Irodalom | Könyvek » Irodalmi szöveggyűjtemény a középiskolások II. osztálya számára

Irodalmi szöveggyűjtemény a középiskolák II. osztálya számára A tankönyv engedélyszáma: 35 200/1990. XIV ISBN 963 18 5372 1 (valószínűleg) I. Az európai felvilágosodás irodalmából Részletek a francia Enciklopédiából ENCIKLOPÉDIA (Részlet) . Egy enciklopédia célja valójában az, hogy összegyűjtse az egész földön elszórt ismereteket; hogy általános rendszerüket bemutassa kortársainknak és átadja az utánunk következőknek, nehogy az elmúlt századok munkássága hiábavaló fáradozássá váljék a rákövetkező századokban; hogy unokáink tanultabbak lévén egyben erényesebbekké és boldogabbakká legyenek, mi pedig úgy halhassunk meg, mint akik nagy szolgálatokat tettek az emberi nemnek. A tudományok és művészetek értelmező szótára tehát nem lehet egyetlen ember műve. Sőt, tovább megyek: azt sem hiszem, hogy akár külön-külön vett, akár egyesült irodalmi társaságok is megalkothatnák. (Diderot cikke) FIlozófia

(Részlet) A filozófia, etimológiája szerint, a bölcsesség szeretetét jelenti. Minthogy ez a szó, a hozzákapcsolt különböző jelentések miatt mindenkor elég tág értelmű volt, cikkünkben két feladatot kell elvégeznünk: l. történelmileg ki kell fejtenünk e kifejezés eredetét és különféle elfogadott jelentéseit; 2 helyesen meghatározva rögzítenünk kell az értelmét 2. Ideje áttérnünk e cikk második pontjára, amelyben a filozófia értelmét kell rögzítenünk és e szó helyes meghatározását kell adnunk. Filozofálni annyi, mint megmagyarázni vagy legalább keresni a dolgok okát, értelmét, mert amíg csupán a dolgok meglátására és bemutatására korlátozódunk, addig csak történészek vagyunk. Ha kiszámítjuk és megmérjük a dolgok arányait, nagyságát, értékét, matematikusok vagyunk; aki viszont elhatározza, hogy föl-5fedezi, miért vanmak a dolgok, és miért inkább igy, s nem másképp, az a tulajdonképpeni filozófus.

Íme, ez a filozófia egészséges fogalma; célja a bizonyosság, és minden lé- pése efelé visz a bizonyitás útján. A filozófust tehát az jellemzi és az különbözteti meg az átlagembertől, hogy semmit sem fogad el bizonyíték nélkül, hogy nem egyezik bele megtévesztő fogalmakba, s hogy pontosan megjelöli a bizonyos, a lehetséges és a kétes határait. Nem éri be szavakkal, semmit sem, magyaráz okkult tulajdonságokkal, hiszen ezek nem mások, mint okká változtatott okozatok; valahányszor az okoskodás és a tapasztalat nem képesek elvezetni a dolgok valóságos okához, inkább bevallja tudatlanságát. HALHATATLANSÁG (Részlet) Halhatatlan az, aki nem hal meg, aki nincs kitéve a felbomlásnak és pusztulásnak. Isten halhatatlan; az ember lelke halhatatlan: nem azért, mert anyagtalan, hanem mert az igazságos Isten, aki azt akarta, hogy ,jók és gonoszak cselekedeteikhez méltó sorsban részesüljenek a túlvilágon, úgy döntött - s úgy is

kellett döntenie -, hogy a lélek fönnmaradjon a testtől való elválása után. Isten a semmiből teremtette a lelket; s ha az nem hull vissza a semmibe, ez azért van, mert Istennek úgy tetszik, hogy megtartsa. Akár anyagi, akár anyagtalan, egyformán fönnmaradna, ha Isten fönn akarta tartani. Az anyagtalanság és halhatatlanság érzete független egymástól; a lélek lehetne anyagtalan és mulandó; de lehetne anyagi és halhatatlan is. Szókratész, akinek fogalma sem volt a lélek szellemi természetéről, hitt a halhatatlanságában. A lélek Istentől van, nem pedig önmagától; és ugyancsak Isten által - s csakis őáltala - maradhat fenn továbbra is. A filozófusok bebizonyítják, hogy a lélek anyagtalan; a hit pedig arra tanít bennünket, hogy halhatatlan, s feltárja azt is, miért. Halhatatlanságon értjük még az olyan életet is, amelyre az emberek emlékezetében teszünk szert; ez az érzés néha a legnagyobb cselekedetekre ösztönöz bennünket,

kétségtelen jeléül annak, hogy milyen értéket tulajdonítunk embertársaink elismerésének. Fülünkbe cseng a majdan rólunk szóló dicséret, és föláldozzuk magunkat érte. Föláldozzuk életünket, megszűnünk ténylegesen létezni, hogy az emberek emlékezetében élhessünk." (Diderot cikke) * okkult: titokzatos, felfoghatatlan * -6BABONA (Részlet) Általában minden vallási - túlzás; a pogánykorból származó régi mondás szerint legyünk ájtatosak, de jól vigyázzunk, nehogy babonába essünk: Religientem esse oportet, religiosum nefas A babona valójában olyan hamis, rossz irányba fordult, hiábavaló félelmekkel teli vallási gyakorlat, amely szemben áll az ésszel és a legfelsőbb lényről alkotandó egészséges gondolatokkal. Vagy ha így jobban tetszik: a babona olyan bűbáj és mágikus erő, mellyel a félelem tartja hatalmában a lelkünket; a képzelet e szerencsétlen leánya kísérteteket, álmokat és látomásokat bocsát

ránk; mint Bacon mondja, a csőcselék bálványait a babona faragta, ő teremti a láthatatlan szellemeket, a szerencsés és baljós napokat, a szeretet és gyűlölet elháríthatatlan nyilait. A babona főleg a betegségben vagy balsorsban sújtja a szellemet; a józan fegyelmet és a tiszteletre méltó szokásokat képmutatássá és felületes szertartásokká változtatja. Mihelyt mély gyökereket eresztett a vallásba, lett légyen az jó vagy rossz, képes kioltani a természetes világosságot és megzavarni a legegészségesebb koponyákat is. Végeredményben ez az emberiség legrettentőbb csapása Még az ateizmus sem - pedig ezzel mindent megmondtunk - teszi tönkre a természetes érzelmeket, még az sem sérti a törvényeket vagy a nép erkölcseit; a babona ellenben zsarnok kényúr, aki mindent alárendel rémlátásainak. Előítéletei minden más előítéletet fölülmúlnak Az ateistának, mert szereti a saját nyugalmát, érdeke a köz nyugalma; a

megzavarodott képzeletből született fanatikus babona ellenben birodalmakat dönt meg. (Jaucourt-zsokúr- Cikke) * Religientem esse oportet, religiosumnefas:latin:"Istenfélőnek lenni erény, babonásnak lenni bűn." (Kiejtése: religientem essze oportet, religiószum nefász) * -7FANATIZMUS (Részlet) Vak és szenvedélyes buzgóság, amely babonás meggyőződésekből születik, és amely arra vezet, hogy az emberek nevetséges, igazságtalan, kegyetlen cselekedeteket követnek el, nemcsak szégyenérzés és lelkiismeret-furdalás nélkül, hanem valamiféle örömmel és elégtétellel. A fanatizmus tehát nem más, mint cselekvésre váltott babona. EMBER (Részlet) Érző, gondolkodó és elmélkedő lény, ki szabadon jár-kel az egész földön, az őt uraló összes többi állat élén látszik állani, társadalomban él, tudományokat és művészeteket talált föl, sajátos és rá jellemző jósággal és rosszasággal rendelkezik, urakat helyezett maga

fölé, törvényeket alkotott magának stb. (Diderot Cikke) TULAJDON Azt a jogot nevezzük tulajdonnak, amellyel egy polgárosult társadalmat alkotó valamennyi egyén rendelkezik törvényesen szerzett javai fölött. Polgárosult társadalmak létrehozásával az emberek egyik legfőbb törekvése az volt, hogy biztosítsák maguknak szerzett vagy a jövőben megszerezhető hasznuk nyugodt birtoklását; azt akarták, hogy senki se zavarhassa őket javaik élvezetében; ezért ki-ki hajlandó volt e javak egy részét, mit adóknak neveznek, föláldozni az egész társadalom megóvására és fönntartására; ily módon akarták a kiválasztott vezetőket ellátni anyagi eszközökkel, hogy minden magánszemély részére biztosítsák fönntartott osztályrésze élvezetét. Bármily erős rós lehetett azonban az emberek lelkesültsége azon uralkodók iránt, kiknek magukat alávetették, sosem szándékoztak teljes és korlátlan hatalmat adni nekik minden jószáguk

fölött; sosem akartak abba a helyzetbe kerülni, hogy kizárólag nekik kelljen dolgozniok. Az udvaroncok, kiknek semmibe sem kerülnek a leglehetetlenebb elvek, hízelgésükkel néha arról akarják meggyőzni a fejedelmeket, hogy korlátlanul rendelkeznek alattvalóik javaival; csak a kényurak és zsarnokok fogadták el az ily esztelen elveket. Sziám királya azt állítja, hogy alattvalói minden vagyonának ő a birtokosa; az ilyen embertelen jog következményeképp az első szerencsés lázadó kezére kerítheti a sziámi király javait. Minden hatalom, mely csupán erőszakra épül, általa pusztul el Azokban az államokban, hol az ész szabályait követik, a magánszemélyek vagyonát a törvények védik; a családfő bizonyos abban, hogy maga élvezheti s átadhatja utódainak a munkájával összegyűjtött javakat; a jó királyok mindig tiszteletben tartották alattvalóik tulajdonát; a közpénzeket, miket rájuk bízott a nép, csak letétnek tekintették,

melyet nem szabad felhasználniok sem könnyelmű szenvedélyeik, sem mohó kegyenceik, sem a harácsoló hajlamú udvaroncok kielégítésére. (Diderot Cikke) -8ÉPÍTÉSZET (Részlet) Általában az építés művészete. Három fajtáját szokták megkülönböztetni: a polgárit (ezt nevezik röviden építészetnek), a katonait, valamint a víz- és hajóépítészetet. Mindegyiknek más és más a helye az ismeretek rendjében. Polgári épitészeten értjük az élet kényelmére és különböző funkcióira szolgáló épületek tervezését és fölépítését; ilyenek az egyházi épületek, a királyok palotái és magánszemélyek házai; úgyszintén a hidak, közterek, szinházak, diadalivek stb. Katonai épitészeten értjük a katonai helyőrségek megerősítésének művészetét, amely megfelelő építményekkel biztositja őket az ellenség támadásai, a bombák, az ágyúgolyók stb. ellen Az építészetnek ezt a fajtáját erőditésnek nevezik. Víz- és

hajóépítészeten az olyan építészetet értjük, amelynek feladata a hajók, a gályák és általában az összes úszótestek, valamint a tengerparton vagy a part mentén kikötők, mólók, gátak, kötélverő üzemek, raktárak stb. építése A polgári építészetről szólva - ami jelenlegi célkitűzésünk -, azt mondhatjuk nagy általánosságban, hogy eredetét tekintve oly régi, mint maga a világ; a szükség tanitotta meg az embereket arra, hogy kunyhókat, sátrakat, házikókat emeljenek maguknak; az idők folyamán pedig, arra kényszerűlvén, hogy vegyenek és eladjanak, egybegyűlekeztek, és közös törvények védelme alatt lakóhelyüket szabályosabbá tették. A régi szerzők szerint az egyiptomiak építettek elsőkül szabályos és arányos épületeket, aminek következtében, mint mondják, Salamon király hozzájuk fordult a jeruzsálemi templom építésekor. (Komoly Péter fordítása) -9Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) Értekezés az

emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól (Részletek) Kétféle egyenlőtlenséget látok az emberi fajban. Az egyiket természetinek vagy fizikainak nevezem, mert a természet hozta létre; ide tartoznak az életkornak, az egészségi állapotnak, a testi erőnek, valamint a szellemnek vagy léleknek a különbségei. A másikat morális vagy politikai egyenlőtlenségnek nevezhetjük, mert egy bizonyos közmegállapodástól függ, és az emberek közötti egyezség hozta létre vagy legalábbis szentesíti. Ez utóbbi különféle kiváltságokból áll, melyeket némelyek másoknak a rovására élveznek; így például gazdagabbak, hatalmasabbak, nagyobb megbecsülésnek örvendenek, mint amazok, sőt engedelmeskedésre bírhatják őket. Mi is hát a jelen Értekezés pontos feladata? Megjelölni a dolgok haladásában azt a pillanatot, amikor a jog az erőszak helyébe lépett, s a természet alávettetett a törvénynek. Megmagyarázni, hogy a csodák

miféle láncolata kellett ahhoz, hogy az erős a gyenge szolgálatába szegődjék, s a nép az eszmei régiókban keressen megnyugvást és lemondjon a valóságos boldogságról. () Első rész Ha helyesen akarunk ítélni a természeti állapotról, a kezdetektől fogva kell szemmel kísérnünk s úgyszólván fajtájának első csírájába kell megvizsgálnunk az embert. De bármilyen fontos ez, nem követem végig az emberi szervezet fejlődésének egymás utáni szakaszait, nem időzöm el az állatok rendszerénél, hogy megtudjam, milyen lehetett az ember a kezdet kezdetén, míg végül olyanná vált, amilyen jelenleg. Nem vizsgálom, vajon hosszúkás ujjai nem horgas karmok voltak-e eredetileg, miként Arisztotelész gondolja, nem volt-e bundája, akár a medvének, és amikor négykézláb járt,tekintete a földre szegeződött, szemhatára pedig néhány lépésig terjedt csupán, nem határozta-e meg ez a tartás gondolatainak természetét és korlátait is. Csak

homályos és szinte teljesen koholt feltételezésekbe bocsátkozhatnék e tárggyal kapcsolat- ban: az összehasonlító anatómia még túLságosan csekély haladást tett, a ter-10mészetkutatók megfigyelései még túlságosan bizonytalanok, semhogy szilárdan megálló okfejtést építhetnék ilyen alapokra. De nem folyamodom az erre a pontra vonatkozó természetfölötti ismereteinkhez sem, és nem törődöm az ember külső vagy belső alkatának változásaival, melyeknek abban a mértékben kellett bekövetkezniök, ahogy új feladatokra kezdte használni tagjait és új eleséggel kezdett táplálkozni. Így tehát felteszem, hogy az ember mindig ugyanolyan alkatú volt, amilyennek ma látom: két lábon járt, úgy használta kezét, ahogyan mi a magunkét, tekintetét az egész természetre irányította, és szemével felmérte az ég roppant térségeit. Ha ezt a lényt megfosztom minden természetfölötti tehetségtől, amit kívülről kaphatott, és minden

mesterséges képességétől, amit csak hosszan tartó haladás eredményeként nyerhetett el, egyszóval, ha olyannak tekintem, amilyenné a természet keze formálta, azt találom, hogy ez a lény az egyik állatnál kevésbé erős, a másiknál kevésbé fürge, de egészében véve mégis előnyösebb alkatú valamennyinél: jóllakik egy tölgy alatt, az első pataknál lecsillapítja szomját, ugyanaz alatt a fa alatt, melytől enni kapott, ágyat is talál magának, s ezzel már ki is elégítette szükségleteit. A föld, míg hagyják magától teremni, és fejsze nem csonkítja meg a hatalmas erdőket, melyek elborítják, mindenütt élelemraktárakat és búvóhelyeket nyújt valamennyi állatfajnak. Az emberek szétszórtan élnek az állatok között, megfigyelik, utánozzák az állatok iparkodását, és így egészen az állati ösztönök szintjéig fölemelkednek. De ráadásul megvan az az előnyük is, hogy, ellentétben a többi fajjal, amely csupán a saját

ösztöneivel rendelkezik, az ember, akinek talán egyetlen saját ösztöne sincs, valamennyi faj ösztöneit magáévá teszi, egyaránt táplálkozik a legtöbb élelemfajtával, melyeket a többi állat megoszt egymás között, így aztán könnyebben tartja fönn magát, mint bármelyikük. () A természeti állapotban, az emberek nem ismertek sem morális viszonyokat, sem kötelességeket, így hát első pillantásra úgy tetszik, nem lehettek sem jók, sem rosszak, nem voltak sem bűneik, sem erényeik, hacsak nem vesszük e szavakat valamiféle testi értelemben, s nem nevezzük bűnnek az egyén olyan tulajdonságait, amelyek az önfenntartásra ártalmasak lehetnek, erénynek pedig az olyan tulajdonságokat, amelyek elősegítik a fennmaradást; ez esetben azt az embert kellene a legerényesebbnek neveznünk, aki a legkevésbé áll ellent a természet egyszerű késztetéseinek. De ha nem akarunk eltávolodni a szó megszokott értelmétől, helyénvaló lesz

felfüggeszteni ítéletünket erre a helyzetre vonatkozóan, és dacolni előítéleteinkkel, amíg mérleggel a kézben meg nem vizsgáltuk, vajon a civilizált emberek között több-e az erény, mint a bűn, -11vagy erényeik hasznosabbak-e, mint amennyire ártalmasak a bűneik, vagy hogy a tudás terén tett haladásuk, amennyiben megismerik a jót, amit csele- kedniök kellene, elegendő kárpótlást ad-e a sok rosszért, mit egymásnak okoznak, vagy, mindent egybevéve, nem volnának-e szerencsésebb helyzetben, ha senki részéről nem kellene rossztól tartaniok vagy jót remélniök, mint ha általános függésbe kerülnek egymástól s mindent olyan emberektől kénytelenek várni, akik semmit sem kényszerülnek adni nekik. () Bizonyos tehát, hogy a szánakozás természetes érzés; minden egyedben mérsékeli az önszeretet működését, mivel hozzájárul az egész faj fennmaradásához. Ez az érzés teszi, hogy habozás nélkül segítségére sietünk

mindenkinek, akit szenvedni látunk A természeti állapotban ez az érzés tölti be a törvények, az erkölcsök és az erény helyét; és megvan az az előnye is, hogy senki nem érez kísértést megtagadni az engedelmességet szelíd hangjának. Ez az érzés tartja vissza az erős vadembereket attól, hogy elvegyék a gyenge kisgyermekek vagy a magatehetetlen öregek nagy fáradsággal megszerzett eleségét, ha remélhetik, hogy másutt találnak maguknak ennivalót. Ez sugallja minden embernek a természetes jóság alapelvét: úgy tedd a jót magadnak, hogy a lehető legkisebb rosszat okozd másnak, s ez az elv, ha sokkal tökéletlenebb is, meglehet, hasznosabb, mint az ésszerű igazságosság parancsa: Tégy úgy másokkal, ahogyan szeretnéd, hogy veled tegyenek. Egyszóval, inkább ebben a természetes érzésben, s nem a kifinomult érvekben kell keresni az okot, amiért minden ember, a nevelés adta elvektől függetlenül is, irtózik rosszat cselekedni.

Szókratészhez meg a hozzá hasonló bölcsekhez talán illik, hogy az ész által tegyék magukévá az erényt, ám az emberi nem réges-rég kihalt volna, ha fennmaradása egyes-egyedül az emberek okoskodásán múlnék. Mivel az emberek szenvedélyei igencsak szunnyadoztak és igen üdvösen meg voltak zabolázva, s mivel ők maguk inkább vadak voltak, mint rosszak, s inkább az a törekvés kormányozta őket, hogy megóvják magukat a fenyegető bajoktól, mint az a kísértés, hogy ők maguk okozzanak bajt másoknak, nem támadtak közöttük veszedelmes összetűzések. Semmi módon nem közlekedtek egymással, így aztán nem ismerték a hiúságot, sem a tekintélyt, a megbecsülést, a megvetést; a legcsekélyebb fogalmuk sem volt róla, hogy mi az: enyém s tiéd, és az igazságról sem volt valódi elképzelésük; ha erőszak esett rajtuk, könnyen jóvátehető rossznak tekintették, nem megtorlandó sérelemnek, s legfeljebb gépiesen és az első pillanatban

gondoltak bosszúra, mint a kutya, amely megharapja a hozzávágott követ. Ezért hát viszálykodásaik ritkán jártak volna véres következményekkel, ha soha nem forognak érzékenyebb tárgy kö-12rül, mint amilyen az eleség - de úgy látom, volt veszedelmesebb tárgyuk is, s erről még szólanom kell. Az emberi szívet hevítő szenvedélyek között van egy féktelen, vad szenvedély; az, amelyik nélkülözhetetlenné teszi az egyik nemet a másik számára. Roppant szenvedély ez, minden veszéllyel dacol, minden akadályt ledönt, s őrjöngésében, úgy tetszik, el tudná pusztítani az emberi nemet, amelyet fenntartani hívatott. () Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy midőn a vadember az erdőkben kóborolt és nem tudott semmilyen mesterséget, nem tudott beszélni, nem volt otthona, nem háborúskodott, nem lépett viszonyra senkivel, és szük- sége sem volt embertársaira, miként arra sem vágyódott, hogy ártson nekik, talán személy

szerint nem ismerte egyikőjüket sem, kevés szenvedélye volt és beérte önmagával, akkor csak ennek az állapotnak megfelelő érzelmei és gondolatai voltak, csupán igazi szükségleteit észlelte, csak arra volt figyelemmel, amire, úgy vélte, érdekében áll odafigyelnie, s értelmi képességei nem tettek nagyobb haladást, mint hiúsága. Ha véletlenül felfedezett valamit, annál is kevésbé volt képes továbbadni felfedezését, mert gyermekeit sem ismerte meg A mesterségek elvesztek feltalálójukkal együtt. Nem volt sem nevelés, sem haladás, a nemzedékek hasztalan sokasodtak, és mivel valamennyi ugyanarról a pontról indult ki, ezért minden évszázad az ősidők kezdetlegességében telt el; a faj már öreg volt, de az ember mindig gyermek maradt. Ha ilyen sokáig időztem az eredeti állapot feltevésénél, azért tettem, mert régi tévedéseket és megrögzött előitéleteket kellett kiírtanom. Úgy véltem, egészen a gyökerekig kell ásnom, s

felrajzolván az igazi természeti állapot képét, meg kell mutatnom, hogy az egyenlőtlenség - még a természetes egyenlőtlenség is - sokkal kevésbé valóságos és sokkalta kisebb hatást gyakorol ebben az állapotban, mint ahogyan szerzőink állítják. () Második rész Az első ember, aki bekeritett egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki, ez az ember teremtette meg a polgári társadalmat. Mennyi bűntől, háborútól; gyilkosságtól, nyomorúságtól és szörnyűségtől menekült volna meg az emberi nem, ha valaki kiszakítja a jelzőkarókat vagy betemeti az árkot, és így kiált társaihoz: Ne hallgassatok erre a csalóra! Elvesztetek, ha megfeledkeztek róla, hogy a termés mindenkié, a föld pedig senkié! De igen valószínű, hogy akkoriban már fordulópontra jutottak a dolgok, s nem maradhattak úgy, ahogyan voltak, hiszen a tulajdon fogalma sok korábbi forgalomtól függ,

melyek csak sorjában -13keletkezhettek, és így nem egy csapásra bukkant föl az emberi szellemben. Mielőtt az emberek eljutottak volna a természeti állapot e végső határához, jelentős haladást kellett tenniök, nem kevés jártasságot és tudást kellett szerezniök, nemzedékről nemzedékre átadniok és gyarapítaniok. Kezdjük hát előbbről, s kíséreljük meg egyetlen szempont szerint összefoglalni az események és ismeretek lassú egymásutánját, a legtermészetesebb rendjükben. Az ember első benyomása az volt, hogy létezik, első törekvése, hogy fenntartsa önmagát. A föld gyümölcsei mindent megadtak neki, amire szüksége volt, az ösztön rábírta, hogy éljen a javakkal. Az éhség meg a többi vágy rendre megismertette a létezés különböző módjaival; s az egyik arra ösztökélte, hogy szaporítsa fajtáját. E vak ösztönt nem kísérte szívbeli érzés, s így eredménye merőben állati aktus volt. Mihelyt kielégült a

szükséglet, a két nem idegen volt egymásnak, s még az anya sem törődött a gyermekével, mihelyt az meg tudott lenni nélküle. Ebben az állapotban leledzett az enber, midőn megszületett. Így élt ez az állat: kezdetben a puszta érzéki benyomásokra szorítkozott, alig használta ki a természet adományait, arról pedig nem is álmodott, hogy kicsikarjon valamit a természettől. Ámde csakhamar nehézségek támadtak, s meg kellett tanulnia megbirkózni velük; a fák magasak voltak, és nem érte el a gyümölcsüket; egyik-másik állat is ugyanezzel a terméssel akart táplálkozni, s így versenyeznie kellett vele a táplálékért; más, vérengző állatok egyenesen az ő életére törtek. Ezért kénytelen volt testének gyakorlásába fogni: mozgékonnyá kellett válnia, gyorssá a futásban, erőssé a harcban. Hamarosan megtanult bánni a természetes fegyverekkel, faágakkal és kövekkel. Megtanulta leküzdeni a természeti akadályokat, szükség

esetén megvívni a többi állattal, akár az emberektől is elvitatni táplálékát, vagy kárpótolni magát azért, amit át kellett engednie az erősebbnek () Amíg az emberek beérték egyszerű kunyhóikkal, amíg megelégedtek azzal, hogy tövis vagy halszálka segitségével, állatbőrökből varrják ruháikat, hogy tollakkal vagy kagylókkal ékesítsék magukat, hogy különböző színekkel fessék be testüket, hogy tökéletesebbé vagy szebbé tegyék íjaikat és nyilaikat, hogy éles kövekkel néhány halászcsónakot vagy durva zeneszerszámot faragjanak maguknak, egyszóval, amíg csak olyan munkákkal foglalatoskodtak, amelyeket egyetlen ember is el tudott végezni, és olyan mesterségekkel, amelyekhez nem volt szükség több kéz együttműködésére, addig szabadok, egészségesek, jók és boldogok voltak, amennyire csak természetüknél fogva lehettek, és szünet nélkül élvezték a független tevékenység édességét. De attól a pillanattól

fogva, hogy az egyik ember rászorult a másik segítségére, hogy -14észrevették: előnyös lehet, ha egyvalaki kettő számára elegendő készletekkel rendelkezik, az egyenlőség oda volt, megjelent a tulajdon, szükségessé vált a munka, s a hatalmas erdők derűs mezőkké változtak át, amelyeket emberi verítékkel kellett öntözni, s ahol a terméssel együtt rövidesen kicsírázott és nagyra nőtt a szolgaság meg a nyomor. () Ennek a zűrzavarnak, ennek a felfordulásnak a keblén emeli fel ocsmány fejét a despotizmus, hogy mindent megsemmisítsen, ami jót és egészségeset csak talál az állam bármely részében, s hogy végül lábbal tiporhasson törvényt és népet, és szilárdan berendezkedjék a köztársaság romjain. Ezt az utolsó változást a zavargások és sorscsapások ideje előzi meg, ámde végül is mindent elnyel a szörnyeteg, s a népeknek immár se vezetőik, se törvényeik: csupán zsarnokaik lesznek. Ettől a pillanattól fogva

erkölcsről és erényről sem beszélhetünk, mert ahol az önkény uralkodik, cui ex honesto nulla est spes (latin: kui eksz honesztó nulla eszt szpész - akinek a becsületes úton semmi reménye sincs), ott nem tűrnek meg más urat. Ha a zsarnok szól, senki sem hallgathat a becsület vagy a kötelesség szavára; a rabszolgák számára csak egy erény marad, a legelvakultabb engedelmesség. Ez az egyenlőtlenség legmagasabb foka, a végső pont, ahol bezárul a kör és eléri azt a pontot, ahonnét kiindultunk: itt újból egyenlő lesz minden ember, mert valamennyien a semmivel lesznek egyenlővé, s minthogy az alattvalóknak nem parancsol más törvény, mint uralkodójuk akarata, az uralkodónak pedig más szabály, mint szenvedélyei, ezért a jó fogalmai és az igazság elvei megint semmivé lesznek. Minden jog visszaváltozik az erősebb jogává, s így a társadalom visszatér a természeti állapothoz, de nem ahhoz, amelyiken kezdtük, mert az maga volt a

tiszta természeti állapot, míg ez utóbbi a végső romlottság gyümölcse. () Igyekeztem úgy előadni az egyenlőtlenség eredetét és haladását, a politikai társadalmak keletkezését és hibáit, ahogyan pusztán észérvek segítségével levezethetjük az emberi természetből, anélkül, hogy a szent tanokhoz folyamodnánk, melyek az isteni jog szentesítését adják a legfőbb hatalomnak. A mondottakból az következik, hogy az egyenlőtlenség szinte teljesen hiányzik a természeti állapotban; képességeink kifejlése és az emberi szellem haladása tette naggyá és erőssé, s végül a tulajdon és a jog bevezetésével öltött szilárd és törvényes alakot. És még az is következik, hogy a morális egyenlőtlenség csak a pozitív jogtól kap létalapot, a természetjoggal mindig ellentétbe kerül, valahányszor nincs arányban a fizikai egyenlőtlenséggel. Ez a megkülönböztetés egyértelműen eldönti, mit kell gondolnunk e tekintetben az

egyenlőtlenségnek arról a neméről, mely valamennyi civilizált nép körében uralkodik, mert nyil-15vánvalóan ellenkezik a természeti törvénnyel, bárhogyan határozzuk is meg azt hogy egy gyermek parancsoljon egy öregembernek, hogy egy félkegyelmű vezessen egy okos embert, és hogy egy maroknyi ember fölös javakban dúskáljon, miközben az éhező sokaság a legszükségesebbet is nélkülözi. 1755 (Kiss János fordítása) Vallomások (Részletek) Első könyv Olyan vállalkozásba fogok, amelynek nem volt soha elődje, s utánzója se lesz. Egy embert mutatok be a maga természetes valóságában; s ez az ember én magam leszek: Csupáncsak én. Érzem szívem, és ismerem az embereket Nem vagyok olyan, mint bárki azok közül, akikkel találkoztam: merem hinni, hogy másként vagyok alkotva, mint a létezők közül akárki. Lehet, hogy nem érek többet náluk, de mindenesetre más vagyok. A természet összetörte a mintát, amelyben alkotott; jól tette-e vagy

sem, csak akkor ítélhetitek meg, ha elolvastatok Szólaljon meg bármikor az utolsó ítélet harsonája, ezzel a könyvvel a kezemben lépek a legfőbb bíró elé. Fennszóval mondom: Ím itt van, amit tettem amit gondoltam, ami voltam. Egyforma nyíltsággal vallottam meg a jót és a rosszat. Nem hallgattam el semmi rosszat, nem tettem hozzá semmi jót; s ha olykor megtoldottam is valami jelentéktelen cifrázással, mindig csak azért, hogy betöltsem az űrt, amit emlékezetem hiányossága okoz; elfogadtam igaznak, amiről tudtam, hogy igaz lehet, de azt soha, amiről tudtam, hogy hamis. Olyannak mutatom magam, amilyen voltam: megvetésre méltónak és hitványnak, ha az voltam, de jónak, nemesnek, fenségesnek, ha ilyen voltam. Úgy tárom fel bensőmet, ahogyan te magad látod, Örökkévaló. Gyűjtsd körém az emberek megszámlálhatatlan tömegét, hadd hallgassák vallomásomat, jajveszékeljenek aljasságomon, és piruljanak nyomorúságomon. Tárják fel

szívüket trónusod lábánál ugyanilyen őszintén valamennyien, s merje csak egy is közülük akkor azt mondani: Jobb voltam ennél az embernél. -16Genfben születtem 1712-ben, mint Isaac (izák) Rousseau polgár és Susanne Bernard (szüzán bernár) polgárnő gyermeke. Abból a nagyon szerény vagyonból, ami tizenöt gyermek közt oszlott meg, apámra jóformán semmi sem maradt, úgyhogy az órásmesterségből kellett fenntartania magát Ehhez egyébként kitűnően értett Anyám, Bernard lelkész leánya,gazdagabb volt; szép és okos. Apám nem egykönnyen nyerte el Szerelmük szinte születésükkor kezdődött; nyolc-kilenc éves korukban esténként együtt sétáltak a Szőlősben, tízéves koruktól fogva elválhatatlanok voltak A rokonszenv és lelkük összhangja csak fokozta bennük azt az érzést, amit a megszokás teremtett. Gyengédnek és érzékenynek születtek mind a ketten, s csupán a pillanatra vártak, amikor ugyanezt a hajlamot fölfedezik másban;

vagy talán ez a pillanat várt reájuk. Mindketten odadobták szívüket az első szívnek, amely megnyílt előttük. Úgy látszott, hogy a sors keresztezi szenvedélyüket, de csak még jobban fokozta. Az ifjú szerelmes, mikor nem nyerhette el kedvesét, bánatában emésztette magát; a leány azt tanácsolta, utazzék el, hogy feledje őt. Hiábavaló volt az utazás, visszatérésekor szerelmesebb volt, mint valaha Hűségesen és gyengéden találta azt, akit szeretett. E megpróbáltatás után már csak szeretniök kellett egymást egy életen át; megesküdtek erre, és az ég megáldotta esküvésüket. Anyám fivére, Gabriel Bernard, belészeretett apám egyik nővérébe, aki csak azzal a feltétellel ment hozzá feleségül, ha bátyja is elveszi az ő húgát. A szerelem mindent megoldott, s a két házasságot ugyanazon a napon kötötték. Nagybátyám tehát férje lett nagynénémnek, s így az ő gyermekeik kétszeres unokatestvéreim. Még az első év végén

született egy-egy gyermek itt is, ott is, később aztán el kellett szakadniok egymástól. Bernard nagybátyám mérnök volt. Eugéne (özsen) herceg alatt a császárságban és Magyarországon szolgált Kitüntette magát a belgrádi ütközetnél és ostromnál Apám viszont, egyetlen fivérem születése után, meghívást kapott Konstantinápolyba, a szeráj órása lett. Távolléte idején sokat hódoltak anyám szépsége, szelleme és tehetsége előtt, legfőképpen de la Closure (dö la klozür), Franciaország képviselője. Szenvedélye lángoló lehetett, mert harminc év múltán is elérzékenyülni láttam, mikor anyámról beszéltünk. Anyámat nemcsak erénye védte meg tőle: gyengéden szerette férjét Sürgette, hogy visszatérjen, s ő mindent otthagyva jött A hazatérés szomorú gyümölcse lettem én Tíz hónapra rá születtem, gyengén és betegen. Születésem anyámnak életébe került, az én szerencsétlenségeim sorozatában pedig az első

volt.() * Anyám Bernard lelkész leánya: Rosseau rosszul emlékezik:édesanyja Bernard lelkész unokahúga s nem leánya volt. "A két házasságot ugyanazon a napon kötötték": Gabriel Bernard öt évvel korábban kötött házasságot, mint az író szülei. Rousseau itt is téved * -17. Így telt el hiábavalóságokkal gyermekkorom legértékesebb ideje, mielőtt még sorsomról határoztak. Hosszasan tanakodtak azon, mi felelne meg legjobban természetes hajlamaimnak, s választásuk végre olyasmire esett, amihez a legkevésbb sem volt hajlamom: elvittek Masseronhoz (maszöron), a városi írnokhoz, hogy megtanuljam mellette - mint Bernard bácsi mondta - a prókátorság hasznos mesterségét. Már ez a gúnynév is határtalanul kedvem ellenére volt; büszke természetemet nem túlságosan kecsegtette az a reménység, hogy becstelen úton tömérdek pénzt kereshetek. Az elfoglaltság unalmasnak, elviselhetetlennek látszott, a robotolás és alárendeltség

végképpen elriasztott Mindig borzalommal léptem be az irodába, s borzalmam napról napra növekedett Ami Masseront illeti, ő sem volt elragadtatva tőlem: megvetően bánt velem, szüntelenül szememre lobbantotta álmatagságomat és ostobaságomat, nap mint nap emlegette nagybátyámat, aki biztosította arról, hogy tudok én, tudok én, holott valójában semmit sem tudok, ügyes fickót ígért, s ehelyett egy szamarat küldött. Az lett a vége, hogy együgyűségem miatt szégyenszemre kidobtak az irodából és Masseron írnokai kijelentették, hogy legfeljebb reszelő való a kezembe. Ez eldöntötte hivatásomat. Inasnak adtak, de még csak nem is óráshoz, hanem egy vésnökhöz Az írnok becsmérlései annyira megaláztak, hogy hang nélkül engedelmeskedtem. Ducommun (dükomen), a mesterem, durva és lobbanékony fiatalember volt, rövid idő alatt sikerült elhomályosítania gyermekkorom minden ragyogását, elaljasítania kedves és fogékony jellememet; lelkemben

és sorsomban egyaránt valóságos inassá alacsonyított Hosszú időre elfeledtem latin tudásomat, az ókort, a történelmet, azt sem tudtam már, hogy rómaiak egyáltalán voltak a világon. Ha meglátogattam apámat, nem találta bennem többé a bálványát, a nők szemében sem voltam már gáláns JeanJacques. (:) Kedves szórakozásaimat, amelyekre nem is gondoltam immár, a legcsúfabb hajlamok s a legalantasabb csínytevések váltották fel. Úgy látszik, a legtisztességesebb nevelés dacára is erősen hajlottam a züllésre, mert ez gyorsan és minden nehézség nélkül következett be; soha még ily ifjú Caesarból ily könnyen nem lett Laridon. Maga a mesterség eléggé kedvemre való volt; szívesen rajzoltam, és elszórakoztatott a véső. Mivel az órásmesterséghez képest a vésnöki tehetség nem nagy dolog, reméltem, hogy ebben eljutok a tökéletességig. S tán el is jutottam volna, ha mesterem durvasága és túlzott bántalmazása kedvemet nem

szegi Titkon időt szakítottam ugyanilyen elfoglaltságra, amely mégis a szabad-18ságot varázsolta elém: érmeket véstem magamnak és társaimnak, lovagrendi kitüntetéseket. Gazdám rajtakapott a tiltott munkán, alaposan elnadrágolt, és azt mondta, hogy pénzhamisításban gyakorlom magam - mert az érméken raj- ta volt köztársaságunk címere. Esküszöm, hogy fogalmam sem volt a hamis pénzről, még az igaziról sem sok; jobban tudtam, milyen a római as (asz), mint nálunk a 3 sou (szu). () Nem jutnék végére ezeknek az apróságoknak, ha követni akarnám valamennyi utat, amit inaskodásom alatt végigjártam a hősiesség legfelső fokától egy semmirekellő alantasságáig. Mégis, miközben mesterségem bűneit elsajátítottam, szokásait nem tudtam magamévá tenni. Társaim szórakozásai untattak, s amikor a túlságos kényszer a munkától is elvette kedvemet, mindent megutáltam. Ettől visszatért olvasási kedvem, amit már rég elveszítettem. Az

olvasás, minthogy elvont a munkától, újabb bűn volt, amit újabb büntetés követett. De az ellenállástól felingerelt hajlam szenvedéllyé, majd dühvé fokozódott A híres könyvkölcsönző Tribu (tribü) asszony mindenfajta könyvvel ellátott Jó vagy rossz, mindegy volt, nem válogattam, egyforma mohósággal olvastam valamennyit. Olvastam a munkaasztalnál, olvastam, ha megbízással küldtek valahová, olvastam az illemhelyen, és órákra ott felejtkeztem; zúgott a fejem az olvasástól, s mégsem tettem mást, csak olvastam. A mester meglesett, rajtakapott, elvert, könyveimet elszedte. Hány kötetet szaggatott szét, égetett meg, hajított ki az ablakon! Tribu asszony könyveiből hány kötet maradt párja nélkül! Amikor már nem volt miből fizesssek, odahordtam ingeimet, nyakkendőimet, ruhámat; három sou-nyi zsebpénzem minden vasárnap rendszeresen odavándorolt. () Így értem meg tizenhatodik évemet, nyugtalanul, elégedetlenül mindennel és

önmagammal is. Nem szerettem foglalkozásomat, nem élveztem ifjú koromat, vágyak marcangoltak, melyeknek tárgyát nem ismertem, ok nélkül sírtam és sóhajtoztam, nem is tudtam, miért - egyszóval gyöngéden dédelgettem ábrándképeimet, mert semmit sem láttam magam körül, ami fölért volna velük. Vasárnaponként istentisztelet után értem jöttek társaim, hogy együtt kódorogjunk. Szívesen megugrottam volna tőlük, ha lehet, de ha már belekerültem játékaikba, tüzesebb voltam, és messzibbre mentem, mint bármelyikük; nehéz volt engem megmozdítani, de visszatartani is. Mindig is ilyen volt a természetem Ha a városon kívül sétáltunk, örökké csak előre törtem, nem gondolva a visszatérésre; mások gondoltak rá helyettem. Kétszer is megjártam ezzel: visszaérkezésem előtt bezárták a kaput. Képzelhető, mint fogadott gazdám másnap. Második alkalommal olyan fogadtatást ígért a harmadikra, hogy elhatároztam: ezt nem kockáztatom meg

És mégis elkövetkezett a félelmes harmadik alkalom Elővigyázatosságom hajótörést szenvedett egy Minutoli (mi-19nütoli) nevű átkozott kapitány miatt, aki rendszerint fél órával a többiek előtt záratta be az őrségére bízott kaput. Két társammal jöttem hazafelé Fél mérföldnyire a várostól hallom, hogy fújják a takarodót Megkettőzöm lépteimet, kifulladva, izzadságban fürödve érek oda, szívem hangosan dobog, messziről látom őrhelyükön a katonákat; rohanok, elfúló hangon kiáltozom. Késő Húsz lépésnyire az őrhelytől látom, amint felvonják az első hidat. Reszketve nézem a levegőben félelmes szarvait, baljóslatú és végzetes jeleit az elkerülhetetlen sorsnak, amely ebben a pillanatban rám szabadult. Kétségbeesésem első rohamában végigvágódtam a lejtőn, és a földet haraptam. Társaim mulattak balesetükön, és tüstént elhatározásra jutottak Én is, de másképpen, mint ők. Ott helyben megesküdtem, hogy

soha többé vissza nem térek gazdámhoz. Másnap, amint a kapu megnyitásakor ők visszamentek a városba, örökre búcsút mondtam nekik, csak arra kérve őket, értesítsék titokban Bernard unokafivéremet elhatározásomról és arról, hol találkozhatik még egyszer velem. () MÁSODIK KÖNYV (Részletek) . Végre megérkezem, és meglátom Warensnét (varensz) Életemnek ez a szakasza meghatározta jellememet; nem tudom rászánni magam, hogy könnyedén átfussak rajta. Tizenhatodik évem derekán jártam Nem voltam éppen szépfiú, de kis termetemmel is mutatós; csinos volt a lábam, formás a combom, tekintetem nyílt, arcom lelkes, kicsi száj, fekete haj és szempillák, mélyen ülő, apró szememben az a lelkes tűz lobog, amelytől forr a vérem. Sajnos, mindezt nem tudtam, életem során csak akkor gondoltam külsőmre, amikor már nem vehettem semmi hasznát. () Attól tartva, hogy megjelenésem nem válik előnyömre, másként próbáltam magam kedvező színben

feltüntetni: szónoki stílusú, szép levelet szerkesztettem, amelyben a könyvek szólaimat az inasok beszédmódjával összeeeszkábálva egész ékesszólásomat latba vetettem, hogy Warensné jóindulatát elnyerjem. Pontverre (ponver) levelét az enyémbe csúsztatva nekivágtam a rettegett ki* "Soha még ily ifjú Ceaserból ily könnyen nem lett Laridon":Caesar és Laridon: La Fontaine (1621-1695; lafonten), francia költő Nevelés című meséjének kutyahősei; Caesar vállalkozó, bátor, harcos; Laridon a kényelmes élettől megrontott, elpuhult. * -20hallgatásnak. Warensnét azonban nem találtam; mondták, hogy éppen templomba ment1728 virágvasárnapja volt Utánafutok, meglátom, elérem, beszélek vele Nem feledhetem a helyet, hiszen azóta gyakran áztattam könnyeimmel, és borítottam csókjaimmal ó, ha aranykerítéssel vehetném körül ezt az áldott helyet! és odahordhatnám a földkerekség hódolatát! Csak térden csúszva közelítheti meg,

aki tiszteli az emberek üdvének emlékműveit. A ház mögötti átjáró volt ez, amely egy rejtekajtón át a ferencesek templomához vezet, balra tőle az udvar fala, jobbra a patak, amely a házat elválasztja a kerttől. Warensné éppen be akart lépni az ajtón, hangomra visszafordult Láttára kővé meredtem. Morcosan ájtatos vénasszonyt vártam, Pontverre kegyes hölgyét nem is képzelhettem másként Csupa-báj arcot látok ehelyett, szép kék szeméből árad a kedvesség, bőre vakító, keblének vonala elbájoló. Az azon frissiben megtért ifjú gyors pillantását semmi sem kerülte el - mert máris az övé voltam, s bizonyos abban, hogy az ilyen hittérítőkből prédikált vallás csak a paradicsomba vezethet. () Huszonnyolc éves volt ekkor- éppen a századdal született. Szépsége az a fajta, amely sokáig megmarad, mert inkább a kifejezésben van, mint a vonásokban; s az övé még egészen az első virágzásában volt. Hangja hízelgő és lágy,

tekintete édes, mosolya angyali, szája mint az enyém; nem mindennapi szépségű, hamvasszőke haját hanyagul homlokába fésülte, amitől különösen ingerlővé vált. Termete apró, sőt kicsiny, törzse kissé zömök, ha nem is formátlan; lehetetlen azonban az övénél szebb fejet, keblet, kart és kezet látni. () Warensné ismerni akarta kis élettörténetem részleteit, s ahogy ezt elmondtam, visszanyertem minden ékesszólásomat, amit gazdámnál elveszítettem. Minél inkább sikerült felhívni magamra ennek a nagyszerű léleknek érdeklődését, annál jobban szánakozott a reám váró sorsom. Gyöngéd részvétet mutatott az arca, tekintete, minden mozdulata Nem mert arra bíztatni, hogy térjek vissza Genfbe; az ő helyzetében a katolikusok bűnös elárulása lett volna ez, s jól tudta, mennyire figyelik, mennyire latra teszik minden szavát. De olyan megindítóan beszélt apám bánatáról, hogy látszott, mennyire helyeselné, ha hazamennék és

megvigasztalnám. Nem tudta, hogy akaratlanul is önmaga ellen érvel Elhatározásom egyébként is szilárd volt, mint talán már mondtam, de minél ékesebben és meggyőzőbben beszélt, szava minél inkább a szívemhez szólt, annál kevésbé tudtam rászánni magam, hogy megváljak tőle. Éreztem, hogy ha visszatérnék Genfbe, ez szinte áthághatatlan akadályt emelne közénk, hacsak nem teszem meg még egyszer azt a lépést, amit egyszer már megtettem; akkor már érdemesebb mindjárt kitartani mellette. Ki is tartottam -21Erőfeszítése hiábavalóságának láttán Warensné nem feszitette annyira a húrt, hogy önmagát kényes helyzetbe hozza, de szánakozó tekintettel mondotta: - Szegény kicsikém, menned kell, ahová az úr szólít, de majd ha nagy leszel, visszaemlékszel rám. Azt hiszem, maga sem gondolta, mily kegyetlenül valósul meg ez a jóslata. (.) (Rousseau Turinba - Torino - ment, hogy katolikus hitre térjen, s csak hónapok múlva tért vissza

Warensnéhez.) Első pillanattól fogva a legmeghittebb családiasság volt közöttünk, s ez megmaradt az ő élete végéig. Kicsi lett az én nevem, Mama az övé; Kicsi és Mama maradtunk akkor is, amikor az évek múlása szinte elmosta közöttünk a különbséget. Azt hiszem, ez a két név csodálatosan kifejezi beszélgetésünk hangját, viselkedésünk egyszerűségét s mindenekfelett szívünk kapcsolatát.Ö volt számomra a leggyengédebb anya, aki sohasem a maga örömét kereste, mindig az én javamat; és ha az érzékek közrejátszottak is vonzalmamban, természetét nem változtatták meg, sőt csak finomabbá tették: megrészegültem a gyönyörtől, hogy olyan fiatal és csinos mamám van, akit öröm dédelgetni dédelgetést mondok a szó szoros értelmében, mert sohasem jutott eszébe megtagadni tőlem csókjait, sem a leggyengédebb anyai cirógatást, de gondolata sem támadt bennem soha annak, hogy visszaéljek ezzel. Azt mondják erre: végül mégis

másfajta viszony fejlődött ki köztünk. Beismerem - de várjunk még, nem mondhatok el egyszerre mindent. Első találkozásunk pillanata volt az egyetlen valóban szenvedélyes pillanat, amelyet valaha is fölébresztett bennem, de ez is a meglepetés műve volt. Kíváncsi tekintetem sohasem férkőzött mellkendője alá, noha rosszul leplezett teltségétől könnyen odacsábulhatott volna. Nem éreztem mellette sem vágyat, sem elragadtatást, varázsos nyugalomban voltam, s élveztem, nem is tudva, mit. Egész életemet, sőt az örökkévalóságot is eltöltöttem volna így, pillanatnyi unalom nélkül ő az egyetlen ember a földön, aki mellett sohasem éreztem unalmasnak a társalgást, aminek fenntartása oly keserves kötelesség. () Ragaszkodásom erejét akkor éreztem igazán, amikor nem voltam mellette. Ha láttam őt, csak elégedett voltam, ám távollétében nyugtalanságom fájdalomig fokozódott. A vágy, hogy vele éljek, annyira elérzékenyített,

hogy könnyekben törtem ki Örökre emlékezetemben marad, hogy egy nagy ünnepen, amíg ő vecsernyén volt, én a városon kívül sétáltam, szívemben képével és azzal a lángoló óhajjal, hogy életemet mellette tölthessem. Volt annyi eszem, hogy belássam, egyelőre ez nem valósítható meg, és az annyira élvezett boldogság rövid életű lesz. Álmodozásom ezért bánatos volt, de komorság nélkül, s enyhítette a biztató -22remény. A harangszó, ami mindig különösen meghatott, a madarak éneke, a nap szépsége és a vidék bája, az elszórt falusi házak, ahol gondolatban együtt laktam vele - mindez oly élénk, gyengéd, bús és elérzékenyítő módon hatott rám, hogy szinte magamon kívűl már abban a boldog otthonban és boldog időben láttam magam, amikor szívem minden neki tetsző gyönyört kimondhatatlan elragadtatással élvez - de érzéki gyönyörre még nem is gondoltam. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen erővel és csalóka

ábrándozással vetettem volna magam a jövőbe, mint akkor; s amikor megvalósult, az álmodozás fölidézésekor az lepett meg leginkább, hogy mindent pontosan úgy találtam meg, ahogyan elképzeltem. Ha éber álom valaha is hasonlított prófétikus látomáshoz, ez bizonyosan. Csak elképzelt tartamában csalódtam: mert ott minden nap, minden év, az egész élet zavartalan nyugalomban telt el, míg a valóságban mindez csak egy pillanatig tartott. ó, jaj! legtartósabb boldogságom csak álom volt, beteljesülését szinte nyomban követte az ébredés. Sohasem jutnék végére, ha részletezném mindazt a sok bolondságot, amire a kedves mama emléke késztetett, mihelyt nem voltam szeme előtt. Hányszor csókoltam végig ágyamat, arra gondolva, hogy ő aludt benne, függönyeimet és szobám minden bútorát, mert hisz az övé, s az ő szépséges keze érintette, még a padlót is, amelyre leborultam, mert arra gondoltam: ő járt rajta. Néha még jelenlétében is

olyan szertelenség ragadott el, mintha a legszenvedélyesebb szerelem ihletett volna meg. Egyszer asztalnál, amint éppen egy falat húst emel szájához, felkiáltok: hajszál van rajta! - visszaejti tányérjára, én mohón rávetem magam és felfalom. Egyszóval, köztem és a legszenvedélyesebb szerelmes közt csak egyetlen különbség volt, de az aztán alapos, s ez szinte megfoghatatlanná teszi állapotomat a józan ész számára. () (Benedek István fordítása) * Pontverre:Rousseau 1728.március 14-én szökött meg GenfbőlNéhány napos kóborlás után Confignonba (konfinyon) érkezett;ennek plébánosa, Pontverre szívesen fogadta, azonnal áttérítésére gondolt,s ennek elökészítésére egy előkelő és jótékony úrhölgyhöz, báró Warensnéhez küldte Annecybe (anszi) -Rousseau 1729-től megszakításokkal 1740-ig élt Warensné közelében. Az asszony l762-ben halt meg * -23NYOLCADIK KÖNYV (Részletek) Ebben az 1749-es esztendőben igen forró volt

a nyár. Párizstól Vincennes-ig (venszen) két mérföld az út. Nemigen voltam abban a helyzetben, hogy bérkocsiba üljek Ha egyedül voltam, gyalogszerrel indultam el délután két órakor, s gyorsan jártam, hogy hamarabb odaérjek Az útszéli fák, amiket a vidék szokása szerint megnyestek, alig adtak árnyékot; hőségtől és fáradtságtól elcsigázva gyakran elnyúltam a földön, mert nem bírtam tovább. Hogy járásomat lassabbra fogjam, az az ötletem támadt, hogy néhány könyvet viszek magammal Egyik napon a Mercure de France (merkür dö fransz) volt velem, s ahogy jártamban átfutottam, rábukkantam a dijoni (dizson) akadémiának a jövő évi díjra kitűzött pályatételére: A tudományok és művészetek fejlődése rombolta avagy javitotta az erkölcsöket? Abban a pillanatban, amint ezt elolvastam, egy másik világ jelent meg előttem és más emberré váltam. Hatására élénken emlékszem ugyan, de a részletek kihulltak emlékezetemből,

amióta Malesherbes-hez (malézerb) intézett négy levelem egyikében leírtam. Érdemes megemlíteni emlékezőtehetségemnek ezt a különös sajátosságát Csak akkor áll szolgálatomra, amikor rábízom magam, de cserbenhagy, mihelyt anyagát írásba öntöm: amit egyszer leírtam, arra többé egyáltalán nem emlékszem. Ez a sajátosság üldöz a zenében is Amíg zenét nem tanultam, egész sereg dalt tudtam fejből, mióta kottából tudok énekelni, egy sem maradt fejemben; nem hiszem, hogy egyet is teljes egészében el tudnék ismételni azok közül, amelyeket legjobban szerettem. Ez alkalommal arra emlékszem legvilágosabban, hogy Vincennes-be érkezve az őrülettel határos izgalomban voltam. Diderot észrevette; megmondtam okát, és felolvastam Fabriciusnak egy tölgy alatt ceruzával írt elmélkedését. Biztatott, hogy bocsássam szárnyukra eszméimet vegyek részt a pályázaton. Meg is tettem, s e pillanattól fogva elvesztem. Egész további életem és

minden szerencsétlenségem ennek a pillanatnyi eltévelyedésnek a következménye Érzelmeim hihetetlen gyorsasággal emelkedtek föl eszméim tónusához. Minden apró szenvedélyemet elfojtotta a lelkesedés az igazságért, szabadságért, erényért; s a legcsodálatosabb, hogy ez a forrongás öt-hat esztendőn keresztül ugyanolyan fokon maradt meg szívemben, mint talán senki másnak szívében soha. Igen sajátságos módon dolgoztam ezen az értekezésen, mint ahogy többnyire más munkáimon is. Álmatlan éjszakáimat szenteltem rá Behunyt szemmel gondolkoztam ágyamban, s hihetetlen fáradsággal forgattam fejemben ide-oda körmondataimat; amikor aztán oda jutottam, hogy elégedett voltam velük, el- - -24raktároztam emlékezetembe addig, míg leírhatom - de a fölkelés és öltözködés ideje mindent kivert fejemből, s amikor ott volt előttem a papíros, szinte semmi sem jutott eszembe abból, amit megszerkesztettem. Elhatároztam, hogy Le Vasseurnét (lö

vaször) fogadom meg titkáromnak. Férjével és leányával a közelben szállásoltam el, s hogy cselédre ne kelljen költenem, ő járt el hozzám naponként tüzet rakni és apró szolgálatokat teljesíteni. Amint megérkezett ágyban fekve lediktáltam mindazt, amit éjszaka kigondoltam; ez a sokáig alkalmazott módszer sok mindennek elfelejtésétől óvott meg Amikor az értekezés elkészült, megmutattam Diderot-nak. Tetszett neki, néhány javítást tanácsolt Ám ebből a munkából, akármennyire tele van hévvel és erővel, tökéletesen hiányzik a logika és a rend; mindabból, ami tollam alól kikerült, ebben leggyengébb az okoskodás, legszegényesebb a ritmus és harmónia - de akármilyen tehetségesnek születik is az ember, az írás művészetét nem tanulhatja meg egy csapásra. () Miközben az ember kötelességeiről filozofáltam, egy esemény arra késztetett, hogy jobban elgondolkozzam a magam kötelességein. Therese (terez) harmadszor is teherbe

esett Sokkal őszintébb vagyok önmagammal szemben, s bensőmben sokkal büszkébb, semhogy elveimet meg akarnám hazudtolni cselekedeteimmel, tehát gyermekeim sorsát és viszonyomat anyjukkal vizsgálni kezdtem a természet, az igazság és az ész törvényei alapján, valamint annak a tiszta, szent és alkotójához hasonlóan örökkévaló vallásnak alapján, amelyet az emberek megtisztítás ürügyén bemocskoltak, s formuláikkal a szavak vallásává tettek - mert könnyű a lehetetlent követelni, ha teljesítése alól fölmentjük magunkat. Ha tévedtem következtetéseimben, csodálatos az a lelki biztonság, amellyel engedtem nekik. Ha afféle rossznak született ember volnék, aki süket a természet szelíd szava iránt, akinek bensejében még csírája sem fogamzott meg soha az igazság és emberiesség valódi érzésének, akkor igen egyszerű lenne ez a megátalkodottság; de a szív melegsége, a heves érzékenység, a könnyen megszülető ragaszkodás,

amely oly nagy erővel nyűgöz le, s amelyet oly kegyetlenül nehéz megszakítani, a velem született jóindulat felebarátaim iánt, a nagynak, igaznak, szépnek, helyesnek lángoló szeretete; irtózás a rossznak minden fajtájától; a gyűlölet és ártó szándék teljes hiánya; az elérzékenyülés, a heves és édes izgalom, amely elfog mindennek láttán, ami erényes, nemes és szeretnivaló: egyesülhet-e mindez valaha is egyazon lélekben azzal a lealjasodással, amely aggály nélkül lábbal tiporja a legédesebb kötelességet? Nem - érzem és hangosan kimondom: ez lehetetlen. Jean-Jacques soha, életének egyetlen pillanatában sem lehetett érzéketlen, szívtelen ember, természetéből kivetkőzött atya. Tévedhettem, de megátalkodott nem voltam Ha elmondanám -25okaimat, nagyon is sokat sorolnék fel. De ahogy az én fejemet elcsavarhatták, elcsavarhatják másokét is: nem akarom, hogy a fiatalokat, akik írásomat ol- vassák, ugyanez a tévedés

vezesse félre. Elég ennyit mondanom: az én tévedésem az volt, hogy amikor gyermekeimet kiszolgáltattam a köznevelésnek, mert magam nem tudtam fölnevelni őket, s inkább parasztnak és munkásnak szántam, mint kalandornak és szerencsevadásznak - polgár és apa módján véltem cselekedni, s a platóni köztársaság tagjának tekintettem magam. A szívemben lakozób megbánás azóta nemegyszer meggyőzőtt tévedésemről, de mert eszemtől korántsem kaptam meg ugyanezt a figyelmeztetést, gyakran áldottam az eget, amiért ily módon megóvtam őket apjuk sorsától, ami akkor várt volna rájuk, ha kénytelen lettem volna elhagyni őket. Ha Épinay-nére (épine) vagy Luxembourg-néra (lükszambur) bízom őket, akik barátságból, nagylelkűségből vagy valami egyéb okból később elvállalták volna, vajon boldogabbá válnak, vagy legalább derék emberekké nevelik őket? Nem tudom, de afelől bizonyos vagyok, hogy meggyűlőltették, talán el is árultatták

volna velük szüleiket - százszorta többet ér ennél, ha nem is tudják, kik azok. Harmadik gyermekem tehát a Lelencházba került, mint a két első, s ez történt a két következővel is, összesen ugyanis öt született. Ez az elintézés olyan jónak, értelmesnek, jogosnak látszott, hogy csak az anyára való tekintettel nem dicsekedtem vele nyíltan, de elmondtam mindazoknak, akik előtt viszonyunkat fölfedtem: elmondtam Diderot-nak, Grimmnek, tudtára adtam később Epinay-nének, aztán Luxembourg-nénak, mégpedig szabadon, ószintén, minden kényszerűség nélkül, noha könnyedén ei is titkolhattam volna az gész világ előtt, hiszen Gouin (guen) kisasszony tisztességes volt, igen titoktartó, tökéletesen megbíztam benne. () Mindent latra vetve a legjobbat választottam gyermekeim számára, vagy legalábbis azt, amit legjobbnak hittem. Szerettem volna, s még ma is szeretném, ha engem is úgy neveltek és tápláltak volna, mint őket. (Benedek Marcell

fordítása) * Vincennes:Diderot-t l749. július 29-én Levél a vakokról című írásáért a vincennes-i erődbe zárták. 28 napig szigorá őrizet alatt volt, majd ezt követően még három hónapig fogva tartották. Rabsága idején Rousseau gyakran meglátogatta Mercure de France: francia folyóirat Malesherbes: az Enciklopédiát támogató cenzor volt. Fabricius: Az Értekezés a tudományokról és művészetekről leghíresebb részlete:Fabricius elmélkedése. Fabricius (ie3sz) a megvesztegethetetlen és puritán jelleméről híres római conzul és hadvezér felébred halottaiból, s látva a kifinomultan műveltté vált Róma romlott pompáját, a régi erkölcsöket és az egyszerűséget marasztalja. platóni köztársaság: Platón (i.e427-347) Állam című filozófiai párbeszédében károsnak tartja a szülői és a gyermeki szeretetet; ezért az ideális köztársaságban a gyermekeket elveszik a szülőktől, s az állam neveli fel. Luxembourg-né és

Épinay-né:Rousseau előkelő és gazdag pártfogói. Épinay-né (1726-1782) francia írónő, szalonjában megfordultak a kor legkiválóbb írói és filozófusai. Lelencházba került elhagyott gyermekeket ötéves koruk után vidékre küldték mezőgazdasági vagy ipari munkásnak, illetve katonának nevelték. Melchior Grimm: (1723-1807) német származású francia kritikus, Rousseau barátja. Gouin kisasszony - szülésznő. bába; ő helyezte el Rousseau gyermekeit a Lelencházba * -26Johann Wolfgang Goethe (1749-1832) A kedves közelléte Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár; rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár. Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat; s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt. Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng; a ligetben ha néma csönd borúl rám, téged köszönt. Lelkünk egymástól bármi messze válva összetalál. A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. óh, jössz-e

már! (Szabó Lőrinc fordítása) -27Vándor éji dala Immár minden bércet Csend ül, Halk lomb, alig érzed, Lendül: Sóhajt az éj. Már búvik a berki madárka, Te is nemsokára Nyugszol, ne félj. 1780 (Tóth Árpád fordítása) Vándor éji dala Ott nyugszik a csúcsokon a csend. És itt a lombokon alig leng szellő, ha sejted is. Az erdőn is hallgat a kis madár, várj csak, nemsokára már megnyugszol te is. 1780 (Móricz Zsigmond fordítása) Vándor éji dala A szikla-tetőn tompa csönd. Elhal remegőn odafönt a szél lehellete is. Madárka se rebben a fák bogára, várj, nemsokára pihensz te is. 1780 (Kosztolányi Dezső fordítása) Vándor éji dala Csupa béke minden orom. Sóhajnyi szinte a lombokon a szél s megáll. A madár némán üli fészkét. Várj; a te békéd Sincs messze már. 1780 (Szabó Lőrinc fordítása) Vándor éji dala Valamennyi ormon Tág csend. Mindannyi lombon Átkereng A gyönge szél. Madárnép gunnyad az ágra. Várj, nemsokára

Nyughatsz, ne félj. 1780 (Weöres Sándor fordítása) -28A Tündérkirály Ki vágtat éjen s viharon át? Egy férfi, lován viszi kisfiát. úgy védi,takarja: ne vágja a szél, átfogja a karját: ne érje veszély. "Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?" ,Nem látod, apám, a Tündérkirályt? Fején korona, palástja leng. "Fiam, ott csak egy ködfolt dereng." "Szép gyermekem, gyere, indulj velem: sok tarka virág nyílik a rétemen. Tudok csudaszép játékokat ám s ad rád aranyos ruhákat anyám." Nem hallod, apám, a halk szavakat? A Tündérkirály hív, suttog, csalogat. "Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj: a száraz lomb közt zizzen a szél." "Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom: megládd: lányaim várnak nagyon,táncolnak is ők, ha a hold idesüt s majd álomba ringat gyönge kezük." Hát nem látod . ott - nem látod, apám: a tündérlányok már várnak reám "Fiam, fiam, én jól látom:

amott a nedves füzfák törzse ragyog." "úgy tetszel nékem, te drága gyerek! Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?" Édesapám, ne hagyj . ne - megállj: megragad - elvisz a Tündérkirály. -29Megborzad a férfi, hajszolja lovát. Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább, megérkezik, teste-lelke sajog: ölében a kisfiú már halott. (Képes Géza fordítása) Friedrich Schiller (1759-1805) Az örömhöz Gyúlj ki, égi szikra lángja, szent öröm, te drága, szép! Bűvkörödbe, ég leánya, ittas szívünkk vágyva lép. éjre fonjuk szent t kötésed, mit szokásunk szétszabott, egy-testvér lesz minden ember, hol te szárnyad nyugtatod. Milliók ti, kart a karba! Gyúljon csók az ajkakon! Túl a csillagsátoron él mindnyájunk édesatyja! Ha célt ért a férfi végűl: társa mellett hű barát, s kedves nőt nyert hitveséül, zengje vélünk víg dalát, s minden szív, ha dobban érte szív csak egy a földtekén! Ám ki ezt még el nem

érte, sírva fusson el szegény. Mind a roppant kör lakóit szent rokonszenv hassa át! Csillagokba vonz az át a rejtelmes égi trónig. -30Isszuk mind e drága nedvet a természet keblein. Jók és rosszak ott repesnek könnyű rózsa léptein. Zsenge fürttel, csókkal áldott. szív hű lángra tőle gyúl; kéjben úsznak a parányok, s kerub zengi: szent az úr! Milliók ti, porba hulltok? Érzed, élet, alkotód? Rejtik őt a csillagok! Sátrukon túl, él az úr ott! ő a rugó, ő az élet, ösztökélje: az öröm; ttőle, tőle jár a létnek óraműve bölcs körön; csíra szárba tőle szökken, mennynek napja tőle kél; szférákat hajt mély ködökben, hova látcső el nem ér. Boldogan, mint napja lobban s száll az ég dús térein, .járjatok ti, véreim, mint a hősök, utatokban. Az igazság tükre mélyén a tudóssal szembenéz. Hív erénye sziklaélén óvja azt, ki tűrni kész. Fönn a hitnek fényes ormán lengedeznekzá szlai, s látmi őt a szív

omoltán angyalok közt állani. Milliók ti, tűrjetek csak, míg a jobb kor napja gyúl. Csillagsátron túl az úr megjutalmaz érte egy nap. -31Istenekneknincs mit adni; istenülni nagy dolog. Gyász, szegénység, jöjj: vigadni várnak im a boldogok! Fátyol hulljon bűnre, bajra, ellenednek megbocsáss: szívét többé könny ne marja, ne rágódjék rajta gyász. Adóskönyvünk elenyésszen, béküljön meg, aki él. Mint mi egymást, úgy itél Minket Isten fenn az égben. szent öröm vett borba lángot; arany fürtünk nedve bő; békét isznak kannibálok, Hősi vérta kétkedő. Ünnepeljünk mind felállva, míg a kelyhünkkörbe megy. Csapjon égig habja lángja! Áldjuk a jó szellemet! Kit a csillagár dicsér femn és seráfok zengenek: áldjuk a jó Szellemet Csillagsátrán túl az égben! -32Bátor szív a szenvedésben, oltalom, ha árva hív, sírig hűség eskűvésben, mindig nyílt és tiszta szív, Trón előtt is férfi-fenség, vér, vagyon kell érte

bár, szolgálatnak hű fizetség, s árulónak rút halál! Mondjunk e szent kört bezárva tűzborunkra esküvést, híven álljuk e kötést; esküdjünk az ég Urára! 1785 (Rónay György fordítása) Friedrich Hölderlin(1770-1843) Hüpérión (Részletek) (.) Egykor boldog voltam, Bellarmin! S nem vagyok-e most is az? Nem lennék-e boldog akkor is, ha az a szent pillanat, midőn először láttam őt, a végső percem lett volna? Láttam, egyetlen egyszer, az egyedülit, akit lelkem keresett, és a beteljesülést, amelyet a csillagokon túlinak vélünk, amelyről azt hisszük, hogy csak az idők végén jő el, én jelenvalónak éreztem. Itt volt a Legmagasztosabb, itt, az emberi természet és a tárgyak körében! Nem kérdem többé, merre van; megjelent a világban, vissza is térhet, ha most rejtezőbben él is itt. Nem kérdem immár, mi ez; - láttam, megismertem. Ó, ti, akik a legfőbbet és legjobbat keresitek a tudás mélységében, a cselekvés zsibvásárában,

a múlt homályában, a jövő útvesztőjében, a sírokban vagy a csillagok fölött - tudjátok-e a nevét? annak a nevét, aki Egy és Minden? A neve: Szépség. -33Tudtátok-e, mit akartatok? Én még nem tudom, de sejtem az új istenség új birodalmát, és arrafelé sietek, megragadom a többieket is és magammal viszem őket, mint folyókat az óceánba a folyam. És te, te mutattad nékem az utat! Veled indultam el. Szóra sem érdemesek azok a napjaaim, midőn téged még nem ismertelek. Ó, Diotima, Diotima, mennyei lény! (.) Néhány nap múlva ők jöttek fel hozzánk. Együtt jártuk be a kertet Gondolatainkba mélyedve, Diotima és én mentünk elöl; a gyönyör könnyei szöktek szemembe, látva e szent lényt, aki oly igénytelenül lépkedett mellettem. Az előreugró hegycsúcs szélén álltunk, és a végtelen kelet felé néztünk. Diotima szeme kerekre tágul, t kedves arcocskája kivirult, ahogy a bimbó kinyílik a szélben;, lélek és beszédesség,

lágy finomság ömlött el rajta, és mintha el akarna röppenni a felhők közé, alakja gyöngén előrehajolt, könnyed méltósággal, szinte alig érintve lábával a földet. Ó, hogy szerettem volna karjaimba venni, felkapni, mint Ganümédészt a sas, és messze szállni vele, el a tenger szigetei fölött. Most előre lépett és lepillantott a meredek sziklafalról. Kedvét lelte az ijesztő mélység méregetésében és abban, hogy lemerüjön az erdők éjszakájába, az erdőkébe, melyek fénylő sudarukkal szirtek és habzó zuhogók közt nyújtóztak odalent. Egy korlátra támaszkodott, és az eléggé alacsony volt. Így hát tarthattam őt, a bájos lányt, egy kissé amint így előrehajolt. Be forró, reszkető gyönyör futott át rajtam! érzékeimben szédület és örjöngés tombolt, kezem égett, mint a parázs, amikor hozzáértem. S micsoda szívbéli öröm volt ily meghitten állani mellette, mily gyöngéd, gyermeki aggódás fogott el, hogy le ne

essék, és milyen örömöm telt e nagyszerű leány rajongásában! Mit számit a szerelem egyetlen pillanatával szemben mindaz, amit az emberek évezredek során át tettek és gondoltak? A szerelem a legtökéletesebb, legistenibb szépség a Természetben! az élet küszöbén minden lépcsőfok hozzá vezet. Tőle indulunk el és hozzá érünk vissza (.) -34-Ideje van a szerelemnek is - mondotta Diotima barátságos komolysággal - mint ahogy ideje van a bölcsőbeli boldog életnek. De ebből maga az élet űz ki bennünket. - Hüperión! - s most tűzesen megragadta kezemet és hangjában valami nagyság igézete csendült. - Hüperión! én azt hiszem, te nagyobb dolgokra születtél. Ne ismerd félre magad! az anyag hiánya tart vissza Nem ment elég gyorsan a dolog. Ez sújtott le téged Mint a fiatal vívók, túl gyorsan törtél ki, mielőtt még célodban biztos és ügyeskezű lettél volna, s mivel, természetesen, többször találtak el, mint te őket,

bátortalanná lettél, kétkedni kezdtél magadban és mindenben; mert éppoly érzékeny vagy, mint amilyen heves. De ezzel semmit sem vesztettél. Ha érzésvilágod és tetterőd oly korán megérett volna, szellemed nem válikc olyanná, amilyen lett; nem lennél ez a gondolkodó ember, nem váltál volna szenvedő, forrongó emberré. Hidd el nekem, sohasem ismerted volna föl oly tisztán a szép emberség egyensúlyát, ha nem vesztetted volna ennyire el. Szíved végre békét talált Hinni akarok ebben Megértem De igazán azt gondolod, hogy most már célhoz értél? Be akarsz zárkózni szerelmed egébe, és hagyod elszáradni, kihűlni a világot, amelynek szüksége van rád? Alá kell szállnod, mint a fénysugár, mint a mindent megfrissítő eső, alá kell szállnod a halandóság országába. Apollóként világítanod kell s Juppiterként életet adnod, megremegtetned a földet, különben nem vagy egedre méltó Kérlek, menj be még egyszer Athénba, és nézd

meg az embereket is, akik ott járkálnak a romok közt, a darabos albánokat és a többi jó, gyerekes görögöt, akik vidám tánccal és egy-egy szent mesével vigasztalódnak, amíg reájuk nehezül a szégyenletes hatalom nyomása - s mondhatod-e, hogy: restelkedem e miatt az anyag miatt? úgy vélem, még mindig alakítható lenne. Elfordulhat-e a szíved a szűkölködőktől? Nem rosszak ők, semmivel sem bántottak téged! - Mit tehetek értük? - kérdeztem. - Add nékik azt, ami benned van - felelte Diotima - adj. - Egy szót se szólj, egy szót se többé, te nagy lélek! - kiáltottam felkülönben meghajlítasz, különben úgy tetszhetnék, mintha erőszakkal vettél volna rá. Boldogabbak nem, de nemesebbek lesznek; nem! - boldogabbak is. Ki kell törnünk, elő kell bújniok, mint tenger árjából az ifjú hegyeknek, ha föld alatti tüzük hajtja őket. (.) Véletlenül úgy adódott, hogy a bárka, amelynek Kalaureára kellett volna vinnie, egészen estig

késlekedett; Alabanda pedig még reggel útnak indult. -35Ott maradtam a parton, órák hosszat néztem csöndesen, a búcsú fájdalmaitól fáradtan, a tengert. Számlálgattam a lassan halódó ifjúság gyötrelmes napjait, lelkem tétován lebegett, mint a szép galamb, a jövő felett Bátorítani akarván magamat, elővettem rég elfeledett lantom, hogy dalt zengjek a sorsról, azt a dalt, amelyet boldog, még mit sem értő ifjúkoromban Adamaszomtól tanultam, utána mondogatva. Odafönn lágy felhőn, fény utján jártok, boldog géniuszok! Illatos isteni szél becéz sugárzónművésznő ujja ér így a hárfa szent idegéhez. Sorstalan élnek, mint csecsemő szunnyadnak a mennyeiek, bimbók szűz szemérme rejti örök szellemüket, szemükben üdvösség ég, végtelen, csöndes derű ragyog. Ám mi sehol sem lelhetünk békét e földön, tovatűnik, hullik kinlódva az ember vakon a régi percből az újba, ahogyan a víz hull bukik szirtről szirtre rejtelmes mélybe

éveken át. Így pengettem a húrokat. Alig fejeztem be amikor befutott egy csónak; rögtön felismertem szolgámat, aki levelet hozott Diotimától. (.) -36Egyszer künn a mezőn üldögéltem egy kút mellett, borostyán-zöld sziklák és lecsüngő, virágzó bokrok árnyékában. Sosem láttam még ilyen szép delet Édes szellők lengedeztek, reggeli frissességében ragyogott a táj, s levegőotthonában csendben mosolygott a fény. Az emberek már hazamentek, hogy otthon, asztaluk mellett pihenjék ki a munkát; szerelmem magára maradt a tavasszal, s valami érthetetlen vágy kélt szívemben - Diotima! - kiáltottam - hol vagy, ó hol vagy? - És úgy tetszett, mintha Diotima hangját hallanám, azt a hangot, amely úgy felvidított egykor, az öröm napjaiban. - Az enyéim közt vagyok - válaszolta -, a tiéid közt, akiket a tévelygő emberi szellem félreismer! Szelíd ijedelem fogott el, s gondolataim álomba szenderültek. - ó, szent szájból zengő kedves szó

- mondtam, amikor ismét magamhoz tértem -, kedves talány, jól értlek-e? És még egyszer visszanéztem a hideg emberi éjbe, megborzongtam, és sírtam örömömben, hogy oly boldog vagyok, úgy rémlik, dadogtam is valamit, de szavam olyan volt, mint a tűz sustorgása, ha fellángol és elválik a hamutól. - ó, Természet! - merengtem el - de szépek isteneid! Végigálmodtam az emberi élet álmát, s most azt mondom: csupán te élsz, s a békétlenek minden erőszakolt, kiagyalt műve viaszgyöngyként olvad el lángjaidban! Mily réges-régen nélkülöznek téged? ó, mily régóta ócsárol már tömegük, alantasnak nevezve téged, s boldogcsendű, élő isteneidet! Lehullnak rólad, rothadt gyümölcsként, az emberek - ó, hadd pusztuljanak, legalább visszatérnek gyökeredhez; és én, ó élet fája, lehullok én is, hogy újra kizöldüljek véled, s rügybontó ágaiddal békén s meghitten lengjek majd sudarad körül, mert arany magodból mindannyian

felnövünk! Ti föld forrásai! ti virágok, erdők, sasok, és te, testvéri fény! mily ősi és új ez a mi szerelmünk! - Szabadok vagyunk, külsőleg nincs közöttünk aggályos hasonlóság; hisz hogy is ne változnék áz élet formája? de mindnyájan szeretjük a levegőt, s lényünk legmélyén mélységesen hasonlítunk egymásra. Mi sem, mi sem váltunk el, Diotima, s aki könnyet sir érted, nem érti ezt. Eleven hangok vagyunk mi, harmóniádban, Természet, összecsendülünk - s ez széttéphetetlen! ki választhatná el a szerelmeseket? ó lélek, lélek, világ szépsége! te romolhatatlan, te elragadó, te örökifjú! te létezel; mi hát a halál, mit számít minden emberi baj? - Ah, az embereksok üres szót találtak ki, a csodálatosak. Pedig ami történik, mind gyönyörből ered s mind békességben végződik. -37- Mint szerelmesek cívódása, olyanok a világban levő disszonanciák. Megbékélést rejt a viszály, s egymásra talál mind, ami

szétvált Elágaznak és összefutnak a szívben az erek, s minden egyetlen, örök, lángoló élet. Így elmélkedtem. Legközelebb bővebben írok 1797-1799 (Szabó Ede fordítása) * Ganümédész: Tróasz trójai király fia, akit Zeusz -szépsége miatt-sas alakjában az Olümposzra ragadott, s itt az istenek pohárnokává tette. * Menón panasza Diotimáért 1. Nap mint nap kimegyek, csak mást keres egyre a szívem, ösvényt és utakat sorra kikérdez a vágy; hűs magasak fent: látogatom mind árnyait és a forrást; fel-le bolyong, enyhet akarva a szív; erdő mélyibe így menekül sebzetten az állat; máskor déli időn, gallyak alatt nyugodott; nem frissűlhet zöld pihenőtől már soha többé, jajgat, nincs aluvás, gyilkosan űzi tövis. Nem menekülhet a fény melegéhez, az éj hüvöséhez, hasztalan éri a viz, habba se gyógyul a seb. És mint néki a föld gyógyító zöldje: hiába, és habzó vérét fel nem üditi zefir: lám, ez a végzetem itt, jó

lelkek! s bánatos álmom homlokom ívéről senki se tépheti le? 2. Mért is a könny? ha ti, ó árnyistenségek, e férfin úrrá is lesztek kényszerűsége miatt, és iszonyú éjféIbe ragadjátok magatokkal, egyre kutasson lent, esdve, dühöngve vegyest, s hogyha a szörnyű varázst eltűri, meg is telepedjék s hallja mosolygva, miképp zengtek okos dalokat? Lám, csak a boldogságról tégy le s aludd kövek álmát! Mégis a melledből felszakad egy kicsi hang: Nem tudsz, ó lelkem, nem bírsz igazán beleszokni, vas-tömbör alvásod most is az álmaidé! -38Nincs ugyan ünnep, azért csak föltenném koszorúmat! Nem volnék-e magam? Távoli drága barát van mégis közelembe, mosolygok és ámulok egyre: Ember hogy lehet ily boldog a kínjai közt? 3.Fényes arany szerelem! hát még holtakban is élhetsz? Emlékek, ragyogók! tűntök az éjen is át? Üdv néktek, ligetek, s néktek, rőt alkonyi ormok, berki utak, néktek, égi öröm tanui, s csillagok is,

titeket, kik néztek a mennybe, köszöntlek, fényetek á1dását kapta gyakorta szemem! S annyiszor elsorolom nevetek, május csemetéi: rózsa, te szótlan szál, és te, fehér liliom! Évek az évek sarkában, nyoma vész tavaszoknak, váltakozás, vita közt zúgnak a korszakok el és a halandó pusztul; az ég lát mást is azonban, más sors fogja puhán át a szerelmeseket. Ránk is a csillagok év- és napjárása vigyázott és örök érzelmük volt, Diotima, velünk. 4.úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyúk a fényben, csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át, s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását, míg hűvös éteri kék fodroz a testük alatt, így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak intett és panaszát zúgta, lehullt a levél, lombját sírta az ág és szálltak a szélben az essők, csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv és szavainkra figyel, meghitten zeng a szívünkben egy dalt s csak mivelünk gyermeki s

néha vidám. Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is, téged vettek el és véled a két szememet. Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem, mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább. 5.Volna csak ünnep! s dalt karban zengném! De miért is? Nincs, ha magamba vagyok, részem az isteniből. Én vétkem, tudom, átkos erő bénítja meg izmom, s kelhetek ellene föl, úgyis a földre bukom. Érzéketlenül ülök egész nap s gyermeki csöndben, s olykor elönti a könny jéghidegen szememet. -39Egy bánat, ha virág nyílik, ha madár dala hallik, merthogy az ő örömük égből eredt üzenet. ó! iszonyúan érzem, hogy szívem napja leáldoz, fénye, akárcsak az éj, s nem melegít sugara, börtön az ég, fala szürke, kopár, minthogyha nem élne, meggörbed mégis vállam a súlya alatt. 6.Hajdani drága vidék, ifjúság! semmi imádság nem hoz vissza? feléd nem vezet út soha már? Lenne enyém a bukottak sorsa, akik

körülülték boldogan egykor a víg istenek asztalait, ámde betelve hamar, hanyag, álmodozó lakomázók, elnémultak utóbb, és daloló levegő s nyíló földek ölén elaludtak, alusznak, amíg majd égi varázsige szól, költi a szunnyadozót s újra a zöld tereken mulatozva bolyongani készti szent lehelet lobog át akkor a híg alakon, hogyha az ünnep lelke kigyúl, szerelem heve csordul, mennyből omlik alá, zsongva iramlik az ár, zendül lent a világ, a nagy éjszaka kincseit osztja, s fölvillantja az ér eltemetett aranyát. 7.És aki elválásunkkor szebb sorsot igértél, s egyre vigasztaltad térdrebukott szeretőd, és aki szótalanul, mint ők odafent, tanítottál, hogy derűsen nézzem s zengjem az isteneket itt vagy hát, Istengyermek? hallom köszönésed, hallom a rég csengett égi, igaz szavakat? Nézd, megered könnyem, s nincs vége se hossza jajomnak, boldog időnk odavan, szégyelem is magamat. Oly embertelenül régen kutatok teutánad, nincs a

kopár földön, nincs taposatlanul út, s hány üres év el nem szállt már, védszellem, azóta, hogy ragyogó esték titkait itta szemünk? 8.Fények közt te ragyogsz csak, hősnőm! őriz a fényed s őriz e két kincsed: jószívűség, türelem. Nem kísért a magány: játékhoz társad ezernyi, bárhol szépülsz, szállsz rózsa-napod mezején; égi atyánk maga rendeli, hogy búgjon, ha elalszol, langy bölcsődalokat múzsai lágy fuvalom. -40Él még s ép! s én látom, amint jő halk lebegéssel, jő az athéni leány, teste hibátlan, örök. Látom, szellemlény, derűs és bölcs homlokod áraszt múlandókra, miránk, égi kegyes sugarat, s így tanítasz, hogy másokat is meggyőzzek utóbb még, mert ezt oly kevesen s oly nehezen hiszik el, hogy: sem a düh, sem a gond, az öröm tart csak ki örökké, s hogy: majd alkonyidőn jönnek aranynapok is. 9.Égiek, ó! köszönet néktek, hogy végre a költő lelkéből szabadon szállhat a hálaima! S minthacsak

ővele állnék fönt magas égi tetőkön, egy isten szólít temploma mélyeiből. Élni, csak élni! tavasz-zöld színű a föld, s muzsikálnak lantos Apollónak messzi havas hegyein! Jőjj, hiszen álmodtunk csak! a vérző szárnyak a multé, épek már, s kivirult, ifjú megint a remény. Nagy célhoz hosszan visz az út, de ilyen szerelemnek nem lehet útja egyéb, csak mely az égbe vezet. Jőjj, te mutass nékünk utat, első, szép, komoly óra, ó ifjúságom! s el ne maradjatok, ó! sejtelmek, tőlünk, s ti se, mámorok, óhajok, álmok, és ti se, géniuszok, nagy szerelem hívei! s el se bocsássatok addig, míg egy földre nem érünk, melyre a lelkek mind szállani készek alá, melynek egén sas jár meg a csillagok isteni híre, s mely hősök, múzsák és szeretők hona lett, s ott, vagy emitt, e sziget hűsén egymásra találunk, ott, hol kedveseink élnek a kertek ölén, ott hol a vers igazabb, a tavasz lassúbb vonulású, s új évszázadokat kezdhet el

újra szivünk. 1800 * Menón:a görög név jelentése várakozó, kitartó (Az 1. versszakot Károlyi Amy, a 2, 3, 5, 7, 8, 9-et Bernáth István, a 4-et Radnóti Miklós és a 6-at Rónay György fordította.) * -41Az élet felén Megrakva sárga gyümölccsel s vadrózsával telehintve hajlik a tóba a part, ti gyönyörű hattyúk! s csókoktól mámorosan merül fejetek a józan szent víz habjaiba. Jaj, honnan veszek én, ha majd jön a tél, virágokat, áldott napsugarat s árnyékot a földön? Szótlanul, ridegen állnak a falak, a szélben csattognak a zászlók. 1802 (Képes Géza fordítása) Az élet felén Sárga körtékkel és vad rózsákkal omlik a tóba a hegy; óh drága hattyúk, csókmámorosan merül fejetek a szentjózan vízbe. Jaj nekem, hol kapok, ha tél lesz, virágokat és ragyogó napot és földi árnyat? Hidegen állnak a néma falak, a szélben zörög a szélkakas. 1802 (Szabó Lőrinc fordítása) Az élet fele Sárga gyümölccsel hajlik és

vadrózsával telten a tóba a part, ti boldog hattyúk; és csóktól ittasan csobban meg fejetek a szentül józan vízben. Jaj, hol veszem én, ha tél lesz már, a virágot és a napsugarat s árnyékot a földön? A falak némán állnak és ridegen, a szélben csikorog a szélkakas. 1802 (Keresztury Dezső fordítása) -42II. A magyar felvilágosodás irodalmából Bessenyei György (1746-1811) MAGYARSÁG (Részletek) Valljuk meg, hogy nagyon megszűkültünk a magyarságba, melynek ugyan bőségébe soha nem voltunk. Csudálkozom nagy nemzetünkön, hogy ő, ki különben minden tulajdonainak fenntartásába oly nemes, nagy és állhatatos indúlattal viseltetik, a maga nyelvét felejteni láttatik; olyan világba pedig, melybe minden haza önnön nyelvét emeli, azon tanul, azon perel, kereskedik, társalkodik és gazdálkodik. Olyan szánakozásra s egyszersmind köpedelemre való csekélységgel kicsinyítik némelyek magokat, hogy magyarul nem lehet, mondják, jól

írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudományok szépségeket és mélységeket elől lehetne adni. Olybá venném, ha mondanád egy nagy hegynek, mely aranykővel tele volna, hogy semmit nem ér, mivel nincsen bánya s bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik; mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják. Egy nyelv sem származott a föld golyóbisán tökéletes erőbe; de azért mégis sok van már erős és mély közöttük. Ha az anglusok soha nem kezdettek volna nyelveket írni, azon okbul, hogy gyenge, nem volna most sem fényes, sem oly mély, melyhez egy nyelv sem hasonlíthat már e részbe, noha gyengébb volt sokkal, mint most a magyar. (.) Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességeket, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé

nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem () -43Mit kell hát egy nemzetnek elkövetnie, ha tudománnyal fel akarja magát emelni; mely dolog kötelessége? - Vagy valamely idegen nyelvet kell anyanyelvének fogadnia s magáétul búcsút venni, vagy a maga született nyelvébe a mély tudományokat általtenni. De egy egész nemzet meddig tanul meg valamely idegen nyelvet tökéletesen és mikor felejti el a magáét? Mert a parasztemberek, kikkel beszélnünk kell, nem tanulnak sem görögül, sem zsidóul, se deákul, nekik is feleségetikkel beszélni kell, pedig a parasztasszonyok, tudjuk, miképpen szokták az idegen nyelveket tanulni. Azért akkor fog a magyar nyelv hazánkban kihalni, mikor a magyar parasztasszonyok deákul, görögül, franciául vagy németül fognak tanulni és magyarul megszűnnek beszélni. Míg pedig a magyar parasztasszonyok magyarul fognak beszélni, addig a parasztemberek is úgy beszélnek, és hasonlóul, míg a

jobbágyok magyarul szólnak, addig az uraknak sem lehet a magyarságot elfelejteni. Ha már így kéntelenek vagyunk nyelvünket megtartani, tisztítsuk ki legalább, és dolgozzunk elóme- netelünkön. (.) Melyik nyelvnek is lehetne több édessége, méltósága, mélysége és könnyű kimondása, mint a magyarnak? Mind a deák, mind a francia, mind a német görcsösebb nála. Kivált poétaságra, éneklésre, régi történetek elbeszélésére, dícsérő beszédre egy nyelv sem haladja meg. Olvasd meg az Embernek próbáját, ţTelemakust, Ágist, Lukanust, fogadom, nem fogod benne a magyar nyelvnek sem szűk voltát, sem sundaságát, sem csekélységét észrevenni. Nem volt ilyen erőbe az anglus nyelv Kanut alatt, sem a görög Amfiction idejébe, sem a francia Rissieliő előtt; de mégis elmehettek mostani tökéletességekre, mellyel az emberi nemet csudálkozásra hozzák és bölcsességre tanítják. (.) . Mozgásba, tűzbe kell hozni a nemzet elméjét

újsággal, még pedig a maga nyelvével, mert ha őtet a maga dicsőségével nem indítjuk, idegen dolgokra egészen nem indul. 1778 * deákul:latinul Embernek próbája: Alexander Pope (1688-1744; eligzánder pop) angol klasszicista költő Értekezés az emberről című verses művét ezzel a címmel fordította le franciából Bessenyei. Telemakus: Francois de Salignac de La Mothe-Fénelon (1651-1715; franszoá dö szalinyák dö la mot fénelon ) francia prózaíró művét Telemakus bujdosásának történetei címmel 1755-ben Haller László fordításában adták ki magyarul. Ágist: Bessenyei egyik 1772-ben megjelent műve: Ágis tragédiája, öt felvonásos verses klasszicista dráma. Lukanus: Marcus Annaeus Lucanus (39-15:markusz anneusz lukánusz) római költő; verseit először Bessenyei György fordította le magyarra. Kanut: Nagy Kanut, 11.századi dán király, Anglia meghódítója Amfiction: (amfiktion), görögösen: Amphiktüon: mondabeli görög hős

-44Rissieliő: Armand-Jean Plessis de Richelieu (1585-1642;arman zsan dü pleszi dö riseliö ) bíboros, XIII.Lajos francia király minisztere, a francia Akadémia alapítója. nemzet elméjét újsággal: újítással * Kármán József (1769-1795) Fanni hagyományai (Részletek) I. Oh be jó itt!?. veteményes kertünk ajtaja megett, melyen a gyümölcsösbe járnak, a sövényt vastagon befutotta a komló, ţnely általfonódik egy szép kökényfácskára és ezen nyájas boltozat alatt áll az én kis asztalkám, amelynél oly jóízű az olvasás. Ide lopom ki magamat oly sok vasárnap délutánján és korán reggelen, mikor senki sem lát, senki sem bánt. Itt olvasok orozva, itt írok, itt sírok orozva. Oh te kedves zöld setétség, titkaim meghittje, mely édes alattad az ábrándozás, szabadabb alattad a pihegés és midőn alád érek, malomkőnyi nehéz teher esik le mellemről. A napsugárok csak hellyel-hellyel sütnek papirosomra és barátságos csalfasággal

látszanak hozzám beleselkedni. egy komlószár nyájasan és hízelkedve nyúlik által hozzám vállamon keresztül, s látszatik esmért barátnéját általölelni. Oh be jó itt! Ez a hely engem oly jó szívvel fogad, mások - tőlem mind idegenek. Kedves szomorúságú dongása hallik -45a méhecskéknek, melyeknek kasai túl a sövény mellett vagynak kirakva; barátságos mormolások olyan, mint a forrás álomhozó csergedezése. Néha egy eltévelyedett, lézengő méh rövid látogatást ád hajlékomba. Kedves kis vendégem, örömmel látlak Állapodj meg itt, nyugodj itt ki nálam Nem félek én fúlánkodtul. óh mérgesebb annál az embereké Te azzal csak a bántót bünteted; egyező társaságtokban közszerelemmel munkáltok Az ember pedig az embernek teszi napjait keserűkké. Itt távol vagyok tőlök Azért, oh azért oly igen jó itt. II. Amott, titkos rejtekemmel átellenben nyugoszik le a világ királynéja pompás felséggel és veres lángot gerjeszt

setét magánosságomba. Az én orcám is, mind tüze visszaverésétől, mind a gyönyörűségtől gyúladt. Jövel édes borzadások órája! estvéli szürkület, mikor az elmém oly mélyen elandalodik és képzelődésem a véghetetlennek tartományait járja A nap tüzes kereke lesüllyedt a hegyen túl. A szellők hívesebben lengenek Csak egy-két magános szállongó bogárka repül fülem mellett el és annál jobban neveli az esthajnal dicső csöndességét. A képzeletek országlása kezdődik Suhog az estszél a falevelek között. A magas tölt hold függ a levegőben Csipő hivességet harmatoz le. Minden homályos szegletéből a bokroknak csuda árnyékformák ballagnak elé. Az én szívem megtelik szomorú emlékezetekkel szerelmes halottaimról Ott a hold felett dicsőült anyám, ott vagy te; egyetlen leányodat itt hagytad az emberek keménységének. Nézz le reám, kísérj mindenütt, légy őrzőangyalom. Ha békétlenkedik ez a szív, nyugtasd meg. Oh, ha a

szomorúság rágja, jelenj meg egy gyenge estszellőbe, fúvalj arcomra jelenlétedűl és vidám leszek. De ha lehet - anyám, édesanyám, végy fel hamar magadhoz. IV. Mint csodálkoznak kisírt szemeimen. Nem tudták, a boldogok, mi szorongat belől, mi fojt el sokszor, mintha a levegő kiapadt volna körültem. Hijamat érzem, egy része szívemnek nincs betöltve. Én mindenhez olyan jó vagyok és engem senki sem szeret. Szeretetlenség! a te hideged kínzóbb az elkárhoztak kénköveinél Ott fenn - ott a szerelem boldog hajlékaiban, ott majd -46szeretnek: oa találom majd azt a jó anyát, akinek -képe előtt annyit sírok; ott az angyali ifjak között bátyámat. Oh ha még ő élne! Itt ülne majd gyakran velem, itt beszélgetnénk elköltözött édes anyánkról, egymásnak könnyeznénk ki, hogy ellopták tőlünk édes anyánk szívét. ő benne tenném le minden reménységimet, ő nála minden panaszimat ő volna oltalmam, ő volna boldogítóm; az ő

boldogulása az enyém is lehetne; volna kinek örülnöm, kin és kivel szomorkodnom. ő - talán ő betöltené szívem hiányosságát. Szeretne ő engem, én őtet; és a mi boldogultunk mennyei vidámsággal mosolyogna le a felhőkből De így - egyedül XLVIII. Fanni báró L.-néhez, B-ra R.-ról, febr 17 Elmentél és itt hagytál engem, egyetlen barátném! - elvesztettem benned meghittemet, tanítónémat - mindenemet! . Nem panaszkodom Kevésbbé kellene téged szeretnem, ha a magam gyönyörűségét a te boldogságodnak áldozatul vinni nem tudnám. Légy boldog! - én szenvedni fogok Nem kérem barátságodat Aki úgy szeret, mint te, nem tud elfelejtkezni Retteghetnék, mert a nagy világ tolongó vígsági között könnyen elrepül a távollévők csendes emlékezete; de te tudsz szeretni - azért tudom, hogy megtartom szívedet. Oh kedvesem! nem tudod te, mely nagy szükségem lesz nekem távollétedben vígasztalásodra. A szeretetnek zavar nélkül való aranyórái

elmúltak, a szerelem kínjai várnak. A kártörülő hír megrútítva és hazug nagyításaival megbővítve vitte esméretségemet atyám elejébe. Tudod, mely hallatlan jelenés e tájon kettőnek tiszta szerelme, tudod, mely tele vannak előítélettel azok eránt, akik szeretnek, mert a szerelem nálok vad tűz - és a házasság haszonvadászó alkú; amaz nagy gonosztétel, ez szabados, illendő mód. képzeld innen atyám felindulását Itt termett és kegyetlen szemrevetéseket tett Egyedül voltam szobámban, hová ebéd után bejött. Ráncos szemöldökkel, melyeken komor szemrehányás feküdt, szembe fogván engem, azt kérdé sebesen: " Ki az a T-ai? he." " Az atyja kapitány - ennél a háznál kedvelik." " Te is, úgy-e?" Lesütöttem szemeim. -47- He - hallottam szép híred. Nézd el őtet Alamusz macska nagyot ugrik, egeret fog. Azt tudtam, hogy vizet sem tud zavarni Szerelmeskedni! várj rá! - Szedd öszve magad, mert eljössz

velem." "Amint parancsolja, uram atyám." "Ugyis - itt nekem nem maradsz . Hát mi ember már ő? Ingyenélő, kóborló, se kenyere, se háza Majd bizony! most pelyhesedik, máris a szoknyák után futkos Már abból mi lesz Azt se tudja az ember micsoda, kicsoda? - Ej - virgás neki, nem szerető" "Nem oly alacsony ő, mint gondolja uram atyám!" "No - s hadd halljuk hát? Hol fekszik jószága? neme? hát hol a familiája? Nem hallottam én se hírét, se nyomát. Nem oly alacsony? hát, mi hát, micsoda tisztséget visel, hogy hónapszámra csak a bálok után jár Nekem nem maradsz egy szempillantásig is. Készülj!" Reám csapta az ajtót és én. oh barátném, elfogyott a könny szemeimből s csak az apró bajok enyhítése, az iszonyú gyötrelemnek az a boldogsága sincs, hogy sírni tudna. Szívem összeszorult és mozdulatlanná lettem Bejött Teréz, látta nagy zavarodásomat. Ekkor nyakába estem, zokogó szóval köszöntem

szívességeiket, melyeket ennél az elfelejthetetlen háznál vettem. "Nem mégy oda egy tapodtat is! Hol az öreg? - (Itt belépett T-ai.) Tudja-e T-ai? Elmegy Falni, nem akarja itt hagyni tovább az öreg." Elhalványodott és ajkai reszkedtek. "Menjünk mindnyájan, essünk az öregre, itt hagyja, ha csak két hétig is. Mit csináljunk itt mi magunk? Abból bizony semmi sem lesz." Elfutott. Szegény Józsi, most láttam, mennyire szeret Szólni sem tudott, mint a kő merően úgy állott és a legszörnyűbb fájdalom festette magát egész arculatján. "Istenem - felkiáltott -, ily véletlen, ily hamar. Lehetetlen, én nem élhetek nálad nélkül". "No ne szomorkodjatok! - berohant Teréz. Rávettük már az öreget Itt marad Fanni még két hétig" Tehát még egy kis időt - még két hetet, csak két hetet leszek vele. Mint a halálra kárhoztatottnak azok a kegyetlen napjai, melyeket bírái irgalmatlan szánakozással halála előtt

engednek, oly két hét ez. Mit nyerek vele? aztán csakugyan elválunk. Nem ütik a kést egyszerre szívembe,csak lassan öszveszorongatják, összekínozzák Ez is irgalmasság - nem panaszkodom, - oh de ha ezek elmúlnak, ezek az igen kevés, igen rövid napok, akkor örökre örökre elválunk! Istenem, azért voltam-e ily kevés ideig boldog, hogy örökre boldogtalan legyek? -48LVIII. Körültem minden eltávozott. Hiába éled a fiatalos Hiába sarjaz a rét, nekem nem kékülnek többé a domború hegyek, nekem nem csereg a patak, nem virít a rózsabokor. Nem lehelnek ezek többé nyugtatást ebbe a széjjelmorzsolt szívbe, nem folynak belőlük többé örömek. Oh ártatlan, édes örömek! Mikor a természet kebelében feküdtem, mikor azokat hörpölve szívtam jóltevő poharából - édes örömek! oda vaytok! kedves helyem eztán a temetőkert. 0tt ahol a bodza boltos gallyaival egy sírhalmot árnyékoz, ott ülök most legörömestebb és szívszakadva

kívánnék oda leszállani, ahol gyökere eltűn. LIX. Nem zúgolódom, az én mértékem még meg nem tölt. A keserű pohár még ki nincs üritve. Nem, ne múijon az el éntőlem! legyen meg a te akaratod! LX. Elfelejteni!. Lehet-e elfelejteni? Miért nem tudok én elfelejteni? LXI. Itt, szívem mellett, itt rágja egy féreg. Érzem, mint mardossa azt! A halált én magammal hordom! - Szárazak szemeim, mint a mező az aszály idején, orcám sárga, mint az érett kalász. Érlelődöm én is betakarításra Lehullott testem, mint a megszedett szőlőtő Közel van a lemetszés ideje Legyen meg a te akaratod. LXII. Miért költöttek fel álmomból? Oly csendesen aludtam és szunnyadásomba a legszebb álmok lézengettek előttem. Oh miért vertek fel? De mi az, hogy tollamat nem foghatom? Miért nem volt ez a jó álom megnyugtató? miért -49reszketek?. Azt mondják, hogy egész éjjel a forróhideg kinzott, és én - oly jól aludtam: hogy tépelődtem s vigyázóim kezekből

kiragadtam magamat - és én mégis oly jól aludtam. Az én oszlatásom közelget LXIII. Utóljára teszem reád, titkaim meghittje, sorvadó kezeimet - és csak azért, hogy vele szóljak. Egyetlenem! midőn ezek a jegyzelékek kezeidbe jutnak, akkor már engem a híves föld takar. Bepecsételve hagyom neked azokat a könnyeket, amelyeket ide hullattam, ezeket a gyötrelmeket, melyeket ide kiöntöttem. és neked hagyom azokat Érted szenvedtem azokat Nem szemrevetésül mondom azt! sírom széléről mondom, hogy örömest szenvedtem Azzal a gondolattal szállok le csendességem boltjába, hogy hív voltál. és ha az nem volnál - én megbocsátok. Ott ahová én megyek nincs haragtartás! Ott majd összetalálkozunk, és ott majd - bátran szerethetünk. 1794 Batsányi János (1763-1845) A franciaországi változásokra Nemzetek, országok! kik rút kelepcében Nyögtök a rabságnak kínos kötelében, S gyászos koporsóba döntő vas-igátok Nyakatokról eddig le nem

rázhatátok; Ti is, kiknek vérét a természet kéri, Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri, Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, Vigyázó szemetek Párisra vessétek! 1789 -50A látó Vídulj, gyászos elme! megújul a világ, S előbb, mint e század végső pontjára hág, Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája, Valakinek kedves nemzete s hazája; S valaki a magyar változó ég alatt Még a szabadságnak híve s ember maradt. ó ti! kiknek szívek örök búba merült, Ím, reménytek nem várt víg napja felderült; Ím, az igazságnak terjednek sugári, Dőlnek a babona fertelmes oltári, Melyek a setétség fene bálványának Annyi századoktól vérrel áradának. Ama dicső nemzet felkelt, ím, egészen, Mely a két világnak megváltója lészen, S melynek már láncoktól szabad vitéz karja Mutatja, mit tehet egy nép, ha - akarja! Az ember elnyomott örökös jussait Délre hozván, porba veri bálványait; S míg köz ellenségeink poklokra süllyeszti,

Hozzánk, ím, ölelő karjait terjeszti: "Álljon fel az erkölcs imádandó széki! Nemzetek, országok, hódoljatok néki! Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság, Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!" A föld kereksége megrendül e szóra, S látja, hogy érkezik a régen várt óra. A letapodtatott emberi nemzetnek Csontjaiból épült trónusok reszketnek. Rémülve szemlélik közelgető sorsok A vérre sóvárgó koraiás gyilkosok; ők, kiknek még imént százezrek halála Csak egy intésekben, egy szavokban álla; S kiknek több nagy város tüzes leomlása Oly vala, mint annyi hangyaboly romlása! Vídulj, gyászos elme! megújul a világ, S előbb, mint e század végső pontjára hág. 1791 -51A rab és a madár (Kufstein, 1795.) Te cifra kis madár! Miért hagynád el már Elmét kecsegtető, S a búban elmerűlt Gyötrelmes árva szívet Veszélyes aggódásiból Édesdeden serkentgető Érzékeny éneked? Vagyis mivel köszönjem én

neked, Hogy bús magánosságomban meglátogatsz? S hogy, amit embertől szívem hiába vár, Vigasztalást és kedvet adsz? Ékes szavú, szép tollú, drága kis madár! Mivel köszönjem én meg ezt neked? Fel-felrepűlsz rostélyos ablakomra: Bízvást előmbe állsz S úgy kandikálsz Majd bévasalt szűk rejtekembe, Majd elfogyó sovány Ábrázatomra S vigasztalásidért Hálát mosolygó bánatos szemembe. De nemsokára Tőlem megint elválaszt! S a búnak e felhőkig ért Boldogtalan lakóhelyéről Szárnyadra kelvén újólag leszállsz A vár fokára, Vagy még tovább ama Sebes folyónak zúgó partjain Büszkén emelkedő bokros halomra; S onnan, szokott örvendezésed Kellős, verőfényes hegyéről, Onnan tekintgetsz fel homályos ablakomra. -52Ott hangzik újra kedves éneked A fenyvesek tollas polgárinak Bút, gondot elfelejtető S a városokban fonnyadó kevély halandók Szemetcsaló tündér hívságinál Százszorta méltóbb, boldogabb s szebb életéről!

Ott hangzik édes éneked A halmok, erdők, völgyek s tér mezők Szárnyas lakosinak Önként jövő, szüntelen változó, Mindenkor új, mindenha víg S mindég örömmel teljes ünnepéről! Ott hangzik, ott zeng éneked Az e kerek föld birtokánál, A széles e Világ Minden javánál Kivánatosb, áldott Szabadság Meg nem becsülhető érdeméről! Boldog kis állat! ártatlan, szabad lakosa Ezen magas hegyek homályinak! Víg hírdetője, Szíves magasztalója Nagy Alkotód jóságinak! Te szép, te kedves kis madár! Édes enyhítője, Egyetlenegy vigasztalója Elbágyadott lelkem fájdalminak! Mivel, mivel köszönjem én neked Elmémet ébresztő gyöngy éneked? De íme! már meg itt hagyott. Meg visszatére Az esti szellők gyenge szárnyain Előbbi mulatóhelyére, Túl a folyónak partjain Ama bokros halomra; - s ott, A nyári dísziből kivetkező, -53kis fának özvegy ágain, Ott áldja, ott Köszönti A nyúgalomra költöző Aranyhajú szelid Napot; Ott önti

Gyönyörködésre kísztó mennyei Kis torka fodros énekit S hangokra olvadott szebb érzeményei Messzére hajtanak minden bút, bánatot. Tornyukra felható édes lehelletit Enyhülve szíjják bé sokat tűrt szíveink S dobogva hajlanak le víg dombjának a völgy Árnyékos öbliből Felénk koválygó lágy szellőihez; És felfohászkodván Megilletődött lelkeink A Szenvedők el nem feledkező Irgalmas Atyja székihez, Keblünkbe hullanak le könyveink!. Elhallgatott s majd ágról-ágra száll, Majd újra nagy büszkén megáll: És mintha tudná, Hogy sziveink érzésivel Kényére játszik S hogy édesen mulattató Szép énekéért Méltán magasztaltathatik, Fülelve néz mindenfelé s kérdezni látszik: Ha tetszik-e? S kitől miként hallgattatik? De néma csendesség uralkodik Már mindenütt, s hallgat, figyelmez a vidék Körül-belől. Csak a feleslő visszahang fondorkodik, Csak ő cseveg s ingerli még -54A messze kősziklák felől. Bámulva bámul és

álmélkodik E táj kis Orpheusa szép szaván, Még a folyó is, csendesebben Hajtván bolyongó habjait A vár alatt S nem oly igen sietve, Nem oly zajongva dúlván partjait S a kőfalat. Zengj még tovább! zengj, ó kegyes Kis énekes! Enyhítsed árva szívemet, Enyhítsed ah! s felejtesd el velem Határt nem érhető keservemet. És íme zeng!. De mely szokatlan, Mely új erővel hangzik ezüst szava? Mint éled ah! s mely ellenálllhatatlan Vígságnak indul minden a partok körűl! Miként örűl, Miként sűvít az ő Hatalmas énekének Hegy, völgy, mező! Mely víg örömre gerjedének S miként felelgetnek mindenfelől neki A szirtos oldalú hegyek Látatlanúl enyelgő gyermeki! Téged Szabadság! tégedet énekel. Nincs szived Ember! hogyha nem érdekel; Ha fel nem indíthatnak édes Hangjai zengedező szavának Megbájoló kedves szavának, Mely által új Életet ád az egész tanyának! Áldás reád, ó édes Kis énekes! -55Áldás reád!! Ne ártsanak soha E

vad vidéknek éhes ölyvei! Ah! el ne érjenek téged soha Kegyetlen űldöződ vérengző körmei! Kazinczy Ferenc (1759-1831) Tövisek és virágok (1811) (Részletek) A NAGY TITOK Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot. ÍRóI ÉRDEM Szólj, s ki vagy, elmondom. - - Ne tovább! ismerlek egészen Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés. Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés: Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív. SZOKOTT ÉS SZOKATLAN Bárki szokottat imád. Nekem az kecses, ami szokatlan; S kényesb vagy makacsúlt ízletem újnak örül. Amit Bárki szeret, megavúlttá válhat; az újért Hamvamat a maradék áldani fogja, tudom. -56HIMFY Dayka: Tűzbe felét! Himfy: Vetem. Dayka: újra felét! Himfy: Ím! Dayka: Harmadikát még! Himfy: Lángol az is. Dayka: Jer most; vár az olympuszi kar. EPIGRAMMAI MORÁL " Bántani mást vadság. " - S más a lélektelen

író? Azt hozzád s hozzám nem köti semmi kötél. Csipd, döfd, rúgd, valahol kapod a gaz latrot! Az ilyet Ütni, csigázni s agyonverni (nevetve) szabad. Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél (Részletek) - Jól és szépen az ír aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával. Hamisan lépni a táncban csak annak szabad, aki táncolni igen jól tud, és akit a grácia látatlanul lebeg körül. S mi szabad az írónak ezen iskola értelme szerint? A fentebb nemben mindaz, amit a minden nyelvek ideálja megkiván, a ma- gyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol. Azon nemekben, ahol az író mindenhez szól, az szabad, amit minden olvasó javalhat Minekutána mindeddig az ortológusok megtévedései felől szólánk, illő kimutatnunk a neológusok vétkeiket

is. Ilyen, midőn a magyar nyelv tökéletes tudása nélkül írni merünk, s még a mestert játsszuk; ilyen, midőn felejtjük, mely nemben s az olvasóknak mely osztályához szólunk, s ott, ahol elég volna tisztán, egyszerűen, csínnal szólani, tarka, cikornyás, csigázott, undokul cifra beszédet tartunk. Ilyen, midőn vadásszuk a xenologizmusokat s a magyarizmus gyönyörű virágait elmellőzzük Ilyen, midőn azt a darabosságot, melyet a beszédnek az, új szó és új szólás még akkor is ád, mikor ez szükséges, stílusunk szépsége s kecsei által kedvességbe hozni nem tudjuk. Ilyen, midőn -57messze vitt purizmusunk annyira ragad el, hogy mindent magyar névvel igyekezünk adni, bár kétségesen, csonkán, nevetségesen. Az új szónak és az új szólásnak nem a mindennapi és az ahhoz hasonlító beszédben van helye; s még ahol van is, csak úgy van, ha a szó és a szólás érthető, kedves, használó. (.) A mi nyelvünk anya, leány s ismert rokon

nélkül úgy áll a több nyelvek között, mint a főnix az ég madarainak számában; s emiatt, s azért is, hogy minden új nyelvek közt maga ez zengheti el egész tisztaságában a görög és a római lant mennyei zengzeteit, valamint azért, hogy ez a görög nyelv bájait, a rómainak méltóságát, az olasznaak hevét, a franciának könnyűségét, az angolnak és németnek erejét igen nagy mértékben már most is utolérheti, méltó, hogy ha bennünket a halhatatlanok végzése valaha egy idegen győző járma alá hajtana is, azt ez a győző, ha nem barbarus, védelembe vegye, fenntartsa, virágzásra juttassa; s mi ezt a nyelvet szeretni tartoznánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is, mert a mienk. Vizsgáljuk, mely szerek által gyarapodhatik: elmélkedjünk, tanuljunk, s tekintsük, mit csináltak mások, s mi használ nékünk. A maradék tanúja lesz tetteinknek; rettegjük itéletét (.) 1819 * xenologizmus:idegenszerű, idegen nyelvből

fordított szerkezetek alkalmazása. purizmus: nyelvtisztaságra való túlzó törekvés, az idegen szavak mindenáron való kerülése főnix: mesebeli madár, mely önmagát elégeti, majd hamvából újra életre kel. * -58Fogságom naplója (Részletek) 1794. december 14 Vasárnap - Szombat és vasárnap közt egyszerre fagyott meg a sár, s oly keményen, mintha a fagy két hét előtt állott volna be. Szombaton még irtóimnál voltam, közel az 1791 épülni kezdett házamhoz a liget előtt; vasárnap egész nap írtam. Az anyám estve álmos volt, s sietteté a vacsorát, hogy lefekhessen Én is lefekvém József öcsémmel Midőn az anyám már csaknem elszunnyada, két szobaleánya elijede, hallván, hogy ablaka rostélyát valaki megcsapta. Hallá a csattanást a szomszéd szobában az anyám is, s úgy hívén, hogy vendég jöve, parancsola, hívják elő a szakácsot, vacsoráljon a vendég, s feküdjék, mert maga nyugodni kívánt. Az egyik leány ment a

gyertyával megnyitni a pitvar ajtaját, s elsikoltá magát, midőn egy ulánus tiszt a Terebesen fekvő báró Mészáros János generális regementjéből, főhadnagy Ehrenstein linzi póstamester fia, a pitvarba belépett, két ulánus közlegény pedig kivont karddal az ajtónál megállott. - Hol Kazinczy úr? - kérdé a tiszt. A leány azon szoba felé vezette, hol az öcsém feküdt. A leány vitte a gyertyát, s a tiszt utána - Herr von Kazinczy. - mondá a tiszt az öcsémnek -, ich habe Befehl Sie nach Ofen zu begleiten. Kleiden Sie sich, wir müssen alsogleich fort - Wer? - kérdé az öcsém. - Sie, Herr von K. - Welcher Kazinczy? - Herr Franz Kazinczy. - Das bin ich nicht. A tiszt majd lerogyott ijedtében; mert cassálás vala neki ígérve, ha elszalaszt vagy eltéveszt. - Harmadnap óta egy gubába burkolt embere a kapunk előtt álló korcsmában iddogált, tudakozódván, otthon vagyok és vasárnap otthon leszek-e, tartok-e töltött fegyvereket, s a feleleteket

naponként megküldé Terebesre. - Und wo ist denn Ihr Herr Bruder? er war ja heute noch zu Haus. Az öcsém mutatta, hol fekszem, s a tiszt jött, s egész nyájassággal elmondá, amit az öcsémnek. () Midőn én öltözködni kezdék, az anyám a pitvarból a szomszéd szobába lép, úgy ordítván, mint az oroszlánanya, kinek kölykeit elszedték: - Fiam, Ferenc, az Istenért!. - Édes asszonyám - mondám -, látja, hogy én nyugva vagyok, ne rettegjen asszonyám, nem telik bele két hét, s itthon leszek megint. - Szavam az anyámat elcsendesíté A szoba hidegecske volt, s a német örült, hogy megkapa; az neki elég volt. Így én alkalmat és időt kapék szerelmes leveleim csomóját író szekrényemből kivenni, és az ablakon kitenni. Titkon megkérém az anyámat, hogy azokat vegye gondviselése alá, míg haza érkezem. -59A tiszt megengedé, hogy némely barátaimtól búcsúzzam, de céduláimat elébb meg akará olvasni, amit én nem ellenzettem. Tizenként

dzsidás ulánus által kísérve így postakocsimon négy szép lovai- mon újhelybe beértem. Töretlen lévén az út, menésem lassan folyt, s éjfél vala, midőn újhelybe a kispiac fogadójának felső szobáiba beszállíttatám. A hold oly tisztán világíta, mint ködös időben a nap. () (1795.) Május 20 - Reggel hét órakor egy tót katona jöve szobámba Tudakozám tüle suttogó hangon, mi dolog, hogy az ablakommal általellent álló házak cserepjeit egy ölnyire leszedték, és hogy ott egy órával ezelőtt annyi ember gyűlt vala össze. - Us su precs - mondá a katona. - Kik? - Az az öt. - Micsoda öt? - A pap, a viceispán, a kapitány, a szép ifjú és a vak gróf. - A pap alatt Martinovicsot értette; a viceispán alatt Hajnóczyt, ki viceispán vala Szerém vármegyében; a kapitány alatt Laczkovics Jánost; a szép ifjú alatt a szálas, sugárnövésű, szőke, s liliomfejérségű, rózsapirosságú, délceg járású Szentmarjayt, kinél Pesten és

Budán nem igen volt szebb ifjú, és a vak gróf alatt Zsigrayt, kinek arcát és egyik szemét a himlő elrontotta. De minekelőtte elbeszélném, mint vesztek el, elő kell adnom, mit mívele Hajnóczy, visszavitetvén szobájába. Ezen ötnek nem egy, hanem két katona állíttatott őrül; vagy azért, hogy annál bizonyosabban tartassanak meg a hóhérpallos alá s magokat meg ne ölhessék; vagy hogy izeneteket ne tehessenek s egyik őr a másikat elárulhassa; talán azért is, hogy ha Laczkovics vagy Szentmarjay az egyik kezéből a kardot kikapná, a másik ezt védhesse. Levétetvén, a szokás szerint; rólok a lánc, Hajnóczy felfogta azt s megcsörtetvén ajtajában, ezt kiáltá: Amici malo mori quam hoc vel tribus annis gestare. () Most folytatom a kezdett beszédet. Zsigray annyira el vala gyengülve, hogy katonák emelték le a grádicson, s fel a szekérre. Szentmarjay hangosan fülyülé a Marseille-i (marszejji) marsot s annyiszor, amennyi strófája az éneknek

volt. -60Laczkovics nem akara gyónni, de meggyónt azon ígéret alatt, hogy természeti gyermekeit megláthatja, s hagyománya az ő rendelése alatt fog kiosztatni. - Elfelejtém a gyónás ceremóniáit, tehát kérdjen atyaságod - mondá Egyik vétkének azt vallotta, hogy papnak hitt. Belépe a tiszt, jelentvén, hogy várja a szekér. Laczkovics paszományos világoskék nadrágba öltözve, kalapja után nyúlt, de a tiszt jelentette, hogy arra nem lesz szükség. - Jó - mondá Laczkovics -, de azt csak megengedi az úr, hogy mecurialis pilluláimból kettőt elnyeljek az útra? - Elnyelte, ment, felült a szekérre, maga erejével, bátran, de nem csendesen. - Servus Latinovics!kiálta erie, meglátván a sokaságban Latinovics elfordult - Nézzétek, ez még szégyenli, hogy ismert engem! - Kratucsek kezébe tolá a crucifixust. Megcsókolta, mint a rhebarbarát, de visszaadta a papnak; tartsa azt ő Kivitetvén a Bécsi-kapun, meglátta, hogy egy német fattyú az ott

keresztül- vont gerendára felmászván, onnan nézte az alatta elmenő szerencsétleneket: - Du Kerl, schau zu, dass du herabfallst und mich todschlögst, ehe ich noch auf den Richtplatz komme. A vérhelyre jutván, meghallá, hogy a sokaság valamin elnevette magát: - Was lachen sie? Hölt man denn eine Krönung? Visszatekinte a szekértből, s megpillantá Szentmarjayt: - Bon voyage mon ami! - kiálta reá. Hajnóczy, mint pszichológus, utolsó három napja alatt limonádéval hűtögette vérét. Nyugalommal lépe a szekérhez Fellépvén a hágóra, egy közember segíteni akart neki. Visszatekinte a katonára: - Ne fárassza kend magát; én saját erőmmel is fellépek. - Akkor meglátá a causar. regg directort: - Domine, Magnifice, commendo sororem meam: faciat dn. vestra, ut quod ego meo servitio, et pater meus suo peperimus, ipsi maneatt. - Tantum tu curam animae tuae habeas, non sororis - felele a felfuvalkodott ember * ulánus: dzsidával fölfegyverzett lovas

katona "Herr von Kazinczy ich habe Befehl Sie nach Ofen zubegleiten. Kleiden Sie sich, wir müssen alsogleich fort.":Kazinczy úr, parancsom van, hogy Budára kísérjem önt. Öltözködjék, azonnal indulnunk kell (német) Wer? - Kicsoda? Sie, Herr von Kazinczy. - Ön Kazinczy úr Welcher Kazinczy? - Melyik Kazinczy? Herr Franz Kazinczy. - Kazinczy Ferenc úr " Das bin ich nicht" - az nem én vagyok. cassálás (kasszálás): elbocsátás (latin) " Und wo ist denn Ihr Herr Bruder? er war ha heute noch zu Haus." És hol van a fivére? hiszen ma még itthon volt. (német) " Us su precs" - már oda vannak. (szlovák) " Amici malo mori quam hoc vel tribus annis gestare" -Barátaim inkább meghalok, mint hogy három évig hordozzam ezt. (latin) pillula: nyugtató szer crucifixus: feszület " Du Kerl, schau zu, dass du herabfallst und michtodschlögst, ehe ich noch auf den Richtplatz komme" - Te kölyök, ügyelj, ess le és üss

agyon, mielőtt a vesztőhelyre érek! (német) " Was lachen sie? Hölt man denn eine Krönung?" - Mit nevetnek? Talán királykoronázás van? " Bon voyage mon ami!" - Jó utazást barátom! (francia) causar. regg director: királyi ügyigazgató: Német János; Kazinczy másutt is megvetéssel ír róla. " Domine, Magnifice, commendo sororem meam: faciatdn.vestra, ut quod ego meo servitio, et pater meus suo peperimus, ipsi maneat." - Nagyságos uram,ajánlom húgomat, tegye meg uraságod, hogy amit én és atyám szolgálatunkkal kerestünk, megmaradjon neki. (latin) " Tantum tu curam animae tuae habeas, non sororis" - Te csak a lelkeddel törődj, ne a húgoddal. (latin) grácia: kegyelem (latin) * -61A megöregedett hóhér háromszor vága Zsigrayba, s ezt látván Martinovics, kit azért állitának kapitány Plecz mellé (így beszélé ezt nekem maga Plecz), ájulva dőlt el, s Plecz elébe álla, hogy többé semmit se láthasson. A

többi egy ütésre veszett. A Laczkovics igen nagy teste, leüttetvén feje, feldönté székét Hajnóczynak elébe mentek a hóhérlegények, s le akarták vonni ruháját. Nem engedte, hogy hozzányúljanak. Maga vetette le kabátját Akkor megölelé Molnárt Leült a székre csudált nyugalomban Csak akkor borzada meg, midőn a hóhér ketté repeszté ingét, hogy két vállain lehullhasson, s midőn ollójával nyakán az apróbb hajakat elmetszé. Martinovicsot bajjal vonták a székhez. Ott beköték szemeit, s a hóhérlegény tartotta a kendő végét. A kopasz koponyáról lesiklott a kendő, s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül. Gráciát reményle De szemeit ismét beköték, s feje repült Homokkal hintették be a vér helyét, s az öt testet kivitték a Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol fekszenek Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban () Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805) Az estve A

napnak hanyatlik tündöklő hintaja, Nyitva várja a szép enyészet ajtaja. Haldokló sugári halavánnyá lésznek, Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek. Az aranyos felhők tetején lefestve Mosolyog a híves szárnyon járó estve; Melynek új balzsammal bíztató harmatja Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja. A madarkák meghűlt fészkeknek szélein Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein. A kis filemile míg magát kisírta, -62Szomorúan hangicsált fészkén a pacsirta. A vadak, farkasok űlnek szenderedve, Barlangjában belől bömböl a mord medve.Ah! ti csendes szellők fúvallati, jertek, Jertek füleimbe, ti édes koncertek; Mártsátok örömbe szomorú lelkemet; A ti nyájasságtok minden bút eltemet. Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek, Lankadt keblembe életet öntsetek! Mit érzek? . míg szólok, egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot lehellett. Suhogó szárnyával a fák árnyékinál Egy fűszerszámozott theátrumot csinál,

Melybe a gráciák örömmel repűlnek, A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek; Hol a csendes berek barna rajzolatja Magát a hold rezgő fényénél ingatja. Egyszóval, e vidám melancholiának Kies szállásai örömre nyílának. Késsél még, setét éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: úgyis e világba semmi részem nincsen, Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen; Mikor a világnak lármáját sokallom, Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom, Mikor az emberek körűltem zsibongnak, S kényektől részegen egymásra tolongnak. Bódúlt emberi nem, hát szabad létedre Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre? Tiéd volt ez a föld, tiéd volt egészen, Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen. Mért szabtál hát határt önfiaid között; -63Ládd-é már egymástól mind megkülönözött. Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, ` Miolta a miénk nevezet elűle. Hajdan a termö főld, míg birtokká nem vált, Per és

lárma nélkűl annyi embert táplált, S többet: mert még akkor a had és veszettség Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség. Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek, Nem született senki gazdagnak, szegénynek. Az igazságtévő határkő és halom, A másét bántani nem hagyó tilalom Nem adott még okot annyi sor lármára, Mert az elégség vólt mindennek határa. Nem állott vólt még ki a kevély uraság, Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság; S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen, Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen. Nem bírt még a király húsz, harminc milliót, Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót, Melyből boldogokká tudja őket tenni, Azaz tonkin fészket legyen miből venni. Nem bújt el a fösvény több embertársától, Hogy ment legyen pénze a haramiától, Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkőlccsel senki sem született. Nem is csuda, mert már a rétek árkolva, Fü s a mezők körűl

vagynak barázdolva; Az erdők tilalmas korlát közt állanak, Hogy bennek az urak vadjai lakjanak; A vizek a szegény emberekre nézve Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve. Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág, Melyet árendába nem ád még a világ. Te vagy még, éltető levegő! amelyen Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen. -64Téged még, óh legszebb hangú szimfónia, Ingyen is hallgathat minden emberfia; S titeket, óh éde erdei hangzások, Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások: Mikor a mesterség gyáva hangjainál A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál. óh, áldott természet! óh, csak te vagy nékem Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, Melynek én örökös főldesura lettem, Mihelyt teáltalad embernek születtem. 1794 * zefirek: enyhe nyugati szellők fűszerszámozott theátrum: illatos színház; a "fűszerszám" a fűszer régi neve gráciák: a báj, a kellem istennői melancholia: elérzékenyülés, mélabú

zárbékó: béklyó, bilincs dézma: dézsma, adó tonkin fészke: ehető fecskefészek: különleges, drága csemege " el vagynak pécézve": el vannak rekesztve, kerítve árendába: bérbe indzsenéri duktus: mérnöki lánc: földmérésre használják " mesterség gyáva hangjainál": mesterséges, mesterkélt zenénél * -65Konstancinápoly Amint a Bosporus Európát mossa, Másfelől Ázsia partjait csapdossa, Itt büszke habjai dicsekedve folynak Kevély fala alatt Konstancinápolynak, E másik Rómának pompás düledéki Borzasztó árnyékot bocsátanak néki. De jöszte be, Múzsám, a városba velem, Téged nem rettenthet itt semmi félelem. Mennyi kincs, óh Múzsám! mely sok gyöngy s patyolat, Mennyi nép, melyet visz csak egy parancsolat! A tágas utcákon sok veres selyembe Öltözött törökök találkoznak szembe. Kevélyen ugratják az arabs paripát, Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát. Csillámló kardjoknak gazdag brilliántja Az

olcsó aranyat megvetéssel szántja. Itt néz ki egy dáma, de irígy fátyola Minden szépségeket tólünk béburkola. Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe, Hogyha bémégy ama firhangos hárembe. Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka, Amelyben csirippol a császárnak titka. Oly templomsekrestye, melyben a zultánnak Erőt, egészséget sok hívek kívánnak. És ha érkezése hallatik Szelimnek, Sok száz előkontyú turbékol egy hímnek. Mikor excerpálni akar únalmába, Bémegyen e dáma-bibliothékába, Hol sok ázsiai pergamen membrába Író pennájának megnyílni kívánna. De kisiess, Múzsám, mert majd a császárnak Dactilust éneklő múzsáihoz zárnak. A szemfül heréltek utánad zúdulnak, Jer más oldalára a fénylő Stambulnak. A roppant templomok, nézd, miként kérkednek Nevével a bennek lakó Muhamednek! Amelyekbe sok szen bőgéseket halla Az ezekben igen gyönyörködő Alla, Ki örűl, hogy nevét a felhőkre hányja Zőld selyem

turbánban fénylő muzulmánja, S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán, Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán. T is itt állotok, kőszálnyi mecsetek, Melyek a fellegek közé rejteztetek! Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja Fényével az égi holdak számát toldja. Óh, e népre, óh mely sűrű felhőt vona A szentség színével bémázolt babona! -66Denevér babona! bagoly vakbuzgóság! Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság? Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén? A vitézek kardján s a népek bilincsén? Míg az emberi nem hajdan a természet Egyűgyű keblében nyugva heverészett, Nem emelted még fel kiáltásod szavát, Hogy keresd a vak éj fiainak javát. Boldog volt a világ s e hiú szó: Szentség, Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség. Állott a Természet örök építménye, Élt az emberiség legszentebb törvénye. De miólta ennek sok romlást szenvedett Oldalába raktad, bal madár! fészkedet Azólta számodra rakja a lenyomott

Értelem azt s sok felséges templomot. Azólta adja ki a kenyért házából, Kikapván éhhel holt kicsinyje szájából A szent névre vágyó, balgatag anya is, Hogy tudjon mit rágni dervised foga is. Sok bolond kiadja utolsó fillérét, Leteszi a mennynek árendáját s bérét, Hogy mikor az óltárt építik számodra, Kecskeszőrt vihessen ő is óltárodra. Nappali altodban látsz ezer álmokat S éjjel a népek közt húholod azokat. Jőjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk, S mennyei képedet látván, imádhassunk. Te a vak homályban rakod a templomot És onnan ígéred a paradicsomot, S csak bétolongjanak hozzád a moséba, AZ észt és a virtust hagyod csak kardéba. Hát már hogy valaki bőjtölget pénteken, Hogy étlen s mezítláb jár a szent helyeken, -67Olyan nagy érdem-é egy-két liturgia, Hogy az ember azzal lehet Isten fia? S hogy paradicsomba és mennybe részt vegyen, Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen? Külömben nem lehet idvezűlt

törökké, Ámbár emberséges ember volt örökké. Egy paradicsomot magának így tetet Minden nemzet s abból kizár más nemzetet. Természet! emeld fel örök törvényedet, S mindenek hallgatni fogják beszédedet. E kézzel fogható setétség eltűnik, Az éjnek madara húholni megszűnik. Egy jóltévő világ a mennyből kiderűl, S a sok kigondolt menny mind homályba merűl. Ah, ti máris abból fakadt indúlatok! Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok. Emelkedj fel, lelkem! - előre képzelem, Mint kiált fel szóval egyet az értelem, S azonnal a setét kárpitok ropognak: A szívről az avúlt kérgek lepattognak; Tárházát az áldott emberiség nyitja, Édes fiainak sebeit gyógyítja; A szeretet lelke a főldet bételi, S az ember az embert ismét megöleli. Eloszlanak a szent s a panaszos hangok, Boldogító érccé válnak a harangok. Azzal sok száz embertárson segítenek, Amin most egy cifra tornyot építenek. Siess, késő század! jövel, óh boldog kor! Én

ugyan lelketlen por leszek már akkor, De jöttödre vígan zengem énekemet: Vajha te csak egyszer említnél engemet Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle, Nemes útálással halnék ki belőle. 1794 * másik Róma: Konstantinápoly -korábban Bizánc- a keletikereszténység központja volt, ezért nevezték második Rómának. firhangos: függönyös excerpálni: válogatni dáma-bibliothéka: dáma-könyvtár, azaz hárem pergamen: finoman kikészített állatbőr, melyre írni szoktak membrána: vékony, rezgésbe hozható hártya Muhamed: azaz Mohamed, a mohamedán vallás alapítója Allah: a mohamedánok istene muzulmán: mohamedán hívő Alkorán: a mohamedánok szent könyve míg: meddig? dervis: mohamedán szerzetes moséba: mecsetbe, mohamedán templomba (arab) kardéba: veszendőbe (régi népi mondás) liturgia: vallásos szertartás (latin) skeleton: csontváz, csonttá-bőrré soványodott ember bételi: betölti * -68A pillantó szemek Ne kínozz, Lilla!

újabb ostromokkal; Ne hányd oly hasgató pillantatokkal Felém villám szemed. Az verte szememet halálos sebbe; Ne szórj, ne szórj újabb dzsidákat ebbe, Kíméld meg éltemet. Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak Az ámorok, miként rajmódra dongnak Kökény szemed körűl? Ki kis nyilát belőle rám ereszti, Ki ellobbant szövetnekét gerjeszti, Ki vesztemen örűl. Pillantatod szárnyára egy felűle, Szívem titkos várába bérepűle És ott helyet fogott. Zászlót ütött reményem fő tornyába; Mindent letiprott már parányi lába Halld csak, - mint tombol ott. 1797 * dzsida: hosszú nyelű lándzsa ámorok: a szerelem kis istenei szövétnek: kezdetleges fáklya, világító eszköz * -69A boldogság Most jázminos lugasban, E nyári hűvös estvén, Lillámmal űlök együtt: Lillám velem danolgat És csókolódva tréfál, Míg barna szép hajával Zefir susogva játszik. Itt egy üveg borocskát A zőld gyepágyra tettem És gyenge rózsaszállal

Száját be is csináltam, Amott Anakreonnak kellő danái vannak Kaskámba friss eperrel. Egy öszveséggel íly sok Gyönyörűt, becsest ki látott? S ki boldogabb Vitéznél? 1797 * kellő danái: kellemes dalai, szép költeményei kaskámba: kosárkámban, kosaramban (debreceni tájszó) * -70Tartózkodó kérelem A hatalmas szerelemnek Megemésztő tüze bánt. Te lehetsz írja sebemnek, Gyönyörű kis tulipánt! Szemeid szép ragyogása Eleven hajnali tűz, Ajakid harmatozása Sok ezer gondot elűz. Teljesítsd angyali szókkal, szeretőd amire kért: Ezer ambrózia csókkal Fizetek válaszodért. 1803 Az esküvés Esküszöm, szép Lilla! hidd el, Hogy miólta kellemiddel Megkötöztél engemet, Már azólta semmi szűznek, Semmi nyílnak, semmi tűznek Nem nyitom meg szívemet. Esküszöm; s e szent hitemnek, Melyet adtam édesemnek, Pontjait meg nem csalom. Kérlek is reménykedéssel, Hogy viszonti esküivéssel Kösd le szíved, angyalom! Esküszöm hószín kezedre,

Rózsaszádra, tűzszemedre, Hogy te léssz csak kedvesem. Esküszöm, hogy míg csak élek, Más szerelmet nem cserélek; Vagy Lilim, vagy - senki sem. 1797 -71A Magánossághoz Áldott Magánosság, jövel! ragadj el Álmodba most is engemet; Ha mások elhagyának is, ne hagyj el, Ringasd öledbe lelkemet! Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam, Hogy itt Kisasszondon reád találtam, E helybe andalogni jó, E hely poétának való. Itt a magános vőlgybe és cserében Megfrisselő árnyék fedez, A csonka gyertyánok mohos tövében A tiszta forrás csergedez. Két hegy között a tónak és pataknak Nimfái kákasátorokba laknak; S csak akkor úsznak ők elő, Ha erre bőlcs s poéta jő. A lenge hold halkan világosítja A szőke bikkfák oldalát, Estvéli hűs álommal elborítja A csendes éjenk angyalát. Szelíd Magánosság! az íly helyekbe Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe Gyakran vezess be engemet, Nyugtatni lankadt lelkemet. -72Te a királyok udvarát

kerűlöd, Kerűlöd a kastélyokat; S ha bévetődsz is, zsibbadozva szűlöd Ott a fogyasztó gondokat. A félelem s bú a vad únalommal Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal. A nagy világ jótétedet Nem tudja s útál tégedet. Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel Goromba lelkét bünteted: A nagyravágyót kérkedő hiszemmel A lárma közzé kergeted. Futsz a csatázó trombiták szavától, Futsz a zsibongó városok falától: Hunnyad csupán az érező Szív és szelíd falu s mező. Mentsvára a magán szomorkodónak Csak a te szent erdődbe van, Hol bíztatásit titkos égi szónak Hallhatja a boldogtalan. Te azt, ki megvetette a világot, Vagy akinek már ez nyakára hágott, Kiséred és ápolgatod; Magát magával bíztatod. Te szűlöd a virtust, csupán te tetted Naggyá az olyan bőlcseket, Kiknek határtalanra terjegetted Testekbe kisded lelkeket. Tebenned úgy csap a poéta széjjel, Mint a sebes villám setétes éjjel; Midőn teremt új dolgokat S a semmiből

világokat. -73Óh, kedves istenasszony! én is érted gyakorta mint sohajtozom, Mert szívemet baráti módra érted, Midőn veled gondolkozom. Ártatlanúl kecsegtetel magadba, Nincs tettetés, sem csalfaság szavadba, Hív vagy, nem úgy, mint a mai Színes világ barátai. Lám, mely zavart lármák között forognak A büszke lelkek napjai, Kőről kövekre görgenek, zajognak, Mint Rajna bukkanásai. De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak, Mint éji harmat, napjaink lehúllnak, Tisztán, magába, csendesen: Élünk, kimúlunk édesen. Sőt akkor is, mikor szemem világán Vak kárpitot sző a halál: Ott a magánosság setét világán Béhúllt szemem reád talál. Síromba csak te fogsz alá követni, A nemtudás kietlenén vezetni: Te lészel, ah! a sírhalom Vőlgyén is őrzőangyalom. Áldott Magánosság! öledbe ejtem Ottan utólsó könnyemet, Végetlen álmaidba elfelejtem Világi szenvedésemet. Áldott Magánosság! te légy barátom, Mikor csak a sír lesz örök

sajátom. De ez nappom mikor jön el? Áldott Magánosság, jövel! 1798 * cserében: cserjében, bozótos helyen halkal: halványan apolgatod: csókolgatod, véded, óvod virtus: itt: erény, érdem (nem: könnyelmű hősködés) Rajna bukkanásai: vízesés, zuhogó * -74A tihanyi Ekhóhoz Óh, Tihanynak rijjadó leánya! Szállj ki szent hegyed közűl. Ím, kit a sors eddig annyit hánya, Partod ellenébe űl. Itt a halvány holdnak fényén jajgat és sír elpusztult reményén Egy magános árva szív. Egy magános árva szív. Míg azok, kik bút,bajt nem szenvednek A boldogság karjain, Vígadoznak a kies Fürednek Kútfején és partjain; Addig én itt sírva sírok. És te, Nimfa! amit én nem bírok, Verd ki zengő bérceden. Verd ki zengő bérceden. Zordon erdők, durva bércek, szirtok! Harsogjátok jajjaim! Tik talán több érezéssel bírtok, Mintsem embertársaim, Kik keblekből számkivetnek És magok közt csúfra emlegetnek Egy szegény boldogtalant. Egy

szegény boldogtalant. -75Akik hajdan jó barátim voltak Még felkőltek ellenem, Üldözőim pártjához hajoltak: Óh! miket kell érzenem, Amidőn már ők is végre Úgy rohannak rám, mint ellenségre, Bár hozzájok hív valék. Bár hozzájok hív valék. Nincsen, aki lelkem vígasztalja, Oty barátim nincsenek; Vállat rándít, aki sorsom hallja; Már elhagytak mindenek. Nincsen szív az emberekbe; Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe Szívem bús panaszait. Szívem bús panaszait. Lilla is, ki bennem a reménynek Még egy élesztője volt, Jaj, Lillám is a tiran törvénynek S a szokásnak meghódolt. Hogy vagy most te, áldott lélek? Én ugyan már elhagyatva élek A tenger kínok között. A tenger kínok között. Óh, van-é még egy erémi szállás, Régi barlang, szent fedél, Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást E setét hegyekben lél? Hol csak egy kő lenne párna, Hol sem ember, sem madár nem járna, Mely megháborítana. Mely megháborítana.

-76Abban, gondolom, hogy semmi jussal Ellenkezni nem fogok, Hogyha én egy megvetett virtussal Itt egy kőben helyt fogok, S e szigetnek egy szögében, Mint egy Russzó Ermenonvillében, Ember és polgár leszek. Ember és polgár leszek. Itt tanúlom rejtek érdememmel Ébresztgetni lelkemet. A természet majd az értelemmel Bőlcsebbé tesz engemet. Távol itt, egy más világban, Egy nem esmért szent magánosságban Könnyezem le napjaim. Könnyezem le napjaim. Itt halok meg. E setét erdőben A szomszéd pár eltemet. Majd talám a boldogabb időben Fellelik sírhelyemet: S amely fának sátorában Áll egyűgyű sírhalmom magában, Szent lesz tisztelt hamvamért. Szent lesz tisztelt hamvamért. 1803 * Ekhó: visszhang, a görög mitológiában a nimfák, erdei tündérek egyike tiran: zsarnoki erémi szállás: remeteszállás, remetelak " Russzó Ermenonvillében": Rousseau - élete végén - véltüldözői elől Ermenonville-ben (ermönonvil) talált

menedéket. egyűgyű: egyszerű, dísztelen * -77Jövendölés az első oskoláról a Somogyban Hát, múzsáknak szentelt Kies tartomány! Íly számkivetve volt Nálad minden tudomány? Hát csak sertést nevelt-é Itt a makk s haraszt? Hát csak kanásznak termett A somogysági paraszt? Istenem! Senki sem Vette észbe, Hogy e részbe Árva még Somogy! Hány jó ész lett vaddá, Hogy nem mívelték? Hány polgár búnyikká? Hogy jóba nem nevelték! Dudva lenne a dudvák Közt az ananász: Kanász marad akinek A nevelője kanász. Hát már, hogy A Somogy Íly tudatlan, Formálatlan, Kié a hiba? -78Debrecen és Patak Messze estenek Ide, hol a múzsák Nem is esmértettenek. Ami kevés pénz bejött, Két-hátom póra, Nagyobb dologra ment el Borra avagy disznóra. A szegény Pórlegény Vagy bodnárnak, Vagy zsiványnak állt. Óh, szomorú sorsa Egy szegény megyének! Hol a magyar lellkek Megvetve heverének. Óh, nem fáj-é a szíve Minden magyarnak, Hogy a magyar

fiakkal Gondolni nem akarnak? De tán jő Oly idő, Melyben nékünk A vidékünk Új Hélikon lesz. 1799 * bunyikká: rablóvá (tájszó) póra vagy poltúra: kis értékű váltópénz, garas * -79A reményhez Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál. Kertem nárciszokkal Végig ültetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég. -80Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zöld fáim Kiszáradtanak. Tavaszom, vígságom Téli

búra vált; Régi ,jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nen hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném. Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem földbe vágy. Nékem már a rét hímetlen, A mező kisült, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek! 1803 -81Szegény Zsuzsi, a táborozáskor Estve jött a parancsolat Viola-szín pecsét alatt, Egy szép tavaszi éjszakán Zörgettek Jancsim ablakán. Éppen akkor vált el tőlem, Vígan álmodott felőlem, Kedvére pihent ágyában, Engem ölelvén álmában: Mikor bús trombitaszóra Ülni kellett mindjárt lóra, Elindúlván a törökre; Jaj! talán elvált örökre! Sírva mentem kvártélyjáig S onnan a kertek

aljáig. Indúlt nyelvem bús nótára, Árva gerlice módjára. Csákóját könnyel öntöztem, Gyász pántlikám rákötöztem; Tíz rózsát hinték lovára, Százannyi csókot magára. A lelkem is sírt belőlem, Mikor búcsút veve tőlem: "Isten hozzád!" többet nem szólt, Nyakamba borúlt s megcsókolt. 1802. -82Tüdőgyúladásomról Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom, Mondd meg nekem, hol fekszem én? Ágy-é, melyben hánykolódom, Vagy a koporsó az szintén? Nem! Csónak ez, mely, jaj, a kétes Remény és biztos félelem S az élet és halál setétes Hullámjain lebeg velem. Fojtó szirokkóknak hevétől Asznak tüdőhólyagjaim, S a kriptáknak fagyos szelétől Borsódznak minden tagjaim. Szívem megett egy láthatatlan Kéznek nyila bélőve áll, S mellem csontboltján irgalmatlan Sarkával rúgdós két halál. ová ütődöm a habokba? Haj! mely szörnyű hányattatás! Most a kuptesszusos partokba, Hol rémlet űl s jéghallgatás; Majd a

túlsó part lejtőjébe, Honnan barátság szózatit Hallok a plátánok berkébe, S örömszerszámok hangzatit. -83Innen savanyú ázótjokkal Pusztás barlangok fojtanak; Amonnan kerti balzsamokkal Hígabb szellők újítanak. Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok, Vagy egy kivégez már, vagy más, Ájúlok, érzek és ocsúlok: Haj mely szörnyű hányattatás!. Ki vagy te, ki hószín leplekbe Felém mosolygva közelítsz S a partról e szagos berekbe Áldott jobbodon felsegítsz? Te, főldi biztosa az égnek, Arany gyógyúlás! Te a nagy És bőlcs teremtő tehetségnek Halandó leánya! te vagy. Te illetéd rózsás újjoddal Mellyemnek rokkant bóltjait, S elindítád pillantásoddal Az élet dobbanásait. Már lelkem új phoenix módjára A lángok közzűl éledez; S gyengűlt újjom pattanására Kis lantom újra zengedez. -84De te repűlsz? mind tűnnek, - mennek Minő derűlés ez, nagy ég? Sándorffym űl ágyamnál. s ennek Köszönhetem, hogy élek még? Zendűlj!

ekhózz, esti csendesség! A hálá engem dalra ránt. Telj bé, kettős szent kötelesség, Az orvos és barát iránt! 1804 * szirokkó vagy sirokkó: a Földközi-tenger felől érkező forró, párás szél kupresszus: ciprus; sötét lombú, hegyes koronájú fenyőféle fa ázót: nitrogén (elavult magyar szó) phoenix (főnix) : mondabeli, sas alakú madár, mely ötszázévenként elégeti magát és hamvaiból újra életre kel Dorottya vagyis A dámák diadalma a Fársángon (Részletek) ELSő KÖNYV Éneklem a Fársáng napjait s Doroattyát, Ki látván a dámák bajos állapotját, Carnevál s az ifjak ellen feltámada, S diadalmat is nyert pártára únt hada. Oly lármát, zendűlést, viadalt beszélek, Amilyet nem láttam, miólta csak élek, Amilyet nem említ semmi istória, Meg nem memé tenni maga a francia: Miként insurgála amazon módjára Egy nagy dámatábor Carnevál hadára. Vajha méltóképpen le tudnám rajzolni, Milyen vitézséggel tudtak ők

harcolni, S miket vittek véghez felforrott mérgekbe. Hát férhet ily harag angyali szívekbe? Igazán, hogy minden századnak a végén Nagy dolgok esnek meg a főld kerekségén! -85Fársángi jó borral habzó butellia! Melytől a múzsákban gyúl a fantázia. Te tőlts bé engemet élő spiritussal, Hadd danoljak harcot én is Enniussal.() Istenek! istennék! ugyan milyen zsinat, Mely ennyire borzaszt mindent érző-inat? Mi harmóniátlan lárma jön fülembe, Mintha nyolc kutyafi zúgna egy verembe, Vagy mintha az elfőtt kása poffangana? Ahá!. itt jön egy szán, s benne két vén zsana Beszélnek magok közt, az ördög tudja mit, Tán a szengelléri borsot, vagy valamit. Dorottya az egyik, egy öreg kisasszon; Ki méltó; hogy reá örök párta asszon; Mert úgyis már akkor viselt aggkoszorút, Hogy a burkus kezdte a másik háborút. Mégsem ólthatta meg annyi sok esztendő, Bár már hatvanötöd-fűre lesz menendő, Most is a legényért mindjárt kardra kelne, Csak

vén oldalához dörgölő-fát lelne. Pedig már felszcántott tisztes orcájának A bőrén lúdgégét könnyen csinálnának. Úgy pislog béhullott szeme két tájéka, Mint a kocsonyába fagyott varasbéka. A vénség béverte púderrel hajait, Kitördelte kettőn kívűl a fogait: * Carnevál (karnevál): farsangi bál, álarcos mulatság, itt: megszemélyesítéssel a bál vezére insurgála: kelt fel, támadott. amazon: harcias, bátor nő; a görög mondákban a harcnak élő asszonyok államának tagja butellia vagy butélia: hosszú nyakú boros palack spiritus: (latin) lélek, lelkesedés, költői ihlet, lelkesültség Ennius: (i.e239?-169?; enniusz) római költő 18 könyvbőlálló Annales (Évkönyvek) című eposza az eseményeket Rómaalapításától a saját koráig dolgozza fel. Műveiből csak töredékek maradtak ránk zsana: asszony " szentgelléri bors: Azzal tartja az egyűgyű nép, hogy a vén banyák éjszakánként megnyergelvén az embereket a

Szent Gellért hegyére járnak rajtok borsért" (Csokonai jegyzete) " Lúdgége névvel nevezik a Duna két mellékén a tésztának azta nemét, amelyet a Tisza körül csigának hívnak. Ezt orsóhegyével kanyarítják meg egy kivölgyelt vagy kibarázdolt deszkácskán, faluhelyett pedig a szövőbordán" (Csokonai jegyzete) rakonca: kocsi tengelyeinek, szán keresztgerendáinak avégéhez erősített, az oldalakat tartó rúd vackor: vadkörte, vadalma mamszel: kisasszony, hajadon (eltorzított francia szó) Hymen: nászisten, a házasság istene * -86Úgyhogy, ha bélottyant ajakit kifejti, A hamut mamu-nak, a szöszt pöszúnek ejti, Akár nézz elaszott bőr és csont karjára, Akár két, írhával bévont rakoncára. Lohadt mellén csomó ruhák tekeregnek, Melyek közt elhervadt csecsei fityegnek: Mint két darab vackor a sűrű levélben, Amely alatt fonnyadt egész ősszel s télben; Vagy mint midőn az ért uborkát leveszik, S a napon megaszván, a kóc

közé teszik. Egy szóval nincsen már benne semmi épség, Már elfelejtette nevét is a szépség: Mégis, lám, akinek kén litániázni, Itt mér a fársánglók között botorkázni.Mellette, aki űl, az öreg Orsolya, Bíz az is csak olyan elcsiszolt korcsolya, S csak annyival különb mamszel Dorottyánál, Hogy asszony, s ötször volt Hymen oltáránál. () MÁSODIK KÖNYV (.) A szegény Dorottya, nem lévén már foga, Csak holmi lágyacskább csemegén nyámmoga. Néhány kráfli álla tányérján előtte, Mellyel görcsös gyomrát apránként tőltötte. Éris hát tündéres erejét felvevé S magát egy gömbölyű kis formába tevé; S midőn a fortélyban jó módot talála, Dorottya tányérján egy kráflivá vála. Ah! vigyázz, kisasszony, most vigyázz ám nagyon Ím, a tányérodon méreg s veszély nagyon. Ne higyj minden színnek s kráflinak: mert veled Ezer bajt szereztet, meglásd, ha lenyeled. -87Ah, kérlek, kisasszony! kérlek ősz hajadra, Úgysem

vagy már gyermek: jól vígyázz magadra. Mit tészek! - Ím, ímé a kráflit felveszi A gondatlan öreg s nagyon mohón eszi. Megeszi - megette! - megvan! - már hiába! Éris kívánt célra jutott szándékába. Már látom, reszketeg fogja el tetemét; Már vasvilla módra hányja a két szemét, Mórgásra áll szája, forog benn a nyelve, Keserű ggsággal van mellye megtelve. Bús melancholia gőzölög a fején, A harag rozsférge bántja űlő helyén. Éris öszvejárja belől minden tagját, Szívére, májára kiönti maszlagját, Minden belsőrésze útat fúr magának, Kivált hol fészke van a hiszterikának. () * kráfli: fánk * HARMADIK KÖNYV (.) Opor, hogy már végét vesse a csatának, Egy új stratagémát gondalt ki magának, Mellyel minden truppot zűrzavarba tégyen, S Dorottya, a vezér, tehetetlen légyen, Annyi sok hatalmas szemmel és szablyával Szemközt állván, így szólt felséges orcával: "Halandó angyalok! kedvelt, szép ellenség!

Kiket bennünk ural minden érzékenység, Kik bírván szívünket a természet jussán, Törvényt szabtok nekünk szépségtek trónussán, Hogy ellenkezhetnénk tovább tivéletek? Itt a kéz! itt a szív! csak hogy békéljetek. Tudjuk, miért vagytok haragban irántunk; Mert véletek nagyon hidegképpen bántunk: Nohát ezen vétkünk jóvátételére Én, mint a fársángi tábor fővezére, -88Még ma egy kisasszonyt kívánok elvenni; S tudom, vitézim is mind így fognak tenni De én annak adom cserébe szívemet, Aki legelőször megcsókol engemet." Édes kotlós anyjok egy kotyogására Hogy fut a sok csirke egy szem gabonára: Minden kisasszonyok akként tódúlának Legelső csókjára Opor orcájának. Senki sem ügyelt már zászlóra vagy sorra: Isten hozzád, jó rend! hajde mind Oporra! Szintúgy rúgták egymás cipellője sarkát, Tapodták, hasgatták egymás sleppje farkát; Az elsők hátrálták az utólmenőket, A hátúlsók visszahúzták az elsőket;

Lármáztak, zajgottak, porfelleget vertek, Asztalt, széket, bőgőt, cimbalmot levertek. Tört a pohár, palack, tányér, táca csörgött: Ugattak a pulik; ajtó, ablak zörgött. Ifjúként szaladtak még a vén-lantok is. Sem hadnagy, sem svadrom, san rend. Sőt magok is A kívánt emelő szűzek elfutának, S keze, lába kitört marsal Dorottyának. () * stratagéma: haditerv trupp: csapat svadrom: katonai alakzat, a lovasságnál, század * -89- NEGYEDIK KÖNYV (.) Dorottya leveté a vénség szőnyegét, Mint a kigyó szokta téli lebernyegét. Bételének gyenge hússal agg ráncai, Kinövének mind a harminckét fogai, Felderűlt ajakán friss rózsák nyitának, Szemein idegen lángok lobbanának, ősz haja tündöklő bársonnyá barnúla; Szíve benn repesett, teste megújúla: Egyszóval belőle - csudáltam magam is Delibb dáma válék, mintsem Szemiramis. Kerekded fara is úgy domboroda ki, Mintha birsalmából harapták volna ki. De már a lángok is éppen

látszanának, Melyeket az égi lovak fúvallának; Szikrádzott a napnak rúdja a főld felett, Tűzbe, lángba borúlt az egész napkelet. Eltűnvén a halvány hajnalcsillag szinte: Népének Citére elkésűlőt inte; Fel is kerekedvén hattyú-hintajába, fénybe hagyott mindent és ámbróziába. De Ámor, a szép fény s illat közepéből, Kiválasztván egypár nyilat a tegzéből, Ráteszi keményen elhúzotta ijjára S ellövi Oporra s a szép Dorottyára. Dorottya Oporral mindjárt kezet csapott: Levágatta tulkát s hívatta a papot. 1798 * Szemiramisz: a mezopotámiai Babylon gyönyörű szép királynője Citére: Vénus istennő;a Hellásztól délre fekvő Cytheraszigetén volt egyik fő kultuszhelye, ezért nevezték "cytherai"-nak * -90Berzsenyi Dániel (1776-1836) A magyarokhoz (I.) Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajul? Nem látod a bosszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon? Nyolc századoknak vérzivatarja

közt Rongált Budának tornyai állanak, Ámbár ezerszer vak tüzedben Véreidet, magadat tiportad. Elszórja hidd el, mostani veszni tért Erkölcsöd: undok vipera-fajzatok Dúlják fel e várt, mely sok ádáz Ostromokat mosolyogva nézett. Nem ronthatott el tégedet egykoron A vad tatár kán xerxesi tábora S világot ostromló töröknek Napkeletet leverő hatalma; Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő Századja s titkos gyilkosaid keze, A szent rokonvérbe feresztő Visszavonás tüze közt megálltál: Mert régi erkölcs s spártai férfikar Küzdött s vezérlett fergetegid között; Birkózva győztél, s Herculesként Ércbuzogány rezegett kezedben. Most lassu méreg, lassu halál emészt. Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki Szélvész le nem dönt, benne termő Férgek erős gyökerit megőrlik, S egy gyenge széltől földre teríttetik! Így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész: Róma ledűl, s rabigába görbed. -91Mi a

magyar most? - Rút sybaríta váz. Letépte fényes nemzeti bélyegét, S hazája feldúlt védfalából Rak palotát heverőhelyének; Eldődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt, A nemzet őrlelkét tapodja, Gyermeki báb puha szíve tárgya.Oh! más magyar kar mennyköve villogott Atilla véres harcai közt, midőn A fél világgal szembeszállott Nemzeteket tapodó haragja. Más néppel ontott bajnoki vért hazánk Szerzője, Árpád a Duna partjain. Oh! más magyarral verte vissza Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát! De jaj, csak így jár minden az ég alatt! Forgó viszontság járma alatt nyögünk, Tündér szerencsénk kénye hány, vet, Játszva emel, s mosolyogva ver le. Felforgat a nagy századok érckeze Mindent: ledűlt már a nemes Ílion, A büszke Karthagó hatalma, Róma s erős Babylon leomlott. (Végleges formája 1810-ben.) * Xerxes (xerxész): perzsa király; i.e 48o-ban hatalmassereggel támadta meg Hellászt, elfoglalta és

lerombolta Athént. - Célzás a tatárjárásra Hercules ( görögösen: Héraklész) : Zeusz és Alkméné fia,mesebeli hőstettek sorát vitte véghez, halála után istenné vált. Sybaris (szibarisz): dél-itáliai görög gyarmatváros;lakosai az ókorban elpuhultságukról voltak ismertek Eldődeink: elődeink * -92A magyarokhoz (II.) Forr a világ bús tengere, ó magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik, S a föld lakóit vérbe mártott Tőre dühös viadalra készti. Egy nap lerontá Prusszia trónusát, A balti partot s Ádria öbleit Vér festi, s a Cordillerákat S Haemusokat zivatar borítja. Fegyvert kiáltnak - Baktra vidékei A Dardanellák bércei dörgenek A népek érckorláti dőlnek, S a zabolák s kötelek szakadnak. Te Títusoddal hajdani őseid Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk A bölcs tanács s kormány figyelmén Állni-tudó legyen a habok közt. Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! Orditson orkán jöjjön ezer veszély: Nem félek. A kürt

harsogását, A nyihogó paripák szökését -93Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. Ez tette Rómát föld urává, Ez Marathont s Budavárt híressé. 1807 Horác Zúg immár Boreas a Kemenes fölött, Zordon fenyegetnek rejtik el a napot, Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik, S minden, bús telelésre dőlt. Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel: Gerjeszd a szenelőt, tőlts poharadba bort, Villlogjon fejeden balzsamos kenet, Mellyet Bengala napja főz. Használd a napokat, s ami jelen vagyon, Forró szívvel öleld, s a szerelem szelid Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod Boldog csillaga tündököl. Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz, Légy víg, légy té okos, mig lehet, élj s örülj. Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, Mint a nyíl s zuhogó patak. 1799 után * Erynnis (erinnisz): a görög mitológiában a lelkiismeret mardosásait felkorbácsoló, bosszáálló, kígyóhajú istennő Prusszia:

Poroszország; 1806-ban a franciák bevonultak Poroszország fővárosába, Berlinbe. Cordillerák (kordillerák): Dél-Amerika hegyvonulat; a költemény írásakor Spanyolország gyarmata. Berzsenyi a spanyolok ellen szabadságharcot vívó népekre céloz Haemusok (hémuszok): görögországi hegyek latinosított neve Baktra: A Kaukázus nyvgati részének ókori neve Dardanellák: Kis-Ázsiát Európától elválasztó tengerszoros Titus (titusz): római császár az i.sz l században Igazságos és bölcs uralkodónak tartották Berzsenyi I Ferenc osztrák császárt és magyar királyt antik elődjéhez hasonlítja. Horác: Quintus Horacius Flaccus (i.e 65-8; kvintusz horáciusz flalkkusz) római költő 19. századi magyarosított neve Boreas (boreasz): csípős északi szél Kemenes: dunántúli dombvonulat ( Vas megye) Ság: hegy Berzseny szülőfaluja közelében Bengál )Bengália): a Gangesz deltavidéke Calcutta (kalkutta) közelében,India ésa Banglades területén *

-94Osztályrészem Partra szállottam. Levonom vitorlám A szelek mérgét nemesen kiálltam. Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben Izzada az orcám. Béke már részem: lekötöm hajómat, Semmi tündérkép soha fel nem oldja. Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe A heves ifjút! Bár nem oly gazdag mezeim határa, Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissza, S nem ragyog szentelt ligetek homályin Tiburi forrás; Van kies szőlőm, van arany kalásszal Biztató földem: szeretett Szabadság Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől Kérjek-e többet? Vessen a végzet, valamerre tetszik, Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem: Mindenütt boldog megelégedéssel Nézek az égre! Csak te légy velem, te szelíd Camoena! Itt is áldást hint kezed életemre, S a vadon tájék kiderüt virány lesz Gyenge dalodra. * Charybdis (kharibdisz), görögösen: Kharübdisz, az Odüsszeiából ismert veszélyes tengerörvény Tarentum: az óorban gazdaságáról ismert dél-itáliai város

Larissza: ókori görög város Tiburi: itáliai város Róma közelében; Horatiusnak volt itt villája Camoena (kaména): eredetileg jóstehetségű forrásnimfa;később a Múzsával azonosították. * -95Essem a Grönland örökös havára, Essem a forró szerecsen homokra: Ott meleg kebled fedez, ó Camoena, Itt hüves ernyőd. 1799 körül Búcsúzás Kemenes-Aljától Messze setétedik már a Ság teteje, Ezenetúl elrejti a Bakony erdeje; Szülőföldem, képedet. Megállok még egyszer, s reád visszanézek. Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! Vegyétek bús könnyemet. Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását S ácsorgó ajakam első mosolygását Szülém forró kebelén; Ti láttátok a víg gyermek játékait, A serdülő ifjú örömit, gondjait, Éltem vidám reggelén. Mélyen illetődve búcsozom tőletek; Elmégyek: de szivem marad véletek A szerelem láncain Hímezze bár utam thesszali virulmány, Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány A szerencse

karjain; -96Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok Örömmel tölt órái! Nem ád vissza nékem már semmi titeket! Evezem bár körül a mély tengereket, Mint Magellán gályái. Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit Egy tündér kép elvágja! A szilaj vágyások gígászi harcait, E bujdosó csillag ezer orkánjait Bévont szemünk nem látja. Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk, Az elöttünk nyiló rózsát letapodjuk, Messzebb járnak szemeink; Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét, S későn hullnak könnyeink. 1804 körül * ácsorgó: valami után vágyódó, kívánkozó Thessalia (thesszália): nagy kiterjedésű, termékeny síkság Észak-Hellászban Magellán: (1480-1521) portugál hajós, utazó, aCsendes-óceán felfedezője és elnevezője; expedíciója elsőnekhajózta körül a földet * -97A közelítő tél Hervad

már ligetünk, s díszei hullanak. Tarlott bokrai közt sárga levél zörög. Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok Közt nem lengedez a Zephyr. Nincs már symphonia, s zöld lugasok között Nem búg gerlice, és a füzes ernyein A csermely violás völgye nem illatoz, S tükrét durva csalét fedi. A hegy boltozatin néma homály borong. Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd. Itt nemrég az öröm víg dala harsogott: S most minden szomorú s kiholt. Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, S minden míve tünő szárnya körül lebeg! Minden csak jelenés; minden az ég alatt, Mint a kis nefelejcs, enyész. Lassanként koszorúm bimbaja elvirít, Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli Nektárját ajakam, még alig illetem Egy-két zsenge virágait. Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom. Nem hozhatja fel azt több kikelet soha! Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti Lollim barna szemöldöke! 1804-1808 között * labyrinth: útvesztő (görög) Zephyr

(zefir): enyhe nyugati szél symphonia (szimfónia): összhang; több hangnak kellemes,hatású együttes zengése (görög); itt: a madarak dala ernyein: a fűzfák lombja alatt csalét: a fákról lehullott száraz levél (kemenesaljai tájszó) thyrsus (tirzusz): szőlővessző * -98Levéltöredék barátnémhoz Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet, S távolléted alatt kedvem miben lelem? Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet, Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem. Lefestem szüretem estvéli óráit, Ha már cselédimet nyugodni eresztem. És csak alig hallom a vígság lármáit, Agg diófám alatt tűzemet gerjesztem. Leplembe burkolva könyökemre dűlök, Kanócom pislogó lángjait szemlélem, A képzelet égi álmába merűlök, S egy szebb lelki világ szent óráit élem. Az őszibogárnak búsongó hangjai Felköltik lelkemnek minden érzéseit, S az emlékezetnek repdező szárnyai Visszahozzák éltem eltűnt örömeit. Életem képe ez. - Már

elestvéledtem, Béborult az élet vidám álorcája! Még két mulatótárs van ébren mellettem: A szelíd szerelem hamvadó szikrája S bús melancholiám szomorgó nótája. 1804-1808 között * kanóc: parázs * -99Fohászkodás Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke ohajtva sejt: Léted világít, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet. A legmagasb menny s aether Urénjai, Mellyek körülted rendre keringenek, A láthatatlan férgek: a te Bölcs kezeid remekelt csudái. Te hoztad e nagy Minden ezer nemét A semmiségből, a te szemöldöked Ronthat s teremthet száz világot, S a nagy idők folyamit kiméri. Téged dicsőit a Zenith és Nadír. A szélveszek bús harca, az égi láng Villáma, harmatcsepp, virágszál Hirdeti nagy kezed alkotásit. Buzgón leomlom színed előtt, Dicső! Majdan, ha lelkem záraiból kikél, S hozzád közelb járulhat, akkor Ami után eped, ott eléri. Addig letörlöm könnyeimet s megyek

Rendeltetésem pályafutásain, A jobb s nemesb lelkeknek útján, Merre erőm s inaim vihetnek. Bizton tekintem mély sirom éjjelét! Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz, Mert a te munkád; ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják. 1804-1808 között Végleges forma 1810-ben * Urán: a világűr csillagai Zenith: az éggömb legmagasabb pontja; Nadir: az éggömbnek a Zenithtel ellentétes pontja * -100Napoleonhoz Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság. Melynek zászlóit hordta dicső sereged. A népek fényes csalatásba merülve imádtak, S a szent emberiség sorsa kezedbe került. Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted, S isteni pálmádat váltja töviskoszorú. Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag; Benned az emberiség ügye boszulva vagyon. 1814 Vitkovics Mihályhoz Midőn mosolygó bölcseségedet Belém enyelgi szép epistolád, Melyet barátunk, Horvát érdemelt, Melyben Horáccal fested a mezőt S annak szelíden bájoló

nyugalmát, Vigabban érzek s boldogabb vagyok. Szebbnek találom puszta lakhelyem, Kertem virági szebben illatoznak; Szebben nevetnek szőlőm fürtei, És kazlaimnak árnya hívesebb: -101Igen, de minthogy minden verselők Homér atyánktól fogva ekkorig Falut dicsértek, engedd meg nekem, Hogy én Budáról s Pestről énekeljek. Midőn Budának roppant bércfokáról Szédülve Pestnek tornyait tekintem S a száz hajókat rengető Dunát, A nagy Dunának tündér kertjeit És a habokkal küzdő szép hidat, Melyben zsibongva egy világ tolong; Midőn körűltem minden él s örül, S újabb meg újabb érzelemre gyújt: Itt a tanult kéz nagy remekjei, Ott a dicső ész alkotásai Az élet édes bájait mutatják, S mindazt előttem testesülve látom, Amit magamban csak képzelhetek: Kívánhat-é még többeket szemem? Hát amidőn majd véled s Helmeczinkkel Virághoz együtt ballagunk karöltve, S a bölcs öregtől új lelket veszünk! Onnét tehozzád s nyájas

asztalodhoz, Hol a kinyílt szív s józan ész kínál, S vidám szabadság s tréfa a szakács; Onnét Palinkhoz Pécel dallosához És mindazokhoz, kik barátaink, S velünk egyenlőn tudnak érzeni. Hol majd hazánknak ó s új dolgait, Majd a világnak főbb történeteit Száguldjuk által, és mustrára intjük -102A föld királyit s büszke nagyjait; Vagy majd Kopernik égi útjain Vizsgáljuk e nagy Minden titkait, És a világok systemáit oldjuk; Majd a morálnak mély törvényein Plátónkkal újabb s szebb respublikákat Alkotva, Solont s a dicső Lykurgust Lehozzuk embert boldogítani. Ha azt megúnjuk, mert mindent megún Az ember, s édes a változtatás, Szemünk legelhet Thespis bájvilágán S a táncolóknak szárnyas rendein, Szívünk örömre olvadozva repdez A zengzeteknek szép koncertjein; S ha kell, közel van kert, szőlő, liget, Horáccal untig ott kapálhatunk, S nevetni fognak ott is a bohók. Mi kell tehát több? Élni és örülni S használni

célunk, nem pedig heverni; S a bölcs nyugalma háboríthatatlan A pesti bálban s csörtetés között, Mint a magányos rejtek árnyain. -103Nyugodni, enni, inni és alunni Lehet mezőn is; oh, de mint örüljek Fákkal,füvekkel, ökrökkel sokáig? Csupán szememnek tárgyi mindezek. Szívemnek ember és rokon kebel kell, Kivel vegyítse érzeményeit; Elménnek elme, mely megértheti, S melyben sugárit tükröztetheti. Van itt is ember, mondd, de milyen ember? Inség, gonoszság néz ki vad szeméből, S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázz. Szemét sötétség, vállát terh sanyarja, S utálja mindazt, aki boldogabb. S mi szép mulatság látni izzadását? Mi szép nekem még rajta szántanom, S aszott kezéből lesni sültemet? Nem szebb-e Pesten vígan perleni Werbőczi hajló nyelvén, és merészen A szent igazság mellett harcra kelni? Barátom! a bölcs boldog mindenütt, Az Hortobágyon, az Pesten, Budán, Mert ő magával hordja kincseit; De boldogabb ott mégis,

hol körülte A nyájas élet hinti kellemit, És szíve, lelke tárgyát lelheti: Mint hol magába zárva él magának, S csak álma tündérképét kergeti, Mint egy vadonban, bujdosó fakír. -104Rendeltetésünk nem magányos élet S örök komolyság és elmélkedés, Hanem barátság és társalkodás. S nem a világi jókat megtagadni, De józan ésszel vélek élni tudni A bölcseségnek titka és jele. Maradj s perelj te Pesten, s élj vidáman Barátid édes társaságiban, S ne kérj az égtől többet, mind adott, Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés, Kevés lesz a föld minden kincse is. A vízikórság szomját el nem oltja Minden Dunáknak s tengereknek árja: S az ép gyomornak egy pohár elég. Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk, Ha józan elménk, s testünk nem beteg, Kivánhatunk-e s lelhetünk-e több jót, S adhatnak-é mást a királyi kincsek? Így ír, így érez, így él most barátod, Ki téged, édes Miskám, megkeres Az új Zephyrrel s első

fülmilével, S veled csevegni és nevetni fog. 1815 * Vitkovics Mihály (1778-1829) Kazinczy tanítványa; szerbszármazású pesti ügyvéd, aki magyarul és szerb nyelven egyaránt írt verseket. Horvát István (1784-1846) történész és nyelvész. Helmeczy (családi nevén: Bierbrauer) Mihály (1792-1852)Kazinzy pesti íróköréhez tartoz ott; a nyelvújítási mozgalom egyik vezetője. "Virághoz": Virág Benedek (1754-1830) költő és műfordító, nagyhatású ódák szerzője; lefordította Horatius összes költeményét magyarra. "Palinkhoz": Szemere Pál (1785-1861) költő és tanulmányíró; Kazinczy tanítványa, Kölcsey barátja; Pécelen lakott. szisztéma: rendszer morál: erkölcs respublikákat: államokat Solon: Szolón (i.e64o?-558?) az athéniek híres törvényhozója Lükurgosz (i.e9század?) félig mondabeli alakjával aszigorú spártai törvények megalkotását hozzák kapcsolatba Thespis (theszpisz): görög költő az i.e

6században; nekitulajdonítják a görög dráma megteremtését. "Werbőczi hajló nyelvén": latinul - Werbőczi István(1460?-1542) a magyar szokásjog rendszerezője; híresjogtudományi alkotása a latin nyelvű Tripartitum (Hármaskönyv; Bécs 1517). * -105III. Az európai romantika irodalmából Novalis (1772-1801) Himnuszok az éjszakához 1 Van-e olyan gondolkodó lény, aki körös-körül a tág tér valamennyi tüneményénél ne szeretné jobban a drága napvilágot - színeivel, sugaraival és felhőivel; ahogy szelíden mindenütt jelen van, mint ébresztő nappal. Mint az élet legbensőbb lelkét, lélegzi be a sosem pihenő csillagok óriás-világa, amint kék árjában táncolva úszik - lélegzi a szikrázó, sosem mozduló kő, az érző, nedvszívó növény, és a vad, izzó, sokformájú állat - de mindenekelőtt az értelmes szemű, röpke járású, gyöngéden zárt és hangban gazdag ajkú, nagyszerű idegen. Mint a földi természet

uralkodója, minden erőt soha nem szűnő változásra szólít, végtelen szövetségeket köt és old, és égi képe ott függ minden földi lény körül. - Egyedül jelenléte nyilatkoztatja ki a földi világ csodálatosságát Másfelé fordulok, a szent, kimondhatatlan és titokzatos éjszakához: Lent hever a világ - mély szakadékba merülve -, helye magányos és kopár. Mélységes honvágy sajdul á lélek húrjain Harmatcsöppekben hullanék alá s vegyülnék el a hamuval - Emlékezés távolai, ifjúság vágyai, gyermekkor könnyei, az egész hosszú élet kurta örömei, meddő reményei: úgy lengnek elő mind, szürke ruhában, mint esti köd naplemente után. Más tereken ütötte föl víg sátrait a fény. Hát sosem tér vissza gyermekeihez, akik ártatlan hittel várják? Mi tör föl hirtelen a szív alól olyan sejtelmesen, és nyeli el a vágyakozás lágy levegőjét? Talán te is örömödet találod, sötét Éjszaka, bennünk? Mit rejtesz köpenyed

alatt, ami láthatatlan-hatalmasan a szívembe hatol? Drága balzsam csöpög kezedből, szilkédből mákony. Fölemeled a kedély béna szárnyát Homályos és kimondhatatlan megindulás fog el - boldog rémülettel egy komoly arcot látok, szelíden, áhtítattal hajlik felém, és végtelen folyondár fürtök alól elődereng az anya édes ifjúsága. Milyen szegényes és gyermekes előttem -107- most a napvilág - milyen áldott, örvendetes a nap elbúcsúzása. - Tehát azért, mert az Éjszaka elfordítja tőled szolgáidat, azért szórtad tele világító golyókkal a végtelen teret, hogy hírdessék mindenható hatalmadat - visszatérésedet - eltávozásod idején. Csillogó csillagaidnál mennyeibbek nekünk a végtelen szemek, amelyeket bennünk az Éj nyitott. Messzebbre látnak, mint fönt ama számlálhatatlan seregek leghalványabbjai - fény nélkül mélyen belátnak a szerető Kedélybe, amely mondhatatlan gyönyörrel tölt be egy magasabb teret. Jutalmul

a világkirálynő, szent világok magasztos híradója, a boldog szerelem istápja ad - ő küld el hozzám - gyöngéd szerelmesem - Éjszaka drága napja - s én fenn virrasztok - mert tiéd vagyok, és te az enyém - te rendelted életemmé az Éjt - emberré te avattál - szellemtűzzel emészd el testemet, hogy légi lényem veled mélyebben elvegyüljön, s akkor örökké tart a nászéj. 2 Mindig vissza kell térjen a reggel? Sosem ér véget földi hatalma? Boldogtalan sürgés-forgás emészti el a szárnyas Éjszaka mennyei jöttét. Sosem fog örökkön égni a Szerelem titkos áldozata? A világossághoz mérték idejét; viszont időtlen és határtalan az Éjszaka uralma. - Örökké tart az álom Áldott álomne túl kevésszer boldogítsd az Éjnek áldozókat Csupán a balgák ismernek félre, csak ők nem tudnak az álom árnyékáról, amit minden igaz éjszaka jöttén irgalmasan fölénk borítasz. Nem éreznek meg téged a szőlő arany levében, a mandulafa

bűvös olajában, s a mákony barna italában. Nem tudják, hogy te lebegsz a zsenge lány keble körül, hogy ölét te varázslod mennyé - nem sejtik, hogy eget nyitogatva te lépsz elő régi regékből, s a boldogultak otthonának a te kezedben van a kulcsa, végtelen titkok hallgatag követe. 3 Amikor egyszer könnyeket sírtam, amikor reményem fájdalomban föloldva szertefoszlott, s magányosan álltam a kopár halmon, amely életem Fényalakját sötét és szűk üregbe zárta - magányosan, amilyen soha nem volt még magányos, mondhatatlan szorongástól leverten - erőtlenül, mint a nyomorúság rémképe már csak. - Ahogy ott segítségért körülnéztem, s nem volt többb se előre, se hátra, de végtelen vággyal csüggtem közben az elszálló, kihamvadt életen: akkor a kéklő messzeségből - hajdani boldogságom magasából lesuhamlott egy borzongató szürkület - és egyszerre letépte rólam a születés köteleit - a napvilág bilincsét. A föld minden

nagyszerűsége eltűnt, és vele gyászom is-108honvágyam új, mérhetetlen világba omlott - Éj mámora, menny szendere, rám harmatoztál - a környék lágyan fölemelkedett; ott lebegett fölötte bilincstelen, újszülött szellemem. Porfelhővé vált a halom - a felhőn át felém sugárzott a Kedves megdicsőült arca. Az örökkévalóság pihent a két szemében - megragadtam kezét, és könnyeimből csillogó, eltéphetetlen kötelék lett Évezredek húztak alá a messzeségbe, mint viharfelhők. Új életemnek ujjongó könnyeimmel áldoztam ott, a keblén - Ez volt az első, egyetlen álom - s csak azóta hiszek örök, változhatatlan hittel az Éjszaka mennyországában, és fényében, aki a Kedves. 4 Most már tudom, mikor lesz az utolsó reggel - mikor nem űzi el többet a fény az Éjt s a szerelmet - mikor lesz örök, mikor lesz egyetlen végtelen Álom a szender. Mennyei fáradtság árad el bennem - Hosszú és fárasztó a szentelt sírig a

zarándokút, nehéz a kereszt. A kristályos hullámot, amint - köznapi lelkek számára észrevétlen - ott csobban a halom ölén, melynek lábánál megtörik a földi ár: aki e hullámot ízlelte már, aki állt már fönt a világ határhegyén, és átnézett az új hazába onnét, az Éjszaka lakóhelyére - az már valóban nem tér vissza többé a világ forgatagába, az országba, ahol a fény lakik, örök nyugtalanságban. Ott fent épít kunyhót magának, békekunyhóját, ott fent sóvárog és szeret, s néz oda túlra át, míg el nem jön minden órák közül a vágyva vágyott, s le nem ragadjá őt a forrás kútfejéhez - fent a fölszínen úszik a földi, viharok sodorják vissza semmivé, de amit szentté tett a szerelem illetése, rejtett utakon föloldódva a túlnani világba árad, és ott, akár az illatok, szendergő szerelmekkel elvegyül. Most, fürge Fény, még muunkára kelted azt, aki fáradt - boldog életet öntsz belém - de az emlékezés

mohos emlékkövétől el nem csalogathatsz. Örömest mozgatom szorgosan kezemet, és nézek körül mindenütt, ahová csak viszel dicsérem teljes pompájú ragyogásod - figyelem fáradatlanul mesteri műveid szépséges láncolatát - szívesen nézem hatalmas, fényes Órád értelmes útját s kutatom az erők kimért arányát s a terek és idők csodálatos játékait. De lelkem lelke hű marad az Éjhez, és leányához, a teremtő Szerelemhez. Te tán mutatsz nekem örökké hű szívet? Barátságos szeme, hogy rám ismerjen, van tán Napodnak? Megfogják vágyó kezemet csillagaid? Visszaadják talán lágy szorításomat, becéző szavamat? Te díszítetted őt könnyű kontúrral és színekkel - vagy ő adott ékességednek magasabb és kedvesebb jelentést? Nyújt éle-109ted talán olyan mámort, olyan gyönyört, amelyben ott hullámzanék a halál elragadtatása? Nem minden az Éj színét viseli, ami a szívet lelkesíti? Anyai keblén hordoz téged is, s minden

fenségedet neki köszönheted. Magadva vesznél - szétoldódnál határtalan teredben, ha ő nem tartana, ha ő nem kötne meg, hogy melegíts és világot teremts a lángjaiddal. Valóban voltam, mielőtt voltál volna - az Anya küldött húgaimmal, lakozni világodban, szentelni szerelemmel, hogy mindörökre megcsodált emlékművé legyen - és beültetni soha el nem hervadó virággal. Még nem értek meg az isteni gondolatok - Kinyilatkoztatásunk még csak kevés nyomot hagyott - Órád majd egyszer az idők végét jelzi, s leszel te is hozzánk hasonló: tele sóvárgással és áhítattal kihúnysz és meghalsz. Bennem, érzem, tevékenységed véget ért - égi szabadság, boldog visszatérés Vad fájdalommal ismerem föl, hogy eltávolodtál hazánktól, hogy tusakszol az ősi és magasztos éggel De hasztalan minden dühöd és tombolásod. Eléghetetlenül áll a Kereszt - nemünk győzelmi zászlaja Odaátra szállok; s ha kín sebez: egykor sugárzó kéj

ösztöke lesz. Még egy kis idő, és szabad leszek én, mámorban fekszem a Szerelem ölén. Öklét ontja rám végtelenét; föntről tekintek alantra, feléd. Amott a halmon fényed kialudt, és emlék hozza a hűs koszorút. Ó, szívd föl, Édes, az életemet! Hogy elaludjam s szeresselek. A halál, érzem, újítva elér, balzsam és éter -110lesz bennem a vér. Napközben éltet erőm, hitem; de szent tűzben égek el éjeimen. 5 A messzire terjedt emberi népen az ősidőkben süket hatalommal vas végzet ült. Szorongó lelkén súlyos, sötét bilincs - Végtelen volt a föld - az istenek hazája és lakóhelye. Titokzatos épülete öröktől fogva állt Túl a reggel rőt hegyein, a tenger szent ölén lakott a Nap, a mindent lángra gyújtó, a mindent éltető Fény. Egy öreg óriás vitte az áldott világot a vállán. A Földanya ős fiai hegyek alá igázva hevertek. Mit sem tehettek romboló dühükben az új, fölséges istennemzetség és rokonai, a boldog

emberek ellen A tenger sötétzöld mélye egy istenasszony öle volt. Folyók, fák, állatok, virágok: emberi értelme volt mindeneknek Ízesebb volt a bor, az ifjúság telje buzgott levében - egy isten élt a fürtben - egy istennő ért anyai szeretettel a telt aranykalászban - a szerelem szent mámora édes szolálata az istennők legszebbikének - ég gyermekeinek és föld lakóinak örök, tarka ünnepe volt az élet; ittas tavasz a századok során át. - És gyermeki tisztelettel tisztelte minden nemzedék a gyöngéd, ezerarcú lángot, a világon a legmagasabbat. Csupán egy Gondolat volt, egy szörnyű Álomkép, aki a vig asztalhoz lépett, s rettenet borult az addig gondtalan kedélyre; vigaszt adni maguk az istenek se tudnak itt, nem nyújthattak reményt se; titkos utakon járt e Szörnyeteg, ajándék, sírás nem hatott dühére a Halál volt, ki ezt az ünnepet könnyel, kínnal, iszonnyal törte meg. -111Elszakítva mindattól mindörökre, ami a szívnek

örömet adott, s kedveseitől; akiket gyötörve emészt a kín, s epesztnek a jajok, úgy látszott, tompa álom jut, erőre képtelen küzdés annak, ki halott. A végtelen kín szirtjén a gyönyörnek áradó hullámai összetörtek. De az ember bátran és lelkesen szebb formát adott az iszonyu arcnak: szép ifjú oltja ki a fényt s pihen. A vég szelíd lett, mint egy hárfahangzat A hideg árnyban az emlék izen: felelt az ének a borús Parancsnak. De az Éj, mint egy messzi Akarat intő jele, váltig rejtély maradt. Vége felé hanyatlott az ó világ. Az új nemzedék gyönyöreinek kertje hervadni kezdett - fölfelé törtek, szabadabb, kopár térbe a gyermekkorból kinőtt, növekvő emberek. Az istenek eltűntek, kíséretükkel együtt - A természet magányosan, élettelenül állt Vasláncokkal kötözte meg a rideg Szám és a szigorú Mérték. Mint porrá, puszta léggé, úgy omlott szét sötét szavakká az élet mérhetetlen virulása Elszállt a hit

varázsa, s a mennyei társnő, a mindent átalakító, mindent testvéresítő Képzelet Hideg északi szél fújt a megdermedt mezőn, s a dermedt csodavilág az éterbe enyészett Az ég távolai megteltek világító világokkal A világ lelke hatalmaival mélyebb szentélybe vonult vissza, a kedély magasabb terébe - ott működik, amíg be nem köszönt a viruló Világdicsőség. A fény már nem voit az istenek lakása, és égi jel - az Éjszaka fátyolát vonták magukra. Az Éjszaka lett a kinyilatkoztatás hatalmas méhe abba tértek vissza az istenek - s elszenderültek ott, hogy majd fölséges, új alakban lépjenek ki onnét a megváltozott világ fölé. A népben, mely mindentől megvetetten idő előtt lett koravén, s eldobta dacosan az ifjúság boldog ártatlanságát, sosem látott orcával megjelent az új világ - A szegénység költői kunyhójában - az első szűz anya fia - Egy rejtelmes nász végtelen gyü- mölcse. Elől ül a Kelet sugalmas,

gazdag virágú bölcsessége ismerte föl az új kor kezdetét - A kiráiy alázatos bölcsőjéhez csillag mutatta neki az utat. A természet legfőbb csodáival, illattal, ragyogással hódoltak a messzi jövő nevé-112ben. A mennyei Szív magányosan bontakozott ki a mindenható Szeretet kelyhévé - az Atya fölséges arcára tekintve, s a kedvesen komoly Anya sejtelmekkel áldott keblén pihenve Istenítő bensőséggel néztek a viruló Gyermek jóslatos szemei a jövő napjaira, isteni törzse sarjai, szerettei után, mit sem törődve napjai világi végzetével Lassan köréje gyűltek a meghitt szeretet csodálatos vonzásába kerülve a leggyermekibb lelkek. Mint virág, új, idegen élet csírázott közelében. Baráti ajkairól, mint isteni Szellem szikrái, kimeríthetetlen szavak hulltak, és szállt a boldogító Jó Hír Messzi partok felől egy dalnok jött Palesztinába, Hellasz víg ege alatt született, és egész szívét a Csodák Gyermekének adta: Az ifjú

vagy, ki sírjainkon áll, és ott virraszt mélyen tűnődve, régtől; a sötétben vigasztaló sugár Hír a fennkölt enberség kezdetéről. Ami eddig gyásszal sújtott ma már édes vággyal von el a földi térről. A halál az öröklét híre lett. A Halál vagy, s csak te adsz életet. A dalnok örvendezve elindult Indiába - ittasan édes Szerelemtől ott a nyájas ég alatt tüzes dalokban úgy öntötte ki szíve mámorát, hogy ezrek lelke hajolt hozzá, s ezer ággal virult ki a boldogító Híradás. Nem sokkal azután, hogy onnét elbúcsúzott, a dalnok drágalátos élete a mélységes emberi züllés áldozatául esett - Fiatalon halt meg, ifjan szakították el szerette világától, síró édesanyjától, megfélemedett barátaitól. Kedves ajkaival fenékig ürítette a nondhatatlan kínok fekete kelyhét - Szörnyű szorongás közben közeledett az új világ születésének perce. ő keményen viaskodott a régi halál iszonyával Nyomasztóan súlyosult rá

a régi világ Biztatva még egyszer anyjára nézett akkor lenyúlt az örök Szeretet szabadító keze - és ő elszenderült De csak néhány napig takarta sötét fátyol a zúgó tengert, remegő földet - számlálhatatlan könnyet sírtak szerettei - És feltört a titok pecsétje - mennyei szellemek vették le az ódon követ a sötét sírról. Angyalok ültek az alvó mellett - gyöngéd lények, könnye szülöttei - Új isteni fölségben, ébredt s az újszülött világ magasába emelkedett - s a régi tetemét önkezével temette el a kiürült üregbe; mindenható kezével maga tette rá a követ, mit föl nem emel semmi hatalom. Szeretteid még sírodnál sírva ontják az öröm könnyeit, a meghatottság könnyeit, a véghetetlen hála könnyeit - boldog-riadtan, még mindig látják, -113- amint föltámadsz - és veled ők is; látják, amint benőséges megindulással könnyezel anyád boldog keblén, barátaiddal vándorolsz komolyan, és szavakat szólsz,

miket mintha az élet fájáról szakasztottál volna; látják, amint honvággyal telve Atyád karjába sietsz, viszed az ifjú emberiséget, és az arany jövő legyőzhetetlen kelyhét. Anyád csakhamar utánad sietett - mennyei diadallal - ö volt legelsőül veled az új hazában Nagy idő telt el azóta, s új teremtésed mind fénylőbb ragyogással ragyogva zsendült - s ezren és ezren vonultak utánad kínok és fájdalmak közül, tele hittel, hűséggel, sóvárgással s most ott lebegnek veled és a mennyei Szűzzel a szeretet országában - ott szolgálnak a mennyei halál templomában, és a tieid örökkön-örökké. A kő elvétetett Az Ember föltekinthet Szívünk csak a tied, nem érzünk több bilincset; arany mércéd nyomán bánataink enyésznek, ha a végvacsorán sápad a föld s az élet. Nászra hív a halál A lámpák fényesülnek Vártán állnak a szűzek, s nincs olajban se kár Vonulásodra zengjen föl hát a messzeség, s hívjon emberi nyelven s

hangon az ékes ég. Mária, rajzanának a szívek már feléd; átepedték utánad reménységük beteltén várják az örömet ha őket végre, Szent Lény, szívedre öleled. -114Így azt, ki kínban égve, magát emésztve él, s világtól válva végre tehozzád hazatér; ki elhozta bajunkban segítségét nekünk; vele lakozni túlnan most őhozzá megyünk. Sírnál nem sír esengve, aki szeretve hisz; el nem veszik szerelme kincsét senkinek is Honvágy enyhíti gyászát, éjétől lelkesül Hű angyalok vigyázzák a szívét éberül. Megkönnyebbül az élet s az öröklétbe hull; elménk benső tüzének fényén magasztosul; olvad a csillagég, lesz arany életborunk, s mi megízlelve fényes csillaggá változunk. Nincs válás, szív szerelmét mi sem béklyózza már. Hullámzik a betelt lét: parttalan tengerár Végtelen költemény S mindnyájunk napvilága Isten arcán a fény. -1156 Halálvágy Ha a heves kín letaszít a föld sötét ölébe s eltép a

fénytől: jelt ad így a boldog költözésre. A keskeny csónak visz a menny tulsó partjára sebesen. Áldjuk az örök éjszakát, áldjuk az örök álmot. Melengetett a napvilág, hervasztottak a gyászok. Nem csábít többé messze táj: Atyánkhoz mennénk haza már. Otthonra már úgysem lel itt hűségűnk és szerelmünk. Ha a hajdankort megvetik, az újon mit szeressünk? Ó! búsan áll s egyedül! ki a szent hajanért hevül. A hajdanért, mikor derék szívek szent tűzben égtek, Atyjuk orcáját és kezét tisztelték még a népek, s volt lélek, jámbor, tiszta, szép, ki ősképét formázta még. A múltért, mikor még remek ősi törzsek virultak, s halni vágytak a gyermekek országáért az Úrnak; s bár élet pezsdült, kedv fakadt, SZív szerelemtől is szakadt. -116A múltért, hogy Isten leszállt az ifjúság színében, s halt értünk korai halált SZerelmetes hevében; félelmet és kínt nem került, s ezzel csak drágább lett nekünk. Felé

sóvárgunk szűntelen, Kiket beburkol éjünk. Szomjunk nem szűnik percre sem, amíg a földön élünk. Haza kell térnünk mielőbb, meglátni azt a szép időt. Mi tartóztatna vissza itt? Rég pihen sok szerettünk. Sorsunk zárják le sírjaik, s most fáj, szorong a lelkünk. Nincs mit keresnünk itt tovább telt a szív - üres a világ. Elönt egy édes sejtelem titkos-hatalmas árja. így visszhangzik a végtelen a szívünk bánatára. Sóvárognak szeretteink, s vágyuk fuvalma meglegyint. Vár odalent a Vőlegény, Jézus, a drága mátka. Alkonyodik már, a szegény szeretők vigaszára. Bilincsünk álom oldja meg, s az Atya tárt karjába vet. 1800 (Rónay György fordítása) -117Heinrich Heine (1797-1856) A dal szárnyára veszlek A dal szárnyára veszlek, s elviszlek, kedvesem, a Gangesz-parton a legszebb ligetbe röpülsz velem. Ott szelíd holdsugárban virágzó kert susog. Rád, nővérükre várnak a lenge lótuszok. Ibolyák enyelegnek halkan, fenn

csillag gyúl magosan. Mese csordul a rózsák ajkán, rejtelmesen, illatosan. A gazellák rád függesztve szemüket, néznek komolyan, és hallod, amint messze morajlik a szent folyam. Leheverünk a gyepre, hol pálmák árnya ring, s álmodjuk mindörökre szerelmes álmaink. 1822-23 (Lator László fordítása) -118A Loreley Nem értem, a dal mit idéz föl, s hogy oly bús mért vagyok: egy régi, régi regétől nem szabadúlhatok. Már hűvös az este; a Rajna nyugodtan folydogál; a hegycsúcs lángsugarasra gyult alkonypírban áll. Ott fent ül - ékszere csillog a leggyönyörűbb leány; aranyhaja messzire villog arany fésűje nyomán. Aranyban aranylik a fésű, s közben a lány dalol; hatalmas zengedezésű varázs kél ajkairól. A hajósnak a kis ladikban szíve fáj, majd meghasad; nem le, hol a zátony, a szirt van fel néz, fel a csúcsra csak! Végül ladikot s ladikost a mélységbe sodorja az ár. S hogy ez így lett, ő okozta dalával, a Loreley. 1823

(Szabó Lőrinc fordítása) * Loreley (loreláj): tündér, népmondai alak * -119Mesék mesélnek róla. Mesék mesélnek róla, mintha kéz intene; tündérországról szól a csengő-bongó zene: hol nagy virágkelyhekre hull arany alkonyat s egymást nézik epedve a virág-párok ott; Hol fák is szólni tudnak, s kórusban zengenek, kristályforrások futnak, s muzsikát öntenek; Soha nem hallott ének zsong ott a fák alatt, s szédít, mint édes méreg, az édes kábulat. E messzi honba vágyom, örülne ott a szivem, a kín lehullna lágyan, nem fájna semmi sem. Álmomban sokszor látom e gyönyört, de a nap, a reggel kél, s az álom szétfoszlik, mint a hab. 1822-23 ( Justus Pál fordítása) -120Mint egy virág olyan vagy. Mint egy virág, olyan vagy, oly tiszta, szép, szelíd. Elnézlek és szívemre bánat ereszkedik. Kezem fejedre téve kérném az ég kegyét: maradnál mindörökké íly tiszta, szende, szép. 1823 (Elek István fordítása) William

Wordsworth (1770-1850) Táncoló tűzliliomok Sétáltam, mint felhő, melyet szél hajt, céltalan, könnyedén, s egyszer csak egy sor, egy sereg aranyliliom tünt elém, a tó partján, a fák alatt ringtak, táncoltak álmatag. Ahogy csillaggal a tejút ragyog s hunyorog mindenütt, a szikrázó kis öblöt úgy körüllobogta ünnepük; lángszirom, táncos, büszke fej hintázott ott vagy tízezer. -121Tűztánc volt a tó is, de ők túltündököllték a vizet, költő ily társaság előtt csak boldog s vidám lehetett! Néztem, - néztem, - nem tudva még, hogy mily tett a kép; mert ha merengő éjeken lelkem most önmagába néz, gyakran kigyúl belső szemem, mely a magány áldása, és megint veletek lobogok, táncoló tűzliliomok. 1798? (Szabó Lőrinc fordítása) Samuel Taylor Coleridge (1772 1834) Kubla kán Kubla kán tündérpalotát építtetett Xanaduban, hol roppant barlangokon át örök éjbe veti magát az Alph, a szent folyam. Mérföldnyi jó földet

tizet gyorsan torony s fal övezett: itt tömjénfa nyílt, illat volt a lomb, tündöklő kertek és kanyar patak; ott sötét erdők, vének, mint a domb, öleltek napos pázsitfoltokat. -122De óh, amott a cédrusfödte bércen a mélybe milyen hasadék szakadt! Micsoda vad hely! démon-kedvesét sem siratja szentebb, iszonyúbb vidéken elhagyott nő a sápadt hold alatt! S e szakadékból, forrva, zakatolva, mintha a föld gyors lélegzete volna, hatalmas forrás lüktetett elő: torkából, mint felugró jégeső vagy mint a pelyvás mag a csép alatt, ívben repült a sok nagy szirtdarab: s táncos sziklákkal együtt így okádta a folyót a kút örök robbanása. Öt mérföldet átkanyarogva szállt a szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt, aztán elérte a barlangokat s leviharzott a halott óceánba: s e meszi zajból Kubla ősatyák szavát hallotta, hadak jóslatát! A kéjpalota nézte sok száz lenge tornyát a vizen és egy zene volt a forrás. és a barlang, egy

ütem. Ritka művészet, ihlet és csoda: jégbarlangok és napfénypalota! Ismertem egy lányt valaha, látomás lehetett: Abesszinia lánya volt, Abora hegyéről dalolt s cimbalmot pengetett. Zendülne csak szívemben még egyszer a dala, oly vad gyönyör gyúlna ki bennem, hogy felépítném csupa muzsikából azt a szép fénydómot! a jégtermeket! -123S mind látná, aki hallana, s "Vigyázzatok!" kiáltana, "Szeme villám! haja libeg! Hármas kört reá elébb, s csukja szemünk szent borzalom, mert mézen élt, mézharmaton, s itta a Mennyország tejét!" 1798 (Szabó Lőrinc fordítása) George Gordon Byron (1788-1824) Childe Harold búcsúja Üdv, üdv! - hazámnak partja már víz kékjén szürke folt, az éji szél sír, zúg az ár, a vad sirály sikolt. Ott túl a nap most ült el ép, s míg űzzük őt, nyomon, zeng búcsuszóm felé s feléd: jó éjt, szülőhonom! Pár óra s újra kél a nap, és hajnalt szűl megint, s köszöntlek, ég

és messzi hab! De már honom nem int. ős csarnokom már puszta rom, a tűzhely is bedőlt, a vén sáncot bekúszta gyom, s kivert kutyám üvölt. -124Kis apródom, hej, jöszte csak! Mit sírsz-ríssz oly nagyon? Ijeszt a hab, ha zúgva csap, reszketsz az éj-fagyon? No, könnyíts már könnyeken, hajónk jó, gyors batár, ily bizton és ily könnyeden legjobb sólymunk se jár!. - "Hagyján a szél, attól ki fél? Hab másszor is dobált, más bú, mi most szívembe kél, Sír Childe, ne is csodáld! De kísér elhagyott apám s anyácskám képe még, s nincs kivülök senkim, csupán Uram te, s fönt az Ég! Sok szót nem ejte jó apám, buzgón megálda bár, de egyre sír és vár reám Anyácskám, várva vár." - -Hű kis cseléd, elég, elég! Könnyed méltán fakad, volnék ártatlan, mint te, még, nem sírnál most magad! - Hé, jó legényem! mi gyötör? Sápadt vagy, jöszte csak! Tán félsz, hogy ránk frank banda tör, vagy vad szél szirtre

csap?. - "Uram! az élet rongy dolog, azért nem reszketek, de hű páromra gondolok, szinem ezért beteg! -125Várad tövén, tópart-tanyán vár nőm s a kis fiúk, kérdik: hol jár apánk, anyám? S jaj, választ ő se tud". - Elég, elég! hű vagy s derék, ha búsulsz, nem csoda, hajh! én léhább szivet nyerék s vígan megyek tova! Én megvetem, bárhogy sohajt, a csalfa nőnemet, tudom, új láng szárítja majd a könnyes, kék szemet! Tűnt kéjt siratni rest vagyok s utam bár vészt igér, csak az fáj, hogy mit itt hagyok, még egy könnyet sem ér. Magam vagyok már e kerek földön s e nagy vizen, búm senkiért se kesereg, mint értem senkisem. Ebem vonít tán még, szegény, de majd új koncra kap, s ha egyszer visszatérek én, lehet: meg is harap. Hadd lengek hát, bárkám, veled, hullámvölgyön s hegyen, mindegy, mily föld partját leled, csak honom ne legyen! Üdv! üdv! égkék hullámsereg! S ha tükrötök unom, üdv, puszta sík s vad

partüreg! - Jóéjt, szülőhonom! 1812 (Tóth Árpád fordítása) * Childe Harold búcsúja: Ez a búcsúvers a Childe Harold zarándokútja első énekének XIII. és XIV szakasza közé illesztett betét * -126Percy Bysshe Shelley (1792-1822) Óda a nyugati szélhez 1 Nyugati nyers Szél, ősz sóhajja, vad! Te láthatatlan! jössz és mintha mord Varázsló űzne szellemrajt, szalad A sárga s éjszín s lázpiros csoport: A pestises lombok holt népe - Te, Kinek szekere téli sutba hord Sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le, Aludni, mint a test, mely sírba dőlt, Míg azúr húgod, a Tavasz szele Megint kürtjébe fú s riad a föld S édes bimbónyáj legel a napon S völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt; Vad Szellem! szálló, élő mozgalom! Ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom! 2 Te, kinek - míg az ég reng - áramán Omló felhő, mint hullt lomb, andalog, Hullatja busa ág: Menny s Óceán -127S zápor zuhan s villám, bús angyalok S kibomlik már

kék utad tág legén, Mint vad menád-haj s szikrázik s lobog Az ég aljától, hol kihúnyt a fény, Az ég ormáig a közelgető Vihar sörénye! - óh, Te, a szegény Év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető Gyanánt az Éj, e roppant sírhalom Borúl körűl s bús boltját reszkető Páráid terhelik s a hűs falon Vak víz s tűz s jég tör át! - óh, halld dalom! 3 Ki felvered nyár álmából a kék Földközi Tengert, mely lustán pihen Kristályos habverés közt fekve rég Habkő fokoknál, Baiae öbliben S álmából agg kastélyok tornya ring A hab sürűbb napfényén égve lenn, S azúr moszat s virág lepi be mind, Oly szép, hogy festve sem szebb - óh, te Szél, Ki jössz, s Atlant vad vízrónája ing S fenékig nyílik s látszik lent a mély Tenger virág s mit az iszap bevon: A vízi vak lomb, mely zöldelni fél, Mert hangod csupa sápadt borzalom, Melytől remeg s széthull - óh, halld dalom! 4 Ha lomb lehetnék s vinnél, bús avart, Vagy felhő,

szárnyaid közt lengeni, Vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard, Szabad, majdnem miként Te s adsz neki Erőt, erős Úr! - vagy ha csak kora Kamaszidőmnek térne gyermeki Víg lelke vissza, óh, ég vándora! Midőn társad valék s hivém: elér A lélek s túlröpül - óh, tán soha Nem zengne jajszóm, mely most esdve kér: Ragadj el hab, felhő vagy lomb gyanánt, Mert tövisekre buktam s hull a vér -128S zord órák súlya húz s lánccal fon át, Lelked szabad, vad, büszke rokonát! 5 Legyek hárfád, mint hárfád a vadon, Hulló lomb vagyok én is, ne kímélj! Ha vad zenéd felzúdul szabadon, Lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély Dallal, mely édes, bár fáj, - óh, te zord Lélek, légy lelkem, én s te: egy személy! Holt szellemem a Tér ölén sodord, Tört lombként, melytől sarjad újra más! S dalom égő zenéjét messzi hordd, -129Mint oltatlan tűzhelyről a parázs Röpül, óh, szórd szét, hol csak ember él! Ajkam szavából prófétás varázs

Kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél, Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél? 1819 (Tóth Árpád fordítása) * menádok ( görögösen: mainaszok): Dionüszosz követői, istenilények, égi bakkhánsnők; a bormámorával eltelt, rajongóasszonyok, akik őrjöngő tánccal járják a hegyeket, s csodás tetteket hajtanak végre. Baiae (bájé): a Nápoly melletti tengeröböl ókori neve; partján feküdt a Római Birodalom egyik ismert üdülőhelye. * -130John Keats (1795-1821) Óda egy görög vázához Óh, tűnt, derűk arája, íme még Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend s mesélsz: füzérid közt rajzos regék Lágy dalnál édesebb lejtése leng: Óh lombdíszed közt mily legenda él? Mily istenségek vagy mily emberek? Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj? Vagy más ég s föld? Kik e vad némberek? őrültet űznek? vagy harc sodra kél? Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj? Édes a hallott dal, de mit a fül Meg sem hall, még szebb: halk sípocska,

zengd! Ne testi fülnek! Gyöngyözd remekül Lelkembe ritmusát mely csupa csend! Szép ifju! nótád tündér lomb alatt Örökre szól s örök a lomb a fán! S te, vad szerelmes, kinek ajakad Bár oly közel, édes célt mégsem ér, Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér, Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány! Óh, boldog lombsor, el nem száradó, Melynek a tavasz búcsút sohasem int, Óh, boldog pásztor, sohsem fáradó, Fújván örök sipod szived szerint, S óh, százszorosan boldog szerelem, Örökre hév s örök örömre kész, Zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még! - Mily más a bús, halandó gyötrelem, Melytől a szív megundorúl s nehéz S a nyelv kiszárad és a homlok ég. Mily áldozatra gyűl emiatt a nép? A zöld oltár elé szent pap vonat Szelíd üszőt, amely bődűlve lép S borítja lágy szőrét virágfonat. Mily apró város az, mely halk habok Partján, vagy békés várövű hegyen Tárt utcákkal e jámborokra vár? - Óh, kicsi

város; néped elhagyott S közűlük hírt regélni nem megyen Csöndedbe vissza soha senki már. -131Óh, antik karcsúság, szelíd ivek, Márványfiúk s lányok kecses köre, Óh, sűrű ágak, eltiport füvek, Óh, formák csöndje, anda gyönyöre Az öröklétnek: hűs pásztormese! Ha rajtunk múlás üli már torát, Te megmaradsz, s míg új jajokkal ég Az új kor, nékik is zengsz, hű barát: "A Szép: igaz s az Igaz: szép! - sose Áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség! 1819 (Tóth Árpád fordítása) * Árkádia a peloponnészoszi félsziget középső része, apásztorélet klasszikus földje, a múzsák egyik kedvelt tartózkodási helye. Tempe: kies, romantikus völgy Thesszáliában az Olümposz és Ossza között némberek: bakknánsnők * Edgar Allan Poe (1809-1849) A holló Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón, s furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,

künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár. " Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár, az lesz, más ki lenne már?" Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár, és én vártam: hátha virradd s a sok vén betűvel írt lap bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár, fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár, s földi néven senki már. -132S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár,rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam: "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár, késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár, az lesz, más ki lenne már?" Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze, s "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár? Ámde tény, hogy már ledobbant

álmos főm és Ön meg roppant halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár, nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár: éj volt künn, más semmi már. S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten, látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár; ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen, nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár, ez hangzott s más semmi már. S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem, hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár, s szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsosablak, no te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár; csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár, szél lesz az, más semmi már!" Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran roppant Holló léptetett be, mesebeli vén

madár, s rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennenhordott csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, ajtóm felett, Pallasz szobrán megűlt, mint kit helye vár,ült, nem is moccanva már. -133S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében, gyászos kedvem mosolgóra váltotta a vén madár,- s szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste, zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ, mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?" S szólt a Holló: "Sohamár". Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár, ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó, kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár, ajtajának szobra vállán egy iyen szörny vagy madár, kinek neve: "Sohamár". S fenn a csöndes szobron űlve, az a Holló egyedűl e szót tagolta, mintha lelke

ebbe volna öntve már; nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, s én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messziszáll, mint remények, mint barátok, holnap ez is messziszáll." S szólt a Holló: "Soha már!" Megriadtam: csendziláló replikája mily találó, "Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár; gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már, csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már, ezt, hogy: "Soha - soha már!" S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem szémközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár; és a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem, elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár, átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár, mért károgja: "Soha már?" -134Ekként ültem, szőve-fejtve bús

eszméket s szót se ejtve, míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már; s fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabáyyadt, bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár, s melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár, ő nem nyomja, - soha már! Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrüjén Iátatlan égnek füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál; "Bús szív", búgtam, "ím a Szent Eg szállt le hozzád, égi vendég hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár, idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!" S szólt a Holló: "Soha már!" - "Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok! ördög légy, madár, vagy átok! Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan, itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár,van. van balzsam Gíleádban? mondd meg, - lelkem

esdve vár" S szólt a Holló: "Soha már!" "Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok! ördög légy, madár, vagy átok! Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll, mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám, angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?" S szólt a Holló: "Soha már!" "Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög, menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon, torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár! Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!" S szólt a Holló: "Soha már!" -135S szárnyán többé toll se lendűl; és csak fent űl, egyre fent űl, ajtóm sápadt Pallaszáról el nem üzi tél, se nyár! Szörnyü szemmel űl a Holló,

alvó démonhoz hasonló, míg a lámpa rájaomló fényén roppant árnya száll, s lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, fel nem röppen, - soha már! 1844 ( Tóth Árpád fordítása) * Pallasz: Pallasz Athéné; a görög mitológiában Zeusz leánya, a tudományok és mesterségek istennője, városvédő istennő. plútói: alvilági; a római mitológiában Pluto (más néven Dis) az alvilág istene nepenthe: Homérosz szerint minden fájdalmat feledtető varázsital. Gileád: hegyes táj Palesztinában, a balzsamcserje hazája. * Lee Annácska Sok-sok hosszú esztendeje már tengerpart bús mezején élt egy kis lány - ismerhetitek Lee Annácska nevén s csak azzal a gondolattal élt, hogy szeret s szeretem én. Gyermek volt s gyermek voltam én Lee Annácska meg én, de szerelmünk több volt mint szerelem tengerpart bús mezején irigyeltek még az angyalok is fenn a felhők tetején. S ez lett oka, hogy, sok éve már, tengerpart bús mezején

felhők közül jött egy csunya szél s meghült Annácska, szegény; s elvitték úri rokonai s egyedül maradtam én: koporsóba csukták el őt tengerpart bús mezején. -136Irigyeltek az égi angyalok, hogy boldogabb ő meg én, az lett oka (mind jól tudjuk ezt tengerpart bús mezején) hogy jött felhőből éjjel a szél s meghült s meghalt a szegény. De szerelmünk több volt mint soké, ki nagyobb mint ő meg én, okosabb mint ő meg én s sem az angyalok a felhők felett, sem az ördögök tenger fenekén nem tehetik, hogy, szívtől a szív, elváljunk, ő meg én. Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord, Annácska küldi felém: s csillag ha ragyog, már véle vagyok. Annácska szemét lesem én; s igy az éj idején veled éldelek én, jegyesem, szivem élete, szép kicsikém, melletted a sír fenekén, tengerpart bús mezején. (Babits Mihály fordítása) Alphonse de Lamartine (1790-1869) A tó Így tehát, mindig új partok felé csatázván, men éjünk örök,

és út nincs visszafele, horgonyt nem vethetünk az idő óceánján egyetlen napra se? -137Ah tó! Mily messze már az alig elsuhant év! Hűs vized hasztalan várja a drága nőt; nézd, egymagam ülök a kövön, hol tavaly még mellettem láttad őt! Így verte vissza vad zúgásod a hegyoldal, így törték partodat porló hullámaid, és a szél akkor is így szórta be haboddal imádott lábait. Emlékszel? - szótlanul ringtunk az esti csendben, sehol semmi nesz a vizen s az ég alatt, csak a két evező verte édes ütemben zengő kristályodat. S egy hang szólt hirtelen, amilyet soha még nem hallott a part, s melyet a visszhang visszasírt, a hullám fölfigyelt, s az ajk, mely drága nékem, ily fájó szókra nyílt: "Állj meg, szárnyas idő! órák, gyönyörű percek, ne, óh ne fussatok! Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb, legjobb napunk adott! Elég boldogtalan sír, hogy csak vánszorogtok sorsa terheivel; vigyétek napjai sok kínját; aki

boldog, azt felejtsétek el. Még, még! Csak percekért könyörgök, de tovább száll a szökevény idő; ,Ne siess, mondom az éjnek; s az egyre hátrál a kelő nap előtt. -138Szeress hát! röppen az óra, csak bús kaland jut, szeres, míg itt vagyunk! Ránk nem vár kikötő, az idő parttalan fut; elfut, s mi meghalunk!" Irígy idő, lehet, hogy amit üdve meghint a szerelemnek, a boldogság isteni pillanatai is éppúgy eltűnjenek, mint a balsors napjai? Úristen! legalább a nyomukat, ha szöknek! Hogyan? Hát oda mind? és örökre oda? Ki adta, az idő, s aki elmossa, őket nem ismétli soha? Öröklét, pusztulás, múlt, sötét szakadékok, mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek? Szóljatok: visszatér, ami mennyei szép volt, ha így elsöpritek? Ah tó! zord rengeteg! barlang, száz néma kőszirt, mit az idő kimél vagy új élettel áld, őrizd meg ezt az éjt, óh szép természet, őrizd emlékét legalább! Hogy mindig itt legyen, nyugtodban,

viharodban, szép tó, itt, a derűs dombok képeiben, a föléd meredő vad fenyőkben s a roppant sziklákban: itt legyen! A zefírben, amely zokog és tovaszárnyal, morajodban, melyet két partod visszazeng, az ezüsthomlokú holdban, mely sugarával szép tükrödön mereng! -139Hadd mondja majd a nád susogó szeleidben, hadd mondja lebegő balzsamlehelleted, hadd mondja, hang, szin és lélek, hadd mondja minden, hogy: "Szivük szeretett!" 1820 ( Szabó Lőrinc fordítása) Adam Mickiewicz (1798-1855) A lengyel anyához Ó, lengyel anya, mikor gyermeked szép szeméből feléd villámlik a lángész, s a régi büszke lengyel tűz s nemesség sugárzik ifjú arcáról, ha rád néz; mikor társai köréből kilépve az énekmondó vén mellé szegődik, s lehajtott fejjel figyel énekére, mely fölidézi az ősök időit: ó, lengyel anya, fiad hova tévedt! Hullj a Fájdalmas Szűz elé remegve, és nézz a tőrre, mely keblébe mélyed: ellensége majd ilyet

döf szivedbe. -140Mert noha béke virrad a világra, s minden kormány, hit és nép összebékül, fiadnak meddő harc a hivatása, és vértanúság - föltámadás nélkül. Korán parancsold barlangi magányba elmélkedésre - döglet és rohadtság legyen ott étke, gyékény legyen ágya, mérges kígyóval ossza meg a vackát. Tanuljon földbe rejtőzni dühével, lelkét leplezve szakadék-sötéten, halk szó gőzével bomlasztani széjjel, holt kígyó-külsőt viselni szerényen. Gyermek Megváltónk Názáretben olykor kereszttel játszott - s azon lett halála. Ó, lengyel anya, fiadat már jókor azzal játszatnám, ami később várja. Tördeld csuklóját bilincsbe csavarva, targonca elé fogasd be igába, hogy a bárd előtt ne sápadjon arca, s a kötél láttán ne boruljon lángba. Mert Jeruzsálem sose látja őt meg, tűzve keresztet lovagként falára, s nem fogja vérrel locsolni a földet, mint új kor hőse, szabadságra szántva. Ismeretlen kém hívja

viadalra, álnok biróság áll ki vele szembe, Rejtett gödör lesz a harctere, rajta vad ellenség fog ítélni nevetve. -141S oszlopos sírt majd a legyőzött nem kap, emléke csak az akasztófa ága, dicsősége egy asszony könnye lesz csak, s a honfitársak éji suttogása. 1830 (Rónay György fordítása) -142IV. A reformkorszak és a magyar romantika irodalmából Kisfaludy Károly (1788-1830) Mohács Hősvértől pirosúlt gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács! Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet, S pusztító erejét rád viharozta dühe, S vak diadalma jelét robogó villámival itten Honni vitéz seregink holttetemikre süté. Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked; Nem halt volna hazánk dísze, virága veled. Harc tüze lángítá bizton viadalra kikelted, S érted mennyi dicsők estenek áldozatúl! Szűk vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod! Tárogatód megszűnt, rozsda emészti

vasad. Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse; A békítő sír enyhe takarja porod. Hány fiatal szívet, tele sok szép földi reménnyel Sujta le kegytelen itt a riadó csatavész! Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála, Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még! Dísztelen itt fekszik, deli termete összerutítva, Száguldó paripák vasszegü körmök alatt. Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé -143Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok. Hasztalan áll az uton váró hive friss koszorúval, Nem jön-e bajnoka még, félve reményve vigyáz: Hogyha levél zördűl, őt sejteti véle szerelme, Néz, piheg, arca tüzel s keble feszűlve haboz. Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe; Elmarad a kedvelt; s érzete búnak ered. Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként Hervad el a szép szűz néma keserve között. Sírja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő S a hűség csendes angyala őrzi porát. Mennyi

nemes bajnok, méltó sok századot élni, Fénytelen itt szúnyad s kő se mutatja helyét! Ősi szabadságért harcolt bár férfikarokkal, Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát, Ámde hol ollyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar? Testhalmok közepett küzd, noha élte szakad. Sínli szokott terhét tűzménje, nyihogva kapar, vág, Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog; Elszáguld, hazatér, s így hírli vitéz ura húnytát, Kit repedő szívvel hölgye zokogva sirat; Míg sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal, S a kiürűlt háznak csak düledéke marad. A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen, Dőltében viruló ágait így temeti. Hány bajnok hala így, de csak a boldog leli bérét: A meggyőzöttnek csillaga véle tünik. Így hamvadtak el ők alacsony moh-lepte gödörben, S a feledékenység éje borítja nevök. Hantra dül a pásztor, s fütyörészve legelteti nyáját; És nem tudja kinek hőspora nyugszik alatt; Titkon

mégis eped, szomorú dalt zengedez ajka: A hősárnyékok csendesen íhletik őt. A csatasíkon mély borulattal ballag az utas, Elgondolva minő kétes az emberi sors; Néz és elkomorúl s lesütött szemmel halad ismét: -144- Felpattant sebeit belseje érzi maga. Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt úsztat az éren, Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk: Ott vergőde Lajos rettentő sorsu királyunk, Sűlyedező lova érchímzetü terhe alatt. Hasztalanúl terjeszti kezét; nincs, nincs ki segítse! Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt! Táttogat a mélység, aranyos páncélja fakó lesz, S összezuzott testét hab fedi s barna iszap. Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed így tűnt! Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt. Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál; Szendergő porodat béke lebegje körűl! Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irígység, Egységünk törten törve, hanyatla erőnk. A sorvasztó lánc

így készüle árva hazánkra: Nem! nem az ellenség, önfia vágta sebét. Gyászemlékü vidék! mi sok ínség kútfeje lettél: Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez. Naggyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték, S kénye vadon dúltán annyi viszályra jutánk. Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor, S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá! Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon; Félhold kérkede szét városi tornyairól El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre! Új nap fényle reánk annyi veszélyek után, Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most, S égve honért bizton nézzen előre szemünk. És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében, Nemzeti nagylétünk hajdani sírja Mohács! 1824 * Tomori: Tomori Pál kalocsai érsek, a mohácsi csatafővezére, a harctéren esett el. lángítá: lelkesíté, lelkesítette. kegytelen: kegyetlenül. szög haja: gesztenyeszínű, sötét. sínli:

nélkülözi, hiányolja. Lajos: II. Lajos király (1516-1526) a mohácsi csatából menekülve halt meg * -145Kölcsey Ferenc (1790-1838) Elfojtódás Ó sírni, sírni, sírni, Mint nem sírt senki még Az elsűlyedt boldogság után, Mint nem sírt senki még, Legfelső pontján fájdalmának, Ki tud? ki tud? Ah, fájdalom Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély Nincsen több, nincs sehol! S mért nem forr könyű szememben? S mért hogy szívem nem reped meg Vérözönnel keblemen? 1814 -146Vanitatum vanitas Itt az írás, forgassátok Érett ésszel, józanon, S benne feltalálhatjátok Mit tanít bölcs Salamon: Miképp széles e világon Minden épül hitványságon, Nyár és harmat, tél és hó Mind csak hiábavaló! Földünk egy kis hangyafészek, Egy perchozta tünemény; A villám és dörgő vészek Csak méhdongás, s bolygó fény; A történet röpülése Csak egy sóhajtás lengése; Pára minden pompa s ék: Egy ezred egy buborék. Sándor csillogó

pályája Nyúlvadászat, őzfutás; Etele dúló csordája Patkánycsoport, foltdarázs; Mátyás dicső csatázási, Napoleon hódítási, S waterlooi diadal: Mind csak kakasviadal. * vanitatum vanitás (Iatin; vanitátum vanitász): .hiúságok hiúság† igen nagy hiábavalóság" hiábavalóság Ezzel kezdődik az ószövetségi prédikátor könyve A Prédikátor könyvének szerzőjét Salamon zsidó királlyal azonosítják, uralkodott kb. ie 970 és 931 között Nagy Sándor (i.e 356-323) makedón király Attila (432-453) hun király * -147A virtus nagy tüneményi Gőz, mit hagymáz lehele; A kebel láng érzeményi, Vértolúlás kínjele; A vég, melyet Sokrat ére, Catonak kihulló vére, S Zrínyi Miklós szent pora Egy bohóság láncsora. És ti bölcsek, mit hozátok Ami volna szép s jeles? Mámor bírta koponyátok, Plato s Aristoteles. Bölcselkedő oktalanság, Rendbe fűzött tudatlanság, Kártyavár s légállítvány Mindenféle tudomány. Demosthéns

dörgő nyelvével Szitkozódó halkufár; Xenofon mézbeszédével Rokka közt mesére vár; Pindár égi szárnyalása Forró hideg dadogása; S Phidias amit farag, Berovátkolt kődarab. * Szókratész (i.e 470-399) görög filozófus Marcus Porcius Cato Uticensis (i.e 95--46; markusz porciusz kátó uticenszisz) római államférfi; feddhetetlenül tisaességes politikusként önzetlenül és hűségesen tartott ki a hanyatló köztársaság ügye mellett; Julius Caesar (juliusz cézár) győzelme után öngyilkos lett. Platón (i.e 427-347) görög filozófus, Szókratész tanitványa és Arisuotelész (ie 384-322) mestere Démoszthenész (i.e 384-322) görög államférfi, a szónoklat világirodalmi rangú művésze Xenophón (i.e 430-354) görög filozófus, történetíró és hadvezér Pindarosz (i.e 522 v 518-422 v 438) görög lírikus, kardalköltő Pheidiasz (i. e 5 század; fejdiász) görög szobrász * -148Mi az élet tűzfolyása? Hulló szikra melege. A

szenvedelmek zúgása? Lepkeszárny fergetege. Kezdet és vég egymást éri, És az élet hű vezéri, Hit s remény a szük pályán, Tarka párák s szivárvány. Holdvilág csak boldogságunk; Füst a balsors, mely elszáll; Gyertyaláng egész világunk; Egy fuvallat a halál. Vársz hírt s halhatatlanságot? Illat az, mely tölt virágot, És a rózsát, ha elhúll, Még egy perccel éli túl. Hát ne gondolj e világgal, Bölcs az, mindent ki megvet, Sorssal, virtussal, nagyság, Tudományt, hírt s életet. Légy, mint szikla rendületlen, Tompa, nyúgodt, érezetlen, S kedv emel vagy bú temet, Szépnek s rútnak húnyj szemet. Mert mozogjon avagy álljon E parányi föld veled, Lengjen fényben, vagy homályon Hold és nap fejünk felett, Bárminő színben jelentse Jöttét a vándor szerencse, Sem nem rossz az, sem nem jó: Mind csak hiábavaló! 1823 -149Himnusz A magyar nép zivataros századaiból Isten, áldd meg a magyart Jó kedwel, bőséggel, Nyújts feléje

védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhődte már e nép A multat s jövendőt! Öseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának. Értünk Kunság mezein ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. * Bendegúz a monda szerint Attila, Buda és Keve apja; Kölcsey a hunokat azonosítja a magyarokkal. Plántálád: kitűzted * -150Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk. Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám kebledre, S lettél

magzatod miatt Magzatod hamwedre! Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger fölötte. Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek, halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből! * Ozmán vagy Oszmán 1281 és 1324 között alapította meg az Ottomán-dinasztia birodalmát, a Török Birodalmat. * -151* Szánd meg isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhődte már e nép A multat s jövendőt! (Cseke,1823. január 22) Zrínyi dala Hol van a hon, melynek Árpád vére Győzelemben csorga szent földére, Mely nevével hév szerelmet gyújt; S messze képét bújdosó magzatja, Még Kalypso keblén is siratja,

S kart feléje búsan vágyva nyújt? Itt van a hon, ah nem mint a régi, Pusztaságban nyúlnak el vidéki, Többé nem gyózelmek honja már; Elhamvadt a magzat hő szerelme, Nincs magasra vívó szenvedelme, Jégkebelben fásult szivet zár. Hol van a bérc, és a vár fölette, Szondi melynek sáncait védhette, Tékozolva híven életét; Honnan a hír felszáll, s arculatja Lángsugárit távol ragyogtatja, S fényt a késő századokra vét? * Kalypso (kalipszaó vagy kalüpszó): az Odüssz†ából ismen nimfa * -152Itt van a bérc, s omladék fölette, Mely a hőst és hírét eltemette, Bús feledség hamván, s néma hant; Völgyében ül a gyáva kor s határa Szűk köréből őse saslakára Szédeleg ha néha felpillant. És hol a nép, mely pályát izza, S izzadás közt hősi bért aratni Ösz atyámnak nyomdokin tanúlt; S szenvedett bár, s bajról bajra hága, Hervadatlan volt szép ifjusága, A jelenben múlt s jövő virult? Vándor állj meg! korcs volt anyja

vére, Más faj állott a kihúnyt helyére, Gyönge fővel, romlott, szívtelen; A dicső nép, mely tanWt izzadni, S izzadás közt hősi bért aratni, Névben él csak, többé nincs jelen. 1830 Huszt Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék; Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. És mond: Honfi! mit ér epedő kebel e romok ormán! Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül! (Cseke, 1831. december 29) * Az ókori görög versenyekből vett kép; pályát izzadni, küzdeni, erőt kifejteni a vcrsenypályán. * -153Emléklapra Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak Hagyd örökül ha lehúnysz: A Haza minden előtt. (Pozsony, 1833 június 14. ) Versenyemlékek I. Bátorság ad erőt, pályán a gyáva hanyatlik; Bátran lépj,

hogy utóbb fény koszoruzza fejed. II. Szállj versenyre, magyar s fog kelni k„áled az éleţ III. Messze tekints. A pálya kicsiny; túl rajta nagyobb vár IV. Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény. V. Küzdeni s győzni tanúlj. Kell küzdeni s győzni hazádért VI. Önnérzés! te vagy a diadalmas bére, nem a díj. VII. Nemzeti fény a cél. Hogy elérd, forrj egybe, magyar nép 1833 -154Zrínyi második éneke Te lásd meg, ó sors, szenvedó hazá,r,at, Vérkönnyel ázva nyög feléd! Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad És marja, rágja kebelét. A méreg ég, és ömlik mély sebére, S ő védtelen küzd egyed, Hatalmas, ó légy gyámja légy vezére, Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl! Álldást adék, sok magzatot honodnak . Mellén kiket táplál vala; S másokra vársz, hogy érte vívni fognak? Népe nem lesz védfala? Szív, lélek el van vesztegetve rátok; Szent harcra nyitva várt az út, S ti védfalat körüle nem vonátok; O

gyáva fajt szült, s érte sírba jut. De szánjad, ó sórs, szenvedő hazámat! Te rendelél áldást neki: S a vad csoport, mely rá dühödve támad . Kiket nevelt, öngyermeki. Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek S míg hamvokon majd átok ül Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek Tán jobb fiak, s védvén állják körül. ů Törményem él. Hazád őrcsillagzatja Szülötti bűnein leszáll; Szelíd sugárit többé nem nyugtatja Az ősz apák sírhalminál. És más hon áll a négy folyam partjára Más szózat és más keblü nép; S szebb arcot ölt e föld kies határa, Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép. 1838 -155Rebellis vers Zrínyi vére mosta Bécset, S senki bosszút nem állt Rákóczi küzdött hazánkért, S töröknél lelt halált. Páris ígért szabadságot, Ti nem fogadtátok, Járom rátok, gyáva népek. S maradéktól átok. Nemzeti hagyományok (Részletek) Egész nemzeteknek, szintúgy mint egyes embereknek megvannak az ő

különböző koraik. Gyermekkorból virúl fel ifjúságok, ifjúból érnek férfivá, s férfikoroknak erejét az öregségnek lankadása váltja fel A férfit a lélek érettségének nyugalma bélyegzi; fő pontjára jutott erejével nehéz dolgokat vehet célba s vihet véghez, de okos számvetéssel tudja magát a sorssal s a körülményekkel összemérni, s előre nézve midőn kezd, vigyázva lépteiben, fáradatlan a küzdés közt, fölemelkedett és magas érzelmeiben bámulattal elegy tiszteletet gerjeszt maga körül; az ő neve: nagy. Az ifjúság kebelében a jövendő férfinak ereje áradozó bőségben habzik, forr és vív önmagával. Az ő charakterében tűz és nyugtalanság önti ki magát; céljai nincsenek, csak reményei; principiumokat nem követ, csak sejdítéseket; gondolatjai a képzeletben sülyednek el, s képzeleteinek a kívánság emelvén fáklyát: mértéket, határt és lehetetlenséget nem ismer, s kezd és csinál több lánggal mint

erővel, több szenvedelemmel mint ésszel, s így szerencsében és szerencsétlenségben, akaratján és tettein bizonyos regényes szín ömlik el. () A poesisnek legkedvezőbb pillanatok tehát akkor nyílnak, midőn a nemzet a zajló ifjúság korából a tisztább és józanabb műveltség csendesebb világába lépni kezd. A nyelv ilyenkor kap hajlékonyságot, s a poetán kivánságai s szükségei szerint ezerféle alakra változhat el; az érzés ilyenkor nyer fellengést, * charakter (karakter): jellem alapelveket poesis (póézis): költészet * -156mivel a jelenkoron vagy felül vagy túl emelvén magát, más ragyogóbb tartományba siet vissza; a képzelet ilyenkor talál szabad lebegést, mivel a körülfogó valóság által meg nem szorítatván az előtte felnyitott messze tartományt sajátjának tekinti, s annak képeit önkénye szerint öntheti el varázssugáraival s így nyelv, érzés és képzelet a magok kedvezőbb pontját elérvén, mi kell egyéb,

hogy a költő legtündöklőbb alakban tünjön fel. A nemzeti hőskor hagyja maga után a nemzeti hagyományt, s nemzeti hagyomány és nemzeti poesis szoros függésben állnak egymással. Ahol ősi hagyomány vagy épen nincsen, vagy igen keskeny határokban áll, ott nemzeti poesis sem származhatik, az ott születendő énekes vagy saját - tisztulást és folyamot nem található - lángjában sülyed el, vagy külföldi poesis világánál fog fáklyát gyújtani, s hangjai örökre idegenek lesznek hazájában. Mert a nemzeti poesis a nemzeti történet körében kezdi pályáját, s a lyrának késábbi feltámadó s individuális érzelmeket tárgyazó zengése is csak ott lehet hazaivá hol az a nemzeti történet régibb Músájától kölcsönöz sajátságot, s személyes érzeményeit a nemzeti hagyomány és nemzeti megnemesített életkör nimbusán keresztül sugároztatja. ( ) Nem hiszem, hogy volna tartomány melynek földében a költésnek bármely kevés

virágai is ne tenyésznének. Mindenütt vagynak a köznépnek dalai, mindenütt megdicsőittetnek a merész tettek, bármely együgyű énekben is. De vagynak népek kik az együgyű ének hangját időrőlidőre megnemesítik az énekes magasabb reptet vesz, s honának történeteit nevekedő fényben terjeszti elő. Az ének lépcsőnként hágó ereje lassanként vonja maga után az egykorúakat, s mindig a nemzetiség körében szállongván állandóul ismerős marad nékijek, mig végre a pór dalból egy selmai ének, vagy épen egy Ilias tűnik fel. Másutt a por dal állandóul megtartja eredeti együgyűségét, s a nemzet szebb része felfelé hágván a míveltség lépcsőjén, a bölcsőben fekvő nemzeti költést messze hagyja magától. Ily körülményekben a magasabb poesis többé belső szikrából szép lángra nem gerjed, idegen tűznél kell annak meggerjednie, s a nemzet egészének nehezen fog világitani. Velünk úgy látszik e történet meg Ugy vélem,

hogy a való nemzeti poesis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni, szükség tehát, hogy por dalainkra ily céllal vessünk tekintetet. * egyéni, személyes nimbus (nimbusz): dicsfény Selma az oss¤áni énekek egyik nőalakja ír és skót mondák költőhőse Nevét és költészetét James Macpherson (1736-1796) skót költő tette Európa szerte népszerűvé. * -157Két rendbelieknek leljük azokat; mert vagy történeteket énekelnek, vagy a szempillantat személyes érzéseit zengik el. Nagyon régieket sem egy, sem más nemben nem lelünk, s ez is igazolja jegyzésemet, mely magyarainknak a regiség iránt lett elháléséról feljebb tétetetL Ki merné azt tagadni, hogy a hajdankor tiszteletesb tárgyú dalokkal ne bírt legyen, mint a mostani? A több százados daltöredék, mely a magyar gyermek ajkán mai napiglan zeng: lengyel László jó királyunk, az is nékünk ellenségünk, bizonyítja, hogy valaha a köznépi költő messzebb kitekintett a

haza t„rténeteire, a helyett, hogy a mostani énekekben csak a felfüggesztett rablónak, s a szerencsétlenúl járt lyánykának emlékezete forog fenn. Legrégibb dalaink, melyekben még nemzeti törénet említtetik, a kurucvilágból maradtak reánk; ezekból a Tököli, Rákóczi, Bercsényi, Bóné nevek zengenek felénk; s ezekben a poetai lelkesedésnek nyilvánságos nyomai láttatnak, amit az újabb pórtörténeti pórdalban hiában fogsz keresni. () Balassa és Zrínyi ketten állanak poesisünk régibb körében, kik való érzés szikráival dicsckedhetnek. Ennek kebelében a hazafiúság bajnoki lelke és romantika, amazéban honszerelem és honvágy lebegtek Balassa ritkán fogadta el a való költói szellem intéseit, s többnyire kegyeskedó gondolatokkal foglalatoskodván, hevét elhidegítette, s nagy tünemény közöttünk nem lehetett Zrínyi, mint a bánhoz s az egész dűledező haza bajnokoszlopához illett, alárendelte a hósnek a poetát, s így a

költői körben sokat ugyan, de végtelenül kevesebbet tett vala, mint amennyire lelkének nagy ereje által képes volt. Ö siető kézzel dolgozott, s munkáiban a költői lelkesedés szép vonásai nem rítkán ugyan, de magányosan, s művészi gond nélkül elszórva fénylenek; külső ékességet s versificátori érdemet őnála hiában keresnél, s ez utolsó okból foly, hogy a nemzetben egy egész századig nem találkozott lélek, mely feléje vonzódott volna, midőn a csengő rímű, vizenyős Gyöngyösi sok füleknek tetszett. Igy történt, hogy Zrínyi, mint poeta, nemzetünkre semmi befolyást nem nyerhete; mert míg a kornak felette állott, addig nem ismertetett, s midón végezetre szemeink érdemeire felnyilni kezdének, már akkor ha nem sokkal is, de még is valamivel, őtet meghaladtuk. () 1826 * Gyöngyösi István (1629-1704) könnyedén verselő. népszerű barokk költő * -158Országgyűlési napló (Részlet) I.december 13-án 1832 Még a nádor nincs

itt, az egymásután érkezó követek téli lakaikat rendelgetik; s én szobámba zárkózva gondolkozom a hazáról, melynek nevében jöttem munkálni, és.minden bizonnyal - küzdeni Im ez a haza, mely gyermekségem álmaiba, mely ifjú és férfi korom érzelmeibe lángvonásokkal szövé szent képét! ez a haza, melynek dicsóségeért meghalni oly régi s oly szép gondolata vala lelkemnek; s melynek háromszáz Évű sebeit szivem alatt ezerszer érzém megújúlni! Ez a haza, mely Plutarch hőseit olvastomban egyetlen egy ideála volt az ifjúnak; melynek nevével összeolvadt kebelemben minden, amit hit és remény, hűség és szerelem, minden, amit az emberiség legforróbb és tisztább érzelmei nyújthatnak. És e hazáért szenvedett Hunyady hálátlanságot és üldözést; e hazáért rohant Szondi a halálba e hazáért patakzott a Zrínyiek vére; e hazáért választott sok nemes önkényt számkivetést, szerelemból fosztván meg magát attól, amihez élte

minden boldogságát kötötte. S te mit fogsz érette tenni? Mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyílik előtted? Lesz-e erőd létrehozni az ideákat, mik húsz év óta boronganak kebledben? Lesz-e bátorságod szembeszállani minden akadállyal, mik az új, ismeretlen pályázó útát ezerfelől elzárják? Fogsz-e tűrni rettentést, ki barátság és szeretet karjából léptél ki? Fogsz-e tűrni jéghidegséget, kit forró kebel ápolt mindeddig? Fogsz-e tárni hálátlanságot és félreértést, kiért a szenvedés óráiban meleg könnyek hullottak, s kinek szeszélyeit is kedvező pillantások szelíden fogadták? De fogsz-e ostromot is állani a kísértések közt? Fogsz-e híven maradni, ha Tántorodásra bér tétetik? Fogsz-e szél és hab ellen küzdeni, ha minden elhágy; ha bűnnek mondatik, amit angyalod kebled mélyén sugall, ha minden való és Jó, minden szép és nagy legyózetve sülyedez? Oh jól érzem én, mit és mennyit kellene

tennem; te pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mind eddig tisztán megőrzéd e kebelt, adj segédet mind végiglen! * Plutarkhosz (45-120) görög iró. Legnépszerdbb munkája a görög és a római múlt uralkodóinak, Hadvezéreinek és államférfiúinak szentelt Párhuzamos életrajzok ennek minden egyes könyve egy görög és egy római hős életrajzát tartalmazza. A 22 könyvben 46 életrajz található * -159Búcsú az országos rendektől Szatmár megyének két követei, kik honunkból együtt jövénk az ország törvényhozásában résztvenni, most utólszor állunk itt a T KK. és RR szép koszorujában, egymás mellett Elérkezett a búcsú pillantata, s e pillantatban kötelességünknek hittük a Tekintetes Karok és Rendek elótt még egyszer megszólamlani; s elmondani fájdalmunkat, hogy a haza választott fiainak köréből távoznunk kell; elmondani az okot, mely e távozást szükségessé tette. Mert oly helyról lépünk le, hol lehetségig megállani

küzdéses szenvedés közt is kötelesség; oly karokból szakadunk ki, melyek a fáradságos pályán baráti részvéttel valának felénk kinyújtva; s ezeket tekintve, sem oly nemes barátság iránt hálátlanolmak, sem oly nagy kötelesség iránt hívteleneknek látszani nem akarunk. Ide jöttünkkor, T. RR, többek között két erős kívánat uralkodott lelkeink- ben: emelkedést adni az adózó népnek, s a földbirtokot állandóbb és biztosb alapra helyhezni. Azt hivők, hogy e kettőt megtenni itt az utolsó idő, itt a legszebb alkalom, midón törvényhozás útján, a fejedelem és nemzet közti békés tanácshozásban eszközölni lehet azt, amiért máshol vérpatakok folytak s ínség borított el egész országokat. E hit által vezérelve indúltunk el országgyűlési pályánkon; s e, részint útasításunk eredeti és pótló pontjaira, részint küldőink irásban kijelentett megelégedésökre támaszkodván, boldogságot leltünk abban, hogy saját

meggyózódésünket küldőink ohajtásaikkal párosíthattuk. Eljött az idó, s a kir válasz az úrbérben megérkezett. Megyénk jónak látta az V. és VIII cikkelyekre nézve a válasz mellé állani; s ezt oly egyetemi kitétellel adá tudtunkra, mely által a tőlünk két évig követett elv egyszerre eltöröltetik; s melynél fogva a szatmári követeknek ezentúl az elsőbbitól egészen ellenkező utat kell kezdeni. Mit valánk teendők? Engedni? Az szívünk győződésével meg nem fért Nem engedni? Azt követi kötelességünk nem hagyta. Tehát folyamodúnk küldőinkhez: szabadítanák fel megkezdett pályánkat, melyen mi a haza szerencséjének eszközeit feltalálhatni reméltük Nem tevék; s szabadságokban volt nem tenni. Mi eddigi pályánkon elhagyatva láttuk magunkat; mi nem ismertük ama másikat, mely most elónkbe szabatott; s inkább leszállottunk helyünkből, mintsem botlás és tévedés veszélyének tegyük ki magunkat előttünk isméretlen

úton; s oly tudomány mellé álljunk, minek következésében az ország sebeit csak sokasodhatni hittük. * Tekintetes Karok és Rendek! * 160 Szívünk mondja: nem tettünk rosszúl. Szívünk mondja: e tett által, megóván elveinket, küldőink ellen sem vétkeztünk. Most ők másokat választottak helyünkre; mi pedig megnyertük személyes szabadságunkat Mi most otthon, vagy ahová sorsunk vezérlend, ismét vívhatunk elveinkért, törekedhetünk azoknak, törvény s társasági rend és önérzés által nem tilalmazoa útakon, győzelmet szerezni; igyekezhetünk azokat rokon érzelmű keblekbe általplántálni: - mert ha jók azok, s a haza virágzásra megkívántatók, bizony rokon keblek nélkül szűkölködni nem fognak. Távol vagyunk a büszkeségtől, magunkat csalhatatlanoknak gondolni. A velünk ellenkező véleményűektől sohasem kívántuk, hogy elveinknek hódoljanak tőlük azt kérjük, bennünk csak a meggyőződés tisztaságát tekintsék S ha szív

és ajak egybe hangzik, egyenességünket bűnnek ne tartsák; s engedjék nekünk a vigasztalást: Ielkünk üdvességét saját hitünk szerint kereshetni. JeLszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak gondolják meg: miképen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senvedés Isten őrizze meg e nemzetet minden gonosztól; isten virassza fel e nemzetre a teljes felvirágzat szép napját! Oly kivánság, melyet a T KK. és RR. mindegyike együtt érez velünk Elválunk, T RR; de vétségeinkért bocsánatot nem kérünk. Mint ember, nem bántottunk senkit, mint követ elveink mellett harcoltunk, s e harc a haza színe elótt folytatva célaiban szentebb vala, mint vétséggé válhasson. De köszönetet mondunk részint türelemért, részint fonó, hív barátságért, Ennek emlékezete fogja éltünk legvégsó napjait is felderíteni. Utolsó

kérelmünk ez: tartsanak fenn a T RR. számunkra egy kis helyet szíveikben, de csak addig, míg a hazának, a nemzetnek s az emberiségnek hívei lenni meg nem szűnünk. Pozsony, febr. 9 1835 Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (Részletek) Az, ki életében sokat érzett és gondolkozott; s érzeményit és gondolatait nyom nélkül elröppenni nem hagyta: oly kincset gyűjthetett magánk, mely az élet minden szakgba", a szerencse minden változásai közt gazdag táplálatot nyújt lelkének. Sok szépet irának a bölcsek, s gyakran a nem épen bölcsek is; gaz-161dag forrást nyitának fel, honnan jó sorsban intést, balban vígasztalást, mindkettőben magasbra emelkedést, szív és észnemesülést meríthetünk; de azok is csak úgy hatnak reánk, ha érzés és gondolkodás által sajátunkká tevők, ha saját magunkban kiforrva lényünkhez kapcsolódtak, mint az esti szélhez a virágillat, melyben megfürdött. () Szeretni az emberiséget: ez, minden nemes szívnek

elengedhetetlen föltételet. Az emberiség egésze nem egyéb számtalan háznépekre oszlott nagy nemzetségnél, melynek mindegyik tagja rokonunk, s szeretetünkre és szolgálatainkra egyformán számot tart Azonban jól megértsd! az ember véges állat, hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat. Azért ne hidd, mintha isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérök s a föld minden tartományainak egyforma polgáruk legyünk. A nap temérdek égi testeket bevilágít, de a világegyetem minden részeire még sem hat ki: így az ember, ha nagyobb erőt nyert örökül, s erejének megfelelő állást vőn a sorstól, ezrek, sőt milliomok előtt jótékony napként világíthat; de az egész emberi nemre jóltevő behatást gyakorolni, az a nagyok legnagyobbikának sem adaték. Soha nem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat vi(ágpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört

tölthet meg fényével; s ha egy helyról másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótéköny világítással állandóúl boldogíthassuk Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. Igy a szeretet Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás csak egy Spartáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg. Nem kell erre hosszú bizonyítás; tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férjfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk. Ezreket fogsz láthatni,

kik ajkaikon hordozzák a szent nevet; kik ma* törekvése, elhatározása élőlény Leónidász, spártai király; a thermopülai szorosban 300 katonájával hősiesen harcolt a betörő perzsák túlereje ellen (i.e 480), s valamennyien hósi halált haltak Regulus Atlilius (regulusz atliliusz) római hadvezér A karthágóiak fogságába esett. Amikor visszaengedték Rómába, hogy a foglyok kicseréléséről tárgyaljon, honfitársait a háboní folytatására buzdította. Szavát állva visszatért Karthagóba, és ott kivógezték (ie 231) * -162gasztalva említnek mindent, ami a honi föld határain belől találkozik; kik büszkén tekintenek az idegenre, s hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé: s véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt? véled-e, hogy ezen hazaszeretet az, mely a rények koszorújában olthatatlan fénnyel ragyog, s a történet évkönyveiben tisztelő bámulattal emlittetik? Minden erény

önáldozattal jár, feláldozásával pillantatnyi kényünknek, megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán hajlandóságunk vagy gyűlölségünk elnémításával: azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kivánni joga van. Mindent, amit élted folyta alatt arcod izzadásában gyűjtöttél; mindent, amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz, javaidat, kincseidet, házad népét és saját éltedet naponként és pillantatonként érette fel kell szentelned. Mert tudd meg: e szóban: haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek épitve; ház, hol az élet első örömeit izlelé; föld, melynek gyümölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid, s polgártársaid: egytől egyig csak egészítő részei annak. Hány embert láttam én, ki meggyúlt háza üszkei közé éltét veszélyeztetve rohant, hogy némely hitvány eszközöket kiragadjon? s nem

sokkal inkább természetes e ily valamit a hazáért, azaz, mindnyájunknak, az egész nemzetnek mindeneért cselekednünk? és mégis kevesen vagynak, kik e gondoltatot felfogván sajátokká tehetnék! (.) Jókor szokjál e gondolathoz; s társaságban született ember nem önmagáé. Számtalanok a jótétemények, mik a társaséletben naponként reánk háramlanak; lehet-e kívánnunk, hogy e jótéteményekkel ingyen élhessünk, mint zsarnok a más izzadása bérével? Használni akarod a társaságot? ugy mindent kell tenned annak fenntartására, mi saját erődből kitelik. Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága? ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet összefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé; e társaság ideája egyesíti magában nemcsak azon érzeményeket, melyet kebledet, mint háznép tagjának, barátnak és rokonnak betöltik; társaság ide- ája egyesíti magába nemcsak birtokodat s

birtokod s élted bátorságos voltát: de az önérzést is, melyet, mint szabad ország polgára, magadban hordasz; mely veled született, mely gondolataidra, tetteidre s egész lényedre törülhetetlen befolyást gyakorol; melyet tisztán meg nem őrizve ten emberi becsedet alacsonyítod le. Kinek szivében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt. () -163Törekedjél ismeretekre! de ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek. E vezérlet híjával sok ismeretek birtokába juthatsz ugyan, hanem ismereteid hasonlók lesznek a szertelen sűrű vetéshez, mely gazdag növésű szálakat hoz mag nélkül Itélet által rendbe szedett s keresztülgondolt ismeret ver mély gyökeret, s őriz meg a felülegességtől; ízlés pedig adja azon kellemes színt, mi nélkül a tudomány setét és zordon: mint a cellába zárkozott remetének erkölcse. Korunk sok ismeretet kíván,

s ez jó oldalai közé tartozik; de sok ismeret után kapkodás könnyen oda viszen, hogy címmel és színnel elégedjünk meg; s e hibára hajlás a kor rossz oldalai közt talán legrosszabb. () Tudományt a munkás élettel egybekötni: ez a feladás, mire a köztársaság férjfiának törekedni kell. Tiszteletet érdemel a tudós is, ki négy fal közt halványúlva a múltvilág emlékeivel kizárólag társalkodik: de a jelenkorra hatni kívánó polgárnak más pályán kell indúlnia. () Eljön az idó, s társaid körében neked is fel kell állanod, s a köztanácskozásokban élő szóval részt venned; s érzeni fogod, miképen az ékesszólás, s mindaz, ami erre megkívántatik, oly szükség, mi nélkül közdolgokban résztvevó polgár közvetetlen nem hat. Ez okon már az ifjúság küszöbén ismerkedjél hazánk dolgaival, állásával, törvényeivel s történeteivel; s ismerkedjél mindazon tudományokkal, miket az emberi elme régibb és újabb korban a

nemzetek kormányzására s boldogabbá tételére feltalált. De ismerkedjél a régi és újabb kor nevezetes szónokaival, s mindenek felett ama kettővel, kiknek egyikét Athene, másikát Róma nevezé magáénak, Demosthenessel és Ciceróval. () Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt reánk ragadt; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagosb s legtitkosb tárgyait is tisztán s erőben előadhatjuk, nevetséges elbizottság. Igyekezned kell nem csak arra, hogy beszéded hibátlanúl zengjen ajkaidról; hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függó tolmácsa lehessen. Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez

utolsóért nem buzog, a két elsóért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is, * Demoszthenesz (i.e 384-322) görög államférfi, kiváló szónok Marcus Tullius Cicero (i.e 106-43; markusz tulliusz) római iró, szónok, politikus * -164s főkép ama kettőt, melyen Plutarch a nemzetek két legnagyobbikának hőseit rajzolá s Tacitus a római zsarnok tetteit a történet évkönyveibe való színekkel nyomá be; de soha ne feledd, miképen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. () Fáradj a hazáért, s ne tenmagadért; így nem leszen okod panaszkodni. Ki magáért fárad, gyakran csalatkozik; ki lelke erejét hazájának szenteli, annak tettei előbb-utóbb sikerrel koronáztatnak meg; s a siker felől az emberiség elismert haladása biztosít. Hírt és dicsőséget vadászni hiúság. A való nagyságnak éppen úgy következése a dicsőség: mint jámbor életnek a becsűlet;

kereset nélkül jön mindegyik. () Mi a boldogság? Az emberek száz meg százfélét hittek annak lenni; s mind az nem egyéb eszköznél, mi által azt elérhetni reméllék vala, s elérni még sem tudhaták. Mind azért, mert törekvésök célát az eszközzel összetéveszték; mind azért, mert oly valamit tettek céllá, ami csak más, való cél után küzdés következéseként tűnhet fel. Boldogság fájdalommal, s keserűséggel együtt meg nem állhat. Mondhatode, hogy ember általánosan boldog lehet? Embernek időről időre lehetnek örömei; de azok vagy hirtelen enyészve keservekkel váltatnak fel, vagy hosszasban maradva únalomba mennek által Érzékeny szívnek több fájdalom jut, mintsem általános boldogságra számot tarthasson: érzéketlen sem jót, sem rosszat nem érezhet. A megadás nyúgalma csöndes érzemény; de szenvedés következése, s annak emlékezetét le nem vetkezheti. Megkeményedés a fájdalom iránt, az öröm útát is bezárja; s

érzéketlenséggé vál Higy nekem, e szó: boldogság, egyike a legbizonytalanabb, s legszűkebb értelmű kifejezéseknek; s ki boldogságot vadász, árnyékot vadász. Teljesített kötelesség s nemes t„rekvések önérzése küzdés s bánat közt is nyúgalmat tenyészt; s ha e nyúgalommal, boldogság cím alatt, megelégszel: annak megnyerése szép, jó s erős léleknek keresés nélkül, csupán tettei következésében bizonyos. Minden egyes ember, még a legnagyobb is, parányi része az egésznek; s minden rész az egészért lévén alkotva: azért kell munkálnia is. Ki saját jóllétét egyetlenegy főcél gyanánt űzi, nevetségessé teszi magát minden gondolkozó * Plutarkhosz - lásd az Országgyűlési napló alatti jegyzetet! Publius Comelius Tacitus (i. sz ?55- ?118; publiusz koméliusz tacitusz) római történetíró; legjelentősebb történeti műve Annales (Évkönyvek; annálész ) címen vált népszerűvé; ebben a római császárság első

századának zsarnokságát, erkölcsi felbomlását ábrázolta. * -165fej előtt. Az emberiség, mint az Oceán, melynek évezredekig, myriádokig tartó élet rendelteték: egy ember, mint egy buborék, mely támad, ide s tova hányatik, s pillantat múlva széjjel pattan, a megmérhetlen tömegben eltünendő. Ez ellentételben vígasztaló gondolat fekszik. Mert saját kicsiny voltunk érzete, az egész nagyságára vetett tekintet által magasztaltatik fel; s egyszersmind a kétségbeesés keserító gyötrelmeit szenvedések közepette is elkerülhetjük Ugyanis, bár minden küzdéseink mellett magunk számára jobb napokat nem vívhatánk ki: de tisztán érezve, hogy emberi rendeltetésünk főcéla nem is ez vala, nem nézünk átokkal vissza a pályára, mely ha nekünk töviset hozott is, nemünknek most vagy jövendőben virágot és gyümölcset tcremhet. Most pedig, szeretett gyermek, isten veled! Most még a gyermekkor bájos álmai kebeledhez gondot férni nem

engednek; de eljön egyszer az idő, s a tapasztalás égető nappala tégedet is felébreszt. Ha majd e felebredes kínos óráiban e lapokat előveended,jusson emlékezetedbe: miképpen a felébredés kínos órájának gyötrelmeit én is teljes mértékben szenvedtem; azonban szerelmemet az emberiség s bizodalmamat az örök sors iránt hívcn megőrizni törekvém; s hidd el nekem, ki e kettőt bírja, az füstbe ment remények után sem fog vígasztalás nélkül maradni. 1834 Vörösmarty Mihály (1800-1855) Zalán futása Első ének (Részlet) Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sürü fellegek, és a Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek. Hol vagyon, a ki merész ajakát hadi dalnak eresztvén, A riadó vak mélységet fölverje szavával, -166S késő százak után, méltán láttassa vezérlő Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát? Hol vagyon? Ah

ezeren némán fordulnak el: álom Öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség. A teheteden kor jött el, puhaságra serényebb Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól. Engem is, a nyugalom napján, illy év hoza fényre Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel, S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén . Hasztalanúl eget és földet kérlelve betölték Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván, Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő Képzeletek villannak meg, diadalmas ügekről, S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról, Párducos Árpádról. Oh hon! meghallasz-e engem, S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra? Megjön az éj, szomorúan feketednek az ormok, az élet Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő Lelkem előtt lobogós kopiák és kardok acéli Szegdelik a levegőt: villog,

dörög a hadi környék. Látom, elől kacagányos apák, s heves ifju leventék Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni, Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindúl. Oh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat, Későn hangzik már; de magában hordja halálos Harcok fergetegét, s hű a haladékony időhöz. 1825 -167Pázmán Pázmán, tiszta valóságnak hallója egekben, Megtért térítő állok az isten előtt, S hirdetek új tudományt, oh halld, s vedd szívre magyar nép: "Legszentebb vallás a haza s emberiség". 1830 vége Magyarország címere Szép vagy o hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben, Téridet országos négy folyam árja szegi; Ám természettől mind ez lelketlen ajándék: Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet. 1832 február Szózat Hazádnak rendületlenül Légy híve, oh magyar; Bölcsőd az s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar. A nagy világon e kivül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors

keze: Itt élned, halnod kell. Ez a föld, mellyen annyiszor Apáid vére folyt; Ez, melyhez minden szent nevet Egy ezredév csatolt. -168Itt küzdtenek honért a hős Árpádnak hadai; Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai. Szabadság! itten hordozák Véres zászlóidat, S elhulltanak legjobbjaink A hosszu harc alatt. És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán. S népek hazája, nagy világ! Hozzád bátran kiált: "Egy ezredévi szenvedés Kér éltet vagy halált!" Az nem lehet, hogy annyi szív Hiában onta vért, S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért. Az nem lehet, hogy ész, erő, És oly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksúly alatt. Még jőni kell, még jőni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán. -169Vagy jőni fog,ha jőni kell, A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll. S a sirt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körül, S az ember millióinak Szemében gyászköny űl. Légy híve rendületlenül Hazádnak, oh magyar: Ez éltetőd, s ha elbukál, Hantjával ez takar. A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. 1836 -170Késő vágy Túl ifjuságomon, Túl égő vágyimon, Mellyeknek mostohán Keserv nyilt nyomdokán; Túl a reményeken, Mellyekre hidegen Éjszínű szemfedőt Csalódás ujja szőtt; Túl a sziv életén Nyugottan éldelém Mit sors s az ész adott, Az őszi szép napot. De hogy megláttalak, Szép napvilágomat, Kivántam újolag Már eltünt koromat; Kivántam mind, a mit Ábrándos álma hitt: Az édes bánatot, Mely annyi kéjt adott, A kínba fúlt gyönyört, Mely annyiszor gyötört. Hiába, hasztalan! Ifjúság és remény Örökre veszve van Az évek tengerén: Remélni oly nehéz A kornak alkonyán, S szeretni tilt az ész Letünt remény után. 1839. január 24 előtt -171A

Guttenberg-albumba Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szünnek S a kitörő napfény nem terem ál tudományt; Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből S a szent béke korát nem cudarítja gyilok; Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús S a nyomorú pórnép emberiségre javúl; Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról És áldozni tudó szív nemesíti az észt; Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával És eget ostromló hangokon összekiált, S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!" S e rég várt követét végre leküldi az ég: Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez Méltó emlékjelt akkoron ád a világ. 1839. szept 5 előtt Liszt Ferenchez Hírhedett zenésze a világnak, Bár hová juss, mindig hű rokon! Van-e hangod e beteg hazának A velőket rázó húrokon? Van-e hangod, szív háborgatója, Van-e hangod, bánat altatója? Sors és bűneink a százados baj. Melynek elzsibbasztó súlya

nyom; Ennek láncain élt a csüggedett faj S üdve lőn a tettlen nyugalom. És ha néha felforrt vérapálya, Láz betegnek volt hiú csatája. -172Jobb korunk jött. Ujra vissza szállnak, Rég ohajtott hajnal keletén, Édes kínja közt a gyógyulásnak, A kihalt vágy s elpártolt remény: Ujra égünk őseink honáért, Ujra készek adni életet s vért. És érezzük minden érverését, Szent nevére feldobog szivünk: És szenvedjük minden szenvedését, Szégyenétől lángra gerjedünk: És ohajtjuk nagynak trónusában, Boldog- és erősnek kunyhajában. Nagy tanítvány a vészek honából, Mellyben egy világnak szíve ver, A hol rőten a vér bíborától Végre a nap földerülni mer, Hol vad árján a nép tengerének A düh szörnyei gyorsan eltünének; S most helyettök hófehér burokban Jár a béke s tiszta szorgalom; S a művészet fénylő csarnokokban Égi képet új korára nyom; S míg ezer fej gondol istenésszel, Fárad a nép óriás kezével: Zengj

nekünk dalt, hangok nagy tanárja, És ha zengesz a múlt napiról, Légyen hangod a vész zongorája, Mellyben a harc mennydörgése szól, S árja közben a szilaj zenének Riadozzon diadalmi ének. -173Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban Öseink is megmozdúljanak, És az unokákba halhatatlan Lelkeikkel vissza szálljanak, Hozva áldást a magyar hazára, Szégyent átkot áruló fiára. És ha meglep bús idők homálya, Lengjen fátyol a vont húrokon; Legyen hangod szellők fuvolája, Melly keserg az őszi lombokon, Mellynek andalító zengzetére Fölmerül a gyásznak régi tére; S férj karján a meggondolásnak Kél a halvány hölgy, a méla bú, S újra látjuk vészeit Mohácsnak, Ujra dúl a honfiháború, S míg könyekbe vész a szem sugára, Enyh jön a szív késő bánatára. És ha honszerelmet költenél fel, Melly ölelve tartja a jelent, Melly a hőség szép emlékzetével Csügg a múlton és jövőt teremt, Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal,

Hogy szivekbe menjen által a dal; S a felébredt tiszta szenvedélyen Nagy fiakban tettek érjenek, És a gyenge és erős serényen Tenni tűrni egyesüljenek; És a nemzet, mint egy férj álljon Érc karokkal győzni a viszályon. -174S még a kő is, mint ha csontunk volna, Szent örömtől rengedezzen át, És a hullám, mint ha vérünk folyna, Áthevülve járja a Dunát; S a hol annyi jó és rosz napunk tölt, Lelkesedve feldobogjon e föld. És ha hallod, zengő húrjaiddal Mint riad föl e hon a dalon, Mellyet a nép millió ajakkal Zeng utánad bátor hangokon, Állj közénk és mondjuk: hála égnek! Még van lelke Árpád nemzetének. 1840. november-december eleje Ábránd Szerelmedért Feldúlnám eszemet És annak minden gondolatját, S képzelmim édes tartományát; Eltépném lelkemet Szerelmedért. Szerelmedért Fa lennék bérc fején, Felölteném zöld lombozatját, Eltűrném villám s vész haragját, S meghalnék minden év telén Szerelmedért.

Szerelmedért Lennék bérc-nyomta kő, Ott égnék földalatti láng, Kihalhatatlan fájdalommal, És némán szenvedő, Szerelmedért. -175Szerelmedért Eltépett lelkemet Istentől újra visszakérném, Dicsőbb erénnyel ékesítném S örömmel nyújtanám neked Szerelmedért! 1843. március előtt A merengőhöz (Laurának) Hová merült el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog olly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Melly, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó

napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak ollyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; -176Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen olly kicsiny tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felrémül a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Mellyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgó ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Ugy térjen az meg mint elszállt madár, Melly visszajő

ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk ifju szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyűt. 1843. február vége-március eleje -177Keserű pohár (Bordal "Czilley s a Hunyadiak" szomorújátékból) Ha férfi lelkedet Egy hölgyre föltevéd, S az üdvösségedet Könnyelműn tépi szét; Hazug szemében hord mosolyt És átkozott könnyűt, S míg az szívedbe vágyat olt, Ez égő sebet üt; Gondold meg és igyál: Örökké a világ sem áll; Eloszlik, mint a buborék, S marad, mint volt, a puszta lég. Ha, mint tenlelkeden, Függél barátodon, És nála titkaid: Becsűlet és a hon, S ő síma orgyilkos kezét Befúrja szívedig, Míg végre sorsod árulás Által megdöntetik; Gondold meg és igyál: Örökké a világ sem áll; Eloszlik, mint a buborék, S marad, mint volt, a puszta lég. -178Ha szent gondok között Fáradtál honodért, Vagy

vészterhes csatán Ontottál érte vért, S az elcsábúltan megveti Hő buzgóságodat, S lesz aljas-, gyáva és buták Kezében áldozat; Gondold meg ; örökké a világ sem áll; Eloszlik, mint a buborék, S marad, mint volt, a puszta lég, Ha fájó kebleden A gondok férge ég, S elhagyta hűtlen Szerencse és világ, S az esdett hír, kéj s örömed Mind megmérgezve van, S remélni biztosabbakat Késő vagy hasztalan; Gondold meg és igyál: Örökké a világ sem áll; Eloszlik, mint a buborék, S marad, mint volt, a puszta lég. S ha bánat és a bor Agyadban frígyre lép, S lassanként földerül Az életpuszta kép, Gondolj merészet és nagyot, És tedd rá éltedet: Nincs veszve bármi sors alatt Ki el nem csüggedett. Gondold meg és igyál: örökké a világ sem áll; De a mig áll, és a mig él, Ront vagy javít, de nem henyél. 1843. augusztus 26 előtt -179Gondolatok a könyvtárban Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós, Az emberiségnek elhányt

rongyain Komor betűkkel, mint a téli éj, és igyál: Leirva áll a rettentő tanulság: "Hogy míg nyomorra milliók születnek, Néhány ezernek jutna üdv a földön, Ha istenésszel, angyal érzelemmel Használni tudnák éltök napjait." Miért e lom? hogy mint juh a gyepen Legeljünk rajta? s léha tudománytól Zabáltan elhenyéljük a napot? Az isten napját! nemzet életét! Miért e lom? szagáról ismerem meg Az állatember minden bűneit. Erény van írva e lapon; de egykor Zsivány ruhája volt. S amott? Az ártatlanság boldog napjai Egy eltépett szűz gyönge öltönyén, Vagy egy dühös bujának pongyoláján. És itt a törvény - véres lázadók, Hamis birák és zsarnokok mezéből Fehérre mosdott könyvek lapjain. Emitt a gépek s számok titkai! De a kik a ruhát elszaggaták Hogy majd belőle csínos könyv legyen, Számon kivűl maradtak: Ixion Bőszült vihartól űzött kerekén Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők. Az őrült

ágyán bölcs fej álmodik; A csillagászat egy vak koldus asszony Condráin méri a világokat: Világ és vakság egy hitvány lapon! Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből * Ixion a görög mitológiában a lapithák királya; szemet vetett Zeusz feleségére, Hérára. Zeusz ezért azzal büntette, hogy az Alvilágban egy örökké forgó tüzes kerékhez kötve kínlódjék örökké. * -180S most a Beszéli benne nagy történetét. Hűség, barátság aljas hitszegők Gunyáiból készült lapon regél. Irtózatos ; Az írt betűket a sápadt levél Halotti képe kárhoztatja el. szabadság hazudság és a hősi kor mindenütt! Országok rongya! könyvtár a neved. De hát hol a könyv, melly célhoz vezet? Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e A könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsőbbek népei, Salakjok annál borzasztóbb legyen, S a rongyos ember bőszült kebele Dögvészt sohajtson a hír nemzetére. De hát ledöntsük, a mit

ezredek Ész napvilága mellett dolgozának? A bölcsek és a költők műveit, S mit a tapasztalás arany Bányáiból kifejtett az idő? Hány fényes lélek tépte el magát, Virrasztott a sziv égő romja mellett, Hogy tévedt, sujtott embertársinak Irányt adjon s erőt, vigasztalást. Az el nem ismert érdem hősei, Kiket - midőn már elhunytak s midőn Ingyen tehette - csúfos háladattal Kezdett imádni a galád világ, Népboldogító eszmék vértanúi, ők mind e többi rongykereskedővel, Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel, Rosz szenvedélyek oktatóival ők mindegyütt - a jók a rosz miatt Egy máglya üszkén elhamvadjanak? Oh nem, nem! a mit mondtam, fájdalom volt, Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma, Olly fényes elmék a sár fiait A sülyedéstől meg -181Hogy még alig bír a föld egy zugot, Egy kis virányt a puszta homokon Hol legkelendőbb név az emberé, Hol a teremtés ősi jogai E névhez "ember"! advák örökül Kivéve aki feketén

született, Mert azt baromnak tartják e dicsők S az isten képét szíjjal ostorozzák. És mégis - mégis fáradozni kell. Egy újabb szellem kezd felküzdeni. Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érceményt S gyümölcsözőbb eszméket oltani, nem mentheték! Hogy végre egymást szivben átkarolják, S uralkodjék igazság, szeretet. Hogy a legalsó pór is kunyhajában Mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvérim vannak, számos milliók; Én védem őket, ők megvédnek engem. Nem félek tőled, sors, bár mit akarsz. Ez az, miért csüggedni nem szabad. Rakjuk le, hangyaszorgalommal, a mit Agyunk az ihlett órákban teremt. S ha összehordtunk minden kis követ, Építsük egy újabb kor Bábelét, Míg olly magas lesz, mint a csillagok. S ha majd benéztünk a menny ajtaján, Kihallhatók az angyalok zenéjét, És földi vérünk minden csepjei Magas gyönyörnek lángjától hevültek, Menjünk szét mint a régi nemzetek, És kezdjünk

újra írni és tanulni. Ez hát a sors és nincs vég semmiben? Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal S meg nem kövűlnek élő fiai. Mi dolgunk a világon? küzdeni, És tápot adni lelki vágyainknak. Ember vagyunk, a föld s az ég fia. -182Lelkünk a szárny, melly ég felé viszen, S mi a helyett, hogy törnénk fölfelé, Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt Posvány iszapját szopva éldegéljünk? Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből S a szellemharcok tiszta súgaránál Ollyan magasra tettük, mint lehet, Mondhatjuk, térvén őseink porához: Köszönjük élet! áldomásaidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt! 1844 vége Az emberek I. Hallgassatok, ne szóljon a dal, Most a világ beszél, S megfagynak forró szárnyaikkal A zápor és a szél, Könyzápor, mellyet bánat hajt, Szél, mellyet emberszív sohajt. Hiába minden: szellem, bűn, erény;

Nincsen remény! -183II. Hallánk a mesét: a népnek Atyái voltanak, S a mint atyáik vétkezének, csak úgy hullottanak: A megmaradt nép fölsüvölt: Törvényt! s a törvény újra ölt. Bnlcott a j6, tombolt n gaz merény: Nincsen remény! Iá. És jöttek a dicsők, hatalmas Lábok törvény felett. Volt munka: pusztított a vas! S az ember kérkedett. S midőn dicsái vesztenek, Bújában egymást marta meg. S a hífţ villám az inség éjjelén: Nincsen remény! IV És hosszu béke van s az ember Rémítb szapora, Talán hogy a dt5gvésznek egyszer Dicsőbb legyen tora: Sovár szemmel néz ég felé, Mert hajh a föld! az nem övé, Neki a föld még sírnak is kemény: Nincsen remény! -184- Mi dús a föld, s emberkezek még Dúsabbá teszik azt, És mégis szerte dúl az inség S rút szolgaság nyomaszt. Igy kell-e lenni? vagy ha nem, Mért olly idős e gyötrelem? Mi a kevés? erő vagy az erény? Nincsen remény! VI. Istentelen irígy van közötted, Ész és rosz

akarat! A butaság dühét növeszted, Hogy lázítson hadat. S állat vagy ördög, dűh vagy ész, Bár mellyik győz, az ember vész: Ez őrült sár, ez istenarcu lény! Nincsen remény! VII. Az ember fáj a földnek; olly sok Harc- s békeév után A testvérgyülölési átok Virágzik homlokán; S midőn azt hinnők, hogy tanúl, Nagyobb búnt forral álnokúl. Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! nincsen remény! 1840. május előtt -185Országháza A hazának nincs háza Mert fiainak Nem hazája; Büszke fajnak Küzdő pálya, Mellyen az magát rongálja, Kincsnek, vérnek rossz gazdája. És oh szégyen! Rosszra, jóra Még szavazni jár dobszóra. Ura s rabja millióknak Kik gyűlölnek és dacolnak; Zsarnok, szolga egyszemélyben Ki magával nincs békében. S vas eszével Jég szívével Fölmerül a kül faj árja. A meleg vért által járja És a nemzet áll fagyottan Tompa, zsibbadt fájdalomban. Nincsen egy szó Összhangozó Honfiaknak ajakáról,

Nincsen egy tett Az eggyé lett Nemzet élete fájáról. A hazának nincsen háza. Miért? Volt idő, midőn nevére Fölkelének, s amit kére Nem keresvén cifra szóban, A mi a szív legméllyén van, Adtak drága bért Adtak drága vért. Most midőn leszállt a béke S a vérontó harcnak vége, S a hazának -186Mint anyának, A ki gyermekei körében Áll ragyogva örömében, Földerülne boldog napja: Most fejét szenny s gyász takarja, Földön futva, . Bujdokolva, Mint hivatlan vendég száll be A szegény s kaján telekbe, Hol nevét rút ferditésben Ismerik csak átokképen. Neve: szolgálj és ne láss bért. Neve: adj pénzt és ne tudd mért. Neve: halj meg más javáért. Neve szégyen, neve átok: Ezzé lett magyar hazátok. 1846 Szabadsajtó Kelj fel ratrágyad kőpármáiról, Beteg, megzsibbadt g o n d o 1 a t ! Kiálts fel érzés! melly nyögél Elfojtott, vérző szív alatt. Oh, jöjjetek ki, láncra vert rabok , Lássátok a boldog, dicső napot. S a

honra, melly soká bírt veletek, Derűt, vigaszt és áldást hozzatok. 1848. március 15-16 -187Emlékkönyvbe (Setét eszmék boritják.) Setét eszmék borítják eszemet Szivemben isten-káromlás lakik Kivánságom: vesszen ki (a) világ S e földi nép a legvégső fajig Mi a világ nekem ha nincs hazám? Elkárhozott lélekkel hasztalan Kiáltozom be a nagy végtelent: Miért én éltem, az már dúlva van. Illy férfitől nemes hölgy mit kivánsz Emléklapodba? Inkább adj nekem Hitet, sejtelmet egy reménysugárt Hogy el nem vész, hogy él még nemzetem Koldulni járnék illy remény-hitén Megvenném azt velőm- és véremen. Imádkozzál - tán meghallgattatol Az még segíthet illy vert emberen. 1849. október 10 Előszó Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain. Munkában élt az ember mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült

a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, mellyért fáradott. Ünnepre fordúlt a természet, a mi Szép és jeles volt benne, megjelent. Öröm- s reményt ál reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot, Melly állal a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje. -188Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszünt forogni egy pillanatig. Mély csend ütött, mint szokott a vész előtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel lapdázott az égre, Emberszivekben dúltak lábai. Lélekzetétől meghervadt az élet, A szellemek világa kialutt S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragjait, És folyton folyvást ordított a vész, Mint egy veszetté bószült szörnyeteg. A merre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sohajtanak fel csonthalmok közül; És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt városokra fekteti. Most

tél van és csönd és hó és halál. A föld megőszült: Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mü felett És bánatában ősz lett és öreg. Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjuságot hazud; Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, Hová tevé boldogtalan fiait? 1850-51 telén (?) -189A vén cigány Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig igy volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Véred forrjon mint az örvény

árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése, Oda lett az emberek vetése. Húzd, ki tudja meddig húzhatod. Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot. Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Tanulj dalt a zengő zivatarból, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és embert öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. -190Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sir e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban, Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv

és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Mint ha ujra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sirbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kinját Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserü levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy uj világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. -191Húzd, mégse, - hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon, Majd ha elfárad a vész haragja; S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg ujra lelkesedve, Isteneknek teljék benne

kedve. Akkor vedd fel ujra a vonót, És derüljön zordon homlokod, Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával. 1854. július--augustus (?) Fogytán van a napod. Fogytán van a napod Fogytán van szerencséd Ha volna is, minek? Nincs a hova tennéd. Véred megsűrűdött Agyvelőd kiapadt Fáradt vállaidról Vén gúnyád leszakadt. Fogytán van erszényed Fogytán van a borod Szegény magyar költő Mire virradsz te még Van e még reménység Lesz még hajnalod? Férj napjaidban Büszke reményekkel Kényedre játszottál. 1855(?) -192Eötvös József (1813-1871) J1 A karthausi (Részlet Gusztáv utolsó feljegyzéséből) Tekintsetek magatok körül; a fát, mely alatt pihentek, mások ülteték, kenyereteknek mások veték el magvait, biztosságtokat mások őrzik, a gondolat maga, mely lelketeket emeli, a tudomány, melyben büszkélkedtek, száz ivadék munkájának jutalma: s nem érzitek-e kötelességteket? nem érzitek-e, hogy

értetek milliók fáradtak, hogy jólléteteken száz ivadék dolgozott, s hogy feladástok fáradni, mint ők, hogy a jövő kor boldogabb legyen hamvaitok fölött Sok nehéz tapasztalás vár reátok e pályán is. Ki életét magasabb célnak szenteli, ne várja, hogy önmaga fogja éldelni gyümölcseit; sok idő kell, míg a mag, melyet az emberiség mezején elhinténk, gyümölcsöket hozhat; a munkás nyugodni megy, mielőtt a mező, melyet elvetett, zöldellni kezdene; kikért fáradtatok, nem fogják köszönni iparkodástokat, s áldás helyett csak gúny, talán üldözés vár reátok; az eszme maga, melyért szívetek lángolt, el fogja veszteni szépségét az emberek érintései között, s mit egykor fenségesnek gondolátok, bemocskolva, mint arany, mely sok kéz között forgott, becstelennek fog látszani: de ha szívetek elbúsult szomoní tapasztalásaitok fölött, nem emelkedik-e a jövő egy nagy vigasztalásként lelketek előtt? - A jövő, mely az

emberiség lassan termő mezején minden jó magnak végre meghozza gyümölcseit; az elódök üldözöaeiból választva nagy férfiaid, egy emléket sem állít, mely, mint a keresztfa, ne intene szenvedésekre - talán néktek is megadja béreteket! S nem elég-e ez? s nem érezhetek-e, habár nem mindenhatónak, legalább hatalmasolmak magatokat e világon, hol testeteket hat lábnyi föld eltakarhatja, egypár év megsemmisíti, de gondolataitok ezredeknek irányt adhatnak? S ha nem, ha magas reményeitekben csalódtatok, ha sorsotok névtelen eltúnni e világról: legalább a cél, melyért küszködtetek, dicső vala. A nagy vitában, melyben az emberi nem ezredek óta jogaiért vérzik, ti is részt vettetek, s elérve nagy gyózelmét, a késó ivadék azon millió névtelenek között, kik érte vérezének, áldani fog titeket is: nem tt5lti-e ez nagyobb örömmel lelketeket mindannál, mit önösségtek éldeletben nyújthatna? O, az emberi nem el fogja érni nemes

célját! - Századok fognak múlni, sok ivadék eltűnni küszködés között, de a napnak jönni kell, melyben nemünk -193Hivatását betölti, melyben a jó győzni fog e világon; a mi hivatásunk elhinteni magvát, homlokunk izzadságával termékenyíteni földjét, szívünk forró vágyaival érlelni csemetéit; végzetünk: küszködni, lávánni, reményleni; s habár az ígéret földét nem érhettük el, legalább távolról láttuk áldott határait, legalább szemünket legeltettük szép táján, s a haldokló Mózesként éreztük, hogy azon Józsuát, ki ott egykor győzni fog, mi vezettük a csatamezőre, mi ruháztuk fel fegyvereivel. O, s ki tudja, nem állunk-e már közel e boldog órához? Nehéz a kor, melyben élünk, forró égünkön terhes fellegek tornyosulnak, s az ember lankadtan, remegve a közelgó vésztől, halad örömtelen ösvényein; de ha a nap legforróbb, s a vetés föld felé hajolva már alig bírhatja kalászait, nem közelg-e éppen

akkor az aratás? Reméljetek, ifjak! S ha netalán napok jönnének, hol szívetek, elfáradva annyi kínzó tapasztalás után, kételkedni kezd; ha erőttik a nehéz pályán, melynek célja, mennyivel tovább jártatok, annyival messzebbre száll, ellankadott: akkor gondoljatok reám, s éltemnek emléke órizze meg önösségtől lelketeket; bús napjaitok el fognak múlni; a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseitek sértéseit a világ ki fogja pótolni, csak az önösnek nincs vigasztalása e földön. S most Isten veled; a nap lealkonyodott, végsugárai elhalványultak bérceink fölött, ideje, hogy nyugodni menjek én is. Ha utaid egykor e bércek közé vezetnek, hol barátod helyett csak egy sír leszen előtted, melynek kövén nevem áll, s eszedbe jut, hogy a sziv, mely alatta hamvad, egykor érted dobogott, s nem mozdulhat többé közelítésednél: akkor emeld az éghez szemedet, s gondold: ott meglátjuk egymást. - O, ott, ott örökre! Mert hisz mi

volna halhatatlan bennünk, ha nem azon része lelkünknek, mely szeretett. 1839 Búcsú Isten veled, hazám, bátrak hazája, Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek! Gyermek-reményim s bánatim tanyája, Isten veled, én messze elmegyek; visszatérek, boldogúlva, hon, Hadd lássam népemet virányidon! * Józsua vagy Józsue a pusztai vándorlás időszakában Mózes segítője volt, később az utóda lett. ő kapta feladatul Kánaán elfoglalását, s bevezette a zsidó népet az ígéret földjére. * -194Nem mint Helvétia hótakart tetői, Nem nőnek oly magasra bérceid, S tán szebbek a Provence dallt mezői, Mint zöld kalászt hullámzó téreid: Ugy mit ér, mit ér a bérc nekem? Hazát kiván, hazáért ver szivem. Az ég egy kincset ád minden hazának, S a nemzet híven őrzi birtokát; Császárról szól a francia fiának, Büszkén mutatja Róma ó falát, Hellásznak kincse egy elomló rom: Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom. Hallgatva áll Rákosnak szent

határa, Ah, régen hallgat immár a magyar! S az ősök elenyészett nyomdokára Ez esti szellő új fövényt takar; Hallgatva áll a tér, szivünk szorul, S egy könny beszél hazánk nagyságiról, S egy könny Budáról, mely magas tetőjén Sötéten áll, egy bús emlékezet, Nagy sírköve hazámnak temetőjén, S ráírva mind, mi véle elveszett; Régen széttörté az idő falát, Kövén meglátni a csaták nyomát. S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek Az új barázdán s régi hősökön kalászai, erőt ad a mezőnek, rég lefolyt, a fértivér-özön. Nincs kő határán, nincsen kúnhalom , De áll a tér, s nem vész a fájdalom. * Helvetia (helvécia): Svájc ]atin neve Provence (provánsz): Franciaország déli része, a trubadúr költészet egykori szülőhelye népvándorlás kori halomsírok maradványa. * -195S nem veszhet el, mig az ezüst Dunának Nagy tükörén egy honfiszem pihen, S magyar lakik a parton, s a hazának Csak egy romlatlan

gyermeke leszen; Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó, Tán honnom könnye vagy te, nagy folyó? S oh, én szeretlek néma bánatodban, Hazám, szeretlek könnyeid között, Égőn szeretlek özvegy-fátyolodban, Nehéz keserved melyhe öltözött; Bájlón mosolygsz, mert bár sorsai kemény, Él még a sír felett is egy remény. És most isten veled, talán sokára, Örökre tán, hazám, isten veled! Rég eltünt ismert bércid kék határa, S tovább siet vándorló gyermeked; Ha visszatérek, boldogúlva, hon, Hadd lássam népemet virányidon! 1836 A falu jegyzője (Részlet a regény befejezésébő ) Történetem végéhez értem. Isten veletek, olvasáim! Ha vannak köztetek, kik elbeszélésem mindennapiságán megbotránkoztak, s tartózkodás nélkül kimondják: hogy hacsak akamának, sokkal szebb könyvet írhatnának - legyetek meggyőződve, nem rendkívüli, de való dolgokat akartam elmondani. Ha nehányan a nyiltságot rosszallják, mellyel honi állapotaink

árnyoldalairól szóltam, higgyétek el, ha nem volnék meggyőződve, hogy ez állapotok megváltoztatása tólünk függ, inkább fényoldalainkat kerestem volna föl, hogy titeket s enmagamat nyájas csalódásokkal vigasztaljam. Ha a képet, melyet előtökbe állítottam, valótlannak tartjátok, győzzetek meg, hogy mind a dolgok, melyekról szóltam, ha nem is egy megyének szűk határai között, de hogy nem történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, s áldani foglak e meggyőződésért; -196valamint legforróbb óhajtásom az, hogy e regény minél előbb valószínűtlenné váljék. Nem mulatni, használni akartam; ha törekvésem nem volt sikertelen, más dicsőséget nem kívánok fáradsógomért. S most isten veled, te is, hazám nagy rónaságra, hol ifjabb koromban a szóke Tisza partjain sok víg s szomorú napot töltöttem, s hová, midőn e munkát írám, képzelmem annyiszor visszatért! Szépek e hegysorok, szép a Duna messze elnyúló tüköre,

melyeken szemem magas lakásomból áttekint; de ne szóljon senki ellened honomnak dísze, zöld rónaság! Végetlenül, mint a tenger árjai, terülsz el szemünk elóa, s nagyságodnak nincs látszó határa, csupán az ég, mely kék boltozatával takar. Körülötted sötét hegylánc nem emelkedik, s a fölkeló nap hótakart csúcsokra nem tázheti aranykoronáit: magas füved kaszálatlanul szárad el tövén, folyóid nádas partjaţ között némán haladnak tovább, a hegykúpok váratlan változékonyságót, a völgyek meglepő fordulatait tőled a természet megtagadta; s a vándor, ha egyenlő felszíneden átment, egyes szépségek emlékét nem fogja lelkében találni - de mégis, nem állt-e sokszor meghatva, bámulva nagyszerűséged előtt? Ha a nap szürke határod fölött csendesen fölmerül, s ragyogó sugárait egész felszíneden akadály nélkül egyszerre elönti, vagy ha délibáb a dél forró hevében árnyatlan téreid fölött tavakat fest, mintha a

szomjuzó föld a tenger árjairól álmodoznék, melyek azt egykor takarák; vagy ha az éj sötét nyugalma borult el a messze határ fölött, s míg fönn csak a csillagok, lenn itt-ott egy pásztortúz világít, a földön végtelen csend terül el, úgyhogy a vándor a magas füvön átsuhogó esti szellőt hallhatá, nem tölté-e ily pillanatokban leírhatatlan érzemény kebelét? érzemény, melyet a magas Alpok fönséges csudái közt nem talál, s mely búsabb talán, de nagyszerűbb, mint te nagyszerűbb vagy e föld minden bérceinél, honom korládan rónasága, te, párja a végtelen tengeroek, zöld s határtalan, mint 6, hol a szív szabadabban dobog, s szemünk nem talál korlátokat. Te a magyarnak képe vagy, nagy rónaságunk! Reményzölden, de usztán állsz, arra teremtve, hogy termékenységeddel áldást árasszál magad körül, de még kopáran. Az erők, melyekkel isten megáldott, még szunnyadoznak, s az ezernyi évek, melyek fölötted átvonultak,

nem láttak dicsőségedben; de az erő, rejtve bár, még él kebledben, a gaz maga, mely határodon oly dúsan felnő, hirdeti termékenységedet, s szívem mondja, közelg az idő, mikor virulni fogsz. Virulni, te, szép rónaságunk, s virulni a nép, mely egy ezred óta sikodat lak,ja. Boldog, ki e napot elérheti! boldog, ki legalább azon öntudattal vigasztalhatja magát, hogy minden tehetségével e szebb idő előkészítésére dolgozott 1845 -197Én is szeretném Én is szeretném nyájasabb dalokban Üdvözleni a szép természetet, Ábrándaimnak fényes csillagokban S bimbók között keresni képeket. Én is szeretnék kedvesem szeméről Enyelgve és búsongva dallani, S nyájas arcáról, jéghideg szivéről Érzékenyen sok szépet mondani. Én is szeretném lángoló szavakkal Dicsérni ősz Tokajnak tűzborát, Szabály szerint kimért zengő sorokban Megénekelni a magyar hazát, De engem fölver nyájas képzetimből Komoly valónak súlyos érckara; Fajom

keserve hangzik énekimből, Dalom nehéz koromnak jajszava. Mit ezrek némán tárve érezének, Eltölti égő kínnal lelkemet; Mért bámulod, ha nem vidám az ének S öröm helyea csak bút ébreszthetett? Míg gyáva kor borul hazám fölébe, Én szebb emlékivel nem gúnyolom; Míg égő könny ragyog ezrek szemébe, Szelíd örömről nem mesél dalom, Miként az aeol-hárfa viharokban Feljajdul a magas tetők felett: Ugy zeng a dalnok bús dalt bús napokban, Ki várna tőle nyájas éneket? * col-hárfa (eol): olyan hangszer, melynek húrjait e szél zsendíti meg * -198Ha éji vész borítja látkörünket, Villámokért sohajt a tévedő; Ha régi bánat kínozá szivünket, Nem könnyeket kér-e a szenvedő? S ilyen legyen dalom: egy villám fénye, Egy könny, kimondva ezrek kínjait; Kit nem hevít korának érzeménye, Szakítsa ketté lantja húrjait. 1846 Petőfi Sándor (1823-1849) A borozó Gondüző borocska mellett Vígan illan életem; Gondüző borocska

mellett, Sors, hatalmad nevetem. És mit ámultok? ha mondom, Hogy csak a bor istene, Akit én imádok, aki E kebelnek mindene. És a bor vidám hevében Füttyentek rád, zord világ! Szívemet hol annyi kínnak Skorpiói szaggaták. -199Bor taníta húrjaimra Csalni nyájas éneket; Bor taníta elfeledni, Csalfa lyányok, titeket. Egykor majd borocska mellől A halál ha űzni jő: Még egy korty - s nevetve dülök Jégöledbe, temető! (Pápa 1842. április) Hortobágyi kocsmárosné. Hortobágyi kocsmárosné, angyalom! Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom; Debrecentől Nagy-Hortobágy messze van, Debrecentől Hortobágyig szomjaztam. Szilaj nótát fütyörésznek a szelek, Lelkem, testem majd megveszi a hídeg: Tekintsen rám, kocsmárosné violám Fölmelegszem kökényszeme sugarán. Kocsmárosné, hej hol termett a bora? Savanyú, mint az éretlen vadalma. Csókolja meg az ajkamat szaporán, Édes a csók, mégédesebb tőle szám. Szép menyecske. savanyú bor

édes csók Az én lábam idestova tántorog; Öleljen meg, kocsmárosné édesen, Ne várja, míg itt hosszában elesem. -200Ej galambom, milyen puha a keble! Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte; Ugyis kemény ágyam lesz az éjszaka, Messze lakom, nem érek még ma haza. (Hortobágy, 1842. október) Hazámban Arany kalásszal ékes rónaság, Melynek fölötte lenge délibáb Enyelgve űz tündér játékokat, Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! Rég volt, igaz, midőn e jegenyék Árnyékain utószor pihenék, Fejem fölött mig őszi légen át Vándor darud V betűje szállt; Midőn az ősi háznak küszöbén A búcsu tördelt hangját rebegém; S a jó anyának áldó végszavát A szellők már régen széthordozák. Azóta hosszu évsor született, És hosszu évsor veszte életet, S a változó szerencse szekerén A nagy világot összejártam én. A nagy világ az életiskola; Verítékemből ott sok elfolya, Mert oly göröngyös, oly kemény az ut, Az ember annyi

sivatagra jut -201Ezt én tudom - mikép nem tudja más Kit ürömével a tapasztalásţ Sötét pohárból annyiszor kinált, Hngy ittam volna inkább a halált! De most a bút, a hosszu kínokat, Melyektől szívem oly gyakran dagadt, És minden szenvedés emlékzetét Egy szent öröm könyűje mossa szét; Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén Az anyatejnek mézét ízlelem: Vidám napod mosolyg ismét reám, Hű gyermekedre, édes szEp hazám! "Mondád, anyám, hogy álmainkat Éjente festi égi kéz; Az álom ablak, melyen által Lelkünk szeme jövőbe néz. Anyám, álmodtam én is egyet, Nem fejtenéd meg, mit jelent? Szárnyim növének, s átröpültem A levegőt, a végtelent." Fiacskám, lelkem drága napja, Napomnak fénye! örvendezz; Hosszúra nyujtja élted isten, Állmodnak boldog titka ez. És nőtt a gyermek, lángra lobbant Meleg keblén az ifjukor, S a dal malasztos enyh a szívnek, Midőn hullámzó vére forr. -202Lantot ragadt az ifju karja,

Lantjának adta érzetét, S dalszárnyon a lángérzemények Madárként szálltak szerteszét. Égig röpült a bűvös ének, Lehozta a hír csillagát, És a költőnek, súgarából Font homlokára koronát. De méreg a dal édes méze; S mit a költő a lantnak ad, Szivének mindenik virága, Éltéből egy-egy drága nap. Pokollá lett az érzelemláng, És ő a lángban martalék; A földön őt az életfának Csak egy kis ága tartja még. Ott fekszik ő halálos ágyon, Sok szenvedésnek gyermeke, S hallá, mit a szülő bus ajka Kínjának hangján rebege: Halál, ne vidd el őt karomból, Ne vidd korán el a fiut; Soká igérte őt éltetni Az ég. vagy álmunk is hazud? "Anyám, az álmok nem hazudnak; Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő-fiadnak, Anyám, soká, örökkön él." (Kecskemét, 1843. március 5-e előtt) -203Én A világ az isten kertje; Gyom s virág vagytok b benne, Emberek! Én a kertnek egy kis magja, De az úr ha pártom fogja:

Benne gyom tán nem leszek. Tiszta e kebelnek mélye; Égi kéz lövelt beléje Lángokat. És a lángok szűzen égnek Szent oltárúl az erénynek El nem romlott szív alatt. Nem épüle sors kegyére, Túrók, mit fejemre mére, Jót, rosszat; Mit ma ád, elvészi holnap; Majd megadja, amit elkap; Jellemképe: változat Mint a róna, hol születtem, Lelkem útja tetteimben Egyenes! Szavaimmal egy az érzet, Célra jutni álbeszédet Tétovázva nem keres. És az ég szivem földébe, Drága fádat ültetţ be, Szerelem! Koszorúba fűzöm ágit, Koszorúm szerény virágit A hazámnak szentelem. (Kecskemét, 1843. március) -204Szeget szeggel Jaj, a hátam, jaj, a hátam Odavan! Szomszéd bácsi kiporozta Csúfosan. Átkozott a görcsös fütykös Somnyele! Mellyel engem oly pogányúl Csépele. Mért is tart hát kertet s benne Körtefát? És az isten rá gyümölcsöt Minek ád? Csábitólag kandikált a Körte rám; Csábjait ki már sehogysem Állhatám. Átugortam a

palánkon - I Átesém! Hogy megingott bele májam És vesém. S nem elég ez; szomszéd bácsi Rajtakap, S akkor jött még a valádi Haddelhadd. Én teremtőm! mért is értem E napot? Megrakott, hogy minden csontom Ropogott. Nesze, monda, nesze másik, Harmadik! És a mindentudó tudja, Hányadik. -205Jelen volt a holdvilága Lakzinál; Búsan nézte: szomszéd bácsi Mit csinál. Fellegekből vett magára Gyászmezet, És megosztva szenvedésem Könnyezett. Ö, csak ő nem könyörüle Egyedül; Három a tánc! monda, s egyre Hegedűlt, Hegedűlt a bottal hátam Közepén, Keservesen, siralmasan Jártam én. . Hiszen jól van! kiheverem Én e bajt, S visszakapja még a kölcsönt, Vissza majd. Tudjuk, hányat vert az óra, Tudjuk ám! Ön is rak a tüzre rosz fát, Bácsikám. Ablakunkhoz estenként mért Sompolyog? Vettem észre, hányadán van A dolog. Más szemében ő a szálkát Megleli, S az övében a gerendát Feledi. -206A deákné vászonánál ő se jobb: Engem

ütöget a lopásért S szinte lop; Lopni jár ő, csókot lopni Nénihez, Míg anyánk a bibliában Levelez. Tegye lábát ablakunkhoz Ezután: Fogadom, nem nézek által A szitán. Megugratni vagy anyánkat Hívom át, Vagy leöntöm dézsa vízzel A nyakát! (Puszu-Prlas, 1843. április) Távolból Kis lak áll a nagy Duna mentében; Oh mi drága e lakocska nékem! Könnyben úszik két szemem pillája, Valahányszor emlékszem reája. Bár maradtam volna benne végig! De az embert vágyai vezérlik; Vágyaimnak sólyomszárnya támadt, S odahagytam őslakom s anyámat. Kínok égtek a szűlőkebelben, Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem; S kínja lángi el nem aluvának Jéggyöngyétől szeme harmatának. -207- Mint ölelt át reszkető karával! Mint marasztott esdeklő szavával! Oh, ha akkor látok a világba: Nem marasztott volna tán hiába. Szép reményink hajnalcsillagánál A jövendő tündérkert gyanánt áll; S csak midőn a tömkelegbe lépünk, Venni észre

gyászos tévedésünk. Engem is hogy csillogó reményem Biztatott csak, minek elbeszélnem? S hogy mióta járom a világot, Bolygó lábam száz tövisre hágott. . Szép hazámba ismerősök mennek; Jó anyámnak tőlük mit izenjek? Szóljatok be, földiek, ha lészen Utazástok háza közelében. Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse, Mert fiának kedvez a szerencse - Ah, ha tudná, mily nyomorban élek, Megrepedne a szive szegénynek! (Pozson, 1843. május) Befordúltam a konyhára. Befordúltam a konyhára, Rágyujtottam a pipára. Azaz rágyujtottam volna, Hogyha már nem égett volna. A pipám javában égett, Nem is mentem én a végett! Azért mentem, mert megláttam, Hogy odabenn szép leány van. -208Tüzet rakott eszemadta, Lobogott is, amint rakta; Jaj de hát még szeme párja, Annak volt ám-nagy lángja! Én beléptem, ő rám nézett, Aligha meg nem igézett! Égő pipám kialudott, Alvó szívem meggyúladat. (Pest 1843. július-augusztus) A szerelem, a

szerelem. A szerelem, a szerelem, A szerelem sötét verem; Beleestem, benne vagyok, Nem láthatok, nem hallhatok. Örizem az apám nyáját, De nem hallom a kolompját; Rá-rámegy a zöld vetésre, Hej csak későn veszem észre. Telerakta édesanyám Eleséggel a tarisznyám; Elvesztettem szerencsésen, Lesz módom a böjtölésben. Édesapám, édesanyám, Ne bizzatok most semmit rám, Nézzétek el, ha hibázok Tudom is én, mit csinálok! (Székelyhíd 1843. november) -209Megúnt rabság Mindent elkövettem, Amit lehetett, Jó remény fejében, Hogy majd megszeret. Féktelen, szilaj volt Lelkem, mint a őz, Melyet a szél meggyúlt Háztetőkön űz; És lettem szelíd láng, Min melegszenek Öszi estén békés Pásztoremberek. Voltam mélybe omló Bérci zuhatag, Habjaim robajjal Szakadoztanak; S lettem méla csermely, Halk, morajtalan, Kedvemet lelő a Part virágiban. Voltam sziklahomlok, Zordon és magas, Hol lakott mennydörgő Villám s büszke sas; S lettem völgy

ólébe Rejtezett berek, Melyben csalogányok Búja kesereg. -210Voltam. mi nem voltam! Mivé nem levék! És a lyányka most is Csak a régi még. Nem, tovább nem űzöm! Mert ez drága bér; Tán ily áldozattal A díj föl sem ér Szerelem, lerázom Fölvett láncodat, Kedves lánc, igaz, de Mégis lánc marad. Most hát lelkem, repdess Régi szárnyadon, Merre a szabadság Végtelenje von! (Debrecen 1843. december) A virágnak megtiltani nem lehet. A virágnak megtiltani nem lehet, Hogy ne nyiljék, ha jön a szép kikelet; Kikelet a lyány, virág a szerelem, Kikeletre virítani kénytelen. Kedves babám, megláttalak, szeretlek! Szeretője lettem én szép lelkednek. Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden Szemeidnek bűvösbájos tükrében. Titkos kérdés keletkezik szivemben: Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem? Egymást űzi bennem e két gondolat, Mint ősszel a felhő a napsugarat. -211Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára Tündér orcád tejben

úszó rózsája: Bujdosója lennék a nagy világnak, Vagy odaadnám magamat a halálnak. Ragyogj reám, boldogságom csillaga! Hogy ne legyen életem bús éjszaka; Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet, Hogy az isten áldja meg a lelkedet. (Debrecen, 1843. december) Temetésre szól az ének Temetésre szól az ének, Temetőbe kit kisérnek? Akárki! már nem földi rab . Nálam százszorta boldogabb. Itt viszik az ablak alatt; Be sok ember sírva fakadt! Mért nem visznek engemet ki, Legalább nem sírna senki. (Debrecen, 1843, december) -212- Egy estém otthon Borozgatánk apámmal; Ivott a jó öreg, S a kedvemért ez egyszer Az isten áldja meg! Soká nem voltam otthon, Oly rég nem láta már, Hogy megvénült azóta Ha az idő lejár. Beszéltünk erről, arról, Amint nyelvünkre jött; Még a szinészetről is Sok más egyéb között Szemében "mesterségem" Most is nagy szálka még; Előitéletét az Évek nem szünteték. "No csak hitvány egy

élet Az a komédia!" Fülemnek ily dicsérést Kellett hallgatnia. "Tudom, sokat koplaltál, Mutatja is szined. Szeretném látni egyszer, Mint hánysz bukfenceket." Én műértő beszédit Mosolygva hallgatám; De ő makacs fej! föl nem Világosíthatám. Továbbá elszavaltam Egy bordalom neki; S nagyon, nagyon örültem, Hogy megnevetteti. De ő nem tarta nagyra, Hogy költő-fia van; Előtte minden ilyes Dolog haszontalan. -213- Nem is lehet csodálni! Csak húsvágáshoz ért; Nem sok hajszála hullt ki A tudományokért Utóbb, midőn a bornak Edénye kiürült, Én írogatni kezdtem, ő meg nyugonni dűlt De ekkor száz kérdéssel Állott elém anyám; Felelnem kelle - hát az Irást abban hagyám. És vége-hossza nem lett Kérdezgetésinek; De nekem e kérdések Olyan ,jól estenek, Mert mindenik tükör volt, Ahonnan láthatám: Hogy a földön nekem van Legszeretőbb anyám! (Dunavecse, 1844. április) A csaplárné a betyárt szerette. A csaplárné a

betyárt szerette, De a betyár őtet nem szerette. Csaplárnénak örökbevett lyánya Volt a betyár egész boldogsága. A csaplárné ezt megirigyelte, Irigységből a leányt elverte, Elverte a háztól a világba; Pedig ott kinn tél, fagy volt javába. -214A szegény lyány ment egy kis darabot, Aztán leült, ültében megfagyott. Esett ez a betyárnak tudtára, S csaplárnénak lett kínos halála. Betyár eztán hóhérkézre került, De nem bánta ő, még inkább örült; Mert miólta a lyányt elvesztette: Pipa dohányt sem ért az élete. (Pest, 1844. április) Ez a világ amilyen nagy. Ez a világ amilyen nagy, Te, galambom, oly kicsiny vagy; De ha téged birhatnálak, A világért nem adnálak! Te vagy a nap, én az éjjel, Teljes teli sötétséggel; Ha szivünk összeolvadna, Rám be szép hajnal hasadna! Ne nézz reám, süsd le szemed Elégeti a lelkemet! De hisz úgysem szeretsz engem, Égjen el hát árva lelkem! (Pest, 1844. június) István öcsémhez Hát

hogymint vagytok otthon, Pistikám? Gondoltok-e ugy néha-néha rám? Mondjátok-e, ha estebéd után Beszélgetéstek meghitt és vidám, Mondjátok-e az est óráinál: -215Hát a mi Sándorunk most mit csinál? És más különben hogy van dolgotok? Tudom, sokat kell fáradoznotok. Örök törődés naptok, éjetek, Csakhogy szükecskén megélhessetek. Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik Az emberekben: jégre nem viszik. Mert ő becsületes lelkész, igaz; Azt gondolá, hogy minden ember az. És e hitének áldozatja lett, Elveszte mindent, amit keresett. Szorgalmas élte verítékinek Gyümölcseit most más emészti meg. Mért nem szeret ugy engem istenem? Hogy volna mód, sorsán enyhítenem. Agg napjait a fáradástul én Mily édes-örömest fölmenteném. Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet Most egyedül ez keseríti meg. Tégy érte, amit tenni bír erőd; Légy jó fiú, és gyámolítsad őt. Vedd vállaidra félig terheit, S meglásd, öcsém, az isten megsegít.

S anyánkat, ezt az édes jó anyát, O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd! Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom, Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom; De megmutatná a nagy veszteség: Ha elszólítná tőlünk őt az ég. E néhány sorral érd be most, öcsém. Én a vidámság hangját keresém, És akaratlan ilyen fekete Lett gondolatjaimnak menete; S ha még tovább fonnám e fonalat, Szivem repedne a nagy kín alatt. Más levelem majd több lesz és vidám. Isten megáldjon, édes Pistikám! (Pest, 1844. június) -216Megy a juhász a szamáron. Megy a juhász a szamáron, Földig ér a lába, nagy a legény. de nagyobb Boldogtalansága. Gyepes hanton furulyált, Legelészett nyája. Egyszercsak azt hallja, hogy Haldoklik babája. Fölpattan a szamárra. Hazafelé vágtat; De már későn érkezett, Csak holttestet láthat. Elkeseredésében Mi telhetett tőle? Nagyot üt botjával A szamár fejére. Az alföld Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes

tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek S képzetem hegy völgyedet nem járja. Lenn az alföld tengersík vidékin ott vagyok honn, ott az én világom; Börtönéből szabadult sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom. -217Felröpülök ekkor gondolatban Túl a földön felhők közelébe, S mosolyogva néz rám a Dunától A Tiszáig nyúló róna képe. Délibábos ég alatt kolompol Kis-Kunságnak száz kövér gulyája; Deleléskor hosszu gémü kútnál Széles vályu kettős ága várja. Méneseknek nyargaló futása Zúg a szélben, körmeik dobognak, S a csikósok kurjantása hallik S pattogása hangos ostoroknak. A tanyáknál szellők lágy ölében Ringatózik a kalászos búza, S a smaragdnak eleven szinével A környéket vígan koszoruzza. Idejárnak szomszéd nádasokból A vadlúdak esti szürkületben, És ijedve kelnek légi útra, Hogyha a nád a széltől meglebben. A tanyákon túl a puszta mélyén Áll magányos, dőlt kéményü csárda; Látogatják

a szomjas betyárok, Kecskemétre menvén a vásárra. A csárdánál törpe nyárfaerdő Sárgul a királydinnyés homokban; Odafészkel a visító vércse, Gyermekektől nem háborgattan. * királydinnye: homokos talajon tenyésző, sárga virdgú, tüskén termésű gyomnövény * -218Ot tenyészik a bús árvalányhaj S kék virága a szamárkenyérnek; Hás tövéhez déli nap hevében Megpihenni tarka gyíkok térnek. Messze, hol az ég a földet éri, A homályból kék gyümölcsfák orma Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop, Egy-egy város templomának tornya. Szép vagy, alföld, legalább nekem szép! Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. Itt boruljon rám a szemfödél, itt Domborodjék a sir is fölöttem. (Pest,1844. július) A természet vadvirága. Mit ugattok, mit haraptok Engemet, hitvány ebek! Torkotokba, hogy megfúltok, Oly kemény koncot vetek. Nyirbáljatok üvegházak Satnya sarjadékain; A korláttalan természet Vadvirága vagyok én. Nem

verték belém tanítók Bottal a költészetet, Iskolai szabályoknak Lelkem sosem engedett. Támaszkodjék szabályokra, : Ki szabadban félve mén. A korláttalan természet Vadvirága vagyok én. * szamárkenyér: szúrós levelű kék virágú gyomnövény * -219Nem virítok számotokra, Árva finnyás kóficok! Kiknek gyönge, kényes, romlott Gyomra mindjárt háborog; Van ezért, ki ép izléssel Üdvözölve jön elém. A korláttalan természet Vadvirága vagyok én. Hát azért nekem örökre Szépen békét hagyjatok; Ugy sem sok gyümölcsű munka: Falra borsót hánynotok. S kedvetek ha jön kötödni, Ugy kapkodjatok felém; A természetnek tövises Vadvirága vagyok Én. (Pest, 1844. december) Álltam sírhalma mellett. Álltam sírhalma mellett Keresztbe font kezekkel Mozdulatlan szoborként A dombra szögött szemmel. Áll a hajós a parton S a tengeren tekint szét, Mely koldussá tevé, mely Elvette minden kincsét. (Pest, 1845. január) -220Játszik öreg

földünk. Játszik öreg földünk Fiatal sugarával a napnak; Pajkos enyelgés közt Egymásnak csókokat adnak. A Duna hullámin, Bércén, völgyén a vidéknek, Tornyokon,ablakokon, Mindenhol csókjaik égnek. Oly jókedvü a nap Jöttén; jókedvü lementén, Mintha nem is látná Sírhalmodat, édes Etelkém! (Pest, 1845. január-február) Téli világ Megölte valaki magát, Ez hozta ezt a rút időt. Fuj a szél, táncol a tányér A borbélyműhelyek előtt. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában, A napszámos, napszámosné Tuskót fürészel és hasít; Daróc pólyában gyermekök A szélvésszel versenyt visít. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában, -221Jár nagy léptekkel föl s alá A katona az őrhelyén, És számlálgatja lépteit, Kinjában mást mit is tegyen? Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. A hosszú lábú drótos tót Kopott gubáját cepeli, Az orra érett paprika S hidegtől folynak

könnyei. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Barangol a vándor színész. Egy falutól a másikig, Meleg ruhája nincs ugyan, De mindazáltal éhezik. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Hát a cigány? .vacog foga A rongyos sátorok alatt, Kopogtat a szél és bemegy, Bár a cigány nem szól: szabad! Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút időt, Fúj a szél, táncol a tányér A borbély műhelyek előtt. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. -222Éj van:. Éj van, csend és nyúgalomnak éje, A magas menny holdas, csillagos; Szőke gyermek, kékszemü kökényfa, Drágagyöngyöm! mit csinálsz te most? Engem édcs álmak kömyekeznek, De nem alszom, ébren álmodom. Minden álmom egy fényes királyság S koronája te vagy, angyalom! Be szeretném most, ha lopni tudnék, A lopás bármily nít lelki folt! Meglopnám az álmok kincstárát,

hogy Gazdagitsam a szegény valót. (Pest,1845. augusztus) Fa leszek, ha. Fa leszek, ha fának vagy virága. Ha harmat vagy: én virág leszek. Harmat leszek, ha te napsugár vagy. Csak hogy lényink egyesüljenek. Ha leányka, te vagy a mennyország; Akkor én csillaggá változom. leányka, te vagy a pokol: (hogy Egyesüljünk) én elkárhozom. (Szalkaszentmárton, 1845 augusztus -223, A négyökrös szekér Nem Pesten történt, amit hallotok. Ott ily regényes dolgok nem történnek. A társaságnak úri tagjai Szekérre ültek és azon menének. Szekéren mentek, de ökörszekéren. Két pár ökör tevé a fogatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. Világos éj volt. A hold fenn vala; Halványan járt a megszakadt felhőkben, Miként a bús hölgy, aki férjinek Sírhalmát keresi a temetőben. Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön, S vett a füvektől édes illatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán

ballagott. A társaságban én is ott valék, S valék szomszédja épen Erzsikének, A társaságnak többi tagjai Beszélgetének s énekelgetének Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez: "Ne válasszunk magunknak csillagot?" Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. "Ne válasszunk magunknak csillagot?" Szólék én ábrándozva Erzsikéhez, "A csillag vissza fog vezetni majd A mult időknek boldog emlékéhez, Ha elszakaszt a sors egymástul minket." S választottunk magunknak csillagot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán, ballagott. (Borjád,1845. szept 26 - okt 7 között) -224A csárda romjai Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája, Lelkem legkedvesebb mulatótanyája. Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell, De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél, Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél, Amelyet egyszerre

általolvashatok; S vannak beléd irva szép, nagy gondolatok. Mint sajnálom én, hogy egész életemet Itt kinn a pusztákon töltenem nem lehet! Itt szerelnék élni a puszták közepin, Mint Arábiában a szabad beduin. Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, És, szabadság, te vagy lelkem istensége! Szabadság, istenem, még csak azért élek, Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg, S síromnál, ha érted onthatom véremet, Meg fogom áldani átkos életemet De mi ez?. sírhalálhova nem vetődtem! Nem csoda különben, mert rom van előttem. Nem váromladék ez. Csárdának romjai Hanem hiszen azt az idó nem keresi: Melyk milyen épület? vár-e avagy csárda? Ennek is, annak is reálép falára; S hova az idő lép, omlik, ha kő, ha vas, És neki semmi nem alacsony, nem magas. Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle? Holott kőtermésnek nyoma sincs körüle. Itt régente falu awagy város állott, Míg nem nyögte hazánk a török rabságot; (Szegény

Magyarország, szegény édes honom, Be sokféle bilincs volt már lábaidon!) E hajdani várost földúlta az ozmán, Kő kövön nem maradt, csak az isten házán. A templom maradt meg - de ez is betegen Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen. -225- És gyászolt a templom több hosszu századot, Mig végre bujában össze nem roskadott. Hogy haszna ne vesszen széthullott kövének, Belőle e helyen csárdát épitének. Az isten házából csárda!. és miért ne? Ott lélelmek: testnek szolgált itt enyhére. És nem ugy részünk-e a test, mint a lélek? Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek. Az isten házából csárda!. és miért ne? Itt és ott élhetünk az isten kedvére; S láttam én csárdákban tisztább szíveket már, Mint kit naponként lát térdelni az oltár. Csárda, eldőlt csárda, még mikor tebenned Utasok vigadtak, utasok pihentek! Fölépít tégedet ujra képzeletem, S vendégidet színről-színre szemlélhetem: Itt görcsös botjával egy

vándorlólegény, Ott zsiros subában egy pár szegénylegény, Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó, Amott egy drótostót s több ilyen borozó. Hát a szép csaplárné fiatalságával? Mostan ölelkezik egy hamis deákkal, Kinek a bor kissé megzavarta fejét, De a szép menyecske még jobban a szivét. S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan? Kinn a kazal végén álmodik nyugodtan. Kazal végén akkor, most már lenn a sírban, És a szép fiatal menyecske is ott van, És a hamis deák s mind, kik itt boroztak. ők valamennyien már rég porladoznak. A csárda is vénült, vénült és roskadott, Leüté fejéről a szél a kalapot, A födelet. ekkép áll hajadon fővel, Mintha urával beszélne, az idővel, S kérné alázattal, hogy kissé kimélje; Hanem sikertelen esdeklő beszédje. Düledez, düledez; félig ismerni csak: Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak. -226Még áll s emelkedik az éghez kéménye, Mint a haldoklónak utolsó reménye. Pincéje

beomlott, a kút is mellette, Honnan az ostorfát valaki elvitte; Csak az ágas és a gém van meg épségben, Egy mogorva sas ál a gém tetejében. Legmagasabb hely a pusztán e gém vége, Azért ült föl a sas ennek tetejébe. Fönn ül és merően maga elé bámul, Mintha gondolkodnék a mulandóságrul. Fölötte lángol a nap, az égnek ifja, Lángol, mert kebelét a szerelem vívja; Szeretője, aki epedve néz rája, Délibáb, a puszták szép tündérleánya. (Szalkaszentmárton, 1845. október 8-16 között) Emlékezet. Emlékezet! Te összetört hajónk egy deszkaszála, Mit a hullám s a szél viszálya A tengerpartra vet. (Szalkaszentmárton,1846 március 10 előtt) -227Itt állok a rónaközepén. Itt állok a rónaközépen, Mint a szobor, merően. A pusztát síri csönd fedé el, Mint elfödik a halottat szemfödéllel. Nagy messze tőlem egy ember kaszál; Mostan megáll, S köszörüli a kaszát. Pengése hozzám nem hallatszik át, Csak azt látom; mint

mozog a kéz És most idenéz. Engem bámul, de én szemem se mozdítom. Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom? (Szalkaszentmárton, 1846. március 10) A bánat? egy nagy óceán A bánat? egy nagy óceán. S az öröm? Az óceán kis gyöngye, Talán, Mire fölhozom, össze is töröm. (Szalkaszentmárton, 1846. március 10 előtt) Nem sülyed az emberiség. Nem sülyed az emberiség! Ilyen gonosz vala rég. Ilyen gonosz már kezdet óta. Hisz különben nem kellett vóna Százféle mesét, Eget, isteneket, Pokolt és ördögöket, Gondolni ki, hogy zaboláztassék. (Szalkaszentmárton, 1846. március 10 előtt) -228Fönséges éj! Fönséges éj! Az égen tündökölve ballag A nagy hold s a kis esti csillag. Fönséges éj! A harmat csillog a gyep bársonyán, Bokor sátrában zeng a csalogány. Fönséges éj! Az ifju mostan megy szeretője után. S most megy gyilkolni a zsivány. Fönséges éj! (Szalkszentmárton, 1846. március 10 előtt) A férj hazajő betegen. A

férj hazajő betegen. Hű nője orvosért Megy hirtelen. Miként siet, az istenért! Az orvostól mindent remél, Azért rohan érte, mint a szél, Oly gyorsan azért keresi föl. Jól tudja: az orvos gyakran öl. (Szalkszentmárton, 1846. március 10 előtt) -229Barátaim megölelének Barátaim megölelének, Szivökhöz nyomták szívemet; Bennem mi boldog volt a lélek!. Később tudám meg: mért öleltenek? Azt tapogatták, míg öleltek: Hol van legfájóbb része e kebelnek? Hogy gyilkukat majd odadöfjék. És odadöfték! (Szalkaszentmárton, 1846. március 10 előtt) Fejemben éj van. Fejemben éj van, éjek éjjele, S ez éj kisértetekkel van tele; Agyamban egymást szülik a gondolatok, S egymást tépik szét, mint vadállatok. Lázzal verő szivemnek vére forr, Mint boszorkány üstjében a búvös viz. Gyúlt képzeletem mint meteor Fut át a világon és magával visz. Laktársam a kétségbeesés, Szomszédom a megőrülés. (Szalkaszentmárton , 1846. március

10 előtt) Sors, nyiss nekem tért. Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit! Ne hamvadjon ki haszon nélküle Nemes láng, amely ugy hevit. -230Láng van szívemben, égbül-eredt láng, Fölforraló minden csepp vért Minden sziv-ütésem egy imádság A világ boldogságáért Oh vajha nemcsak üres beszéddel, De tettel mondhatnám el ezt! Legyen bár tettemért a díj egy Uj Golgotán egy új kereszt! Meghalni az emberiség javáért, Mily boldog, milyen szép halál! Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet Minden kéjmámornál. Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, Ily szentül!. s én elkészitem Saját kezemmel azon keresztfát, Amelyne fölfeszíttetem. (Pest, 1846. április 24-30) Dalaim Elmerengek gondolkodva gyakran, S nem tudom, hogy mi gondolatom van, Átröpülök hosszában hazámon, Át a földön, az egész világon. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Holdsugári ábrándos lelkemnek. Ahelyett, hogy ábrándoknak élek, Tán jobb

volna élnem a jövőnek, S gondoskodnom. eh, mért gondoskodnám? Jó az isten, majd gondot visel rám. Dalaim, mik ilyenkor teremnek , Pillangói könnyelmű lelkemnek. -231Ha szép lyánnyal van találkozásom, Gondomat még mélyebb sírba ásom, S mélyen nézek a szép lyány szemébe, Mint a csillag csendes tó vizébe. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Vadrózsái szerelmes lelkemnek. Szeret a lyány? iszom örömemben, Nem szeret? kell inni keservemben. S hol pohár és a pohárban bor van, Tarka jókedv születik meg ottan. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Szivárványi. mámoros lelkemnek Oh de míg a pohár van kezemben, Nemzeteknek keze van bilincsben, S amilyen víg a pohár csengése, Olyan bús a rabbilincs csörgése. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Fellegei bánatos lelkemnek. De mit tűr a szolgaságnak népe? Mért nem kél föl, hogy láncát letépje? Arra vár, hogy isten kegyelméből Azt a rozsda rágja le kezéről? Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Villámlási

haragos lelkemnek! (Pest,1846. április 24-30) Levél Várady Antalhoz Hát megtörtént a párbaj? s élsz-e még? Ha főbelőttek, - tudósits felőle, Ird meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak; És bosszut álljak éretted, barátom. Szó ami szó, de nekem igazán Nem tetszik, hogy te minden balgaságért -232Kész vagy kockára tenni éltedet. Azt gondolod: lelked-tested szakáll? s ha Leborotválnak, újólag kinősz? Csalódol; mert az élet csizmatalp, S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott, Azért kiméld a drága csizmatalpat, Amelyet nem szab kétszer senkinek Az ég vargája, a kőszivü sors. S azt gondolod tán: annyi a barátom Mint fönn az égen a csillag? ha egy Lehull közülök, észre sem veszem? Hiszen tudod jól: mily kis számotok van Nektek, kik engem őszintén szerettek, Kik föntartják szívem melegét. Mért e kis számot megfogyasztani? És Ida, Ida, e kedves leány Ha téged elveszt ő, mivé lesz? Kinek kivüled nincsen senkije. Te vagy világa.

Lennél oly kegyetlen, Reászakadni hagynád a világot? S van még egy. a hon! vagy már elfeledted, Feledhető-e, amiről beszéltünk A lelkesülés lángóráiban? Ki tudja, mit hoz a kétes jövendő, Mely álmainknak legkedvesbike, S akkor hazánknak ránk szüksége lesz. Látod barátom, élted mily becses, Azt a világhoz mennyi lánc köti, S te mégis könnyelműn kockáztatod. Ha még nem tértél, térj eszedre már, S ne légy, mint voltál, olyan balgatag, Vagy igazabban: oly kétségbe esett. Kétségbeesni!. milyen gyávaság! Kinek van erre több s nagyobb oka, Mint énnekem? de én szégyenleném ezt, A szenvedésnek lángjában szivem Szét fog pattanni, mint a porcelán, De, mint a jégcsap, szétolvadni nem!. -233Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek, Majd megtanitlak én kétségbe esni, Hogy unokád is megemlegeti. Vásárnap oda benn termek nálatok, S viszek portékát, de nem holmi gyapjút, Vagy bőrt, vagy posztót s efélét, azért Nagyon hiszem, hogy nem

lesz kelete. Mert haj, jó gazda ám a magyar ember! Amit kutyákon, kártyán s más egyében Eltékozol, meggazdálkodja könyven. A könyvvel úgy van, mint hajdan zsinóros Nadrágjával s prémes mentéivel volt, Melyet nagyapja s édesapja vett; Az szolgált még az ő fiának is. Hazám, mégsem vagy oly boldogtalan, Minőnek első pillanatra látszol, A lelkiszükség nem bánt tégedet, Minden szükséged van; de lelki nincs, Ettől az egytől megmentett az Isten. - - - Amint mondottam: a vásárra majd Meglátsz barátom: akkor fölmegyek, S te rám sem ismersz, úgy megváltozám; A szép természet megváltoztatott, Beteg kedélyek e hü orvosa, Beteg valék én ott tinálatok A pesti utcák holt hideg kövén, Hosszú sötét árnyként vonult utánam A csüggedés, az életunalom. Ujjászülettem! a falusi lég, a Sötét erdőknek zúgó lombjai, lombok felett a csattogó madár, A fák alatt a hallgatag virágok Föléleszték elájult lelkemet; Nem gyűlölöm,

mint eddig, a világot: Már csak haragszom rája, csak haragszom. Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált Elzárt, elazott boldogságaért, hogy Meg nem torolja kincse elrablóin -234Évezredeknek szenvedéseit. De hinni kezdem, hogy dicső napoknak Érjük maholnap fényes hajnalát, Midőn a népek mind fölemelik A föld porába gázolt fejöket, S végigmennydörgik a föld kerekén: "Legyünk rabokból ismét emberek!" Ez nagyszerű, de véres kor leszen, És úgy is illik, hogy véres legyen!. Már vízözön volt, most egy vérözön kell, Hogy megtisztuljon a világ a szennytől, Amely fölötte meggyülekezék; Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd, A megmosdott föld tiszta szép leend, És lakni fognak emberek fölötte, Hasonlitók az isten képihez. (Dömsöd,1846. május 22) Költői ábránd volt, mit eddig érzék. Költői ábránd volt, mit eddig érzék, Költői ábránd és nem szerelem, Mert meggyógyult e szív, amely ugy vérzék, És nem maradt

a sebnek helye sem. Ha szerelem lett volna keblem hullámzása, Időnek multával sem nyúgodt volna el. Vad ár e szenvedély; amerre medrét ássa, Sodor magával s végre belehalni kell. Most énem én csak e szilaj folyóra. Mint von magával, mint von, mint ragad! Kiáltsatok rá a harangozóra, Hogy verje félre a harangokat; Nagy a veszély, s talán majd mentésemre jőnek. De nem! hisz félrevert harang lázas szivem, Hallá zaját a lyány és nem jött megmentőnek, És hogyha ő nem jött, ne jöjjön senki sem! -235Oh lyány, oh lyány, hogy rám ily bánatot hozz, Nem olvasám sejtésim könyviből! Azért vontál csak oly közel magadhoz, Hogy megvakuljak lelked fényitől? Ugy fénylik lelked, mint a nap világa fénylett, Midőn fogyatkozás még nem szennyezte meg: De amily hideg lesz a nap, ha minden élet Kifogy, kihal kebléből, kebled oly hideg. Mondád - és nem is reszketett beszéded Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz. Nem féled a boszúló

istenséget, Hogy szent céljával ellenkezni mersz? Vagy tán azt gondolod, hogy nincsen olyan férG, Ki megérdemlené a te szerelmedet? Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli, És aztánvissza többé nem szerezheted? Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál, Ám, nem szeretni, oknak ez kevés; A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál, Hidd, többet ér az élő szenvedés. És csak azért nem fogsz-e épittetni házat, Mert hátha egykor azt a tűz emészti fel? S ezért türöd, midőn a nyár esője áztat, S midőn a tél, hideg karjával átölel? De láttam én jól, hogy ajkad sohajta, S innen hiszem: van szíved, lángoló, Csakhogy az észnek jégpáncélja rajta, Miként a vulkán tetején a hó. Szólj, oh leány, hogy így van, s várok türelemmel. Mindaddig várok, míg nem mondod, hogy elég, Várok békével, míg az óra nem jövend el, Midőn birod hüségem nemcsaló jelét. -236- Hosszú idő, egy örökkévalóság Lesz várásomnak minden napja

majd. Nézem magam, mint tengerek hajósát, Kit a szél a part közelébe hajt, De itt megfordul a szél, s látja bár a révet A küszködő hajós: nem közeledhetik. Kinoskeserves lesz ez örökszomju élet, Hanem éretted még e kín is jólesik! Nem fájhat úgy a betegek testének, Ha éles vas jár át sebeiken, Nem fájna ugy, ha tűzzel égetnének, Mint e sovárgó vágy fáj énnekem. Csak egy kis cseppet önts e fájdalom tüzére, Egy cseppet a remény kútjából, oh leány, Hogy évek mulva bár, de meg fog jönni bére Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán - Nem, nem, ne biztass a jövővel engem, Ne alamizsnát: üdvességet adj! Hazudtam én, hogy várok türelemben, Türelmem már is messze, messze hagy; Fut, mint szilaj ló, s lelkem rája van kötözve, S pályája mindig sűrübb rengetegbe vész, Ahol talán majd egy vadállat tépi össze, Tudod, melyik vadállat?. a megőrülés! Adj vissza, lyány, adj vissza enmagamnak, Adj a világnak vissza

engemet. Vagy mit beszélek? tarts meg, tarts magadnak, Tiéd éltem, te el nem vetheted. Oh mondd, hogy elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad! E nagy szavadra tán ég-föld reám szakad; Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat, Mint sírba dőlni a gyönyör terhe alatt! - -237S ha nem szeretsz, ha soha nem szeretnél? Mindegy! hozzád van nőve szellemem, Mint a levél a fához . eljön a tél, S akkor lehull, de már élettelen. Ez sorsunk a sirig. Bár járj be messze földet, Kerülj bár, mindhiába, engem el nem hagysz, A soha el nem váló sötétség melletted, Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az! (Szatmár. 1846 szeptember 27) Sz. J kisasszony emlékkönyvébe Senki sem szól így a fellegekhez: "Napkeletre vándoroljatok, mert Napkelet a szép hajnal hazája, Ki rózsákat mosolyog reátok, Lángrózsákat sötét arcotokra: Senki sem szól így a fellegekhez, És ők mégis napkeletre mennek, Napkeletre vonja őket egy mély Titkos sejtés lágy

szellemkezekkel. Mennek, mennek, és ha odaértek, Megfürödnek a piros tengerben, A hajnalnak sugártengerében, És ha egyszer megfürödhetének, Nem törödnek aztán életökkel, Nem bánják, ha mindjárt elenyésznek, Vagy ha hosszu pálya vár reájok, Hosszu pályán vihar és sötétség. Akkor is, ha szétszaggatta őket A vihar s ők este haldokolnak: Fölgyulad még egyszer arculatjok, S e pirulás, végső órájokban, Ifjuságuk visszaálmodása, A dicső, az édes ifjuságé, Midőn rájok a hajnal mosolygott. Mint a felhők, titkos sejtelemből, Napkeletre vándoroltam én is . (szatmár1846 október 8) -238Nem csoda, ha ujra élek. Nem csoda, ha ujra élek, Mert hisz ujra láttam őt! Visszaszállt belém a lélek, Eszmélek, mint azelőtt. Kín s reménység kebelemben Ujra fáklyát gyujtanak, És e fénynél e teremben Kergetőznek, játszanak. Tudni most csak azt szeretném: Mi volt e találkozás? Csak azon tünődik elmém: Véletlen vagy számitás? Oh e

lyányka oly rejtélyes, Szíve olyan mély folyam, Hogy szemem, bármilyen éles, Néz beléje hasztalan! Rejtély vagy te, lyányka, nékem, S állsz megfejthetetlenül; Kárhozatom? üdvességem? Egyik a kettő közül. Oh de melyik? . törhetetlen Lánc körülem e titok; Vonna már el sorsom innen, És nem szabadúlhatok. Bontsd ki, lyányka, e titoknak Fátyolából homlokod, Mert én addig el nem hagylak, Míg le nem hull fátyolod . -239Jaj de kell, kell mennem, bárha Bizonytalanság kisér; Kér a sors, hajlok szavára, ő parancsol és nem kér. Elmegyek, de nem örökre Majd ha kis virágokat Hint a tavasz fürtjeidre, Dalnokod meglátogat Én leszek az első fecske, Mely hozzátok röpül, S minden reggel, minden este Cseveg ablakod körül. Le a kertbe, a mezőre Együtt járunk, ugyebár? s nézzük, lyányka, a föld vére, A patak, mi eczsgve jár. Nézzük majd a sok virágot, Amint nyílnak kelyheik, S ha ezeket nyílni látod, Szíved is tán megnyilik.

(Nagykároly, 1846. október 22-23) Reszket a bokor, mert. Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál, Eszembe jutottál, Kicsiny kis leányka, Te a nagy világnak Legnagyobb gyémántja! -240Teli van a Duna, Tán még ki is szalad. Szivemben is alig Fér meg az indulat. Szeretsz, rózsaszálam? Én ugyan szeretlek, Apád-anyád nálam Jobban nem szerethetMikor együtt voltunk, Tudom, hogy szerettél. Akkor meleg nyár volt, Most tél van, hideg tél. Hogyha már nem szeretsz, Az isten áldjon meg, De ha még szeretsz, úgy Ezerszer áldjon meg! (Pest,1846. november 20 után) Karácsonykor Énhozzám is benézett a karácsony, Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson És rajta egy pár reszkető könyűt. Menj el, karácson, menj innen sietve, Hiszen családok ünnepnapja vagy te, S én magam, egyes-egyedül vagyok. Meleg szobám e gondolattól elhül. Miként a jégcsap függ a házereszrül, Ugy függ szivemről ez a gondolat Hej

be nem igy volt, nem így néhanapján! Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám Apám, anyám és testvérem között! -241Oh aki együtt látta e családot, Nem mindennapi boldogságot látott! Mi boldogok valánk, mert jók valánk. Embert szettünk és istent imádamk; Akármikor jött a szegény, minálunk Vigasztalást és kenyeret kapott. Mi lett a díj? rövid jólét multával Hosszú nagy inség . tenger, melyen által Majd a halálnak révéhez jutunk. De a szegénység énnekem nem fájna, Ha jő családom régi lombos fája Ugy állna még, mint álla hajdanán. Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta; Egy ág keletre, a másik nyugatra, S éjszakra a törzs, az öreg szülők. Lelkem szülőim, édes jó testvérem, Ha én azt a kort újolag megérem, Hol mind a négyünk egy asztalhoz ül. Eredj, reménység, menj, maradj magadnak, Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak, Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz. Isten veled te szép családi élet! Ki van rám

mondva a kemény itélet, Hogy vágyam űzzön és ne érjen el. Nem nap vagyok én, föld és hold körében; Mint vészt jelentő üstökös az égen, Magányos pályán búsan bújdosom. (Pest, 1846. december) -242Egy gondolat bánt engemet. Egy gondolat bánt engemet Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le. Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: "Világszabadság!" S ezt elharsogják, Elharsogják ţ. S a zsarnokság velök megütközik: Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjui vér ki

szivemből, S ha ajkam ` Hadd nyelje el azt az acéli zörej, A trombita hangja, az ágyudörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivivott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva. Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével És fátyolos zászlók kiséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság! (Pest,1846. december) kelettől örömteli nyugatig, végszava zendül, -243Szabadság, szerelem! Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet. (Pest, 1847. január l) A XIX. század költői Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd. Pusztában bujdosunk, mint

hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Ujabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknţk rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. -244Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt! Vannak hamis proféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni

kell. Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. (Pest, 1847. január) - 245Arany Jánoshoz TOLDI irójához elküldöm lelkemet Meleg kézfogásra, forró ölelésre!. Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége. Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni: Nem tehetek róla . te gyujtottad ugy fel! Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel? Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki. Más csak levelenként kapja a borostyánt, S neked rögtön egész koszorút kell adni. Ki volt tanítód? hol jártál iskolába? Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted. Az iskolákban nem tanulni, hiába, Ilyet . a természet tanított tégedet Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű, De oly tiszta is, mint a

puszták harangja, Melynek csengése a rónákon keresztűl Vándorol, s a világ zaja nem zavarja. S ez az igaz költő, ki a nép ajkára Hullatja keblének mennyei mannáját A szegény nép! olyan felhős láthatára, S felhők közt kék eget csak néhanapján lát. Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más, Enyhítsük mi költők, daloljunk számára, Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás, Egy édes álom a kemény nyoszolyára! -246Ezen gondolatok elmém környékezték, Midőn a költői szent hegyre jövék fel; Mit én nem egészen dicsteleníteni kezdék, Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel! (Pest, 1847. február) A nép nevében Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, csak ad? Nem hallottátok Dózsa György hírét? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok! S a nép hajdan csak eledelt

kivánt, Mivelhogy akkor még állat vala; De az állatból végre ember lett, S emberhez illik, hogy legyen joga. Jogot tehát, ; Mert jogtalanság a legnítabb bélyeg emberjogot a népnek! Isten teremtményén, s ki rásüti: Isten kezét el nem kerülheti. S miért vagytok ti kiváltságosok? Miért a jog csupán tinálatok? Apáitok megszerzék a hazát, Ö rája a nép-izzadás csorog. Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya! Kéz is kell még, mely a földet kihányja, Amíg föltánik az arany ere. S a kéznek nincsen semmi érdeme? -247S Ti, kik valljátok olyan gógösen: Mienk a haza és mienk a jog! Hazátokkal mit tennétek vajon, Ha az ellenség ülne rajtatok?. De ezt kérdeznem! engedelmet kérek, Majd elfeledtem győri vitézségtek. Mikor emeltek már emlékszobort A sok hős lábnak mely ott úgy futott? Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent nevében, adjatok jogot, S a hon nevében egyszersmind, amely Ebből, ha nem nyer új védoszlopot. Az alkotmány

rózsája a tiétek, Tövíseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét! Még kér a nép, most adjatok neki; Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, csak ad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz. ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok! (Pest, 1847. március) Az ítélet A történeteket lapozám s végére jutottam, És mi az emberiség története? vérfolyam, amely Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki, És egyhosszában s7akadatlan foly le korunkig. Azt ne higyétek, hogy megszünt már Nincs pihenése A megeredt ámak, nincsen, csak a tenger ölében. Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója. -248Rettenetes napokat látok közeledni, minőket Eddig nem látott világ; s a mostani béke Ez csak ama sircsend, err,ely villámnak utána A földrendítő mennydörgést szokta

előzni. Látom fátyolodat, te sötét mélytitku jövendő, És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e Fátyolon átlátok, s attól, ami ott van alatta, Borzadok, iszonyodom, s egyszersmind kedvre derülök És örülök szilajan. A hábor,i istene újra Fölveszi páncélját s kardját markába szorítván Lóra ül és végigszáguld a messze világon, És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja, Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni: A jók s a gonoszak, Mely eddig veszte örökké, Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma Vértengerbe kerdl. Mindegy Ez lesz az itélet, Melyet igért isten, próféták ajkai által. Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet, Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpülnünk Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni. (Pest,1847. április) Mily szép a világ! Én hittem-e egykor Átoknak az éltet? Én bolyongtam a földön, Mint éji kisértet? Elégeti arcom A szégyeni láng! ţ Mily

édes az élet, Míly szép a világ! -249Vad ifjukoromnak Szélvésze kitombolt, Kék, tiszta szemével Mosolyg le a mennybolt, Mint gyermekeikre Az édesanyák Mily édes az élet, Mily szép a világ! Minden napom egy bút Gyomlál ki szivembül, Kert újolag e szív, Mely széltire zöldül, És benne virit a Sok tarka virág. Mily édes az élet, Mily szép a világ! A bizodalom, kit Oly rútul elűzék, Két karral ujoman Lelkemre füződék, Mint távoli utról Jött régi barát. Mily édes az élet, Mily szép a világ! Jertek közelembe, Jó régi barátok, Nem néz a gyanúnak Kancsal szeme rátok, Elvertem az ördög Ez atyjafiát. Mily édes az élet, Mily szép a világ! -250Hát még ha eszembe Jut ifju virágom, A barna leány, e Szép hajnali álom, Kit én ugy imádok, S ki engem imád Mily édes az élet, Mily szép a világ! (Szalonta,1847. június 1-10) Levél Arany Jánoshoz Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm, vagy feledéd

végkép, hogy létezem én is? Vagy mi az ördög lelt?. híred sem hallja az ember Hogyha magába fogadt az öröklét bölcselete, a sír: Akkor béke veled, legyenek szép álmaid odalenn, Meddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad, Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben? Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába s iparkodj Meggyógyulni, fiam, s aztán új rögtön, azonnal. S ha feledél engem? ha barátod volna feledve? Dejsz ugy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szivembül. Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad, Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal Vágtál életen át múlás nélküli betűket; Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba, Melyet, névvel együtt, egy hő szellője is elfúj? Megköszönöm, ha netán így van. no de elhiszem inkább, Hogy rosz verseim is vannak, mint hogy te feledtét. Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jómagam, írni. Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb, Lásd, nekem

úgy illik, (s oly jólesik!) úgye lemondasz Róla, ha én kérlek? - Hah, máris látlak ugorni, Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát A papiron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök. -251Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat Kompónálni, azért. Ez meglehet Ámde hogy úgy van, Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan, Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha Még ezután sem fog nekem írni az ilyen-amolyan. Irjon mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről Ir röviden, haragunni fogok majd hosszu haraggal. El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek Rózsáin szemeim sokszor

függének, amíg a Messzeröpült lélek hívemhez vitte szerelmét És a csonka torony, mely a harcoknak utána Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével, S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből A mankót a halál . áll még a gólya fölötte, Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe? Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni. Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni; A veletek töltött kor tette szivemben örökké. S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak . Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek? Most veszem észre, hogy mind, amit mondtam, hazugság, Csúnya hazugság volt le akartam csak kenyerezni A nótáros urat, hogy .hogy hogy majd beszerezzen

Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép Hívatalok valamelyike meg fog ürülni idővel. Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom, Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet -252Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta Századik édesapám eladá vagy meg se szerezte. S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell. Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok, Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem) . hah, lesz a kutyának, Nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe, ! És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho vezesse. Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd, Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását. És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel S a hiu fény! megelégeszik ő a

pusztai gyeppel, Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét, Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit - Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél Képzeletem százrétü vitorlájába beléfújt, Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part, S ringat habkarján a látkör nélküli tenger, És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság! (Szatmár, 1847. augusuus 6) -253Beszél a fákkal a bús őszi szél. Beszél a fákkal a bús őszi szél, Halkan beszélget, nem hallhatni meg; Vajon mit mond nekik? beszédire A fák merengve rázzák fejöket. Dél s est között van az idő, nyujtózom A pamlagon végig kényelmesen. Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Egyik

kezemben édes szendergőm Szelídeden hullámzó kebele, Másik kezemben imakönyvem: a Szabadságháborúk története! Minden betűje üstököscsillagként Nyargal keresztül magas lelkemen. Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Arany csal s ostor kerget tégedet A zsarnokért megvíni, szolganép, És a szabadság? egyet mosolyog, S mind, aki híve, a harctérre lép, S érette, mint a szép lyánytól virágot, Sebet, halált oly jókedvvel veszen. Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. * Petőfi kedvenc olvasmánya volt a nagy francia forradalom története; valószínúleg I.amanine (lamartin) A girondiak (zsirondiak) története (1847) című könyvről van szó. * -254- Hány drága élet hullt már érted el , Oh szent szabadság! és mi haszna van? De lesz, ha nincs; tiéd a diadal Majd a csatáknak utósóiban, S halottaidért bosszut is fogsz állni, S a bosszuállás rettentő leszen!. Keblemre

hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Vérpanoráma leng előttem el, A jövendő kor jelenései, Saját vérök tavába fúlnak bé A szabadságnak ellenségei!. Egy kis mennydörgés szívem dobogása, S villámok futnak által fejemen, S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. (Koltó, 1847. szeptember) Szeptember végén Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyül már, A tél dere már megüté fejemet -255Elhull a virág, eliramlik az élet. Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfádra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világbol Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyeimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret! (Koltó,1847. szeptember) Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában Szép szemeidnek esti-csillagát Bámulva nézik szemeim, Mikéntha most látnák először. E csillagot, Amelynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja, Mely lelkem tengerébe foly Minek nevezzelek? -256Minek nevezzelek, Ha rám röpíted Tekinteted, Ezt a szelíd galambot, Amelynek minden tolla A békeség egy olajága, S amelynek érintése oly jó! Mert lágyabb a selyemnél S a bölcső vánkosánál Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Ha megzendülnek hangjaid, E hangok, melyeket ha hallanának, A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz,

Az ő régen várt megváltójok, Mert énekel a csalogány Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ, Eltűn előlem az idő, S minden rejtélyes üdvességeit Árasztja rám az örökkévalóság Minek nevezzelek? -257Minek nevezzelek? Boldogságomnak édesanyja, Egy égberontott képzelet Tündér leánya, Legvakmerőbb reményimet Megszégyenitő ragyogó valóság, lelkemnek egyedüli De egy világnál többet érő kincse, Édes szép ifju hitvesem, Minek nevezzelek? (Pesţ, 1848. januţr) A puszta, télen Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda; Amit a kikelet És a nyár gyüjtöget, nagy könnyelmüen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli. Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind

elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közül, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül. Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától, S igy kell hajolnia, hogy valamit lásson. Igy sem igen sokat lát a pusztaságon. -258- Üres most a halászkunyhó es a csőház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Job szeretne inni kinn a tó vizébül. Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol? De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat. Most uralkodnak a szelek, a viharok,

Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hő, mint a tűzkő, A harmadik velök birkozni szemközt jő. Alkonyat felé ha fáradtan elülnek, A rónára halvány ködök települnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló. Háta mögött farkas, feje fölött holló. -259Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elérne a tulsó határra, Leesik fejéről véres koronája. (Pest, 1848. január) Nemzeti dal Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem

leszünk! Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! -260Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imátság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! (Pest, 1848. március 13) Föltámadott a tenger. Föltámadott a tenger, A népek tengere; Ijesztve eget-földet, Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje. -261Látjátok ezt a táncot? Halljátok e zenét? Akik még

nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép. Reng és üvölt a tenger, Hánykódnak a hajók, Sülyednek a pokolra, Az árbóc és vitorla Megtörve, tépve lóg. Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat, Mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre Bőszült tajtékodat; Jegyezd vele az égre Örök tanúságúl: Habár fölül a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr! (Pest, 1848. március 27-30) Miért kisérsz. Miért kisérsz minden lépten-nyomon, Te munkás hazaszeretet? Éjjel-nappal mért mutatod nekem Gonddal boritott képedet? Örökké itt vagy, itt vagy énvelem, Ugy is látlak, ha behunyom szemem. -262Tudom, kevés, mit a honért tevék, De megtevém, amennyi telt, Van, akinek nagyobb az ereje, S mégis kevesebbet mivelt; Kérlek, fordítsd el tőlem képedet Csak egy időre, hazaszeretet! Oh hadd feleljem, hogy polgár vagyok! Itt a tavasz, virit a föld, Virágillat s a zengő madarak Dala eget-földet betölt, Arany

felhők, e nyájas szellemek, Fejem fölött vidáman lengenek. Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok! A költészetnek istene Olyan kegyes hozzám; iránta én Hálátlanságba essem-e? Ott vesztegelni hagyjam lantomat, Míg a bútól majd húrja szétszakad? Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok! Vén ifjuságom s kedvesem, Gyöngyökbe foglalt órákkal kinál Az ifjuság s a szerelem, És minden óra, mit el nem vevék, Egy elpazarlott örök üdvösség. fiam, mennyi tündér együtt: ifjuság, Tavasz, költészet, szerelem! El hagyjam őket tőlem szállani? Utánok vágyva nyúl kezem. Jertek hozzám. nyujtsátok karotok Öleljetek meg, tietek vagyok! (Pest, 1848. május) -263Szülőföldemen Itt születtem én ezen a tájon Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele, Most is hallom e dalt, elhangzott bár: "Cserebogár, sárga cserebogár!" Ugy mentem el innen, mint kis gyermek, És mint meglett

ember úgy jöttem meg. Hej azóta húsz esztendő telt el Megrakodva búval és örömmel . Húsz esztendő . az idő hogy lejár! "Cserebogár, sárga cserebogár." Hol vagytok, régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak! Foglaljatok helyet itt mellettem, Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van már. "Cserebogár, sárga cserebogár." Mint nyugtalan madár az ágakon, Helyrül-helyre röpköd gondolatom, Szedegetem a sok szép emléket, Mint a méh a virágból a mézet; Minden régi kedves helyet bejár. "Cserebogár, sárga cserebogár! " Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, Lovagolok fűzfasípot fújva, lovagolok szilaj nádparipán, Vályuhoz mék, lovam inni kiván, Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár. "Cserebogár, sárga cserebogár!" -264Megkondúl az esteli harangszó, Kifáradt már a lovas és a ló, Hazamegyek; ölébe vesz dajkám,Az altató nóta hangzik ajkán,

Hallgatom, s félálomban vagyok már. "Cserebogár, sárga cserebogár." (Félegyháza,1848. június 6--8) Kiskunság Hova szívem, lelkem Mindig mindenhonnan vissza-visszavágyott, Ujra láttam végre születésem földét, A szép Kiskunságot! Bejártam a rónát, Melyet átölel a Tisza-Duna karja, S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét Az anya, ugy tartja. Itt vagyok megint a Nagyvárosi élet örökös zajában, Oh de képzeletem most is odalenn az Alföld rónáján van; Testi szemeimet Behunyom, és lelkem szemeivel nézek, S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az Alföldi vidékek. Forró nyárközép van, Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára Mint a lángeső; oly égető özönnel Ömlik a pusztára: Puszta van körülem, Széles hosszu puszta, el is látok messze, Egész odáig hol a lehajló ég a Földdel olvad össze. -265Gazdag legelőkön Visz az út keresztül; ott hever a gulya, Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most A kövér mezőböl.

Cserény oldatánál Szundikál a gulyás leterített subán, Kutyái is lomhák, nem is pillantanak Az utazó után. Pihen a lapályon Egy ér nyúlik végig, meg sem mozdul habja, Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár Szárnyával megcsapdossa. Szép fövény az.alja, Egészen lelátni sárga fenekére, A lusta piócák s a fürge bogarak Tarka serege. Szélén a sötétzöld Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja, Közbe hosszu orrát üti víz alá a Gólyafiak anyja, Nagyot nyel, és aztán Fölemeli fejét s körülnéz kényesen, A vízparton pedig töméntelen bibic Jajgat keservesen. Amott egy nagy ágas Áll szomorún, egykor kútágas lehetett, Mellette a gödör, hanem már beomlott, Be is gyepesedett; Elmerengve nézi Ez a kútágas a távol délibábot, Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét Már eleget látott. * göböly vagy göböly: hizlalt ökör itt: gulya: szarvasmarhák csoportja cserény: pásztorok vesszőből font keritésű tanyája. *

-266Ott van a délibáb A láthatár szélén:. nem kapott egyebet, Egy ütött, kopott vén csárdát emelt föl, azt Tartja a föld felett. Emerre meg gyérül A legelő, végre a nyoma is elvész, Sárga homokdombok emelkednek, miket Épít s dönt a szélvész. Nagy sokára egy-egy Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok, Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva Komondor csavarog. Tenger szánt földek Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza, Lefelé hajlanak, kalászaikat a Nehéz mag lehúzza. A zöld búza között Piros pipacsok és kék virágok nyilnak, Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa, Mint egy vérző csillag. Közeleg az este, Megaranyodnak a fehér fellegek, Szép felhő! mindenik ugy megy el fölöttünk, Mint egy tündérrege. Végre ott a város, Közepén a templom, nagy komoly tornyával; Szanaszét a város végén a szélmalmok Széles vitorlákkal. Ugy szeretek állni A szélmalmok előtt! elnézem ezeket, Amint vitorlájok hányja, egyre hányja

A cigánykereket. (Pest.1848 június) -267Respublika Respublika, szabadság gyermeke Szabadság anyja, világ jótevője, S szava Ki bujdosol, mint a Rákócziak, Köszöntelek a távolból előre! Most hódolok, midőn még messze vagy, Midőn még rémes átkozott neved van, Midőn még, aki megfeszíteni Kész tégedet, azt becsülik legjobban. Most hódolok, most üdvözöllek én, Hisz akkor úgyis hódolód elég lesz, Ha a magasból ellenidre majd A véres porba diadallal nézesz. Mert győzni fogsz, dicső respublika, Bár vessen ég és föld elédbe gátot, Miként egy új, de szent Napóleon Elfoglalod majd a kerek világot, Kit meg nem térit szép szelíd szemed, Hol a szeretet oltárlángja csillog, Majd megtéríti azt szilaj kezed, Melyben halálos vésznek kardja villog. Te lész a győző, a diadal-ív Ha elkészül, a te számodra lészen Világos tarka pázsiton Akár a vémek vörös tengerében! Szeretném tudni, ott leszek-e én A győzedelmi fényes

ünnepélyen? Vagy akkorára már tán elvisz az Enyészet s ott lenn tart a sírba mélyen? -268Ha meg nem érem e nagy ünnepet, Barátim, emlékezzetek meg rólam. Republikánus vagyok s az leszek A föld alatt is ott a koporsóban! Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok Siromnál éljent a respublikára, Meghallom én azt, s akkor béke száll Ez üldözött, e fájó szív porára. (Pest,1848. augusztus) Itt benn vagyok a férfikor nyarában. Itt benn vagyok a férfikor nyarában, Az ifjuságnak eltűnt tavasza, Magával vitte a sok szép virágot, A sok szép álmot, amelyet hoza, Magával vitte a zengő pacsírtát, Mely fel-felköltött piros hajnalon. Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom! Elszállt az égről a piros sugár és Elszállt a földről a dalos madár, Üres fészkébe énekelni a bús Szellő vagy a haragos vihar jár; Barátaimnak száraz erdejében Csörög, csörög már s nem susog a lomb. Milyen sötét vón a világ, az

élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom! -269Az ég arany hajnalcsillagja s a föld Ezüst harmatja mind, mind elvesze, Letörlé őket kérlelhetetlenül a Rideg valóság szigorú keze; Felhők borongnak, s rekkenő meleg van, A gondok fojtó levegője nyom:. Milyen sötét vón a világ, ai élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom! Regényes bércek kősziklái közt folyt Csengő morajjal egy tündér patak, Dicsvágy patakja! ajkaim belőle Sok boldogságot ittanak. Foly még ma is, de más igék vizéből, Én nem iszom, többé nem szomjazom. Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom! Ha elfordulok enmagamtul és mint Polgár végigtekintem a hazát, Szemem megromlott satnya ivadékot, Egy bomlásnak indult népet lát. Karom feszül, szivem tombol! mi haszna? Mást nem tehetek, csak sirathatom. Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom! Szeress, szeress, mint én szeretlek téged, Oly lángolón; oly

véghetetlenül, Áraszd reám a fényt s a melegséget, Mely isten arcán; szivedbe gyűl; Az a te szíved egyetlen világa, Nappal napom és éjjel csillagom. Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes csillagom! (Pest,1848. szeptember) -270A hegyek közt Ott alant, alant, a mélyben, A kék messzeség ködében, Ott a város . csak ugy rémlik, Mint a múlt, amelyet félig Átadott immár a lélek A felejtés éjjelének. Kinn vagyok a természetben, Fönn magasra nátt hegyekben; Magas e hely, itt pihen meg Koronként a vándor felleg, S ha itt volnék ő,j,jelenként, Csillagokkal beszélgetnék. Lenn a völgyben, lenn a mélyben, A kék messzeség ködében, A város távol zajában Hagytam gondod, hazám s házam! Ott lenn hagytam minden gondot, Mely szívem fölött borongott, Melynek sötét árnyékában Mint rideg kőszikla álltam. Ne bántsatok, ne bántsatok, Ha egy rövid napot lopok A magam mulatságának, Hisz eleget élek másnak! . Minden

lenn maradt, ami bánt, Nem hoztam föl magammal mást, Csak ami boldogságot ad, Kedvesemet és lantomat. Kedvesem, ki egy személyben Asszony s gyermek, örömében Jön és megyen; pillangót űz, Virágot szed, koszorút fűz, Majd eltűnik, majd előjön; Ugy lebeg a hegytetőkön, Mint egy álom tüneménye, Mint e rengeteg tündére. -271Én merengve, oh természet, Örök szépségidre nézek, S szemeimnek bámulatában Néma, de szent imádság van. Mint felém repeső szivek, Rezgenek a falevelek, S ábrándos suttogásukban Mennyi kedves, szép titok van! Fáktól vagyok körülvéve, S mint édes fia. fejére Áldó keze az atyának, Ugy ha hajolnak rám az ágak. Istenem, be boldog vagyok! Majd hogy sírva nem fakadok. (Zugliget, 1848. szeptember 8) Itt van az ősz, itt van újra. Itt van az ősz, itt van újra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem. Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák

lehulló levelének lágy neszét Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya. És valóban ősszel a föld Csak- elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak álmos ő, de nem beteg. -272Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet. Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik. Én ujjam hegyével halkan Lantomat megpenditem, Altató dalod gyanánt zeng Méla csendes énekem. Kedvesem, te ülj le mellém, Ülj itt addig szótlanúl, Míg dalom, mint tó fölött a Suttogó szél, elvonúl. Ha megcsókolsz, ajkaimra Ajkadat szép lassan tedd, Föl ne keltsük álmából a Szendergő természetet. (Erdőd, 1848. november 17-30) Az év végén Indulsz, pályavégezett év, Menj. de várj, ne menj magad, Sötét van a másvilágba, Jó lesz egy kis égő lámpa: Vidd magaddal dalomat. -273Megpendítem, régi

lantom Megpendítem húrjaid; Már régóta vagy te nálam, Sokat szóltál. megpróbálom, Tudnál-e még valamit? Ha valaha szépen szóltál, Most legyen szép éneked; Légy méltó neved hiréhez, Tedd még ünnepibbekké ez Ünnepélyes perceket. És ki tudja? tán utósó, Legutósó lesz e dal; Tán ha téged most leteszlek, Többé majd föl sem vehetlek, Hangod, életed kihal. A hadistenhez szegődtem, Annak népéhez megyek; Esztendőre hallgat a dal, Vagy ha írok, véres karddal Irok költeményeket Zengj tehát, zengj, édes lantom, Zengd ki, ami benned van, Szólj vadúl, és szólj szelíden, Ragyogóan és sötéten, Szomorúan és vigan. Légy vihar, mely haragában Ösi tölgyeket szakít, Légy szellő, mely mosolyogva Csendes álomba ringatja A mezők fűszálait -274Légy tükör, melyből reám néz Egész, egész életem, Melynek legszebb két virága A mulandó ifjuság s a Múlhatatlan szerelem. Adj ki minden hangot, lantom, Ami benned még maradt. A nap

is, midőn lemégyen, Pazarolva földön égen Szétszór minden sugarat. S szólj erősen, lantom, hogyha Már utba e dalod; Hirtelen ne haljon ó meg! Zengjék vissza az időnek Bércei, a századok. (Debrecen, 1848. december) Európa csendes, ujra csendes. Európa csendes, ujra csendes, Elzúgtak forradalmai. Szégyen rá! lecsendesült és Szabadságát nem vívta ki. Magára hagyták, egy magára A gyáva népek a magyart; Lánc csörög minden kézen, csupán a Magyar kezében cseng a kard. De hát kétségbe kell esnünk, Hát búsuljunk-e e miatt? Ellenkezőleg, oh hon, inkább Ez légyen, ami lelket ad. -275Emelje ez föl lelkeinket, Hogy mi vagyunk a lámpafény, Mely amidőn a többi alszik, Ég a sötétség éjjelén. Ha a mi fényünk nem lobogna A véghetetlen éjen át, Azt gondolhatnák fönn az égben, Hogy elenyészen a világ. Tekints reánk, tekints, szabadság, Ismerd meg mostan népedet: Midőn más könnyet sem mer adni, Mi vérrel áldozunk neked. Vagy

kell-e még több, hogy áldásod Ne érdemtelen szálljon ránk? E hűtlen korban mi utósó Egyenen híveid valánk! (Debrecen, 1849. január) Pacsírtaszót hallok megint. Pacsírta szót hallok megint! Egészen elfeledtem már. Dalolj, tavasznak hírmondója te, Dalolj, te kedves kis madár. Oh istenem, mi jólesik A harci zaj után e dal, Mikéntha bérci hús patak füröszt Égő sebet hullámival. Dalolj, dalolj, kedves madár, Eszembe hozzák e dalok, Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, Egyszersmind költő is vagyok. -276Eszembe jut dalodrul a Költészet és a szerelem, Az a sok jó, mit e két istennő Tett és még tenni fog velem. Emlékezet s remény, ez a Két rosz fa ismét virit Dalodra, és lehajtja mámoros Lelkem fölé szép lombjait, És álmodom, és álmaim Oly kedvesek, oly édesek . Terólad álmodom, hív angyalom, Kit olyan híven szeretek, Ki lelkem üdvessége vagy, Kit istentől azért nyerék, Hogy megmutassa, hogy nem odafönn, De lenn a

földön van az ég. Dalolj, pacsírta, hangjaid Kikeltik a virágokat; Szivem mily puszta volt és benne már Milyen sok szép virág fakad. (Betlen, 1849. március 8) Szörnyű idő . Szörnyű idő, szörnyű idő! S a szörnyűség mindegyre nő. Talán az ég Megesküvék, Hogy a magyart kiírtja. Minden tagunkból vérezünk, Hogy is ne? villog ellenünk A fél világnak kardja. -277és ott elől a háború Csak a kisebb baj; szomorúbb, Mi hátul áll, A döghalál. Be kijutott a részed Isten csapásiból, o hon, Folyvást arat határidon Két kézzel az enyést. Egy szálig elveszünk-e mi? Vagy fog maradni valaki, Leírnie e Vad fekete Időket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, El tudja e gyászdolgokat Beszélni, mint valának? S ha elbeszéli úgy, amint Megélük ezeket mi mind: Akad-e majd, Ki ennyi bajt Higgyen, hogy ez történet? És e beszédet nem veszi Egy őrűlt, rémülésteli, Zavart ész meséjének? (Mezőberény, 1849. július 17) Petőfi

legelső levele Arany Jánoshoz Pest, február 4. 1847 Üdvözlem Önt! Ma olvastam Toldi-t, ma írtam e verset, s még ma el is küldöm. Az "Életképek"-ben is fog ugyan jőni, de én minél hamarabb akarom Önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet * Az Arany Jánoshoz című versről van szó, melyet e prózai levélhez csatolt. * -278müve költött bennem. Hiába, a népköttészet` az igazi költészet Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ehhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint martírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az aristokratiát! Irjon Ön nekem, ha nem fogja restelni: írjon magáról, akármit, mindent, hány éves, nőtlen-e vagy házas, szőke-e vagy barna, magos-e vagy alacsony. minden

érdekelni fog. Isten Önnel, isten Önnel Ab invisis őszinte barátja Petőfi Sándor Uti levelek (Kerényi Frigyeshez) III. levél Debrecen, május 14. 1847 Vóltál-e már Debrecenben, barátom? láttad-e a pusztai várost, vagyis e városi pusztaságot? ha porba vagy sárba akarsz fúladni, csak ide jöj, itt legkönnyebben célt érhetsz; de az orrodat jól befogd, mert különben, mielőlt megfúlnál, a guta üt meg a szalonnaszagnak miatta. Mennyi szalonna, mennyi hízott disznó van ill! a szellem mégis oly sovány, hogycsak úgy csörög a bordája, épen mint az idevaló híres talyigás lovaknak. Itt, ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak. Az 1843-44-iki telet c kövér városban húztam ki éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öreg asszonynál, az isten áldja meg. Ha ó gondomat nem viselte volna, most e levelet a más világról írnám hozzád. Olyan elhagyott kis vándorszinész fiú voltam, kire se isten, se

ember nem nézett, nem ügyelt. Harmadfél évvel utóbb ugyanazon * Petőfi itt "népköltészeten" a népies műköltészetet érti. arisztokráciát érti. * -279színházban, hol akkor senkitől figyelembe nem véve játszottam kis szerepem, harmadfél évvel utóbb, mondom, amint beléptem a nézők közé, minden szem rajtam függött, s a lelkesedés a égiháború hangján kiáltá: Éljen Petőfi Sándor! . Talán, ha harmadszor lépek e szinházba évek mulva, ismét nem vesznek észre, mint nem vettek először, talán nem lesz aki tudná, hogy itt engem egykor megéljenezett a közönség. Ilyen a hír; jön és megy Ilyen a világ; csak azért emeli az embert hírre, hogy legyen kit feledni. S a magyar különösen szeret feledni. azért nem fog az ő emléke sem fönnmaradni Füzes-Abonyból, hol a mult éjet töltém, egy nap alatt értünk ide Debrecenbe. Napkeltekor már Poroszlón voltunk, melyet a Tisza különösen kedvel, mert gyakran kilátogat hozzá,

nem resteli a nagy utat. Most is ott tisztelkedik A fogadótól jobbra-balra tengert látunk, melyben nyakig úsznak a fák, mint valami szerencsétlen hajótörést szenvedők. A víz közepén nyúlik végig, mint a magyar nadrágon a zsinór, az a nevezetes töltés, melynek oly sok ló köszönheti már, hogy e siralom völgyéból Ábrahám keblébe jutott. Hosszasága egész félórányi ugyan, de jó időben négy lovas kocsi - nyolc ökör segítségével egy nap alattt is meg járja. Száraz időben az a szép tulajdonsága van, hogy oda varázsolja az alföldre a Kárpátok táját, olyan hegyek és völgyek keletkeznek rajta. E tekintetből jónak láttam Ieszállni a gyorsszekérről, s gyalog zarándokolni át a töltésen, hogy a feldőlés ellen biztosítsam magamat, mert én fejemmel szerzem ugyan kenyeremet, de azért nyakam sem imádom kevésbé, mint fejemet. A gyorsszekérnél egy óranegyeddel elébb értem a Tisza hídjához, s ez alatt gyönyörködve néztem

jobbra-balra a tájat, mely a kiöntés által hasonlíthat Amerika őserdeihez regényességében. És az az átkozott szabályozás majd mind e regényességnek véget fog vetni; lesz rend és prózaiság. Bizony nem szeretnék mostanában a Tiszának lenni. Szegény Tisza! eddig kénye-kedve szerint kalandozta bé a világot, mint valami féktelen szilaj csikó; most pedig zablát vetnek szájába, hámba fogják, s ballaghat majd szépen a kerékvágásban. Igy teszi az élet a lángészt filiszterré! Átkelve a Tiszán, éri az ember Füredet s mingyárt ennek szélén az istenben boldogult vagy ördögben boidogtalanult Józsa Gyuri elkezdett s abba hagyott palotáját. Ott álldogál mogorván, vakolatlan falaival s ásító ajtókkal és ablakokkal, mint egy óriási csontváz Üres termein át tolvajként szalad a szél, s boszankodó süvöltéssel hagyja ott, hogy nem lelt semmit. Maga Füred is ilyen * Filiszter: polgár, nyárspolgár Különcködéséről,

csínytevéseiről közismert tiszafüredi földesúr, Jókai részben róla mintázta Egy magyar nábob című regényének főhősét, Kárpáthy Jánost. * -280kietlen, szomorú, rideg. düledező házat, ezek födelén és az udvarokon buja fű és paréj, az emberek sápadtak és szótlanok, az utcák üresek, zajtalanok. hagyjuk el ezt az élő sírboltot és menjünk, vágtassunk kelet felé, nagyszerű látvány következik: a puszta, a Hortobágy! Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az Isten homloka. Megállok közepeden s körültekintek oly elragadtatással, milyet nem érez a schweizi az Alpeseken, milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. Milyen szabadon lélekzem, mint tágul keblem! Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol! Megmérhetetlen a láthatár, s olyan, mint egy kerek asztal, beborítva az ég világoskék üvegharangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít. Gyönyörű tavaszi nap van Az útfélen itt-ott egy-egy pacsírta emelkedik

fölfelé dalán, mint fonalán a pók. Néhány lépésnyire az úttól csillog egy kis tó, szélén sötétzöld káka és világoszöld sás; mellette bíbicek nyargalásznak búbos fejeikkel s a tó közepén nagyokat lép hosszú piros lábaival a melancholicus gólya. Egy dűlő földnyire legel a gulya, hosszú botjára támaszkodva áll mögötte a gulyás és megemeli előttünk kalapját, nem szolgaiságból, mint a felföldi német és tót, hanem emberségből, mint magyarhoz illik. Mik azok a T alakúak ott a távolban? azok elszórt gémes kutak, de oly messze vannak már, hogy karcsú ostorfáik nem látszanak. Amott a látkör peremén a hortobágyi csárda, de nem a földön, hanem az égen . oda emelte föl a délibáb A csárda mellett a ménes, szinte a levegőben, mint egy elfáradt darucsoport szállana. Kedves délibáb! úgy tartja ölében a tárgyakat, mint gyermekeit az anya. Némán, merengve ül az ősnyugalom e térségen, mint tűzhelye mellett

karszékében a százéves aggastyán, ki az élet zajos napjait zajtalan szívvel gon- dolja át. Mily egyszerű a puszta, és mégis mily fönséges! de lehet e fönséges, ami nem egyszerű? Félnapnál tovább tart az út a Hortobágyon keresztül, s én, noha már sokszor jártam erre, nem győztem kibámulni magamat. Égő arccal, ragyogó szemekkel, hullámzó kebellel néztem köröskörül, s utitársaim azon gyönyörkodtek, hogy én annyira gyönyörködöm, s a tisztelendő úr huga azt az észrevételt tette, hogy boldog lesz egykor feleségem, ha úgy fogom szeretni, mint a pusz* schweizi: svájci melankolikus: mélabús * -281tát szeretem. E szerint nagyon boldog lesz az én Juliskám, mert én őt még a pusztánál is sokkal jobban szeretem, sokkal, sokkal! Este felé értünk Debrecenbe. A temető mellett jöttünk el, hol Csokonai pihen Hamuszin fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő fekete vasszobrán; szemeim oda tapadtak és mélyen gondolkoztam

arról, ha majd más utazó fog így gondolkozni az én sírom mellett! XV. levél Koltó, szeptember 15. 1847 Hát, amíce megházasadtam. remélem, nem veszed rosz neven, hogy amícézlek, amit, úgy hiszem, joggal teszek, mint táblabíró és házas ember s e szerint filister primae classis. Ugy van, amíce, én megházasodtam! de nézd, ez a nyomorult phlegmaticus tinta nem válik rózsaszinűvé e szónál, mely rózsaszinűbb a rózsánál. Épen ma egy hete, hogy a költői borostyánkoszorút lehúztam dicssugáros füleimról, akarom mondani fürtjeimről s helyébe a házi sipkát ültetém, s a lant helyett éktelen hosszuszáru pipát tartok kezemben, s, oly füstöt eresztek, hogy már mind a kilenc múzsa megkehesedett s még Pegazusom is köhög tőle. Kedves öcsém, Frigyes, te mint afféle nőtlen siheder, nem tudhatod, de hidd el nekem, hogy így feleség oldalánál a pipafüst többet ér, mint egy egész bámuló világnak tömjénfüstje, kivált ha olyan a

feleség, mint ez az én kis barnácsk†m itt., ah csak azért az egyért sajnálom, hogy feleségem, mert mint ilyet nem szabad vagy legalább nem illik dicsérnem; pedig úgy szeretném dicsérni, mint tulajdon saját magamat. Esküvőnk középkori regényességgel ment végbe, az erdődi vár kápolnájában, korán reggel. Szerettünk volna én is, menyasszonyom is, helyhez és alkalomhoz illő komoly és ünnepélyes arcot ölteni, de sehogy sem sikerült, folyton mosolyogtunk egymásra, s ha én olyan szépen mosolyogtam, mint menyasszonyom, úgy esküszöm neked, hogy egy angyalt-festő képíró előtt a legtökéletesebb mintául szolgálhattam volna. Amint az esküvési szertartásnak vége lett, rögtön kocsira ültünk s vágtattunk ide Koltóra. Ez egy kis falu Kő- vár vidékén, a Láposvölgyben, Nagy-Bányátál egy órányira délre. A táj olyan * amíce: barátom (latin) filister primae classis (filiszter primé klasszisz): első osztályú nyárspolgár

flegmatikus: egykedvű, nyugodt, hidegvérű Pegazus (görögösen: Pégaszosz) : a görög mitológiában szárnyasló, Poszeidón és Medusza szülötte, a költői ihletettség jelképe (forrást fakasztott a Helikónon) * -282szép, mintha az én képzeletem után alkotta volna a természet. Hogy jöttem én ide? Kérdezed. Megfelelek rá E falu barátom birtoka ha horvát lázár volnék, kapnék az alkalmon, nevét kiirni, mert nagy úr, de nem teszem ezt, minthogy nem vagyok horvát lazi hála a mennyei atyának. Barátom átengedte lakását, hogy itt töltsük a mézes heteket, s itt töltjük. már azt talán csak nem kérdezed, hogy boldogan e vagy sem? Utazásunk idáig elég rossz időben történt, de nézi is az ember házassága első napján, hogy milyen az idő? Egy kis kalandunk is volt az útban. Nagybányán túl Misztófaluban eltört egy kerekünk Feleségem csak mosolyogta a bajt, de én dühösen dühödtem, s félrementem, hogy feleségem ne halljon és ott

kedvem és rangom szerint kikáronkodtam magamat. Egyéb következése nem lett a dolognak,csakhogy az itteni késedelem miatt másnap érhettünk Koltóra. Az éjet Nagybányán töltöttük a fogadóban Házasságom első éjét a fogadóban! nem hiába vagyok a csárdák költője. Most pedig érd be ezzel a kevéssel, édes barátom, legjobb szándékom mellett sem írhatok többet, mert a feleségem minduntalan nyakamba borul, vagy én az övébe ami mindegy, a vége csak az, hogy nem írhatok. Egyedül vagyunk, azért ölelkezünk ez a komisz tempó nincs meg bennünk hogy mások előtt nyaljuk-faljuk egymást, mint rendesen szokták a fiatal házasok. Jaj, be rút, jaj, be cudar piacra vinni a boldogságot! Igaz! Hazugság, amit tartanak közönségesen, hogy a házasságban megszűnik a szerelem. Én most is oly forrón, oly lángolon, szeretem feleségemet, mint hajdanában nőtlen koromban, pedig már egy hét múlva két hete lesz, hogy megházasodtam. -283Arany János

(1817-1882) Válasz Petőfinek Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom; Örül a szivem és mégis sajog belé. Hányja-veti a hab; mért e nagy jutalom? Petőfit barátul mégsem érdemelé. Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve. Szerencse, isteni jó szerencse nékem! Máskép szerény művem vetém vala tűzbe, Mert hogyan lett volna nekem reménységem? És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér Majd elhomályosít, midőn felém ragyog: De hát a ráadás!. Lelkem lelkéig ér, Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok. S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék, Ki törzsömnek élek, érette, általa; Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék, Otthon leli magát ajakimon dala. Akartam köréből el-kivándorolni: Jött a sors kereke és útfélre vágott, S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi Tüske közül szedtem egynehány virágot. Jöttek a búgondok úú cimborának, Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen; Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,

Eltépték fűzérem félelkészületében. -284Végre kincset leltem: házi boldogságot, Mely annál becsesb, mert nem szükség örzeni, És az Iza partján ama hű barátot . Nem is mertem volna többet reményleni. Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba, Éget és világít lelkemben leveled: Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa, Mily igen szeretlek Téged s őt is veled. 1847 A rab gólya Árva gólya áll magában Egy teleknek a lábjában, Felrepülne, messze szállna, Messze messze, 6 Tengerre, Csakhogy el van metszve szárnya. Tűnődik, féllábon állván, El-elúnja egyik lábán, Váltogatja, cserélgeti, Abban áll a Mulatsága, Ha beléun, újrakezdi. Szárnya mellé dugta orrát, Messze nézne, de ha nem lát! Négy kerités, négy magas fal; Jaj, mi haszna! Bár akarna, Kőfalon nem látni átal. * Szilágyi István (1819-1897), Arany debreceni iskolatársa, majd nagyszalontai iskolaigazgató, ekkor Máramarosszigeten hitoktató volt. Iza a Tsra egyik

mellékfolyója * -285Még az égre fölnézhetne, Arra sincsen semmi kedve: Szabad gólyák szállnak ottan Jobb hazába; De hiába! Ott maradt ő, elhagyottan. Várja, várja, mindig várja, Hogy kinő majd csonka szárnya S felrepül a magas égig, Hol a pálya Nincs elzárva S a szabadság honja kéklik. Öszi képet ölt a határ, Nincsen rajta gólyamadár, Egy van már csak: ő, az árva, Mint az a rab, Ki nem szabad, Keskeny ketrecébe zárva. Még a darvak hátra vannak, Mennek ők is, most akarnak: Nem nézi. csak hallja őket, Mert tudja jól, Ott fenn mi szól, Ismeri a költözőket. Megkisérné egyszer-kétszer: Nem bírná-e szárnya még fel; Hej, dehogynem bírná szárnya, Csak ne volna Hosszu tolla Oly kegyetlen megkuszálva! -286Árva madár, gólya madár, Nem nő ki tollad, ne várd, Soha többé, fagyos télig; Mert, ha épen Nő is szépen: Rossz emberek elmetélik! ,- f.; " 1847 Évek, ti még jövendő évek My hair is gray, but not with years.

(Byron) Az angol idézet fordítása: "A hajam szürke, de nem az évek által." Évek, ti még jövendő évek, Kiket reményem megtagad, Előlegezni mért sietek Hajam közé ősz szálakat? Miért vegyülget ily korán e Lombok közé sápadt levél, Emlékeztetni a vidor fát, Hogy majd kiszárad és - nem él! Nem evvel tartoztok ti nékem: Kaján elődötök, a mult, Adós maradt sok szép örömmel, Míg szertefölött is oszta bút; Ennek kamatját, jó reményül, Fizessétek le most nekem; Ki tudja, úgyis: érem én azt, Hogy a tőkét fölvehetem? -287Vagy épen azt jelenti e hó, Fürtömre mely szállongni kezd, Hogy bár rövid volt, vége! vége Nyaramnak s a tél berekeszt? S hogy meg ne essék szíve rajtam, Ha jókor meglep a halál, Azért kell, mint az ősz kalásznak, Megérnem a sarló alá? Ugy van. Nem évek száma hozza - Nem mindig - a vén kort elé; Kevés esztendők súlya szintúgy Legörnyeszt a mély sír felé. És nékem e földön

teherből, Bánatból rész jutott elég: Azzal fölérő boldogságot Hiába is reménylenék. Ah! vén vagyok: tapasztalásom Tárháza megtelt gazdagon: Ott van, romok közt, életemnek Vezére, széttört csillagom; Ott egy szakadt fonál: ez a hit; Egy csonka horgony: a remény; Ily gyüjteménynek birtokában Az ifju hogyne volna vén! Szétnézek és többé körültem Nincs a nehány kedves barát, Aggódtatóan rám függeszti Szemét egy könnyező család. Eleget éltem, hogy utánam Emlék maradjon itt alant: Emlékül inséget hagyok s e Két vagy három boldogtalant! -288Szűnj meg, panasz; ne háborgj, sziv! Bűnöd csak egy volt az erény Ha veszteség ennek jutalma, Jajgassak-é; hogy megnyerém? Vigasztalásul, annyi szenved, És szenved nálam annyi jobb; Miért ne én is. porszem akit A sorskerék hurcol s ledob! 1850 Letészem a lantot Leteszem a lantot Nyugodjék. Tőlem ne várjon senki dalt. Nem az vagyok; ki voltam egykor, Belőlem a jobb rész kihalt. A

tűz nem melegit, nem él: Csak, mint reves fáé, világa. Hová lettél, hová levél! Oh lelkem ifjusága! Más ég hintette rám mosolyját, Bársony palástban járt a föld Madár zengett minden bokorban, Midőn ez ajak dalra költ. Fűszeresebb az esti szél, Hímzettebb volt a rét virága. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága! . -289Nem így, magányosan, daloltam; Versenyben égtek húrjaim; Baráti szem, művészi gonddal Függött a lantos ujjain; Láng gyúlt a láng gerjelminél S eggyé fonódott minden ága. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjúsága! Zengettük a jövő reményit, Elsírtuk a múlt panaszát, Dicsőség fényével öveztük, Körül a nemzetet, a hazát. Minden dalunk friss zöld levél Gyanánt vegyült koszorújába Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjúsága! Ah, látni véltük sírjainkon,, A visszafénylő hírt-nevet; Hazát és népet álmodánk, mely Örökre él s megemleget. Hittük, ha illet a babér, Lesz aki

osszon.Mind hiába! Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjúsága! Most.árva énnékem, mi vagy te? Elhunyt daloknak lelke tán, Mely temetőbűl,mint kisértet, Jár még föl a halál után.? Himzett virágos szemfedél.? Szó, mely kiált a pusztaságba.? Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjúsága! -290Letészem a lantot. Nehéz az Kit érdekelne már a dal. Ki örvend fonnyadó virágnak, Miután a törzsök kihal, Ha a fa élte megszakad, Egy percig éli túl virága Oda vagy, érzem, odavagy Oh, lelkem ifjúsága! 1850. március 19 Fiamnak Hála isten! Este van megin Mával isfogyott földi kín. Bent magános, árva gyertya ég, Kívül leskelődik a sötét. Ily soká, fiacskám, miért vagy ébren? Vetve ágyad puha-melegen, Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. Látod, én szegény költő vagyok, Örökül hát nem sokat hagyok, Legföljebb mocsoktalan nevet; A tömegnél hitvány érdemet. Ártatlan szíved tavasz keretében A vallást

ezért öntözgetem Kis kacsóid össze téve szépen Imádkozzál, édes gyermekem. Mert szegénynek drága kincs a hit, Tűrni és remélni megtanit, S néki, míg a sír rá nem lehel, Mindig tűrni és remélni kell! Oh, ha bennem is, mint egykor, épen Élne a hit, vigaszul nekem, Kis kacsóid összetéve szépen Imádkozzál édes gyermekem. -291Majd ha játszótársaid közül Munka hí el - úgy lehet, korán S idegennek szolgálsz eszközül, Ki talán szeret . de mostohán: Balzsamul a hit malasztja légyen Az elrejtett néma könnyeken. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. Majd, ha látod, érzed a nyomort, Melyet a becsület válla hord; Megtiporva az erényt, az észt, Mig a vétek irigységre készt S a butának sorsa földi éden: Álljon a vallás a mérlegen. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. És, ha felnövén, tapasztalod, Hogy apáid földje nem honod S a bölcsőd s koporsód közti űr Századoknak

szolgált mesgyeül: Lelj vigasztalást a szent igében: "Bujdosunk e földi téreken." Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. Oh, remélj, remélj egy jobb hazát! S benne az erény diadalát: Mert különben sorsod és e föld Isten ellen zúgolódni költ. Járj örömmel álmaid egében, Utravalód e csókod legyen: Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem. 1850 -292Összel Híves, borongó őszi nap; Beült hozzám az únalom: Mint madár, ki bús, ki rab, Hallgat, komor, fázik dalom. Mit van tennem? olvasni tán.? Maradj Homér, fénydús egeddel, Maradj te most! . Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel. Mert fájna most felhőtlen ég, Mosolygó, síma tengerarc, Élénk verőfényes vidék Oh, fájna most nekem e rajz! Kék fátyol messze bérc fokán Aranyhajó, mely futva szegdel Biborhabot .Jer Osszián, Ködös homályos énekeddel. Ott kéken a Zeüsz-lakta domb; Itt zölden a nyájas sziget; Fölötte

lomb, alatta lomb, Árnyas berek, zengő liget, Hullám-mosott gazdag virány, Fehér juhak s tulkok sereggel Minő kép ez! . Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel. Füst koronáz erdőt, bokort, Vendégies hívójelül; Hősek családja, víg csoport, Áldoz, toroz máglyák körül; Lantszóra lejt ifjú, leány; Kettős pohár, mézízű nedvvel, Vígan forog . Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel. -293 S ha zúdulnak véres csaták, Szabadságért nem küzdenek, Mert elnyomás, népszolgaság Előttük ismeretlenek. Törvényök nincs - boldog hiány! A vének élő szája rendel Igazságot . Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel. Oda van a szép nyár, oda! A természet lassan kihal; Nincs többé nagyszerű, csoda, Többé se napfény, sem vihar; Pacsirta nem szánt, csalogány Nem zöngi dalját este, reggel; Nincs délibáb . Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel. Egyhanguság, egyformaság; A nappal egy világos éj; Nem kék az ég, nem zöld az

ág, Menny, föld határán semmi kéj; Csak sír az égbolt ezután Örök unalmú lanyha cseppel, Mig szétolvad . Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel. Oh jer, mulattass engemet, Hunyó dícsőség lantosa; Érdekli mostan lelkemet Borongó éj, kihalt tusa, Emlékhalom a harc fián, Ki a utolsók közt esett el, Remény nélkül . Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel. -294Felhőid és zúgó szeled, A zizegő haraszt, mohar, Magános tölgy a domb felett, Bolyongó tűz,hullámmoraj Ez, amit lelkem most kiván! Enyésző nép, ki méla kedvvel Múltján borong . Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel. Kinek sötétes éjjelen A hős apákhoz költözött Daliák lelke megjelen, Alánéz bús felhők között És int feléd: " Jer, Osszián, A holtakat miért vered fel? Nincs többé Caledonián Nép, kit te felgyújts énekeddel." 1850 Kertben Kertészkedem mélán, nyugodtan, Gyümölcsfáim közt bíbelek; Hozzám a tiszta kék magasból Egyes

daruszó tévelyeg; Felém a kert gyepűin által Egy gerlice búgása hat: Magános gerle a szomszédban S ifjú nő, szemfödél alatt. * Caledonia (Kaledónia): Skócia északi részének régi neve * -295Kevés ember jő látogatni, Az is csak elmegy hidegen: Látszik, hogy a halott szegény volt, Szegény s amellett idegen. Rokonait, ha van rokonja, Elnyelte széles e világ; Nem nyit be hozzá enyhe részvét, Legföljebb . a kíváncsiság Műhely körül a bánatos férj Sohajtva jár, nyög nagyokat; Ide fehérlenek deszkái, Épen azok közt válogat. Amaz talán bölcső leendett, Menyegzős ágy eme darab: Belőlük elhunyt hitvesének Most, ime, koporsót farag. Siránkozik a kisded árva, Amott sír öntudatlanul; Ha nő szegény, az élet könyvből Nehéz első betűt tanul! Ölében rázza egy cselédlyány, Duzzogva fels alá megyen: "Sírj no, igazán sírj" kiált rá, S megveri, hogy oka legyen. Kertészkedem mélán, nyugodtan, A fák sebeit

kötözöm; Halotti ének csap fülemben . Eh, nékem ahhoz mi közöm! Nem volt rokon, jó ismerős sem; Kit érdekel a más sebe? Elég egy szívnek a magáé, Elég, csak azt köthesse be. -296Közönyös a világ. az élet Egy összezsúfolt táncterem, Sürög-forog, jő-megy a népség Be és ki, szűnes-szüntelen. És a jövőket, távozókat Ki győzné mind köszönteni! Nagy részvétel, ha némelyikünk Az ismerőst . megismeri Közönyös a világ . az ember Önző, falékony húsdarab, Mikép a hernyó, telhetetlen, Mindég előre mász s - harap. S ha elsöpört egy ivadékot Ama vén kertész, a halál, Más kél megint, ha nem rosszabb, de Nem is jobb a tavalyinál. 1851 Enyhülés Kél és száll a szív viharja Mint a tenger vésze; Fájdalom a boldogságnak Egyik alkatrésze; Az örömnek levegőjét Megtisztitja bánat, A kizajlott búfelhőkön Szép szivárvány támad. -297Tegnap a remény is eltört, Az utolsó árboc, Csupán a kétség kötött egy

Gyarló deszka-szálhoz: Ma fölöttem és alattam Ég és tenger sima; Zöld ligetnek lombja bókol Felém, mint egy híva. Nem törik a szenvedő szív Oly könnyen darabbá, Csak ellágyul, s az örömre Lesz fogékonyabbá; Mint egy lankadt földművesnek Pihenő tanyája: Kész boldogság lesz neki a Szenvedés hiánya. Nincsen olyan puszta inség Hogy magának benne A halandó egy tenyérnyi Zöld virányt ne lelne; És ha ezt a szél behordta Sivatag fövénnyel: Megsiratja . de tovább megy Örökös reménnyel. Sivatagja életemnek! Van pihenő rajtad; Vészes hullám! szív-hajómat Nem szünetlen hajtod; Ha nehéz bú és nehéz gond Rossz napokat szerze: Kárpótolja a nyugalom Enyhületes perce. 1852 -298Visszatekintés Én is éltem . vagy nemélet Születésen kezdeni, És egynéhány tized évet Jól-rosszul leküzdeni? Én is éltem . az a sajka Engem is hányt, ringatott, Melyen kiteszi a dajka A csecsemő magzatot. Első nap is oly borultan Hajola reám az ég! S

hogy nevetni megtanultam, Sírni immár jól tudék; Sohase bírám teljébe örömeim poharát; Az ifjuság szép kertébe Vaskorláton néztem át. Félve nyúltam egyszer-máskor Egy rózsát szakasztani: Késő volt - a rázkodáskor Mind lehulltak szirmai. Keresém a boldogságot, Egy nem ismert idegent: Jártam érte a világot S kerülém ha megjelent. Vágytam a függetlenségre, Mégis hordám láncomat, Nehogy a küzdés elvégre Súlyosbítsa sorsomat: Mint a vadnak, mely hálóit El ugyan nem tépheti, De magát, míg hánykolódik, Jobban behömpölygeti. -299Álmaim is voltak, voltak . Oh, én ifjú álmaim! Rég eltűntek, szétfoszoltak, Mint köd a szél szárnyain. Az az ábránd - elenyészet; Az a légvár - füstgomoly; Az a remény, az az érzet, Az a világ - nincs sehol! Nem valék erős meghalni, Mikor halnom lehetett: Nem vagyok erős húrcolni E rám szakadt életet. Ki veszi le vállaimról . ? De megálljunk, ne, - ne még! Súlyos a teher, de imhol Egy

sugár előttem ég. Szende fényű szép szövetnek Mely egyetlen-egy vigasz, Szerelemnek, szeretetnek Holdvilága! te vagy az. Elkisérsz-e? oh, kisérj el Nincs az messze - síromig; S fátyolozd be derűs éjjel Aki majd ott álmodik! 1852 * szövetnek, szövétnek: kezdetleges fáklya * -300V. László Sűrű setét az éj, Dühöng a déli szél, Jó Budavár magas Tornyán az érckakas Csikorog élesen. . "Ki az? mi az? vagy úgy -" "Fordulj be és alugy Uram László király: A zápor majd eláll, Az veri ablakod." A felhő megszakad, Nyílása tűz, patak; Zúgó sebes özönt A rézcsatorna önt Budának tornyiról. "Miért zúg a tömeg? Kivánja eskümet?" "A nép, uram király, Csendes, mint a halál, Csupán a menny dörög." Megcsörren a bilincs, Lehull, gazdája nincs: Buda falán a rab - Egy-egy felhődarab Ereszkedik alá. . "Hah! láncát tépi a Hunyadi két fia -" "Uram, uram, ne félj ! László,

tudod, nem él, S a gyermek, az fogoly." -301Mélyen a vár alatt Vonul egy kis csapat; Olyan rettegve lép, Most lopja életét. Kanizsa, Rozgonyi. "Kettőzni kell az őrt, Kivált Mátyás előtt!" "Mátyás, az itt maradt, Hanem a többi rab Nincsen, uram, sehol." A felhő kimerült A szélvihar elült, Lágyan zsongó habok Ezer kis csillagot Rengetnek a Dunán. El! míg lehet s szabad! Cseh-földön biztosabb." "Miért e félelem? Hallgat minden elem Ég s föld határa közt." Az alvó aluszik, A bujdosó buvik; Ha zörren egy levél; Poroszlót jőni vél Kanizsa, Rozgonyi. "Messze még a határ? Minden perc egy halál!" "Legitten átkelünk, Ne félj uram: velünk A gyermek, a fogoly." -302Az alvó felvirad, A bujdosó riad. Szellő sincsen, de zúg, Felhő sincsen, de búg S villámlik messziről. "Oh adj, oh adj nekem Hűs cseppet, hű csehem!" "Itt a kehely, igyál, Uram, László király,

Enyhit. mikép a sír!" Állj meg, boszú, megállj: Cseh földön ül a rab; Cseh földben a király, Mindég is ott marad, De visszajő a rab .! 1853 Ágnes asszony Ággnes asszony a patakban Fehér lepedőjét mossa; Fehér leplét, véres leplét A futó hab elkapdossa. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Odagyül az utcagyermek: Ágnes asszony, mit mos kelmed? "Csitt te, csitt te! csibém vére Keveré el a gyolcs leplet." Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. -303- Összefutnak a szomszédnők: Ágnes asszony, hol a férjed? "Csillagom, hisz ottbenn alszik! Ne menjiünk be, mert fölébred." Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Jön a hajdu: Agnes asszony, A tömlöcbe gyere mostan. "Jaj, galambom, hogy mehetnék, Míg e foltot ki nem mostam!" Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Mély a börtön: egy sugár-szál Odaférni alig képes; Egy sugár a börtön napja, Éje pedig rémtül népes. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Szegény Ágnes naphosszanta Néz e

kis világgal szembe, Néz merően, - a sugárka Mind belefér egy fél szembe. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Mert, alighogy félrefordul, Rémek tánca van körüle; Ha ez a kis fény nem volna, Ugy gondolja: megőrölne. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Im azonban, időtelve, Börtönének zárja nyilik: Ágnes a törvény elótt Megáll szépen, ahogy illik. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. -304Öltözetjét rendbe hozza, Kendőjőre fordít gondot, Szöghaját is megsimítja, Nehogy azt higgyék: megbomlott. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Hogy belép, a zöld asztalnál Tisztes őszek űlnek sorra; Szánalommal néznek ő rá, Egy se mérges, vagy mogorva. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. "Fiam, Agnes, mit miveltél? Szörnyü a bűn, terhes a vád; Ki a tettet végrehajtá Szeretőd im maga vall rád." Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. "Ö bitón fog veszni holnap, Ö, ki férjedet megölte; Holtig vízen és kenyéren Raboskodva bűnhődöl te. " Oh! irgalom

atyja, ne hagyj el. Körültekint Ágnes asszony, Meggyőződni ép eszérül; Hallja a hangot, érti a szót, S míg azt érti: "meg nem őrül." Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. De amit férjéről mondtak, A szó oly visszásan tetszik; Az világos csak, hogy őt Haza többé nem eresztik. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. -305Nosza simi, kezd zokogni, Sűrü záporkönnye folyván: Liliomról pergő harmat, Hulló vizgyöngy hattyu tollán. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. "Méltóságos nagy uraim! Nézzen Istent kegyelmetek: Sürgetős munkám van otthon, Fogva én itt nem ülhetek: Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. "Mocsok esett lepedőmön, Ki kell a vérfoltot vennem! Jaj, ha e szenny ott maradna, Hová kéne akkor lennem!" Oh! irgalom aty,ja, ne hagyj el. Összenéz a bölcs t„vényszék Hallatára ily panasznak. Csendesség van. Hallgat a száj, Csupán a szemek szavaznak. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. "EredJ haza szegény asszony! Mosd

fehérre mocskos lepled; Eredj haza, Isten adjon Erőt ahhoz és kegyelmet." Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. S Ágnes asszony a patakban Lepedőjét újra mossa; Fehér leplét, †szta leplét A futó hab elkapdossa. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. -306Mert hiába tiszta a gyolcs, Benne többé semmi vérjel: Ágnes azt még egyre látja S épen úgy, mint akkor éjjel. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Virradattól késő estig Áll a vízben, széke mellett: Hab zilálja rezgő árnyát, Haja fürtét kósza szellet. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Holdvilágos éjjelenkint, Mikor a víz fodra csillog, Maradozó csattanással Fehér sulyka messze villog. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. És ez így megy évrül-évre, Télen-nyáron, szünet nélkül; Harmat-arca hő napon ég, Gyönge térde fagyban kékül. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Öszbe fordul a zilált haj, Már nem holló, nem is ében; Torz-alakú ránc verődik, Szanaszét a síma képen. Oh! irgalom atyja, ne hagyj

el. S Ágnes asszony a patakban Régi rongyát mossa, mossa Fehér leple foszlányait A szilaj hab elkapdossa. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. -307Szondi két apródja Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom, Tetején lobogós hadi kopja. Két ifju térdel, kezökben a lant, A kopja tövén, mintha volna feszűlet. Zsibongva hadával a völgyben alant Ali győzelem-ünnepet ület. "Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért? Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra? Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért, Odaillőt egy huri nyakra!" "Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant Zászlós kopiával a gyaur basa sírján: Ott térdel a gyöngypár, kezéhen a lant, És pengeti, pengeti, sírván." . S hogy feljöve Márton, az oroszi pap, Kevély üzenettel a bősz Ali küldte: Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad! Meg nem marad itt anyaszülte. "Szép úrfiak! immár e

puszta halom, E kopja tövén nincs mér zengeni többet: Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom, Odalenn vár mézizü sörbet.-" * bülbül: fülemüle, vagy más néven: csalogány (török) huri: a mohamedánok szerint a paradicsomban élő gyönyörű nő, az igazhitű férfi túlvilági jutalma (török) gyaur: mohamedán szempontból a hitetlen ember (török) sörbet, serbet: keleten üdítőként fogyasztott édes gyümölcslé (török) * -308Mondjad neki, Márton, im ezt felelem: Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi, Jézusa kezében kész a kegyelem: Egyenest oda fog folyamodni. "Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs, Mit csak terem a nagy szultán birodalma, Jó illatu fászer, és drága kenőcs. Alí gyózelem-ünnepe van ma!" Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond, És pattog a bomba, és röpked a gránát; Minden tüzes ördög népet, falat ont: Tőri Drégel sziklai várát. "Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt, Immár födi

vállát bíborszinü kaftán, Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold: Idekinn hideg éj sziszeg aztán!" A vár piacára ezüstöt, aranyt, Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat; Harcos paripái nyihognak alant: Szügyeikben tőrt keze forgat. "Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett! Zászlós kopiával hős Ali temette; Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -; Zengjétek Alit ma helyette!" Két dalnoka is volt, két árva fiú; Öltözteti cifrán bársonyba puhába: Nem hagyta cselédit - ezért öli bú Vele halni meg, ócska ruhába! * Serbet füge pálma:Itt a pálmafa gyümölcséről van szó: datolya vagy banán ágyú (régi magyar szó) keleti népek férfviselete: bokáig érő bő kabát * -309- "S küldött Alihoz. Ali dús, Ali jó; Lány-arcotok a nap meg nem süti nála; Sátrában alusztok, a széltül is ó: Fiaim, hozzá köt a hála!" Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedül! Mint bástya, feszült meg romlott torony

alján; Jó kardja előtt a had rendre ledül, Kelevéze ragyog vala balján. "Rusztem" maga volt ő!. s hogy harcola még, Bár álgyugolyótul megtört ina, térde! Én láttam e harcot! . Azonban elég: Ali majd haragunni fog érte." Mint hulla a hulla! veszea a pogány, Kő módra befolyván a hegy menedékét: Ö álla halála vérmosta fokán, Diadallal várta be végét. "Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már Dicséretiből az otromba gyaurnak? Eb a hite kölykei! vesszeje vár És börtöne kész Ali úrnak." Apadjon el a szem, mely célba vevé, Száradjon el a kar, mely őt lefejezte; Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé, Ki miatt lőn ily kora veszte! 1856 * Rusztem: legendás perzsa hős, akinek tetteit a török költők megénelték * -310A walesi bárdok Edward király, angol király Léptet fakó lován: Hadd látom, úgymond, mennyit ér A velszi tartomány. Van-e ott folyó és földje jó? Legelőin fű kövér? Használt-e a

megöntözés: A pártos honfivér? S a nép, az istenadta nép, Ha oly boldog-e rajt Mint akarom, s mint a barom, Melyet igába hajt? Felség! valóban koronád Legszebb gyémántja Velsz: Földet, folyót, legelni jót, Hegy-völgyet benne lelsz. S a nép, az istenadta nép Oly boldog rajta, Sire! Kunyhói mind hallgatva, mint Megannyi puszta sír. Edward király, angol király Léptet fakó lován: Körötte csend amerre ment, És néma tartomány. * Wales (velsz): hercegség Anglia nyugati részén Wales régi lakóinak, a keltáknak az énekesei, költői Vajon? Sire (szír): Felség! (angol) * -311Montgomery a vár neve, Hol aznap este szállt; Montgomery a vár ura, Vendégli a királyt. Vadat és halat, s mi jó falat Szem-szájnak ingere, Sürgő csoport, száz szolga hord, Hogy nézni is tereh; S mind, amiket e szép sziget Ételt-italt terem; S mind, ami bor pezsegve forr Túl messzi tengeren. Ti urak, ti urak! hát senki sem Koccint értem pohárt? Ti urak, ti urak!. ti

velsz ebek! Ne éljen Eduárd? Vadat és halat, s mi az ég alatt Szem-szájnak kellemes, Azt látok én: de ördög itt Belül minden nemes. Ti urak, ti urak, hitvány ebek! Ne éljen Eduárd? Hol van, ki zengje tetteim Elő egy velszi bárd! Egymásra néz a sok vitéz, A vendég velsz urak; Orcáikon, mint félelem, Sápadt el a harag. * Montgomerry: város Wales északi részén és személynév Tereh: teher elavult magyar szóval * -312Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik. Ajtó megöl fehér galamb, Ösz bárd emelkedik. Itt van, király, ki tettidet Elzengi, mond az agg; fegyver csörög, haló hörög Amint húrjába csap. Fegyver csörög, haló hörög, A nap vértóba száll, Vérszagra gyűl az éji vad: Te tetted ezt, király! Levágva népünk ezrei, Halomba, mint kereszt, Hogy sírva tallóz aki él: Király, te tetted ezt!" Máglyára! el! igen kemény - Parancsol Eduárd Ah! lágyabb ének kell nekünk; S belép egy ifju bárd. Ah! lágyan kél

az esti szél Milford öböl felé; Szüzek siralma, özvegyek Panasza nyög belé. Ne szülj rabot, te szűz! anya Ne szoptass csecsemőt!." int a király. S elérte még A máglyára menőt. * Tallóz: kalászt szedeget a tarlón, élelmet gyűjtöget * -313De vakmerőn s hivatlanúl Előáll harmadik; Kobzán a dal magára vall, Ez íge hallatik: "Elhullt csatában a derék No halld meg, Eduárd: Neved ki diccsel ejtené, Nem él oly velszi bárd. Emléke sír a lanton még No halld meg, Eduárd: Átok fejedre minden dal, Melyet zeng velszi bárd." Meglátom én! - S parancsot ád Király rettenetest: Máglyára, ki ellenszegűl, Minden velsz énekest! Szolgái szétszáguldanak, Ország-szerin, tova. Montgomeryben így esett A híres lakoma. S Edward király, angol király Vágtat fakó lován; Körötte ég földszint az ég: A velszi tartomány. Ötszáz, bizony, dalolva ment Lángsírba velszi bárd: De egy se birta mondani Hogy: éljen Eduárd. -314Ha, ha! mi

zúg? mi éji dal London utcáin ez? Felköttetem a lord-majort, Ha bosszant bármi nesz! Áll néma csend; légy szárnya bent, Se künn, nem hallatik: "Fejére szól, ki szót emel! Király nem alhatik." Ha, ha! elő síp, dob, zene! Harsogjon harsona: Fülembe zúgja átkait A velszi lakoma. De túl zenén, túl síp-dobon, Riadó kürtön át: Ötszáz énekli hangosan A vértanúk dalát. 1857 A lejtőn Száll az este. Hollószárnya Megrezzenti ablakom, Ereszkedik lelkem árnya, Elborong a multakon. Nézek vissza, mint a felhő Áthaladt vidékre néz: Oly komor volt, - oly zöldellő, Oly derült most az egész. * Lord-major: londoni polgármester vértanuk dala: a történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát, hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása (1277) után, 500 walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök dícső múltját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom lerázására. * -315Boldog

évek! - ha ugyan ti Boldogabban folytatok, Multam zöld virányos hanti! Hadd merengek rajtatok. Bár panasszal, bár sohajjal Akkor is szám telve lőn: Kevesebbem volt egy jajjal. Hittel csüggtem a jövőn! Most ez a hit. néma kétség, S minél messzebb haladok, Annál mélyebb a sötétség; Vissza sem fordulhatok. Nem magasba tör, mint másszor Éltem lejtős útja ez; Mint ki éjjel vízbe gázol S minden lépést óva tesz. 1857 Juliskához Bús az ősznek hervadása, Kihulló lombok, néma táj; De az ősznek van varázsa, Enyészetben méla báj. A gyümölcs hull - semmi: érett! Hallgat a lomb - semmi: szólt! Öltsön a mező fehéret Semmi: oly dús zöldje volt! Csak, ha bimbó fővel asznak A virágok: oh, ez fáj; Ha reménye új tavasznak, Most születve, sírba száll. -316Oh, derülj hát, ifju lélek, Légy a vídám hajdani; Gyönge vagy még a zord télnek Koszorúját hordani! 1859 Az örök zsidó Pihenni már. - Nem, nem lehet: Vész és vihar hajt

engemet, Alattam a föld nem szilárd, Fejem fölött kétélü bárd. Tovább! tovább! Az út, hová talpam nyomul, Sűlyed, ropog, átvékonyul; Önsúllyal a kolosszi lég Elzúzna, ha megállanék. Tovább! tovább! Rettent a perc, a létező, S teher minden következő; Uj léptem új kigyón tapod: Gyülölöm a mát s holnapot. Tovább! tovább! Éhes vagyok: ennem iszony; Láng az ital, midőn iszom; Álmam szilaj fölrettenés, Kárpit megől szivembe kés. Tovább! tovább! -317S melyet hazud a sivatag, Mind délibáb: tó és patak; Gyümölcs unszol, friss balzsamu: Kívül arany, belül hamu. Tovább! tovább! Rohannom kell - s a földi boly Mellettem gyorsan visszafoly: Ködfátyol-kép az emberek: Én egy arcot sem ismerek. Tovább! tovább! Oh, mily tömeg! s én egyedűl, Álltam habár közé vegyül: Érzem, mint csónak a habot, Hogy átmenet mind rám csapott. Tovább! tovább! Az üstökös meg visszatér, Kiröppent nyíl oda is ér, Az eldobott kő

megpihen: Én céltalan, én szüntelen Tovább! tovább! Pusztán folyam mért nem vagyok, Hogy inna fel aszú homok! Mért nem futó, veszett vihar, Mely ormokon egyszer kihal. Tovább! tovább! Irígylem az ágról szakadt Levelkét: hisz majd fennakad; Irígylem az ördögszekért: Árokba hull: céljához ért. Tovább! tovább! * Ördögszekér: gömb alakú gyomnövény, melynek elszáradt kóróját ősszel a szél görgeti * -318Szegény zsidó. Szegény szivem: Elébb-utóbb majd megpihen. Az irgalom nagy és örök, Megszán s átkom nem mennydörög: Tovább! tovább! 1860 Magányban Az óra lüktet lassu percegéssel, Kimérve a megmérhetlen időt; Ébren a honfigond virasztva mécsel, Homlokra összébb gyűjti a redőt. Vajúdni meddig tart még e világnak? Sors! óraműved oly irtóztató: Hallom kerekid, amint egybevágnak: De nincs azokhoz számlap, mutató. Jön, jön. egy istenkéz sem tartja vissza Mint mélybe indult sziklagörgeteg: Élet? halál? átok,

vagy áldás lesz? - Ah, Ki mondja meg! ki élő mondja meg! Vár tétován a nép, remegve bölcse, Vakon előtte kétség és homály. Idő! szakadna bár méhed gyümölcse. Ne még, ne még - az istenért! - megállj. Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen, A kockarázás kínját érzenünk; De nyújtanók a percet, míg vetetlen A szörnyü csont, ha rajta mindenünk. Egy lépés a gomolygó végtelenbe, Holott őrvényzik a lét, a halál: És mi fogódzunk a hitvány jelenbe: Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál! * csont: szerencsekocka, melyet gyakran csontból készítettek * -319Még egy kevéssé. De mely kishitűség! El, el! ne lássam e dúlt arcokat! Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség, Bátorságot nekünk mindez nem ad? Megvert reménnyel induljunk csatába? Hitben feladjuk már a diadalt?. Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt! Az nem lehet, hogy milliók fohásza Örökké visszamálljon rólad, ég! És annyi

vér - a szabadság kovásza Posvány maradjon, hol elönteték. Támadni kell, mindig nagyobb körökben Életnek ott, hol a mártir-tetem Magát kiforrja csendes földi rögben: Légy hű, s bízzál jövódbe, nemzetem. Nem mindig ember, aki sorsot intéz; Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb; S midőn lefáradt az erőtelen kéz, A végzet tengelye harsog tovább; Csüggedve olykor hagyja lomha gépűl Magát sodorni az ember fia: De majd, ha eszmél s öntudatra épűl, Feltűnik egy magasb hármónia. És vissza nem foly az időnek árja, Előre duzzad, feltarthatlanúl; Csak szélein marad veszteg hinárja, S partján a holt-viz hátra kanyarúl. Bízvást!. mi benn vagyunk a fősodorban: Veszhet közőlünk még talán nem egy: De szállva, ím, elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előremegy! 1861 -320Epilogus Az életet már megjártam Többnyire csak gyalog jártam, Gyalog bizon . Legfölebb ha omnibuszon. Láttam sok kevély fogatot, Fényes tengelyt,

cifra bakot: S egy a lelkem! Soha meg se irigyeltem. Nem törődtem bennülővel, Hetyke úrral, cifra nővel: Hogy áll orra Az út szélin baktatóra. Ha egy úri lócsiszárral Találkoztam s bevert sárral: Nem pöröltem, Félreálltam, letöröltem. Hiszen az útfélen itt-ott, Egy kis virág nekem nyitott: Azt leszedve, Megvolt szívem minden kedve. Az életet, ím, megjártam; Nem azt adott, amit vártam: Néha többet, Kérve, kellve, kevesebbet. Ada címet, bár nem kértem, S több a hír-név, mint az érdem: Nagyravágyva, Bételt volna keblem vágya. -321Kik hiúnak és kevélynek Tudom, boldognak is vélnek: S boldogságot Irígy nélkül még ki látott? Bárha engem titkos métely Fölemészt: az örök kétely; S pályám bére Égető, mint Nessus vére. Mily temérdek munka várt még!. Mily kevés, amit beválték ţ Félbe - szerbe, S hány reményem hagyott cserbe!. Az életet már megjártam; Mit szivembe vágyva zártam, Azt nem hozta, Attól makacsul

megfoszta. Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat, Kértem kérve: S ő halasztá évrül-évre. * Nessus (nesszusz), görögösen: Nesszosz a görög mitológiában kentaur(félig férfi, félig ló) volt. -Heraklésznek és feleségének Déianeirának egyszer egy folyón kellett átkelniük. Héraklész átgázolt a vízen, Déianeirát pedig Nesszosz, a révész vette vállaira A folyó közepe táján, mikor Héraklész már csaknem elérte a túlsó partot, a kentaur el akarta rabolni a szép fiatalasszonyt. Rémült sikoltozására Héraklész visszafordult, s mérgezett nyilával halálra sebezte a kentaurt. Nesszosz haldokolva azt az álnok tanácsot adta Déianeirának, hogy fogja fel kiomló vérét, s ha férje valaha is hűtlen lesz hozzá, vérével kenje be ingét, s ezzel felfogja éleszteni újra szerelmét. Déianeira megfogadta a tanácsot Amikor Héraklész egy rabul ejtett királylányt tűntetett ki szerelmével, elküldte neki a Nesszosz

vérével bekent inget. Az ing testéhez tapadva elviselhetetlen kínok között leégette Héraklész bőrét, aki arra kérte barátait, hogy testét máglyán égessék el. Déianeira öngyilkos lett. * -322Csöndes fészket zöld lomb árnyán, Hova múzsám el-elvárnám, Mely sajátom; Benne én és kis családom. Munkás, vídám öregséget, Hol, mit kezdtem, abban véget. Ennyi volt csak; S hogy megint ültsssek, oltsak. Most, ha adná is már, késő: Egy nyugalom vár, a végső: Mert hogy szálljon, Bár kalitja már kinyitva, Rab madár is, szegett szárnyon? 1877. júl 6 Naturam furca expellas. Gyermekkoromban felköték A színben egy nagy tökharangot, Amely ugyan nem ada hangot, De máskép vígan működék; Megvolt a súlya, lódulása, Kötelét hogy jól visszarántsa S vele a kis harangozót; Szóval: csinált kommóciót. "No, mondám, majd ha nagy leszek , Valódi harangot veszek És azt egész nap kongatom Saját kényemre, szabadon." Igy kongatom

most untalan E verseket - bár hangtalan. 1877. júli 9 -323- Tengeri-hántás Ropog a tűz, messze süt a vidékre, Pirosan száll füstje fel a nagy égre; Körülállja egynehány fa, Tovanyúlik rémes árnya; S körül üli a tanyáknak Szép legénye, szép leánya. "Szaporán, hé! nagy a rakás: mozogni! Nem is illik összebúva susogni. Ki először piros csőt lel, Lakodalma lesz az ősszel. - Tegyetek rá! hadd lobogjon: Te gyerek, gondolj a tűzzel. - Dalos és szép leány volt, de árva. Fiatal még a mezei munkára; Sanyarú volt beleszokni: Napon égni, pirosodni, - Hüvös éj lesz, fogas a szél! Derekának hajladozni. Deli karcsú derekában a salló, Puha lábán nem teve kárt a talló Mint a búza, piros, teljes, Kerek arca, maga mellyes, - Teli a hold, most buvik fel Az egész lyány ugyan helyes. * sarló: gabona, fű stb. levágására és fölszedésére használt rövid nyelű félköríve szerszám tarló: az a föld, amelyről a gabonatermést

levágták; a levágott gabonának a torzsa * -324Tuba Ferkó juhot őriz a tájon; Juha mételyt; legel a rossz lapályon, Maga oly bús. mi nem éri? Furulyája mindig sí-ri, - Aha! rókát hajt a Bodri Dalos Esztert úgy kiséri. Dalos Eszti - a mezőre kiment ő, Aratókkal puha fűvön pihent ő; De ha álom ért reájok, Odahagyta kis tanyájok - Töri a vadkan az irtást Ne tegyétek, ti leányok! Szederinda gyolcs ruháját szakasztja, Tövis, talló piros vérit fakasztja; Hova jár, mint kósza lélek, Ha alusznak más cselédek?. - Soha, mennyi csillag hull ma! Ti, leányok, ne tegyétek. Tuba Ferkó a legelőt megúnta, Tovahajtott, furulyáját se fútta; Dalos Eszter nem kiséri, Maga halvány, dala sí-rí: - Nagy a harmat, esik egyre Csak az isten tudja, mért rí. Szomorún jár, tébolyog a mezőben; Nem is áll jól semmi dolog kezében; Éje hosszú, napja bágyadt, Szive sóhajt - csak egy vágyat - De susogjon az a munka! Te, halál, vess puha ágyat

-325Ködös őszre vált az idő azonban, Törik is már a tengerit Adonyban; Dalos Eszter csak nem jött ki: Temetőbe költözött ki; - Az a Lombár nagy harangja! Ne gyalázza érte senki. Tuba Ferkó hazakerült sokára, Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára; Ki-kimén a temetőbe Rossz időbe, jó időbe: - Kuvikol már, az ebanyja! Itt nyugosznak, fagyos földbe. Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon, Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon; Muzsikát hall nagy-fenn, messze, Dalos Eszti hangja közte, - Ne aludj, hé! vele álmodsz - Azt danolja: gyere! jöszte! Nosza, Ferkó, felszalad a boglyára, Azután a falu hegyes tornyára; Kapaszkodnék, de nem éri, Feje szédül: mi nem éri?. - Tizenkettőt ver Adonyban: Elég is volt ma regélni: * itt: kolomp: legelő állat nyakába akasztott, nagyobb csengőhöz hasonló, bádoghól készült, tompa hangú eszköz * -326Lohad a láz; a legények subába Összebúnak a leányok csuhába; Magasan a levegőben Repül egy nagy

lepedő fenn: Azon ülve muzsikálnak, Furulyálnak, eltünőben. 1877. júli 15 Mindvégig A lantot, a lantot Szorítsd kebeledhez Ha jő a halál; Ujjod valamíg azt Pengetheti: vígaszt Bús elme talál. Bár a szerelem s bor Ereidben nem forr: Ne tedd le azért; Hát nincs örömed, hát Nincs bánat, amit rád Balsors keze mért?. Hisz szép ez az élet Fogytig, ha kiméled Azt ami maradt; Csak az ősz fordultán, Leveleid hulltán Ne kivánj nyarat. * csuhéj: a kukoricacső lefosztott héja * -327Bár füstbe reményid, S egeden felényit Sincs már fel a nap: Ami derüs, élvezd, Boruját ineg széleszd: Légy te vidorabb. S ne hidd, hogy a lantnak Ereje meglankadt: Csak hangköre más; Ezzel ha elégszel, Még várhat elégszer Dalban vidulás. Tárgy künn, s temagadban És érzelem, az van, Míg dobban a szív; S új eszme ha pezsdül, Ne vonakodj rest Mikor a lant hív. Van hallgatód? nincsen? Te mondd, ahogy isten Adta mondanod, Bár puszta kopáron - Mint tücsöké

nyáron Vész is ki dalod. 1877. júl 24 A régi panasz "Eh! mi gondod a jövőre? Eh! a múlttal mi közöd? Könnyel a múlt sirja dombját S a reménynek száraz lombját Hasztalan mit öntözöd? -328Századoknak bűne, átka Mind csak téged terhel-e? Nem talán még sokkal érzőbb, Nem talán még sokkal vérzőbb Honfitársid kebele?." Oh, tudom; de bánatomban Meg nem enyhit társaság; Mint szülétlen több gyerekre Osztatlan száll s mindegyikre Az egész nagy árvaság. Sőt azáltal súlyosb részem, Hogy míg a tett melege Más sebét enyhébbé tészi: Ö, szegény, csak kínját érzi A lant méla gyermeke. Hogy reméltünk! s mint csalódánk! És magunkban mekkorát!. Hisz csak egy pontot kerestünk: Megtalálva, onnan estünk; Igy bukásunk lelki vád. Mennyi seprő a pezsgésben, S mily kevés bor!. Volt elég, Kit nagy honszerelme vonzott Megragadni minden koncot, Nehogy más elkapja még. Mennyi szájhős! mennyi lárma! S egyre sülyedt a naszád;

Nem elég csak emlegetni: Tudni is kell jól szeretni, Tudni bölcsen, a hazát -329Vagy nekünk már így is, úgy is Minden módon veszni kell? Egy világ hogy ránk omoljon? Kül-erőszak elsodorjon?. Vagy itt-benn rohadni el? Vörös Rébék "Vörös Rébék által ment a Keskeny pallón s elrepült -" Tollászkodni, már mint varju, Egy jegenyefára ültAkinek azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár: Hess, madár! Ö volt az, ki addig főzte Pörge Dani bocskorát, Míg elvette a Sinkóék Cifra lányát, a Terát De most bezzeg bánja már Váltig hajtja: kár volt, kár! Hess, madár! Pörge Dani most őbenne Ha elbotlik se köszön, S ha ott kapja, kibuktatja Orrával a küszöbön. Pedig titkon oda jár, Szép asszonynak mondja: kár! Hess, madár! -330Cifra asszony színes szóra Tetteti, hogy mit se hajt: Kend meg köztünk ne csináljon Háborodást, házi bajt, Nem vagyok én csapodár Rebi néni mondja: kár Hess, madár! Másszor is jön, hoz fehér

pénzt, Piros kendőt s egyet: "Nesze, lyányom! e mézes bor Szépnek ugy nem tenni kárt!" -"Hadd jöjjön hát a kasznár." Hess, madár! Háborúság, házi patvar Attól kezdve van elé ; De nem hallik a szomszédba Pörge Dani tűri még A bölcső is ott van már: Künn egy varju mondja: kár! Hess, madár! "Asszony, ördög! vidd apádnak Haza ezt a gyermeket Ne! a varjut (hol a puskám?) Utra meglövöm neked." Varju azt se mondja: kár! El sem is rebbenti már: Hess, madár!" Híre terjed a helységben: "Tudjátok, mi az eset? Pörge Dani egy varjút lőtt S Rebi néni leesett!" Rébi lelke nem vón kár; De, mint varjú visszajár. Hess, madár! -331Gyilkost a törvény nyomozza; Szegény Dani mit tegyen? Utnak indul, bujdosásnak, Keskeny pallón átmegyen. Szembe jött rá a kaszás Varju elkiáltja: kár! Hess, madár! Keskeny a palló kettőnek: Nem térhet ki a Dani; Egy billentés: lent a vízben Nagyot csobban valami.

Sok eső volt: mély az ár Varju látja, mondja: kár! Hess, madár! Bujdosónak kín az élte, Reszket, ha levél zörög: Felvont sárkányt vesz kezébe, Hajtja éh: ;,megállj, görög!" Varju mind kiséri: "kár!. Fennakadsz te, szép betyár!" Hess, madár!" "Most ebédre, hollók, varjak Seregestül, aki van! De szemét ne bántsa senki: Azzal elbánok magam." Fekete volt, mint bogár: Asszony ott sír: "mégis kár! Hess, madár!" -332Vörös Rébék általment a Keskeny pallón: most repül; Egy varjúból a másikba Száll a lelke, vég nekül: S l†nek 6 azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár Hess, madár! 1877. szeptember 26 Tetemre hívás A radványi sötét erdőben Halva találták Bárczi Benőt. Hosszu hegyes tőr ifju szivében; "Ime, bizonyság Isten előtt: Gyilkos erőszak ölte meg őt!" Kastélyába vitette föl atyja, Ott letevék a hűs palotán; Kise terítteti, meg se mosatja: Vérben, ahogy

volt, nap-nap után Hever egyszerű ravatalán. Állata őrzeni négy alabárdost: Lélek ez ajtón se be, se ki!. "Hátha az anyja, szép huga már most Jönne siratni?" - "Vissza! neki; Jaj, ki Parancsom, élve, szegi! Fojtva, teremről sejti teremre Halk zokogását asszonyi bú. Maga, pecséttel, "hívja tetemre" Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú: Legyen a seb vérzése tanú. -333- A palotát fedi fekete posztb, Déli verőn sem süt oda nap; Áll a tetemnél tiszti pörosztó, Gyertya, feszűlet, kánoni pap: Sárga viaszfényt nyughelye kap. "Jöjjenek ellenségi, ha voltak!" Jő, kit az apja rendre nevez; Hiába! nem indul sebe a holtnak Állva fejénél az, vagy emez: "Gyilkosa hát nem ez. újra nem ez" "Hát ki?." riad fel Bárczi sötéten , "Boszulatlan nem foly ez ősi vér, Ide a gyilkost!. bárha pecsétem Váddal az önnön szívemig ér: Mindenki gyanús nekem, aki él!" "Jöjjenek úgy

hát ifju baráti!" Sorra belépdel sok dalia: Fáj nekik a hőst véribe látni, S nem harc mezején elomlania. Erre se vérzik Bárczi fia "Jöjjön az udvar! apraja, nagyjaů. Jöjjön elő Báric, a falu, mind!" Megkönyezetlen senki se hagyja, Kedves urára szánva tekint. Nem fakad a seb könnyre megint. "Jöjjön az anyja! hajadon húga!" Künn a leány, már messze, sikolt; Anyja reárogy, öleli búgva: Mindre nem érez semmit a holt: Marad a tört vér - fekete folt. -334"Jöjjön utolszor szép szeretője, Titkos arája, Kund Abigél!" Jő; - szeme villan s tapad a tőrre; Arca szobor lett, lába gyökér. - Sebből pirosan buzog a vér. Könnye se perdül, jajja se hallik, Csak odakap, hol fészkel az agy: Iszonyu az, mi oda nyilallik!. Döbbenet által a szív ere fagy: "Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!" Kétszeri mondást - mint lebüvölten Hallgat el, aztán így rebegi: "Bárczi Benót én meg nem öltem, Tanum az

Ég, s minden seregi! Hanem e tőrt én adtam neki. Bírta szivem már hű szerelemre, Tudhatta, közöttünk nem vala gát: Unszola mégis szóval "igenre", Mer ha nem: ő kivégzi magát. Enyelgve adám a tőrt: nosza hát!" S vadul a sebből a tőrt kiragadja, Szeme szokatlan lángot lövell, Kacag és sír, s fennvillogtatja S vércse-visongással rohan el. Vetni kezet rá senki se mer. Odakinn lefut a nyilt utca során, Táncolni, dalolni se szégyell: Dala víg: "Egyszer volt egy leány, Ki csak úgy jáLszott a legénnyel, Mint macska szokott az egérrel!" 1877. okt 27 -335Sejtelem Életem hatvanhatodik évébe Köt engemet a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe. 1982. márc 2 -336* Tartalom I. AZ EUROPAI FELVILÁGOSODÁS IRODALMÁBOL Részletek a fiancia EnciklopédiábOl (Komoly Péter fordítása) Enciklopédia (Részlet) . 5 Filozófia (Részlet) . 5

Halhatatlanság (Részlet) . 6 Babona (Részlet) . 7 Fanatizmus (Részlet) . 7 Ember (Részlet) . 8 Tulajdon . 8 Építészet (Részlet) . 9 Jean-Jacques Rousseau: Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól (Részletek. Kiss János ford) 10 Vallomások (Részletek. Benedek István és Benedek Marcell ford.) . 16 Johann Wolfgang Goethe: A kedves közelléte (Szabó Lőrinc ford.) 27 Vándor éji dala (Tóth Árpád ford.) 28 Vándor éji dala (Kosztolányi Dezső ford.) 28 Vándor éji dala (Móricz Zsigmond ford.) 28 Vándor éji dala (Szabó Lőrinc ford.) 28 Vándor éji dala (Weöres Sándor ford.) 28 A Tündérkirály (Képes Géza ford.) 29 Friedrich Schiller: Az örömhöz (Rónai György ford.) 30 Frieárich Hölderlin: Hüperión

(Részletek. Szabó Ede ford) 33 Menón panasza a Diotimáért (Károlyi Amy, Bemáth István, Radnóti Miklós és Rónay György ford.) 38 Az élet felén (Képes Géza ford.) 42 Az élet felén (Szabó Lőrinc ford.) ů 42 Az élet felén (Keresztury Dezső ford.) 42 II. A MAGYAR FELVILÁGOSODÁS IRODALMÁBOL Bessenyei György: Magyarság (Részletek) . 43 Kármán József: Fanni hagyományai (Részletek) . 45 Batsányi János: A franciaországi változásokra . 50 Alátó . 51 A rab és a madár . 52 Kazinczy Ferenc: Tövisek és virágok (Részletek) . 56 A nagy titok . 56 Irói érdem . ů ů ů ů 56 Szokott és szokatlan . 56 Himfy. 57 Epigrammai morál . 57 Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél (Részletek) . 57 Fogságom naplója (Részletek) . 58

Csokonai Vitéz Mihály: Az estve . ů ů ů ů ů ů62 Konstancinápoly . 65 A pillantó szemek . 69 A boldogság . 70 Tartózkodó kérelem . 70 Az esküvés . 71 A Magánossághoz . 72 A tihanyi Ekhóhoz . 75 Jövendőlés az első oskoláról a Somogyban . 78 A Reményhez . ů ů ů ů ů ů ů ů 80 Szegény Zsuzsi, a táborozáskor . ů ů ů 82 Tüdőgyúladásomról . 83 Dorottya (Részletek) . 85 Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz (I.) 90 A magyarokhoz (II.) 93 Horác . 94 Osztályrészem. 95 Búcsúzás Kemenes-Aljától . 96 A közelitő tél . 97 Levéltöredék barátnémhoz . 99 Fohászkodás . 100 Napoleonhoz . 101

Vitkovics Mihályhoz . 101 III. AZ EUROPAI ROMANTIKA IRODALMÁBOL Novalis: Himnuszok az éjszakához (Rónay György ford.) 107 Heinrich Heine: A dal szárnyára veszlek (Lator László ford.) 118 A Loreley (Szabó Lőrinc ford.) 119 Mesék mesélnek róla. (Justus Pál ford) 120 Mint egy virág, olyan vagy. (Elek István ford) 121 William Wordsworth: Táncoló tűzliliomok (Szabó Lőrinc ford.) 121 Samuel Taylor Coleridge: Kubla kán (Szabó Lőrinc ford.) 122 George Gordon Byron: Childe Harold búcsúja (Tóth Árpád ford.) 124 Percy Bysshe Shelley: Oda a nyugati szélhez (Tóth Árpád ford.) 127 John Keats: Oda egy görög vázához (Tóth Árpád ford.) 130 Edgar Allan Poe: A holló (Tóth Árpád ford.) 132 Lee Annácska (Babits Mihály ford.) 136 Alphonse de Lamartine: A tó (Szabó Lőrinc ford.) 137 Adam Mickiewicz: A lengyel anyához (Rónay György ford.) 140 IV A

REFORMKORSZAK ÉS A MAGYAR ROMANTIKA IRODALMÁBOL Kisfaludy Károly: Mohács . 143 Kölcsey Ferenc: Elfojtódás . 146 Vanitatum vanitas . 147 Himnusz . 150 Zrínyi dala . 152 Huszt . 153 Emléklapra . 154 Versenyemlékek . 154 Zrínyi második éneke . 155 Rebellis vers . 156 Nemzeti hagyományok (Részletek) . 156 Országgyűlési napló (Részlet) . 159 Búcsú az országos rendektől . ů160 Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (Részletek) . 161 Vörösmarty Mihály: Zalán futása (Részlet) . 166 Pázmán . 168 Magyarország címere . 168 Szózat . 168 Késő vágy . ů 171 A Guttenberg-albumba . 172 Liszt Ferenchez . 172 Ábránd .

175 A merengőhöz . . ů 176 Keserű pohár . 178 Gondolatok a könyvtárban . 180 Az emberek . 183 Országháza . 186 Szabadsajtó . 187 Emlékkönyvbe . 188 Előszó . 188 A vén cigány . 190 Fogytán, van a napod. 192 Eötvös József: A karthausi (Részlet) . 193 Búcsú . 194 A falu jegyzője (Részlet a regény befejezéséből) . 196 Én is szeretném . 198 Petőfi Sándor: A borozó . 199 Hortobágyi kocsmárosné. 200 Hazámban . 201 Jövendölés . 202 Én . 204 Szeget szeggel . 205 Távolból . 207 Befordultam a konyhára. ů 208 A szerelem, a szerelem. 209 Megúnt rabság . 210 A virágnak megtiltani nem

lehet. 211 Temetésre szól az ének. 212 Egy estém ouhon . 212 A csaplárné a betyárt szerette. 214 Ez a világ amilyen nagy. 215 István Öcsémhez . 215 Megy a juhász szamáron. 217 Az alföld . 217 A természet vadvirága . 219 Álltam sírhalma mellett. 220 Játszik öreg földünk. 221 Téli világ . 221 Éj van. 223 Fa leszek, ha. 223 A négyökrös szekér . 224 A csárda romjai . 225 Emlékezet. 227 Itt állok a rónaközépen. 228 A bánat egy nagy oceán . 228 Nem sülyed az emberiség. 228 Fönséges éj! . 229 férj hazajő betegen.

229 Barátaim megölelének . 230 Fejemben éj van. 230 Sors, nyiss nekem tért. 230 Dalaim. 231 Levél Várady Antalhoz . 232 Költői ábránd volt, mit eddig érzék. ů 235 Sz. J kisasszony emlékkönyvébe 238 Nem csoda, ha ujra élek. 239 Reszket a bokor, mert. 240 Karácsonykor . 241 Egy gondolat bánt engemet. 243 Szabadság, szerelem! . f 244 A XIX. század költői 244 AranyJánoshoz . 246 A nép nevében . 247 Az ítélet . 248 Mily szép a világ! . 249 Levél Arany Jánoshoz . 251 Beszél a fákkal a bús őszi szél. 254 Szeptember végén . 255 Minek nevezzelek? . 256 A

puszta, télen . 258 Nemzeti dal . 260 Föltámadott a tenger. 261 Miért kisérsz. 262 Szülőföldemen . 264 Kiskunság . 265 Respublika . 268 Itt benn vagyok a férfikor nyarában. 269 A hegyek közt . 271 Itt van az ősz, itt van ujra . 272 Az év végén . 273 Európa csendes, ujra csendes. 275 Pacsírtaszót hallok megint. 276 Szörnyű idő . 277 Petőfi legelső levele Arany Jánoshoz . 278 Uti levelek . 229 III. levél 279 XV levél . 282 Arany János: Válasz Petőfinek . 284 A rab gólya . 285 Évek, ti még jövendő évek . 287 Letészem a lantot . 289

Fiamnak . 291 Összel . 293 Kertben . 295 Enyhülés . 297 Visszatekintés . 299 V. László 301 Ágnes asszony . 303 Szondi két apródja . 308 A walesi bárdok . 311 A lejtőn . 315 Juliskához . 316 Az örök zsidó . 317 Magányban . 319 Epilogus . 321 Naturam furca expellas. 323 Tengeri-hántás . 324 Mindvégig . 327 A régi panasz . 328 Vörös Rébék . 330 Tetemre hívás . 333 Sejtelem . 336