Környezetvédelem | Felsőoktatás » A globális felmelegedés várható jellegzetességei és hatásai Magyarországon I.

A GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS VÁRHATÓ JELLEGZETESSÉGEI ÉS HATÁSAI MAGYAROROSZÁGON I.




Környezetünk állapota szempontjából az éghajlat egyszerre erıforrás és kockázat. Az éghajlat fontos sajátossága, hogy fı jellemzıit csak részben alakítják a helyi vagy regionális fizikai-földrajzi feltételek. Ennél általában nagyobb szerepet játszik a légkörzés teljes földi, de legalábbis északi félgömbi rendszere. E két utóbbi éghajlat-alakító tényezı szövevényes, nemlineáris differenciálegyenletek rendszerével leírható rendjét az utóbbi évtizedekben egyre erısebben veszélyezteti a globális felmelegedés. Ez még akkor is így van, ha az elmúlt évek tragikus árvizei, aszályai, sıt egyedi forgószelei nyomán világszerte gyakran elhangzik az (a ma még nem kielégítıen bizonyított) állítás, hogy ezek az idıjárási anomáliák már a klímaváltozás következményei (elıjelei) volnának.

Az éghajlatot

is ugyanazok a fizikai törvények irányítják, mint az idıjárást. Az éghajlat fejlıdése nem számolható elıre a légkörrel kölcsönhatásban álló óceánok, a szárazföldek, a krioszféra (szilárd halmazállapotú víz) fizikájának bekapcsolása nélkül. Ugyanakkor (a globális klímamodellekben eddig végzett valamennyi kísérlet szerint) a várható üvegházgáz- és aeroszolkoncentrációk igen széles sávjának bármelyik változata esetén, az éghajlat fokokban kifejezhetı változás, melegedés elıtt áll.

Minden számítás tehát arra utal, hogy e gázok légköri töménységének várható jövıbeni alakulása emelni fogja a Föld átlaghımérsékletét. Sıt, a tapasztalati bizonyítékok alapján úgy tőnik, hogy már eddig is kimutathatóan megemelte.


Ezért a tudományos közösségek erıfeszítéseket tettek a klímaváltozás perspektívájának pontosabb behatárolására, majd arra, hogy megnyíljon az út a

melegedés globális korlátozására. E folyamat egyik állomása volt (még 1988-ban) az ENSZ égisze alatt a Klímaváltozás Kormányközi Testülete (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC) létrehozása, amely idırıl idıre összefoglalja a problémakör tudományos vonatkozásait. A legutóbbi, Harmadik Helyzetértékelı Jelentés tematikus kötetei (Tudományos alapok; Hatások és alkalmazkodás; Korlátozás) 2001-ben láttak napvilágot, majd még abban az évben a három témakört a nyilvánosság és a döntéshozók számára egybefogó, negyedik kötet is készült. Az éghajlatváltozás hatótényezıi A légkör üvegházhatása


A légkör üvegházhatásának antropogén erısödése miatt a jövı század közepére a Föld hımérséklete magasabbra emelkedhet, mint a történelem során valaha. Ezért olyan üvegházgázok bizonyított emelkedı tendenciája a felelıs, mint elsısorban a szén-dioxid (CO2), a metán (CH4), a

dinitrogén-oxid (N2O) és a halogénezett szénhidrogének. E gázokon keresztül a Nap sugarai szinte zavartalanul lejutnak a felszínre, de az onnan kiinduló, nagyobb hullámhosszú energia egy részét e gázok (továbbá a felhık és a vízgız) elnyelik és visszasugározzák a felszín irányában. A légkörnek ez az üvegházhatása már ma körülbelül 30-33 °C-kal emeli a hımérsékletet. Megjegyzések: 1 ppm = 10-6; 1 ppb = 10-9; 1 ppt = 10-12 térfogatarány. Az antropogén halogénezett szénhidrogének száma több, mint 100. 1. táblázat A legfontosabb üvegház-gázok és néhány jellemzıjük CO2 CH4 N2O CFC-11 HCFC22 Kezdeti koncentráció (1750-ben) 278 ppm 700 ppb 275 ppb Nulla! Nulla! Koncentráció 1998-ban 365 ppm 1745 ppb 314 pbb 268 ppt 132 ppt 1,46 Wm-2 0,48 Wm-2 0,15 Wm-2 0,07 Wm-2 0,03 Wm-2 Koncentráció 1,5 ppm/év 7 ppb/év 0,8 ppb/év -1,4 ppt/év 5 ppt/év Növekedés 0,4%/év 0,4%/év 0,03%/év 0,5%/év

+4%/év Légköri élettartam (év) 50-200 8-12 120 45 12 1 23 296 4600 1700 Eddigi elsıdleges sugárzási hatás Globális Melegítı Potenciál (100 év)




Az emberi tevékenység éghajlat-módosító hatásának veszélyességét fokozza, hogy az üvegházgázok többségének igen hosszú a légköri tartózkodási ideje A metán már 8-12 év után kikerül a légkörbıl, de a legfontosabb freonfajták csak 10-200, a dinitrogénoxid mintegy 120 év elteltével bomlik el a légkör felsıbb rétegeiben. A légkört antropogén eredető többletként terhelı szén-dioxid molekulák akár 200 évet is e közegben tartózkodhatnak, mielıtt azokat az óceán, vagy a bioszféra elnyelné. (Ha a szén-dioxid molekulák forrása nem haladná meg folyamatosan a nyelık kapacitását, vagyis a koncentrációnövekedés helyett egyensúly állna fenn, akkor ez az élettartam is csak körülbelül egy évtized volna.) A hosszú élettartam következménye,

hogy e gázok koncentrációja a Föld területén közel egyenletes, hiszen van idı arra, hogy a légáramlás azokat az ipari és lakossági forrásoktól távoli területekre is eljuttassa. Egy másik, súlyos következmény, hogy a koncentrációk csak évtizedes, évszázados késéssel követik a kibocsátás idıbeli dinamikáját.




Vagyis, ha valamikorra az emberiség képes is lesz megállítani a légköri üvegházhatást fokozó gázok kibocsátásának növekedését, a korábbi kibocsátások következményeit az utókor akkor is még hosszú idın át tapasztalni fogja. Sıt, minthogy a legtöbb ilyen gáz kibocsátása ma meghaladja a nyelık kapacitását, a kibocsátás szinten maradása is még emeli a koncentrációkat. A számítások szerint az a változás, amely a légköri energiaháztartásban az ipari forradalom kezdete óta az üvegházgázok koncentrációjának növekedése miatt bekövetkezett, a légkör alsó rétegeinek

energiabevétele tekintetében, megközelíti a 2,5 Wm-2-t, és az eddigi kibocsátási tendenciák folytatódásával - a század közepére elérheti a 5 Wm-2-t, a század végére pedig a 9 Wm-2-t (IPCC, 2001). Az eddigi változásból a szén-dioxid +1,46 Wm-2, a metán +0,48 Wm-2, a dinitrogén-oxid +0,15 Wm-2- míg a freonok +0,34 Wm2 sugárzási kényszerért felelısek. E számok tulajdonképpen csekélyek a Nap által a földi éghajlati rendszerbe sugározott 240 Wm-2-rel szemben, ám ebbıl nem a hatások jelentéktelensége, hanem - miután nem elhanyagolható hımérsékletváltozást okoznak - inkább az éghajlat jelentıs érzékenysége következik. A különféle antropogén és természetes éghajlati kényszerek becsült elsıdleges sugárzási hatása a természetes állapot (körülbelül 1750) óta. Elsıdleges sugárzási hatás Wm-2 CO2 +1,46 M CH4 +0,48 M N4O +0,15 M Összes CFC, HCFC +0,34 M Troposzférikus ózon +0,35 K Sztratoszférikus

ózon -0,15 K Direkt összaeroszol -0,50 A -0,6 - +0,4 IA 0 - -2,0 IA Repülési csík +0,04 IA Földhasználat -0,2 IA Napállandó +0,3 IA Direkt ásványi aeroszol Indirekt aeroszol
Bizonyosság mértéke Megjegyzés: A bizonyosság esetében: M - magas, K - közepes, A alacsony, IA-igen alacsony. További antropogén éghajlat-módosító hatások
Az éghajlatunkat befolyásoló antropogén hatások körébe immár bele kell érteni az aeroszolokat (por, korom, szulfátok, homok, tengeri sók stb.) is, amelyek a napsugárzás egy részét visszaverik, illetve a magasabb légrétegekben elnyelik, ezáltal a felszínre érkezı sugárzásmennyiség csökkenését okozzák, s ily módon az üvegházhatással ellentétes hatást váltanak ki. Az antropogén, elsısorban szulfát-aeroszolok ugyanakkor megváltoztathatják a felhızet szerkezeti és sugárzás-átviteli jellemzıit is, ami áttételesen ugyancsak klímaváltozást jelentene. A légkör

aeroszoltartalmát a térfogati koncentráció, a kémiai összetétel, a részecskék alakja és méret szerinti eloszlása együttesen határozza meg. A légköri aeroszol az elmúlt évtizedekben - különösen az iparosodott területeken és azok tágabb környezetéhen - jelentısen gyengítették az üvegházgázok okozta felmelegedést. Az aeroszolok egy része ugyanakkor el is nyeli a sugárzást, ami melegítı hatást okoz. Az aeroszolok légkörbe kerülésével közvetlenül összefüggı, direkt hatás (sugárzásszórás és -elnyelés) összességében hőtı hatású. Az aeroszolok egy része emellett módosíthatja azt, hogy a felhık víztartalma hány víz- vagy jégcseppen helyezkedik el. Ez az indirekt hatás szintén korlátozza a felmelegedést, de - az aeroszolok fenti, direkt hatásához hasonlóan - területileg nagyon egyenetlen mértékben. Ennek oka, hogy a troposzférikus aeroszolok légköri tartózkodási ideje csupán néhány nap, vagy hét, ami

alatt nincs idejük a forrásoktól (városok, ipartelepek) távol egyenletesen elkeveredni. A felszín állapotának változása globális átlagban nem okoz számottevı klímaváltozást, noha regionális hatása akár az éghajlatra, de még inkább más szférákra, az ökológiai egyensúlyra - jelentıs lehet.


A növényzet szerkezetének megváltozása fıként a szubtrópusi térségben ér el nyugtalanító mértéket. E változások elsısorban a felszín fényvisszaverıképességét (albedóját) módosítják. A növénnyel borított felszín annál kevesebb energiát ver vissza, annál többet nyel el és fordít az alsó légrétegek melegítésére - fıleg a turbulens átkeveredés mechanizmusa útján - minél dúsabb a vegetáció és nedvesebb a talaj. Csakhogy ezekben az években az ember helytelen mezıgazdasággal, a felszaporodó állatállomány pedig a növényzet lelegelésével kizárja, hogy a szavannanövényzet tartósan fennmaradjon. A

másik veszélyforrás a trópusi övben végbemenı nagyarányú, évente Belgium területének megfelelı mértékő ıserdıpusztítás. Ennek elsıdleges éghajlati következménye ugyancsak a hasznosított felszín nagyobb fényvisszaverı-képessége az erdıéhez képest. Például a trópusi erdık csak 15-20%-ot, míg a csupasz homok, szavanna körülbelül 35%-ot ver vissza. Globális átlagban az eddigi változások mértéke körülbelül 0,2 Wm-2, vagyis nem elhanyagolható mértékő a hőtı hatás
Egy további lehetséges hatás, az antropogén hıtermelés lokális következményei városi hıszigethatás néven régóta ismeretesek a meteorológiában. A városok belterületén bizonyos idıjárási helyzetekben több fokkal melegebb van, mint a peremkerületekben és ez a különbség hosszabb idı átlagában is megmutatkozik.
Más meteorológiai elemekben is megfigyelhetık hasonló eltérések és - kedvezı körülmények között - önálló zárt

cirkuláció is kialakulhat. Jelenleg földi átlagban az antropogén hıtermelés mintegy 10-4-szerese a felszínen elnyelt napsugárzásnak, tehát ma még elhanyagolható mennyiség.



Ugyanakkor bizonyos nagyvárosokban már megközelítik a földi átlagban elnyelt napsugárzást. Az antropogén hıtermelés jövıbeni alakulásának becslése szerint a teljes kibocsátás a század közepére akár egy nagyságrenddel is megnıhet. Ha ez a többlethı egyenletesen oszlana el a Földön, akkor valószínőleg sem regionális, sem globális léptékben nem kellene jelentıs hatásával számolni (az IPCC 2001. évi jelentése sem teszi) A hıforrások azonban az iparilag fejlett országokban koncentrálódnak, de az erıs koncentráltság az általános légkörzés módosulását okozhatja, és a kérdéses régiókban az éghajlat lényeges módosulásához vezethet. Természetes éghajlati kényszerek



A természetes éghajlati kényszerek az elmúlt

évszázadokban befolyásolták a globális éghajlatot. Hatásuk azonban a feltételezett több fokos változások mellett egyre inkább másodlagossá válik. A naptevékenység a Nap sugárzásának idıbeli ingadozását, esetleg lassú változásait jelenti, amely a látható sugárzás tartományában évtizedes idıskálán 0,1%-os nagyságrendő. Számos statisztikai vizsgálat mutatott ki a különbözı meteorológiai idısorokban olyan periodicitást, melyek a napsugárzás intenzitásában, illetve a Nap felszínén lejátszódó jelenségekben is megtalálhatók. Nem kevés vizsgálat ugyanakkor e periódusok hiányáról számol be. Ugyancsak kevéssé tisztázott a Napklíma kölcsönhatások fizikai mechanizmusának a kérdése.
A napállandó fluktuációjának idısora, amelyben a néhány tized Wm-2 értékő, a Nap 11 éves ciklusát megjelenítı ingadozások valamelyest emelkedı trendbe (összesen +0,3 Wm-2) csoportosulnak. Ha e hipotézis igaznak

bizonyul, akkor ez részben magyarázza századunk elsı felének pár tized fokos melegedését (amit eddig inkább az üvegházgázoknak tulajdonítottunk), másrészt néhány tized fokos hőtı hatást fejthet ki az elkövetkezı évtizedekben.


Egy-egy vulkán kitörése során kén-dioxid és más, fıleg szilárd alkotórészek kerülnek a levegıbe, amelynek nyomán 1-3 év idıtartam során sokszorosára nı a sztratoszférikus aeroszolernyı optikai vastagsága. Ehhez járul a kitörést követı hónapokban a még nagyobb optikai vastagságú vulkáni hamu is. Ez utóbbiak hetek alatt kiülepednek a légkörbıl, ám a kén-dioxid a sztratoszférában kismérető kénsavcseppekké alakulva néhány évvel a kitörés utánig a sztratoszférában marad.




vulkánkitörések elsıdleges hatása a felszínre érkezı rövidhullámú sugárzás gyengülésében jelentkezik. A sugárzási hatások eredményeként a felszín közelében csökken, a

sztratoszférában (körülbelül 20 km magasságban) viszont emelkedik a hımérséklet. A legutóbbi nagy erejő kitörés (Mt. Pinatubo, 1991 június) például - az El Chichon 1982. évi kitöréséhez hasonlóan - a vártnál kisebb, csupán 0,2 °C-os csökkenést hozott a globális hımérsékletben. A vulkánmentes idıszaknak ugyanakkor néhány tized fokkal magasabb átlaghımérséklet felel meg. A vulkánosság tehát, mint idıben szporadikus hatás, hosszabb idı átlagában kevéssé befolyásolja majd a jövı éghajlatát. A Mt. Pinatubo (Fülöp-szk) kitörése, 1991 Az éghajlati rendszer belsı változékonysága



A légkör, a szárazföldek, az óceánok, a bioszféra és a szilárd víz (krioszféra) alkotta éghajlati rendszer egyike a valaha modellezett legbonyolultabb, nem lineáris rendszereknek. A rendszer fontos méretskálái térben a felhıfizikai folyamatok milliméteres léptékétıl az Egyenlítı hosszáig; idıben a másodpercnyi

élettartamú mikroturbulenciától a sok száz éves óceáni vízkörzésig tartanak. Mindezt ma még egyetlen modell sem képes egymaga figyelembe venni. E rendszerben, amit - még korlátozott felbontással, de immár minden részrendszerére kiterjedıen - képesek vagyunk számítógépben modellezni, bizonyos változékonyság minden külsı kényszer nélkül is ki tud alakulni. Különbözı légköri jelenségek kiterjedése és energiája Feltételezett katasztrófa-ugrások


Szólnunk kell két olyan hipotézisrıl, amelyekre nézve ma még tapasztalati eredményekkel is alig rendelkezünk. Az egyik szerint Földünk éghajlata egy nagyobb változás esetén közel kerülne egy kritikus elágazási ponthoz, amelybıl a további melegedés már a maitól gyökeresen különbözı klímába fordulna át. E feltételezett katasztrófaugrás a kezdeti klímamodellek szerint két módon realizálódhatna. Az egyik lehetıség akkor lépne fel, ha az óceánok

függıleges síkú körforgásának, az óceáni szállítószalagnak mai rendszere lefékezıdne, vagy hirtelen átalakulna. Ekkor ugyanis legyengülne a földrajzi szélességek közötti energiacsere, ami bizonyítottan utoljára a tízezer évvel ezelıtt, a mainál hidegebb klímájú évtizedekben fordult elı. Ekkor a földi klíma néhány évtized alatt több fokos ingásokat produkált, ami egy nagyságrenddel gyorsabb változást jelentene (mindkét irányban!), mint amire az üvegházgázok miatt számítanunk kell. Elıfordulhat tehát, hogy a kezdeti kis melegedést hirtelen erıs lehőlés, vagy hirtelen felmelegedés követné, vagyis teljesen prognosztizálhatatlanná válna a klíma. E szállítószalag fı motorja a sókoncentrációk különbsége az egyenlítıi, illetve a sarkvidékeken. Márpedig a melegedés folyamatában megtörténhet (több, egyelıre a fontos léptékek egy részét az óceánban sem tartalmazó modell szerint várhatóan be is

következik), hogy ez a különbség lecsökken. Ez maga után vonná a kiegyenlítıdés lelassulását is.

A másik minıségi ugrás akkor következhet be, ha az északi félgömb tengeri jégtakarója teljesen elolvad, amire utoljára 4 millió évvel ezelıtt, a mainál 4-5 °C-kal magasabb globális átlaghımérsékleten volt példa. Az sem zárható ki teljesen, hogy a várható felmelegedés miatt a távolabbi jövıben a nyugat-antarktiszi jégtáblát a tenger alatt rögzítı kapcsolat elvékonyodhat, ami azzal jár, hogy a jéghátság az áramlatokkal az alacsonyabb szélességek felé sodródva végül is elolvad.


Ez az 5-7 méter szintemelkedéssel járó olvadás azonban mai ismereteink szerint lassú, így e katasztrófától a következı száz évben talán még nem kell tartanunk. A fenti katasztrófafenyegetések ellentettje a GAIAhipotézis, amely szerint a Föld élı szervezetei képesek lennének a globális környezetet s benne az

éghajlatot bármely erıs éghajlati kényszerekkel szemben is a fejlıdésükhöz szükséges optimális állapotban tartani. A legfıbb ellenvetés e hipotézissel kapcsolatban az lehet, hogy az eddig talált bio- és geofizikai önszabályozó mechanizmusok vagy túlságosan lassúak az üvegházhatás várható erısödéséhez képest (például a tengerfenéki mészkıképzıdés fokozódása), vagy nem eléggé intenzívek a melegedés ellensúlyozásához
(például az óceáni élıvilág reakciója). Ne feledjük: a földtörténetben valószínőleg egyedülálló ütemő (ha nem is egyedülálló mértékő) klímaváltozásról van szó! Az éghajlat elırejelzése: Globális forgatókönyvek


A globális klímaváltozásról szóló mennyiségi elırejelzések (IPCC, 2001) ma még csak a fenti katasztrófáktól mentes mennyiségi változásokat tudják számszerősíteni. A figyelembe vett külsı tényezık felölelik az üvegházgázokat (beleértve

az ózont), a szulfát- és a széntartalmú aeroszolok direkt hatását, míg a többi fenti - igen bizonytalanul prognosztizálható, illetve jórészt regionálisan nagyon különbözı - hatótényezıt figyelmen kívül hagyják. Az így keletkezı alternatív globális prognózisok (forgatókönyvek, - szcenáriók) alapvetıen két ok miatt különböznek.


Az egyik a légkör összetételének jövıbeni forgatókönyvei, amelyeket az IPCC legújabb átfogó jelentése összesen 11 lehetséges forgatókönyvbe sorolt. A legkedvezıbbtıl a legerısebb antropogén hatásokig e forgatókönyvek szerint igen széles sávban változnának. Például a szén-dioxid koncentráció elırebecsült értéktartománya 540 és 970 ppm közé esik. E tényezık és forgatókönyvek 2100-ra 4 és 9 Wm-2 közötti elsıdleges sugárzási mérlegváltozással számolnak. (A korábbi Második Helyzetértékelı Jelentés szerint ezek a számok 4 és 8 Wm-2 szélsı értékeket

mutatták, vagyis az öt évvel ezelıtti, teljesen más kibocsátási forgatókönyvek is hasonló eredményt adtak.)

Tudatos korlátozó intézkedéssel a prognózisok csak a CFC-kibocsátásnak a Montreali Jegyzıkönyvet (1987) követıen, részben már meg is valósult csökkenése terén számoltak, ami a sugárzási hatásokat évszázadunk kezdetén 0,3 Wm-2, a század végére 0,1 Wm-2 mértékéig csökkentené. A másik tényezı az éghajlat külsı hatásokkal szembeni érzékenysége. Ezt a klímamodellezés kezdetei óta a szén-dioxid koncentráció feltételezett megkétszerezıdése, mint állandósult állapot hatására létrejövı, egyensúlyi hımérsékletváltozás mértékével szokás jellemezni. A globális átlaghımérséklet (a) és a tengervíz szintjének (b) elırejelzett változásai, amelyek széles sávokat képeznek az üvegházhatás erısödésének legújabb (A1B-B2), illetve korábbi (IS92c-e) alternatíváiban,

Az így

meghatározott érték a kiválasztott, legjellemzıbb hat klímamodellben 1,7 és 4,2 °C között váltakozik. A legkedvezıbb esetben az elırejelzett változás csak 1,4 °C-os lenne a jövı század végéig, de ha minden rosszul alakul, akkor ez 5,8 °C is lehet. A korábbi, Második Helyzetértékelı Jelentés a 21. század végére ennél kisebb melegedéssel számolt. A prognózis fıként a sokféle aeroszolhatás felismerése miatt vált meredekebbé, aminek eredményeként az aeroszolok hőtı ("antiüvegház") hatása kevésbé egyértelmő.


A forgatókönyvek elıállítása azért képez tudományos feladatot, mert a globális és kontinentális skálán hasonlóan viselkedı, s emiatt hitelt érdemlı, kapcsolt óceán-légkör általános cirkulációs modellek válasza e kisebb léptékekben már nem megbízható. A fokozatos felmelegedést is szimulálni képes, kapcsolt óceán-légkör modellek névleges felbontása is csak mintegy 250 km,

míg a tényleges felbontás, vagyis a valósághően kirajzolt, legkisebb objektum mérete ennek legalább négyszerese. Ez azt jelenti, hogy olyan alapvetı csapadékhordozó képzıdmények, mint például a mőholdképeken szabad szemmel is azonnal elkülönülı, idıjárási frontok csak hosszanti méretük szerint elég nagyok: több száz kilométeres szélességükbıl a modell rácshálózata csak szerencsés elhelyezkedés esetén vesz "észre" valamit.



A korlátozott felbontás tehát elsısorban nem azért baj, mert a kinyerhetı információ térben nem elég sőrő, hanem azért, mert maguk a rácsponti értékek is torzítottak. A különbözı modellekben (azonos külsı kényszerek mellett) a hımérséklet-változások térbeli hasonlósága kielégítı. A korrelációs együttható, amelyik megmutatja, hogy a változások területi eloszlása mennyire hasonló a modell párok többségében legalább 95%-os, néhány esetben 99%-os szinten

szignifikáns. A csapadékváltozások, amelyeknél még fontosabbak a modellekben még nem szereplı kisebb léptékő, például felhıfizikai folyamatok, ugyanakkor alig hasonlítanak egymásra a különbözı modellekben!




A globális modellek lehetıségei és a hatásvizsgálatok igényei közötti különbséget napjainkban a modellválaszok leskálázásával szokás áthidalni. Ez az eljárás kapcsolatot teremt a globális klímamodellek megbízható, körülbelül kontinensnyi térbeli és évszakos idıbeli léptékő skálái, illetve a hatásvizsgálati modellezés számára szükséges néhány ezer km2-es, általában napi adatsorok között. Ez a leskálázás azonban nem biztos, hogy egyenértékően helyettesíti a fizikai folyamatok explicit modellezését. A klímaváltozás helyi hidrológiai, ökológiai stb. következményeinek becsléséhez és az esetleges alkalmazkodási stratégiákhoz viszont mindenképpen szükség van a modellek

lehetıségeinél ma még sokkal finomabb térbeli és idıbeli bontású adatokra. Ezért a leskálázást és annak eredményeit - az egzakt ellenırzés lehetıségének hiányában is - széles körben használják, szerte a világon.



A leskálázás legkomplikáltabb módja a beágyazott fizikai modellezés, amelynek során a Föld területének egy kitüntetett fontosságú részén (például Európában) egy sokkal finomabb légköri fizikai modellt ágyaznak be egyoldalúan a háttérmodellbe. Ekkor a finomabb modell oldalsó határfeltételeit a háttérmodell szolgáltatja, s a belsı fizikai részleteket a sokkal jobb (10 km körüli) felbontású modell állítja elı anélkül, hogy a futási eredmények - ellentétben a valósággal - visszahatnának a nagytérségit folyamatokra. A térbeli leskálázás statisztikai eljárásaiban meg kell különböztetni a kis változások (<1 °C globális melegedésig terjedı) tartományát, amelyen a

viszonylagos adatbıség lehetıvé teszi a térbeli léptékek közötti közvetlen kapcsolatkeresést. Az ennél nagyobb változások tartományán a közvetlen összevetésre csupán a melegedés mértékében ugyan megfelelı, de teljesen más okok miatt kialakult, paleoklíma-analóg idıszakokban van mód.


A leskálázás során emiatt olyan szintetikus eljárásokra kényszerülünk, mint a cirkulációs típusok gyakoriságának kombinálása feltételes éghajlati paraméterekkel. A térbeli leskálázás csak korlátozott (például évszakos) idıbeli bontású becsléseket nyújthat, mert a kapcsolatok jel/zaj aránya a rövidebb idıskálákon egyre kedvezıtlenebb; a modellek cirkulációs sorozata napi bontásban pedig több, mint kétséges. Az éghajlati forgatókönyvek hatásvizsgálati alkalmazása érdekében ezért idıbeli leskálázásra is szükség van. E feladat két fázisa a magasabb statisztikus momentumok módosulásának (a

"változékonyság változásának") becslése és a finomabb (általában napi) bontású helyi adatsor statisztikus generálása. A forgatókönyvek bizonytalanságának fı összetevıi a következık:
pontatlanul jelezhetı elıre e gázok jövıbeli légköri mennyiségének növekedési üteme;
nem ismerjük eléggé pontosan az aeroszolok elsısorban indirekt - hatását;
nem tudjuk pontosan, hogy miként változik a melegedést erısítı, pozitív visszacsatolást képviselı vízgız mennyisége a légkörben, illetve hogyan alakul a felhızet mennyisége, amelynek ellentétes elıjelő sugárzási hatása részben ellensúlyozhatja a melegedés mértékét;
nem ismerjük kellı pontossággal az óceán és a légkör, valamint az óceán felsı és mélyebb rétegei között végbemenı energiacsere mértékét, pedig e tényezık is szabályozzák az éghajlat változásának ütemét és területi eloszlását stb