Politika, Politológia | Biztonság- és külpolitika » Biztonságelméletek

Biztonságelméletek Az első helyen megadott szakirodalom adni a (pontosan meg kell majd bibliográfiában) csak két kislemezen állt rendelkezésemre, technikai okokból nem tudtam felhasználni. Ezért kénytelen voltam a családi könyvtárban meglevő következő könyvhöz folyamodni: Gazdag Ferenc (szerk.) Biztonságpolitika (SVKH Budapest, 2001 392 p) Ennek a könyvnek az 5. Fejezete „Biztonságelméletek” (pp 67-98; szerzője Kiss J László). Ennek alapján igyekeztem összefoglalni „A nemzetközi kapcsolatok elmélete” című tárgykört. A következőkben a fejezet egyes alfejezeteinek címszavai alapján teszek megjegyzéseket. A dolgozat végére megkockáztatok néhány megjegyzést a saját (hallgatói és biztonsági őri szempontomból is). * Hasznosnak látszik a fejezet bevezetésének szó szerinti idézése (minimális kommentárral ellátva). „Az európai biztonsági rendszer kialakítása szempontjából különösen fontosak azok a biztonságra

vonatkozó elméleti modellek, melyek a nemzetközi politika elméleti kiindulásában gyökereznek. Ennek okai: 1. Egy európai (nemzetközi) biztonsági rendszer kialakítása hosszú távú (lezáratlan) folyamat, nem egy pontszerű esemény, s ennél fogva az eredménye is nyitottnak tekinthető. (Kommentárom: a „nyitottnak tűnő eredmény” valószínűleg ideiglenes fogalmazási megoldás valami más helyett, például ahelyett, hogy „több esélyes, többféle alternatív kimenetet tartalmazó”.) 2. A vizsgálat tárgya annyira komplex, hogy egyszerre több elmélet is magyarázatul szolgálhat. (Kommentárom: Ezek az elméletek nem érik el a fizikai, közgazdasági vagy nyelvészeti elméletek szintjét, talán egyszerűbb volna „elméleti igényű megközelítéseknek, megoldási javaslatoknak” tekinteni ezeket.) 3. A nemzetközi politika minden releváns elmélete szempontjából a biztonság központi téma. 1 (Kommentárom: a nemzetközi biztonság

az emberiség túlélése, fennmaradása szempontjából legfontosabb kérdések közé tartozik; az volna a helyes, ha ennek megvolna a stabil helye az iskolák által mindenki számára átadandó általános alapműveltségben.) 1. Biztonság a hatalmi egyensúly útján. A realista modell (pp. 67-73) A II. világháború után kialakult „alapfelfogás”, amely valamilyen módon valamennyi egyéb felfogásnak a kiindulópontja. Az egyes nemzetek érdekéből indul ki; alapvető kategóriája az (állami) „hatalom” (amelynek, amelynek kialakulásában az erőszak monopolizálásának volt eldöntő szerepe). A hatalom maximalizálásra törekednek az egyes államok nemcsak határaikon belül, hanem azon kívül is. Ennek a megközelítésnek hosszú időn át több kiváló művelője volt, ennek megfelelően a megközelítés fejlődött, több változata alakult ki. Mindenképpen megemlítendő az a kétféle szemlélet, amely az országokon belül hierarchiát tekint

alapvetőnek, az országok között – a nemzetközi szférában – pedig anarchiát. Ezt az anarchiát szabályozza egy adott strukturáló erő, amely egyáltalában lehetővé teszi azt, hogy az eltérő belső viszonyú országok egymással együttműködjenek nemzetközi színen. Ebben a struktúrában kiemelkedő szerepük van a nagyhatalmaknak; a struktúrában résztvevő egyéb államok a nagyhatalmaknak ténylegesen alá vannak rendelve saját biztonságuk szempontjából is. Úgy látom, hogy ezzel a megközelítéssel együtt jár olyan emberszemlélet, amelyben mind az egyének, mind vezetőik, sőt maguk az egyes államok az önzés, a könyörtelen versengés és sajátos erkölcs által jellemezhetők. – Természetesen ebben a megközelítésben is elismerik a biztonsági közösség kialakulását, amely végül is a hatalmi egyensúly kialakulása révén biztosítja a világrendet (amelyet – ezen megközelítés szerint erős vezetői rendszerrel rendelkező

nagyhatalmi szövetségi rendszerek – tesznek lehetővé). 2. Az angol iskola (73-75) Ebben nagyobb szerephez jut a jog, a nemzetközi jog, amely – mint ismeretes – Hugo Grotius németalföldi gondolkodó által került bele a tudomány történetébe: a háború és a béke kérdéseinek jogi következményeinek végig-gondolása révén. H Bull az egyes társadalmakon belüli államok kategóriáit átvitte az „államok társadalmára”. Elgondolása szerint ennek a „nemzetközi társadalmának” öt jellemzőjét határozza meg, amelyek a nemzetközi rend fenntartásához szükségesek: (a) hatalmi egyensúly, (b) nemzetközi jog, (c) diplomácia, (d) a nagyhatalmak egymás közötti viszonya, (e) végső eszközként a háború. Az erőszak 2 „szabályozott” (legitim) használatának lehetőségének keretében számolnak azzal, hogy sem a teljes érdekkonfliktus, sem a teljes érdekazonosság nem írja le az egyes államok viszonyát; hanem a kettő

egyszerre: ezen belül azonban az egyes államok folyamatosan érintkeznek a gazdasági és szociális téren. A nemzetközi struktúra pedig nemcsak adott, hanem alakítható Szükség van azonban „az államok társadalma” mellett egy „világtársadalom”–ra is, amelyek főszereplői a nemzetközi szervezetek, társadalmi csoportok, vagyis nem állami csoportok. (Megjegyzendő, hogy az UNESCO így is működik.) 3. Biztonság nukleáris elrettentés útján. Az elrettentés teóriája (pp. 75-79) A II.Világháborút nagy mértékben az Egyesült Államok által Japánra ledobott két atombomba döntötte el. Attól kezdve egy folytában az atombomba (majd a belőle kifejlesztett hidrogénbomba) a legnagyobb nemzetközi fenyegetés. Miután a Szovjetunió is kifejlesztette a saját atombombáját, attól kezdve kialakult egy globális szembenállás ideológiai (kulturális), politikai, gazdasági és katonai téren. Világtörténetileg a szembeállás szakaszait olyan

nevekkel illették, mint „hidegháború”, „enyhülés/olvadás”. A nukleáris szembenállásban fokozatosan alakultak a konkrét vitapontok: végül is egyre nyilvánvalóbb lett, hogy nem atomháborúra törekednek a nagyhatalmak, hanem arra, hogyan lehet az „első atomcsapás”-t megelőzni, kivédeni, esetleg viszonozni. Közben fejlődött a nukleáris arzenál; egyre több politikus, ideológus (vagy a kettőnek találkozási pontján álló olyan személyek, mint H. Kisssinger) fejlesztette a biztonságelméleteket. A fegyverrel fenyegetőző politika világa először két pólusú volt: az említett két nagyhatalom. Amióta - 1989/1991-ben – a Szovjetunió összeomlott, azóta az Amerikai Egyesült Államok egyedül (pontosabban nemzetközi szervezetek és közeli szövetségesek segítségét is igénybe véve) határozza meg a nemzetközi biztonság legtöbb dimenzióját. (A többi atomhatalomnak, beleértve a frissen közéjük belépni szándékozó Koreai

Népi Demokratikus Köztársaságot) nincs jelentős önálló szerepe ezen a téren. 4. Biztonság az intézmények útján. Az insitucionalizmus (pp. 79-81) Ebben a megközelítésben az államok mellett a nemzetközi szervezetek jelentősége növekszik általában, a világ biztonságának biztosításában pedig különösen. Ezek a szerezetek – amelyeket az államok hoztak létre – új, saját minőséget alkotnak, amelyeknek saját szabályaik vannak, s amely szabályokat, normákat érvényesíteni tudnak az egyes államok 3 (térségek) közötti kérdésekben, beleértve a béke biztosítását. Ezáltal ezek a szervezetek a „hatalom újraelosztó”-iként is működnek. Az új nemzetközi konstelláció részleteinek leírásában többféle felfogás található. A nemzetközi szervezetek egyébként segítik az egyes országok (beleértve nagyhatalmak) közötti bizalomépítést, az együttműködést, a problémáinak közös problémamegoldását.

A nemzetközi szervezetek nem feltétlenül világméretűek: az Európai Unió és az EBESZ – kiterjesztett – kontinentális szervezet, hasonló jellegű a NATO is. Voltaképpen csak az ENSZ-en belül a Biztonsági Tanács – és az annak határozatai alapján létrejövő speciális akciók – a világméretű biztonsági szervezet. Ez a kétféle csoport az elmúlt évtizedben együttes, illetve kombinált akciókat hozott létre, amelyekben időnként Magyarország is részt vett. – A háborús akciókon kívül és a háborút megelőző (konfliktusokat megelőző és oldó) feladatokon kívül a legtöbb nemzetközi szervezet egyéb funkciókat is ellát, például a nemzetközi együttműködésre, az információcserére, a demokratikus játékszabályokra és a piacgazdaságra készítik fel az egyes államokat. 5. Rezsim-elmélet (pp. 81-82) Az institucionalizmus egyik változatát tárgyalják külön ezen a címen. Ez a megközelítés a konkrét akciókra

koncentrál a hidegháború végén létrejött sikeres akciók példákat általánosítja. Ilyen jellegű a „Partnerség a békéért”, különféle konfliktus-megelőzés, a konfliktus-kezelés, békefenntartó operációk, és egyéb humanitárius akciók a „nemzetközi rezsimek” sajátos formáit ölthetik fel; vagyis nemzetközi közös igazgatási vagy végrehajtási rendszereket alkotnak. 6. Interdependencia-modell (pp. 82-84) Ez a megközelítés arra a feltevésre alapul, hogy „az államok közötti gazdasági összefonódás és politikai „hálózatok” kiépülésével a biztonság és jólét számára olyan alap hozható létre, amely képes a háború megakadályozására.” Gazdaság-elméleti szempontból felteszik, hogy a béke révén a költségek minden állam számára csökkennek; a megvalósulás történeti elemzése révén azonban nyilvánvaló, hogy a valóságban a hálózatok együttműködése (a) nem lesz automatikusan szimmetrikus

két állam viszonylatában, (b) s elképzelhető, hogy a különböző szektorok segítségével hozható létre egyensúly az egymással hálózati összefüggésben álló országok között, (c) sőt, szinte elkerülhetetlen az, hogy a nagyhatalmak, közöttük is a legerősebb, az Amerikai Egyesült Államok ne jusson extra előnyökhöz ezekben a hálózatokban. Az „interdependenciák” tulajdonképpen olyan 4 hálózatokban láthatók, amelyekben gazdasági és politikai kapcsolatok működnek a legváltozatosabb módon. Európában az elmúlt fél évszázadban alakult ki egy olyan – egymással többszörös átfedésben álló – hálózati rendszer, amelynek a földrajzi szomszédság (és természetesen bizonyos, egyeztetett alapelvek) olyan komplex rendszer alakult ki, amelyik sokrétűen segíti a térség integrációját és ezen belül egységes biztonságpolitikáját. Végül meg kell jegyezni, hogy ebben a helyzetben igen nagy szerephez jutnak a

multinacionális cégek és egyéb nem állami szervezetek is. 7. Biztonság az integráció útján. Az integráció funkcionalista elmélete (pp. 84-88) Ez a megközelítés a nem államilag egységesen (kormányszinten) szervezett gazdasági integráció számos vonására kínál magyarázatot, különös tekintettel az európai integrációra. Ebben a multinacionális szervezetek mellett az országon belüli gazdasági szektorok kölcsönhatása, nemzeti és nemzetközi érdekközösségek, szektorok, lobbyk (a kormányzaton belül nyomást gyakorló csoportok) is szerepet játszanak. Ténylegesen ezen a módon erősödött meg az európai integráció. A megközelítés azonban nem ad számot (a) arra, hogy milyen erős az egyes országok önállóságának az igénye, (b) arra, hogy az agrár-szféra nem egyértelműen érdekelt a nemzetközi gazdasági integrációban, (c) a kisebb országbeliek eltérő motivációval indulnak el a közösség irányában. Az is

nyilvánvaló, hogy az egyes államok szuverenitása lazul, mégpedig nemcsak egy EU-főhatóság felé, hanem a különféle nem politikai megoldásokkal kapcsolatban. Ennek a megközelítésnek technokrata a hívei egyébként a biztonságpolitikát - ahogy látom – a gazdasági integráció velejárójának tekinti. 8. A biztonsági közösségek modellje (pp.88-89) Ebben a megközelítésben az államok közösségének közös érdekei képezik a működőképes biztonsági rendszer alapját. Kétféle biztonsági közösséget tesznek fel: (a) összeolvadt, (b) pluralista közösségeket. Az összeolvadt közösségre a legjobb – történeti példa az Amerikai Egyesült Államok, amely egységes állammá vált, bár megőrizte föderatív szerkezetét 50 „állam”-ával. A pluralista biztonsági közösségre viszont a NATO a jó példa, amelyben az egyes államok csak a külföldi és biztonsági politika szempontjából ruházzák át szuverenitásukat a résztvevők

(saját alkotmányos szabályaikat is figyelembe véve). A pluralista biztonsági közösség megvalósításához 3 alapvető feltétel elegendő: (a) a legfontosabb politikai érdekek összeegyeztethetősége; (b) gyors, mértékarányos és erőszakmentes válasz a partnerek akcióira; (c) a résztvevő államok magatartásának – 5 meghatározó elemeiben – kiszámíthatónak kell lenni. (Megjegyzem, hogy a (b) kívánalom nem érthető.) Mindehhez – a NATO – esetében hozzátartozik még az, hogy (d) mind a mai napig egy győztes koalíció nagyobbik része a NATO alapja, (e) s a NATO-ban az Amerikai Egyesült Államok ténylegesen -. Folyamatosan – meghatározó szerepet játszanak 9. Biztonság és béke a demokrácia útján. A demokratikus béke modellje (pp. 93-92) E. Kant német filozófusnak jutott a tudományos elsősége annak, hogy az örök békéről könyvet írjon. Ennek megvoltak az előzményei a francia felvilágosodásban és az amerikai

szövetséget kialakító ideológiában. Az elképzelés tengelyében az a tétel áll, hogy a demokratikus intézmények (köztük államok) és eszmék (kultúrák, megközelítések) inkább a békés megoldásoknak kedveznek, mint a háborúsoknak. Két demokratikus ország kisebb valószínűséggel visel egymás ellen háborút, mint két diktatorikus (vagy nacionalista) ország. A történelem során kiderült, hogy demokratikus országok esetében is figyelembe kell venni a hatalmi érdekeket; s azt is, hogy a demokratikus megoldások – mind egy országon belül, mind a nemzetközi területen – sok időt és egyeztetést igényelnek. A béke és a demokrácia összefüggése – elméletileg és történetileg - még mindig legjobban igazolható tudományos megközelítés. 9. A hatalmi összjáték modellje (pp. 92-95) Ezen megközelítés (melyet angol nevén „concert system”-ként emlegetnek) a biztonság legfőbb garanciája a nagyhatalmaknak – közös

érdekeik alapján történő – együttműködése. A Napoleon ellen szövetkező – győztes – európai nagyhatalmak alakították ki ezt a rendszert: Nagy-Britannia, Oroszország, Ausztria, Poroszország, Franciaország, majd Olaszország és Törökország kormányainak rendszeres konzultációja (ahogy ma mondanánk) 40 évig sajátos békét biztosított ezen országok között (gyakran az etnikai aspirációk és a „kis országok” rovására), s az I. Világháborúig a kereteit szabályozta a fegyveres konfliktusoknak A nagyhatalmak szuverenitása és tekintélye megerősödött ennek során. Bizonyos fokig „egyensúly” keletkezett. Az első világháború után a Népszövetségben kísérlet történt ezen rendszer folytatására (ami a békeszerződések alatt is működött valahogy); ekkor azonban átsrukturálódott Európa térképe: többé nem volt mód az alkotmányos nagyhatalmak meghatározó szerepének fenntartására. A II Világháború után az

Egyesült Nemzetek 6 Biztonsági tanácsában az - 5 vétó-joggal rendelkező - állandó nagyhatalom ebben a modellben jött létre, de a történelem más kanyart vett. A hidegháború bipolárissá tette a világot; érdekes módon – a Napoleon utáni korszakkal foglalkozó történész – H. Kissinger lett az Amerikai Egyesült Államok külügyeinek irányítója; s ő kísérletet tett egy új – ötös – nagyhatalmi szövetség kialakítására. Ezt a megoldást a demokratikus gondolkodók elutasították; a Szovjetunió összeomlásával pedig nagyon csökkent a lehetősége egy ilyen hatalmi konstellációnak. 11. A kollektív biztonság modellje (pp. 95-96) Ebben az alfejezetben lényegében az. I Világháborút követő kudarcot vallott kísérlet bemutatása történik meg. A Népszövetség egy régebbi eszmének – a kollektív biztonságnak – a megvalósítását igyekezett megvalósítani. Ez azt jelentette, hogy a háború utáni győztes nagyhatalmak

„status quo”-jának fenntartása volt a cél. Az ennek szembeszegülők (általában kisebb államok, illetve három kulcs-fontosságú nagyhatalom) ellen - mint „agresszorok” ellen – jogos a kollektív fellépés. Tekintettel azonban arra, hogy a háború után a nagyhatalmak alaposan átrajzolták Európa térképét, eleve elvetették a szomszédos országok közötti konfliktusok magját. Nehézzé vált annak a megállapítása, hogy ki volt az „agresszor”, s ki volt a megtámadott fél. Tisztázatlan maradt a kollektív biztonság rendszerén belül a katonai segélynyújtás kötelezettsége (abból a célból, hogy kollektívan megbüntessék a renitens államokat. A Népszövetség „bukásának” egyik fő oka az volt, hogy nem álltak rendelkezésére azok a kényszerítő eszközök, vagyis nem tudták szankcionálni a kollektív biztonság ellen vétőket. (Egyébként a Népszövetség tagjainak túlnyomó kétoldalú kapcsolatai megmaradtak; ez is

gyengített a kollektív rendszert.) Ennek a rendszernek az intézményeit a II Világháború szele elfújta. 12. Elrejtőzni vagy egyedül harcolni – modell a kisállamok számára? (pp. 97-98) Ebben az utolsó fejezetben a „kisállamok” részére lehetséges stratégiák felsorolása található a hidegháború korszakába. (A legtöbbnek szerepel az angol neve is) A „kisállamok” ugyanis a szövetségekbe való „beugratás”, illetve a nagyhatalmi szövetséges által történő „cserbenhagyás” elkerülésére keresnek megfelelő módozatokat. (a) Semlegesség/el nem kötelezettség). Erre többen törekednek, de csak akkor lehetséges a szerző szerint, ha a semlegességre vágyó ország a nagyhatalmak 7 számára nem fontos, vagy ha ez a semlegesség egy ellenséges nagyhatalom orra alá borsot tör. (Svájc példája azt mutatja, hogy egy ilyen közbülső térség információs lehetőségei fontosak lehetnek mindkét hadviselő fél részére.) (b)

Elrejtőzés (hiding). Így nevezik egyesek azt a semleges magatartást, amelyik a háború átvészelésére irányul. (c) Csatlakozás az erősebbhez). Többféle okok miatt válhatnak kisállamok önkéntesen nagyhatalmak kliensévé: vagy azért; mert félnek tőlük, vagy azért, mert ettől hasznot várnak, vagy pedig azért, mert tőlük kevésbé félnek, mint egy másik nagyhatalomtól. (d) Az alkalom lehetősége (voice of opportuity). Érdekeik jobb érvényesítésében bízva csatlakozhatnak kisállamok nagyhatalmakhoz, azok szövetségeihez. (e) Potyautas (free riding). Úgy lépnek be a kisállamok a – nagyhatalmak által irányított – szövetségekbe, hogy ezzel kapcsolatos költségeiket a nagyhatalmak fedezik. (f) Gyenge államok szövetsége (weak states alliance). Nagyhatalmi segítség híján kis országok egymás között köthetnek szövetséget saját biztonságuk érdekében, erre a két világháború között a „kis entente” volt a példa. (g)

Szövetségi rendszerként harcolni (balance and fight). A könyv nem utal rá, de ehhez az szükséges, hogy honvédelem (például Belgium), vagy egy nagyhatalommal kapcsolatos hagyományos szolidaritás (Úk-Zéland) vegyen részt a háborúban. (h) Egyedül harcolni (fight alone). Szövetséges híján, önvédelemből, kisállamok egyedül is kénytelenek felvenni a harcot a szomszéd nagyhatalommal, mint Finnország tette a II. Világháború előtt a szomszédos Szovjetunióval A hidegháború lezárulása óta ezeknek a kezelési módoknak a többsége elvesztette a nemzetközi jelentőségét. Hadd tegyem hozzá, hogy új elem, a belpolitikai (pártpolitikai) viszonyoktól függővé tenni azt, hogy egy kisállam részt vesz-e a nagyhatalmak által szervezett nemzetközi biztonságpolitikai akciókban (mint például a békefenntartás).Idemásolom a fejezetnek tanulságos zárómondatát: „Az állandó társadalmi, gazdasági, technikai stb. változásban a

biztonság és annak hiánya egymástól nem választható el.” 8 * Néhány olyan megjegyzés, ami a szakmámból következhet (a) Hallgatóként hiányoltam egyrészt a 12 megközelítés egységes (táblázatos) bemutatását, másrészt néhány kulcsfogalomnak (pl. realista, neo-realista; funcionális, neofunkcionalista) a pontos meghatározását (b) Személyi és vagyonbiztonsággal foglalkozóként nagyon sokat tanultam abból is, ahogy az egyenlőtlen erejű partnerek egymáshoz viszonyulhatnak, egymással együttműködhetnek. S abból is, hogyan lehet a nyílt fegyveres konfliktusokat, erőszakos reagálásokat elkerülni. (c) Végül megértettem, hogy a biztonság minden szinten – tehát a globálistól, kontinensen és egyes államokon át, az emberek kisebb csoportjáig - nem az elvek és a jóindulatnak, hanem a helyzet világos értékelésének és megfelelő szakmai felkészültségnek a függvénye. (d) Természetesen a nemzetközi és a

Magyarországgal kapcsolatos biztonsági helyzetnek az én saját munkámra való közvetett hatását is jobban megismertem a feladat elvégzése által. 9