elsőként egy gyors pillantást vetett az éjszakai féltekére, s észlelte, hogy mindenre mély álom borul, sehol nem moccan semmi, egy lélek, egy jármű nem sok, annyi sem. Egy teljes földi napig ez volt a helyzet: a nap végére valamennyi helyi lakos fölkerekedett cirkuszt látni. A sziréna megint a földi szókincs gyarapodását eredményezte A Mennydörgő fölszállt, s a határvonaltól százmérföldnyire, az éjszakai féltekén ereszkedett le. Leigh taktikája okos számításon alapult. A nappali félteke fölbolydult lakóinak tizenkét napjukba telne, amíg elérnék őket. Már persze ha egy álmatlanságban szenvedő Nyugilény fölfedezi a hajó helyét, és hírül adja nekik. Erre nagyon is megvolt a lehetőség, hisz a Mennydörgő fényesen világító ablaksora belevillogott az éjszakába, és megvilágította az eget. De hamarosan

megtudták, hogy a fölfedeztetés veszélyétől nem kell tartaniuk. Nolan lépett be Leigh kabinjába, s úgy tartotta az ujjait, mintha lassan, nagyon lassan szeretne megfojtani valakit, valahogy úgy, ahogy egy Nyugilény tenné. S e benyomást még csak megerősítette az arca: nem volt a hajón, aki jobban hasonlított volna a gyilkosról a köztudatban élő képhez. – Ön bizonyára méltányolja, ezredes úr – kezdte fojtott hangon, szemmel láthatólag nehezen uralkodva az idegein –, hogy mi nehézségbe kerül értelmet verni vagy értelmet kicsiholni olyan lényekből, akikben egy gondolat nem a másodperc törtrésze, hanem órák alatt születik. – Kemény munka, nem mondom – értett egyet vele Leigh. Alaposan szemügyre vette – Mi nyomja a bögyét? – Az nyomja a bögyömet – emelte föl Nolan a hangját hogy az előző alanyainknak legalább egyvalamit a javukra lehetett írni. – Összekulcsolta az ujjait – Hogy ébren voltak – Azért kellett

idejönnünk – mutatott rá Leigh. – Amíg alusznak, mint a bunda, legalább nem okoznak bajt. – Akkor meg – tört ki Nolan – hogy vegyük fel velük a kapcsolatot? Nem mondaná meg? – Nem. Fölhagytam vele Ha továbbra is próbálkozni akarnak, ám tessék, a maguk dolga De semmire sem kötelesek. – Átvágott a szobán, s szelídebben folytatta: – Hosszú táviratot küldtem a Földre, és pontosan beszámoltam róla, hogy mivel kerültünk szembe. Mondják meg ők, hogy mit csináljunk. Pár nap, és itt lesz a válasz Addig megülünk nyugton, amit tudunk, összeszedünk, amit nem, azt itt hagyjuk. Nolan komoran közölte: – Hoffal elmentünk a szomszéd falucskába. Nemcsak hogy aludtak, de nem is lehetett fölkelteni őket. Azt lehetett csinálni velük, amit akartunk, akár egy-egy játékbabával, s még csak meg se zavartuk az álmukat. Eljött az orvos is, és megnézte őket, miután beszámoltunk neki erről a tömegeszméletlenségről. – És mit

mondott? – Azon a véleményen van, hogy a Nyugilényeket a napfény kelti életre. Ha a nap lenyugszik, lenyugszanak vele együtt ők is. – Eltöprengett, majd reménykedve hozzáfűzte: – De ha el tudná vezettetni odáig a villanyvezetéket, s fel tudnánk állítani néhány kvarclámpát, akkor lehet, hogy felébreszthetnénk néhányat, és munkához láthatnánk. – Nem érdemes – mondta Leigh. – Miért? – Mert nagy a valószínűsége, hogy hazarendelnek, mielőtt eredményt érnénk el. – Ide hallgasson, ezredes úr – könyörgött Nolan. – Itt annyi az eredménye mindenkinek, hogy ki se látszik belőle. Mérés, elemzés, mintavétel satöbbi Begyűjtöttek tücsköt-bogarat, gyümölcsöt, növényt, fát és faháncsot, sziklát, földet, kavicsot, fényképet, épp csak hogy zsugorított fejeket nem. És erre azt kívánja, hogy épp a kapcsolatfelvevők ismerjék be a vereségüket, csak mert nem kapnak lehetőséget a munkára. – Helyes – vette

fel a kesztyűt Leigh. – Maguknál többet senki nem tud róluk Akkor azt mondja meg: mennyi idő kell? Megkapják. Nolan megzavarodott. Toporgott, nézte a falat, az ujját – Öt év? – kérdezte Leigh. Semmi válasz. – Tíz? Semmi válasz. – Húsz? Nolan felhördült: – Nyert – mondta és kiment. Látszott, hogy ölni szeretne Nyertem – gondolta Leigh. De nyertem ám A Nyugilények nyertek Mert szörnyű fegyver van a kezükben, az az egyszerű és megmásíthatatlan tény, hogy az emberi élet rövid. Négy napra rá a Kilences szektor táviratot továbbított a Földről. 37.14 Terra A Földvédelmi Parancsnokság a Mennydörgő űrcsatahajó parancsnokának Térjen vissza a D9 útvonalon, keresse fel a Négyes szektor parancsnokságát. Ha alkalmas személyt talál, hagyjon a bolygón nagykövetet. Kinevezés örökletes Rathbone, Földvédelmi Parancsnokság, Hadműveleti Osztály. Terra Leigh értekezletet hívott össze a hajó tanácstermébe. Sok időt

eltöltőitek azzal, hogy összeegyeztettek Walterson radioaktivitásra vonatkozó észleleteitől a Fish megfigyeléseiig, amelyek a lassított keszegekről számoltak be, valamennyi összegyűjtött adatot. Végül három, teljesen világos következtetést vontak le. Az Eterna a Földhöz viszonyítva nagyon öreg bolygó. Népe, az emberiséggel összevetve, ugyanolyan öreg, az átlagos Nyugilény valószínű élettartama nyolcszáz-ezerkétszáz évre tehető. A Nyugilények, krónikus lassúságuk ellenére, értelmes, fejlődő fajta, s jelenleg a fejlettségnek azon a fokán állnak, amelyet az emberiség egy évszázaddal azelőtt ért el, hogy először jutott ki a világűrbe. Jelentős vitát váltott ki az a kérdés, hogy képesek lesznek-e valaha a Nyugilények rakétarepülésre, akár csak automatikus, gyors működésű vezérlőberendezések segítségével is. A többség nem tartotta valószínűnek, de abban mindenki egyetértett, hogy ha sor kerül is rá,

azt senki ember nem éri meg. Aztán Leigh bejelentette: – Ha valakinek kedve van rá, itt maradhat a Föld nagyköveteként. – Körülnézett, kereste az érdeklődés jeleit. – Nincs sok értelme bárkit is itt hagyni – vetette ellene valaki. – Mint minden idegen létforma, a Nyugilény is más fejlődési vonalat követett, mint mi – magyarázta Leigh. – Megelőztük őket, ezer meg ezer dolgot tudunk, amit ők nem, s ezek közül sokat sosem fognak megtanulni. De a különbségből következik, hogy birtokában vannak egykét olyan titoknak, amit mi nem ismerünk Teszem azt, olyan motorjaik és elemeik vannak, amelyekről szeretnénk többet tudni. S talán másuk is, amit így hirtelenében nem fedeztünk fel S arról még nem is szóltunk, amit talán az elmélet terén elértek. Ha van, amit megtanultunk a kozmoszt járva, hát az, hogy nem szabad egyetlen idegen kultúrát sem lenézni. Az a fajta, amely nem hajlandó tanulni, mert nagyra tartja magát, hamarosan

nagyon is kicsi lesz. – Tehát? – Tehát valakinek magára kéne vállalnia azt a hallatlan nehéz feladatot, hogy módszeresen kiszed belőlük mindent, ami akár egy lyukas garast megér. Ezért tartunk ott, ahol tartunk: igyekszünk megismerni a világmindenséget, megtudni róla mindent és alkalmazni, amit érdemes. – Ez másutt és máskor megy is – mondta az előbbi hang. – De az Eterna a világ lustáinak bolygója, ahol az óra egyet kettyen óránként. Egy embernek, ha itt ver tanyát, akkor se lenne ideje rá, ha száz életet élne. – Igaza van – hagyta rá Leigh. – Épp ezért e nagyköveti megbízatás öröklődnék Akárki vállalja, annak feleséget is kell kihozatnia, meg kell nősülnie, gyerekeket kell nemzenie és fölnevelnie, hogy a feladatot átadhassa nekik a halálos ágyán. Lehet, hogy hat nemzedék végzi el, lehet, hogy több. De másképp nem megy – Hagyta, hadd rágódjanak rajta, mielőtt feltette a kérdést. – Van vállalkozó?

Csönd. – Aki vállalkozik rá, az magára marad, eltekintve a hébe-hóba idelátogató űrhajóktól, de a kapcsolatot a Föld mindenképpen fönntartja vele, s mindig ott tudhatja maga mögött a Terra egész erejét és hatalmát. Tessék! Senki. Leigh megnézte az óráját. – Adok két óra gondolkodási időt. Aztán indulunk Az önkéntes vállalkozó megtalál a kabinomban. Zéró órakor a Mennydörgő úgy emelkedett fel, hogy az Eternán nem maradt földi követ. Valamikor biztos kerül majd egy remete, aki hajlandó egyszer s mindenkorra tanyát verni itt. A Terra lakói közt mindig akad különc és mártír. Csak most még nem derült ki, hogy ki. S az Eterna ráér. Az a fakó rózsaszín bolygó, ahol a Negyedik szektor parancsnoksága található, már jókora korongot mutatott, mikor Pascoe rászánta magát, hogy szóvá tegye Leigh gondterhelt kedélyét. – Már két hete eljöttünk onnét, s még mindig rosszkedvű. Az ember azt hinné, sajnálta

otthagyni. Mi bántja? – Mondtam. Tele vagyok aggodalommal – Ez nem logikus – jelentette ki Pascoe. – Nyilvánvaló, hogy a világegyetem leglassúbb lényeivel nem kezdhettünk semmit. Hát aztán? Elejtjük őket megfeledkezünk róluk és kész – Elejteni éppen elejthetjük, ahogy mondja. De elfelejtenünk nem szabad Mert a létük olyasmire figyelmeztet, amit nagyon nem szeretek. – Egy kicsit világosabban, ha lehet – figyelmeztette Pascoe. – Helyes. A Föld tucatnyi nagy háborút vívott a múltban Volt, amelyiket a mohóság robbantott ki, volt, amelyiket a nagyravágyás, félelem, irigység, a tekintélyféltés vagy a közönséges ostobaság. De olyan is akad, amelyiknek az önzetlenség volt az indítóoka – Hogy? – Igen, olyan is volt – folytatta Leigh. – Mert sajnos a pokolba vezető út néha jó szándékkal van kikövezve. Nagy, gyorsan fejlődő népek erőnek erejével próbálták magukkal vonszolni a kisebbet és lassabban mozgót,

erőszakkal igyekeztek rákényszeríteni a maguk fölényes fejlődési ütemét. És a kisebbek néha nem egyeztek bele, s felvették a harcot, hogy megvédjék a jogukat saját, lassúbb tempójukra. Érti, hogy mire gondolok? – Hogy mit mond, azt értem, de hogy hova akar kilyukadni, azt nem – mondta Pascoe. – A Nyugilények egy sánta kutyát nem tudnának agyonverni. S amellett senki nem ösztökéli őket – Nem is rájuk gondoltam. – Akkor kire? – A Földnek van egy problémája, amit sohasem ismertek föl. Ha fölismerték volna, sosem okozott volna háborúkat. – És mi légyen az? – A haladás üteme – mondta Leigh. – Korábban senkinek nem ötlött eszébe A lassú és a gyors közt olyan kicsi volt a különbség, hogy elkerülte a figyelmüket. – Az ablakon át kimutatott az égen porként sziporkázó csillagokra. – Most viszont tudjuk, milyen irdatlan nagy lehet. Megtanultuk, hogy a kozmosz számtalan és örök életű kérdése közt az idő, a

fejlődési ütem kérdése félelmetes arányokat ölthet. Pascoe elgondolkodott. – Igaza van. Nem vonhatom kétségbe, hisz ez már nyilvánvaló Előbb vagy utóbb újra találkozunk vele. Biztos, hogy másutt is előfordul – Látja, ezért fáj az én fejem – mondta Leigh. – Ha kedve van aggódni, csak aggódjon – biztatta Pascoe. – Én nem fogok Semmi közöm hozzá. Hát nem mindegy nekem, ha valamelyik félnótás földerítő egy másik, a Nyugilényeknél is lassúbb fajtára bukkan? Az én ifjú életemben semmit sem számítanak. – És biztos az, hogy lassúbbra akadnak? – kérdezte Leigh. Pascoe-nak elkerekedett a szeme. – Mire gondol? – Itt az idő és a fejlődési ütem kérdése, aminek a létezését maga is elismerte. Most fordítsa meg a dolgot, és nézze úgy. Mi lesz, ha történetesen olyan fajtára bukkanunk, amely hússzor gyorsabb, mint a mienk. Olyan létformára, amely olyasféle szemmel néz ránk, mint mi a Nyugilényekre? Percekig

tartott, amíg Pascoe a kérdést megemésztette, akkor kiverte a veríték, megtörölte a homlokát, s maga is kételkedve kijelentette: – Lehetetlen! – Lehetetlen? S miért? – Mert már rég találkoznunk kellett volna vele. Ők fedeztek volna fel minket – Akkor is, ha százszor ilyen messziről kell jönniük? Vagy ha tized olyan régi fajta, mint a mienk, és máris majdnem olyan fejlett? – Ide figyeljen – mondta Pascoe, és ugyanolyan gondterheltté vált a képe, mint a másiké volt hetek óta. – Épp elég gondunk van úgyis, minek kitalálni még egyet? Mégis mikor a hajó leszállt, még mindig ezt a kérdést hányta-vetette, végiggondolta minden vonatkozásában, s egyre kevésbé tetszett neki. A Négyes szektor tisztje belépett a kabinba, s egy nyaláb iratot hozott. – Vaughan hadnagy, szolgálatjára, ezredes úr – mondta. – Remélem, kellemes és hasznos volt az útjuk. – Lehetett volna rosszabb is – felelt Leigh. Vaughanból csak úgy

sugárzott a jóindulat. – Távirat jött Markhamtől, a Terráról. A parancs, hogy ellenőrizzék a felszerelést, töltsék fel a hajót üzemanyaggal, aztán menjenek, és vessenek egy pillantást a Szemétvödörre. – Mire?! – szólt közbe Pascoe. – A Szemétvödörre. – Isten óvjon. Szemétvödör! – Lezökkent, s a falra meredt – Szemétvödör! – mondta ki újra, az ujját tördelve. Ki tudja, miért, teljesen révületbe ejtette a Szemétvödör név Majd mélységes gyanakvással megkérdezte: – Ki tett jelentést róla? – Nem is tudom. De megnézhetem – Vaughan előzékenyen belelapozott az iratokba – Megvan. Egy Archibald Boydell nevű földerítő – Tudtam – nyögött fel Pascoe. – Lemondok Most rögtön lemondok – Az elmúlt nyolc évben legalább hússzor megtette – emlékeztette Leigh. – De most komolyan gondolom. – Ezt is mondta már – sóhajtott Leigh. Pascoe lemondóan legyintett. – Próbáljon megnyugodni és józanul

fontolóra venni a dolgot – mondta. – Hol az az épeszű űrkülönítmény, amely hajlandó a lábát kitenni egy olyan trágyadombra, amely a Szemétvödör nevet viseli? – Itt. Mi vagyunk az – mondta Leigh Várt, amíg helyreáll a rendes vérnyomása, majd befejezte. – Talán nem? A székébe rogyott Pascoe öt percig bámulta, míg annyira erőre kapott, hogy meg tudjon szólalni: – Talán. Lehet Uramisten, megeshet, hogy elment az eszem? – Egy Akicsit tétován Vaughanhoz fordult. – Mondja csak még egyszer a nevet, hátha rosszul hallottam – Szemétvödör – mondta kenetteljesen és bocsánatkérő hangon Vaughan. – A kódszáma 0 (0-9) E.5, ami annyit jelent, hogy értelmes, de elmaradott létforma lakja – S valami megjegyzést nem tett az ott uralkodó viszonyokra? – Egyetlen szót – mondta Vaughan, s megint belelapozott az iratokba. – Azt, hogy: „Pfuj!” Pascoe megborzongott. Göncz Árpád fordítása James Blish MŰALKOTÁS Egyszerre

eszébe jutott a haldoklása. De valahogy csak közvetve emlékezett rá – mintha egy emlékre emlékeznék, s nem megtörtént eseményre; mintha ő maga tulajdonképpen ott se lett volna, amikor meghalt. IDe az emlék teljesen az övé volt, s nem valami távoli, testetlen megfigyelőé, mondjuk a lelkéé. Teljesen tudatában volt, hogy mellkasában a levegő szörtyögősen, egyenetlenül jár kibe. S ahogy rohamosan homályosult előtte a világ, tudatában volt az orvos arcának is, amint fölébe hajlik, közeledik, majd eltűnik, mert oldalt fordul, a mellkasára hajlik, s így kicsúszik a látóköréből. A világ mindjobban elsötétült, s akkor, csak akkor döbbent rá, hogy ezek az utolsó percei. Megpróbálta kötelességtudóan kimondani Pauline nevét, de emlékeiben nyomát sem lelte a hangnak – csak a hörgős lélegzetvételnek, szájüregében az egyre vastagabb lepedéknek, mely egy pillanatra minden más emlékét elfödte. Egy pillanatra, aztán már

véget is ért az emlék. A szoba megint világos volt, s a mennyezet, észlelte csodálkozva, halványzöldre változott. Az orvos arca megint fölemelkedett, és letekintett rá. Ez azonban más orvos volt. Sokkal fiatalabb, arca mint egy aszkétáé, s a szeme szinte túlvilági csillogású. Efelől semmi kétség Utolsó gondolatainak egyike a hála volt, hogy kezelőorvosa a halálos ágyánál nem tartozik azok közé, akik titokban gyűlölik őt a náci urakhoz fűződő egykori kapcsolataiért. Orvosa olyan képet vágott, amely mulatságosan illett egy svájci szakorvoshoz, akit egy nagy ember halálos ágyához hívtak: a fájdalom, hogy elveszíti kiváló betegét, elvegyült rajta a megelégedéssel, hogy – tekintve betege agg korát – haláláért őt senki sem hibáztathatja. Nyolcvanöt éves korban a tüdőgyulladás – penicillin ide, penicillin oda – komoly dolog. – Már kutya baja – mondta az új orvos, s megszabadította betege fejét attól az egész

sor ezüstrúdtól, amit egy hajhálóféle tartott a helyén. – Pihenjen egy kicsit, s próbáljon megnyugodni. Tudja a nevét? Óvatosan lélegzetet vett. Érezte, semmi baja a tüdejének, sőt kifejezetten jól volt – Még szép – jegyezte meg egy csöppet bosszúsan. – S maga tudja a magáét? A doktor elmosolyodott. – Látom, formában van. Barkun Kris vagyok, lélekszobrász Szóval hogy hívják? – Richard Straussnak. – Nagyon helyes – mondta Kris doktor, s elfordult. Strauss figyelmét azonban újabb furcsaság kötötte le. A Strauss nemcsak név, hanem olyan szó a németben, aminek több jelentése van – struccot is jelent, bukétát is; von Woizogen valaha kitűnően szórakozott, mikor a benne rejlő valamennyi szójátékot beledolgozta a Feuersnotba. És történetesen ez volt az első német szó, amit akár ő, akár Kris doktor kiejtett a halál e kétszeresen közvetett pillanata óta. De nem is olaszul, nem is franciául beszéltek Még leginkább

talán angolul, bár nem azon az angol nyelven, amit Strauss ismert; ennek ellenére semmi gondja nem volt vele, nemcsak hogy beszélte, de gondolkodni is tudott rajta. Nos – gondolta –, most majd elvezényelhetem a Danaé szerelmét. Nem minden zeneszerzőnek jut osztályrészül, hogy maga mutassa be posztumusz operáját. De akkor is, ezzel az egésszel valami bibi van – az egészben a legfurcsább az az érzése, s ez csak nem akar elmúlni, hogy mindössze pillanatokig volt halott. Persze az orvostudomány rengeteget fejlődött, de. – Lesz szíves talán megmagyarázni. – mondta s fölkönyökölt Az ágy is más volt, korántsem olyan kényelmes, mint amelyben elhalálozott. Ami meg a szobát illeti, az inkább emlékeztette egy villanyerőműre, mint betegszobára. Vajon a modern orvostudomány rákapott, hogy a hullákat egy Siemens-Schuckert üzem műhelyében támassza föl? – Egy pillanat – mondta dr. Kris Előbb visszatolt még valami gépezetet oda, ahol

– mint Strauss kissé ingerülten vélte – a helye volt, aztán odament a fekhelyhez. – Tehát Kénytelen lesz, dr. Strauss, sok mindent tudomásul venni, anélkül hogy érteni próbálná A mai világban sok minden nem magyarázható meg az ön fogalmaival. Erről, nagyon kérem, ne feledkezzék meg. – Helyes. Folytassa – Jelenleg – mondta Kris doktor az ön naptára szerint, 2161-et írunk, s így kétszáz-tizenkét éve, hogy ön meghalt. Azzal természetesen tisztában van, hogy holttestéből eddigre már semmi más nem maradt, csak a csontjai. Jelenlegi testét önként bocsátotta valaki a rendelkezésére. Mielőtt tükörbe néz, hogy lássa, milyen, gondoljon arra, hogy külseje milyen előnyösen tér el korábbi küllemétől. Kifogástalan egészségben van, másoknak nem kellemetlen ránézniük önre, s élettani kora hozzávetőleg ötven év. Csoda? Csoda ebben az új korban nem létezik. Egyszerűen a tudomány műve De miféle tudományé? Ez Nietzsche

örök visszatérésének és a felsőbbrendű ember halhatatlanságának együttes megnyilvánulása. – És mindez hol történik velem? – kérdezte a zeneszerző. – Az Egyesült Államokban, a Manhattan állambeli Port Yorkban. Az ország, mint látni fogja, sok szempontból kevésbé változott, mint képzelné. Persze egyik-másik változás az ön szemében majd gyökeresnek tűnik, de aligha tudnám megjósolni, melyik lesz az. Némi rugalmasságra mindenesetre szüksége lesz. – Értem – mondta Strauss, és felült. – Egy kérdés még, ha megengedi: egy zeneszerző ebben az évszázadban is képes megkeresni a kenyerét? – Természetesen – nyugtatta meg mosolyogva dr. Kris – Reméljük, ön is Ez volt az egyik oka, hogy épp. épp önt hoztuk vissza – Ebből arra következtetek – jegyezte meg némiképp szárazon Strauss hogy ma is igénylik a muzsikámat. Annak idején a kritikusok – Ha ez így nem is egészen áll – mondta dr. Kris –, tudtommal

egyik-másik művét ma is játsszák még, bár hogy őszinte legyek, az ön jelenlegi értékeléséről édeskeveset tudok. Érdeklődésem inkább. Valahol ajtó nyílt, s bejött egy másik férfi. Idősebb volt, és tekintélyesebb is, mint dr Kris, és volt benne valami tanáros; de ő is ugyanolyan furcsán szabott orvosi köpenyt viselt, mint Kris, s egy művészember izzó érdeklődésével tekintett le a betegre. – Sikerült, Kris? – kérdezte. – Gratulálok – Még nincs teljesen kész – mondta dr. Kris – Azt csak az utolsó próba dönti el Dr Strauss, ha elég erősnek érzi magát, lesz szíves válaszolni néhány kérdésünkre. Szeretnénk megbizonyosodni róla, hogy az emlékezete jól működik. – Kérem. Parancsoljanak – Feljegyzéseink szerint – mondta Kris – ön valamikor ismert valakit, akinek a monogramja RKL volt, abból az időből, mikor ön a bécsi Staatsoperben dirigált. – A kettős a-t erősen túlhangsúlyozta, mintha a német

holt nyelv lenne, amit igyekszik valami „klasszikus” kiejtéssel beszélni. – Hogy hívták, s ki volt ő? – Kurt List. A Richard keresztnevét nem használta Segédrendező A két orvos összenézett. – Miért ajánlotta fel, hogy új nyitányt ír Az árnyéktalan asszonyhoz, s a darabot Bécs városának ajándékozza? – Hogy ne fizessek szemételtakarítási adót a Mária Terézia villa után, amit a várostól kaptam. – Garmisch-partenkircheni háza hátsó udvarán egy sírkő állt. Mi volt a fölirata? Strauss összevonta a szemöldökét. Erre a kérdésre legszívesebben nem válaszolt volna Ha az ember éretlenül tréfálkozik önmagán, okosabb, ha a tréfát nem véseti kőbe, s a kőbe vésett szöveget nem állítja olyan helyre, ahol akaratlanul is mindig látja, valahányszor kimegy, hogy a Mercedesén bütyköljön valamit. – Így hangzott – mondta fáradtan – A Minnesinger Guntram emlékének, akit atyjának zenekara mészárolt le

kegyetlenül. – Mikor volt a Guntram bemutatója? – Várjunk csak. ha jól emlékszem, 1894-ben – Hol? – Weimarban. Ki énekelte a női főszerepet? – Pauline de Ahna. – S vele utóbb mi lett? – Feleségül vettem. Öt is? – kérdezte aggódva Strauss – Őt nem – mondta dr. Kris – Nagyon sajnálom, de ahhoz, hogy többé-kevésbé hétköznapi embereket rekonstruáljunk, hiányosak az adataink. A zeneszerző fölsóhajtott. Nem is tudta, valóban fáj-e a szíve Szerette Pauline-t, az biztos; másrészt viszont kellemes lenne úgy leélnie ezt az új életét, hogy ne legyen kénytelen levetni a cipőjét, valahányszor belép a házba, nehogy megkarcolja a tükörfényes parkettát. S talán az is kellemesebb, ha úgy érkezik el a délután két óra, hogy nem hallja fölcsattanni Pauline hangját: „Richard – vár a munka!” – Más kérdés? – mondta. Valami oknál fogva, amit Strauss nem értett, de hajlandó volt tudomásul venni, rögtön

elszakították dr. Kristől és dr Seirdstől, amint meggyőződtek róla, hogy a zeneszerző emlékezete megbízható, s egészsége kifogástalan. Vagyona, mint értésére adták, már rég nincs meg – szomorú, hogy az egykori Európa e fejedelmi vagyontömege ilyen sorsra jutott –, de elegendő pénzt bocsátottak a rendelkezésére, hogy berendezkedhessen, és újra tevékeny életet éljen. Azonfelül tanácsokkal is ellátták, s ezek felbecsülhetetlenül értékeseknek bizonyultak. Már az is hosszabb ideig tartott, mint várta, amíg a zeneművészetben bekövetkezett változásokhoz alkalmazkodott. A zene, ezt hamarosan gyanítani kezdte, haldokló művészetté vált, s nemsokára már nem lesz nagyobb tekintélye, mint annak idején, az ő évszázadában a virágrendezésnek volt. Tagadhatatlan, hogy a szakosodás, ami már az ő idején láthatóvá vált, 2161-re szinte teljessé lett. Az amerikai népi dallamokra most se fordított nagyobb figyelmet, mint

korábbi életében. Nyilvánvaló, hogy ezek futószalagon készülnek – az összes balladaszerző egy Sikergépnek nevezett bedobós automatát használt –, de ennek most már megvolt a komoly zenei megfelelője is. A kor klasszikusai például a dodekafónia hívei voltak – Strauss már a maga idejében száraz és lelketlen bandának tartotta őket, de korántsem annyira, mint most. Isteneiket – Berget, Schönberget és Webernt – a kor hangversenyközönsége nagy mestereknek ítélte, s ha egy csöppet talán homályosnak is, éppoly tiszteletreméltónak, mint a Három B-t. Volt azonban a konzervatívoknak egy szárnya, amely a dodekafóniát is továbbfejlesztette. Ezek úgynevezett „sztochasztikus zenét” szereztek, az egyes hangjegyeket véletlenszerű számtáblázatok alapján rakták egymás mellé. Bibliájuk, elméletük alapja egy Operacionális Esztétika című kötet volt, amely maga is egy információelmélet nevezetű tudományban gyökerezett, s

láthatólag egy szava nem vonatkozott a zeneszerzésnek arra a módszerére és gyakorlatára, amelyben Strauss járatos volt. A csoport célja, hogy „univerzális” zenét szerezzen – azaz olyat, amelynek az égadta világon semmi köze a zeneszerző egyéniségéhez, s teljes egészében a Nagyszámok univerzális érvényű Törvényének zenei kifejezése. A Nagyszámok Törvényének, úgy látszik, megvan a maga stílusa, eddig rendben is van; de Strauss úgy érezte, hogy e stílus olyan, mintha egy hülye gyereket rászabadítottak volna a zongorára, csak hogy ne legyen láb alatt. A zenei szerzemények nagyobb hányada azonban a félrevezető módon „tudományos zenének” elkeresztelt kategóriába tartozott. E kifejezés semmi mást nem tükrözött, csak a művek címét, amely többnyire az űrrepülésre, időutazásra és más hasonló romantikus és valószínűtlen témakörökre utalt. A zenében, mely a zenei közhelyek és a természeti neszek

kotyvaléka volt, nyomát sem lelte semmiféle tudománynak, de Strauss rémülten ismerte föl benne önmaga idő torzította és fölhígított képmását. A tudományos zene legnépszerűbb darabja egy „versenymű”-nek elkeresztelt kilenc-perces kompozíció volt, amely formáját tekintve semmiféle klasszikus versenyműre nem emlékeztetett; lévén afféle Rahmanyinov módra megírt – csak sokkal későbbi – rapszódia. Bizonyos H. Valerion Krafft szerezte, s a címe, jellemző módon, az Úr éneke; harsány tamtamzenével kezdődött ezután fokozódó hangerővel beléptek a vonósok, majd tiszteletteljes távolságban a hárfa is, a klarinét is elismételte ugyanazt a 6/4-es ütemű hangsort. A hangsor tetőpontján, forte possibile, összeverődtek a cintányérok, s az egész zenekar belevágott egy sírós, sem nem dúr, sem nem moll dallamba; az egész zenekar, kivéve a vadászkürtöket mert azok ugyanazt a dallamot fújták, csak visszafelé; ezt a szerző

nyilvánvalóan ellenpontnak szánta. A téma második frázisát kürtszóló zendítette meg tremolóban, a zenekar majdhogy el nem hallgatott, újabb égzengés kitörésére várva, és itt – ezt egy négyéves gyerek is megjósolhatta volna – belépett a második témával a zongora. A zenekar mögött harminc tagú női énekkar állt, készen, hogy elénekelje azt a szövegtelen kórust, amely az űr titokzatosságát volt hivatva érzékeltetni – de eddigre Straussnak már annyira elege volt, hogy fölállt és kiment. Minthogy akadt már egy-két hasonló élménye, tudta, hogy kint, a folyosón Sindi Nonissal találkozik, a menedzserével, akit dr. Kris mutatott be neki, s aki az újjászületett zeneszerző műveit értékesítette – már amennyi készült eddig. Sindi számított e kivonulásokra ügyfele részéről, így hát türelmesen várt, álldogált Gian Carlo Menotti mellszobra tövében, de egyre kevésbé volt ínyére, felváltva sárgult s

vörösödött el, mint egy neonvilágítású borbélytányér. – Ezt nem kellett volna – tört ki a Krafft-incidens után. – Az ember nem jöhet csak úgy ki egy Krafft-mű bemutatójáról. Ez az ember a Kortárs Zeneművészek Interplanetáris Társaságának elnöke. Hogy fogom én meggyőzni őket, hogy maga kortárs zeneszerző, ha újra meg újra így viselkedik? – Olyan mindegy – mondta Strauss. – Azt se tudják, ki vagyok – Nagyon téved, nagyon is jól ismerik, és minden lépését lesik. Maga az első nagy zeneszerző, akit lélekszobrász mintázott, és a KZIT boldog lenne, ha valamilyen címen elutasíthatná a tagságát. – Miért? – Ö – mondta Sindi –, van rá okuk bőven. A szobrászok sznobok, de sznobok ezek a KZITfiúk is Ezek is, azok is szeretnék bebizonyítani, hogy az ő művészetük minden művészet királya. Meg aztán ott a verseny; még mindig jobb elutasítani magát, mint beengedni a piacra Azt hiszem, mégiscsak helyesebb

lenne, ha visszamenne. Majd kitalálok valami mentséget – Nem – vágta rá kurtán Strauss. – Dolgoznom kell – Hisz épp arról van szó, Richard. Hogy érhetjük el a KZIT nélkül, hogy bemutassák egy operáját? Még ha theremin-szólókat írna, vagy olyasmit, amit olcsón. – Dolgoznom kell – mondta Strauss, és elment. És nekifogott egy olyan műnek, amely jobban lekötötte, mint élete utolsó harminc évében bármi terve. De alig érte a tolla a kottapapírost – bámulatosan nehéz volt papírt is, tollat is találnia –, máris rádöbbent, hogy hosszú zenészpályafutása során semmi olyan bölcsek kövére nem tett szert, amely elárulná neki, hogy milyen zenét kell írnia most. Ezrével tértek vissza az agyában a régi fogások, az biztos: a hirtelen-váratlan hangnemváltások a dallamvonal tetőpontján, az elnyújtott intervallumok, a teljes harmóniában játszó, megosztott vonósok halmozása, a sürgés, kavargás, mikor egy-egy frázist

villámgyorsan átvesz a zenekar egyik szólama a másiktól, a rézfúvósok villanó futamai, a klarinétok kuncogása, a színek drámai feszültséget hangsúlyozó ádáz keverése – s a többi is, mind. De most nem elégítette ki egyik sem. Szinte egész életében megelégedett velük, és rengeteg művet alkotott a segítségükkel, de most valami újjal kell előállnia. A fogások egyikemásika most éppenséggel undort keltett benne: hogyan hihette, s hogyan tarthatott ki e hite mellett évtizedekig, hogy a hegedűk valahonnét a sztratoszférából elő-sikoltó hangja elég érdekes ahhoz, hogy érdemes legyen megismételni nem is csak egy műben, de majdnem mindegyikben? De – gondolta elégedetten – még soha senki nem kezdte újra gazdagabban. A múlton kívül, ami mindenestül ott volt az emlékezetében, páratlan technikai fegyvertárral rendelkezett; ezt mindig is elismerték, még az ellenséges kritikusok is. Most, hogy bizonyos értelemben az első

operáját írja – az elsőt a másik tizenöt után –, minden lehetősége megvolt, hogy mesterművet alkosson. És azt is akart Persze akadt sok kis zavaró körülmény. Az egyik, hogy úgy kellett felkutatnia a régimódi kottapapírt, tollat és tintát, hogy legyen mivel írnia, s legyen mire. Mint kiderült, a modern zeneszerzők közül alig akadt néhány, aki írta a zenét. A többségük magnetofont használt, más szalagokból kivágott hang- és dallamtöredékeket illesztgetett össze, s az így kapott eredményt variálta egy hosszú sor gombot erre-arra csavargatva. A 3D szerzők tucatjainak azonban szinte mindegyike saját kezével írta a zenét, közvetlenül a hangszalagra, gyors kézzel vetett rá cikcakkos vonalakat, amelyek fotocellás audioáramkörbe táplálva olyan zajt keltettek, amely – felhangostul, mindenestül – úgy-amennyire hasonlított a hangversenyzenére. A megcsontosodott konzervatívok, akik még mindig papírra írták a hangjegyeket,

ezt hangjegyírógéppel végezték. A készüléket, ezt Strauss is kénytelen volt elismerni, végrevalahára tökéletesítették; klaviatúrái és regiszterei mint az orgonáé, de alig kétszer akkora, mint egy rendes írógép, s szép, olvasható kottaképet ad. De ő meg volt elégedve a maga pókhálószerű, jól olvasható kézírásával, s nem volt hajlandó géppel dolgozni, még ha az az egyetlen tollhegy, amihez valamiképpen hozzájutott, az írását el is durvította. Ez is olyasmi volt, ami a múltjához kötötte. Az is szerzett neki néhány rossz percet, mikor a KZIT-be fölvették, bár Sindi előzőleg lebontotta előtte a politikai úttorlaszokat. A Társaságnak az az embere, aki a felvételhez szükséges szakmai felkészültségét firtatta, olyan unottan tette fel a kérdéseit, mint egy állatorvos, aki a négyezredik beteg borjút vizsgálja. – Jelent már meg valami műve? – Igen, kilenc szimfonikus költeményem, körülbelül háromszáz dalom,

egy. – Nem a régi életében – mondta a vizsgáztató egy kicsit nyugtalanító módon. – Azóta, hogy a szobrászok megcsinálták. – Mióta a szobrászok. ó, értem Igen Egy vonósnégyesem, két dalciklusom, egy – Helyes. Alfie, írd: „dalok” Játszik valami hangszeren? – Zongorán. – Hm. – A vizsgáztató a körmeit tanulmányozta – Ó, persze A kottát ismeri? Vagy szalagírót használ? Szalagragasztót? Vagy Sikergépet? – Ismerem a kottát. – Tessék. – A vizsgáztató odaültette Strausst egy hangjegyállvány elé, amelynek megvilágított felületén egy végtelen szalag átlátszó papírcsík vándorolt. – Fütyülje el a dallamot, és nevezze meg a hangszert, amely e hangot adja. – Ezt a Musikstichelt nem tudom olvasni – mondta Strauss jegesen –, és írni se tudok ilyet. Szabvány hangjegyekkel dolgozom, kottapapíron. – Alfie, írd: „csak kottát tud olvasni”. – Egy szürke nyomású kottalapot fektetett a kottaállvány

üvegére. – Akkor fütyülje el ezt „Ez” egy népszerű dalnak bizonyult, a címe: Tatkötél, Szélvihar s Csekkcsaló”, és Sikergépen állította elő 2159-ben egy gitáron művészkedő politikus, aki ezt a tömeggyűlésein énekelte (bizonyos vonatkozásban – töprengett el Strauss – Amerika valóban nem változott olyan sokat). A dal olyan népszerű lett, hogy a címe után elfütyülte bárki, akár értett a kottaolvasáshoz, akár nem. Strauss is elfütyülte, s hogy jóhiszeműségét bizonyítsa, hozzátette: – B-mollban íródott. A vizsgáztató odament a zöld pianinóhoz, s leütött egy piszkos, fekete billentyűt. A hangszer iszonyúan le volt hangolva, a hang sokkal közelebb állt a normál a-hoz, mint a b-hez – de a vizsgáztató megjegyezte: – Szóval ez az. Alfie, írjad: „A félhangokat is fölismeri” Jól van, fiam, felvesszük Örömmel: nem sok ember akad, aki még ismerné a régimódi kottát. A legtöbben többre tartják

magukat, mint hogy megismerkedjenek vele. – Köszönöm – mondta Strauss. – Szerintem ha jó volt a régi mestereknek, jó nekünk is. Manapság már nincs is hozzájuk fogható. Kivéve persze dr Krafftot Azok nagy emberek voltak annak idején, például Shilkret, Steiner, Tiomkin és Pearl. meg Wilder és Jannsen Igazi lángeszek – Doch gewiss[1] – mondta Strauss udvariasan. De a munka haladt. Most már keresett is valamit a kis műveivel Az emberek láthatólag különleges érdeklődést tanúsítottak a lélekszobrászok laboratóriumából kikerült zeneszerző iránt; és Strauss szentül hitte, hogy az anyag amúgy is, a maga érdeméből is elkelt volna. De ami számított, az az opera. Csak gyarapodott, gyarapodott a tolla nyomán, friss volt és új, mint az élete, mély volt és érett, mint az emlékezete. Csak librettót találnia volt nehéz Lehet, hogy a 3D darabok forgatókönyvei közt lett volna, ami megfelel – bár ebben kételkedett –, de akárhogy

is, képtelen volt megkülönböztetni a jót és a rosszat abban a homályban, ami a jót is, rosszat is elborította az érthetetlenül technikai jellegű rendezői utasítások következtében. Végül, zeneszerzői pályafutása során most harmadik alkalommal, olyan darabra esett a választása, amelyet nem az anyanyelvén írtak, s most első alkalommal elhatározta, hogy meg is hagyja e nyelvet. A darab Christopher Fry Vénusz átvonul című műve volt, minden szempontból kifogástalan Strauss-opera librettó, mint egyre inkább ráeszmélt. Bár névleg komédia, s a cselekménye bonyolult bohózati cselekmény, mélyértelmű verses darab, s alakjai szinte sírtak azért, hogy zenével keltsék életre őket, s a mélyén valami őszies, érettalma-illatú és levélhullásos tragédia rejlett – pontosan az az ellentmondásos drámai keverékanyag, amivel Hofmannstahl látta el őt A rózsalovag, az Ariadné Naxoszban és az Arabella esetében. Bármekkora csalódás

Hofmannstahlnak, de e régen halott drámaíró majd olyan tehetségesnek látszott, mint ő; s a szövegben rejlő zenei lehetőségek mérhetetlenek. Itt volt például a tűz, amivel a második felvonás ért véget; micsoda ajándék a zeneszerző számára, valakinek a hangszerelés és az ellenpontozás oly nélkülözhetetlen eleme, mint a levegő meg a víz! Vagy a z a mozzanat, mikor Perpetua kilövi az almát a Herceg kezéből; itt egy futó utalást tehet Rossini örökértékű Teli Vilmosának zenei textusára, nem többet, mint egy ironikus lábjegyzetnyit! És a Herceg búcsúáriája, mely így kezdődik: Sajnáljam önmagamat? A múlandóság nevében Sajnálni fogom önmagamat. A ligetek, a lombok, A barna dombok, a ködbe bágyadva a völgyek, A tavon a bronzfény.[2] Ez a nagy tragikus komédiáshoz illő hang, Falstaff szelleme: a nevetés és a könnyek végső egysége, amit Reedbeck álmos kommentárjai központoznak, Reedbecké, akinek zengő horkolásával

(harsonák, nem kevesebb mint öt harsona, con sordini?) az opera szelíden véget ér. Hát lehet ennél jobb valami? És mégis a véletlenek egész sora kellett, hogy a darabra ráakadjon. Kezdetben arra gondolt, hogy közönséges bohózatot ír A néma asszony hangnemében, csak hogy belemelegedjen a zeneszerzésbe. Mikor eszébe jutott, hogy Zweig miként adaptálta annak idején a librettót Ben Jonson egy darabjából, Strauss nekilátott, hogy kiásson valami angol darabot Jonson korából, s hamarosan egy szörnyűség, a tízszótagú sorokból álló, rímes verspárokból összerótt Megóvott Velence akadt a kezébe, bizonyos Thomas Otway műve. A címkatalógusban Fry darabja következett Otway Velencéje után, s ő merő kíváncsiságból beletekintett; vajon mit kezd egy huszadik századbeli drámaíró egy ilyen tizennyolcadik századi címmel? Elég volt két oldalt elolvasnia Fry darabjából, már nem érdekelte e titok. A szerencse megint mellészegődött:

volt szövegkönyve. Sindi csodát művelt, mikor az előadást létrehozta. A premier dátumát már akkor kitűzték, mikor a művel még el sem készült, s ez Strausst jólesőn emlékeztette azokra a zsúfolt napokra, mikor Fürstner laponként kapdosta el az Elektra partitúrájának végét a munkaasztaláról, még a tinta sem száradt meg rajta, úgy vitte a kottametszőhöz, nehogy kifusson az időből. A helyzet azonban most bonyolultabb volt, hisz a partitúra egy részét írni kellett, más részét szalagra venni, megint más részét a hagyományos módon metszeni, hogy az előadás új technikai kívánalmainak eleget tegyenek; voltak pillanatok, mikor úgy látszott, Sindi beleőszül a feladatba. De a Vénusz átvonul, mint Strauss többi műve, szintén idejében került ki a szerző tolla alól. Az első zenei vázlat elkészítése pokoli munka volt, még pokolibb, mint az az újjászületés utáni zűrzavaros ébredés Barkun Kris laboratóriumában, azzal a

felhanggal, hogy bár maradt volna halott; de Strauss ráébredt, hogy most is olyan játszi könnyedséggel végzi el a hangszerelés munkáját a zenei vázlat alapján, mint régen, s így sem Sindi félig hallható aggodalma nem zavarta idebent, sem a város fölött láthatatlanul elhúzó szuperszonikus rakéták újabb meg újabb rémítő hangrobbanása odakint. Mikor kész lett, még két pihenőnapja maradt a próbák kezdetéig. S a próbákkal különben sem volt semmi dolga. Az előadás technikája annyira az elektronikus művészetekhez kötődött, hogy az ő tapasztalata – minden idők legnagyobb Kapellmeisteréé – reménytelenül kezdetlegesnek bizonyult. Nem bánta. A zene úgy, ahogy van, majd önmagáért beszél Addig meg jól fog esni elfeledkeznie róla, hogy hónapokig a színpaddal birkózott. Visszament hát a könyvtárba, lustán bele-belelapozott régi verseskötetekbe, félig öntudatlanul dalszövegeket keresett. Annyit már megtanult, hogy az

újabb költőkkel nem érdemes bajlódnia: nem hozzá szólnak, s ezt tudta is. De az ő korabeli amerikaiak talán olyan kiindulóponttal szolgálhatnak, amely hozzásegíti ennek a 2161-beli Amerikának a megértéséhez, s ha egy ilyen versből dal születik, annál jobb. A keresés pihentető volt, s átadta magát az örömének. Végül egy magnószalagra akadt, ami kedvére volt: egy recsegős, öreg hang, olyan hang, mely egyszerre árulkodott Idahóról és 1910-ről, Strauss régmúlt ifjúságának idejéről, olvasott fel verseket. A költőt Pound-nak hívták, a vers a szalagról így hangzott: .az emberiség nagyjainak lelke Néha áthat, Beléjük olvadunk, és nem vagyunk egyéb, Csak lelkünk tükörképe, így leszek én Dante egy időre, S Francois Villon, balladás és tolvaj. Vagy oly nagy szent, hogy nevem mellé Nevét leírnom szentséggyalázás. Mélyen magunkban áttetsző gömb, Olvadt aranyként izzik, ez az „Én”, S erre vetül a más alak: Krisztus,

János, Alighieri; S miként a tiszta tér sem az, Ha más alakja rárakódik, Önlétünk úgy szakad meg, Ám élnek ők, a Lélek Urai. Elmosolyodott. Ezt a leckét újra meg újra megírták, Platóntól mostanáig A versnek mégis megvolt a sajátos mondanivalója, afféle lélekvándorlás-elmélet volt, ráillett arra, amin ő átment, s ami azt illeti, amiben még benne van. S alkalmas volt rá, hogy egy kis himnuszt kerekítsen belőle, tulajdon újjászületésének és a költő beleérzésének tiszteletére. Egy sor ünnepélyes, visszafogott dallam kavargóit, nyert formát lelki füle hallatára, ezek közül bontakozik majd ki az éteri, szelíden ívelő szöveg. majd egy drámai passage, melyből Dante és Villon nagy neve úgy csendül ki, mint az Idő kihívása. Készített néhány följegyzést a noteszébe, s csak azután tette vissza a tekercset a polcra. Igen – gondolta –, ez jó előjelekkel indul. Így hát elérkezett a bemutató napja, ömlött a

közönség az előcsarnokba, a 3D kamerák látható állványzat nélkül úsztak a levegőben. Sindi meg az ujjain számolgatta, hogy mennyi illeti meg az ügyfele keresetéből, s e számítás matematikai alaptörvénye szemmel láthatólag az volt, hogy egy meg egy az tízzel egyenlő. A nézőtér a kakasülőig megtelt mindenféle néppel, mintha nem is operába, hanem cirkuszba jöttek volna. A nézőközönség fele, meglepő módon, gőgös és arisztokratikus lélekszobrászokból állt; ők estélyi ruhát viseltek, ami – szabását tekintve – orvosi köpenyük változata volt, csak fekete anyagból készült. A földszint elején ültek, egy tömbben, ahonnét a gigantikus és a színpadot hamarosan betöltő 3D alakok mindenképpen torz képet nyújtanak (a valódi énekesek lent, az alagsorban, egy kis színpadon játsszák a szerepüket), de Strauss úgy vélte, ezt számításba vették, s ezért nem is törődött vele. Mikor egyre-másra érkeztek a

lélekszobrászok, a nézőtéren izgatott suttogás támadt, de Strauss nem tudta, ez az izgalom mit jelenthet. Nem is próbálta fölmérni, elég volt megbirkóznia a saját premierlázával, amit, hiába teltek az évek, soha nem tudott lerázni. A nézőtér forrástalan szelíd fénye elhalványult, és Strauss fölment az emelvényre. Ott volt előtte a partitúra, de tudta, aligha lesz rá szüksége. Vele szemben meg, a zenészek »közül a kikerülhetetlen 3D kamerák ormányai kandikáltak ki, hogy képét a zenészekhez továbbítsák le, az alagsorba. A közönség már elcsöndesedett. Ez az ő pillanata volt Pálcája fölemelkedett, majd határozottan lecsapott, s a nyitány fölzendült a zenekari árokban. Egy darabig teljesen lefoglalta az a mindig is csiklandós feladat, hogy együtt tartsa a hatalmas zenekart, s érezze a kezeügyében szövődő zenei háló minden rezdülését. De ahogy úrrá lett a zenekaron, s visszanyerte biztonságát e feladat kevésbé

volt már parancsoló, és nagyobb figyelmet tudott fordítani arra is, hogy az egész hogy hangzik. Valami kifejezetten nem volt rendben. A zeneszerzőt érik néha meglepetések, megesik, hogy egy-egy hangszín más, mint várta; ez mindenkivel megesik, még egy teljes élet tapasztalata után is. Mint ahogy vannak olyan pillanatok, mikor valamelyik énekes, olyan áriába kezdve, amely nehezebb, mint gondolta, már-már rossz hangot fog (bár most egyikük sem hibázott; életében nem dolgozott jobb együttessel). De ez mind csak részletkérdés. Az összbenyomással volt valami baj Elpárolgott nemcsak a premierláza – az végül is nem éghetett egyazon hőfokon egész este –, hanem az érdeklődése is, amit a színpad és a zenekar iránt érzett. Egyre jobban elfáradt a pálcát tartó keze elnehezedett, s mire a második felvonás szenvedélyesen áramló, csillogó hangzuhataga elérte a csúcspontját, már annyira unta magát, hogy legszívesebben visszament volna az

íróasztalához, hogy azt a dalt folytassa. Aztán a felvonásnak vége lett, már csak az utolsó volt hátra. Alig hallotta a tapsot A húsz perc pihenő az öltözőjében éppen csak arra volt elég, hogy valamennyire erőre kapjon. És egyszerre, az utolsó felvonás közepén, megértette. Semmi új nem volt ebben a zenében, ízig-vérig a régi Strauss volt – csak erőtlenebb, hígabb kiadásban, mint valaha. A Krafft-féle zeneszerzők termékeihez képest persze remekmű De ő tudta. A nekiszánás, az eltökéltség, hogy elvessen minden régi klisét és modorosságot, az elhatározás hogy most valami újat mondjon – mind zátonyra futott a megszokás szikláján. Az új élet annyit jelentett számára, hogy azzal együtt feléledt stílusa valamennyi mélyen gyökerező reflexe is. Csak a tollat kellett kézbe vennie, s játszi könnyedséggel uralkodott el rajta a megszokás – éppúgy nem tudott úrrá lenni rajta, mint a keze rebbenésén, ha láng éri.

Könnybe borult a szeme: teste fiatal, de ő maga öreg, öregember. Még harmincöt évet? Ebből? Soha. Ezt már egyszer elmondta, évszázadokkal ezelőtt S most újabb fél évszázadra ítéltetett, hogy megint elmondja ugyanazt, csak egyre erőtlenebb és erőtlenebb hangon, tudván tudva, hogy előbb-utóbb még ez a megvetett évszázad is felismeri, hogy ő már csak régen volt nagyságának kiégett üszke. Nem Soha Soha Tudatára ébredt annak rendje és módja szerint, hogy az opera véget ért. A hallgatóság üvöltött a gyönyörűségtől. Ismerte ezt a hangot Akkor is így üvöltött mikor a Béke napját bemutatták, de akkor az ő egykori énjét ünnepelték, s nem azt az embert, akivé – mint az épp a Béke napján volt lemérhető kegyetlen pontossággal – azóta vált. Ez az éljenzés most nem mondott semmit: a hozzá nem értők ujjongása, semmi más. Lassan megfordult. Meglepve s meglepett megkönnyebbüléssel látta, hogy az ünneplés nem neki

szól. Hanem dr. Barkun Krisnek Kris ott állt a lélekszobrászok tömbjének közepén, és hajlongva fogadta a közönség ünneplését. Az őt körülvevő lélekszobrászok a kezét szorongatták S ahogy végigment a széksorok közt, föl a színpadra, újabb kezek nyúltak feléje. S mikor fölállt a karmesteri emelvényre, s megszorította a zeneszerző erőtlen kezét, az ujjongás mámorossá vált. Kris fölemelte a kezét. Az ujjongás azon nyomban elnémult – Köszönöm – mondta érthetően. – Hölgyeim és uraim, mielőtt búcsút vennénk dr Strausstól, hadd mondjuk meg neki, micsoda gyönyörűség volt mesteri tudásának ezt az új példáját hallanunk. Meggyőződésem, hogy illendőbb búcsút nem is vehetnénk tőle Az ováció eltartott vagy öt percig, s eltartott volna még ötig, ha Kris félbe nem szakítja. – Dr. Strauss – kezdte –, egy pillanat, s rá fog döbbenni ünnepélyes közlendőm lényegére: önt Jerom Boschnak hívják,

századunk szülötte, és élete az öné. S hamarosan elmúlnak azok az emlékei, amelyek jóvoltából ön egy nagy zeneszerző maszkját, personáját felölthette. Így, remélem, megérti, miért szól az önt illető taps részben nekem is. Helyeslő zúgás. – A lélekszobrászat művészete, azaz mesterséges személyiségek alkotása esztétikai gyönyörűségszerzés céljából, talán soha többé nem jut ehhez fogható magaslatra. Mert azzal is tisztában kell lennie, hogy Jerom Boschként önnek semmi zenei tehetsége nem volt, sőt hosszú időbe telt, míg találtunk valakit, aki a legegyszerűbb dallamot sem képes elfütyülni. És erre a nagyon kevéssel kecsegtető anyagra sikerült rátelepítenünk egy nagy zeneszerzőnek nemcsak a személyiségét, hanem a zsenialitását is. Ez a zsenialitás teljesen az öné, azé a personáé, aki önmagát Richard Straussnak hiszi. Az érdem nem azé, aki a szobrászmunkára vállalkozott. Ez az ön diadala, s

tisztelettel köszöntjük érte Az ovációt most nem lehetett föltartóztatni. Strauss görbe mosollyal figyelte, mint hajlong dr Kris. Ez a lélekszobrászat a kor kegyetlenségének ugyancsak kifinomult munkája, bár ilyesmire mindig megvolt a hajlam. Valami efféle vette rá Rembrandtot és Leonardót, hogy hullákból műalkotást formáljon. Ez bosszúért kiált, ugyanilyen kifinomult bosszúért, a lex talionis alapján: szemet szemért, fogat fogért – bukást bukásért. Nem, nem kell megmondania dr. Krisnek, hogy az a „Strauss”, akit semmi másból, csak hagyományokból és régi magatartásformákból mintázott, éppúgy híján van minden zsenialitásnak, mint egy száraz lopótök. Hisz a szobrászból már az is gúnyt űz, hogy képtelen volt felismerni ennek az immár 3D szalagokon megörökített zenének az ürességét. Egy pillanatra mégiscsak föltámadt benne a dac. Én én vagyok – gondolta Richard Strauss vagyok, amíg meg nem halok, és sose

leszek Jerom Bosch, aki a legegyszerűbb dallamot sem tudja elfütyülni. Keze, amely még mindig a karmesteri pálcát szorongatta, hirtelen fölemelkedett, de hogy lecsapjon, vagy hogy elhárítsa a csapást, maga sem tudta. Aztán leeresztette megint, s végre, nagy sokára meghajolt – nem a hallgatóság, hanem dr. Kris előtt. S mikor Kris doktor odafordult hozzá, hogy kimondja a szót, amely visszaküldi őt ismét a feledésbe, nem sajnált semmit, csak azt, hogy most már nem írhat zenét ahhoz a vershez. Göncz Árpád fordítása Bill Brown A CSILLAGKACSÁK Ward Rafferty hosszú és érzékeny újdondász-orra nyomban ugratást gyanított, amint megpillantotta az öreg Alsop-portát. Nyoma sincs állingáló, kíváncsi farmereknek, s egy szál mentőautó, annyi sem, sehol. Rafferty beállította a Times kocsiját egy diófa alá, a bekötő úton, s maga is megállt egy pillanatra, hogy jól megjegyezzen minden részletet, azzal a pontossággal, amely a Times

fő riporterévé tette. Az öreg Alsopporta barna volt, viharvert, egyemeletes, az ablakok körül megsárgult stukatúrdísz, s a gyepet benőtte a gyom. Hátul Istálló, tyúkólak s deszkával, csődarabokkal megtámogatott kerítés. A bejárati kapu csak egy zsanéron forgott, ha az ember ki akarta nyitni, meg kellett emelnie. Rafferty bement, föl a lépcsőn, vigyázva, mert a lépcsődeszka is meglazult. Mr. Alsop kijött elébe a tornácra – Jó napot – mondta. Rafferty hátralökte fején a kalapot, mielőtt kimondta volna: – Rafferty vagyok, a Timestól. – Majd mindenki ismerte őt az írásairól, s szerette figyelni az arcokat, ha a nevét hallják. – Rafferty? – kérdezte Mr. Alsop, s Rafferty már tudta is, hogy a gazda nem olvassa a Timest. – Riporter vagyok – mondta Rafferty. – Valaki betelefonált, hogy itt, maguk felé lezuhant egy repülőgép. Mr. Alsop eltöprengett, majd lassan megcsóválta a fejét – Itt nem – mondta. Rafferty rögtön

látta, hogy Alsopnak lassan vált az esze, így hát adott neki időt, s gondolatban ráakasztotta a „hallgatag jenki” címkét. Mr Alsop megismételte a választ – Áááá, dehogy. Megnyikkant a dróthálós ajtó, s kijött Mrs. Alsop Míg Mr Alsop gondolkodott, Rafferty megismételte az értesülését Mrs. Alsop előtt is, mert így ránézvést valamivel értelmesebbnek ígérkezett, mint a férje. De Mrs Alsop is csak csóválta a fejét, s ugyanazzal a hangsúllyal, mint Mr. Alsop, ő is azt mondta: Rafferty, keze a korláton, már fordult is vissza, hogy lemenjen a lépcsőn. – Akkor úgy látszik, ez hamis hívás volt – mondta. – Rengeteg ilyen van Az a valaki azt mondta, hogy ma délelőtt egy repülőgép zuhant a maguk szántójára, tűzcsíkot vonva maga után. Mrs. Alsop képe földerült – Óóóóó – mondta. – Persze De az nem zuhant le És nem is volt igazi repülőgép Mert hogy nincs neki szárnya. Rafferty lába úgy maradt a levegőben, a

legfelső lépcsőfok fölött. – Elnézést – mondta. – Szóval mégiscsak leszállt itt egy repülőgép? És nincs neki szárnya? – Le – mondta Mrs. Alsop – Kinn van a csűrben Azoké a népeké, akik vasat hajlítanak kalapáccsal. Ennek már hírszaga van – gondolta újra Rafferty. – Szóval egy helikopter – mondta. Mrs. Alsop a fejét rázta – Nem. Nem hiszem, hogy az Tudja, egy olyan lapátja sincs De kimehet a csűrbe, és megnézheti. Menj vele, Alfréd És mondd meg neki, hogy maradjon a járdán, mert nagy a sár – Gyerünk – egyezett bele vidáman Mr. Alsop – Magam is szívesen megnézem még egyszer. Rafferty Mr. Alsop nyomában megkerülte a házat a deszkajárdán, s közben arra gondolt, hogy mennyi gyagyással összehozza a szakma; van köztük félcédulás, van, akinek nincs ki az öt kereke, van közönséges hülye, van holdkóros, de butaságban ezek az Alsopék mindenkin túltesznek. – Az idén sok csirkét tartunk – magyarázta

Mr. Alsop – Jó fajtát Minorcát Kakast is rendeltem, és sikerült szép állományt összehoznunk. De mit gondol, Mr Rafferty, egy csillagon hogy élnek meg a csirkék? Rafferty önkéntelenül fölnézett az égre, s mellélépett a járdának, be a sárba. – Hogy min? – Azt kérdem: csillagon. – Mr Alsop odaért a csűrhöz, s épp az ajtaját próbálta kinyitni – Nyomjuk meg – mondta. Rafferty nekivetette a vállát, s a kapu megnyikkant Mikor kinyílt végre egy arasznyit, Rafferty benézett, s látta, hogy ott a hír. Az a tárgy odabent olyan volt, mint valami hatalmas műanyag ballon, csak éppen félig felfújva: fent gömbölyű, az alja meg laposan ült meg a szalmával borított padlón. Akkora volt, hogy épp befért a csűrkapun. Csak egy félnótásnak juthat eszébe, hogy ez űrhajó – gondolta Rafferty. S már látta is a főcímet, hatvanpontos Bodoni-betűkkel: FALUSI GAZDÁLKODÓ ŰRHAJÓT ÉPÍT HOLDUTAZÁSRA. – Mr. Alsop – kérdezte

reménykedve –, ugye maga építette ezt az izét itt? Mr. Alsop nevetett – Jaj, dehogy, már hogy is építettem volna én! Nem értek én az ilyesmihez. A barátaink jöttek vele. A fenébe is, azt se tudom, hogy kell az ilyennel repülni Rafferty gyanakodva nézett rá a gazdára, de látta, hogy komolyan beszél. – Mégis, kik a barátai, Mr. Alsop? – kérdezte óvatosan Rafferty – Hát, tudja, ez furcsa dolog – mondta Mr. Alsop de hogy őszinte legyek, magam sem tudom Nemigen tudnak ezek beszélni. Vagyis hogy egyáltalán nem beszélnek Mást nem is tudtunk kiszedni belőlük, csak hogy valami kalapáccsal vasat hajlítónak hívják őket. Rafferty csak kerülgette a szerkentyűt, egyre szűkebb körben. Hirtelen nekiment valaminek, amit nem is látott. – Juj – mondta, és megdörgölte a sípcsontját. – 0, ezt elfelejtettem mondani, Mr. Rafferty – mondta Mr Alsop – Ez valami izé, hogy ne lehessen közel menni hozzá, valami kerítésféle, csak

láthatatlan. Hogy a gyerekeket távol tartsa. – És most hol vannak ezek a maga barátai, Mr. Alsop? – Ó, odaát a házban – mondta Mr. Alsop – Ha akarja, megnézheti őket Csak azt hiszem, hogy maga is nehezen fog boldogulni velük. – Oroszok? – kérdezte Rafferty. – Nem. Nem hiszem Nincs rajtuk buggyos nadrág – Gyerünk – mondta Rafferty halkan, és toronyiránt átvágott a sáros udvaron, a ház felé. – Vagy hat esztendeje gyüttek először – magyarázta Mr. Alsop – Mert hogy tojás kellett nekik. Talán mert ők is csirkét tenyésztenek, tudja, ott, ahun laknak De három év, amíg hazaérnek. És a tojás megzápult Így hát fordulhattak is vissza nyomban Most összeeszkábáltam nekik egy kis keltetőt, hogy hazaútban is nevelhessenek csirkét. – Elnevette magát. – El tudom képzelni ezt az izét a felhők közt, csibékkel teli Rafferty meg se várta Mr. Alsopot, úgy rohant fel a hátsó tornácra, s be a hátsó ajtón a konyhába. Mr

Alsop megállította, mielőtt bementek volna a nappaliba – Mr. Rafferty, a feleségem jobban tud beszélni ezekkel a népekkel, mint én Ha tudni akar valamit, legjobb, ha őt kérdi. Ő meg az a hölgy egészen jóban vannak – Rendben – mondta Rafferty. Szelíden betuszkolta Mr Alsopot az ajtón, s közben arra gondolt, hogy majd megjátssza az ártatlant. Mrs. Alsop a karosszékben ült, a radiátornál, a két vendég meg egymás mellett, a heverőn, finoman lóbálták hosszú, hajlékony csápjukat, s Rafferty látta, hogy ibolyakék arcuk kifejezéstelen, mint az üveg, s kerek szemüket mintha úgy festették volna az arcukra. Megkapaszkodott az ajtófélfában, és rájuk meredt. Mrs Alsop vidáman feléje fordult – Mr. Rafferty – mondta –, ők a mi vendégeink arról a repülőgépről – Mrs Alsop fölemelte a mutatóujját, s a két idegen meghajlította a csápját az ujja irányába. – Ez itt Mr. Rafferty – mondta Mrs Alsop – Újságíró Látni

szerette volna a repülőgépüket Raffertynek sikerült valahogy biccentenie, az idegenek visszakunkorították a csápjaikat, s udvariasan bólintottak. Valami belül azt súgta Raffertynek: „Te okos fiú vagy, Rafferty, okosabb, mint hogy ezt megegyed. Valaki a bolondját járatja veled, át akar verni, azt akarja, hogy mindenki rajtad röhögjön. De az is lehet, hogy elment az eszed, vagy berúgtál vagy álmodsz” Rafferty igyekezett közömbösre hangolni a hangját. – Mit mondtak, hogy hívják őket, Mrs. Alsop? – Hát, tudja, azt nem tudom – mondta Mrs. Alsop – Mert ezek csak láttatni tudják a dolgokat. Csak rámeresztik magára azt a fura szarvukat, és maga mindjárt gondol valamire Gondoltatják magát, ugyanarra gondol, mint ők. Megkérdeztem, hogy híják őket, aztán gondoltattak. De mást nem láttam, csak egy kalapácsos embert, aki valami üllőfélén veri a vasat. Így aztán én úgy hívom őket, hogy Vasverőék Lehet, hogy ez olyan indián

név Rafferty lopva rápillantott először Vasverőékre, aztán Mrs. Alsopra – Mit gondol – kérdezte –, velem is tudnak beszélni, vagyis hogy gondolkodni? Látszott, hogy Mrs. Alsop töri a fejét – Biztos, hogy szívesen, Mr. Rafferty Csak tudja, az kezdetben elég nehéz Mármint hogy magának. – Majd megpróbálom – mondta Rafferty. Elővett egy cigarettát, s rágyújtott Csak épp addig tartotta a gyufát, míg a körmére nem égett. – Dobja csak nyugodtan a szeneskannába – mondta Mr. Alsop Rafferty bedobta a gyufát a szeneskannába. – Kérdezze meg ezeket a. ezeket az embereket, hogy honnét jöttek – mondta Mrs. Alsop elmosolyodott – Hát ez nehéz kérdés Én már kérdeztem tőlük, de nem mentem sokra a képpel. De ha akarja, megkérdezhetem megint. Mrs. Alsop fölemelte a mutatóujját, s mindkettőjük csápjai feléje hajlottak, s megcélozták a fejét. – Ez a fiatalember – mondta Mrs. Alsop hangosan, mintha olyasvalakihez beszélne,

akinek rossz a füle – azt szeretné tudni, hogy maguk honnét jöttek. Mr. Alsop oldalba bökte Raffertyt – Csak tartsa föl a mutatóujját, ha érdekli a válasz. Rafferty teljesen hülyének érezte magát, de föltartotta az ujját. Az asszony, akinek a férje vasat ver, addig hajlította a csápját, míg az épp Rafferty két szeme közé nem irányult. Rafferty önkéntelenül megkapaszkodott az ajtófélfában. Egyszerre úgy érezte, mintha az agya gumivá válnék, s valaki tekerné, gyömöszkölné, míg el nem veszti eredeti alakját, s valami új formát nem ölt. A rémület megvakította S egyszerre az űrben szállt, a nagy fehér semmin át. Csillagok és meteorok zúgtak el mellette, aztán egy nagy csillag, vakítóan fényes, fehér és sziporkázó, állapodott meg az agyában, majd tűnt el egy pillanat alatt. Rafferty agya felszabadult, de érezte, hogy egész teste reszket, s csak fogta az ajtófélfát. Égő cigarettája ott volt előtte a padlón. Mr

Alsop lehajolt és fölvette – Itt a cigarettája, Mr. Rafferty Megkapta a választ? Rafferty sápadt volt, mint a fal. – Mr. Alsop I Mr Alsop I – mondta – Ez világos Ezek a teremtmények tényleg az űrből kerültek elő valahonnét. – Hát az biztos, hogy messziről jöttek – jegyezte meg Mr. Alsop – Tudja, ez mit jelent? – Rafferty hallotta, hogy a hangja már-már hisztérikus, s megpróbált úrrá lenni magán. – Tudja, hogy ez a legfontosabb esemény, amióta a világ világ? Tudja, hogy ez. igen, ez a legnagyobb hír a világon, és ezt én adom hírül, érti? – Rafferty üvöltött: – Hol itt a telefon?! – Telefonunk nincs – mondta Mr. Alsop – Arra lent, a benzinkútnál van egy De pár perc, és ezek a népek itt elmennek. Mért nem várja meg és nézi végig az indulásukat? Már a tojást is, a keltetőt is meg a takarmányt is berakták. – Nem – zihált Rafferty. – Nem mehetnek még Ide figyeljen, muszáj telefonálnom hogy

fényképészt kerítsek. Mrs. Alsop elmosolyodott – Ugyan, Mr. Rafferty, mink is tartóztattuk őket, hogy maradjanak itt vacsorára, de idejében kell indulniuk, hogy elérjenek valami áramlatot vagy mit. – Valamit a Holdon – mondta tudákosan Mr. Alsop – A Holdon kell valaminek a helyin lennie A két űrjószág szerényen üldögélt, karmuk összekulcsolva az ölükben, csápjuk takarosan bekunkorítva, hogy mutassák, nem ütik bele a más gondolatába. Rafferty kétségbeesetten nézett körül, telefont keresett, pedig tudta, hogy nincs. Muszáj elérnie Joe Pegleyt a szerkesztőségben, gondolta. Joe majd tudni fogja, hogy mit csináljon. Fenét Joe majd azt mondja, hogy részeg Márpedig ez a legnagyobb hír a világon, erősködött Rafferty agya. A legnagyobb hír, és te itt állsz, és tátod a szádat. – Ide figyeljen, Alsop! – kiáltotta Rafferty. – Fényképezőgépe nincs? Akármilyen Muszáj hogy legyen egy fényképezőgépe! – De mennyire hogy

van – jelentette ki Mr. Alsop – Mégpedig jó Csak boxgép, de jó képeket csinál. Majd mutatok magának néhányat a csirkéimről – Ne, ne. Most nem érdekelnek a képei Csak a gépet hozza Mr. Alsop bement a társalgóba, s Rafferty látta, hogy a harmónium tetején matat – Mrs. Alsop! – rikkantott Rafferty – Rengeteg kérdésem van – Csak kérdezzen – biztatta Mrs. Alsop vidáman – Nem bánják De mit lehet kérdezni az ilyen űrből jött lényektől? A nevüket? Azt tudja. Azt is, hogy miért jöttek: tojásért. Azt is, hogy honnét – Ethel, nem láttad valahol a gépet? – hangzott át Mr. Alsop hangja a szalonból Mrs. Alsop felsóhajtott – Nem, nem láttam. Te raktad el – De van ám itt egy kis bibi – vallotta be Mr. Alsop – Nincs filmünk hozzá Az űrlények egyszerre egymás felé fordították a csápjaikat, egy pillanat, s láthatólag egyetértésre jutottak, fölálltak, s ide-oda szökdeltek a szobában, mint a szentjánosbogár, olyan

gyorsan, hogy Rafferty alig tudta a tekintetével követni őket. Kiszökkentek az ajtón s tovább, a csűr felé. Raffertynek semmi más nem jutott eszébe: – Uramisten! Ezek olyanok, mint a bogarak! Ő is kirontott az ajtón, be a sárba, a csűr felé, s közben kiáltozott, hogy álljanak meg. De még félúton sem járt, a csillogó plasztik izé kicsusszant a csűrből, s Rafferty halk szisszenést hallott. A szerkentyű eltűnt a mélyen járó felhők közt Mit volt mit tennie, Rafferty a gőzölgő foltot bámulta a sárban és a közepén a kis égett földdarabot. Leült a sárba, valami ürességet érzett, tudta, hogy most szállt el a semmibe minden idők legnagyobb híre. Se kép, se bizonyíték, se hír. Kötelességtudón sorra vett mindent, amit megtudott – Mr. és Mrs Ember-aki-vasat-hajlít – Lassan földerengett benne, hogy ez mit is jelent Hát persze! Kovács! Ember, aki üllőn, kalapáccsal vasat hajlít. Kovács hát Mr és Mrs Kovács vasárnap

meglátogatta Alfréd Alsopékat. Majd mindketten hazamentek az Alpha Centaurira két láda keltetésre szánt tojással. Rafferty fölállt, s megrázta a fejét. S csak állt a sárban, s közben elkeskenyedett a szeme, s látni lehetett, hogy lázasan működik az agya – az a Rafferty-agy, amely mindig is méltó a hírhez. Aztán nekieredt a ház felé, s berobbant a hátsó ajtón – Alsop! – ordította. – Fizettek magának valamit a tojásért? Mr. Alsop még egyre a gépet kereste: fönt állt egy széken, a pohárszék előtt – Hát persze – mondta. – Úgy is mondhatnánk – Mutassa a pénzt! – követelte Rafferty. – Nem pénzzel – mondta Mr. Alsop – Pénzük az nincs De mikor itt voltak hat éve, hoztak néhány tojást cserébe. – Hat éve! – nyögött fel Rafferty. Aztán megtorpant – Tojást! Miféle tojást? Mr. Alsop kuncogott – Hát nem is tudnám megmondani. Mink csillagkacsának hittük – mondta – Mert hogy a tojásoknak csillag

formájuk volt. Aztán, tudja, beraktuk a kotlós alá, de szörnyen bökték a csillagok ágai. – Mr Alsop lemászott a székről – Nem értek ám azok a csillagkacsák semmit Egy kicsit vízilóra hajaztak, egy kicsit meg fecskére. Csak épp hat lábuk volt Kettő maradt meg közülük, s hálaadásnapra vágtuk le őket. Ebédre Rafferty agya még dolgozott, egy szemerke bizonyíték kellett neki, hogy a hírt elhitesse a szerkesztővel – és a világgal. Odahajolt Alsophoz. – Mr. Alsop – súgta rekedten –, nem tudja véletlenül, hol lehetnek a csontok? Látszott, hogy Mr. Alsop megütődik – Hogy a csontok? Hát a csontot odaadtuk a kutyának. De ennek öt éve már Azóta a kutya is megdöglött. Rafferty szédelegve vette a kalapját. – Köszönöm, Mr. Alsop – mondta kötelességtudóan – Köszönöm Aztán megállt a tornácon, és fejébe nyomta a kalapot. Aztán hátralökte És fölnézett a borult égre; addig bámult, míg el nem szédült, mintha

csak csigavonalban emelkednék a felhők közt. Mr. Alsop kijött, s az inge ujjával törülgette a port a boxgépről – Ó, Mr. Rafferty – mondta – Megtaláltam végre a fényképezőgépet Göncz Árpád fordítása John Christopher FEGYVER Gondolom, úgy vélték, hogy innét a Hadsereg képviselője sem hiányozhat; s talán azért esett épp rám a választásuk, mert egyszer benne volt az újságban, hogy azt mondtam: szerintem nem minden politikus ostoba és korrupt. Igaz, azzal folytattam, hogy nézetem szerint aki nem ostoba, az korrupt és vice versa, de ezt már kihagyták. Akárhogy is, e verőfényes tavaszi délelőtt, mint egy aranysziget álltam ott, teljesen körülvéve civilekkel. Könnyű volt a politikusokat, a tudósoktól megkülönböztetni. Ez a tudósok nagy napja volt: most, ez egyszer a politikusok feszengtek. Az értekezletet Norwood professzor nyitotta meg, a nagyhírű tudós, annyira nagyhírű, hogy a nevét még nekem is ismernem illett. –

Uraim – kezdte, majd rám mosolygott – és Sands tábornok, mielőtt átmennénk a szomszéd szobába, azt hiszem, helyes, ha néhány szóval elmondom, hogy mit is fognak látni. Gondolom, többé-kevésbé valamennyien tisztában vannak összejövetelünk fontosságával, s kollégáim közül többen is járatosabbak ebben a munkában, mint én, de vannak köztünk – újabb, a tábornoknak címzett barátságos mosoly –, akiknek fogalmuk sincsen, hogy tevékenységünk mire irányult. Ez természetes, mert jellegénél fogva szigorúan titkos Szigorúan titkos, mert ez a legerősebb fegyver, amivel az ország vagy más ország valaha rendelkezett. Ez elrontotta a kedvemet. Érthetően Általában azt hiszik, hogy a katonák lelkesek, ha új fegyverekről hallanak, de e hit szigorúan csak civilek közt él. A katona szemében, akinek egy hadsereget kell igazgatnia, az új fegyver semmi más, csak bosszúság, ha mégannyira nélkülözhetetlen is. – Jelen kutatásunk

ötlete – folytatta Norwood professzor – ugyancsak fura módon támadt. Egy kiállítás szülte, a Leonardo da Vinci találmányait ábrázoló rajzok kiállításáé. Ahogy a rajzokat jobban megnéztem, akarva-akaratlan mellbe vágott a Leonardo műveiben megnyilvánuló előrelátás. Messze meghaladta azt a szintet, amivel az ember egy feltaláló művében találkozni szokott. A feltalálók általában a korábbi találmányok szilárd talaján állnak: munkájuk lényegileg nem más, mint fejlesztés, valami régi munka újabb hajtása. De Leonardo vázlatai valami egészen másról tanúskodnak. Nézzék csak meg a tengeralattjárótervét, az auto-giróját, csavaresztergáját. mind szédítően elrugaszkodik attól, amit az ő korában ismertek. A hagyományos magyarázat persze az, hogy Leonardo lángész volt. De történetesen épp egy nappal azelőtt, hogy a Leonardo-kiállítást megnéztem volna, kezembe került Dunne könyve, a Kísérlet az idővel, s az

olvasottak hatására más magyarázat jutott eszembe. Bizonyára tudják, hogy Dunne könyve arról számol be, miként fejlesztett ki ő és néhány kutatótársa javarészt álmok útján valami előrelátás-félét. Ha művét elfogadjuk, az idő sokkal kevésbé bizonytalan tényező, mint hisszük. A jövő megszűnik csukott könyv lenni Miközben beszélt, lopva körülnéztem. Két csoport voltunk: a beavatottak és a többiek Az előbbiek a körmüket rágták izgalmukban. Itt valami nagy dolog készül, az biztos – Dunne-t követőleg Soal doktor folytatott hasonló kutatásokat: a betegein végzett kísérletek során tárta fel a jövőbe látás jelenségét. De mindezt csak futólag említem Számomra is csak azért fontosak, mert egyszerre, váratlanul, Leonardo művéhez kapcsolódtak. Lehetséges, hogy Leonardo technikai zsenialitásának kulcsa egyszerűen ez: a jövőbe látás? Mert hátha nem is tett mást, csak hallgatódzott, kihallgatott egy huszadik

századi gyár műhelyében elhangzó fecsegést. Norwood professzor megint rám nézett. – Értik, ugye, hogy ez mit jelent – mondta. Eszembe jutott, hogy pontosan ugyanezt a hangot ütöttem meg, mikor a tiszti iskola növendékeinek tartottam előadást. – Ha Leonardo da Vinci képes volt négyszáz évvel később megszülető találmányokra ráérezni, lehet, hogy képesek lennénk ugyanerre mi is. És mi nem követnénk el azt a hibát, amit Leonardo kortársai elkövettek, azaz hogy nem vettek tudomást jóslatairól. Manapság persze a fegyverzet az, ami a technika minden más ágazatánál jobban érdekel. Minden arc felém fordult. Persze föltehettem volna a kérdést, hogy volt-e a történelemnek olyan szakasza, mikor az emberiséget nem a fegyverzet érdekelte a legjobban, de úgy éreztem, talán tapintatlanságnak minősítik. – És épp a fegyverzet szemszögéből érthetik meg leginkább, hogy e kutatások milyen fontosak. A történelem során az új

fegyvereket mindig lépésről lépésre fejlesztették ki, hol az egyik, hol a másik fél került csekély fölénybe. Most először nyílt meg előttünk a lehetőség, hogy egy teljes évszázaddal előzzük meg esetleges ellenségeinket. Helyzetünk ennek az előnynek a birtokában támadhatatlanná válik. Gondolják csak meg Jelenleg minden erővel igyekszünk megőrizni az atomfegyverek terén kivívott öt- vagy tízesztendős előnyünket. Szorozzák be e tényezőt hússzal vagy tízzel. Az eredmény: abszolút biztonság A professzor megivott egy korty vizet. – Igen, ez csupán elmélet. S önöket az érdekli, hogy mit tettünk a megvalósítása érdekében, mire jutottunk gyakorlatilag. A lényeg, hogy megtaláljuk azokat, akikben ha másként nem, hát latens formában ott él a jövőbe látás képessége, és e képességet kifejlesszük bennük. A kormány – halványan elmosolyodott –, miután sikerült meggyőznünk az igazunkról, minden támogatást

megadott. Az iskolákban napról napra végeztetnek teszteket. intelligenciateszteket. Engedélyt kaptunk rá, hogy mi is elvégezhessük a magunk tesztjét, amelyet arra a célra dolgoztunk ki, hogy felkutassuk a jövőbe látás képességével megáldott, szaknyelven: magas J faktorral rendelkező diákokat. Kevés ilyet találtunk, e faktor számértéke igen ingadozó volt. A feltűnően magas J faktorú gyerekek ösztöndíjat kaptak, és különleges intézetben folytatták tanulmányaikat. Itt a rendes tananyag elsajátításán kívül minden tanulmányuk a J faktor fejlesztését szolgálta. Erre sokféle módot találtunk, ezt a célt szolgálta az étrendjük, e szerint alakítottuk az életkörülményeiket satöbbi. Elsősorban persze a legkiválóbbak nevelésével foglalkoztunk. Két-három diák mindjárt kezdetben kiugró eredményeket ért el. És épp e kiugró eredmények világítottak rá, hogy milyen nehézségeket kell még legyőznünk. Például a

kiválasztás nehézségét Bőven volt anyagunk, de nem olyan jellegű, mint amilyenre igazában szükségünk lett volna. Megállapítottuk, hogy a J faktor az egyén pszichológiai alkata szerint nyilvánul meg. Egy zenei képességekkel megáldott gyerek megíratlan szonáták és szimfóniák töredékeit hallja meg a jövőből, de technikai előrelátása semmi. Olyasvalakit kellett tehát találnunk, akinek a J faktoron kívül tudományos hajlama is van. Az első együttes nem volt megfelelő, vissza kelleti tehát térnünk az iskolákba, hogy újra körülnézzünk. Egy politikus, akit nem ismertem, közbeszólt: – Volna egy laikus kérdésem, professzor úr: hogyan tudták megállapítani, hogy az eredmények valóban profetikusak, s nem csak furcsa gyermekálmok? A professzor rátette a kezét az előtte fekvő irattartóra. – Van itt egy kézirat – mondta – még az első évünkből, azaz hét évvel ezelőttről. Az irattárunkban hevert mindvégig. Három

hónapja nyomtatásban is megjelent, mint egy nagysikerű regény egyik fejezete. Pedig nem tőlünk került ki Ennél ékesebb bizonyíték nem is kell. De térjünk vissza korai gondjainkra: a J faktor és a tudományos hajlam kellő összetételét kerestük, de két éve találtunk csak rá. Közben folytattuk a munkát a többiekkel, tökéletesítettük és finomítottuk a tesztmódszereket, céljaink érdekében munkára fogtuk a J faktort, mind többet és többet tudtunk róla, azzal a szándékkal, hogy – úgy mondjam – megcsapoljuk. Mikor tehát megtaláltuk, amit kerestünk, tudtuk már, mit kezdjünk vele. Azt a célt tűztük magunk elé, hogy ily módon, e képesség segítségével, birtokába jussunk a száz év múlva létező leghatásosabb fegyver tervrajzának. Ehhez a kisfiúnak meg kellett tanulnia a műszaki rajz elemeit. És ki kellett próbálnunk őt a közelebbi jövőben Egytől tíz évig terjedő jövőbelátás-próbákat végeztettünk vele,

ragyogó eredménnyel. Úgy találtuk, hogy ha hipnotikus álomban parancsot kap, hogy valamely meghatározott, jövőbeli időpontból csórjon el valami meghatározott gondolatot, azt minden esetben csalhatatlanul szállítja. A professzor elhallgatott, s körülhordozta tekintetét a kisszámú gyülekezeten. – Uraim – mondta –, a mai nap sikerünk beteljesedésének napja. Annyira bízunk az eredményben, hogy meghívtuk önöket, legyenek a szemtanúi velünk együtt. A kisfiút, Rudolf Leytont egy órával ezelőtt beültettük a szomszéd szobába, s miután hipnotikus álomba merült, azt a parancsot adtuk neki, hogy teljes részletességgel rajzolja le a fegyvert, amely 2064-ben uralni fogja a világot. Most pedig menjünk be hozzá, és nézzük meg az eredményt Valaki olyasmit mormolt maga elé: – És a titkosság? – A professzor föltartotta a kezét. – A titkosság miatt nem kell aggódniuk. Gondoljanak arra, hogy mit fognak látni Lehet, hogy képzett

elméknek is hónapokba telik, amíg teljes egészében Amegfejtik. Tekintsük inkább ünnepi aktusnak e látogatást. Készen vagyunk? Általános helyeslő mormolás. Norwood professzor leszállt az emelvényről, s betessékelt minket a szomszéd szobába. Barátságosan felém biccentett, ahogy elmentem mellette – Remélem, tábornok úr, hogy ez önnek is, kollégáinak is elveszi a kenyerét. Ugye, nem veszi rossz néven? – Tökéletesen igaza van, professzor úr – mondtam. – Néha magam is azt kívánom, bár történnék már valami, ami elveszi az ön meg a kollégái kenyerét. Bár nem hiszem, hogy bármelyikünk is nagyon optimista lehetne. – Ó, én az vagyok! – felelte. – Komolyan az A tábornokoknak olyan állapotokra van szükségük, mikor a két fél nagyjából egyforma erős. Ennek a birtokában viszont nyugodtan lemondhatnak, és elmehetnek rendőrnek. Mikor a szobába beléptem, az járt az eszemben, hogy töltöm majd öreg napjaimat

forgalomirányítással. Utolsónak keveredtem ki az ajtóban képződött szelíd tolongásból Egy nagy íróasztalt láttam, s rajta jó néhány ív rajzpapírt; az íróasztalnál egy tízévesforma kisfiút – eddig eszembe se jutott, hogy ilyen kölyök még az asztalra dűlt, aludt. Norwood professzor odament hozzá, s megállt mellette. – Ébredj – mondta. – Ébredj, Rudi! A gyerek fölriadt, fölemelte a fejét, zavartan nézett körül, szeme megállapodott a sokadalmon az íróasztal túlsó oldalán. De azokat nem ő érdekelte Egymást félretolva nézegették a rajzot. A gyerek fölállt, elment az asztaltól, s ügyet se vetett rá senki Elment mellettem, benyúltam a zsebembe, cukorkát kerestem, hogy megkínáljam. Aztán én is csatlakoztam a többiekhez. Hát volt ott egy rajz, az biztos. Szép, tiszta rajz Azt nézték mind, s halvány fogalmuk sem volt, hogy mit ábrázol. Norwood professzor vagy fél percig tanulmányozta fölébe hajolva. Aztán

fölegyenesedett – Ezt még meg kell fejteni – mondta. – Persze mint mondtam, nem is számítottunk rá, hogy az elvet első látásra fölismerjük. Majd ráállítjuk a legjobb embereinket A politikus, aki az imént a másik szobában közbeszólt, megint megszólalt: – Csak azt szeretném tudni. mert valahogy az a benyomásom, hogy ez az egész iszonyú pénzpocsékolás. nem vagyok tudós, de kötve hiszem, hogy ez lenne 2064 legerősebb fegyvere. A professzor már-már megszólalt, hogy e vádat visszautasítsa. S akkor én tettem le a garast. – Én elhiszem. Mindenki rám nézett. Még a kételkedő politikus is elmosolyodott – Csak nem akarja azt mondani, tábornok úr, hogy ön tudja, mi ez? – De – mondtam. – Mostantól számított száz év múlva ez lesz a legerősebb fegyver a világon. S már húztam is föl a kesztyűmet, mert semmi értelme nem volt, hogy ott maradjak. – A számszeríj – nagyon pontos a rajz. Göncz Árpád fordítása Rick

Raphael A FÉLNÓTÁS Miss Abercrombie, a munkaterápiás orvosnő megveregette az öregember vállát. – Nagyon szépen halad, Mr. Lieberman Ha kész van vele, mutassa majd meg nekem A pecsétes kórházi ruhába bújtatott öreg kurta, szemérmes mosollyal az orvosnőre pillantott, majd ujjaival céltalanul tovább kenegette a festéket. Miss Abercrombie lesimította formás csípőjén orvosi köpenyét, és végignézett a kórház iparművészeti műhelyében hosszú asztalok mellett dolgozó többi páciensen. A kulcsra zárt ajtónál két, makulátlan fehér ruhába öltözött, izmos, unatkozó ápoló ácsorgott – a baseballkupa esélyeiről tereferéltek. A műhely vasrácsos ablakai hullámzó, zöld dombokra nyíltak, a fákkal borított lejtők nyájas keretül szolgáltak az elmegyógyintézet számára. A műhely jó egy mérföldre feküdt a kórház főépületeitől, s a dombok elzárták a kilátást a komor épületek felé, ahol a központi kórtermek voltak.

Az orvosnő végigsétált az asztalok sora mellett, időnként megállt, egy-egy tanácsot adott, vagy javaslatot tett. Végül aztán egy feszült, töprengő arcú beteg háta mögött állt meg. A férfi agyaggal dolgozott, amelyet fürge ujjaival különös csíkokká és más alakzatokká formált. Amikor egy-egy darabbal végzett, óvatosan behelyezte őket egy üreges agyag félgömbbe. – Min dolgozunk ma, Mr. Funston? – kérdezte Miss Abercrombie A páciens elengedte füle mellett a kérdést, fürge ujjai alól újabb és újabb megformált agyagdarabok kerültek ki. Még jobban az asztal fölé görnyedt, mintha el akarna bújni az orvosnő elől. – Nem szabad ilyen antiszociálisnak lennünk, Mr. Funston – jegyezte meg könnyedén, de határozottan Miss Abercrombie. – Ön nagyon szépen gyógyul, de ne feledje, hogy válaszolnia kell, ha valamit kérdeznek öntől. Hát mondja meg: min dolgozik? Igen bonyolult dolognak látszik. – Szakértő szemmel nézegette

az összevissza heverő agyagcsíkokat Thaddeus Funston tovább formázta az agyagdarabokat, és sorba a helyükre tette őket. Fel sem pillantott az asztalról, s úgy mormolta. – Atombombát. Az orvosnő meglepett arccal nézett rá. – Bocsásson meg, Mr. Funston Jól értettem, hogy atombombát mondott? – Igen – mormolta Funston. Miss Abercrombie a beteg háta mögötti biztos fedezékben halványan elmosolyodott. – Ez remek, Mr. Funston Ez igazi alkotó kedvre vall Nagyon meg vagyok elégedve önnel Megveregette a beteg vállát, és továbbment a páciensek sora mellett. Egynéhány perccel később az egyik ápoló az órájára pillantott, majd felállt és kinyújtózkodott. – Na jól van, fiúk – szólt hangosan ideje, hogy visszamenjünk. Tegyék félre a holmijukat Festékesdobozok csattogása, papírok zizegése, hátratolt székek zaja hallatszott. Egy magas, szőke, lengő bajszú beteg még egy ecsetnyi festéket kent a vásznára, majd hátralépett, hogy

megszemlélje értelmetlen mázolmányát. Boldogan felsóhajtott, s letette palettáját. Funston az agyagos asztalnál lázas sietséggel megformázta az utolsó fura alakú agyagdarabkát, és a helyére rakta. Utána lopva körültekintett, s az agyaggömb másik felét a megtöltött félgömbre helyezte. Aztán felállt A páciensek felsorakoztak az ajtónál, hogy majd elinduljanak a zöld dombokon át a kórház főépületébe. Az ápolók gyorsan megszámolták őket, és kinyitották az ajtót. A betegek kicsoszogtak a meleg, délutáni napfénybe, s az ajtó becsukódott mögöttük. Miss Abercrombie végignézett a rendetlen termen, majd elővette munkanaplóját, amelybe a betegek haladását jegyezte fel. Lassan végigment a munkapadok mellett, s minden egyes páciens elvégzett napi munkájáról gyors, pontos feljegyzést készített. Az agyagos asztalnál óvatosan felemelte az agyaggömb felső részét, s elgondolkozva nézegette az alsó félgömböt kitöltő

agyagcsíkok összevisszaságát. Aztán visszatette a fedőt, s hosszasan írdogált a füzetébe. Amikor befejezte a körsétát, kibújt az orvosi köpenyből, munkanaplóját hóna alá csapta, s ezzel aznapra elhagyta a műhelyt. A meleg, kellemes délutáni napsütésben elsétált az egy mérföldre fekvő igazgatási főépülethez, ahol a kocsija állt. Miközben kihajtott a kórház területéről, Thaddeus Funston a zárt osztály vasrácsos ablakánál állt, és a dombokon át üres szemmel a műhelyépület felé bámult. Mozdulatlanul állt, mígnem egy órával később az osztályos ápoló odajött hozzá, és karon fogva elvezette őt a betegek ebédlőjébe. A nap leszállt, a csendes kórház környékére sötétség borult. Kilenc órakor a kórtermek lámpái kialudtak, csak az ügyeleti szobákban maradt égve egy-egy lámpa. A csendes, meleg dombokon könnyű szellő fújdogált. Hajnali három óra egy perckor Thaddeus Funston álmában mocorogni kezdett,

majd felébredt. Felült az ágyában, és körülnézett a sötét kórteremben A termet harminc alvó beteg halk lélegzése és időnkénti horkolása töltötte be. Funston az ablak felé fordult, és kibámult a sötét dombokra, amelyek mögött az elhagyott műhelyépület húzódott. Funston hirtelen felkiáltott, behunyta szemét, és arcát tenyerébe temette. Száz nap ragyogó fénye villant fel az éjszakában, és vetett éles árnyékot a hirtelen megvilágított kórterem falaira. Egy pillanattal később iszonyú erejű robbanás fülsiketítő döreje verte fel a kórházépületet, s a száz és száz ablak csörömpölése beleveszett a robbanás szörnyű tombolásába s a megrettent, eszüket vesztett betegek vad sikolyaiba. Mindez csak egy másodpercig tartott, s egy pillanatnyi bénaság után a beépített mennyezeti lámpák az egész nagy kórházépületben kigyulladtak. Túl a már ismét csendbe borult dombokon hatalmas füstoszlop-tetején kicsiny, gomba

alakú felhővel – emelkedett fel a tátongó üreg felett, ahol az imént még az iparművészeti épület állt. Thaddeus Funston levette tenyerét az arcáról, s ajkain halvány, titokzatos mosollyal újból párnájára hajtotta fejét. Az ápolók és ápolónők végigsiettek a kórházon, hogy megnézzék, hányan sérültek meg a robbanástól. Senki sem sérült meg. A dombok jórészt felfogták a robbanás erejét, s a kár – a törött ablakok tömegétől eltekintve – meglepően csekély volt. A robbanás döreje és fénye megrázta, megvilágította az egész környéket. A féltucatnyi szomszédos községből csakhamar idetódultak a tűzoltók és polgári légvédelmi szolgálatosok, körülállták a még mindig füstölgő üreget, amely az eltűnt műhelyépület helyét jelölte. Tizenöt perc múlva a szakképzett légvédelmi szolgálatosok már megállapították, hogy a kráterből erős sugárzás árad, mire az emberek a felszereléssel együtt

gyorsan néhány száz méterre, biztos távolságba menekültek. Hajnali fél hatkor a közeli repülőtéren egy repülőgép szállt le az Atomerő Bizottság egy szakértő osztagával, katonai felderítőkkel, négy szövetségi nyomozóval és a szárazföldi hadsereg egy ezredesével. Háromnegyed hatkor kordont vontak a kórház és a robbanás helyén tátongó kráter köré. A 4/C osztályon Thaddeus Funston békésen, boldogan aludt. – Lehetetlen, hihetetlen – mondta később, a délelőtt folyamán immár tizenötödször Thomas Thurgood ezredes, ahogy végignézett a szakértők csoportján, amely a kráterrel szemközti dombon felállított sátorban gyűlt össze. – Hogyan robbanhat fel atombomba egy diliházban? – Igen kis bomba lehetett, ezredes úr – jegyezte meg félénken az Atomerő Bizottság egyik nyúzott arcú szakértője. – Legfeljebb három kilotonnás – Felőlem akár mogyoró nagyságú is lehetett – üvöltötte Thurgood. – Az a

kérdés: hogyan kerülhetett ide? – Ha ezt tudnánk, uram, akkor nem álldogálnánk itt – válaszolta az egyik hírszerző tiszt. – Nem tudjuk, de az biztos, hogy atomrobbanás történt. Thurgood fáradtan fordult a mellette álló alacsony, ősz hajú férfihoz. – Menjünk még egyszer végig a dolgon. Crane doktor úr Biztos benne, hogy pontosan tudja, mi volt ebben az épületben? – Thurgood a robbanás kráterének irányába mutatott. – Már legalább tízszer elmondtam, ezredes úr – felelte ingerülten a kórház vezetője –, hogy ez a munkaterápiás műhelyünk volt. A betegeinkkel iparművészeti munkái végeztettünk Ilyesféle kézi munkával igyekeztünk feledtetni velük csalódásaikat és a problémákat, amelyek miatt kórházba kerültek. Olajjal, vízfestékkel és agyaggal dolgoztak Ha cinóbervörös festékből atombombát lehet csinálni, akkor Madame Curie pályát tévesztett. – Szóval azt mondja, hogy ez a műhelyépület volt. Oké

Hát akkor az volt – sóhajtott Thurgood. – De az is biztos, hogy ma hajnalban három óra két perckor atomrobbanás következtében az egész eltűnt a föld színéről. – És meg kell tudnunk, hogyan történt. Thurgood lerogyott egy tábori székre, és fáradtan bámult az alacsony termetű orvosra. – Hol az a lány, akiről azt mondta, hogy ennek a műhelynek a vezetője volt? – Elküldtünk Miss Abercrombie-ért, s már útban van ide – vágta rá az orvos. A sátoron kívül a katonák és az Atomerő Bizottság műszerészeinek egy kis raja villanásmérővel körbejárt a kráter területén, megvizsgált minden csip-csup törmeléket, amely valaha az épülethez tartozhatott. A kórháztól idevezető úton egy dzsip száguldott végig, s megállt a sátor előtt. Fegyveres tábori csendőr segítette ki Miss Abercrombie-t a kocsiból. Miss Abercrombie a domb szélére ment, s megdöbbent arccal lenézett onnan. – Hát valóban atombombát csinált! –

kiáltotta. E szavakra Thurgood ezredes felpattant a székből, s ott teremve még idejében elkapta az ájultan összerogyó lányt. Délután négykor a kórház igazgatási épületének hosszú, keskeny tanácstermében még mindig tartott a viharos vita. Thurgood ezredes percről percre inkább egy pácienshez, mint katonához hasonlított. A hosszú asztal végén, székének szélén ült, s öklével verte az asztalt, úgyhogy Miss Abercrombie jegyzetfüzete állandóan fel-le ugrált. – Ez röhej – bömbölte Thurgood. – Ha ez nyilvánosságra kerül, az egész világ rajtunk fog nevetni. Agyagból atombomba! Önök mind dilisek Jó helyen vannak, ide valók De én ezt nem veszem be. Balra tőle Miss Abercrombie a vádak terhe alatt egyre mélyebbre süllyedt székében. A hosszú asztal két oldalán ideggyógyászok, orvosok, katonák és radiológusok ültek, az idegkimerültség különböző szakaszaiban. – Miss Abercrombie – szólt szelíden az egyik orvos –,

ön azt mondja, hogy a páciensek eltávozása után még egyszer megnézte, mit csinált Funston. Az orvosnő csüggedten bólintott. – És azt mondja – folytatta az orvos –, hogy a gömb belsejében legjobb tudomása szerint csak további agyagdarabkák voltak. – Biztos vagyok, hogy csak az volt benne – kiáltotta Miss Abercrombie. Az asztal mellett újból megélénkült a beszélgetés, az atomerő bizottsági kiküldöttek főnöke összedugta fejét a hírszerzők vezetőjével. Pár pillanatnyi tárgyalás után a hírszerző tiszt megszólalt: – Ez eldönti a kérdést, ezredes úr. Lehetőséget kell adnunk ennek a Funstonnak, hogy még egy atombombát csináljon. De ezúttal a mi ellenőrzésünk mellett Thurgood bíborvörös arccal talpra ugrott. – Ön megőrült? – üvöltötte. – Bezárna mindannyiunkat ebbe a diligyárba? Tudja, mit csinálnak velünk az újságok, ha megneszelik, hogy bármelyikünk csak egy másodperc töredékéig elhitte, hogy egy

majom értelmi képességével rendelkező paranoiás idióta gyerekeknek való gyurmából atombombát tud készíteni? – Keresztre feszítenek bennünket, esküszöm. Aznap este fél kilenckor Thaddeus Funstont katonai köpenyben, amely eltakarta kényszerzubbonyát és mélyen az arcába húzott tiszti sapkában kituszkolták a kórház egyik kis oldalajtaján, és berakták egy ott várakozó vezérkari kocsiba. Néhány perccel később a kocsi berobogott a szomszéd község repülőterére, és egyenesen egy katonai szállítógéphez hajtott, amely már forgó légcsavarokkal ott várakozott a kifutópálya végén. Két tábori csendőr és két vezérkari ideggyógyász, akit a nemzeti atomtitkokra vonatkozó törvény titoktartásra kötelezett, a repülőgépre tuszkolta fel Thaddeus Funstont. Lenyomták őt egy ülésre, közvetlenül Miss Abercrombie elé, s a repülőgép dübörögve végigszáguldott a kifutópályán, majd felemelkedett a sötét égbe. Másnap

reggel leszállt a nevadai sivatagban, az Atomerő Bizottság kísérleti telepén. Két óra múlva egy kis, forró fabódéban, több mérföldre odakint, a pusztaságban, egy csapat tudós és katona kuporgott egy kis faasztal mellett. Az asztalon csak egy tál víz és egy nagy darab gyurma volt. Mialatt odakint, a vezérkari kocsiban az ideggyógyász levette Thaddeusról a kényszerzubbonyt, Thurgood ezredes odafordult az elcsigázott Miss Abercrombie-hoz. – Biztos benne, hogy ez körülbelül ugyanannyi és ugyanolyan fajta agyag, mint amilyet Funston eddig használt? – Ugyanabból a készletből vettem, amely a kórház raktárában volt – válaszolta a lány –, és ugyanolyan mennyiségben. Thurgood intett az orvosoknak, s a közrefogott Thaddeus Funstonnal beléptek a bódéba. Az ezredes gyengéden oldalba bökte Miss Abercrombie-t. A lány Funstonra mosolygott. – Hát nem remek dolog ez, Mr. Funston – mondta – Ezek a kedves emberek ilyen messzire elhoztak

minket, csak hogy megnézzék, hogyan készít egy olyan atombombát, mint amilyet tegnap nekem csinált. Thaddeus arcán az érdeklődés fénye villant fel. Körülnézett a bódéban, s meglátta az asztalon az odakészített agyagot. Habozás nélkül odament az asztalhoz, és leült Ujjaival gyúrni kezdte a nedves agyagot, először egy üreges félgömböt csinált. Az ország vezető atomtudósai lenyűgözve nézték. Fürge ujjaival serényen nyomkodta az agyagot, különös, lapos agyagdarabkákat formázott ki, amelyeket szinte minden rendszer nélkül dobált be az üres félgömbbe. Mialatt Thaddeus, mint az előző napon, az asztal fölé görnyedt, Miss Abercrombie a háta mögött állt, s időről időre az órájára pillantott. Az agyagcsíkok összevisszasága egyre növekedett, s amikor Funston munkája befejezéseként megformálta a másik agyag félgömböt is, Miss Abercrombie megtörte a feszült csendet. – Itt az ideje, hogy visszamenjünk, Mr. Funston

Holnap tovább folytathatja a munkát – A férfiakra pillantott és bólintott. A két ideggyógyász Thaddeushoz lépett, miközben az a felső félgömböt óvatosan a helyére tette. Funston felállt, s az orvosok kivezették a bódéból Egy pillanatnyi síri csönd lett, majd pokoli ricsaj tört ki. A szakemberek az agyaggömb köré tömörültek, műszerek kerültek elő, isten tudja, honnan, a fényképezőgépek kattogtak. Két órán át vizsgálgatták, óvatosan tapogatták a gyurmát, minden szögből lefényképezték. Aztán elindultak a több mérföldre fekvő beton megfigyelőbunkerba, ahol Thaddeus és az ideggyógyászok a merev arcú tábori csendőrök gyűrűjében várakoztak. – Én megmondtam, hogy szamárság az egész – gúnyolódott Thurgood, amikor a tudósok csapata bemasírozott a bunkerba. Thaddeus Funston a tábori csendőrök feje felett kibámult a nyitott ajtón, a hőségtől szikrázó sivatag felé. És ekkor hirtelen felkiáltott, becsukta

szemét, s arcát tenyerébe temette Az izzó nevadai napnál százszorta erősebb ragyogás áradt be a bunker homályos belsejébe, s a sűrített levegővel működtetett ajtó hirtelen becsapódott, mielőtt még a robbanás ereje elérte volna az építményt. Hat órával később és egy lökhajtásos repülőgéppel megtett út után Thaddeus – újból kényszerzubbonyban – a Pentagon egy kis szobájában üldögélt fegyveres őrei közt. Az ablakon keresztül látta a Potomac folyón át haladó roppant forgalmat s azon túl a Kapitólium kupoláját. A szomszédos tanácsteremben az egyesült vezérkar főnökei összedugták fejüket a szürke arcú, halálosan fáradt Thurgood ezredessel és a tucatnyi atomerő bizottsági nagyfejűvel. A félig nyitott ajtón át heves, gúnyos vitatkozás zaja szűrődött be a szobába, ahol Thaddeus Funston jól megkötözött zubbonyában várakozott. A tanácsteremben egy kivörösödött arcú, négycsillagos tábornok

dermesztő pillantást vetett az elcsigázott Thurgood ezredesre. – Már sok bolondságot hallottam életemben, ezredes – mondta kimérten –, de mind közt ez viszi el a pálmát. Ön idejön egy kényszerzubbonyba bújtatott elmebeteggel, s van mersze azt mondani nekem, hogy ez a szerencsétlen fráter közönséges gyurmából nem is egy, hanem két atombombát csinált, és felrobbantotta őket. A tábornok egy pillanatnyi szünetet tartott. – Miért nem mondja mindjárt azt, hogy szivacsból űrhajót tud csinálni? – tette hozzá a tábornok gúnyosan. A szomszéd szobában Thaddeus Funston kibámult Washington szélesen elterülő panorámájára. Feszült figyelemmel nézett A távolban, a Washington-emlékmű talapzatáról egy fehér felhő hömpölygött felfelé, s aztán fülsiketítő, üveget tördelő dörej közepette egy nagy rakéta emelkedett fel méltóságteljesen, és tűnt el lánguszályával a világűrben. Vámosi Pál fordítása Endresz István

PSZI Bizonyos eseményeket, az ember „hatodik érzékével” kapcsolatos jelenségeket (gondolatátvitel, telepátia, szuggesztíó, megérzések, clairvoyance, hipnotizmus) a hagyományos természettudományos módserekkel ma még mérni, behatárolni, bizonyítani nem lehet. Fenti jelenségekkel kapcsolatos kutatásokat, megfigyeléseket és a velük kapcsolatos irodalmat napjainkban a „parasciences” foglalja össze. Ha „tudományok melletti tudományok” kifejezéssel próbáljuk visszaadni ezt a francia szót, úgy ez rosszul is hangzik, és nem is fedi a valót. Igaz, a parasciences kifejezés is egy vajúdó, határvonalait tapogató tudomány nem végleges terminus technicusa. A parasciences az érzékszerveinken kívüli jelenségeket (perception extra-sensorielles – PES[3] ) és az embernek egy különleges tulajdonságát, a pszichomozgató képességet (psychokinesie – PK) öleli fel. Újabban a parapszichológiai jelenségeket pszichotroniká-nak nevezik, de

akkor ide sorolják a PES-jelenségek mellett a PK-tulajdonságot is. Az IMPACT Unesco-folyóirat 1974 október-decemberi száma a „Les parasciences” alcímet viseli. Az előszót Arthur Koestler írta. Bevezetőjében rámutat arra, hogy bizonyos lelki jelenségeket a természet ismeretlen jelenségeivel együtt már évezredekkel ezelőtt észlelt az ember. Az ókoriak ezeket a megmagyarázhatatlan jelenségeket a „természetfölötti erők” titokzatos machinációinak vélték. A hajóárbocok csúcsán villódzó Elmo tüzéről sokáig azt hitték, hogy ez démonikus erők megnyilvánulása. Pedig az Elmo tüze a légköri kisülésnek egyik módja, amely a tengeren és néha hegyvidékeken tapasztalható jelenség Kepler annak idején a tenger árapályjelenségét a Hold tömegvonzásának tudta be. Galilei erre ingerülten vágott vissza Kepler „okkult fantáziáját” emlegetve. A tudomány történetének lapjairól nagyon sok ilyen példát idézhetnénk. Mielőtt

rátérnénk az IMPACT idézett számában megjelent cikkek ismertetésére, egy fogalmat szeretnénk tisztázni. Bizonyos egyéneket a természet különleges tulajdonságokkal, úgynevezett pszi képességekkel ruházott fel. Ilyen képessége lehet például egy jóginak, aki élve eltemetteti magát, vagy transz állapotban különös dolgokat produkál. Nemrégiben a hazai sajtóban Úri Geller képességeiről, „mutatványairól” olvashattunk. Mit tud ez az izraeli fiatalember? „Kanalakat, kulcsokat tör el anélkül, hogy megérintené őket, olvas mások gondolatában, belelát lezárt dobozokba, puszta akaratával megállít autókat, felvonókat.” (Neukum Lea cikke a Magyarország 1974. december 29-i számában) A jelek szerint tehát Úri Geller kimagasló pszi képességű egyén, aki a PES-jelenségek iránti fogékonysága mellett PK-tulajdonsággal is rendelkezik, amikor fémeket hajlít meg, anélkül hogy testével megérintené azokat. Pszi, a tudományok új

dimenziója – Muses, a Columbia egyetem matematika- és filozófiaprofesszora arról ír, hogy az ember pszi képességeit már az ókori egyiptomiak is kihasználták, amidőn rutinos módszereikkel arra alkalmas egyéneknél transz állapotot értek el. A szerző a történelmi áttekintés mellett a pszi képességek megnyilvánulásával kapcsolatban egy személyes tapasztalatáról is beszámol, amikor egy 1937– 38-as sikeres, saját gondolatátviteli kísérletét említi, amelyet egyik egyetemi társával közösen végzett. Cikkéhez érdekes elemzés kapcsolódik a hipnózis történetéről. A hipnózis históriája az ókorba kanyarodik vissza, amikor Indiában, Egyiptomban és Görögországban szuggesztív úton váltották ki a gyógyító alvást. A terápiás hipnózis előfutára volt a Mesmer-féle delejesség. F A Mesmer német orvos 1766-ban jelentette meg a De planetárium influxu című művét. Eljárását ő maga állati magnetizmusnak nevezte Mesmer abban

a hitben élt, hogy a belőle áradó mágneses fluidum gyógyítja a betegeket, valójában azonban az történt, hogy szuggesztív úton extázisba hozta az érzékeny pácienseket. A német orvos 1778-ban már Párizsban működött, és itt fokozatosan jelentős pacientúrát épített ki magának. Eljárása Maria Antoinette-re is nagy hatással volt A mesmerizmust és szellemi atyját még a múlt század elején is sokan támadták. A mag azonban el volt vetve Sajnos időközben ebből a magból kinőttek a vadhajtások is. Színre léptek sarlatánok, csalók, akik visszaéltek a szomnambul állapotba került egyének kiszolgáltatott helyzetével. Így 1856ban a katolikus egyháztiltó enciklikát adott ki az „abusus magnetizmus” ellen Ezt megelőzően 1842-ben egy James Braid nevű angol orvos kimutatta, hogy a hipnotizáláshoz magnetikus fluidumra nincs szükség, és egyszerű mormolással, simogatással is el lehet érni a szomnambul állapotot. Tőle származik a

hipnotizmus kifejezés, amely azután 1866-tól polgárjogot nyert számos országban. Hipnózissal az első világháború után jó eredményeket értek el a súlyosan sebesült katonák gyógyításánál és rehabilitációjánál. Napjainkban a hipnózist műtéti érzéstelenítésre, neurózisok gyógyítására pszichiáterek alkalmazzák. 1958-ban indították meg az American Journal of Clinical Hypnozis című orvosi folyóiratot. Így vált a sarlatánok egykori gyógyeljárásából hivatalosan elismert és alkalmazott tudomány. A pszi képességek megnyilvánulása és mechanizmusa címmel Hiroshi Motoyama tokiói pszichológia- és filozófiaprofesszor írt cikket. A 30-as években számos kutató, így Rhine, Pratt, Bender és társai az egyes emberekben megnyilvánuló pszi képességet parapszichológiai tesztek segítségével kimutatták. Ők azonban megrekedtek az ilyen irányú képességek igazolásánál, és nem léptek tovább, hogy tisztázzák ezen

képességek mechanizmusát. A japán szerző azt írja, hogy jómaga 25 év óta jógázik. Saját tapasztalatai szerint a „zazen” póz (meditáció ülő helyzetben) megfelelő gyakorlás után alkalmas mind a pszi képességek kimutatására, mind fejlesztésére. Motoyama professzor egyébként olyan műszerek kifejlesztését sürgeti, amelyek segítségével a pszi képességeket pontosan mérni lehetne. Napjainkban ugyanis meg lehet mérni egy erős szellemi koncentrációt kifejtő egyén szívműködését EKG-val, agyműködését EEG-vel, légzésfunkcióját a különféle spirométerekkel, de ezek a műszerek csak egy adott állapot adatait rögzítik, és nem a különleges pszi képességeket regisztrálják. A következő cikk, amelynek szerzője Guzik amerikai fizikus, egy régóta vitatott fényjelenséget vizsgál. Címe: Kirlian-fényképek: vitális erő vagy biológiai folyamat? A harmincas évek végén Szemjon Kirlian krasznodari mechanikus oly módon

készített fényképet, hogy a megörökítendő tárgyat két fémlemez közé helyezte a filmlemezzel együtt. A két fémlemezt leszigetelte, majd az egész armatúrára nagyfeszültségű, nagyfrekvenciás áramot bocsátott. Előhívás után a filmen láthatóvá vált a lefényképezett tárgy – amely lehet egy falevél, egy emberi ujj hegye stb. – és körülötte egy fénykoszorú, az „aura” Erről a fényjelenségről, annak ellenére, hogy a kirlian-fotózás szovjet találmány, az angolok és az amerikaiak egy könyvtárat megtöltő irodalmat hoztak össze. De hogy került oda ez a fénykoszorú? A kirlianísták azt állítják, hogy az élőlényekből kisugárzó vitális erőt, „lelki emanációt” sikerült lencsevégre kapni. A fizikusok e jelenségre elfogadhatóbb magyarázatot adnak. A kirlian-fényképezésnél elektromos áramot vezető plazmaréteg keletkezik, és az elektron-ion részecskék újraegyesülésük során fölös energiájuk egy

részét fény formájában adják le. Ez a fény részben megvilágítja a befogott tárgyat, másrészt a kisülést a film az említett fénykoszorú formájában rögzíti. Olvasóink, ha fellapozzák a francia Science et Vie c. folyóirat 1974 június: számát, az 57 oldalon jól sikerült színes kirlian-felvételeket láthatnak. A fényképek skorpiót, tengeri csillagot és egy emberi ujjat ábrázolnak, körülöttük a fénykoszorúval. Ezeket a fényképeket szemlélve az ember nem tartja valószínűnek, hogy egy közönséges tengeri csillagból ilyen színpompás „lelki emanáció” áradjon ki. A témával kapcsolatos kutatási eredmények ennek a fényképezési módszernek különféle alkalmazási lehetőségeit sejtetik. Orvosok és biológusok ugyanis kimutatták, hogy az emberi ujj felvételeinél az „aura” fényintenzitása és színei a lefényképezett egyén fizikai és lelki állapotát jelzik bizonyos mértékig. Sőt kirlian-fényképekkel ki lehet

mutatni azt is, hogy az illető egyén fogyasztott-e alkoholt, marihuánát vagy egyéb kábítószert, e színek és fények elárulják a lefényképezett egyén belső emócióit szorongását. A fénykoszorú színeiből és intenzitásából egyes betegségekre is következtetni lehet. Valószínűnek látszik, hogy az ember belső folyamatai, agyműködésének változásai módosítják a bőrfelület kémiai tulajdonságait, illetve elektrosztatikus potenciálját. Guzik szerint a kirlian-fényképekről le kell vakarni a misztikum rétegét, ebben az esetben a jövőben kitűnő diagnosztikai fegyverré válhat egyes betegségek felismerésénél, a gyógyulás folyamatának nyomon követésénél, de a bűnüldöző szervek és a biológusok is alkalmazhatják ezt a módszert az emberi szervezet belsejében végbemenő folyamatok kutatásánál. Elektromágneses mezők és az emberi agy című cikkében Jurij Kolodov moszkvai neurofiziológus a sugárzásokkal

foglalkozik. A sugárzásokat a szerző három csoportra osztja: a világűrből és a Földből érkező külső sugárzásokra az ember által gerjesztett mesterséges sugárzásokra és végül magából az emberből kiinduló biosugárzásokra. Milyen hatást gyakorolnak ezek a sugárzások egymásra és élettani szempontból az emberre? Fejlődésünk mai fokán csak a hő- és a fénysugarakat érzékeljük. Nem tudatosul bennünk, ha a kozmikus vagy a földmágnesség-sugárzás éri testünket. Az ember a mágneses háborgásokat, a napkitöréseket természetes érzékszerveivel nem veszi észre. Annái inkább a kórházi forgalom és a klinikai gyakorlat. Amerikai jelentések szerint az USA idegklinikáin jelentősen szaporodnak az epilepsziás rohamok a földmágnesesség növekedésével párhuzamosan. A földmágneses hullámokra egyes állatok is élénken reagálnak. Ornitológusok szerint a vándormadarak hosszú útjuk során az égitestek helyzetén kívül a Föld

mágnesesmezőváltozásaiból is merítenek információkat. Puharich amerikai orvos az ember és a rádióhullámok kapcsolatával foglalkozik M történik, amikor rádióhullámok érik az embert című cikkében. A rádiózás még nem régi felfedezés. Földünket ugyanakkor már évmilliárdok óta rádióhullámok bombázzák a világűrből. A szerző kifejlesztett egy általa „transderrnal instrument”-nek nevezett TD-100 típusjelzésű berendezést, amely rádióhullámok segítségével az emberi bőrön elektrostimulációt végez. A gyakorlatban a bőrfelületre elhelyezett fémlemezek közvetítésével az emberi test felületét rádióhullámokkal burkolja, olyan hullámokkal, amelyek apmlitúdóját az emberi hang segítségével modulálni lehet. Puharich ezt a módszert a jövőben a süketek „hallóképességének” mesterséges pótlására szándékozik felhasználni. A szerzőnek egyébként 1974-ben nagy sikerű könyve jelent meg Úri Gellerről.

Puharich részt vett azokban a kísérletekben, amelyekben a Stanford Research Institut tudományos szakértői Úri Geller pszi képességeiről igyekeztek meggyőződni. Cikkében ennek a kísérletsorozatnak egyik érdekes epizódját is megemlíti. Az előbb említett amerikai intézetben Gellerrel több sikeres gondolatátviteli kísérletet végeztettek. Ekkor merült fel az egyik fizikusban az a gondolat, hogy vajon a rádióhullámok nem zavarják-e meg Geller különleges felfogóképességét. Geller testére a TD-100-as készülék[4] 49 kHz-en rádióhullámot bocsátottak, ennek amplitúdóját 900 Hz hangfrekvenciával modulálták. Geller ennél a kísérletnél egy sötétkamrában állt, jobb mutatóujját egy exponálatlan Polacolor filmlemezen tartotta. Ugyanebben az épületben, egy távol eső, külön helyiségben egy kísérleti alany számokat továbbított agyhullámok útján Geller felé. A számok 1 – 9 között váltakoztak, de nem sorrendben. Geller

egymás után mondta be a közvetített számokat Tíz kísérletet végeztek Így, és az izraeli fiatalember mind a tíz esetben talált. Tíz kísérletből kilenc esetben a közvetített szám képe Geller ujja alatt előhívás után pontosan megjelent a filmen. A kísérletek azt igazolták, hogy a rádióhullámok nem zavarták meg Geller pszi képességeinek megnyilvánulását. Puharich arra is gondol, hogy a TD-100-as készüléke a jövőben alkalmas lesz esetleg a telepatikus képességek kimutatására vagy serkentésére. Puharich cikkét szeretném néhány sorral kiegészíteni. A francia Sciences et Avenir 1975 januári számában a Lapollution pár les ondes című cikk szerzője az éter kifejezett rádiószennyezéséről ír. Amerikai szaklapok már évekkel ezelőtt megemlékeztek egyes katonai radarkezelők élettani rendellenességeiről: stresszes állapotról, szapora szívműködésről stb. A rádióhullámoknak az emberre gyakorolt káros hatását hitelt

érdemlően eddig még nem bizonyították. De az idézett cikk szerzője sajnos ennek ellenkezőjéről sem nyugtatja meg az olvasót. Nemrégiben Róbert Becker amerikai sebész daganatos kísérleti patkányokat 160 V/cm2 térerősségű elektromágneses mezőben helyezett el. Az ilyen hatásnak kitett állatoknál ötszörös kromoszómatörést tapasztalt, de anomáliákat észlelt a fehérjékben, a vérképben és a koleszterinszintjükben egyaránt. Napjainkban az ember – zenei kifejezéssel – a rádióhullámok kakofóniájában él. A kérdés tehát időszerű, úgyhogy az amerikai Food and Drug Administration, ez az igen szigorú normákról ismert szervezet az ügyet napirendre tűzte. Dubrov szovjet geofizikus Biogravitáció és pszichotonika című cikkében kifejti hipotézisét, amely szerint az ember saját „biogravitációs mezővel” rendelkezik. Az emberi szervezeten belül átalakuló makromolekulák különleges energiát kisugárzó teret hoznak

létre, ezt nevezi a szerző biogravitációs mezőnek. A szerző hisz ennek a mezőnek a létezésében, és jómaga is olyan műszer kifejlesztésére hívja fel a fizikusok figyelmét, amelynek segítségével ezt az energiát mérni lehetne. Dubrov szerint, ha ez sikerülne, úgy a pszichotronika körébe tartozó számos jelenséget bizonyítani lehetne a gondolatátviteltől a PK-tulajdonságig. A pszihokinézis, a PK-tulajdonság abban áll, hogy bizonyos egyének erős gondolati koncentrációval tárgyakat képesek elmozdítani helyükről. Dr Green amerikai kutató szerint lehetséges, hogy a koncentrált szellemi energia kifelé mágneses hullámok alakjában hat a tárgyakra. Amíg ezt a feltételezett koncentrált energiát nem lehet mérni, Green elmélete hivatalosan csak hipotézis marad. Végigolvasva az idézett IMPACT-ban megjelent cikkeket, az emberben az az érzés alakul ki, hogy a szerzőket őszinte törekvések jellemzik. Elsősorban a rossz csengésű okkult

tudományok jogutódjáról szeretnék lehántani a miszticizmus rétegét, másrészt jóformán minden cikknél érződik, hogy a közös határvonalat keresik az egzakt természettudományok és a parasciences között. Mérni, bizonyítani szeretne minden szerző Ezt a szándékot érzékelteti a lap utolsó cikke is, amelyet Marinho mérnök, a brazíliai Pszichobiofizikai Intézet vezetője írt: La recherche sur lesphenomenesparanormaux au Bresi• címmel. Ebben a hatalmas kiterjedésű országban, ahol a katollcizmus és a különféle néger törzsi mítoszok úgy kavarognak az emberek agyában, mint a színes riói karnevál, parapszichológiai szempontból sok fogékony egyén található. Az említett intézetben reinkarnációs kutatásokkal, gondolatátviteli kísérletekkel, kirlian-fényképezéssel és Brazília különböző pontjain lejátszódó „megmagyarázhatatlan események” (indokolatlan tűzesetek, házösszeomlások stb.) kinyomozásával foglalkoznak. A

brazil szerző is műszerek fejlesztését sürgeti A szerző büszkén hivatkozik arra, hogy sikerült otthon egy olyan kirlian-apparátust gyártania, amely felveszi a versenyt az eredeti szovjet gyártmányokkal. A parapszichológiai jelenségek vizsgálata és a PK-képességekkel kapcsolatos kutatások a jelek szerint reneszánszukat élik. Szaporodnak a nemzetközi kongresszusok, ahol a különböző országok küldöttei beszámolnak a saját országukban folytatott kutatásokról, eredményekről. Több országban, elsősorban az Egyesült Államokban a pszichotronika iránt egyidejű az érdeklődés az orvosi intézmények, egyetemi tanszékek, alapítványok, kutatóintézetek, katonai kísérleti intézmények részéről. Három témakör különösen izgatja e szervek fantáziáját: a gondolatátvitel, a psziho-mozgatóképesség és az „aura” fényjelenség. Természetesen itt is minden intézménynek fellelhető a maga sajátos problémaköre, vesszőparipája. Az

USA elhárító szerveit, így a CIA-t elsősorban most az foglalkoztatja, hogy a PK tulajdonságú egyének agyhullámaik segítségével tudják-e zavarni az elektronikus számítógépek és radarberendezések működését. Az ARPA (Advance Research Projects Agency) a Pentagon számára dolgozik. Az ARPA nemrégiben kötött kutatási szerződést a Stanford Research Institute-tál gondolatátviteli kísérletek eszközlésére. Cél e téren a katonai hírközlés repertoárjának bővítése. Napjainkban különösen a lemerült atom-tengeralattjárók víz alatti összeköttetése jelent „rázósabb” kommunikációs problémát a haditechnikusok számára. Hogy vélekedik azonban a parapszichológiai jelenségekről az utca embere? Az emberek e téren három csoportra oszthatók. Az egyikbe tartozók hisznek ezekben a jelenségekben, amelyeket a hagyományos természettudományos módszerekkel ma még bizonyítani nem lehetséges. Középen a semlegesek állnak, akik nem

nyilvánítanak véleményt Végül a negativistákat kell említeni. Ők tagadják ezeket a jelenségeket és az ez irányú képességeket, sőt Úri Geller aktivitását csalásnak minősítik. „Ez lehetetlenség, ez egy rutinos svindler” – mondják Gellerről. A tagadást néha egészen ingerült hangnemben fogalmazzák A negativistákkal szemben a tudósok már óvatosabban nyilatkoznak. Egy természettudós, aki mind mélyebbre hatol az atomok, a sejtek világába, vagy mind távolabbi csillagokra szegezi műszereit és tekintetét, kutatásai közepette rájön arra, hogy mennyi mindent nem tud még az ember. Kapica, a neves szovjet fizikus szerint a természetben vannak ismert és ma még ismeretlen jelenségek. Az ő néhány mondatával zárom ezt a szerény ismertetést: „Newton és kortársainak műveit olvasva az az érzésünk támad, mintha ők annak idején úgy vélekedtek volna, hogy a világ minden titkát megismerték már. Mi ne essünk ilyen

túlzásokba Ne gondoljuk, hogy már mindent tudunk, mindent megismertünk, és az utánunk következő nemzedékeknek nem marad mit felfedezni. Szeretném felhívni a figyelmet a természet élővilágára. A legtöbb életjelenséget napjainkig szabályokba foglaltuk, de nekem mégis úgy tetszik, hogy az élővilág egyik-másik folyamatára, a szaporodásra és a különféle természeti erők működésének titkaira ma még mindenben kielégítő válaszokat nem tudunk adni.” Clifford Simak KERTÉSZKEDÉS Ebédről jöttem vissza, s most én tartottam ügyeletet az irodában, mialatt Millie elment, hogy harapjon valamit. Kényelmesen elhelyezkedtem, lábamat az asztalra téve törtem-törtem a fejemet, miképpen tudnék túljárni a hulladékot dézsmáló kutya eszén. A kutya és én már hónapok óta hadilábon álltunk egymással, s már már ott tartottam, hogy drasztikus eszközökhöz folyamodom. A múltkor nehéz betondarabokkal körülbástyáztam a kukát, hogy a

kutya ne tudja felborítani, de jól megtermett dög volt, két lábra állt, benyúlt a kukába, és kiszedte az egész hulladékot. Aztán megpróbáltam valami nehezéket tenni a kuka fedelére, de a kutya egyszerűen leráncigálta onnan, s aztán nyugodtan folytatta a guberálást. Volt úgy, hogy vártam rá, és tetten értem, megfenyegettem egy nagy kővel vagy ami épp a kezem ügyébe akadt, de látta, hogy ez csak taktika a részemről, és ezért rá se rántott. Félóra múlva visszajött, a legnagyobb nyugalommal. Azon morfondíroztam, hogy patkányfogót állítok a hulladék tetejére, s ha majd bedugja fejét a kukába, a rugó elkapja a pofáját. De ha ezt teszem, az egyik kedd reggel holtbiztosán elfelejtem kivenni, és akkor a kutya helyett a szemetes kezét kapja el a rugó. Azzal a gondolattal is játszottam, hogy villanydróttal veszem körül a kukát, úgyhogy az áram majd jól megrázza azt a dögöt, ha megint ott lábatlankodna. De nem tudtam, hogyan

fogjak hozzá a kuka bedrótozásához, s ha meg mégis sikerülne, száz az egyhez, hogy halálra sújtom a kutyát, ahelyett hogy csak elijeszteném. Megölni pedig nem akartam Mert tudják, szeretem a kutyákat. De ez, ugye, nem jelenti azt, hogy minden kutyát szeretnem kelljen. És ha önöknek kellene e korcs kuvasz után naponta összeseperni a hulladékot, tudom isten, önök is kijönnének a béketűrésből. Míg azon töprengtem, hogyan tudnék valamit belekeverni egy különlegesen ínycsiklandó hulladékba, amitől a kutya megbetegednék, de nem annyira, hogy felforduljon tőle, megszólalt a telefon. Az öreg Pete Skinner volt Acorn Ridge-ből. – Ki tudnál jönni hozzám? – Ha muszáj – feleltem. – Mi baj? – Egy gödör van itt, az északi negyvenesen. – Egy pöcegödör? – Nem. Úgy látszik, valaki kiásta, és elhordta belőle a földet – Hát ezt meg mi a fenéért tette volna. Pete? – Nem tudom. De ez még nem minden A gödör mellett ott hagyott

egy kupac homokot – Talán ezt ásta ki a gödörből. – Tudod jól – mondta erre Pete hogy nekem nincs homokos talajom. Elég mintát vettél már belőle. Az én földem mindenütt agyagos – Mindjárt indulok – szóltam. Egy megyei gazdasági felügyelőhöz a legfurcsább dolgokkal jönnek, de ez mindennek a teteje volt. Sertésvész, kolorádóbogár, gyümölcsrozsda, tejelési rekord – ez már mind előfordult a gyakorlatomban. De egy gödör az északi negyvenesen? És mégis bóknak kellett vennem, hogy Pete felhívott. Ha valaki tizenöt éve gazdasági felügyelő, a farmerek zöme bizalommal van iránta, s egyesek, mint Pete is, azt képzelik, hogy minden problémájukat meg tudja oldani. A bóknak én is ugyanúgy örülök, mint mindenki más Csak a fejfájást, ami vele jár, azt nem komálom. Amikor Millie visszajött, kihajtottam Pete tanyájára, ami csak négy-öt mérföldre fekszik a várostól. Pete felesége azt mondta, hogy a férje kint van az

északi negyvenesen, hát odamentem, s rajta kívül néhány szomszédját is ott találtam. Mindannyian a gödröt nézték, és összevissza beszéltek. Sohasem láttam még ennyire megzavarodott társaságot A gödör átmérője mintegy harminc láb volt, mélysége pedig mintegy harmincöt láb, csaknem teljesen szabályos tölcsér, nem az a fajta gödör, amelyet csákánnyal és lapáttal ásnak. Oldalain a vágás olyan sima volt, mintha géppel csinálták volna, de a talaj nem volt összepréselődve, ahogyan annak gép használata esetén lennie kellett volna. A homokkupac néhány lépésre púposodott a gödörtől. Ahogy elnéztem, az a bolond gondolatom támadt, hogy ha belapátolnánk a homokot a gödörbe, pontosan kitöltené. A legfehérebb homok volt, amit valaha láttam, s amikor odamentem a kupachoz, és felemeltem egy marékkal belőle, láttam, hogy tiszta. Nem közönségesen, hanem tökéletesen tiszta, mintha szemenként megmosták volna. Egy darabig

álldogáltam a többiekkel együtt, a gödörre és a homokkupacra bámultam, s azt gondoltam, bárcsak támadna valamilyen jó ötletem. De nem támadt Itt tátongott a gödör, s ott púposodott a kupac. A termőtalajréteg száraz volt és porhanyós, a kerék vagy netán lábnyomokat látni lehetett volna rajta, ha lettek volna. De nem voltak Azt tanácsoltam Pete-nek, kerítse körül az egészet, hátha a seriff vagy az államtól valaki, sőt tán még az egyetem is meg akarja nézni. Pete azt mondta, jó ötlet, azonnal nekilát Visszamentem a tanyaházhoz, és megkértem Mrs. Skinnert, adjon nekem két befőttesüveget Az egyikbe mintát vettem a homokkupacból, a másikba meg a gödör földjéből, de óvatosan, hogy ne túrjam fel a falait. Addigra Pete és egy-két szomszéd szerzett egy kocsirakomány kerítésoszlopot meg valamelyes drótot, s jöttek kifelé a földre. Megvártam őket, segítettem lerakni az oszlopokat meg a drótot, aztán vissza hajtottam az

irodámba. Irigyeltem Pete-et, amiért megelégszik azzal, hogy felhúzza a kerítést, s rám hagyja, törjem én a fejemet a problémán. Az irodában három pacák várt rám. A befőttesüvegeket odaadtam Millie-nek, s megkértem, küldje el őket azonnal az Állami Mezőgazdasági Egyetem talajvizsgálójába. Aztán munkához láttam. Többen is bekukkantottak hozzám, s így aztán késő délután lett, mire felhívhattam a talajvizsgálót, s megmondhattam nekik, hogy analizálják a két üveg tartalmát. Egy-két szóval elmondtam, mi történt, de persze nem az egészet, mert ha megpróbáltam volna szavakba foglalni a dolgot, nagyon különösnek hangzott volna. – Stevens bankár telefonált, és arra kért, hogy hazafelé menet nézz be hozzá – mondta Millie. – Mit akarhat tőlem Stevens? – kérdeztem. – ö nem gazdálkodó, én meg nem tartozom neki pénzzel. – Dísznövényeket termeszt – jegyezte meg Millie. – Ezt tudom. Pár lépésre lakik tőlem az

utcában – Azt vettem ki a szavaiból, hogy valami rettenetes dolog történt a virágokkal. Egészen odavolt. Így hát hazafelé menet benéztem Stevenshez. A bankár kint az udvarban várt rám Még ránézni is siralom volt. Elvezetett a nagy virágoskertbe, a ház túlsó oldalára – ilyen pusztítást még életemben nem láttam. Az egész területen egyetlen ép növény se maradt Valamennyi kilehelte lelkét, elfonnyadva hevert a földön. – Mi történt velük, Joe? – kérdezte Stevens, s ezekre a szavakra nagyon megsajnáltam őt. Hiszen ezek a virágok adtak, mondhatni, értelmet az életének. Különleges magról nevelte őket, ajnározta valamennyit, és egy olyan valakinek a szemében, aki bolondul a virágokért, gondolom, mindennek a teteje voltak. – Talán valaki bepermetezte őket valamivel – szóltam. – Jóformán minden permetezőanyag megölheti a virágokat, ha nem kellő oldatban alkalmazzák. Kint a kertben alaposan megnéztem a halott virágokat,

de túl erős permetezőanyagtól származó égésnek semmiféle nyomát nem láttam rajtuk. Aztán megpillantottam a lyukakat, előbb csak kettőt-hármat, de ahogy tovább nézelődtem, több tucatot is láttam. Tele volt velük a kert, átmérőjük körülbelül egy hüvelyk, mintha valaki egy seprűnyéllel bejárta volna az egész kertet, és mindenütt lyukakat fúrt volna a földbe. Letérdeltem, és láttam, hogy a lyukak alul összeszűkülnek, mint amikor az ember amolyan karógyökereket eresztő gazokat rángat ki a földből. – Gyomláltál az utóbbi időben? – kérdeztem. – Igen, de ilyen nagy gyökerű gyomokat nem találtam – felelte a bankár. – Nagyon vigyázok ezekre a virágokra, Joe. Ezt magad is tudod Állandóan gyomlálom, öntözöm, gondozom és permetezem őket. Megfelelő mennyiségű műtrágyával javítom a földet A lehető legnagyobb termékenységet igyekszem elérni. – Állati trágyát kellene használnod. Az jobb, mint bármilyen

műtrágya – Nem értek egyet veled. A kísérletek azt bizonyítják Régi vita volt ez, amely minden évben újra felmerült közöttünk. Hagytam, hogy beszéljen, csak fél füllel figyeltem oda, s közben kezembe vettem egy marék földet, és szét morzsoltam. Éreztem, hogy teljesen kiszikkadt. A legkisebb érintésre szétmorzsolódott, és még egylábnyira a felszín alatt is szikkadt volt. – Öntözted ezt az ágyást mostanában? – kérdeztem. – Tegnap este – felelte Stevens. – És mikor találtad így a virágokat? – Ma reggel. Tegnap este még gyönyörűek voltak És most – Pislogni kezdett Kértem tőle egy befőttesüveget, és mintát vettem a talajból. – Beküldőm vizsgálatra, s majd meglátjuk, van-e valami baj vele – mondtam. Amikor hazaértem, egy falkányi kutya ugatott valamit a házam előtti sövény közt. A szomszédos kutyák egynémelyike megvész, ha macskát lát. Leparkoltam a kocsit, felkaptam egy ócska kapanyelet, s odamentem,

hogy kiszabadítsam a macskát, amelyet, úgy látszik, alaposan sarokba szorítottak. Jöttömre a kutyák szétfutottak, én meg a sövény közt keresni kezdtem a macskát. De sehol se találtam, s ez felkeltette kíváncsiságomat, azon töprengtem, akkor mit ugattak a kutyák. Így hát folytattam a keresést. És a végén megtaláltam, amit kerestem. Ott feküdt a földön, a sövény alsó ágainak közelében, mintha elrejtőzni mászott volna oda. Benyúltam érte, és kihúztam. Valamiféle gyom volt, körülbelül öt láb magas, igen-igen furcsa gyökérzettel. Nyolc gyökere volt, fent körülbelül egy hüvelyk átmérőjűek, és alul mintegy negyedhüvelyknyire elvékonyodtak. Nem tekerőztek össze, egyenesen bújtak ki a szárból, úgyhogy mindegyik oldalán négy-négy gyökér volt egy sorban. Megvizsgáltam a gyökérvégeket, s láttam, hogy nem törtek le, tompa, erős hegyben végződtek. A szár alul körülbelül öklömnyi vastagságú volt. Négy főág

nyúlt ki belőle, mindegyiket vastag, jókora, húsos levelek borították. De az ágak utolsó lábnyi hossza csupasz volt A gyom tetején jó néhány bimbó- vagy gubószerűséget láttam, a legnagyobb közülük körülbelül akkora volt, mint egy régimódi kávésbögre. Csak guggoltam, és néztem a gyomot. Minél tovább néztem, annál rejtélyesebbnek találtam Egy gazdasági felügyelőnek értenie kell a botanikához, de ehhez hasonló növényt én még soha életemben nem láttam. A gyepen át a garázs mögötti szerszámosbódéhoz vonszoltam, bedobtam oda, azzal 3 szándékká!, hogy vacsora után majd tüzetesebben megvizsgálom. Bementem a házba, hogy elkészítsem a vacsorámat. Úgy határoztam, csinálok egy szelet roston sült húst s hozzá egy tál salátát. A városban sokan csodálkoznak rajta, hogy ezen az öreg tanyán élek, de megszoktam ezt a házat, s nem találtam semmi értelmét, hogy máshova költözzem, amikor ezért csak adót kell fizetnem,

s valami csekély fenntartási költségem van rá. Anyám a halála előtt hosszú éveken át igen gyenge erőben volt, így én végeztem a takarítást, és segítettem a főzésben is, elég ügyes vagyok hát benne. Amikor elmostam az edényeket, s elolvastam azt a keveset, ami olvasnivaló volt az esti lapban, átlapoztam egy öreg botanikakönyvet, hátha találok benne valamit, aminek segítségével azonosíthatom a növényt. De semmit sem találtam, s közvetlenül lefekvés előtt magamhoz vettem egy zseblámpát, és kimentem, talán azt vártam, hogy a gyomot valamiképpen másnak fogom találni, mint ahogy emlékezetemben élt. Kinyitottam a bódé ajtaját, és odavilágítottam a lámpámmal a padlóra, ahová a gyomot dobtam. Eleinte nem láttam, de aztán a túlsó sarokból levélzizegést hallottam, és arrafelé fordítottam a lámpát. A gyom bemászott az egyik sarokba, és ott megpróbált felegyenesedni, szárát a bódé falához szorítva meggörbítette,

ahogy egy ember a hátát görbíti. Ahogy ott álltam, s tátott szájjal figyeltem, miként igyekszik felegyenesedni, rémület és félelem fogott el. Az ajtó melletti sarokból egy baltát kaptam elő Ha a növénynek sikerült volna felállnia, valószínűleg darabokra aprítottam volna. De ahogy ott álltam, láttam, hogy ez nem fog neki sikerülni. Így hát nem is lepődtem meg, amikor egyszerre visszapottyant a padlóra. Amit most tettem, ugyanolyan meggondolatlan és ösztönös volt, mint amikor a baltáért nyúltam. Kerestem egy ócska dézsát, és félig megtöltöttem vízzel. Aztán felemeltem a növényt – úgy tekergőzött a kezem alatt, mint valami giliszta –, gyökereit belemerítettem a vízbe, a dézsát meg visszatoltam a fal mellé, hogy a növény megkapaszkodhasson benne. Visszamentem a házba, s összevissza matattam a kamrákban, míg végül megtaláltam azt a kvarclámpát, amelyet néhány évvel ezelőtt vettem, amikor egy kis köszvény

állt a vállamba. Bekapcsoltam, a növény felé fordítva, de nem túlságosan közel hozzá. Aztán hoztam egy jó lapátnyi földet, és beledobtam a dézsába. Ennél többet – gondoltam – nem tehetek. Vizet, termőtalajt és mesterséges napfényt adtam a növénynek. Attól tartottam, hogy ha valamiféle különlegesebb bánásmódban részesítem, esetleg tönkreteszem, hiszen fogalmam sem volt, milyen környezetet szokott meg. Szemmel láthatóan helyesen jártam el. A növény friss erőre kapott, és a tetején levő bögre nagyságú gubóját, ahogy jártam-keltem, állandóan forgatta, minden mozdulatomat követte. Egy ideig figyeltem, kissé hátrább helyeztem a kvarclámpát, nehogy megégesse, s aztán visszamentem a házba. És itt aztán csontom velejéig hatolt a félelem. Odakint a bódéban is megijedtem persze, de az inkább csak meghökkenés volt. Most, ahogy átgondoltam a dolgot, már világosabban láttam, miféle teremtményt találtam a sövény

alatt. Emlékszem, még nem mertem kimondani, de már valószínűnek tartottam, hogy a vendégem valamiféle idegen értelmes lény. Egy darabig törtem a fejemet, hogyan kerülhetett ide, s vajon ez csinálta-e azokat a lyukakat Stevens bankár virágágyásában, és lehet-e valamilyen köze ahhoz a nagy gödörhöz odakint Pete Skinner északi negyvenesén. Csak üldögéltem, vitáztam önmagammal, mert hát az ember éjfél után nem mászkálhat a szomszédja kertjében. De mindenáron tudni akartam, hogyan áll a dolog. Átvágtam hát a keresztutcán, amely Stevens házának végéhez vezetett, és beosontam a kertbe. Kalapommal leárnyékoltam a lámpámat, s még egyszer megszemléltem a tönkretett virágágyásban azokat a lyukakat. Nem voltam meglepve, amikor láttam, hogy nyolcas sorozatban fordulnak elő, kétoldalt négy-négy – pontosan olyan lyukak, mint amilyeneket az én növényem csinálna, ha gyökereit a talajba fúrná. Legalább tizenegy ilyen nyolcas

lyuksorozatot találtam, de biztos vagyok benne, hogy még több is volt ott. Csak nem akartam túl sokáig őgyelegni, mert attól féltem, Stevens bankár felébred, és kérdezgetni kezd. Így aztán a keresztutcán át hazamentem, még idejében, hogy elkapjam a hulladékdézsmáló kutyát, amint épp ott buzgólkodik a kukánál. Fejét egészen beledugta, s így mögé lopózhattam. Meghallott, és igyekezett kijönni a kukából, de beleszorult Mielőtt még kiszabadíthatta volna magát, nagyot rúgtam belé, oda, ahol a legérzékenyebben éri. Gondolom, megdöntött minden kutyarekordot, olyan sebesen inait el a házam elől. Odamentem a szerszámosbódéhoz, és kinyitottam az ajtót. Az iszapos vízzel félig tele dézsa még ott volt, s a kvarclámpa is égett még – de a növényt, azt sehol sem láttam. Átkutattam az egész bódét, nem találtam, így hát kihúztam a kvarclámpa csatlakozóját, és a ház felé indultam. Igazat szólva kissé megkönnyebbültem,

hogy a növény odébbállt. De amikor megkerültem a ház sarkát, láttam, hogy tévedtem. Ott állta virágládában, s a muskátlik, amelyeket egész tavasszal babusgattam, ernyedten lógtak le a láda oldalánál. Csak álltam, és néztem a növényt, s az az érzés fogott el, mintha visszanézne rám. És ekkor ráeszméltem, hogy nemcsak a szerszámosbódéból kellett idejönnie a házhoz és itt felmásznia a virágládába, hanem a szerszámosbódé ajtaját is nyitnia-csuknia kellett. A növény egyenesen és mereven állt, teljesen egészségesnek látszott. Egyáltalán nem illett oda a virágládába – olyanforma volt, mintha valaki egy magas kukoricaszárat nevelt volna a ládában, noha egyáltalán nem hasonlított kukoricaszárhoz. Hoztam egy vödör vizet, és beöntöttem a virágládába. Ekkor éreztem, hogy valami megérinti a fejemet, s erre felpillantottam. A növény előredőlt, s az egyik ágával a fejemet simogatta Az ág végén levő levél

megváltoztatta alakját, szétterült, hogy megsimogathassa a fejemet, s most olyanforma volt, mint valami kéz. Bementem a házba, lefeküdtem, s elsősorban azt forgattam a fejemben, hogy ha a növény túlságosan terhessé vagy veszélyessé válna, nem kell mást tennem, mint hogy egy jó adag műtrágyát vagy arzént vagy valamilyen más gyilkos szert vízben feloldok, és ezzel megöntözöm. Akár hiszik, akár nem, jóízűt aludtam. Másnap reggel azt ötlöttem ki, hogy megreparálom a régi melegházat, és majd oda teszem be a vendégemet. Az ajtót – gondoltam – mindenesetre kulcsra zárom, mert a növény ugyan elég barátságosnak és ártalmatlannak látszik, de hát egészen biztos azért mégsem lehetek ebben. Reggeli után kimentem az udvarra, hogy megkeressem. Arra gondoltam, hogy mára bezárom s garázsba, de nem volt a virágládában, és sehol másutt sem láttam. Szombat lévén nem szerettein volna elkésni az irodából, mert ilyenkor a gazdálkodók

közül sokan jönnek be a városba, s egyikük-másikuk bizonnyal bekukkant hozzám. Napközben meglehetősen sok dolgom akadt, s így nem volt időm a töprengésre és nyugtalankodásra. De amikor becsomagoltam a bankár kertjéből való talajmintát, azon töprengtem, nincs-e valaki az egyetemen, akit értesíthetnék. És az is megfordult a fejemben, hogy talán Washingtonban is tudatnom kellene a dolgot valakivel, csakhogy fogalmam se volt róla, hogy kivel, sőt azt sem tudtam, melyik minisztériummal léphetnék érintkezésbe. Aznap este hazaérve a növényt a kertben találtam lehorgonyozva, egy kis ágyásban, ahol retket és salátát termesztettem. Az a pár fej saláta, amely még a földben maradt, kissé ernyedtnek látszott, de ettől eltekintve minden rendben volt. Alaposan szemügyre vettem a növényt. Néhány ágával felém integetett – nem a szél lebegtette őket, mert nem fújt a szél –, s a kávésbögregubójával bólintott egyet, mint aki

tudomásomra akarja hozni, hogy felismert. De ennyi volt az egész. Vacsora után körülnéztem a ház előtti sövénynél, és még két ilyen növényt találtam. Mindkettő halott volt. Szomszédaim moziba mentek, így aztán az ő házuk környékét is végigcserkésztem, s ott is találtam még négy növényt a bokrok közt meg egyes sarkokban, ahová bemásztak meghalni. Azon törtem a fejemet, vajon előző este a kutyák nem azt a növényt ugatták-e, amelyet megmentettem. Ebben majdnem egészen biztos voltam A kutya talán felismeri az olyan idegen lényt, amelyet az ember nem tud felismerni. Számítást végeztem. A növények közül legalább hét Stevens virágágyását szemelte ki, hogy azon lakmározzon, de a műtrágya, amelyet a bankár használt, egy kivételével valamennyit megölte. Az egyetlen életben maradt tehát odakint van a kertemben, és most a salátáimat sanyargatja. Sehogy se értettem, miért fonnyadtak el a saláták, a muskátlik és Stevens

virágai. Ezek az idegen növények – töprengtem – talán valamilyen mérget termelnek, és a talajba fecskendezik, nehogy a többi növény ellepje táplálkozási területüket Ez korántsem volt olyan hihetetlen. A Földön is akadnak fák és növények, amelyek különböző módszerekkel ugyanazt érik el. Vagy az is lehet, hogy az idegen növények annyira kiszívnak a talajból minden nedvességet és növényi táplálékot, hogy a többi növény egyszerűen éhen hal. És azon is eltűnődtem, vajon ezek az idegenek egyáltalán miért jöttek a Földre, s miért maradtak itt közülük némelyek. Ha valamilyen más bolygóról érkeztek, űrhajón kellett jönniük, s ebben az esetben azért álltak meg Pete északi negyvenesén, hogy kiegészítsék elemkészletüket, s hogy azt, ami számukra már csak hulladék, a gödör mellé dobják. De mi van azzal a héttel, amelyet találtam? Talán megszöktek a hajóról? Vagy kimenőt kaptak, és közben valami bajba

keveredtek, ahogyan az a mi tengerészeinkkel is megesik? Az űrhajó talán próbálta megkeresni a hiányzókat, de nem találta, s így aztán folytatta útját. Ha ez így van, akkor az én növényem amolyan hajótörött idegen lény. De az is lehet hogy az űrhajó még mindig folytatja a keresést. Kifáradtam ebben a hosszas töprengésben, s korán lefeküdtem, de sokáig csak álmatlanul hánykolódtam. És épp amikor már-már elaludtam, hallottam a kutya matatását a kukánál Az ember azt hitte volna, hogy azok után, amit előző este kapott, messze elkerüli ezt a kukát, de oda se neki. Megint ott rázta, lökdöste, megpróbálta feldönteni Felkaptam egy serpenyőt a tűzhelyről, és kinyitottam a hátsó ajtót. Jól megcéloztam a dögöt, de legalább tíz lábbal mellétaláltam. Mérgemben otthagytam a serpenyőt, és visszabújtam az ágyba. Jó néhány órával később egyszerre arra riadtam, hogy egy kutya iszonyatosan vonít Kiugrottam az ágyból,

és az ablakhoz futottam. Holdfényes éjszaka volt, s a kutya úgy száguldott végig a kocsifelhajtón, mintha ördögök kergették volna. És mögötte repül a növény Egyik ágát a kutya farkára tekerte, a másik hárommal meg alaposan agyabugyálta. Az út végén eltűntek a szemem elől, de még hosszú ideig hallottam a kutya vonítását Néhány perc múlva megláttam a növényt, amint jön végig a kavicsos úton, akár a pók úgy szalad nyolc gyökerén. A kocsifelhajtóról letérve egy orgonabokor mellett lecövekelt, úgy tűnt, itt akar megtelepedni éjszakára. Azt gondoltam, ha másra nem, legalább arra jó, hogy a kuka biztonságban legyen Ha a kutya megint visszajönne, a növény ott vár majd rá, s alaposan ellátja a baját. Sokáig ébren feküdtem, azon törtem a fejemet, honnan tudhatja a növény, hogy nem szeretem, ha a kutya megdézsmálja a hulladékot. Valószínűleg látta – ha ez megfelelő szó amint kikergettem az udvarról. Azzal a

jóleső érzéssel aludtam el, hogy a növény és én végre kezdjük megérteni egymást. Másnap, vasárnap nekiláttam, hogy rendbe tegyem a melegházat, s aztán bezárjam oda a növényt. Talált magának egy napos helyet a kertben, ahol úgy festett, mint egy nagy, párját ritkítóan csúnya gaz, amelyet eddig lusta voltam kirángatni. Szomszédom átjött, hogy kéretlen tanáccsal szolgáljon, de közben állandóan ide oda téblábolt, s így tudtam, hogy valami birizgálja. Végül aztán kibökte. – Furcsa dolog – mondta –, Jenny esküszik, hogy a minap egy nagy növényt látott a kertedben mászkálni. A gyerek is látta, s azt állítja, hogy a növény megkergette – Zavarában kissé elkuncogta magát. – Tudod, milyenek a gyerekek – Tudom, persze – feleltem. Egy darabig még ott álldogált, még néhány tanácsot adott, majd az udvaron át hazament. Elbeszélése nyugtalanított. Ha a növény rákap arra, hogy gyerekeket kergessen meg ebből nagy

cécó támadhat. Egész nap a melegházon bütyköltem, rengeteg tennivaló volt vele, mert már tíz egy néhány év óta nem használtam, s így aztán estére alaposan kifáradtam. Vacsora után kimentem a hátsó tornácra, s a lépcsőn ülve a csillagokat nézegettem, Körülöttem minden csendes, nyugodalmas volt. Alig ültem ott tizenöt percig, egyszer csak valamiféle zizegést hallottam. Körülnéztem s megláttam a növényt, amint kifelé jön a kertből, gyökerein lépegetve. Amúgy leguggolt mellém, s akkor ott ültünk kettesben, és elnéztük a csillagokat. Vagy legalábbis én elnéztem őket. Mert azt valójában nem tudtam, hogy a növény lát-e Ha nem, akkor bizonyára van valamilyen más képessége, ugyanolyan jó, mint a látás Szóval csak üldögéltünk. Egy idő után a növény megmozdította egyik ágát, és azzal a kézhez hasonló levelével megfogta a karomat. Testem kissé megfeszült, de a növény érintése eléggé gyengéd volt, így

aztán csak ültem csendesen, s azon tűnődtem, hogy ha együtt akarunk élni, nem húzódozhatunk egymástól. Így aztán, olyan lassacskán, hogy eleinte észre sem vettem, valamiféle hálaérzet árasztott el, mintha a növény meg akarná köszönni, amit érte tettem. Körülnéztem, mit csinál, de semmit sem csinált, csak üldögélt, mint én, s a „kezét” még mindig a karomon tartotta. De valamilyen módon mégis igyekezett értésemre adni, hogy hálás nekem, amiért megmentettem. Nem szavakkal, értik kérem? Hangot adni csak leveleinek zizegtetésével bírt. De tudtam, hogy itt valamilyen gondolatközlési rendszerről van szó. Nem szavakat közöl velem, hanem érzelmeket – mély, tiszta, nagyon őszinte érzelmeket. Ez a szüntelen hálálkodás a végén már kissé feszélyezett. – Jól van, jól van – mondtam, hogy véget vessek neki. – Te sem tettél volna mást a helyemben. A növény valahogy megérezte, hogy tudomásul vettem a

köszönetét, mert hálálkodása most kissé alábbhagyott, s valami más lépett a helyébe – a béke és nyugalom érzete. Aztán felállt és elindult, de én utána kiáltottam: – Hé, Növény, várj egy kicsit! Úgy látszik, megértette, hogy visszahívom mert megfordult. Megfogtam az egyik ágát, és körülvezettem őt az udvaron. Ennek a közlési rendszernek – gondoltam – csak akkor van értelme, ha nem csupán a hála, béke és nyugalom érzetét tudja felidézni. Így hát végigvezettem a növényt körös-körül az udvaron, s közben amilyen erősen csak tudtam, rágondoltam, és azt mondtam neki, hogy ne hagyja el az udvar kerületét. Mire ezt befejeztem, beleizzadtam az erőfeszítésbe. De végül is úgy látszott, a növény igyekszik tudtomra adni, hogy megértett. Most egy gyerek kergetésének látványára összpontosítottam gondolataimat, és azt mondtam, hogy ezt nem szabad. A növény tudomásul vette. Aztán megpróbáltam közölni vele, hogy

nappal, amikor az emberek megláthatják, ne járkáljon az udvaron. Hogy ez a gondolat bonyolultabb volt-e, vagy én voltame már fáradt, azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a növény is meg én is egészen kimerültünk, mire jelezte, hogy megértett. Aznap éjjel az ágyamban fekve sokat törtem a fejemet e gondolatközlés problémáján. Nyilvánvalóan nem telepátia volt, hanem valami más, gondolati képeken és érzelmeken alapuló dolog. De tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem. Ha bármilyen módon megtanulok beszélni vele, és a növény megtanul közölni velem mást is, nem csak elvont fogalmakat, ha beszélni tud az emberekkel, akkor érthetővé, hihetővé válik, s a hatóságok akkor talán hajlandók lesznek értelmes lénynek tekinteni. Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha megismertetem vele, hogyan élünk mi, emberek, és megpróbálom megértetni vele, miért élünk így. És mivel látogatómat nem vihetem ki az udvarról, ezért mindezt itthon kell

elvégeznem. Azon kuncogva aludtam el, hogy a házam és az udvarom egy idegen lény iskolája lesz. Másnap telefonáltak az egyetemi talajvizsgálótól. – Miféle anyagot küldött nekünk? – kérdezte egy férfihang. – Egy talajmintát amit csak úgy felszedtem – válaszoltam. – Miért, mi baj van vele? – Az egyes számú minta rendben van, ez közönséges, mindennapi Burton megyei talaj. De a kettes számú minta, az a homok, abban akár hiszi, akár nem, aranypor, ezüst lemezkék meg egy kevés vörösréz van! Persze csak parányi részecskékben. De ha valamelyik ottani gazdálkodónak bányája van ebből az anyagból, akkor gazdag ember. – Legfeljebb huszonöt-harminc kocsirakománnyal van neki belőle. – De hol szerezte? Honnan származik ez az anyag? Majd lélegzetet vettem, s mindent elmondtam neki arról az esetről, ami odakint, az északi negyvenesen történt. Azt mondta, rögtön kijön, de még mielőtt letette volna a kagylót, megkérdeztem tőle,

ni van a harmadik mintával. – Mit termesztett az az ember a földjén? – kérdezte ámuldozva. – Nem ismerek il/an növényt, amely a talajból ennyire kiszívna minden tápanyagot Mondja meg neki, hogy mielőtt megpróbálná újból használatba venni azt a földet, adjon neki jó sok szerves anyagot, egy kevés meszet meg minden egyebet, ami feljavítja. A talajvizsgálók kijöttek Pete földjére, de elkísérték őket mások is az egyetemről. Valamivel később, a hét folyamán, amikor már az újságok nagybetűs címek alatt írtak az esetről, megjelent két férfi Washingtonból is. De egyikük sem tudta megoldani a rejtélyt, így aztán fel is hagytak a próbálkozással. Az újságok egy darabig még elfantáziálgattak felette, mígnem a szakemberekkel együtt ők is elejtették a témát. Eközben seregestül jöttek kíváncsiskodók a gazdaságba, megbámulták a gödröt meg a homokkupacot. A homoknak csaknem a felét elcsórták, s Pete pokolian

felhergelődött az egész dolog miatt. – Betemetem ezt a gödröt, és egye fene az egészet – mondta nekem, s így is tett. Ezalatt odahaza a helyzet kedvezően alakult. A Növény, úgy látszik, megértette, amit mondtam neki, vagyis hogy ne menjen ki az udvarról, napközben viselkedjék úgy, mintha gyom volna, és ne hajkurásszon gyerekeket. Így aztán béke uralkodott, senki sem jött hozzám panaszkodni. S ami a legfőbb, a hulladékot dézsmáló kutya többé nem merte odadugni a pofáját. A Pete földjén lejátszódó izgalmak idején többször elfogott a kísértés, hogy beszéljek valamelyik egyetemi pacákkal a Növényről. De mindannyiszor ellenálltam neki, mert ami a beszédet illeti, a Növénnyel még nemigen értettük meg egymást. De más szempontból nagyon jól kijöttünk egymással. Hagytam, hogy a Növény végignézze, hogyan szedek szét egy villanymotort, és hogyan szerelem megint össze, de nem hiszem, hogy értette volna, miről van

szó. Megpróbáltam elmagyarázni neki a mechanikai erő fogalmát, megmutattam, hogy a motor ilyen energiát szolgáltat, és azt is igyekeztem elmondani neki, mi az elektromosság. Itt azonban elakadtam, miután erről jómagam sem tudtam valami sokat. Őszintén szólva nem hittem, hogy a Növény a villanymotor működéséből bármit is megértett. De az autó motorjával már többre mentünk. Egy egész vasárnapot azzal töltöttünk, hogy szétszedjük a motort, és megint összerakjuk. A Növény szemmel láthatóan nagy érdeklődéssel figyelte, mit csinálok. A garázsajtót zárva kellett tartanunk, pedig kánikulai meleg volt, s különben is szívesebben töltöttem volna a vasárnapot pecázással, semmint motorszereléssel. Többször is felmerült bennem a gondolat, hogy érdemes-e, nem tudnám-e valamilyen egyszerűbb módon megismertetni a Növényt a földi kultúrával. Alaposan kifáradtam, reggel nem is hallottam a vekkert, s így egy órával később

ébredtem fel, mint ahogy kellett volna. Magamra kapkodtam a ruháimat, a garázsba rohantam, kinyitottam az ajtót, és ott láttam a Növényt. A motor alkatrészei szerteszórva hevertek a padlón, ő meg békés-boldogan bütykölődött velük. Kis híja, hogy baltát nem fogtam rá, de még idejében észbe kaptam. Kulcsra zártam magam mögött az ajtót, és gyalog mentem az irodába Egész nap az járt a fejemben, hogyan tudott a Növény bemenni a garázsba. Talán sikerült neki előző éjjel észrevétlen visszaosonnia oda vagy kinyitnia a zárat? Azon is eltöprengtem, vajon hazaérve milyen állapotban fogom találni az autót. Már láttam magamat, ahogy a fél éjszakát az összeszerelésével töltöm. A szokottnál valamivel korábban hagytam abba a munkát. Ha már az autón kell dolgoznom, szerettem volna minél hamarabb nekilátni. Amikor hazaértem, a motor össze volt szerelve, a Növény pedig kint állt a kertben, gyomnak tettetve magát. Ahogy ott láttam,

tüstént rájöttem, hogy ki tudja nyitni a zárat, mivel reggel, mikor elmentem, becsuktam a garázst. Bekapcsoltam a gyújtást – fogadni mertem volna, hogy nem működik. De működött Egy ideig körbefurikáztam a városban, hogy ellenőrizzem. S mindent rendben találtam A következő leckéhez valami könnyebbet eszeltem ki. Elővettem az ácsszerszámaimat, megmutattam őket a Növénynek, és nekiláttam, hogy egy madárházat csináljak. Nem mintha szükségem lett volna rá. Házam táján már úgyis mindenféle madárházak díszelegtek De ez volt a legkönnyebb és leggyorsabb módja annak, hogy megmutassam Növénynek, hogyan kell fával dolgozni. Feszülten figyelte, és szemmel láthatóan megértette, mit csinálok, de egy kis szomorúságot fedeztem fel benne. Kezemet a karjára téve megkérdeztem tőle, mi a baj De csak a szomorúság érzetét ismertem fel benne. Ez zavarba ejtett. Miért mutat a Növény olyan nagy érdeklődést a motorral való bütykölés

iránt, s miért bánkódik a madárház készítése láttán? Csak néhány nappal később jöttem rá a dolog nyitjára, amikor a Növény meglátta, hogy egy csokor virágot teszek a konyhaasztalomra. Es akkor hirtelen rádöbbentem, miről van szó. A Növény – növény, s ugyanígy a virág. De a fűrészelt fa is növény, vagy legalábbis az volt valaha. Ahogy ott álltam, kezemben a csokorral, s a Növény csak nézett rám, arra gondoltam, mennyi kellemetlen meglepetésben lesz még része, ha jobban megismer minket – ha megtudja, hogyan irtjuk erdeinket, termesztünk növényeket táplálkozási és ruházkodási célokból, kipréseljük és leforrázzuk őket, hogy gyógyszereket gyártsunk belőlük Olyasmi ez – gondoltam –, mintha valaki elmenne egy másik bolygóra, és ott azt látná, hogy valamilyen idegen életforma embereket termeszt táplálkozási célokra. A Növény nem haragudott rám, nem borzadt vissza tőlem, csak szomorú volt. És amikor

úgy elszomorodott, szomorúbbat nála el sem lehetett volna képzelni. Hozzá képest egy ázott veréb határozottan vidám lett volna. Ha valaha eljutottunk volna odáig, hogy igazán beszélni tudjunk egymással – úgy értem, olyasmiről, mint etika és filozófia –, akkor talán megtudtam volna, mit érez a Növény a mi növényhasznosító kultúránk láttán. Biztos vagyok benne, hogy megpróbálta elmondani nekem dehát én nem nagyon értettem, mire akar kilyukadni. Egy este a lépcsőn ükünk, és a csillagokat néztük. A Növény már korábban megmutatta nekem honi bolygóját, vagy talán egy olyan bolygót, ahol már járt. Ezt nem tudtam megállapítani. Csupán zavaros képeket és érzelmeket ébresztett bennem Az egyik bolygó forró és vörös volt, a másik kék és hideg De volt egy harmadik is, amely a szivárvány valamennyi színében pompázott, kellemesen hűvös és nyugodalmas volt, mint amikor alkonyat táján enyhe szellők fújnak szökőkutak

játszadoznak, madarak dalolnak. Már hosszú ideig üldögéltünk, amikor újból a karomra tette kezét, és gondolatban egy növényt mutatott nekem Bizonyara minden erejét összeszedte, hogy magam elé tudjam képzelni, mert a kép éles és tiszta volt. Satnya, fonnyadt növényt láttam, amely ha ez egyáltalán lehetséges – még annál is szomorúbb volt, mint amikor a Növény elszomorodott. Midőn megsajnáltam, a Növény a szeretette gondolt, s valahányszor olyasmire gondolt, mint szeretet, szomorúság, hála és boldogság, ezt mindannyiszor igen erősen átérezte. Ha ilyen nagy, szeretetteljes gondolatokat ébresztett bennem, mindig attól féltem, megszakad a szívem. Ahogv ott ültem, s ezen töprengtem, lelki szemeimmel láttam, hogy a növény lassanként magához tér. Nőtt, virágzott, s egyszeribe olyan gyönyörű lett, amelyhez hasonlót sosem láttam. Megérleltette és elhullajtotta magvait És ekkor a magokból hirtelen kis növények sarjadtak ki,

egészségesek voltak, életerőtől duzzadtak. Ezen aztán napokon keresztül rágódtam, s már-már bolondnak tartottam magamat, hogy ilyesmin töprengek. Megpróbáltam vállrándítással elintézni a dolgot, de nem ment Végre támadt egy ötletem. Ki kell próbálnom – gondoltam –, másként nem lesz nyugtom. A szerszámosbódé háta mögött volt egy sárga-rózsabokor, ennél szánalmasabbat keresve se le letett volna találni. Miért ragaszkodott úgy hosszú éveken át az élethez, nem tudnám megmondani. Gyerekkorom óta ott volt Csak azért nem ástam ki és dobtam el már régen, mert soha semmire se kellett az a földdarabka, ahol gyökeret eresztett. Ha akad a világon növény, amelynek segítségre van szüksége – gondoltam akkor ennek a sárga-rózsabokornak biztosan szüksége van rá. Ezért aztán kiosontam a szerszámosbódé mögé, óvatosan, hogy a Növény meg ne lásson, s megálltam a sárga-rózsabokor előtt. És ekkor igyekeztem minél nagyobb

szeretettel gondolni rá, bár isten a megmondhatója, nehezemre esett szeretettel gondolni erre a nyomorúságos bokorra. Úgy éreztem, nevetséges dolgot művelek, s reméltem, hogy a szomszédok közül senki sem vesz észre, de mégis kitartottam. Eleinte úgy látszott, nem sokra megyek, de azért újból és újból visszatértem a rózsához. Egy hét múlva odáig jutottam, hogy már egészen természetesen szívein mélyéből szerettem. Négy-öt nap után valamilyen változást észleltem rajta. A második hét végére a satnya jelentéktelen bokor teljesen újjászületett – minden rózsabarát büszke lett volna rá. Féreg rágta leveleit ledobta, és helyükbe újakat növesztett, olyan fényesek voltak, mintha kisuvikszolták volna őket. Aztán nagy rügyeket fakasztott, és szinte pillanatokon belül csodálatos sárga színben pompázott. De nem nagyon hittem el, hogy ez csakis az én művem. Szívem mélyén úgy éreztem, a Növény bizonyára meglátta, mit

csinálok, s egy kicsit ő is belesegített. Ezért elhatároztam, hogy még egy próbát teszek, olyan helyen, ahol a Növény nem avatkozhat bele. Millie már néhány éve igyekezett az irodában egy virágcserépben fokföldi ibolyát nevelni. De most már maga is belátta, hogy kilátástalan vállalkozás. Sokat ugrattam ezzel az ibolyával, s Millie egyszer-másszor meg is orrolt rám miatta. Ugyanolyan peches növény volt, mint az a sárga-rózsabokor. Tetvek élősködtek rajta Millie időnként elfelejtette megöntözni Olykorolykor lelökték a padlóra Látogatók hamutálcának használták Ezt persze nem részesíthettem olyan eltökélt, erőteljes kezelésben, mint a rózsát, de feltettem magamnak, hogy naponta néhány percre megállják az ibolya mellett, és szere tettel gondoljak rá. S íme, két hét múlva a virág már nagyon szépen magához tért A hónap végére életében először kivirágzott. Eközben folytattam a Növény nevelését Eleinte nem

akaródzott neki bemennie a házba, de aztán már annyira megbízott bennem, hogy utánam jött. Sok időt nem töltött ott, mert a házban mindenfelé a mi növényeket hasznosító kultúránk nyomait látta. A bútorok, a ruhák, a reggeli zabkása, a papiros, sőt még maga a ház is növények felhasználásával készült. Elővettem egy régi vajashordót, megtöltöttem földdel, és az ebédlő egyik sarkába állítottam, hogy a Növény, ha kedve szottyan, bent is ehessen, de egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor ebből a hordóból akár csak egy csipetnyit is evett volna. Akkor ugyan még nem voltam hajlandó elismerni, de azért már tudtam, hogy amivel a Növény és én próbálkozunk, kudarcra van ítélve. Hogy másvalaki esetleg nálam többre vitte volna, nem tudom. De azt gyanítom, hogy igen Mert én nem tudtam, hogyan beszéljek róla az embereknek, attól féltem, kinevetnek. Rettenetes, mennyire félünk a nevetségességtől És amellett a Növényre is

tekintettel kellett lennem. Hogyan fogadná, ha valakinek odaadom? Olykor már-már bátorságot vettem magamnak, hogy teszek valamit ebben a dologban, de aztán a Növény mindig kijött a kertből, leült mellém a lépcsőre, s beszélgettünk. Nem valamilyen igazán érdekes dologról, hanem a boldogságról, szomorúságról, testvériségről, s ilyenkor bátorságom menten elpárolgott, s kezdhettem az egészet elölről. Azóta már többször is elgondolkoztam azon, hogy bizony olyanok lehettünk, mint két eltévedt gyerek: különböző országokban nevelkedett, idegenből idecseppent gyerekek, akik szerettek volna játszani egymással, csak épp nem ismerték egymás játékainak szabályait, és egyikük sem beszélt a másik nyelvén. Tudom. tudom A józan ész azt diktálja, hogy a matematikával kezdjük Az ember megmutatja az idegen lénynek, hogy tudja, kétszer kettő az négy. Aztán felrajzolja a Naprendszert, megmutatja az ábrán a Napot, majd felmutat rá.

Utána meg a Földre mutat az ábrán, majd önmagára. Ilyen módon megérteti az idegen lénnyel, hogy tudja, mi a Naprendszer, a világűr, a csillagok és így tovább. És ezek után átadja neki a papírt meg a ceruzát. De ha nem ért a matematikához? Ha ez a „kétszer kettő az négy” formula semmit se mond neki? Ha életében nem látott még egy ábrát? Ha nem tud rajzolni – sem olyan módon látni, hallani, tapintani vagy gondolkodni, mint mi? Ahhoz, hogy egy idegen lénnyel kapcsolatot teremtsünk, az alapokig kell lenyúlni. És előfordulhat, hogy nem a matematika az alap. És nem a diagramok. Akkor valamilyen más alapot kell keresni. Mert lenniük kell bizonyos egyetemes alapoknak. És én azt hiszem, tudom, melyek ezek. A Növény, ha másra nem is, erre megtanított. A boldogság az alapvető dolog. Meg a szomorúság És a hála – talán valamivel kisebb mértékben. És a szeretet És talán a gyűlölet – noha köztem és a Növény közt ilyesmi sosem

merült fel. S talán a testvériség. Az emberiség érdekében remélem, hogy így van De a szeretet, a boldogság és a testvériség eszméje útján sose juthatunk el a speciális dolgok megértéséhez – ámbár elképzelhető, hogy a Növény világában másképpen van. Már őszre járt az idő, muszáj volt kiókumlálnom, mit csináljak a Növénnyel a téli hónapok alatt. Bent a házban tarthattam volna, de ott nem szeretett lenni. Aztán egy este a hátsó lépcsőn ültünk, és a tücsköket hallgattuk. Az űrhajó hangtalanul szállt le. Csak akkor láttam meg, amikor már a fák csúcsát súrolta Leereszkedett: a ház meg a szerszámosbódé közt ért földet. Egy pillanatra meghökkentem, de nem ijedtem meg, és nem is voltam túlságosan meglepve. Tudat alatt mindig is ott motoszkált bennem a gondolat: vajon a cimborái egy szép napon nem fogják-e mégis megtalálni a Növényt? Az űrhajó amolyan csillámló dolog volt, mintha nem fémből készült volna,

és nem is lett volna valójában szilárd test. Megfigyeltem, hogy voltaképpen nem szállt le a földre, körülbelül egylábnyi magasságban lebegett a fű fölött. Három Növény lépett ki belőle, s a legfurcsább az volt az egészben, hogy az űrhajón nem is volt ajtó. A növények csak egyszerűen kiléptek, s az űrhajó bezárult mögöttük A Növény megfogta a karomat, és kissé megrántotta: értésemre akarta adni, hogy szeretné, ha odamennék vele az űrhajóhoz. Apró, csitítgató gondolatok áradtak belőle, hogy megnyugtasson. És az egész idő alatt éreztem, hogy a Növény és három társa közt valamilyen beszélgetés folyik – de én épp csak a társalgás mezsgyéjéig jutottam, nem is igen tudtam, hogy tényleg beszélgetnek-e, s hogy miről, azt végképp nem értettem. És ekkor, mialatt a Növény mellettem állt, és kezét még mindig a karomon tartotta, a többi Növény odajött hozzánk. Egyik a másik után megfogta a karomat, egy

pillanatra szembefordult velem, köszönetét mondott, és sok boldogságot kívánt nekem. És a Növény is ugyanígy tett még egyszer, utoljára, s aztán mind a négyen megindultak az űrhajó felé, és eltűntek benne. Én meg ott maradtam egyedül, figyeltem, ahogy az űrhajó felemelkedik, és belevész az éjszakába. Sokáig álltam ott, az égboltot bámultam. A köszönet és boldogság lassan elhalványult bennem, helyükbe a magányosság érzete lopakodott. Tudtam, hogy valahol odafent van egy nagyobb űrhajó, benne sok-sok Növény, s hogy az egyik közülük itt élt velem csaknem hat hónapig, s mások meg elpusztultak a környékbeli növények közt és a kerítések sarkaiban. És azt is tudtam, hogy az a nagy űrhajó emelt ki egy rakomány táptalajt Pete Skinner földjéből. Aztán már nem néztem többé az eget. A szerszámosbódé mögött megpillantottam a virágzó, ragyogó, sárga-rózsabokrot, s ekkor megint azokra az alapvető eszmékre gondoltam.

Azon tűnődtem, vajon a Növény világában a boldogság és a szeretet sőt esetleg más, előttünk, emberek előtt ismeretlen érzelmek nem játszanak-e olyan szerepet mint nálunk a tudományok. Mert a rózsabokor kivirágzott, amikor szeretettel gondoltam rá. És a fokföldi ibolya is új életre kapott egy emberi lény szeretetétől. Meghökkentőnek tetszik, ostobaságnak hangzik, de ez mégsem egészen ismeretlen jelenség. Egyes emberek értik a csínját-bínját, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki egy virágágyásból vagy egy kertből. Ezekre azt mondjuk, jő kertészek De nem lehetséges-e, hogy az igazi kertészkedés nem annyira ügyességet, a növények gondos ápolását jelenti, mint inkább a kertész szívében rejlő szeretetet és érdeklődést? Bolygónk növényi életét időtlen idők óta természetesnek tekintjük. Olyannak, ami egyszerűen csak létezik. Általában véve csekély vonzalmat tanúsítunk iránta Elültetjük vagy elvetjük a

növényeket. S a növények kifejlődnek, mi pedig, ha itt az ideje, betakarítjuk a termésüket. Néha azon tűnődöm, vajon ha e túlnépesedett bolygónkon egyszer felüti fejét az éhség, nem lesz-e akkor életbevágóan fontos, hogy ismerjük az igazi kertészkedés titkát? Ha a szeretet és együttérzés arra készteti a növényt, hogy a szokásosnál több termést hozzon, nem kellene-e akkor a szeretetben az éhínség elhárításának eszközét látnunk? Mennyivel többet termelhetnénk, ha a gazdálkodó szeretné a búzáját! Ez persze merő ostobaság, ezt a nézetet sohasem fogják elfogadni. És nem is vezethetne eredményre – a mi növényt hasznosító kultúránkban semmiképp sem. Mert hogyan lehetne meggyőzni egy növényt arról, hogy jóindulattal vagyunk iránta, ha évről évre azt tapasztalja: csakis az vezet minket, hogy táplálkozzunk, ruhát készítsünk belőle, fűrészanyagnak kivágjuk? Visszamentem a szerszámosbódé mögé, megálltam

a sárga-rózsabokor mellett, s e kérdéseken törtem a fejemet. A sárga-rózsabokor megmozdult mint egy szép nő, aki tudja, hogy csodálják, de érzelmek nem áradtak belőle. A köszönet és boldogság oda volt. Csak a magányosság érzete maradt meg Ti nyomorult idegen növények – annyira felzaklatjátok az embert, hogy már a reggeli zabkásáját sem tudja békében megenni! Vámosi Pál fordítása Frederik Pohl – C. M Kornbluth A GYŰLÉS A Volkswagen túl kicsi volt Harry Vladek robusztus termetéhez, Harry viszont túl szegény ahhoz, hogy kicserélje, és semmi nem mutat arra, hogy ez megváltozzék. Ezért hát óvatosan fékezett (, , hiába csinálom meg a betéteket, Mr. Vladek, amikor a fékhenger úgy ereszt, mint a szita” – de honnan vegyen százhuszonnyolc dollárt, hogy megcsináltassa?), és befordult a gondosan ápolt, kavicsos parkolóhelyre. Kipréselte magát az ajtón, közben dr Nicholson nyugtalanító telefonja jutott az eszébe, bezárta

a kocsit, és elindult az iskola felé. A binghami Nehezen Nevelhető Gyermekek Iskolájában ma tartották a tanév első szülői értekezletét. Körülbelül húszán lehettek már ott Közülük Vladek csupán Mrs Adlert, az igazgatónőt, azaz a tulajdonosnőt ismerte. Elsősorban vele kell beszélnie – gondolta De vajon lesz-e rá alkalom? Mrs. Adler egy aranyozott tölgyfa íróasztalnál ült, a szoba túlsó oldalán, és halkan beszélgetett egy ősz hajú, barnaruhás asszonnyal. Tanítónő lehet vajon? Ahhoz elég öreg, hogy valamelyik szülő legyen, bár Vladek a feleségétől tudta, hogy a növendékek között akad még húszéves, sőt idősebb is. Fél kilenc volt, a szülők még egyre jöttek. Autóikkal felhajtottak a nagy, átalakított épülethez, amely valamikor vidéki kúria lehetett, majdhogynem kastély. A fogadószoba még őrizte ennek nyomait. Két csillár Lágyan formált, tekervényes gipsz szőlőindák a boltozatos mennyezeten. Hivalkodó,

rózsaszín erezetes fehér márványkandalló, és benne túl kicsi, olcsó vasbakok (ezekre nem is lehetne a fahasábokat rátenni). A haliba nyíló dupla tolóajtók mind aranyozott tölgyfából. Mögöttük meg egy tűzálló, szörnyű lépcsőfeljáró, csupa beton és vas Biztosan le kellett bontaniuk valami gyönyörű falépcsőt, hogy ezt a tűzbiztosát tegyék a helyére, eleget téve az iskolatörvényeknek – gondolta Vladek. Jöttek a meghívottak, férfiak, nők, néha együtt egy házaspár. Ki vigyáz vajon a gyerekükre – tűnődött Vladek. Az iskola levélpapírján ez állt: „Érzelmileg zavart és fogyatékos értelmű, nevelhető gyermekek intézete.” Harry kilencéves fia, Thomas, az érzelmileg zavartak közé tartozott. Hogy lehet az – gondolta Harry kicsit irigykedve –, hogy fogyatékos gyerek felügyeletét egy értelmes felnőtt elvállalja? Thomast sose vállalták. Thomas kétéves korától fogva Vladekéknak sosem volt együtt egy szabad

estéjük, ma is Margaret-nek kell otthon helyt állnia, és biztosan agyonizgatja magát dr. Nicholson telefonja miatt, miközben Harry a családot képviseli a szülői értekezleten. Ahogy a terem lassan megtelt, egyre nehezebben lehetett széket találni. A sor végén, közel hozzá, fiatal pár állt, két üres széket kerestek. „Ide tessék – mondta nekik –, majd én arrébb megyek.” A férfi megköszönte, az asszony udvariasan mosolygott Harry előtt, az ülésen egy hamutartó volt, ettől felbátorodott, és egy csomag cigarettát húzott ki a zsebéből, de kiderült, hogy nem dohányoznak, ő mindenesetre rágyújtott, és figyelte, mi történik körülötte. Mindenki beszélgetett. „Hogy van az epéjével? – kérdezte egy asszony a másikat – Mégis megoperálják?” Egy erősen kopaszodó férfi pofaszakállas, alacsony férfinak magyarázott: „A könyvelőm azt mondja, a tandíjat csökkenteni lehetne, ha orvosilag tisztáznák, hogy az iskolába ne

fogyatékos elméjű, hanem idegileg beteg gyerekek járjanak.” Az alacsony férfi biztatóan válaszolgatott: „Igen, sőt elég lenne az orvostól egy levél, melyben ajánlja az iskolát a gyereknek, az iskolát pedig a gyerek állapotáról tájékoztatja.” Egy nagyon fiatal asszony hevesen bizonygatta: „Dr. Shields nagyon biztatott bennünket, Mrs Clerman Szerinte a pajzsmirigy egészen biztosan megjavul, és Georgie kezelhetőbb lesz. Akkor aztán” Egy barna bőrű, fekete hajú férfi kövér asszonynak magyarázott: „Borzasztó rumlit csapott a hét végén, két vágást szerzett az arcára, a horgászbotomat meg három helyen is eltörte.” „Úgy unatkozhatnak – mondta az asszony –, az én kislányom meg a színes ceruzákat imádja, minden könyvet összefirkál. Az ember igazán nem tudja, mit csináljon velük” Harry végül odafordult a mellette ülő fiatalemberhez. – Vladek vagyok, a Tommy apja, a fiam a kezdő csoportban van. – A mienk is ott

van – mondta a fiatalember. – Vernnek hívják Hatéves és szőke, mint én Talán már látta is. Harry nem is nagyon próbált visszaemlékezni. Háromszor-négyszer ha elment Tommy-ért a tanítás végeztével, ez nem elég ahhoz, hogy a nagy nyüzsgésben megkülönböztesse egymástól a gyerekeket. Kabátok, zsebkendők, sapkák, egy kislány, aki mindig elbújt a raktárba, egy kisfiú, aki soha nem akart hazamenni, és a tanítóba kapaszkodott. – Igen, emlékszem – mondta udvariasan. A fiatalember bemutatkozott, bemutatta a feleségét is: Murray és Celia Logan. Harry áthajolt a férfi előtt, hogy kezet fogjon az asszonnyal, az megkérdezte: – Maguk nemrég jöttek ide, ugye? – Igen. Tommy csak egy hónapja van itt az iskolában Elmirából költöztünk át, hogy közelebb legyünk. – Egy pillanatig habozott, majd hozzátette: – Tommy kilencéves, és csak azért került a kezdőkhöz, mert Mrs. Adler úgy gondolta, hogy ez megkönnyíti a

beilleszkedést Logan egy napbarnított férfira mutatott az első sorban. – Látja azt a szemüveges alakot? Az Texasból költözött ide. Persze pénze, az van – Akkor ez biztosan jó hely. – Harry inkább kérdezte, mint állította Logan kicsit idegesen vigyorgott. – Hogy van a fiuk? – kérdezte Harry. – A kis gazember? A múlt héten vettem neki megint egy My Fair Lady albumot, ez már a negyedik vagy ötödik, és most körbejár és énekel: „luver-ly, luv-er-ly?” – de hogy legalább ránézne az emberre, azt már nem! – Az enyém meg nem beszél – mondta Harry. – A mienk beszél – mondta Mrs. Logan tárgyilagosan de nem hozzánk, hanem mintha fal lenne közöttünk. – Ezt ismerem – mondta Harry, és reménykedve firtatta tovább. – Haladt valamit Vern az iskolában? Murfay Logan elhúzta a száját. – Tulajdonképpen azt mondhatnám, igen. Éjjel ugyanis még mindig bepisil, de sok tekintetben könnyebbedett a dolog. Nézze, gyökeres

változásban ne reménykedjenek De apránként, napról napra javul valamit. Persze azért visszaesések is előfordulnak Harry bólintott, a hét éven át tartó visszaesésekre gondolt, és a kétéves, egyre nyomasztóbb aggódásra és félelemre, amely mindezt megelőzte. – Mrs. Adler azt mondja, hogy a romboló ösztön kitörése már bizonyos eredmény lehet a beszédterápiában, mivel ez a gyerek más irányba való kitörését jelzi. – Lehet – mondta Logan –, de szerintem. ó, már kezdik is Vladek bólintott, eloltotta a cigarettáját, és szórakozottan rögtön másikra gyújtott. A gyomra megint görcsbe rándult. Csodálta ezeket a szülőket, akik olyan magabiztosak voltak, és olyan könnyednek látszottak. Mintha nem is ugyanabban a helyzetben lettek volna, mint Margaret és ő. És ők már milyen régen nem érzik jól magukat a világban, még azelőtt sem, hogy dr. Nicholson nem gyötörte őket a döntéssel Kényszerítette magát, hogy

hátradőljön, és éppoly nyugodtnak lássék, mint a többiek. Mrs. Adler megkocogtatta az asztalát egy vonalzóval – Úgy gondolom, már itt van mindenki, akit vártunk. – Előrehajolt, és megvárta, míg a szoba elcsöndesedik. Alacsony volt, fekete, gömbölyded, és meglepően csinos Egyáltalán nem szakembertípus volt. Annyira nem illett ebbe a szerepbe, hogy Harrynak meglódult a szíve, mikor három hónappal ezelőtt először hozta ide a gyereket. A találkozót hosszas levelezés előzte meg, és végül megtették a hosszú utat Elmirából a bemutatkozás miatt. Acélszürke hölgyet várt, keret nélküli szemüveggel, fehér köpenyes Walkyriát, mint az a nővér volt, aki a sivalkodó, kapálódzó Tommyt lefogta, amikor várták, hogy a kúptól megnyugodjon, és megtarthassák az első EEG-vizsgálatot. vagy talán egy kócos vén boszorkányt várt, nem tudja már, mit, csak ezt a csinos, fiatal nőt nem. Újabb zsákutca – gondolta kétségbeesve Megint

egy, a századik után. Eleinte: „Várjatok, majd kinövi” Nem nőtte ki Aztán: „Bele kell nyugodnunk isten akaratába.” És ha az ember nem nyugszik bele? „Akkor adják be neki ezt háromszor naponta, három hónapig.” És nem használ Aztán hat hónapon át tartó hajsza a Gyermek Tanácsadó Klinika körül, míg csak ki nem derül, hogy az egész nem egyéb, mint egy csomó hivatalos cím és egyetlen, örökké utazó orvos, akinek nem jut ideje semmire. Aztán a lélekelemzés négy keserves hete után az Állami Gyakorló Iskola, ahol kiderül, hogy nyolc évet kellene várakozni. Aztán a magániskolák, ahol felügyelet is van, de a tandíj ötezer-ötszáz dollár évente – orvosi kezelés nélkül! –, és honnan vegyen ötezer-ötszáz dollárt? És mindenki figyelmeztet, mintha nem tudnád: „Siess! Tégy valamit! Idejében el kell kapni! Ez a kritikus időszak! A halogatás végzetes lehet!” És akkor ez a szelíd kicsi nő, hogy tudna ez tenni

valamit? Hamar megmutatta, hogyan. A nő alaposan kikérdezte Margaretet és Harryt, aztán Tommyhoz fordult, aki úgy őrjöngött, mint egy kivert bika, és játékká szelídítette a tombolását. Három perc múlva a gyerek boldogan kísérletezett egy elpusztíthatatlan, öreg felhúzható gramofonnal, és Mrs. Adler azt mondta Vladekéknak: „Ne számítsanak csodás gyógyulásra Olyan nincs. De javulásra, arra igen, és azt hiszem, Tommyn lehet segíteni” Talán segít – gondolta Vladek lemondóan. Talán segít annyit, amennyit egyáltalán lehet Eközben Mrs. Adler szaporán, kedvesen üdvözölte a szülőket, javasolta, hogy maradjanak ott egy csésze kávéra, ismerkedjenek össze, és bemutatta a szülői munkaközösség elnökét, Mrs. Rose-t, egy magas, koraősz, nagyon hivatalos hölgyet – Mivel ez az első gyűlés ebben a tanévben, felolvasandó jegyzőkönyvek még nincsenek – mondta –, ezért rögtön rátérünk a bizottságok jelentéseire. Mi a

helyzet a gyerekek szállításával, Mr. Baer? A férfi, aki felállt, öreg volt. Hatvannál is több Milyen érzés lehet, ha az embernek ilyen öreg korában fogyatékos gyereke születik? – tűnődött Harry. A férfin a siker minden dísze látható volt: négyszáz dolláros öltöny, elektromos karóra, hatalmas arany pecsétgyűrű. Kissé németes kiejtéssel mondta: – Voltam a kerületi iskolai bizottságnál, de nem akarnak együttműködni. Az ügyvédem utánanézett, és a bajt egyetlen szó okozza. A törvény azt mondja, hogy az iskolai bizottság kártalaníthatja a hátrányos helyzetű gyerekek szüleit, amiért magániskolába kell járatniuk a gyereküket. Tehát nem kell, hanem lehet Nagyon nyíltan beszéltek velem Nem akarják erre költeni a pénzüket. Azt hiszik, hogy itt mi mindnyájan gazdag emberek vagyunk Fanyar nevetés, – Az ügyvédem aztán megbeszélt velük egy találkozót, ott volt az egész bizottság, mi előadtuk, hogy nem kell nekünk

kártérítés, elég egy iskolai busz, valami, amivel egy kicsit enyhíthetnénk a szállítási gondjainkon. A válasz mégis ez volt: nem – Megvonta a vállát, állva maradt, és Mrs. Rose-ra nézett, aki így szólt: – Köszönöm, Mr. Baer Van valakinek valami javaslata? – – Pörköljünk egy kicsit oda nekik! Hiszen mindnyájan választók vagyunk – mondta dühösen egy asszony. – Nyilvánosság, igen, ez jó gondolat – mondta egy férfi. – Az alapelv teljesen világos A törvény kimondja, hogy az egyik adófizetőnek a gyerekét ugyanaz a szolgáltatás illeti meg, mint a másikét. Írjunk levelet az újságokhoz! – Egy pillanat mondta Mr. Baer – Nem hinném, hogy a levelekkel elérnénk valamit, de majd én szólok a reklámügynökségemnek, hogy csípjenek le egy keveset az ételkülönlegességeim idejéből, és fordítsák az iskola céljaira. Ők aztán úgy csinálják, ahogy akarják, ők a szakemberek, A javaslatot megvitatták és elfogadták,

Murray Logan közben odasúgta Vladeknak: – Ő a Marijane Fokhagymás Majonéz. Van egy tizenkét éves kislánya A gyerek igen beteg volt, és Mrs. Adler segített neki még a régi magániskolájában Néhány más szülővel együtt aztán megvették ezt az épületet Mrs. Adlernak Miközben a bizottsági jelentések folytatódtak, Harry elmerengett, milyen érzés lehet vajon olyan szülőnek lenni, aki házat tud venni az iskolának, amely segít a gyerekén. Csakhamar azonban, legnagyobb rémületére, pénzügyek kerültek szóba, és hogy alaptőkéhez juthassanak, a gyűlés megszavazott egy színházi előadást. Ez alkalommal minden szülőnek el kell adnia legalább öt pár jegyet, párját hatvan dollárért. Tisztázzuk csak a dolgot – gondolta Harry, és felemelte a kezét. – Harry Vladek a nevem – mondta, mikor észrevették –, és újonc vagyok itt az iskolában is, a megyében is. Egy nagy biztosítótársaságnál dolgozom, és már az is nagy szerencse

volt, hogy idekerülhettem, és a fiam idejárhat az iskolába. De még nem ismerek senkit, akinek hatvandolláros jegyet el tudnék adni. Ez borzasztó nagy pénz egy magamfajta embernek – Ez borzasztó nagy pénz csaknem valamennyiünknek – mondta Mrs. Rose – Mégis el tudja majd adni a jegyeket. Nekünk is meg kell tennünk Próbálkozzék száz emberrel, nem baj, ha kilencvenöt elutasítja, csak öt mondjon igent. Vladek leült, és máris számolni kezdett. Nézzük csak: Mr Crine az irodában Az agglegény, és színházba is szokott járni. A másik pár jegyet meg talán ki lehetne sorsolni Vagy akár két párat is. Aztán lássuk csak, itt van az ingatlanközvetítő, aki eladta nekik a házat, az ügyvéd, aki a szerződést megkötötte. Hát igen. Megmagyarázták már neki, hogy a tandíj, noha nem kevés, évi ezernyolcszáz dollár, mégsem fedezi az egy gyerekre eső költségeket. Valakinek fizetnie kell a beszédterápiát, a táncterápiát, a külön

pszichológust, a félállásos ideggyógyászt és a többieket. És ez a valaki lehet akár Mr Crine is az irodából Vagy az ügyvéd Fél órával később Mrs. Rose megnézte a napirendet, kipipált egy tételt, és így szólt: Úgy nézem, mára végeztünk. Mr és Mrs Perry nagyon finom süteményt hozott, és mindnyájan ismerjük már Mrs. Howe utolérhetetlen kávéját A kicsik szobájában terítettünk, és reméljük, hogy itt maradnak, és megismerkednek egymással. A gyűlésnek vége A kezdők tantermében, ahol Tommy a délelőttjeit töltötte, Harry Loganékkal együtt csatlakozott a csevegő társasághoz. – Az ott Miss Hackett, a kicsik tanítónő – mondta Celia Logan. Miss Hackett már meglátta őket. és mosolyogva közeledett Harry eddig csak munkazubbonyában látta, ami a kakaótól, a festékes ujjaktól és a szoba, „vizes sarkából” váratlanul feléje zúduló vízsugaraktól védte. Most azonban csinos, középkorú hölgy volt, zöld

nadrágkosztümben. – Örülök, hogy összeismerkedtek – mondta. – Meg akartam mondani, hogy a két kicsi fiú egészen jól halad. Valami szövetséget alakítottak a többiek ellen Vero elcseni a játékaikat, és Tommynak adja. – Csak nem? – kiáltott fel Logan. – De igen. Úgy látom, kezd beilleszkedni És Femmy Mr Vladek percekre kiveszi az ujját a szájából. Ma reggel is legalább hatszor, pedig egy szóval sem mondtam neki – Tulajdonképpen én is észrevettem, hogy kezd leszokni róla – mondta Harry izgatottan –, de nem voltam biztos benne. Ön meg van győződve róla? – Határozottan – mondta Miss Hackett, és arra is rávettem, hogy rajzoljon egy arcot. Mikor a többiek rajzoltak, megint a szokásos pillantásával nézett rám, erre el akartam venni tőle a papírt, de elkapni. és egy szempillantás alatt ráfirkált egy olyan Picasso szerű portrét Meg akartam menteni, hogy megmutassam, de Tommy megkaparintotta, és ahogy szokta, módszeresen

szétszaggatta. – De szerettem volna látni – – mondta Vladek. – Lesz majd több is. Úgy látom, valódi javulást remélhetünk – mondta a Miss, és mosolyába bevonta Loganéket is. – Van egy privát, betegem délutánonként, az valóban nagyon nehéz eset. Kilencéves, mint Tommy Nincs is semmi baja, egyetlen dologtól eltekintve: azt hiszi, hogy a Donald kacsa meg akarja öt fogni. A szülők két évig azzal hitegették magukat, a három eltört TV-képcső láttán is, hogy a gyerek csak játszik. Végül el mentek egy pszichiáterhoz, és megtudták, mi az oka az egésznek. De bocsássanak meg, beszélnem kell Mrs Adlerral Logan megcsóválta a fejét. – Úgy látom, rosszabbul is állhatnánk. Vladek! Hogy Vern odaadjon egy másik gyereknek valamit! Mit szól ehhez? – Én örülök neki – – mondta ragyogva a felesége. – És hallotta azt a másik fiút? Szegény kölyök. Ha ilyet hallok aztán itt a Bear kislány Mindig azt gondolom, az még rosszabb,

ha kislányról van szó az ember fél, hogy valaki visszaél a helyzettel. De a fiaink jól haladnak Vladek! Hallotta, mit mondott Miss Hackett! Harry egyszerre nagyon türelmetlen lett. rohant volna haza, a feleségéhez – Azt hiszem, mégsem maradok itt kávéra, vagy elvárják, hogy maradjon az ember. – Nem, nem, menjen csak, ha akar. – Még jó félórát kell vezetnem – mondta mentegetőzve, és ment. ment az aranyozott tölgyfa ajtókon át, le a ronda, de tűzbiztos lépcsőkön ki, a kavicsos parkolóhelyre. Haza akart érni, mielőtt Margaret elalszik, hogy elmondhassa neki az újságot: Tommy kiveszi az ujját a szájából! Történt valami, valóban történt, és alig egy hónap alatt! És Tommy rajzolt egy arcot. És Miss Hackett azt mondta. Megállt a parkoló közepén. Eszébe jutott dr Nicholson Egyébként – mit is mondott Miss Hackett? Mondott-e valamit a normális életről? Nemcsak a kezelésről beszélt? „Valódi javulás” – így mondta, de

mennyire javul meg a helyzet? Cigarettára gyújtott, sarkon fordult, és visszament, újra átfurakodott a szülők közt, egészen Mrs. Adlerig, – Ráérne egy pillanatra, Mrs Adler? – kérte. Mrs. Adler készségesen jött, kissé elhúzódtak a többiektől – Jól érezte magát az értekezleten, Mr. Vladek? – Ó, hogyne. De beszélni szeretnék önnel, mert döntenem kell Nem tudom, mitévő legyek Nem tudom, kihez forduljak. Nagyon sokat segítene, ha meg tudná mondani, milyen kilátásai vannak Tommynak? Mrs. Adler egy pillanatig hallgatott, mielőtt megkérdezte: – Meg akarja valamivel bízni a gyereket? – Nem, nem erről van szó. A helyzet az nos, mit tudna ön mondani? Tudom, hogy egy hónap nem sok idő. De ön szerint lesz belőle valaha is olyan ember, mint a többi? Mrs. Adler arcán látszott, hogy többször kellett ilyen kérdésekre felelnie, és akkor se szívesen tette. – „Mint a többi” – mondta türelmesen Mr. Vladek, ez a „többi” egy

csomó lehetetlen embert jelent, akik gyakorlatilag nem kerültek hátrányos helyzetbe. Nekünk nem az a célunk, hogy Tommy olyan legyen, „mint a többiek”. Csak azt igyekszünk elérni, hogy a lehető legjobb Tommy Vladek váljék belőle. – Jó, de mi lesz vele később? Úgy értem, ha Margaret és én. ha valami történik velünk? Mrs. Adler láthatóan szenvedett – Ezt egész egyszerűen nem lehet tudni, Mr. Vladek – mondta szelíden – Én nem adnám fel a reményt. De csodát nem ígérhetek Margaret még nem aludt, az új kicsi ház pici nappali szobájában várta őt. – Hogyan viselkedett? – kérdezte Vladek, ahogy már hét éve, valahányszor egyikük hazaért, mindig ezt kérdezte a másiktól. Mintha Margaret sírt volna, de különben elég nyugodtnak látszott. – Nem volt nagyon rossz. Melléje kellett feküdnöm, hogy ágyba tudjam tenni, de az orvosságot bevette, lenyalta még a kanalat is. – Akkor jó – mondta Harry, és elmesélte a rajzot,

a szövetséget a kis Vern Logannal, és hogy már nem szopja folyton az ujját a gyerek. Az asszonyon látszott, hogy nagyon örül a híreknek, de csak ennyit mondott: – Dr. Nicholson megint telefonált – Pedig mondtam neki, hogy ne zavarjon téged! – Nem zavart, Harry. Nagyon kedves volt Megígértem neki, hogy visszahívod – Tizenegy óra van, Margaret. Majd visszahívom reggel – Nem, ma estét mondtam. Nem számít, mikor hívod, biztosan vár, még az ügyeletet is elcserélte. – Ó, bár sose válaszoltam volna annak a gazembernek a levelére! – tört ki Harry, de a*tán mindjárt mentegetőzve hozzátette: – Van egy kis kávé? Az iskolában nem ittam. Margaret már akkor feltette a vizet melegedni, mikor a kocsi hangját meghallotta, és a nescafé is a csészében volt. Ráöntötte a forró vizet, és így szólt: – Beszélned kell vele, Harry. Várja a választ Még ma – „Várja a választ. Még ma” – utánozta Harry dühösen Margaretet A száját

megégette a kávé. – Mit akarsz tőlem? Hogy döntsék? Ma fölvettem a telefont, és fölhívtam a társaság pszichológusát, de mikor a titkárja végül jelentkezett, azt mondtam, hogy tévedés. Nem tudtam volna mit mondani neki. – Nem akarlak befolyásolni, Harry. De Nicholsonnak válasz kell Harry letette a csészét, és rágyújtott az ötvenedik cigarettájára. A parányi ebédlőben – mely voltaképp egy konyhából nyíló étkezőfülke volt, de azért még egymás közt is ebédlőnek hívták – minden Tommyra emlékeztetett. Az újonnan festett fal, melyről Tommy letépte a tapétát. A különleges zár a tűzhelyen, hogy Tommy ne tudja kinyitni Az egyik konyhaszék új huzata, mert az előbbit Tommy kivágta. – Tudom, hogy az anyám azt mondaná, beszéljek a pappal. Talán jó is lenne De hiszen még misére se mentünk el, amióta itt vagyunk! – mondta Harry. Margaret leült, és elvett egyet Harry cigarettájából. Még mindig szép asszony

volt, nem hízott el Tommy születése óta, most azonban nagyon fáradtnak látszott. Óvatosan, de határozottan ezt mondta: – Megegyeztünk, Harry. Azt mondtad, beszélsz Mrs Adlerral, és beszéltél vele Megállapodtunk, hogy ha szerinte Tommy soha nem lesz teljesen egészséges, akkor beszélünk dr. Nicholsonnal Tudom, hogy ez nagyon nehéz neked, de én nem segíthetek Nem tudom, mit tegyünk, és rád kell bíznom a döntést. Harry csak nézte a feleségét, szeretettel és reményt vesztve, és ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Természetesen dr Nicholson volt – Még nem határoztam – mondta Harry. – ön nagyon siettet engem, dr Nicholson – Nem, Mr. Vladek, nem én siettetem A másik fiú szive egy órával ezelőtt megállt Ez az, ami sietteti magát. – Csak nem halt meg? – kiáltotta Harry. – Gépben van, ami a szívet, tüdőt helyettesíti. Tizennyolc órán át még életben tudjuk tartani, lehet, hogy huszonnégy óráig is. Az agy teljesen ép

Az oszcilloszkóp nagyon jó hullámokat jelez. A szövetek és Tommy szövetei megfelelőek A hasonlóság több mint megfelelő. Van egy repülőjárat reggel 650-kor, én már foglaltam rá három helyet, Tommy-nak, a feleségének és magának. Délre már itt is lehetnek, úgyhogy van időnk De mi csak időt tudunk adni, a többi magán múlik, Mr. Vladek – De ha nem tudom eldönteni I – kiáltotta Vladek dühösen. – Érti? Képtelen vagyok rá! – Értem, Mr. Vladek – mondta a távoli hang, és különösképp Harry úgy érezte, valóban érti – Javasolnék valamit. Jöjjenek ide mindenképpen Talán segít az, ha meglátja a másik fiút, és beszél a szülőkkel. Máris hálásak magának, és ezt meg szeretnék mondani – Jaj, nem! – kiáltotta Vladek. A doktor folytatta: – Semmi egyebet nem kívánnak, csak azt, hogy a fiuk valami módon tovább éljen. Csak ezt az egyet akarják. Vigyáznának a gyerekre, aki az övék is lenne, meg a maguké is Nagyon

helyes a kisfiú. Nyolcéves Gyönyörűen olvas Repülőgépmodelleket csinál Megengedték neki, hogy biciklizzen, mert olyan értelmes és megbízható volt. Nem ő okozta a balesetet A teherautó felszaladt a járdára, és elütötte. Harry reszketett. – Ez megvesztegetés – mondta kíméletlenül. – Ez azt jelenti, hogy Tommyt helyesebbre, jobbra cserélhetem fel. – Nem azt jelenti, Mr. Vladek Csak szerettem volna, ha tud arról a kisfiúról is, akit megmenthet. – Hiszen azt sem tudja, hogy sikerül-e az operáció! – Valóban – ismerte be a doktor –, nem tudom biztosan. Csak annyit mondhatok, hogy állatokon már végeztünk átültetést, főemlősökön is, sőt emberi tetemeken is, néhányszor éppen az élet és halál mezsgyéjén; de abban igaza van, hogy egészséges emberen még nem hajtottunk végre átültetést. Hiszen meg is mutattam minden feljegyzést Az önök orvosával néztük át az egészet, mikor először beszéltünk erről a

lehetőségről, öt hónappal ezelőtt. Azóta ez az első eset, hogy a feltételek megfelelőek, és sikert remélhetünk. De abban igaza van, hogy még semmi sincs bebizonyítva, ön segíthetne nekünk bizonyítani. Nem túlzók, ha azt mondom: sikerülni fog. De teljesen bizonyosan én sem tudhatom Margaret kiment a konyhából, de Harry a kurta kis kattanásból tudta, hol van: a hálószobából hallgatja a beszélgetést, a mellékvonalon. Végül azt mondta: – Nem tudok most semmit mondani, dr. Nicholson Visszahívom agy fél óra múlva Most nem tudok egyebet tenni. – Nehéz dolog ez, Mr. Vladek Itt fogom várni a hívást Harry leült, és megitta a maradék kávét. Az embernek értenie kellene egy csomó dologhoz – gondolta. Mit tud ő az agyátültetésről? Egyrészt nagyon sokat Tudta, hogy ami ü sebészeti részt illeti, azt általában megoldhatónak tartják, de kérdés, hogy a szövetek befogadják-e az idegen szöveteket. Dr Nicholson szerint ez a

nehézség legyőzhető És tudta Harry azt is, hogy minden orvos, akivel beszélt, és már héttel beszélt, mind egyetértett abban, hogy orvosi szempontból meggyőzőnek látszik a dolog, ellenben mind elzárkózott a választól, mikor Harry arra a kérdésre terelte a beszélgetést, hogy vajon helyeselnék-e a műtét végrehajtását. Ezt neki, Harrynak kell eldöntenie – mondta az egyik szóval, másik meg a hallgatásával. De hát ki ő, hogy a döntést magára vállalhassa! Margaret megállt az ajtóban. – Harry. Menjünk föl, és nézzük meg Tommyt – És gondolod, hogy akkor majd könnyebben gyilkolom meg a fiamat? – förmedt rá Harry. – Ezt már megbeszéltük, és megállapodtunk, hogy nem gyilkosság – mondta az asszony. – Bármi legyen is, de nem gyilkosság. Én csak azt mondom, hogy Tommynak velünk kell lennie, amíg döntünk, még akkor is, ha nem tud semmiről. A két ember ott állt a nagy, rácsos ágynál, amelyben a fiuk feküdt.

Nézték a szép, hosszú szempillákat, a pufók arcocskát, duzzadt ajkait a hüvelykujja körül. Olvasás Biciklizés Repülőgépmodellezés. A hevenyészett rajz helyett, és a néhány ritka, szilaj, vad ölelgetésroham helyett. Vladek ott állt az ágynál egész idő alatt. Mikor letelt a fél óra, lement a konyhába, és ahogy megígérte, tárcsázni kezdett. Jánosik Zsuzsa fordítása Alan E. Nourse A TIGRIST A FARKÁNÁL Úgy ellepte a tömeg az áruházat az utószezon csúcsforgalmában, csoda, hogy egyáltalán kiszúrták a nőt. Az eladólány messze, a pult túlsó végén volt elfoglalva, a nő pedig ugyanolyan buzgón ügyködött a pult másik végén: a pulton fekvő árukat csúsztatta bele nagy, fekete kézitáskájába. Kearney fokozott figyelemmel nézte néhány percig, , mielőtt jelzett volna a másik részlegvezetőnek, – Nézze csak azt a. őt – súgta oda fölényesen, – úgy válogat a fémáruk között, mintha az öve volna az áruház!

– Egy klepto? Mire vár? – kérdezte a másik. – Beszélgessünk el vele egy kicsit Kearney megvakarta a fejét. – Figyelje csak egy kicsit. Valami átkozottul gyanús nekem Figyelték. A nő ott állt konyhafelszerelések pultjánál, a keze végigtapogatta az előtte heverő árukat. Elvett két süteményszeletelőt, és bedugta a táskájába Két tortasütő és egy krumplinyomó következett, aztán egy kis tepsi és két bögre. Aztán egy nagy alumínium serpenyő. A második férfi hitetlenkedve nézte. – Annyi lomot szed össze, mintha egy üzletet akarna berendezni. És mindent a táskájába rak. Kearney, nem férhet ez a sok holmi mind a táskájába! – Persze – mondta Kearney. – Menjünk. Két oldalról közelítették a nőt, és Kearney udvariasan belekarolt. – Beszélni szeretnénk önnel asszonyom. Kérem, jöjjön velünk feltűnés nélkül A nő ártatlan szemekkel nézett fel, aztán vállat vont, és követte őket egy kis irodába. – Mit

jelentsen ez a?. – Tizenöt perce figyeljük önt. – Kearney elvette tőle a táskáját, kinyitotta, belenézett, majd rémülten megrázta. Tágra meredt, értetlen szemmel bámult a másikra. – Jerry, ezt nézd meg. Jerry megnézte. Amikor meg akart szólalni, egyszerűen nem talált szavakat A táska üres volt. Frank Collins a Fizikai Kutatóintézet előtt leállította a kocsiját, majd miután ujjlenyomatot vettek tőle, beengedték a laboratóriumi épületbe. A folyosón találkozott Evansonnal – Jó, hogy jött – mondta Evanson mogorván. – Ide figyeljen, John, hát mi van azzal a táskával? Remélem, nem maga eszelte ki ezt a tréfát. – Ez nem az én játékom – nyugtatta meg Evanson. – Várjon csak, majd meglátja Előrement, hogy mutassa az utat a laboratórium egyik nagy részlege felé. Collins aggodalmas arccal bámult a villogó ellenőrző táblákra, az óriás generátorokra és erősítőkre, a sugárzó csövekkel és zűrzavaros

dróthálózattal ellátott, kétszeresen ellenőrzött közvetítő asztalra. – Nem értem, miért hívott ide. Én gépészmérnök vagyok Evanson besétált a laboratórium egyik szűk kis irodájába. – De már régóta a fogas kérdések megoldója is. Ismerkedjen meg a kutatócsoporttal, Frank A kutatócsoport fehér köpenyesekből, szemüvegesekből és egy nagy, mélák fickóból állott. Collins bólintott, aztán rápillantott az asztalon heverő táskára. – Olyan, mint akármelyik női táska, legalábbis a számomra – mondta. A kezébe vette, így is kézitáska volt. – Mi van benne? – Ezt majd mondja meg maga – mondta Evanson. Collins kinyitotta a táskát. Furcsán sötét volt belül, és körös-körül egy fénytelen fémgyűrű szegélyezte, egészen közel a szájához. Felfordította és megrázta Semmi nem potyogott ki belőle. – Ne nyúljon bele – figyelmeztette Evanson. – Nem biztonságos Az egyik fickó megpróbálta, és eltűnt a

karórája. Collins felnézett, nyájas, kerek arcára kiült a kíváncsiság. – Honnan szerezték ezt? – Két részlegvezető néhány napja kiszúrt egy tolvajt a Taylor-Hyden áruházban. A nő konyhafelszerelésre utazott, és minden cuccot ebbe a táskába pakolt. Elkapták, de amikor ki akarták szedni az árut a táskájából, nem találtak benne semmit. Az egyik még a karóráját is elvesztette, amikor kotorászott benne. – Értem. De mit derítettek ki maguk a táskáról? Evanson vállat vont. – A ‘71-es háború után, amikor a Psychet létrehozták, az áruházi tolvajokat is bevonták. Ezt a nőt is a Psychbe vitték, de amikor újra rá akarták ébreszteni önmagára, már nem tudott visszaemlékezni arra, hogy honnan van a táska. Miután a Psych megvizsgálta s táskát, természetesen átküldték hozzánk. Nézze, megmutatom, miért Evanson fogott egy méterrudat, és kezdte beleereszteni a táskába. Kb tíz centi után a rúd elérte a táska

fenekét. Aztán ment befelé, tovább. Ki se bökte az alját. A táska feneke még csak nem is dudorodott ki Collins kidülledt szemmel nézte. – Te jó szagú Szűz Mária, hát ezt hogy csinálta? – Talán valahová máshová megy. A negyedik dimenzióba Nem tudom – Marhaság! – Akkor hát hova? – Evanson letette a méterrudat. – Még valamit a táskáról – tette hozzá – Akármit tehet, semmiképpen sem tudja kifordítani. Collins belepillantott a táska sötét belsejébe. Óvatosan beledugta az ujját, megtapogatta a fémgyűrűt, meg is kapargatta a körmével. Fénylő vonal tűnt fel – Ez itt alumínium – mondta – egy alumínium gyűrű. Evanson elvette és megnézte. – Minden, amit a nő ellopott, alumíniumból készült – mondta. – Ez az egyik, amiért magát hívattuk. A maga mechanikáját és anyagait maga ismeri Mi három napon át próbáltuk kideríteni, mi történik itt. Hiába Talán magának sikerül – Mit csináltak? – Anyagokat

raktunk bele. Megvizsgáltuk mindenféle műszerrel, sugárral, mindennel Nem tudtunk meg semmit. Meg akartuk tudni, hová kerül az anyag, amit belerakunk Collins egy alumínium gombot pottyantott bele a táskába. Az belehullott az alumínium gyűrűbe, és eltűnt. – Mondja csak – kérdezte hirtelen sötét képpel hogy érti azt, hogy ezt az izéi nem lehet kifordítani? – Ez egy másodrendű mértani forma. – Evanson óvatosan cigarettára gyújtott Az elsőrendű formát kifordíthatja, egy gömböt vagy egy gumilabdát, a felületén levő kis lyukon át. De egy belső csövet, bármit tesz is, nem lehet kifordítani. – Miért? – Mert lyuk a belseje. És egy lyukat nem lehet egy lyukon áthúzni Még egy végtelenül kis lyukat sem. – Tehát? – kérdezte komoran Collins. – Ugyanez a helyzet a táskával. Úgy képzeljük, hogy egy másik világ darabja köré vas göngyölve. Egy négydimenziós világ köré És nem fordíthat ki egy másik világot erre a

világra anélkül, hogy ezzel valami nagy bajt ne okozzon. – De egy belső csövet ki tehet fordítani – tiltakozott Collins. – Talán nem lesz többé olyan, mint egy belső cső, de az egész átjön a lyukon. Evanson az asztalon levő táskát nézte. – Lehet. Ha kényszerítünk erre egy másodrendű geometriát De azért van egy bökkenő a dologban. Már nem lesz többé egy belső cső Evanson már a negyedik alumínium tárgyat dugta a táskába. Fáradtan rázta a fejét – Nem tudom. Valami elszedi az alumíniumot – Egy favonalzót dugott bele, s az nyomban ismét kibukkant belőle. – És csak alumínium kell neki Semmi más Annak a nyomozónak egy katonai alumínium órája volt, az tűnt el a karjáról, de két aranygyűrű is volt az ujján, és mindkettő érintetlen maradt. – Játsszunk találós kérdésesdit – mondta Collins. Evanson felkapta a fejét. – Hogyhogy? Collins vigyorgott. – Bármi van a táska túloldalán, úgy látszik,

alumíniumra van szüksége. Miért? A táska szája körül egy alumínium gyűrű van körös-körül. Mint valami bejárat De nem valami nagy, és nem igényel sok alumíniumot. Úgy látszik, jóval több kell nekik – Nekik? – Nekik, bárkik vagy bármik legyenek is, akik elszedik a fémet, de visszalökik a fát. – Miért? – Megkockáztathatunk rá egy feleletet. Talán egy másik nyílást akarnak építeni Egy nagyot. Evanson rámeredt Collinsra. – Ne bolondozzon – mondta. – Miért – Csak hangosan gondolkoztam – mondta Collins szelíden. Fölvett egy acél méterrudat Erősen megragadta az egyik végét, a másikat pedig beledugta a táskába. Evanson zavart arckifejezéssel figyelte. Nem kell nekik. Igyekeznek visszanyomni Collins tovább nyomta a rudat befelé, egyre nagyobb erővel, és hirtelen kibukkant a rúd visszagörbült másik vége. Collins gyors mozdulattal elkapta, és most már mindkét végét egyszerre próbálta benyomni. Figyelje csak,

figyelje! – kiáltotta Evanson. – Maga most arra kényszeríti a világukat, hogy alkalmazkodjék a mi geometriánkhoz! A táska mintha besüppedt volna. A rúd egyik vége hirtelen kicsúszott Collins kezéből. A férfi hátratántorodott a bottal a kezében. A rúd teljesen egyenes volt – Evanson! – kiáltott fel Collins izgatottan. – Fel lehet ide hozni egy csörlőt? Evanson ostobán pillantott rá, majd bólintott. – Jó – mondta Collins. – Azt hiszem, tudom, hogyan kaphatjuk el a világukat A nagy acél emelőrúd könnyedén gördült be egy görgős kocsin a laboratóriumba. Az emelő vége – körülbelül húszcentis – fényes alumínium csővel volt burkolva, és éles kampóban végződött. Mehet a csörlő? – kérdezte Collins izgatottan. Evanson azt felelte, hogy mehet. – Akkor csúsztassák a táskát az emelőrúd végéhez. Az emelőrúd vége eltűnt a táskában. – Mit akar? – kérdezte Evanson aggályosán. – Úgy látszik,

alumíniumra van szükségük, hát mi adunk nekik. Ha egy másik kijáratot építenek a fémből, el akarom kapni ezt a nyílást, és át akarom húzni ide, ebbe a laboratóriumba. Az összes alumíniumot rá fogják rakni erre az emelőre Ha el tudjuk kapni az alumíniumot, engedniük kell, hogy visszaszerezhessük, vagy pedig ki kell nyitniuk a bejáratukat ide, ebbe a laboratóriumba. Evanson komoran nézte. De mi történik, ha egyiket sem teszik? Kénytelenek. Ha a táskán keresztül világuk függő részét áthúzzuk, ezzel áttörjük geometriai rendszerüket. Egész világuk kifordul Akár egy belső cső A csörlő csikorgott, amint Collins az emelőt működtette ide-oda a táska belsejében. – Kicsit fölfelé – szólt oda a gépkezelőnek. Evanson kedvetlenül rázta a fejét. – Nem látom be – kezdte mondani, közben az emelő drótkötelei egy hirtelen terheléstől megpendültek. – Vigyázz! Most elkaptuk! – üvöltötte Collins. A csörlő élesen

visított, a motor sírt a terheléstől. Az acélemelő lassan csúszott kifelé a táskából, milliméterről milliméterre, és úgy megfeszült, mint a zongorahúrok. Az egyik technikus tízpercenként egy krétajelet tett a drótkötélre a táska szájánál. Frank Collins megtömte a pipáját, és idegesen pöfékelni kezdett. – Úgy gondolom – mondta –, ezek a lények egy apró négydimenziós lyukat fúrtak a mi világunkba, és valamilyen módon ráerőszakolták az akaratukat arra a nőre. Arra kényszerítették, hogy alumíniumot gyűjtsön nekik, hogy nagyobb nyílást építhessenek. – De miért? – Evanson kávét töltött egy termoszból. Már meglehetősen későre járt, elhagyott és néma volt az egész ház, ezt az egyetlen laboratóriumi részleget kivéve. Az egyetlen zaj a teremben a csörlő csikorgása volt, a csörlőé, amely egy másik világot igyekezett magához húzni. – Ki tudja? Hogy egyre több alumíniumhoz jussanak? Bármi legyen is

az ok, annyi biztos, hogy át akarnak jutni a mi világunkba. Talán az övék veszélybe került, vagy valami más baj van A pokolba is, a magyarázat olyan idegenszerű is lehet, hogy mi egyáltalán isi se tudjuk fogni. – De hogy juthatott az eszébe, hogy elkapja Őket? – Nyugtalanság volt Evanson szemében. – Hatalom. Világuk egy függő darabját áthúzzuk a miénkbe, és így nem használhatják a kijáratukat. Bedugaszoljuk Minél többet húzunk át, annál komolyabb erőszakot teszünk világuk rendszerén. Így figyelniük kell a mi fogalmainkra Kénytelenek lesznek információkkal szolgálni nekünk, így aztán mi építhetünk átjárókat, és alaposan kikutathatjuk őket. Ha nem, akkor elpusztítjuk a világukat. – De hiszen fogalma sincs arról, hogy mit csinálnak ott bent! Collins vállat vont. Újabb krétajelet rajzolt az emelőn Az emelő tompán zúgott – Azt hiszem, nem vállalhatjuk a kockázatot – aggályoskodott Evanson. – Erre a

kísérletre nincs engedélyem. Egyszerűen a saját felelősségemre vállaltam a maga próbálkozásait az én adataim alapján – hirtelen megborzongott s ezek olyan átkozottul semmitmondó adatok, nem lehet semmire se menni velük. Collins ekkor a fogai közé szorította a pipáját. – Ennél több adattal viszont senki sem rendelkezik. – Mégis azt kell mondanom, tévedés az egész. Az a véleményem, hogy azonnal le kell állítanunk az emelőt, és meg kell várnunk, míg Chalmers reggel bejön. Collins egyre növekvő aggodalommal bámulta a csörlőt, rágyújtott a pipára, a gyufát remegő ujjai között tartva. – Már nem állíthatjuk le az emelőt, a kúptárcsák túlságosan nagy terhelés alatt vannak. A rudat már egy oxigénhegesztővel sem tudnánk még húsz perc alatt sem átégetni. És különben is, ha eltörne, szétrombolná az egész épületet. – De a veszély. – Evanson felállt, a homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek A fejével a

csikorgó csörlő felé intett. – Az egész világunkat teszi kockára – Ó, nyugodjon meg! – mondta Collins ingerülten. – Már nincs választásunk, és nincs időnk arra sem, hogy ezt megbeszéljük. Már csináljuk, és ez minden Ha megmarkolja, a tigrist a farkánál, többé nem engedheti el. Evanson idegesen sétált át a szobán. – Nekem úgy rémlik – mondta feszülten –, hogy a tigris van előnyben. Ha elkövettünk valami hibát, gondolja csak meg, micsoda kárt okozhatnak ők a mi világunkban. Collins a szája sarkán fújta ki a füstöt. – Akárhogy is, nagyon örülök, hogy nekünk jutott először eszünkbe. – Arrébb ment, az arca lassan elfehéredett. Evanson követte a pillantását, és a lélegzése hangos zihálássá változott. A termői nagy csattanással lezuhant a földre. Evanson rámutatott a második krétajelre, amely lassan eltűnt a táskában. – Úgy érti, reméli, hogy nekünk – mondta. Fazekas László fordítása

Isaac Asimov HIT – Szoktál álmodban repülni? – kérdezte dr. Roger Toomey a feleségétől Jane Toomey felnézett. – Hát persze! Fürge ujjai megszakítás nélkül tovább ügyeskedtek a fonallal, amelyből egy bonyolult mintázatú, de teljesen haszontalan alátét készült. A szobában halkan dünnyögött a televízió, ám az ernyőn látható ágálásra szokásuk szerint egyikük sem figyelt. – Hébe-hóba mindenki repül álmában – jegyezte meg Roger. – Ez általános emberi élmény De én túl gyakran. És ez nyugtalanít – Megvallom, drágám, nem tudom, mire akarsz kilyukadni – mondta Jane, s magában halkan számolta a szemeket. – Ha az ember elgondolkozik rajta, nem érti. Álmunkban tulajdonképpen nem is repülünk Hisz nincsenek szárnyaink, legalábbis nekem sose voltak. És nem kell hozzá erőt kifejteni Az ember csak lebeg. Igen, ez az Csak lebeg – Ha én repülök – mondta Jane –, a részletekre sohasem emlékszem. Kivéve egyszer,

amikor a városháza tetejére szálltam le, anyaszült meztelenül. Érdekes, hogy ha az ember álmában meztelen, soha senki egy pillantásra sem méltatja. Ezt már te is megfigyelted? Az ember majd elsüllyed szégyenében, de senki rá sem hederít. Rántott egyet a fonalon, mire a gombolyag kipottyant a táskából, és messzire elgurult. Az asszony ügyet se vetett rá. Roger a fejét csóválta. Sápadt arcán kétely, töprengés tükröződött Kiálló pofacsontjától, hosszú, egyenes orrától és a homlokán az évek során egyre szembeötlőbben ritkásodó hajától az arca csupa szögletté vált. Harmincöt éves volt – Gondolkoztál már azon, miért lebegsz álmodban? – kérdezte. – Nem. Soha Jane Toomey szőke, alacsony asszony volt. Csinosságához az a fajta törékenység párosult, amely első látásra fel sem tűnik, észrevétlen ejti rabul a férfiakat. Szeme élénkkék volt, arca rózsaszín, mint a porcelán babáké. Harmincadik évében járt

– Az álmok – töprengett Roger – gyakran csupán félig értett ingerek értelmezései Az ingereket az agyunk egy másodperc töredéke alatt ésszerű összefüggésekbe kényszeríti. – Miről beszélsz, drágám? – kérdezte Jane. – Ide figyelj – válaszolta Roger. – Egyszer azt álmodtam, egy hotelban voltám* egy fizikai kongresszuson vettem részt. Régi barátaimmal együtt Minden egészen normálisnak látszott Aztán hirtelen zavaros kiáltozás támadt, s én minden ok nélkül elvesztettem a fejemet Az ajtóhoz rohantam, de nem tudtam kinyitni. Barátaim, egyik a másik után eltűntek Könnyűszerrel odébbálltak, s én sehogy se értettem, hogyan sikerült nekik. Rájuk kiáltottam, de rám se hederítettek. Ekkor ráeszméltem, hogy a hotelban tűz ütött ki. Füstszagot nem éreztem Egyszerűen csak tudtam, hogy tűz van. Az ablakhoz futottam, s láttam a ház oldalán levő vaslépcsőt Minden ablakhoz sorba odafutottam, de egyik sem vezetett a

lépcsőhöz. Addigra már egészen egyedül voltam a teremben. Kihajoltam az ablakon, kétségbeesetten kiáltoztam Senki sem hallotta kiáltozásomat. Aztán megérkeztek a tűzoltóautók, kis, vörös pettyek rohantak végig az utcákon. Erre világosan emlékszem. A szirénák hangosan vijjogtak, hogy megtisztítsák az utcát a forgalomtól. Egyre hangosabban és hangosabban szóltak, mígnem a fejem már majd széthasadt. Ekkor felébredtem, s persze az ébresztőóra szólt Mármost az nem lehet, hogy hosszabb álmot láttam volna, amely eleve úgy alakult, hogy az ébresztőóra csengését szépen beleilleszthesse az álom szövedékébe. Sokkal ésszerűbb az a feltételezés, hogy az álom az ébresztőóra megszólalásának pillanatában kezdődött, s a hosszúnak tűnő élményeket egyetlen másodperc töredékébe zsúfolta össze. És csupán az agyam felgyorsító tevékenysége értelmezte tartós álomnak azt a hirtelen zajt, amely megtörte a csendet. Jane a

homlokát ráncolta. Letette a horgolást – Roger – szólalt meg –, mióta hazajöttél az egyetemről, nagyon furcsán viselkedsz. Nem ettél rendesen, s most meg ez a nevetséges beszélgetés. Sohasem hallottam még tőled ilyen beteges dolgot. Vegyél be egy kis szódabikarbónát – Ennél valami jobb gyógyszerre volna szükségem – mondta halkan Roger, – Mármost mi okozza, hogy álmunkban lebegünk? – Ha nincs kifogásod ellene, beszéljünk valami másról. Jane felállt, s határozott mozdulattal felerősítette a televízió hangját. Egy beesett arcú fiatalember hirtelen érzelmes tenor hangon énekelni kezdett, s dallamosan biztosította Jane-t soha el nem múló szerelméről. Roger azonban újból lehalkította a hangot, s háttal a készüléknek megállt. – Levitáció I – mondta. – Ez az Az emberek valamilyen módon képesek rá, hogy lebegjenek a levegőben. Igen, megvan rá a képességük, de nem tudják hasznosítani Csak alvás közben

Ilyenkor néha felemelkednek egy icipicit, talán egy tizedhüvelyknyire. Ezt még akkor se venné senki észre, ha figyelné az alvó embert, arra viszont elegendő, hogy felkeltse azt az érzetet, aminek következtében álmukban lebegnek. – Roger! Te félrebeszélsz. Hagyd abba, kérlek – Olykor megesik – folytatta makacsul Roger –, hogy lassan leereszkedünk, s ezzel az érzet megszűnik. Máskor pedig a lebegés vezérlése hirtelen megszakad, s ilyenkor lepottyanunk Előfordult már veled, Jane, hogy álmodban zuhansz lefelé? – Igen, persze. – Egy épület oldalán lógunk, vagy egy szék szélén ülünk, és hirtelen lepottyanunk. Ilyenkor elfog bennünket a zuhanás szörnyű félelme, felriadunk levegő után kapkodva, kalimpáló szívvel. És valóban zuhantunk Erre nem lehet más magyarázat Jane arcán a zavar lassanként aggodalomra váltott át, de aztán hirtelen szégyenlős nevetésben oldódott fel. – Roger, te ördögfajzat. Jól becsaptál Te

csirkefogó! Mit mondasz? – Ugyan. Nyugodtan abbahagyhatod a játékot Most már értem, mire megy ki az egész Kisütöttél egy történetet, s most rajtam próbálod ki. És én bolond, bedűltem neked Roger kissé meglepetten, sőt zavarodottan pillantott rá. Odament a székéhez s lenézett az asszonyra. – Tévedsz, Jane. – Dehogy tévedek. Mióta ismerlek, folyton arról beszélsz, hogy írni akarsz Ha eszedbe jutott valami jó történet, hát írd meg. Engem hiába próbálsz ijesztgetni vele – Most, hogy jókedvre derült, ujjai ismét szaporán jártak. – Ez nem kitalált történet, Jane. – Hát mi más? – Amikor ma reggel felébredtem, a matracra zuhantam! – Rezzenetlen szemmel nézett az asszonyra. – Álmomban repültem Világos, határozott álom volt Minden mozzanatára emlékszem. Amikor felébredtem, a hátamon feküdtem Jól éreztem magamat, sőt boldog voltam. Csak azon csodálkoztam, miért olyan furcsa a plafon Ekkor ásítottam egyet,

kinyújtózkodtam, s megérintettem a plafont. Egy percig csak bámultam a kinyújtott karomat, egészen a plafonig ért. Akkor aztán megfordultam. Egyetlen izmomat se mozdítottam, Jane Csak egyszerűen megfordultam, mert így akartam. S ott lebegtem, öt lábra az ágy fölött Te meg az ágyban aludtál. Megijedtem, nem tudtam, hogyan fogok lejutni, de abban a pillanatban, amikor erre gondoltam, már ereszkedtem is lassan lefelé. Az egész folyamat a legtökéletesebb rendben játszódott le. Tizenöt percig feküdtem az ágyban, amíg végre meg mertem moccanni. Aztán felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem, s bementem az egyetemre. Jane erőltetetten felnevetett. – Jobban tennéd, ha megírnád, drágám. De nincs semmi baj Csak az utóbbi időben túl sokat dolgoztál. – Ne dobálózz közhelyekkel, kérlek. – Mindenki túl sokat dolgozik, de ha kimondod, rávágják, hogy közhely. Végül is nem történt más, csak tizenöt perccel tovább álmodtál, mint ahogy

gondoltad. – Nem álmodtam. – Dehogynem. Se szeri, se száma, hányszor álmodtam azt, hogy felébredek, felöltözöm, és reggelit készítek. S aztán tényleg felébredek, s látom, hogy kezdhetem elölről az egészet Sőt már azt is álmodtam, hogy álmodom. Érted, mit akarok mondani? Az ilyesmi néha nagyon összezavarja az embert. – Hallgass rám, Jane. Azért fordulok hozzád ezzel a problémával, mert úgy érzem, te vagy az egyetlen, akivel erről beszélhetek. Ne üsd el, kérlek, mintha vicc volna Jane kék szeme tágra nyílt. – Drágám! Szó sincs róla, hogy én ebből viccet csinálnék. Te vagy a fizikaprofesszor, nem én. Te tudod, mi a gravitáció Te komolyan vennéd, ha én azt mondanám neked, hogy lebegtem a levegőben? – Nem. Persze hogy nem Hisz épp ez az ördögi a dologban Nem akarom elhinni, de muszáj Nem álmodtam, Jane. Pedig megpróbáltam bebeszélni magamnak El sem tudod képzelni, mennyire erőlködtem. Mire beértem az egyetemre,

biztos voltam benne, hogy csak álmodtam Láttál rajtam valami különöset a reggelinél? – Most, hogy említed, azt hiszem, igen. – De nem lehetett valami rendkívüli, mert akkor szóltál volna. Akárhogy is van, a kilenc órai előadásomat rendben megtartottam. Tizenegy órára az egész dolgot elfelejtettem És akkor ebéd után egy könyvet kerestem. Egy Page-kötetet de ez nem érdekes A lényeg az, hogy szükségem volt egy könyvre. A felső polcon állt, de elértem Jane Elhallgatott. – Folytasd, Roger. – Ide figyelj. Próbáltál már valamit felvenni, ami csak egy lépésre van tőled? Az ember ilyenkor lehajol, és gépiesen tesz egy lépést előre, amíg eléri. Az egész folyamat ösztönös Az emberi test beidegződése. – Igen. Na és? – Kinyújtottam a kezemet a könyvért, és gépiesen tettem egy lépést fölfelé. A levegőben, Jane. A puszta levegőben – Kihívom Jim Sarie-t, Roger. – De hát nem vagyok én beteg, a fene egye meg. –

Beszélned kell vele. Mint baráttal Nem vizitre hívjuk Csak elbeszélgettek – És ez mire volna jó? – Roger mérgében hirtelen elvörösödött. – Az majd kiderül. Ülj le, kérlek, Roger – Odament a telefonhoz De a férje elébe állt, elkapta a csuklóját. – Te nem hiszel nekem. – Ó, Roger. – Nem hiszel nekem. – De hiszek neked, persze hogy hiszek neked. Csak – Igen. Csak azt akarod, hogy beszéljek Jim Sarie-lal Ennyire hiszel nekem Én az igazat mondom neked, te meg azt akarod, hogy beszéljek egy ideggyógyásszal. Hát ide figyelj, nem kell, hogy higgy a puszta szavaimnak. Bebizonyítom neked, hogy igenis lebegni tudok a levegőben. – Én hiszek neked. – Ne bolondozz. Látom én, hogy csak tetteted magadat, mert meg akarsz nyugtatni Ne mozdulj. Nézz rám A szoba közepére hátrált, s minden teketória nélkül egyszerre felemelkedett a padlóról. És lóbálta a lábát, cipőjének hegye öt hüvelykre volt a szőnyegtől. Jane tágra nyílt

szemmel, tátott szájjal figyelte. – Gyere le, Roger – suttogta aztán. – Az egekre kérlek, gyere le Roger leereszkedett, lába hangtalanul ért vissza a padlóra. – Na, látod? – Ó, istenem! Jane félig ijedten, félig megborzadva nézett rá. A televízióban egy dús keblű nőszemély lefojtott hangon arról énekelt, hogy a fiújával fenn az egekben repülni, az a leghőbb vágya. Roger Toomey vaksin bámult a hálószoba sötétjében. – Jane – suttogta. – Mi az? – Alszol? – Nem. – Én sem tudok aludni. Állandóan az ágyba fogódzom, hogy meggyőződjek róla, nem re Érted? Keze nyugtalanul tapogatózva megérintette az asszony arcát. Jane megrezzent, elrántotta magát, mintha Rogerben elektromos áram keringene. – Bocsáss meg – tört ki Jane. – Kissé ideges vagyok – Nincs semmi baj. Úgyis fel akartam kelni – Mit akarsz csinálni? Aludnod kell. – De hát nem tudok, s így nincs értelme, hogy miattam te se aludj. – Lehet, hogy

ma semmi se történik. Nem muszáj minden éjjel megesnie Tegnap éjjelig egyszer sem fordult elő. – Honnan tudjam? Talán csak nem szálltam fel olyan magasra. Vagy esetleg nem ébredtem fel, s így nem kaptam rajta magamat. Most azonban már másképp áll a dolog Felült az ágyon, felhúzta a térdét, karjával átölelte, s ráhajtotta homlokát. Takaróját félredobta, arcát puha flanellpizsamájához dörzsölte. – Most már egészen más a helyzet – folytatta. – Csak ez jár a fejemben Ha egyszer elalszom, ha tudatosan nem tartom vissza magamat, egyszeribe felrepülök. – Nem látom be, miért. Ez biztosan nagy erőfeszítéssel jár – Épp arról van szó, hogy nem. – Hát nem kell legyőznöd a gravitációt? – De igen, s mégsem kell semmi erőt kifejtenem. Ide figyelj, Jane, ha érteném a dolgot, máris könnyebben elviselném. Kilógatta a lábát az ágyból, és felállt. – Nem akarok beszélni róla. – Én sem – motyogta az asszony. Elsírta

magát, igyekezett visszafojtani zokogását, de halk nyöszörgése még sokkal kétségbeesettebbnek hangzott. – Sajnálom, Jane – mondta Roger. – Hogy ennyire felizgatlak – Ne, ne nyúlj hozzám. Hagyj békén A férfi néhány bizonytalan lépéssel eltávolodott az ágytól. – Hova mégy? – kérdezte Jane. – A dolgozószobámba, a pamlagra. Segítenél nekem? – Miben? – Szeretném, ha lekötöznél. – Lekötöznélek? – Igen, két kötéllel. Csak lazán, annyira, hogy ha akarok, se tudjak megfordulni Hajlandó volnál? Az asszony mezítelen lába már a papucsot keresgélte az ágy mellett, a padlón. – Igen – sóhajtotta. Roger Toomey egy kis kuckóban ült, amely a tanári szobája volt, s az előtte fekvő dolgozatokra bámult. Egyelőre fogalma sem volt, hogyan tudja majd osztályozni őket Az óta az éjszaka óta, amikor először repült, öt előadást tartott elektromosságból és mágnesességből. Úgy-ahogy letudta őket, de nem minden

zökkenő nélkül A diákok nevetséges kérdéseket tettek fel, ami arra vallott, hogy nem fejezte ki magát olyan világosan, mint máskor. Aznap megtakarított magának egy előadást azzal, hogy hallgatóival meglepetésszerűen dolgozatot íratott. Nem vesződött vele, hogy új témát keressen, egyszerűen kiosztotta egy több évvel azelőtti feladat másolatait. Most azonban itt fekszenek előtte a dolgozatok, s osztályozni kellene őket De ni végre? Számít az, hogy mit írtak a diákok? Vagy hogy mások mit írtak? Olyan fontos ismernünk a fizikai törvényeket? Ha jól meggondoljuk: mik azok a törvények? És vannak-e egyáltalán törvények? Vagy az egész csak roppant zűrzavar, amiből semmi rendszert nem lehet kihámozni? Vajon a világegyetem minden látszat ellenére csupán az őskáosz – még mindig arra vár, hogy az örvénylő mélység színén isten lelke megjelenjen? Az álmatlanság sem javított a dolgon. A pamlagra kötözve is csak percekre

aludt el, s ha aludt, álmodott. Az ajtón kopogtattak. – Ki az? – kiáltotta mérgesen. – Miss Harroway – hangzott kis szünet után a bizonytalan válasz. – Leírtam a leveleket, amelyeket diktált, dr. Toomey – Hát bújjon beljebb. Ne álldogáljon ott A tanszék titkárnője csupán résnyire nyitotta ki az ajtót, és sovány, csúnyácska alakjával bepréselődött rajta. Kezében leveleket tartott Mindegyikhez egy sárga másolat és egy felbélyegzett, megcímzett boríték volt csatolva. Roger szeretett volna minél hamarabb szabadulni a titkárnőtől. S ebből lett aztán a baj Amikor ugyanis a titkárnő közelebb lépett hozzá, Roger előrehajolt, hogy elvegye a leveleket, s ekkor érezte, hogy felemelkedik a székéből. Kétlábnyit úszott előre a levegőben, ülő helyzetben. Hiába igyekezett visszakerülni a székére, elkésett, á egyensúlyát vesztve a földre zuhant. A baj megesett. Miss Harroway elejtette a leveleket, sorba szállingóztak le a

földre A titkárnő felsikoltott, megfordult, vállával nekivágódott az ajtónak, onnan kipenderült az előcsarnokba, végigfutott a folyosón, magas cipősarka csak úgy csattogott. Roger felállt, megdörzsölte sajgó csípőjét. – A fene egye meg – tört ki bosszúsan. De nem csodálkozott Miss Harroway-n. Maga elé képzelte, milyen látványban részesítette: ahogy felnőtt férfi létére egyszer csak könnyedén a levegőbe emelkedik, és ülő helyzetben siklik feléje. Felszedte a leveleket, s becsukta az ajtót. Már késő van – gondolta –, a folyosókon ilyenkor senki sem jár, s Miss Harroway amúgy is valószínűleg teljesen összefüggéstelenül mondaná el, mi történt. És mégis Roger aggódva várt, nem gyülekezik-e a tömeg odakint Semmi se történt. Miss Harroway talán ájultan fekszik valahol Roger becsületbeli kötelességének érezte, hogy megkeresse a titkárnőt, és segítségére legyen, amennyire tőle telik, de aztán egy keresetlen

szóval elhallgattatta lelkiismeretét. Ameddig nem tudom pontosan, mi bajom van – töprengett magában –, mi ez a vad lázálom, addig vigyáznom kell, nehogy tudomást szerezzenek róla. Vagyis hogy még mások is tudomást szerezzenek róla. Átlapozta a leveleket – az ország legjelentősebb elméleti fizikusainak szóltak. Az itteniek képességéből nem futja egy ilyen probléma megoldására. Eltűnődött, vajon Miss Harroway megértette-e, mit tartalmaznak ezek a levelek. Remélte, hogy nem. Szándékosan szaknyelvbe burkolta mondanivalóját, talán még túl is ment a szükséges határon. Ezt részben elővigyázatosságból tette, részben meg azért, hogy a címzettek lássák, ő, Toomey képzett, rátermett tudós. A leveleket egymás után a borítékjukba tette. Az ország legjobb elméi – gondolta Vajon képesek lesznek-e segíteni? Nem tudta. A könyvtárban csend honolt. Roger Toomey becsukta az Elméleti fizika közlönyét, élére állította, és

komoran nézegette a gerincét. Az Elméleti fizika közlönyei Tudnak-e egyáltalán bármit is e szakbarbárok? Ez a gondolat megdöbbentette. Ezeket az embereket még nem is olyan régen a világ legnagyobb elméinek tartotta. És még most is mindent elkövet, hogy méltó legyen erkölcsi szabályaikhoz és filozófiájukhoz. Jane egyre kelletlenebb segítségével méréseket végzett Megpróbálta meghatározni a jelenséget egyensúlyi állapotban, igyekezett megállapítani az összefüggéseket, kiszámítani a mennyiségi értékeket. Egyszóval megpróbált úrrá lenni felette az egyetlen, előtte ismeretes módon – azaz ezt a jelenséget is csak a világegyetem örök érvényű rendjének egyik megjelenési formájává akarta tenni. (Örök érvényű rend. A legkiválóbb elmék ezt mondták) Csakhogy nem volt mit megmérnie. Az ő levitációjához semmiféle erőt nem kellett kifejteni A szobában – mert odakint persze nem mert kísérleteket végezni –

egyforma könnyedséggel emelkedett fel egy hüvelyk magasra vagy a plafonig, legfeljebb az utóbbihoz több időre volt szükség. Ha elegendő időm volna rá – gondolta –, megállás nélkül szállhatnék felfelé Ha kell, akár a Holdba is eljuthatnék. Levitáció közben terhet is tudott vinni magával. A folyamat ugyan lelassult, de erőt ehhez sem kellett kifejtenie. Az előző napon meglepetésszerűen Jane elé toppant. – Hány kiló vagy? – kérdezte tőle. Kezében stopperórát szorongatott – Ötven kiló – felelte az asszony, s bizonytalanul nézett rá. Roger fél kézzel átfogta a derekát. Jane megpróbálta eltaszítani magától, de Roger nem fagyta. Kettesben, igen-igen lassú tempóban szálltak felfelé Jane sápadtan, a rettegései megmerevedve kapaszkodott férjébe. – Huszonkét perc tizenhárom másodperc – mondta Roger, amikor fejével a plafonba ütközött. Amikor aztán újból a földre értek, Jane rohanvást távozott a szobából.

Néhány nappal korábban Roger elment egy gyógyszertári mérleg előtt, amely ütöttkopottan állt egy utcasarkon. Az utcán nem járt senki, hát Roger felállt a mérlegre, és bedobott egy centet. Bár sejtett valami ilyesmit, mégis megdöbbent, hogy mindössze harminc fontot nyom. Azontúl mindig vitt magával egy marék centet, és különféle körülmények közt meg mérte magát. Kiderült hogy az olyan napokon, amikor élénk szél fúj, többet nyom; mintha külön súlyra volna szüksége, nehogy a szél elfújja. Súlya önműködőn alkalmazkodott a körülményekhez. Akármi is okozta a levitádét, egyensúlyt tartott kényelem és biztonság közt. És Roger ugyanúgy képes volt tudatosan szabályozni a levitációt, mint a lélegzetvételét. Ha mérlegre állt, kényszeríteni tudta a mutatót, hogy csaknem a tényleges súlyáig lendüljön fel, vagy hogy nulláig essen vissza. Két nappal azelőtt mérleget vásárolt, s megpróbálta megmérni, milyen

gyorsan tudja változtatni a súlyát. De próbálkozásai nem jártak sikerrel A mutató lengése nem tudta követni a súlyváltozások ütemét. Roger csupán a kompresszibilitás modulusaira és a tehetetlenségi nyomatékra vonatkozóan tudott adatokat gyűjteni. És különben is mire menne az adatokkal? Felállt, s görnyedten kivánszorgott a könyvtárból. Kifelé menet megtapogatta az asztalokat és székeket, majd amikor a falhoz ért, feltűnés nélkül rátapasztotta kezét. Erre vigyáznia kellett, hisz a dolgokkal való kapcsolata tudatta vele, vajon a padlón jár-e vagy sem. Ha a keze nem érinti többé az asztalt, vagy ha felfelé siklik a falon. Igen, így áll a dolog A folyosón most is, mint máskor, néhány diák lézengett. Roger rájuk se hederített Az utóbbi napokban a diákok fokozatosan leszoktak arról, hogy köszönjenek neki. Roger feltételezte, hogy egyesek közülük különcnek tartják, mások pedig valószínűleg meg utálták. Elment a lift

mellett. Újabban nem használta, lefelé menet semmiképp sem Mert amikor a lift megindult lefelé, Roger nem tudta megakadályozni, hogy egy pillanatra ne emelkedjék a levegőbe. Bárhogy is felkészült rá, a levegőbe szökkent, és ilyenkor az emberek felé fordultak és rábámultak. A lépcsőhöz ért, de mielőtt még a keze megérintette a korlátot, egyik lába belebotlott a másikba. A legsutább botlás volt, amit csak el lehet képzelni Három héttel korábban Roger elterült volna a lépcsőn. Ezúttal azonban önműködő rendszere átvette az irányítást, s Roger előrehajolva, kiterjesztett karokkal, ujjait széttárva, lábát félig behajlítva, sikló repülésben szállt lefelé a lépcső fölött. Mintha dróton húzták volna Túlságosan kábult volt ahhoz, hogy kiegyenesedjék, a félelem úgy megbénította hogy moccanni se bírt. A fordulónál, két lábra az ablaktól, automatikusan megállt, és csak lebegett a levegőben. Két diák álldogált

azon a lépcsőszakaszon, ahol lerepült, s ezek most gyorsan a falhoz simultak. További három a lépcső tetején állt, kettő lejjebb, egy meg a fordulóban, olyan közel hozzá, hogy szinte megérinthették volna egymást. Mélységes csönd lett. A diákok rábámultak Roger kiegyenesedett, leereszkedett a földre, lerohant a lépcsőn, az egyik diákot durván ellökve útjából. Mögötte kiáltozások kavarogtak. – Dr. Morton hívat? – Roger megfordult székében, az egyik karfába kapaszkodva – Igen, dr. Toomey – válaszolta a tanszék új titkárnője És már ott se volt. A Miss Harroway lemondása óta eltelt rövid idő alatt a titkárnő már rájött, hogy dr. Toomeyval valami nincs „rendben” A diákok kerülték Aznap a tanteremben a hátsó sorok tele voltak sugdosódó diákokkal. Az első sorok pedig üresen tátongtak Roger az ajtó közelében levő kis falitükörbe pillantott. Megigazította zakóját, lesöpört magáról néhány pihét, de ez

nem sokat változtatott a külsején. Arca fakó volt Mióta ez a dolog elkezdődött, legalább tíz fontot fogyott, bár a pontos súlyveszteséget persze nem tudta megállapítani. Egészében véve betegnek látszott, mintha hadilábon állt volna az emésztéssel, s mintha minden ütközetet az utóbbi nyert volna meg. Hogy a tanszékvezető hívatta, az nem keltett benne aggodalmat. Odáig jutott, hogy j levitációs kalandjaira kifejezett cinizmussal gondot. A szemtanúk, úgy látszik, hallgattak Miss Harroway biztosan hallgatott. És annak sem volt semmi jele, hogy azok a diákok, akikkel a lépcsőn találkozott, fecsegtek volna. Megigazította nyakkendőjét, és kilépett a szobájából. Dr. Philip Morfon szobája nem volt túlságosan messze az előcsarnokban, s Roger annak most örült. Újabban egyre inkább azt a szokást vette fel, hogy lassan, kimérten lépegetett Fél lábát felemelte, s óvatosan maga elé tette. Aztán felemelte a másikat, s azt is ugyanilyen

óvatosan tette maga elé. És leszegett fejjel járt, lábát figyelve Amikor Roger belépett a szobába, dr. Morton szigorúan nézett rá Szeme kicsi volt, rosszul nyírt bajusza őszes, ruhája rendetlen. A tudományos világban csak mérsékelt hírnévre tett szert, viszont határozott hajlamot mutatott az iránt, hogy az oktatási feladatokat a tanszék tagjainak nyakába varrja. – Ide figyeljen, Toomey – szólalt meg igen furcsa levelet kaptam Harry Carringtól. Írt maga neki – az íróasztalán fekvő levélre pillantott – múlt hó huszonkettedikén? Ez a maga aláírása? Roger a levélre nézett és bólintott. Aggodalmas szemmel megpróbálta elolvasni Carring fejjel felé fordított levelét. Ez a dolog váratlanul érte Azok közül a levelek közül, amelyeket a Miss Harroway-vel való incidens napján küldött szét, eddig csak négyre kapott választ. Három közülük egyetlen hűvös bekezdésből állt, amely nagyjából így hangzott: „Igazolom f. hó

22-i levele vételét. Nem hinném, hogy az Ön által említett ügyben segítségére lehetnék” A negyedik, amelyet Ballantine, az Északnyugati Műegyetem professzora írt, fontoskodó hangon azt javasolta, hogy Roger forduljon valamelyik lélektani kutatóintézethez. Roger nem tudta eldönteni, hogy a professzor ezt jó tanácsnak vagy sértésnek szánta-e. Carring, a princetoni egyetem professzora tehát az ötödik volt, aki válaszolt. Roger nagy reményeket fűzött Carring válaszához. Dr. Morton hangosan krákogott, és megigazította szemüvegét – Felolvasom magának, mit ír. Üljön le, Toomey, üljön le Azt mondja: „Kedves Phil” – Dr Morton kissé bambán mosolyogva felpillantott. – Harryvel a múlt évi össz-szövetségi gyűléseken találkoztam. Iddogáltunk is együtt egy keveset Nagyon rendes fiú Újból megigazította szemüvegét, és visszatért a levélhez. – „Kedves Phil I Van a tanszékeden egy bizonyos dr. Roger Toomey? A napokban

egy igen különös levelet kaptam tőle. Nem is nagyon tudtam, mit kezdjek vele Kezdetben azt gondoltam, úgy tekintem, mint a többi ilyen dilis ember levelét. De aztán arra a meggyőződésre jutottam, hogy mivel a levél a te tanszéked levélpapírján íródott, jobb, ha tudomást szerzel róla. Elképzelhető, hogy valaki csalárd szándékkal kihasználta egyik munkatársadat Itt küldöm betekintésre dr. Toomey levelét Remélem, hogy rövidesen ellátogathatok tifelétekA többi már személyes ügy. – Dr Morton összehajtotta a levelet, levette szemüvegét, egy bőrtokba tette, majd a tokot a szivarzsebébe csúsztatta. Összefonta ujjait, és előrehajolt – Nos – mondta –, a saját levelét nem kell felolvasnom magának. Mi ez? Vicc? Vagy ugratás? – Dr. Morton – válaszolta nagyot lélegezve Roger – Komolyan gondoltam Nem értem, mi kifogásolnivalója van ezen a levélen. Több fizikusnak is elküldtem A levél ónmagáért beszélt Megfigyeléseket

végeztem egy. levitációs esettel kapcsolatban, és szerettem volna megtudakolni, létezik-e valamiféle elméleti magyarázata egy ilyen jelenségnek. – Levitáció! Mit nem mond?! – Tagadhatatlanul az volt, dr. Morton – És maga saját szemével látta? – Természetesen. – Nem voltak rejtett huzalok? Vagy tükrök? Ide figyeljen, Toomey, magának nincs tapasztalata az efféle szemfényvesztések terén. – Szigorúan tudományos megfigyeléssorozat volt. Szó sem lehetett szemfényvesztésről – Hozzám kellett volna fordulnia, Toomey, mielőtt szétküldte ezeket a leveleket. – Igaza van, dr. Morton, de őszintén szólva attól féltem, ön esetleg nem fogadná megértéssel. – Mondhatom, szép dolog. És tetejébe még a tanszék levélpapírján Igazán csodálkozom, Toomey. Ide figyeljen, Toomey, a magánéletében azt csinál, amit akar Ha hinni akar a levitációban, hát rajta, de csak a szabad idejében. Attól azonban a tanszék és az egyetem érdekében

tartózkodjék, hogy oktatási teendői idején foglalkozzék efféle dolgokkal. Egyébként úgy látom, az utóbbi időben sokat fogyott, Toomey. Egyáltalán nincs jó színben Én a maga helyében orvoshoz mennék. Talán egy idegspecialistához – Nem volna jobb, ha pszichiáterhez mennék? – kérdezte keserűen Roger. – Ez már a maga dolga. De egy kis pihenés mindenképpen Megszólalt a telefon, a titkárnő felvette a kagylót. Dr Mortonra pillantott, mire a professzor a mellékállomásán átvette a hívást. – Halló – mondta. – Ó, dr Smithers, igen Hm, hm Igen Kiről van szó? Épp itt van nálam Igen. Máris megyünk Letette a hallgatót, és elgondolkozva Rogerre pillantott. – A dékán hívat minket. – Miről van szó, uram? – Azt nem mondta. – Felállt, és az ajtóhoz lépett – Jön, Toomey? – Igen, uram. – Roger lassan feltápászkodott, de közben egyik lábfejét óvatosan dr Morton íróasztala alá dugta. Smithers dékán hosszúkás,

aszketikus arcú, sovány férfi volt. Rosszul ülő műfogsora miatt a sziszegő hangokat furcsán, már-már fütyülve ejtette ki. – Csukja be az ajtót, Miss Bryce – mondta –, s most akárki keres telefonon, ne kapcsolja be. Foglaljanak helyet, uraim. – Vészjósló pillantást vetett rájuk, majd így folytatta: – Azt hiszem, legjobb lesz, ha egyenesen a tárgyra térek. Nem tudom pontosan, mit művel dr. Toomey, de azonnal vessen véget neki Dr. Morton ámuldozva fordult Rogerhez – Miért, mit művel? Roger csüggedten vállat vont. – Nem saját jószántamból teszem. – Úgy látszik, mégis lebecsülte a diákok pletykázó hajlamait. – Ugyan. Ugyan – mondta türelmetlenül a dékán – Nem tudom, mennyire túlozták el a történetet, de úgy látszik, hogy maga amolyan bűvészmutatványokkal szórakozik. Ostoba trükkökkel, amelyek nem méltók az intézetünk szelleméhez és méltóságához. – Fogalmam sincs, miről van szó – jegyezte meg

dr. Morton A dékán a homlokát ráncolta. – Akkor az ön fülébe, úgy látszik, még nem jutott el a híre. Csodálkozom, miképpen lehetséges, hogy a tanszék semmit se halljon olyan ügyekről, amelyek a diákság körében közszájon forognak. Ezt sose gondoltam volna Magam is csak véletlennek köszönhetem, hogy tudomást szereztem róla, nagyon szerencsés véletlennek, mert így ma délelőtt feltartóztathattam egy újságírót, aki, hogy az ő szavaival éljek, „dr. Toomeyt, a repülő professzor” kereste. – Micsoda? – kiáltott fel dr. Morton Roger elgyötört arccal csak hallgatott. – igen, a riporter szavait idéztem. Valamelyik diák, úgy látszik, felhívta a szerkesztőséget Kiutasítottam az újságírót, a diákot meg magamhoz rendeltem. Szerinte dr Toomey lerepült azért mondom így, mert a diák ragaszkodott ehhez a kifejezéshez. egyszóval lerepült a lépcsőn, majd meg visszarepült. Azt mondja, hogy a jelenetnek egy tucat szemtanúja volt

– Csak lementem a lépcsőn – mormolta Roger. Smithers dékán fel-alá járkált a szőnyegen. Felháborodása lázas ékesszólásra ajzotta – Ide figyeljen, Toomey, nekem a műkedvelő színjátszók ellen nincs semmi kifogásom. Szolgálati időm alatt állandóan harcoltam az előítéletek és a rosszul értelmezett méltóságteljesség ellen. Támogattam a fakultáson a különböző rangúak barátkozását, s még az ellen sem emeltem kifogást, hogy a tanárok ésszerű határok közt a diákokkal fraternizáljanak. Így hát az ellen sincs kifogásom, hogy maga a diákokat látványos trükkökkel szórakoztassa, de csak a saját házában. Bizonyára belátja, milyen következményekkel járhatna az egyetem számára, ha az egyik vagy másik felelőtlen sajtótermék kikezdené a jó hírünket. Szép dolog volna, ha a repülőcsészealj-téboly után most még egy repülőprofesszortéboly is lábra kapna. Elvárom, dr Toomey, hogy ha az újságírók

megkörnyékeznék, kategorikusan cáfolni fog minden ilyen híresztelést. – Értettem, dékán úr. – Remélem, komolyabb következmények nélkül megússzuk ezt az incidenst. De a tőlem telhető legnagyobb határozottsággal kérnem kell magát, hogy tartózkodjék. a bűvészmutatványa megismétlésétől. Érti, dr Toomey? – Igenis – válaszolta Roger. – Hát akkor volt szerencsém, uraim. Dr. Morton a szobájába vezette vissza Rogert Ezúttal azonban kihessegette a titkárnőjét, és gondosan becsukta mögötte az ajtót. – Úristen, Toomey – suttogta –, ez az őrület netán összefüggésben van a levitációra vonatkozóan írt leveleivel? Roger idegei megfeszültek. – Magától értetődően. A levelekben saját magamról írtam – Szóval maga tud repülni? Vagyis levitáim? – Így is, úgy is mondhatja. – Életemben nem hallottam még. A fene egye meg, Toomey, Miss Harroway látta magát levitáim? – Egyszer. Véletlen volt – Ahá. Most már

értem Olyan hisztérikusan viselkedett, hogy alig lehetett megérteni, mit mond. Azt állította, hogy maga ráugrott Úgy hangzott, mintha azzal akarná vádolni magát, hogy. – Dr Morton zavarba jött – Persze nem adtam hitelt a szavainak Miss Harroway jó titkárnő volt, de nyilvánvalóan nem az a fajta, aki egy fiatalemberre vonzóerőt gyakorolna. Szó, ami szó, örültem, hogy elment. Attól tartottam, ezentúl revolvert hord majd magánál, és legközelebb engem fog vádolni. Tehát maga levitáit? – Igen. – És ezt hogyan csinálja? Roger tagadóan rázta a fejét. – Épp ez a probléma. Nem tudom Dr. Morton elmosolyodott – Csak nem akarja azt mondani, hogy hatálytalanítja a gravitáció törvényét? – Úgy látszik, hatálytalanítom. Antigravitációnak kell itt valamilyen formában közre játszania Dr. Morton méltatlankodva kapta fel a fejét Úgy érezte, Roger komolyan veszi a tréfálkozását. – Ide figyeljen, Toomey – mondta ez nem

nevetnivaló. – Nevetnivaló? Úristen, dr. Morton, ön azt hiszi, én nevetek? – Hát. pihenésre van szüksége Ehhez kétség sem férhet Egy kis pihenés, s elfelejti ezt a zagyvaságot. Biztos vagyok benne – Ez nem zagyvaság. – Roger egy pillanatra lehajtotta fejét, majd nyugodtabb hangon így folytatta: – Mondja, kérem, dr. Morton, hajlandó volna velem együtt megvizsgálni, ezt a dolgot? Bizonyos értelemben ez új távlatokat nyitna meg a fizika előtt. Nem tudom hogyan csinálom, egyszerűen nem találok rá semmiféle megoldást. De ha mi ketten Látta, ahogy dr. Morton arcára kiül a borzalom – Tudom, ez az egész rendkívül furcsán hangzik – folytatta Roger. De be tudom mutatni önnek. Tagadhatatlan tényről van szó Bárcsak ne volna az – Nyugalom, nyugalom. – Dr Morton felugrott székéből – Ne izgassa fel magát Magának feltétlen pihenésre van szüksége. Azt hiszem, jobb volna, ha nem várna júniusig Máris menjen haza. Gondoskodom

róla, hogy elküldjék a fizetését, előadásait pedig majd én megtartom maga helyett. Valaha úgyis én tartottam ezeket az előadásokat – Itt fontos dologról van szó, dr. Morton – Tudom, tudom. – Dr Morton vállon veregette Rogert – De maga, fiam, nagyon rossz bőrben van. Őszintén szólva ijesztően néz ki Hosszabb pihenésre van szüksége – Igenis, tudok levitálni – tört ki ismét hangosabban Roger. – Ön csak meg akar szabadulni tőlem, mert nem hisz nekem. Azt hiszi, hazudok? Miért hazudnék? – Ők nélkül idegesíti fel magát, fiam. Engedje, hogy telefonáljak Hívok valakit, hogy kísérje haza magát. – Mondom, hogy tudok levitálni – kiáltotta Roger. Dr. Morton elvörösödött – Ide figyeljen, Toomey, ne vitatkozzunk ezen. Én azt se bánom, ha itt rögtön felszáll a levegőbe. – Azt akarja ezzel mondani, hogy a saját szemének se hinne? – Ha levitációról van szó? Persze hogy nem. – A tanszékvezető most már üvöltött

– Ha repülni látnám magát, szemészhez rohannék, vagy ideggyógyászhoz. Inkább azt hinném, hogy őrült vagyok, semmint hogy a fizika törvényeiben. – Észbe kapott, s a torkát köszörülte – Nos, ahogy már mondtam, ne vitatkozzunk ezen. Mindjárt telefonáló! – Szükségtelen, uram. Teljesen szükségtelen Máris megyek És majd szabadságot veszek ki. Isten áldja Kisietett, rég nem járt olyan gyorsan, mint most. Dr Morton az íróasztalánál állt, tenyerét az asztal lapjára szorította, s megkönnyebbülve nézett a távozó után. James Sarle orvos Roger hazaérkezésekor a nappali szobában üldögélt. Amikor Roger belépett az ajtón, épp pipára gyújtott, bütykös ujjaival átfogta a pipa kupakját. Eloltotta a gyufát, és pirospozsgás arcára mosoly ült ki. – Helló, Roger. Mi az, remete lettél? Már több mint egy hónapja a színedet se láttam Az orrnyereg felett összenőtt fekete szemöldökétől arca szinte félelmetes volt, ami,

azonban inkább még elősegítette, hogy páciensei kellő bizalommal viseltessenek iránta. Roger Jane-hoz fordult, aki egy karosszék mélyére húzódott. Az asszony sápadt arcáról, mint az utóbbi időben mindig, most is lerítt a kimerültség. – Miért hívtad ide? – kérdezte Roger. – Nyugalom, nyugalom, cimbora – mondta Sarle. – Senki sem hívott ide Ma délelőtt a városban találkoztam Jane-nel, és meghívattam magamat. Én vagyok az erősebb, s így kénytelen volt beengedni. – Persze csak úgy véletlenül találkoztatok össze? S te minden véletlen találkozásnál meghívatod magadat? – Így is mondhatjuk – nevetett Sarle. – Jane elmondott egyet-mást arról, mi van veled – Ne vedd rossz néven, Roger – szólalt meg Jane fáradtan –, de ez volt az első eset, hogy olyan valakivel beszélhettem, aki megérti a helyzetet. – Honnan gondolod, hogy Jim megérti? Mondd csak, Jim, elhiszed, amit Jane mesélt neked? – Nem könnyű elhinni

– válaszolta Sarle. – Ezt bizonyára te is belátod De igyekszem – Jól van. Hát tegyük fel, hogy repülnék Hogy most itt helyben a levegőbe emelkednék Mit csinálnál? – Valószínűleg elájulnék. Vagy esetleg azt kiáltanám: Szent Habakuk! Vagy tán elnevetném magamat. Próbáld meg, s akkor majd meglátjuk Roger rámeredt. – Tényleg látni akarod? – Miért ne? – Azok, akik látták, sikoltozni kezdtek vagy elrohantak, vagy a borzalomtól kővé dermedtek. Gondolod, hogy te nyugodtan elviseled, Jim? – Remélem. – Oké. – Roger kétlábnyira a levegőbe emelkedett, és tízszer egymás után lassan összeütötte sarkait. A levegőben függött, lábfeje lefelé mutatott, lábszárait összeszorította, karjait keserű parodizáló mozdulattal széttárta. – Nizsinszkij se csinálná különbül, ugye, Jim? Sarle nem ájult el, nem kiáltotta el magát, és nem is nevetett. Semmit se csinált, csak épp még idejében elkapta a szájából kiejtett

pipáját. Jane behunyta a szemét. Szemhéja alól könnyek buggyantak ki – Gyere le, Roger – szólalt meg Sarle. Roger szót fogadott. Leült – Írtam fizikusoknak, neves tudósoknak. Személyek említése nélkül ecseteltem a dolgot Azt írtam, szerintem meg kellene vizsgálni. A többségük válaszra se méltatott Egyikük írt az öreg Mortonnak, s azt kérdezte tőle, csaló vagyok-e vagy őrült. – Ó, Roger – suttogta Jane. – És ez nem minden, a java még hátravan. A dékán ma behívatott az irodájába Azt mondta, hagyjam abba ezeket a szemfényvesztő trükköket. Egyszer ugyanis megbotlottam a lépcsőn, s hogy le ne zuhanjak, automatikusan a levegőbe emelkedtem. Morton azt mondta, még ha saját szemével látná, akkor se hinné el, hogy repülni tudok. Nem hinne a szemének S utasított, hogy vegyek ki szabadságot. Nem is megyek vissza az egyetemre – Roger – szólt Jane tágra nyílt szemmel. – Komolyan beszélsz? Nem mehetek vissza. Elegem van

belőlük Ezekből a tudósokból! – De mit fogsz csinálni? Nem tudom. Roger tenyerébe temette arcát – Jim, te vagy az ideggyógyász – szólt fojtott hangon. – Te mondd meg: miért nem akarnak hinni nekem? – Talán önvédelemből, Roger – válaszolta lassan Sarle. – Az emberek mindentől félnek, amiit nem értenek. Néhány évszázaddal ezelőtt még sokan hittek természetfeletti képességekben, például abban, hogy vannak, akik seprűnyélen tudnak lovagolni. De már akkor is általában feltételezték, hogy e képességek gonosz erőktől származnak. És az emberek még ma is ebben a hitben élnek. A szó szoros értelmében talán nem hisznek az ördögben, de azt képzelik, hogy ami furcsa, az gonosz. Harcolnak az ellen, hogy higgyenek a levitációban, ha meg már semmiképp se tagadhatják, akkor halálra rémülnek tőle. Ez az igazság, hát nézzünk szembe vele. Roger a fejét rázta. – Te emberekről beszélsz, én meg tudósokról. – A tudós

is ember. – Ne csűrd-csavard a dolgot. Amit én csinálok, az nem boszorkányság Nem kötöttem alkut az ördöggel. Kell, hogy valamilyen természetes magyarázata legyen, Jim Még nem tudjuk pontosan, mi a gravitáció. Sőt valójában alig tudunk róla valamit Olyan elképzelhetetlen volna, hogy létezik valamilyen biológiai módszer, amellyel a gravitációt hatálytalanítani lehet? Én talán valamiféle mutáció vagyok. Van valamilyen szervem nevezzük izomnak amely hatálytalanítja a gravitációt. Vagy amely legalábbis a gravitációnak rám gyakorolt hatását hatálytalanítani képes. Hát akkor vizsgáljuk ki Ne üljünk ölbe tett kézzel Képzeld el, mit jelentene az emberiség számára, ha én antigravitációs erővel rendelkeznék. – Lassan a testtel, Roger – mondta Sarle. – Gondolkozz egy kicsit Te miért vagy annyira kétségbeesve miatta? Jane azt mondja, hogy az első nap, amikor ez megesett veled, majd eszedet vesztetted a félelemtől, holott

akkor még nem tudtad, hogy a tudomány semmibe fog venni, s hogy a feletteseid a legcsekélyebb megértést se mutatják majd irántad. – Így volt – mormolta Jane. – Nos, mi ennek az oka? – kérdezte Sarle. – Hisz neked valamilyen nagy, új, csodálatos képességed van, hirtelen felszabadultál a gravitáció halálos vonzása alól. – Ne bolondozz – mondta Roger. – Rettenetes élmény volt Nem értettem És még most sem értem. – Pontosan erről van szó, öregem. Olyasmi volt, amit nem értettél, és épp ezért rettenetes Pedig te fizikus vagy. Te ismered a világegyetemet mozgató erőket Vagy ha te magad nem ismered, akkor is tudod, hogy vannak, akik ismerik. És ha egy bizonyos jelenséget ma még senki sem értene, te akkor is tudod, hogy egy szép nap valaki majd megérti. A kulcsszó itt a tudás. Ez az életed egyik alkotóeleme Mármost szembekerültél egy olyan jelenséggel, amelyről föltételezed, hogy a világegyetem egyik alapvető törvényét

sérti meg. A tudósok azt mondják: két tömeg meghatározott matematikai szabályok szerint vonzza egymást. Ez az anyag és a tér elidegeníthetetlen sajátsága. Ez alól nincsenek kivételek És most te kivétel vagy. – Az emberiség, Roger – folytatta Sarle –, történelme során most első ízben jutott el odáig, hogy megszeghetetlennek tűnő törvényei vannak. Szó szerinti értelemben megszeghetetlen törvényei. A primitív kultúrákban a varázsló a maga eszközeivel esetleg esőt csinált Ha nem sikerült neki, ez még nem rendítette meg a varázslat érvényességét. Csak azt jelentette, hogy a sámán nem pontosan hajtotta végre a szertartást, vagy megszegett egy tabut, vagy megsértett egy istenséget. A modern teokratikus kultúrákban az istenség parancsai megszeghetetlenek. Ha valaki megszegné a parancsokat, s mégis jól menne a sora, ez nem jelentené azt, hogy a szóban forgó vallás erejét vesztette. A Gondviselés útjai közismerten

kifürkészhetetlenek, s a törvényszegőre valamilyen láthatatlan büntetés vár. Ma azonban vannak olyan törvényeink, amelyek valóban megszeghetetlenek, s ezek közé tartozik a gravitáció. Ez mindenkor érvényes, noha az ember, aki felidézi, már elfelejtette, hogy közben azt mormolja: em-em per er négyzet. Roger kényszeredetten mosolygott. – Tévedsz, Jim. A megszeghetetlen törvényeket újból és újból megszegték A radioaktivitást felfedezésekor lehetetlennek képzelték. A semmiből nyertek energiát, hihetetlen mennyiségekben. És ezt ugyanolyan nevetségesnek tartották, mint a levitációt – De a radioaktivitás objektív jelenség volt, amelyet le lehetett írni, és meg lehetett ismételni. Az uránium mindenkor köddel vonja be a filmet Crookes-csövet mindenki készíthet, s az minden esetben azonos módon elektronáramot hoz létre. Te – Én csak megpróbáltam leírni. – Tudom. De azt például meg tudod-e mondani nekem, hogy én miképpen

tudnék levitálni? – Sajnos nem. – S ez a többieket a megfigyelésre korlátozza, anélkül hogy meg tudnák ismételni a kísérletet. És ez a levitációt egy kategóriába helyezi a csillagok evolúciójával, amelyről elméletet ugyan fel lehet állítani, de amelyre vonatkozóan kísérleteket végezni nem lehet. – És mégis akadnak tudósok, akik hajlandók életüket az asztrofizikának szentelni. – A tudósok is emberek. A csillagokba nem juthatnak el, így hát beérik azzal, ami lehetséges. De te itt vagy közöttük, s az a tény, hogy a levitálásod megfoghatatlan számukra, felbőszíti őket. – De hát meg se próbálták megérteni, Jim. Te úgy beszélsz, mintha már tanulmányoztak volna engem, holott még csak nem is voltak hajlandók foglalkozni a problémával. – Erre nincs is szükségük. A levitáció olyanfajta jelenség, amellyel nem foglalkoznak A telepátiát, a látnoki tudást, a jóstehetséget és ezer más természetfeletti

képességet gyakorlatilag még sohasem vizsgáltak meg komolyan, pedig látszólag teljesen megbízható jelentések szólnak róluk. Rhine telepatikus kísérletei inkább felbosszantották, semmint gondolkozásra késztették a tudósokat, így hát, Roger, nekik nem kell téged tanulmányozniuk ahhoz, hogy tudják, nem akarnak téged tanulmányozni. Ezt előre tudják – És ezt te humorosnak tartod, Jim? Hogy a tudósok nem hajlandók megvizsgálni a tényeket, hogy hátat fordítanak az igazságnak? Te csak itt ülsz, vigyorogsz és tréfálkozol? – Nem, Roger, tudom, hogy komoly dologról van szó. És valójában nem is tudom megmagyarázni az emberiség viselkedését. Én csak a gondolataimat mondom el neked Amit én gondolok. De hát nem látod, hogy én valójában megpróbálom úgy venni a dolgokat, ahogy vannak? És neked is ezt kell tenned. Felejtsd el az eszményeidet, az elméleteidet, s ne foglalkozz azzal, hogy az embereknek mit kellene tenniük. Arra

gondolj, hogy mit tesznek Ha valaki a tényekre támaszkodik, s nem illúziókra épít, akkor a problémái lassanként eltünedeznek. Vagy legalábbis helyes perspektívába kerülnek, és megoldhatókká válnak Roger nyugtalanul izgett-mozgott. – Lélektani halandzsa! Olyasmi ez, mintha valaki az ujját egy ember halántékára tenné, és azt mondaná: „higgyél és meggyógyulsz”. Ha meg a szegény hülye nem gyógyul meg, ez csak azért van, mert nem tudott elég hitet felkorbácsolni. A vajákos így sohasem veszíthet – Lehet, hogy igazad van. De lássuk csak: mi a te problémád? – Hagyjuk ezt a kérdés-felelet játékot. Ismered a problémámat, térj hát a tárgyra – Te levitálsz. Erről van szó, ugye? – Mondjuk. Körülbelüli meghatározásnak megteszi – Nem beszélsz komolyan, Roger, de azért valószínűleg igazad van. Ez csak körülbelüli meghatározás. Hisz végül is te már foglalkozol a probléma megoldásával Jane azt mondta nekem, hogy

kísérleteket végzel. – Kísérletezem! Úristen, Jim, én nem kísérletezem. Csak össze-vissza próbálkozom A kísérletezéshez kiváló agyvelőkre és felszerelésre volna szükségem. Egy kutatócsoportra, s ezzel nem rendelkezem. – Hát akkor mi a problémád? Pontosabban meghatározva. – Értem már, mire akarsz kilyukadni – felelte Roger. – Az a problémám, hogy egy kutatócsoportot kell szereznem. De hát megpróbáltam Annyiszor, hogy belefáradtam – És mit csináltál? – Leveleket írtam. Kértem Ó, hagyd abba, Jim Nincs lelkierőm elviselni ezt az analitikus kezelést. Nagyon jól tudod, mit csináltam – Tudom, hogy néhány embernek azt mondtad: „Van egy problémám. Segítsetek” De mi egyébbel próbálkoztál? – Ide figyelj, Jim. Komoly tudósokhoz fordultam – Tudom. Így hát azt gondoltad, legjobb, ha egyenes kéréssel fordulsz hozzájuk Itt megint az elmélet áll szemben a tényekkel. Megmagyaráztam már, hogy a kérésed milyen

nehézségekbe ütközik. Ha az országúton meg akarsz állítani egy autót, ez egyenes kérés, s a legtöbb autó mégis megállás nélkül továbbhajt. A lényeg az, hogy az egyenes kérés hiábavalónak bizonyult. Mi hát a problémád? Még pontosabban meghatározva? – Módot találni rá, hogy a kérésem ne falra hányt borsó legyen. Ezt a választ vártad? – Te magad mondtad, hogy erről van szó. – Tehát nélküled is tudom. – Tényleg? Ott akarod hagyni az iskolát, a munkádat, hátat akarsz fordítani a tudománynak. Hát ilyen kevés a kitartásod, Roger? Szabad az első sikertelen kísérletnél felhagyni a próbálkozással? Csak azért, mert az egyik elmélet helytelennek bizonyult? Az a kísérleti tudománybölcselet, amely érvényes az élettelen tárgyakra, érvényes az emberekre is. – Helyes. Akkor hát mit tanácsolsz, mivel próbálkozzam? Vesztegetéssel? Fenyegetőzéssel? Könnyekkel? James Sarle felállt. – Igazán tudni akarod, mit

tanácsolok? – Halljuk. – Tedd azt, amit dr. Morton mondott Vegyél ki szabadságot, és ott egye a fene a levitádét Ez a jövő problémája. Aludj nyugodtan, lebegsz vagy nem lebegsz, mit számít? Ne törődj a levitádéval, nevess rajta, sőt élvezd. Bármit csinálhatsz, csak ne idegeskedj miatta, mert a levitáció nem a te problémád. Ez a dolog lényege Nem a te közvetlen problémád Azzal töltsd az időd, hogyan tudnád rávenni a tudósokat arra, hogy tanulmányozzanak valamit, amit nem akarnak tanulmányozni. Ez a te közvetlen problémád, s te ez ideig éppen erre nem fordítottál figyelmet. Sarle az előszobafülkéhez ment, és felvette kabátját. Roger követte Hosszú percek múltak el csendben. – Lehet, hogy igazad van, Jim – szólalt meg végül Roger anélkül, hogy felnézett volna. – Lehet. Próbáld meg, és aztán mondd el, mi történt Isten veled, Roger Roger Toomey kinyitotta szemét, és pislogva nézett a hálószoba reggeli

fényébe. – Hé, Jane – kiáltotta –, hol vagy? – A konyhában – válaszolta az asszony. – Miért, mit gondoltál? – Gyere be egy pillanatra. Jane bejött. – A szalonna magától nem sül meg – mondta. – Mondd csak, lebegtem az éjszaka? – Nem tudom. Aludtam – Ez nem valami nagy segítség. – Kiszállt az ágyból, és felvette a papucsát – De azt hiszem, nem lebegtem. – Talán már nem is tudsz? – kérdezte Jane felcsillanó reménykedéssel. – De tudok. Ide nézz! – Egy légpárnán besuhant az ebédlőbe – És mégis úgy érzem, nem lebegtem. Azt hiszem, ez már a harmadik éjjel – Nagyon jó – mondta Jane. Közben visszament a tűzhelyhez – Ez az egyhavi pihenés jót tett neked. Ha rögtön az elején kihívtam volna Jimet – Kérlek, ne kezdd el elölről. Nem a pihenés tett jót Szó sincs róla, hanem az, hogy múlt vasárnap elhatároztam, mit teszek. És ettől megnyugodtam Erről van szó és kész – És mit akarsz

csinálni? – Az Északnyugati Műegyetemen minden tavasszal szemináriumot tartanak fizikai témákról. Részt veszek rajta – Seattle-be akarsz utazni? – Igen. – És miről szólnak az előadások? – Ez nem érdekes. Én csak Harry Carringgel akarok találkozni – De hiszen éppen ő mondta rólad, hogy őrült vagy. – Igen. – Roger villájával felemelt egy darab rántottét – De ő valamennyiük közt a legnagyobb tudós. A só után nyúlt, s közben néhány hüvelyknyire felemelkedett a székéből. Ügyet se vetett rá – Majd csak megbirkózom vele – mondta. Mióta Harry Carring a tanszékre került, az Északnyugati Műegyetem tavaszi szemináriumai országos hírnévre tettek szert. Mint örökös elnök, mondhatni, fémjelezte az egész tanfolyamot. Ö mutatta be az előadókat, ő vezette az előadást követő vitát, ő foglalta össze a délelőtti és délutáni ülések eredményeit, s a hétvégeken tartott záróebéden valamennyiük közt ő

volt a legkedélyesebb. Roger Toomey mindezt hallomásból már tudta. Most azonban saját szemével látta Carring tevékenységét. Carring professzor középtermetűnél kisebb, sötétes arcbőrű ember volt; dús, hullámos barna hajzattal. Ha hallgatott, vékony ajkain állandóan ravaszdi mosoly bujkált Jegyzetek nélkül gyorsan, folyamatosan adott elő, észrevételeit olyan fensőbbséggel tette meg, hogy hallgatósága ellenvetés nélkül tudomásul vette őket. Legalábbis ez volt a helyzet a szeminárium első délelőttjén. A délutáni ülésen a hallgatóság azt vette észre, hogy Carring kissé habozva teszi meg megjegyzéseit. És amikor a munkarend szerinti előadások alatt ott ült az emelvényen, még nyugtalanabbnak látszott. Időnként lopva egy-egy pillantást vetett a terem végére. Roger Toomey a legutolsó sorban ülve mindezt feszülten figyelte. Átmeneti normális viselkedése, amely akkor kezdődött, amikor rájött, hogy talán mégis van

valamilyen kiút, tovatűnőben volt. Seattle-be menet a hálókocsiban le se hunyta a szemét. Látomásai voltak: azt képzelte, hogy a kerekek csattogásának ütemére felemelkedik, hangtalanul elsiklik a függöny mellett, ki a folyosóra, s ott aztán a kalauz rekedt kiáltására felriad, szörnyű zavarodottságban. Ezért aztán biztosítótűkkel összefogta a függönyöket, de ezzel se ért el semmit. Nem érezte biztonságban magát, s egy-egy pillanatnyi kimerítő szundikálástól eltekintve egy szemet se aludt. Napközben az ülésen szunyókált, mialatt odakint tovasurrantak a hegyek. Este merev nyakkal, sajgó csontokkal, kétségbeesett lelkiállapotban érkezett meg Seattle-be. Túlságosan későn határozta el magát, hogy részt vesz a szemináriumon, s így az egyetem lakópavilonjában külön szobát már nem kapott. Az pedig, hogy együtt lakjon valakivel, természetesen szóba sem jöhetett. Így aztán a város központjában vett ki egy hotelban szobát,

kulcsra zárta az ajtót, becsukta és bereteszelte az összes ablakot, ágyát egészen a fal mellé tolta, a sublótot pedig az ágy nyitott oldala mellé, s így aludt. Nem álmodott semmit, s amikor reggel felébredt, még mindig a mesterségesen kiképzett zárkájában feküdt. Ettől nagyon megkönnyebbült Már jókor megérkezett az egyetem fizikai intézetébe, ahol – mint előre látta – nagy termet és kicsiny hallgatóságot talált. A szemináriumot hagyományosan a húsvéti szünetben tartották, s az egyetemisták nem vettek részt rajta. A négyszáz fő befogadására alkalmas előadóteremben mintegy ötven fizikus ült a középső átjáró két oldalán, az emelvény közelében. Roger az utolsó sorban ült le, ahol az ajtó keskeny, magas ablakain át nem láthatták meg az esetleg kint járók, s ahol a többiek is csak úgy láthatták, ha csaknem száznyolcvan fokkal elfordítják a fejüket. Kivéve persze az emelvényen ülő előadót. és Carring

professzort Roger magukból az előadásokból nem sokat hallott. Figyelmét teljesen arra összpontosította, hogy kivárja azokat a pillanatokat, amikor Carring egyedül van az emelvényein, amikor csak ő láthatja. És minél zavarodottabbá vált Carring, annál merészebb lett Roger. Legjobban a délutáni végső összefoglalón tett ki magáért. Carring professzor egy rosszul megszerkesztett és teljesen értelmetlen mondat közepén végképp megtorpant. Hallgatósága, amely már egy idő óta izgett-mozgott az üléseken, szintén megmerevedett, mindannyian csodálkozva néztek rá. Carring felemelte kezét, és lélegzet után kapkodva mondta; – Maga! Maga ott! Roger Toomey tökéletes nyugalommal ült az átjáró kellős közepén. Nem volt alatta szék, csak egy két és fél láb magas légoszlop. Lába előrenyújtva ennek a levegőszéknek karfáján nyugodott. Amikor Carring rámutatott, Roger villámgyorsan oldalt siklott. Mire az ötven fej megfordult, már

nyugodtan ült egy igen prózai faszéken. Roger jobbra-balra nézett, majd Carring kinyújtott ujjára bámulva felállt. – Nekem szólt, Carring professzor úr? – kérdezte. Hangja alig hallhatóan remegett, csak ez jelezte, milyen vadul viaskodik magával, hogy nyugodt, csodálkozó hangot üssön meg. – Mit csinál maga? – tört ki Carring, az egész délelőtti feszültségét mintegy kiadva magából. A hallgatóságból egyesek felálltak, hogy jobban lássanak. A kutató fizikusok ugyanúgy kedvelik a váratlan ramazúrikat, mint egy futballmeccs nézői. – Nem csinálok semmit – válaszolta Roger. – Nem értem önt – Ki innen! Hagyja el a termet! Carringben különféle érzelmek kavarogtak, magánkívül volt, másképp nem is mondott volna ilyet. Roger azonban ájtatosan felsóhajtott, s most megragadta a várva várt alkalmat – Roger Toomey professzor vagyok a Carson Egyetemről – mondta hangosan, tisztán hallhatóan, hogy túlharsogja a növekvő

zsivajt. – Az Amerikai Fizikai Szövetség tagja Jelentkeztem részvételre ezen a szemináriumon, jelentkezésemet elfogadták, a részvételi díjat befizettem. Jogosan ülök itt, s itt is maradok Carring vakon-süketen ordította: – Kifelé! – Nem megyek – mondta Roger. Egész testében remegett a tettetett haragtól – Miért utasít ki? Mit csináltam? Carring reszkető kézzel a hajába túrt. Egyetlen szót sem tudott kinyögni Roger kihasználta előnyös helyzetét. – Ha kellő indok nélkül megpróbálna kivezettetni innen, beperelem az intézetet, ebben biztos lehet. – A fizika legújabb eredményeire vonatkozó tavaszi szeminárium első napját befejezettnek nyilvánítom – hadarta Carring. – A következő ülést ugyanebben a teremben holnap kilenc órakor tartjuk. E bejelentés közben Roger felállt, és sietve távozott. Aznap este kopogtattak Roger hotelszobájának ajtaján. A meglepetéstől szinte kővé dermedt. – Ki az? – kiáltotta. –

Beszélhetek önnel? – kérdezte egy halk, sietős hang. Carring hangja volt. A szeminárium titkárságán persze feljegyezték Roger hotelját és szobaszámát. Roger remélte, de nemigen várta, hogy a nap eseményeinek ilyen gyors következményei lesznek. Kinyitotta az ajtót. – Jó estét, Carring professzor úr – mondta kimérten. Carring bejött és körülnézett. Könnyű felöltőt viselt, amit szemmel láthatóan nem szándékozott levenni. Kalapját kezében tartotta, s azt sem akarta letenni – Roger Toomey professzor a Carson egyetemről, ugye? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha e névnek valamilyen különös fontossága volna. – Az vagyok. Üljön le, professzor úr Carring állva maradt. – Mondja csak, mi ez? Mit akar ezzel? – Nem értem, miről beszél. – Dehogynem érti. Ne mondja, hogy nincs semmi oka erre a nevetséges ostobaságra Maga vagy azt akarja, hogy bolondnak tartsanak, vagy pedig valamilyen csalárd dologba akar belerángatni. Tudja

meg, hogy egyik sem fog sikerülni Ne próbáljon erőszakhoz folyamodni. Barátaim pontosan tudják, hol vagyok ebben a pillanatban Azt tanácsolom, mondja meg az igazat, s aztán hagyja el ezt a várost. – Professzor úr! Ez az én szobám. Ha azért jött ide, hogy megfélemlítsen, akkor kérem, távozzék. Ha nem távozik magától, majd én kirakom – És folytatni akarja ezt. ezt az üldözést? – Én nem üldözöm önt. Én nem is ismerem önt, uram – Nem maga az a Roger Toomey, aki egy levitáció ügyében levelet írt nekem, és azt kívánta, hogy vizsgáljam ki a dolgot? Roger rábámult. – Miféle levélről van szó? – Tagadja? – Természetesen. Miről beszél? Itt van az a levél? Carring professzor összeszorította ajkát. – Ez nem érdekes. Tagadja, hogy a ma délutáni ülésen drótokra függesztette fel magát? – Drótokra? Fogalmam sincs róla, miről beszél. – Maga levitáit! – Távozzék, kérem, professzor úr. Ön, úgy látszik,

rosszul van – Tagadja, hogy levitáit? – kérdezte a fizikus emelt hangon. – Ön megőrült. Azt állítja, hogy én bűvészmutatványokhoz szükséges kellékeket szereltem fel az előadóteremben? Ma reggelig be sem tettem oda a lábam, s amikor odaérkeztem, ön már ott volt. Talált a teremben drótokat vagy bármi mást, miután elmentem? – Nem tudom, hogyan csinálta, s ez nem is érdekel. Csak azt kérdezem, tagadja-e, hogy levitált. – Tagadom. Természetesen – De én láttam magát. Miért hazudik? – Ön látott engem levitáim? Megmondaná, professzor úr, hogy ez miképpen lehetséges? A gravitációs erőkre vonatkozó ismeretei bizonyára kétségtelenné teszik ön előtt, hogy a valódi levitáció – a külső világűrtől eltekintve – értelmetlen fogalom. Talán tréfát akar űzni velem? – Úristen – mondta éles hangon Carring miért nem mondja meg az igazat? – Én az igazat mondom. Tán azt hiszi, hogy ha így kinyújtom a kezemet, és

valamilyen rejtélyes mozdulatot teszek. fel tudok repülni a levegőbe? – És Roger eközben mindezt meg is tette, feje a plafont érintette. Carring felkapta fejét – Hé! Maga. Ott fenn Ott fenn Roger mosolyogva leereszkedett a padlóra. – Ezt nem gondolhatja komolyan. – Most is azt csinálta. Ebben a pillanatban – Mit csináltam, uram? – Levitáit. Igen, az előbb levitáit Nem tagadhatja Roger arca elkomorodott. – Azt hiszem, ön beteg, uram. – Saját szememmel láttam. – Pihenésre van szüksége. Ez a túlfeszített munka – Nem képzelődtem. – Nem inna valamit? – Roger a kofferéhez lépett, Carring kidülledt szemmel követte lépteit. Roger cipőjének orra két hüvelykre volt a padlótól a levegőben s egy pillanatra sem ereszkedett alább. Carring lerogyott a székbe, ahonnan Roger az imént felállt. – Köszönöm – mondta erőtlenül. Roger odanyújtotta neki a whiskysüveget, nézte, ahogy kortyint belőle, majd egyet csuklik. – Már

jobban érzi magát? – Mondja, kérem – szólt Carring –, maga semlegesíteni tudja a gravitációt? Roger rábámult. – Uralkodjék magán, professzor úr. Ha feltaláltam volna az antigravitációt, nem arra használnám, hogy itt önnel tréfálkozzam. Washingtonban volnék Az katonai titok volna Én meg. egyszóval nem itt volnék! Ezt, ugye, belátja? Carring talpra ugrott. – És maga részt akar venni a hátralevő előadásokon is? – Természetesen. Carring bólintott, fejébe csapta kalapját, és kisietett. Az elkövetkező három napon Carring professzor nem elnökölt a szemináriumi előadásokon. Távolmaradását nem indokolták. Roger kétség s remény közt ingadozva a hallgatóság soraiban ült, s igyekezett észrevétlen maradni. De ez nem nagyon sikerült neki Carring nyilvános támadása ráirányította a közfigyelmet, határozott védekezése pedig vitájukat egyfajta Dávid-Góliát küzdelemmé avatta. Roger csütörtök este, ízetlen vacsora

után, visszatért a hotelszobába, s megállt az ajtóban, egylábnyira a küszöb felett. Odabentről Carring professzor bámult rá Az ágyon is ült valaki, tarkójára tolt szürke kalapban. – Jöjjön be, Toomey – szólalt meg az idegen. Roger bejött. – Mi van itt? – kérdezte. Az idegen kinyitotta tárcáját, és egy celofán lapok közé bújtatott igazolványt dugott az orra alá. – Cannon vagyok a Szövetségi Nyomozóirodától. – Önnek, úgy látszik, jó kapcsolatai vannak a kormánnyal, professzor úr – jegyezte meg Roger. – Ezt nem tagadom – válaszolta Carring. – Szóval letartóztatnak? És mit követtem el? – Nyugi, nyugi – szólt Cannon. – Összeszedtünk magáról egy-két adatot, Toomey Ez a maga aláírása? Úgy tartotta a levelet, hogy Roger láthassa, de ne kaphassa ki a kezéből. A Carringhez írt levele volt, amelyet az utóbbi aztán Mortonnak küldött el. – Igen – felelte Roger. – És ezek? – A szövetségi

nyomozó egy csomó levelet tartott a kezében. Roger látta, hogy valamennyi szétküldött levelét összegyűjtötték, kivéve persze azokat, amelyeket a címzettek eltéptek. – Ezt mindet én írtam – válaszolta elcsigázva. Carring felhorkant. – Carring professzor úr azt mondja – szólt Cannon hogy maga lebegni tud. – Lebegni? Mi az ördögöt akar ezzel mondani? – Lebegni a levegőben – mondta egykedvűen Cannon. – És maga elhisz egy ilyen őrültséget? – Nem azért vagyok itt, hogy higgyek vagy ne higgyek, dr. Toomey – válaszolta Cannon – Én az Egyesült Államok nyomozója vagyok, s egy megbízatást hajtok végre. Jobban tenné, ha együttműködne velünk. – Együttműködni egy ilyen dologban? Ha én elmennék önhöz, és azt mondanám, hogy Carring professzor úr lebegni tud a levegőben, akkor ön, se szó, se beszéd, ideg-gyógyásznak adna át. – Carring professzor urat – mondta Cannon – saját kérésére megvizsgáltattuk egy

ideggyógyásszal. És egyébként a kormány már hosszú évek óta sokat ad Carring professzor úr véleményére. És azt is elmondhatom magának, hogy tőle független bizonyítékaink is vannak. – Például? – Az egyetemen számos hallgató látta magát lebegni. És ugyanígy egy nő, aki valaha a tanszékvezetőjének titkárnője volt. Valamennyien nyilatkozatot tettek – Miféle nyilatkozatot? – tudakolta Roger. – Józan ésszel felfogható nyilatkozatokat, amelyeket ön hajlandó volna jegyzőkönyvbe venni és a kongresszusi képviselőmnek megmutatni? Carring professzor aggodalmas hangon közbevágott. – Mi haszna van abból, dr. Toomey, ha tagadja, hogy levitálni tud? A saját dékánja állítja, hogy hallott magáról ilyesvalamit. Azt mondta nekem, hivatalosan értesíteni fogja magát, hogy a tanév végével felmenti az állásából. Erre pedig jó okának kell lennie – Ez nem érdekes – mondta Roger. – De miért nem akarja elismerni, hogy én

láttam magát levitálni? – Miért ismerjem el? – Szeretném felhívni a figyelmét, dr. Toomey – vette át a szót Cannon hogy ha magának valamilyen antigravitációs készüléke van, akkor ez a hazájának nagyon fontos volna. – Igazán? Valószínűleg már megvizsgálták a múltamat, hogy van-e valamilyen okom a hazafiatlan viselkedésre. – A vizsgálat folyamatban van – válaszolta a nyomozó. – Helyes – mondta Roger. – Vegyünk egy hipotetikus esetet Tegyük fel, elismerem, hogy tudok levitálni. Tegyük fel, hogy nem tudom, miképpen csinálom Tegyük fel, hogy nem tudok mással szolgálni a hazámnak, csak a testemmel és egy megoldhatatlan problémával. – Honnan tudja, hogy megoldhatatlan? – kérdezte mohón Carring. – Egyszer már megkértem önt, hogy vizsgálja meg ezt a jelenséget – mutatott rá szelíden Roger. – És ön elutasított – Ez már a múlté. Ide figyeljen – hadarta izgatottan Carring – Magának pillanatnyilag nincs

állása. Én felvenném magát egyetemi docensnek á saját tanszékemre Előadói megbízatása csak névleges volna. Egész idejét a levitáció tanulmányozásának szentelhetné Ehhez mit szólna? – Vonzó ajánlatnak hangzik – válaszolta Roger. – Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy korlátlan állami támogatásra számíthatunk. – És mit kellene tennem? Csak elismernem, hogy tudok levitálni? – Én ebben nem kételkedem. Saját szememmel láttam De szeretném, ha bemutatná Mr Cannonnak is. Roger a levegőbe emelte a lábát, s testét vízszintesen kinyújtóztatta Cannon fejével egy magasságban. Aztán oldalra fordult, mintha könyökére támaszkodnék Cannon kalapja az ágyra pottyant. – Lebeg! – üvöltötte. Carring izgalmában alig talált szavakat. – Látja ezt?! – Hát valamit látok. – Tegyen jelentést róla. Írja be itt rögtön a jelentésébe, hallja? Részletes jelentést adjon Akkor majd senki sem állíthatja, hogy

meghibbantam. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy a szemem nem csal. Örömében megfeledkezett róla, hogy nem épp a színtiszta igazat mondja. – Azt sem tudom, milyen éghajlata van Seattle-nek – siránkozott Jane –, s még millió elintéznivalóm van. – Segíthetek valamiben? – kérdezte Sarle, kényelmesen elheveredve a karosszékben. – Dehogy tudsz te ebben segíteni. Ó, istenem! – S ezzel kirepült a szobából, de csak képletesen, nem úgy, mint a férje. Roger Toomey lépett be. – Megvannak még a könyvesládáink, Jane? Helló, Jim. Mikor jöttél? S hol van Jane? – Egy perccel ezelőtt jöttem. Jane a másik szobában van Egy rendőrnél igazolnom kellett magamat ahhoz, hogy bejöhessek. Hát téged aztán alaposan körülfogtak – Igen – mondta szórakozottan Roger. – Egyébként beszéltem nekik rólad – Tudom. Megeskettek, hogy hallgatok, mint a csuka Mondtam nekik, hogy engem az orvosi titoktartás amúgy is kötelez. Miért nem

végeztetitek a csomagolást bútorszállítókkal? – Azok azt nem tudnák jól megcsinálni – mondta Jane besietve. Ledobta magát a pamlagra – Elszívok egy cigarettát. – Te is hagyd egy kicsit abba, Roger – szólt Sarle. – És mondd el, mi történt Roger szégyenlősen elmosolyodott. – Megfogadtam a tanácsodat, Jim, s a téves probléma helyett a helyesre összpontosítottam figyelmemet. Úgy gondoltam, hogy újból és újból két alternatívával kerülök szembe. Vagy csalónak, vagy bolondnak tartanak Carring ezt világosan megmondta Mortonhoz írt levelében. A dékán csalónak tartott, Morton pedig azt hitte, bolond vagyok De tegyük fel, hogy megmutatom nekik, valóban tudok levitálni. Nos, Morton azt is megmondta, hogy akkor mi történik. Vagy engem tekintenek csalónak, vagy pedig a szemtanút kiáltják ki őrültnek. Morton azt mondta ha repülni látna, inkább magát tartaná őrültnek, mintsem hogy bizonyítéknak fogadja el. Persze ez csak

amolyan retorikai szólam volt Senki sem tartja magát őrültnek, amíg létezik bármiféle más alternatíva. Ebből indultam ki Így hát megváltoztattam a taktikámat. Elmentem Carring szemináriumára Nem mondtam neki, hogy tudok a levegőben lebegni. Ehelyett megmutattam neki, s letagadtam, hogy bármi effélét tettem volna. Az alternatíva világos volt Vagy én hazudok, vagy ő , tehát nem én, hanem ő őrült. Nyilvánvalónak látszott, hogy ha egyszer valóban szembe kell néznie a dologgal, inkább hisz majd a levitációban, semmint hogy épelméjűségében kételkedjék. Minden későbbi cselekedete: basáskodása, washingtoni utazása, a felajánlott állás azt a célt szolgálta, hogy saját épelméjűségét bizonyítsa. Nem nekem akart segíteni – Más szóval – jegyezte meg Sarle – a levitáció ilyen módon a te problémádból az ő problémájává vált, – Te is valami ilyesfélére gondoltál, ugye, amikor erről beszéltünk egymással? –

kérdezte Roger. Sarle a fejét rázta. – Voltak homályos elképzeléseim, de az embernek magának kell megoldania a problémáit ahhoz, hogy sikeresen megoldódjanak. Gondolod, hogy most kidolgozzák majd a levitáció elvét? – Nem tudom, Jim. A jelenség szubjektív aspektusait most sem tudom elmagyarázni senkinek. De ez most már mellékes Megvizsgáljuk a dolgot, ez a lényeg – Összeszorított öklével a tenyerébe csapott. – Ami engem illet, a lényeg az, hogy rávettem őket, segítsenek nekem. – Igazán? – kérdezte halkan Jim. – Szerintem a lényeg az, hogy rávetted őket, hogy te segíthess nekik. Ami épp az ellenkezője Vámosi Pál fordítása Edwin Morgan HOLDONTÚLI ŰRINDULÓ 1972 A Pioneer-10 belseje, amint Holdon túli pályára tér, óránként 31 000 mérföldes sebességgel, nyugodt, tele van műszerekkel. A kétéves útra a Jupiterhez nincs legénység, viszont van egy aranylemez, tizenötször huszonöt centiméter, ez helyrehozza a

mulasztást. Szemben egy ábrával, mely Naprendszerünk s galaxisunk bolygóit és pulzárait mutatja, és egy űrhajó körvonalai előtt, amelyben nem utaznak, (úgy semmiképp, ahogyan mutatják, még ha utaznának is) két furcsa, meztelen alak áll a fényképezőgép előtt, Egy szagtalanított amerikai férfi bocsánatkérően szerény genitáliákkal, szeméremszőrzet nélkül, feltart egy banánforma jobb kezet, indián köszöntéssel, mellette egy nő, alacsonyabb, szintén szeméremszőrzet nélkül, ő nem emelheti fej kezét, egyik lábával kilép, és nyilvánvalóan alacsonyabb rendű változata ugyanannak a fajnak. De a hímnek, a soviniszta disznónak morcos az arca, a nő viszont halványan mosolyog, tehát a bolygóközi értelmes lényeknek lesz házi feladatuk. Addig is csak tovább, a Piros Pontig, a Plútóig, és az öröklétig tovább. Szentmihályi Szabó Péter fordítása Edwin Morgan AZ ELSŐ EMBEREK A MERKURON – A harmadik bolygóról békében

jövünk. Elvinnétek minket vezéretekhez? – Bawr stretter! Bawr. Bawr Stretterhawl ? – Ez a Naprendszer műanyag modellje, bár kicsi, de minden működik. Ti itt vagytok, mi ott vagyunk, de most itt vagyunk veletek, világos? – Gawl horrop. Bawr Abawrhannahanna! – Ahonnan jövünk,az kék és fehér barnával keverve, ezt a barnát „földnek" hívjuk, a kék „tenger", a barna föld színén élünk, köröttünk tenger s felhők. Mi „emberek" vagyunk Az emberek pedig – – Glawp emberek! Gawrbenner emberko. Emberhawl? – Az ember békésen jön a harmadik bolygóról, amit mi „Földnek" hívunk. Földlakók vagyunk Vigyetek minket vezéretekhez. – Thember? Thember? Bawr. Bawrhossop Yuleeda tan hanna. Harrabost yuleeda – Én vagyok a yuleeda. Látjátok kezem, nincs benne fegyver, békét hozunk. Az űr útjai mind stretterhawnok. – Glawn békeember mind horrabhanna tantko! Tan jönnek atmstrossop. Glawp yuleeda! – Az atomok békésgawl

a mi harrabanunkban. Az emberbat worrabost tan hannahannatól. – Mi ismer ti ember bawrhossoptant. Bawr Mi ismer yuleeda. Menj strawg visszaspetter gyors – Mi nemtudtantabawr, tantingko visszaspetter most! – Banghapper most! Igen, harmadik bolygó vissza. Yuleeda visszamegy kék, fehér, barna mosthanna! Nincs több beszéd. – Gawl han fasthapper? – Nem. Vissza kell mennetek a bolygótokra Menjetek békével, vigyétek, amit szereztetek, de gyorsan. – Stretterworra gawl, gawl. – Hát persze, de minden változik manapság, nemde? Ne felejtsétek el a Merkúrt. Szabó Péter fordítása JEGYZETEK [1] Bizo nyára [2] [3] [4] Vas István fo rdítása Ismertetésünk francia nyelvű anyagbó l készült, ezért a kifejezések, rö vidítések a francia eredetit kö vetik (A szerkesztő) Az átlago so n túli jelenségek kutatása Brazíliában TARTALOM Eric Frank Russel A NYUGILÉNYEK James Blish MŰALKOTÁS Bill Brown A CSILLAGKACSÁK John Christopher FEGYVER

Rick Raphael A FÉLNÓTÁS Endresz István PSZI Clifford Simak KERTÉSZKEDÉS Frederik Pohl – C. M Kornbluth A GYŰLÉS Alan E. Nourse A TIGRIST A FARKÁNÁL Isaac Asimov HIT Edwin Morgan HOLDONTÚLI ŰRINDULÓ 1972 Edwin Morgan AZ ELSŐ EMBEREK A MERKURON JEGYZETEK