Tartalmi kivonat
A honfoglaló magyarok társadalma és életmódja A társadalom felépítése A Kárpát-medencei honfoglalással a magyarság új geopolitikai tényezők hatása alá került: állami keretek között élő népekkel vált szomszédossá, így meglazultak kapcsolatai a steppe világával, amelynek a honfoglalást megelőzően a magyarság is részese volt. A magyarok és a hozzájuk csatlakozott katonai segédnépek 895-900 között foglalták el mai hazájukat. Ekkor még törzsszövetségi keretek között éltek, de már egységes irányítás alatt. Forrásainkban a "hétmagyar" kifejezés a hét törzs szövetségéből szervezett magyarságot, a hét úr, hét vezér e törzsek fejeit jelölte. A valóságban azonban a kabarok három törzsével együtt legalább tíz lehetett a számuk, s a Kürtgyarmat név is feltehetőleg két törzs (Kürt és Gyarmat) egybeolvadására utal. A szövetségnek - a kazár kaganátus mintájára két fejedelme volt Főfejedelmük a
kende vagy kündü, mellette a kormányzás legfőbb gondja, a hadak irányítása a másik fejedelemre, a gyulára hárult. Ezt a politikai berendezkedést nevezzük kettős fejedelemségnek. A 10. században a források egy harmadik főméltóságról is írnak: a karcha (horka) bírói tisztséget töltött be, melyet örökletesen viselt az egyik törzs feje. A fejedelem hatalma alá tartoztak a törzsfők, akiket "úr"-nak, az irányításuk alá tartozó területet pedig uruszágnak (úrságnak, vagyis országnak) nevezték. A törzsek emlékét falvaink-településeink nevei is megőrizték. Abból a korból erednek, amikor a törzsből való származást még számon tartották. A törzsnevek helynévvé válása azt bizonyítja, hogy a lakosok e helyeken állandó jelleggel telepedtek meg. A törzsi szervezet szilárdságára, illetve nagy kiterjedésű uralmi területre vall az, hogy Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a magyaroknak csak a törzseit
említi. Egy törzs több nemzetséget foglalt magába. Az alávetettjei fölött nagy hatalommal bíró nemzetségfő a törzsfőnek volt a csatlósa. A honfoglalás kori népesség szociálisan tagolt, etnikumok fölötti társadalmat alkotott, melynek főbb csoportjai a következők voltak: - előkelők: a nagy vagyonnal bíró vezető családok, - középréteg: az előkelők szolgálatában álló többé-kevésbé vagyonos réteg, - köznép: saját közössége körében élő, részben közös tulajdonnal rendelkezők, - szolgák: az előkelők birtokában lévő, uruk háza táján élő nép. E társadalmi rétegeket a jogok és kötelezettségek bonyolult rendszere kapcsolta egymáshoz. Az előkelők csoportjának neve ebben az időben "bő" volt, jelezve ezzel politikai hatalmukat, gazdasági vagyonukat. Nyelvünkben a bőség szó jelzi ezt a hagyományt A törzsés nemzetségfők kapcsolataiban igen jelentős szerepet töltött be a házasság, amellyel
békéjükről, szövetségükről biztosították egymást. Az előkelők, a törzs- és nemzetségfők védelmét a középréteget alkotó fegyveres kíséret biztosította. A kíséret tagjai önként vállalták szolgálatukat, uruknak fogadalmat tettek cserébe az megvédte őket, ellátásukról, szállásukról gondoskodott A köznép tartotta el az előkelőket, termék- és munkaszolgáltatással tartozott nekik. A közösség még ebben a korban is alapvetően vérségi alapon szerveződhetett, amely vagyonközösséget jelentett s meghatározta munkájukat, gazdasági tevékenységüket. Egyes feltételezések szerint ha már túl sokan voltak, akkor "kenyértörésre" került sor, azaz a nagycsaládok kiscsaládokra tagolódtak. Sokszor idegeneket is befogadtak maguk közé Egyegy falu vezetője a falunagy volt, aki a vének segítségével irányította a faluközösség életét A társadalom fontos csoportját alkották a különböző szolgáltató népek,
akik az előkelők udvarhelyei körül telepedtek le, s foglalkozásuk alapján egy-egy faluközösséget alkottak. Termékeikkel adóztak, s meghatározott szolgálattal tartoztak uruknak (pl kovácsok, fegyverkészítő-csitárok, fazekas-gerencsérek, tímárok, esztergályosok, nyergesek, ötvösök). 1 Harcmodor A védelmi szerepet szolgálta a tervszerű letelepedés, a határok védelme és a gyepüelv. A honfoglalást követően a védőövezet és a gyepük mindenek előtt a keletről és délről érkező támadások ellen nyújtottak védelmet. Nyugati irányban ugyanis a magyarok indítottak támadásokat, kalandozó hadjáratokat - nemritkán éppen valamelyik nyugati uralkodó szövetségeseként. Ezek a hadjáratok adták elsősorban a 10 századi magyar külpolitikát A kalandozások értékelését többféleképpen fogalmazták meg a kutatók: Egy 19. századi nézet szerint a hadjáratok katonai virtusból, harci vágyból születtek. A nomád lelki alkat
bizonyosan szerepet játszhatott a katonai akciókban, de az sem vitatható, hogy a lelkesedés, harci vágy önmagában semmiképpen sem volt képes a magyarokat a Boszporuszig és Dél-Itáliáig vezetni. Egy másik - szintén elavult - nézet a pásztortársadalom válságából magyarázta a nagyszabású katonai akciókat. Eszerint a legelőterület összeszűkülése miatt a termelésből kiszorult pásztorok vettek részt e vállalkozásokban. Ennek a magyarázatnak ellentmond az a tény is, hogy a magyarok már a honfoglalás előtt is vezettek zsákmányszerző hadjáratokat, pedig a kelet-európai steppén még bőséges legelőterület állt a rendelkezésükre. Egy újabb álláspont szerint a kalandozások olyan hadi vállalkozások voltak, melyeket a törzsszövetség vezetése szervezett meg. A magyar nagyfejedelemség tudatosan avatkozott volna bele az európai hatalmi viszonyokba azzal a céllal, hogy a saját biztonsága érdekében az ellenfeleit gyengítse, a
szövetségeseit pedig erősítse. Csakhogy nem mindig az európai uralkodók hívták segítségül a magyarokat, s ha meghívásra mentek is, elsősorban a hadizsákmány, a nagyobb jövedelem reményében csatlakoztak szövetségeseikhez. A mai felfogás is elsősorban zsákmányoló hadjáratoknak tartja a kalandozásokat: az idegen országokból harc, rablás, zsákmány és adó formájában szerezték be azokat a luxuscikkeket, értékes holmikat, drága árukat (köztük a foglyokat), melyeket saját társadalmuk egyáltalán nem, vagy csak részben tudott előteremteni. Bevált taktikájuk szerint igyekeztek a nehézlovasságot minden oldalról körülfogni, s úgy nyilazni őket, majd menekülést színlelve visszafordultak és csapdába csalták az ellenséget. Portyáik során Európa gazdag, kulturált, fejlett régióit sarcolták Majdnem háromnegyed évszázadon át háborúban álltak Európával. Több tényező kedvezett a magyaroknak, hogy sikeresek legyenek. A
korábban említett meglepetésszerű lovas harcmodor, az országokat belülről gyengítő feudális anarchia és az Európát megosztó állandó háborúskodás. A tényleges erőviszonyok azonban előbb-utóbb kudarcra kárhoztatták a magyarok hadviselését. Csak idő kérdése volt, hogy az európai országok mikor tudnak egységesen fellépni ellenük. Életmód A magyarság ősi életmódjának és gazdálkodásának jellemzése a források töredékes volta miatt nehéz feladat. A honfoglalás kori gazdálkodás biztosan nem csak nomád pásztorkodásból állt, de a vadászat, halászat és a földművelés is szerves része volt. A korai történeti források azonban egyértelműen a steppei népek közé sorolták őseinket, mint akiknek életformáját, mindennapjait a rideg pásztorkodás szabja meg. Az jellemezte őket, hogy a népesség alapvető fenntartását biztosító állatállomány táplálékát állandó mozgásban, télennyáron legeltetve szerezték meg.
Kézművesség A kezdeti társadalmi munkamegosztásban elkülönülő tevékenységek mellett jöttek létre a különféle kézműves foglalatosságok. A magyar honfoglalás korából többek között a következő mesterségekre utaló régészeti leletekkel rendelkezünk: íjkészítés, kovácsmesterség, nyeregkészítés, ötvösség, bőrművesség, csontművesség, fafeldolgozás, fazekasság. 2 Az íjkészítő számára a halászat szolgáltatta az egyik legfontosabb nyersanyagot, az enyvet, amellyel olyan félelmetes fegyvert készített, ami az egész nyugati világot rettegésben tartotta. Az íjat rétegesen, kemény és puhafából, rugalmas állati inakból készítették úgy, hogy a részeket a halhólyagból főzött enyvvel összeragasztották, összepréselték illetve egymáshoz kötözték. A szarvasagancsból faragott csontlemezekkel merevített közepű és végű visszacsapó, ún. reflexíj kezelése rendkívüli ügyességet kívánt, ezért azt már
kora gyermekkortól kezdve gyakorolták. A tollas nyílvesszőkhöz a - felhasználás céljának megfelelően - különböző alakú nyílcsúcsokat nem az íjasmester, hanem a kovács készítette. A nyilakon kívül a kovácsmester kezéből kerültek ki a különféle fegyverek (szablya, lándzsa, fokos), lószerszámok, a mezőgazdasági eszközök is (eke, ásó, sarló). A leletek között találtak olyan kovácsolt késeket, fogazott élű sarlókat is, amelyeken a vas és az acél réteges összedolgozása figyelhető meg. A nyergesek a nyeregkápákat kemény hársfából, a nyeregdeszkákat pedig puha rezgőnyárfából vagy nyírfából készítették. A nyereg két oldalára erősítették a biztonságos lovaglást eredményező kengyeleket, melyek kerek talpa egyben arra is rámutat, hogy eleink puha talpú csizmában, bocskorban ülték meg a lovat. A honfoglalás korának ötvösségét többnyire az ásatásokon előkerült tárgyakból ismerjük. A bronzon kívül
legtöbbször használt alapanyag a szent fém, az ezüst, melyet öntöttek, vagy lemezből domborítva, poncolással díszítettek. A hátteret gazdagon aranyozták, amellyel még jobban kiemelték a növényi mintakincset. Talán a legismertebb honfoglalás kori tárgyaink a sokféleképpen megformált, méltóságjelző szerepet betöltő tarsolylemezek. A női viselethez tartozó korongokon, karpereceken állatalakos díszítések is megjelentek. A köznép által használt jellegzetes ékszerek az S-végű hajkarikák, félhold alakú csüngők, pántgyűrűk, karperecek. Az előkelők - gyakran aranyból készült - ékszerkészlete határozottan különvált a köznép által viselt bronz, illetve ezüst tárgyaktól. Település és lakóhely A steppei életmód szerves része volt a mozgás, a gyakori költözködés, ami az állatok számára szükséges legelőterület biztosítása érdekében történt. A megszokott ritmust alapvetően az évszakok váltakozása
határozta meg. A vándorló életforma egyik jellegzetes ismérve a könnyen hordozható, szétszedhető és felépíthető kerek sátor, a jurt használata. A jurt kupola alakú tetővel ellátott, farácsos oldalfalú, több rétegű nemezzel fedett sátor. A vándorlások során általában málhás állatokon szállították, de volt kocsira rögzített változata is. Belső térelosztását szigorúan meghatározták Belülről - az ajtó felé nézve - a jobb oldal a férfiaké, a bal oldal a nőké; az ajtó melletti rész a mindennapi tevékenység helye volt. Középen állt a tűzhely, amelynek füstje szabadon távozott el a jurt felső nyílásán. Ezt a tetőnyílást zsineggel húzható takaróval lehetett elzárni, s az ajtót is szőnyeg borította. A ház így egyetlen részből állott. A szőnyegekkel takart fal mellé állított bőr zsákokban és ácsolt faládákban tárolták vagyonukat, a ruházatot és az élelmiszereket. A fegyvereket és használati
tárgyaikat a lécekből álló falra akasztották. A magyarok még a honfoglalást követően is sokáig használták nyári lakóhelynek. A Kárpát-medencébe érkező magyarság az úgynevezett téli és nyári szállásokon élt, majd a téli szállások lassan falvakká alakultak. Ettől elütő képet mutattak a törzsfők és nemzetségfők udvarhelyei, ezek mint piachelyek is működtek. Az általában változó helyű nyári szállások mellett - a földművelés súlyának lassú növekedésével - az állandó téli szállásokból faluszerű települések formálódtak. A 10 századi falvakban egyre inkább általános lett a félig földbe süllyesztett veremház, majd megjelentek a földfelszínre épített lakó- és melléképületek is. Ezek az építmények megfeleltek azoknak a háztípusoknak, melyek az egész korabeli Kelet-Európában elterjedtek. 3 Nemek közötti munkamegosztás A mindennapi életében elkülönült az asszonyok és a férfiak munkája. Az
asszonyok dolga volt a sütés-főzés. A növényi eledelek közül a hagymát, borsót, tormát és a salátaféléket már a honfoglalás előtt használták. Főzéshez nagyméretű agyagüstök szolgáltak A tárolóedények sok fajtája fából és bőrből is készülhetett. A kemencében átizzott kőlapra öntött tésztából sütötték a lepénykenyeret. Az asszonynép feladata volt a ruhanemű, a szőnyeg és a nemez készítése, a költözködés lebonyolítása, a szétszedhető nemezsátrak felállítása. A nők dolga volt a kapás kertművelés is. A nagyállattenyésztéssel kapcsolatos munka a férfiak kötelessége volt, így a fejés is férfimunka, de a nők készítették a kumiszt. Fon és sző szavunk finnugor eredetű. A honfoglalás után ennek technikája javult Erről a szláv jövevényszavak len, guzsaly, motolla, takács szavaink tanúskodnak. Ekkor már a lábítós szövőszéket használták. A lányok-asszonyok kalákában készítették a nemezt
(a szó iráni eredetű és a juh gyapjából előállított anyagot jelent), amelyet aztán sokrétűen hasznosítottak: ruházat, tarsoly, takaró, nyereg alatti pokróc, és sátorborító készült belőle. Ruházkodás és viselet Régen a ruhát "mez"-nek hívtuk, erre utal a mai meztelen kifejezés is. Mindkét nem hasonló ruhadarabokat hordott: kender- vagy lenvászonból készült inget, kaftánt- vagy kabátszerű felsőruhát, bő nadrágot és enyhén felálló orrú csizmát. Rang és méltóság szerint az öltözetüket csillogó veretekkel díszítették. A lovasnomád férfiak jellegzetes rangjelzője, a szabad ember méltóságjelvénye: a veretes öv. A fiúgyermek felövezéssel lett férfivá Erre függesztették fel fegyvereiket és a készségeiket tartalmazó tarsolyt. A férfiak kucsmája hegyes bőr- vagy nemezsüveg volt, lehajtható széle a fülüket védte. Az asszonyok viselete sokkal díszesebb lehetett. A lányok pártát, a módosabb
asszonyok korongos és csüngős veretekkel vagy prémmel díszített süveget hordtak. Ékszereiket különféle fülbevalók és hajkarikák, hajfonatdíszek, nyakláncra fűzött gyöngyök, félhold alakú csüngők, karperecek, gyűrűféleségek alkották. Gyöngyvarrottas vagy pitykékkel díszített ingük fölött négyzetes és félhold alakú csüngős veretekkel vagy préselt rozettákkal szegélyezett brokát vagy selyem kaftánt viseltek. Varkocsukba csiszolt kagylókat és gyöngyöket fűztek, végükre díszes korongokat függesztettek. A ruhaujj összefogására karperecek szolgáltak Az ezüstből vagy bronzból készített S-végű hajkarikák jellegzetes köznépi ékszerei a honfoglalás korának. Óvó-védő szerepet tölthettek be az állatfejben végződő karperecek. A társadalom felső rétegének viselete volt a hasított prémes felsőruha, az arab eredetű suba. A köpönyeg összefüggésben lehet a török "köpönök" szóval:
valószínűleg nemeztakaró volt, amit rossz idő esetén a vállukra borítottak. További jellegzetes ruhadarabok a mintás tunika, a kesztyű, a prémes és rövid felsőruha (a ködmön), a díszes fejű szegecsekkel kivert, oldalt varrott csizma és a középen vagy a bal vállnál záródó selyem ing. A hajviselet ősidőktől fogva a nemek és korosztályok közötti megkülönböztető jelzésre szolgál. Mivel lassan nő, ezért tilthatták is a vágását Társadalmi rangot is jelölhetett Gyógyítás Alig van adatunk arról, hogy a honfoglalás kor embere miként értelmezte és hogyan gyógyította a betegségeket. Némi fogódzót ezzel kapcsolatban a korabeli gyógynövények és gyógyító műveletek ismerete, a gyógyítók neve és az ősi hitvilág erre vonatkoztatható emléktöredékei adnak. Annyi bizonyos, hogy - amint erre számos korabeli lelet is utal - a koponyalékelést (trepanációt) széles körben végezték elődeink, mely igen komoly anatómiai,
sebészeti ismeretet feltételez. 4