Gazdasági Ismeretek | Államháztartás » Dolgos Anita - A korporatizmus történelmi áttekintése

A korporatizmus történelmi áttekintése Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és társadalomtudományi kar Gazdálkodási szak Összehasonlító gazdaságtan házidolgozat A korporatizmus történelmi áttekintése Készítette: Dolgos Anita 2003. november 6 Nappali tagozat II. évf 1 félév B csoport 1 A korporatizmus történelmi áttekintése Tradicionális korporatizmus A XI. századtól az addig uralkodó vertikális, függőségi kapcsolatok mellett egyre inkább előtérbe került a horizontális társadalmi szerveződés. A társadalmi kapcsolatrendszerben fontos rendezőelvként jelentkezett az önkéntes társulás, a szerződéses viszony ez annyit jelent, hogy a társadalmi hierarchia azonos szintjén álló, azonos pozíciójú, azonos helyzetű és érdekű, de egymással vérrokonságban nem álló emberek szerveződnek önkéntesen különböző célok elérésére csoportokká, közösségekké. Ilyen közösségek, testületek területi vagy szakmai

alapon jöttek létre. A lokális közösségek közül a l egáltalánosabb és legjellegzetesebb a f aluközösség és a v árosi communa, de a nagyobb városokban negyedenként, utcánként is létrejöttek szomszédsági közösségek. Szélesebb területre is kiterjedhetett a szerveződés: ilyen volt a XII században létrejött lombard városok szövetsége. Speciális területi alapú szerveződés volt egyes etnikai csoportok közössége A XII-XIII. században kidolgozták e közösségek elméletét, az ún korporációs tant vagy communitaselméletet. Az alapelv, amely megadja a létjogosultságát az ilyen szerveződésnek, így hangzik: az olyan ügylet, amely mindenkit érint, mindenki részvételével és jóváhagyásával kell intézni. Vagyis a közösség minden tagjának joga van személyesen vagy választott képviselői útján véleményt nyilvánítani. Ilyen közösségek a felsőbbség engedélye nélkül létrejöhettek, de azért fontos volt megszerezni a

hatalom jóváhagyását, ami általában a közösség „szabadságait”, azaz jogait és kiváltságait meghatározó és megerősítő ünnepélyes oklevélben történt. 2. generáció: „autoriter korporatizmus” A harmincas évek első felében, három országban vezették be a korporatív rendszert: Olaszországban, Portugáliában és Ausztriában, néhány továbbiban pedig komolyan foglalkoztak ezzel a gondolattal. Honnan erest az idea? Hinni lehetne, hogy közös bölcsője az olasz fasiszta ideológia volt, és ezt nem egy szerző így is véli. Az igazság azonban sokkal színesebb Az olasz fasiszták egy kis csoportja, azok, akik még 1914-ben vagy nem sokkal ezután hagyták el a szocializmus vizeit, a gondolatot már magukkal vitték, de – furcsa módon – ez nem az Olasz Szocialista Párt hivatalos programjának valamely pontját képezte, hanem egy oda mintegy beszivárgott „forradalmi szindikalista” eszme volt, amely áramlatnak Mussolini 2 A

korporatizmus történelmi áttekintése valamikor 1904-ben lett a követője. Salazar viszont a korporatív gondolatot a két híres pápai enciklikából merítette (Rerum novarum, ill. Quadragesimo anno), míg Dollfusshoz ugyanez az eszme Othmar Spann és köre közvetítésével jutott el a Standestaat formájában. Folytathatnánk a sorozatot azzal, hogy Gömbös viszont minden bizonnyal csak az olasz fasizmushoz nyúlt, amikor e gondolatot népszerűsíteni kezdte. Felvethetjük azonban azt a kérdést is, hogy vajon akár a forradalmi szindikalisták, akár a pápai enciklikák alapgondolata csak az említett fasiszta megoldási formulákig jutott-e el, és azt kell megállapítanunk, hogy korántsem ez a helyzet. A termelési egységenként és áganként szerveződő csoportok gondolata ezektől merőben eltérő politikai vidéken is megjelent Feltűnt keresztényszocialista áramlatokban és pártokban, valamint azokban a s zociáldemokrata javaslatokban, amelyek az üzemi

és termelési ágazati egyeztetésekre irányultak, ami – megint csak a harmincas évektől kezdve – fokozatosan olyannyira polgárjogot nyert, hogy a gondolat később el is vesztette minden eredeti politikai színezetét. A korporativizmus, vagy korporatizmus ebben az időszakban a fasiszta hivatásrendi szakmai szervezetek, az ún. korporációk rendszerét jelentette 1927-ben a fasiszta Olaszo-ban a Carta del Lavoro alapján kezdték meg kiépítését. A korporációkat valamely szakma dolgozói és munkáltatói közös érdekképviseleteiként hozták létre a fasiszta párt ellenőrzése alatt Megszervezésükkel azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy minden szakma és minden társadalmi réteg az osztálybéke alapján megfelelő befolyással rendelkezik, és így a munkások is részt vesznek a gazdasági élet irányításában. A korporativizmus egy időre alkalmas eszköznek mutatkozott a dolgozók egy részének félrevezetésére, a valóságban pedig az volt a

szerepe, hogy a munkások érdekképviseleti szerveit, a szakszervezeteket kiszorítsa és egész iparágakat teljesen néhány nagytőkésnek rendeljen alá. A fasiszta állam részben az általa ellenőrzött korporációkon keresztül érvényesítette a nagytőke érdekeinek megfelelő befolyását a gazdasági élet irányításában. – Az olasz fasizmus példáját követve más fasiszta diktatúrák (pl Spanyoloban, Portugáliában, Ausztriában) is kiépítették v, törekedtek kiépíteni különböző formák között a korporativizmust A hitleri Németo-ban más elnevezések alatt a hivatásrendi szervezeteknek hasonló szerepük volt A korporatív állam a burzsoá diktatúra legreakciósabb, fasiszta formája, amely az első világháború után, a kapitalizmus általános válságának viszonyai között jött létre. A korporatív állam fő sajátosságai: felszámolja a munkásosztály szervezeti és egy-egy gazdasági ágazaton belül – a munkásokat,

alkalmazottakat a munkáltatókkal, a tőkés vállalkozókkal egybefogó – „hivatás-rendi” szervezetekbe, korporációkba kényszeríti a l akosságot; felszámolja a v álasztott parlamentet, és a „korporációk képviselőinek” testületével cseréli fel; a dolgozókat ily 3 A korporatizmus történelmi áttekintése módon teljesen megfosztja a jogaiktól, kiszolgáltatja a monopóliumoknak. Korporatív államnak nyilvánították annak idején a fasiszta Olaszországot és Portugáliát A korporatív állam fő célja az, hogy álcázza a monopoltőke diktatúráját, és a korporációk révén megvalósított „osztály-együttműködés”, „érdekközösség” látszatát kölcsönözze a fasiszta államnak. 3. generáció: neo/liberális korporatizmus Alan Siaroff kanadai politológus 24 fejlett ipari demokráciában végzett empirikus vizsgálata során, melynek célja a kutatásban szereplő országok besorolása volt a pluralizmus / neokorporatizmus

dichotómiába, a következő definíciót alkalmazta az általa liberális korporatizmusként elnevezett jelenség leírására: „A (liberális) korporatizmus a fejlett ipari társadalmon és demokratikus politikai rendszeren belül a n emzetgazdaság összehangolt, kooperatív és rendszerbe szervezett irányítása az állam, az egységes szakszervezetek és a munkaadók közreműködésével (ezen utóbbi két fél közvetlenül az ágazatokban is együttműködik), mely együttműködés mindhárom szereplőnek a hasznára válik.” A neokorporatizmus elméletének fénykora az 1970-es évekre tehető. A neokorporatizmus lényegi jellemzője, hogy az érdekcsoportok és az állam intézményesített egyeztetése során a csoport nemcsak nyomást gyakorol a megfelelő állami szervekre és az adott esetben ellenérdekelt csoport(ok)ra, hanem kompromisszumos megoldás, megegyezés esetén felelősséget is vállal az egyezség gyakorlati megvalósításáért. A második

világháború után a kontinentális Európában kialakultak a neokorporatívnak nevezett szociális dialógus rendszerek, melynek iskolapéldáját Ausztria, a Német Szövetségi Köztársaság, illetve a skandináv államok adták, s melynek kialakulását mindenképpen segítette a k eynesi elméleti alapokon nyugvó gazdaságpolitika. A nyolcvanas évekre azonban számos világgazdasági, gazdaságpolitikai (neoliberalizmus), illetve politikai változás eredőjeként a neokorporatizmus kimerült. A kilencvenes években azonban, meglepő módon, számos európai országban megerősödtek a korporatív elemek a politikai rendszerekben, olyanokban is, amelyek korábban a tiszta pluralizmus kategóriájába voltak sorolhatók. Írországban például, a tiszta angolszász tradíciók ellenére 1987 és 1993 között bevezették a központi béralku rendszerét, s a szociális partnerek csúcsszervei három központi megállapodást írtak alá ezen időszakban a gazdasági és a

szociális viszonyok, illetve a foglalkoztatás helyzetének javítása érdekében, s a folyamat itt nem ért véget. Finnországban éltek a skandináv korporatizmus hagyományai, s a k ilencvenes évek gazdasági katasztrófájából (a szovjet 4 A korporatizmus történelmi áttekintése piac összeomlása) a neokorporatív rendszer megerősítésével próbáltak kilábalni. Említhetnénk még továbbá Spanyolországot, Portugáliát, Belgiumot, Olaszországot azon Európai Uniós tagállamok közül, ahol a kilencvenes években felfedezhetők a neokorporatív elemek megerősödésének jelei. Az újonnan demokratizálódó közép-kelet-európai országokban a kilencvenes évek közepén gyakorlatilag nem volt olyan ország, ahol a makroszintű neokorporatizmus valamely eleme ne bukkant volna fel. Magyarországon a régióban elsőként, 1988-ban alakult meg az Országos Érdekegyeztető Tanács, mely 1990-ben Érdekegyeztető Tanács néven új formát öltött, s ezen

keretek között a szociális partnereknek számos kérdésben információs, konzultációs, javaslattételi, illetve kvázi-döntési jogai voltak. Csehszlovákiában, 1990-ben alakult meg a G azdasági és Szociális Megegyezés Tanácsa, ahol a szociális partnerek csúcsszervezetei tárgyaltak a minisztériumok illetékeseivel. A Tanács kapcsolata a Klaus-kormánnyal nem volt felhőtlen, ennek ellenére jelentős eredményeket könyvelhettek el a bérek és a foglalkoztatás kérdéseiben. Szlovákia a kettéválás után örökölte ezt a r endszert. Bulgáriában a N emzeti Érdekegyeztetési Bizottság megalakítását a szociális partnerek kezdeményezték a rendszerváltás során, melyet a kormány 1991-ben feloszlatott, de 1993-ban újjáalakult. Lengyelországban viszonylag későn, 1993-ban alakult meg a Tripartit Gazdasági és Szociális Bizottság, mely alapvetően a privatizáció ellenőrzésére alakult, de kiterjesztette kompetenciáját egyéb

gazdasági-társadalmi kérdésekre is. Összefoglalóan a régióról megállapíthatjuk, hogy a makroszintű tripartit egyeztető fórumok célja a r endszerváltásokat (esetlegesen) kísérő társadalmi konfliktusok kezelése, illetve megelőzése volt. A korporatív elemek jelenlegi visszaszivárgása a politikai rendszerekbe alapvetően különbözik a korábbi ciklusoktól. A fasizmus időszakában kialakított ún államkorporatizmus, illetve a második világháború után létrejött demokratikus (neo)korporatizmus egyértelműen az ezen irányba ható politikai (fasizmus), illetve gazdaságpolitikai (keynesianizmus) körülmények között alakult ki. A kilencvenes években azonban nem következett be olyan mélyreható politikai, gazdaságpolitikai vagy gazdasági változás, amely indukálhatta volna a jelenlegi fejlődést: demokratikus politikai berendezkedés van Nyugat-Európában, amely keretet adott a neokorporatizmus kialakulásának, majd nyolcvanas évekbeli

meggyengülésének, a neoliberális gazdaságpolitika alapvetően nem változott elterjedése óta, s elsöprő gazdasági válság vagy kiemelkedő növekedés sem következett be a kilencvenes években. A neokorporatív elemek nem a második világháború után kialakult rendszerekben megszokott módon változatlanul térnek vissza a neoliberális gazdaságpolitika által meghatározott, 5 A korporatizmus történelmi áttekintése privatizált, munkanélküliséggel terhelt, csökkenő szakszervezeti szervezettséget mutató, alapvetően a szolgáltató szektorra támaszkodó gazdasági-politikai körülmények közé. A változás kétirányú: egyrészt a makroszintű egyeztetés helyett a mikroszint (vagyis a vállalati szint) veszi át a főszerepet, másrészt pedig belép az érdekegyeztetés fórumai közé az európai szintű szociális dialógus. A mikroszintű egyeztetés megerősödését számos tényező indokolja Megszűnőben van a nagyipar, a sok

munkavállalót érintő, makroszinten tárgyalható kérdések köre, a foglalkoztatási formák megváltozása (egyéni munka, önfoglalkoztatás, otthoni, illetve részidős tevékenység) individualizálja a korábban a munkát kollektívumként megélő munkavállalót, így egyre kevésbé általánosíthatók a munkakörülmények. A multinacionális vállalatok továbbá, régen túlnőttek a makroszintű egyeztetés centrumaként működő állami kereteken. Mindezen körülmények a makroszintű tárgyalások jelentőségének csökkenéséhez, illetve a mikroszintű, munkahelyi egyeztetések jelentőségének növekedéséhez vezettek. A változás másik iránya az európai szintű érdekegyeztetés megjelenése, illetve erősödése a kilencvenes években. 4. generáció: korporatív politikaközösségek Az európai integráció korai szakaszában a szervezett érdekek és az európai integráció kölcsönhatásából hatalmas integráló erő jött létre, amely sok

tekintetben egyezik a politikai uralom neokorporatista koncepciójával. Mindkettőt - tehát a szakszervezeten belüli vitát és a közösségi politika befolyásolásának lehetőségeiről szóló elméleti disputát -, a korporatista hagyomány befolyásolta Ennek középpontjában a kormányzati szervek, a szakszervezetek és a gazdasági érdekképviseletek közötti politikai párbeszéd intézményi formáinak megteremtése állt. A korporatizmus korlátozott számú egységből áll, amelyeket az állam elismer, vagy engedélyez, és amelyeknek az adott érdekszférára képviseleti monopóliumot ismert el. Különbséget kell tenni a különböző érdekek közvetítésének korporatista stílusa és a politikaalakítás korporatista módja között. Utóbbinál a formálisan kinevezett érdekképviseleteket bevonják a mértékadó határozathozatal és végrehajtás folyamatába. E minőségükben az állam hivatalosan elismeri őket, és pedig nemcsak

érdekképviseletekként, hanem “a felelősségben is osztozó” partnerekként a v ezetésben és a t ársadalmi irányításban. Az ilyen megegyezések az állam számára azért voltak vonzóak, mert ezen az úton támogatást nyerhetett saját politikája megvalósításához, miután a privilegizált részvételt csak azoknak az érdekképviseleteknek kínálta fel, amelyek elegendő erővel rendelkeztek ahhoz, hogy tagságuk támogatását biztosítsák. Ily mó- 6 A korporatizmus történelmi áttekintése don egyfajta ozmózis gyanánt szimbiotikus kapcsolat alakult ki az állammal, ahol az állam legitimitása bizonyos mértékig az elismert érdekképviseleti csoportok aktív támogatásának függvényévé válik. A korporatizust általában nem tekintették valami “nagy projekt” eredményének, hanem a különféle érdekkonfliktusok és politikai válságok terven kívüli következményének, amelyeknél az osztály- ill. állami szereplők egyike sem volt

abban a helyzetben, hogy az általa előnyben részesített megoldást ráerőltesse a másikra A korporatista megoldások éppen ezért gyakran a második legjobb kompromisszum eredményei voltak, amelyeket igazából egyik fél sem akart vagy védett meg nyilvánosan, ami általános figyelmen kívül hagyásukhoz, egyenlőtlen elosztásukhoz és ingatag legitimitásukhoz vezetett. A „korporatizmus” genealógiája Európában Tradicionális korporatizmus 2. generáció: „autoriter korporatizmus” 3. generáció: neo/ liberális korporatizmus 4. generáció: korporatív politikaközösségek Időszak Politikai rendszer középkor feudális helyi, preindusztriális 1920-as, 30as évek autoriter etatizmus zárt dirigizmus 2. világháború után, az Egységes Piac előtt nyugati demokratikus, plurális elsősorban nemzeti orientáció Keynesi (növekedés- és foglalkoztatás-orientált) 1992 után fragmentált és többszintű nemzetközi neoliberális

(versenyképesség orientált) 7 Piacok Gazdaságpolitikai doktrína zárt céhes rendszer