Gazdasági Ismeretek | Globalizáció » Fazekas Istvánné - A civilizációk összecsapása a gazdasági rendszerek átalakulása kapcsán

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási szak ÖSSZEHASONLÍTÓ GAZDASÁGTAN HÁZI DOLGOZAT A civilizációk összecsapása a gazdasági rendszerek átalakulása kapcsán Nyíregyháza, 2003. december 29 Készítette: Fazekas Istvánné 2003/2004. tanév II. évfolyam I félév Gazdálkodási szak Levelező tagozat A csoport Tartalomjegyzék: I. A civilizációk világa II. A világgazdaság szerkezete a XXI. század elején III. Az ázsiai öntudatosság IV. Iszlám újraszületés V. Változó kihívások VI. Kultúra és gazdasági együttműködés VII. A világgazdaság fejlődése, globalizáció VIII. A nemzetközi gazdasági hatalmi viszonyok alakulása IX. A világrend jövőjének kérdései X. A nyugat szerepének változásai XI. A nyugat és a többiek 2 I. A civilizációk világa A hidegháború időszakában a világpolitika kétpólusúvá vált, és a világ három részre oszlott. A zömében

gazdag és demokratikus országok csoportjára, élükön az Egyesült Államokkal, erős ideológiai, politikai, gazdasági és katonai versenyre kelt a valamelyest szegényebb "Szovjetunióval", ami ténylegesen a kommunista országok Szovjetunió által vezetett táborát jelentette. A konfliktusok zömmel a két táboron kívül, a Harmadik Világban zajlottak, amelynek országai rendszerint szegények voltak, politikai stabilitással nem rendelkeztek, akkoriban váltak függetlenné, és el nem kötelezettnek tekintették magukat. A világ eseményeinek főszereplői a nemzetállamok. Magatartásukat, akárcsak a múltban, ma is a h atalomra és gazdagodásra való törekvés alakítja, de alakítják a k ulturális preferenciák, hasonlóságok és különbségek is. A legfontosabb államcsoportokat már nem a hidegháború három blokkja tömöríti, hanem a világ hét vagy nyolc fő civilizációja. A nem nyugati társadalmak, különösen Kelet-Ázsiában, növelik

gazdasági erejüket, és ezáltal nagyobb katonai és politikai befolyásuk alapjait is megteremtik. A hidegháború utáni világban a kultúra egyszerre megosztó és egyesítő erő. Az ideológiailag elkülönülő, ám kulturálisan egységes népek egymásra találnak, ahogyan a két Németország egyesült, és ahogyan a két Korea és a különféle kínaiak kezdenek közeledni egymáshoz. A kulturális hasonlósággal rendelkező országok együttműködnek gazdaságilag és politikailag. A közös kultúrájú országokra épülő nemzetközi szervezetek, mint például az Európai Unió, jóval sikeresebbek azoknál, amelyek megpróbálnak átívelni a kultúrák fölött. Negyvenöt éven keresztül a vasfüggöny volt a fő választóvonal Európában. Ez a vonal mára több száz mérfölddel keletebbre tolódott, és most egyfelől a nyugati kereszténység népei, másfelől a muzulmán és ortodox népek között húzódik. A hidegháború után tehát a politikai és

gazdasági fejlődés meghatározó mintái civilizációnként eltérőek. A világpolitika napirenden lévő kérdései a civilizációk közötti különbségekre vezethetők vissza. A világban oly hosszú ideje meghatározó szerepet játszó Nyugat hatalma fogyatkozik, a nem nyugati civilizációké nő. A világpolitika sokpólusúvá és sokcivilizációjúvá vált. Az őshonosodás és a vallásos érzelmek újjáéledése világméretű jelenség. A leginkább talán mégis abban a nyugati világgal szembeni kulturális öntudatban és azokban a f elé irányuló kihívásokban nyilvánul meg, amelyek Ázsiából és az iszlám világból erednek. Az iszlám kihívás tetten érhető abban, ahogy a muzulmán vallás kulturális, társadalmi és politikai szinten újjáéled, és mindent áthat az iszlám világban. Ezzel együtt jár a nyugati értékek és intézmények elutasítása. Az ázsiai kihívás érzékelhető az összes kelt-ázsiai civilizációban legyen az

kínai, japán, buddhista vagy muzulmán - , melyek hangsúlyozzák a Nyugattól való különbözőségüket, valamint időnként azokat a közös vonásokat is, melyek valamennyiükben megtalálhatók. Ázsia és az iszlám országok - akár egyedül, akár szövetkezve -, de egyre magabiztosabban hivatkoznak önmagukra, szemben a Nyugattal. E kihívások mögött egymással összefüggésbe hozható, ám mégis különböző okok állnak. Az ázsiai öntudatosság a gazdasági növekedésben gyökerezik, a muzulmán öntudat pedig főképp a társadalmi mobilitásban és a népességnövekedésben. A globalizáció folyamatai ellenére az államok szerepe, az állami keretek és határok fontossága igen jelentős maradt, sőt politikai szempontból növekedett is. Az államok szerepét például a következő főbb dimenziókban szükséges elemezni: • mint politikai és gazdasági határokkal definiált egységek, • mint versenytársak vagy együttműködő partnere, amelyek

szerződéses viszonyra lépnek más államokkal, 3 • • • mint cselekedeteikkel (a kereteik között folytatott gazdálkodással, az állami politikai vagy gazdaságpolitikai döntésekkel) a nemzetközi viszonyokra ható hatalmi tényezők, mint vevők és eladók, mint a nemzetközi együttműködési szervezetek alapítói és fenntartói. Jelenleg az országok illetve politikai egységek száma 200-ra tehető. Soha az emberiség modern történetében nem volt ennyi s ilyen mértékben különböző politikai és gazdasági lehetőségekkel rendelkező állam földünkön. Ezek közül 188 az ENSZ tagjainak száma, ami tulajdonképpen a nemzetközi közösség által is elismert állami kereteket jelent. Svájc az egyetlen olyan elismert állam, amely nem tagja az Egyesült Nemzetek Szervezetének. A ma létező államok sok mutató alapján differenciálódnak. Továbbra is jelentős e szempontból a természeti tényezők és a földrajzi adottságok szerepe. A

tengerparti államok egy főre számított bruttó terméke például az Európán kívüli térségekben mintegy háromszorosa a tengerrel nem rendelkező államokénak. II. A világgazdaság szerkezete a XXI század elején A világgazdaság szerkezetének változásait meghatározó tényezők között a jövedelmek, a kereslet növekedése és differenciálódása, a nemzetközi munkamegosztás és a specializálódás fejlődésének irányai, a technikai fejlődés és a globális verseny a legfontosabbak. Meghatározott mértékben hat a s zerkezeti változásokra az államok gazdaságpolitikája és különösen a transznacionális társaságok üzletpolitikája. A gazdasági szerkezet világgazdasági értelmezésében is többdimenziós fogalom. Szélesebb értelemben valamilyen rendszer keretében az adott rendszer egyes elemei közötti viszonyok összességeként is definiálható (például a termelés és a fogyasztás). Egy további dimenzió a világgazdaság egyes

szektorai közötti viszonyok és arányok változása, amely a X X. Század második felében különösen gyors volt, és kifejezésre jutott egyrészt a szolgáltatások arányának gyors növekedésében az anyagi termeléshez képest, másrészt az anyagi termelés ágai között a mezőgazdaság és a kitermelő ágazatok súlyának csökkenésében a feldolgozóiparhoz képest. A szerkezeti változások alapján fogalmazódott meg az "ipari társadalom", az "ipar utáni társadalom", a "szolgáltató társadalom" képzete a gazdasági tevékenység meghatározó területeinek jellemzésére. Az "ipar utáni társadalom" elméletével foglalkozó tudósok azt a feltételezést fogalmazták meg, hogy minden társadalom három fejlődési szakaszon megy át, az agrárfejlődés, az ipari fejlődés és az ipar utáni fejlődés szakaszán. A világgazdaságban e változások egyidejűleg vannak jelen. Gazdasági súlyuk miatt azonban a

globális átlagokban elsősorban a fejlett ipari országok tendenciái tükröződnek. A világgazdasági szerkezeti viszonyok és ezek változásainak elemzése azonban igen fontos kérdések a jövő szempontjából általában azokban az ország csoportokban is, amelyeknek igazodniuk kell a vezető államok által kiváltott hatásokhoz. A világgazdaság szerkezetének és települési rendszerének átalakulása nyomán a népesség és a gazdasági tevékenység új hatalmas koncentrációi alakulnak ki. Új, hatalmas felvevőpiacok jönnek létre különösen Ázsiában és Latin-Amerikában. A világgazdaság új földrajza új kapcsolódásokat teremt az államok között és a gazdasági folyamatokban is. A globális verseny egyik fontos összetevőjeként a világgazdaság egyes új jövevényei, új országok vagy új vállalatok a múltbelinél könnyebben törhetnek be a hagyományosan védett és monopolizált piacokra. A világgazdaságban az egyes korszakokra

jellemző vezető szektorok vagy ágazatok különösen fontosak az alkalmazkodni kényszerülő államok szemszögéből. A gazdasági realitások e tekintetben azonban arra intenek, hogy egyetlen szektor jelentőségét sem célszerű abszolutizálni, vagy elhanyagolni. 4 III. Az ázsiai öntudatosság A XX. Század második felének egyik legjelentősebb világméretű eseménye a kelet-ázsiai gazdasági fejlődés volt. A folyamat az ötvenes években kezdődött Japánban és egy ideig úgy hitték, hogy ez az ország lesz a ritka kivétel, vagyis az a nem nyugati állam, amely sikeresen hajtja végre a modernizálást és válik gazdaságilag fejletté. A gazdasági fejlődés folyamata azonban kiterjedt a "négy kistigrisre" (Hongkong, Tajvan, Dél-Korea, Szingapúr), majd pedig Kínára, Malajziára, Thaiföldre és Indonéziára - az utóbbi időben pedig egyre inkább jelentkezik a Fülöp-szigeteken, Indiában és Vietnámban is. Ezek az országok gyakran egy

évtizeden át vagy akár annál is hosszabb ideig tudtak 8-10 %-os, sőt még nagyobb átlagos éves növekedést fenntartani. A kereskedelemben hasonlóan erőteljes növekedésre először Ázsia és a világ között, majd Ázsián belül került sor. Az ázsiai gazdaság teljesítménye éles ellentétben áll a szerényebb európai és amerikai növekedéssel és azzal a stagnálással, amely a világ legnagyobb részét jellemezte. Vagyis a kivétel többé már nem Japán, hanem egyre inkább egész Ázsia. Az a koncepció, mely a jólétet a Nyugattal, az alulfejlettséget pedig a nem Nyugattal azonosítja, nem élte túl a XX. századot Az átalakulás tempója nagyon gyors Angliának és az Egyesült Államoknak 58, illetve 47 é v kellett ahhoz, hogy megduplázza az egy főre eső termelését, Japán azonban ugyanezt 33, Indonézia 17, D él-Korea 7, K ína pedig 10 é v alatt hajtotta végre. A kínai gazdaság a nyolcvanas években és a kilencvenes évek első felében

évente átlagosan 8 %-al növekedett, és a tigrisek sem maradtak le ettől. Míg a kilencvenes években Ázsia a második, valamint a h armadik legnagyobb gazdaságot mondhatta a magáénak, valószínű, hogy 2020-ra az öt legnagyobb gazdaság közül néggyel, a tíz legnagyobb közül héttel ázsiai ország fog rendelkezni. Elképzelhető, hogy erre az időre a gazdasági össztermék több mint 40 % -át ázsiai társadalmakban állítják majd elő. A versenyképes gazdaságok legnagyobb része is valószínűleg ázsiai lesz. Még ha az ázsiai gazdasági növekedés a vártnál korábban és gyorsabban fékeződik is le, eddigi növekedésének következményei akkor is jelentősek maradnak. A kelet-ázsiai gazdasági fejlődés megváltoztatja az erőegyensúlyt Ázsia és a Nyugat különösképpen az Egyesült Államok - között. A sikeres gazdasági fejlődés önbizalmat ad és öntudatossághoz vezet azoknál, akik létrehozták és részesülnek belőle. A hatalomhoz

hasonlóan a jólét az erény feltételezett bizonyítéka, az erkölcsi és kulturális fensőbbség záloga. Ahogy a kelet-ázsiaiak gazdaságilag egyre sikeresebbé válnak, úgy kezdték a nyugati és egyéb államokkal szemben kultúrájuk másságát kinyilvánítani és értékeik, életmódjuk felsőbbrendűségét hangsúlyozni. Az ázsiai társadalmak egyre kevésbé voltak fogékonyak az Egyesült Államok követeléseire és érdekeire, s egyre inkább ellen tudtak állni az Egyesült Államok vagy más nyugati országok nyomásának. Kulturális újjászületés söpör végig Ázsián, melynek része a növekvő önbizalom, ami azt jelenti, hogy az ázsiaiak többé nem tekintik szükségszerűen a legjobbnak azt, ami nyugati vagy amerikai. Ez az újjászületés abban jelentkezik, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a sajátos kulturális identitások, azok, melyek az egyes ázsiai országokat jellemzik, és azok a közös vonások is, melyek megkülönböztetik az

ázsiai kultúrákat a nyugatitól. A második világháborúban Japán katasztrofális veresége teljes kulturális zűrzavarhoz vezetett. 1994-ben egy, az országot alaposan ismerő nyugati személyiség megjegyezte: "Ma már nehéz lenne felbecsülnünk annak mértékét, ahogyan sikerült a háború szolgálatába állítaniuk mindent, a vallást, a kultúrát, az ország egész szellemiségét. A háború elvesztése sokkolta a rendszert. Az ő gondolkodásukban ez úgy jelent meg, hogy minden értéktelenné vált, mindent ki kell dobni." 5 És mindennek helyébe az az álláspont lépett, hogy aminek bármi köze is van a Nyugathoz különösen a győztes Amerikához -, az mind jónak és kívánatosnak számít. Japán tehát éppúgy igyekezett az Egyesült Államokat példának tekinteni, mint Kína a Szovjetuniót. A hetvenes évek végére a kommunista rendszerek még mindig képtelenek voltak a gazdasági fejlődésre, ugyanakkor a kapitalizmus sikere

Japánban és más ázsiai országokban is egyre inkább arra sarkalta az új kínai vezetést, hogy távolodni kezdjen a szovjet modelltől. Egy évtizeddel később a Szovjetunió összeomlása csak még inkább kiemelte a szovjet példa hibáit. Kínának tehát választania kellett: vagy a Nyugat felé fordul, vagy pedig önmaga útját követi. Több értelmiségi és mások is a teljes nyugatosítás pártján voltak. A nyugati irányultság hirdetői azonban még azt a pár száz embert sem tudták maguk mellé állítani, akik Pekingben számítottak, nemhogy a 800 m illió vidéki parasztot. A XX század végén a teljes nyugatiasodás éppoly kevéssé volt célszerű megoldás, mint a XIX. század végén A kínai vezetés a ticsung új változata mellett voksolt: kapitalizmus és belépés a világgazdaságba egyfelől, mely másfelől együtt jár a politikai tekintélyelvűséggel és a hagyományos kínai kultúra iránti elkötelezettséggel. A marxizmus-leninizmus

forradalmi legitimitása helyébe a rezsim a teljesítmény legitimitását helyezte, melynek alapját a felélénkülő gazdasági fejlődés képezte. A nyolcvanas években a sikeres japán gazdasági fejlődés fényében látványosan kidomborodtak az amerikai gazdaság és az amerikai társadalmi rendszer hibái és hanyatlása; a japánok ekkor egyre inkább kiábrándultak a nyugati modellekből, és egyre magabiztosabban hirdették, hogy sikerük kulcsa saját kultúrájukban keresendő. A japán kultúra, amely 1945ben katonai katasztrófához vezetett, s ezért el kellett utasítani, 1985-re gazdasági sikert eredményezett, s ezért üdvözölni kellett. A japánok egyre jobban megismerkedtek a nyugati társadalommal, s észrevették, hogy nyugatinak lenni önmagában véve még nem maga a siker záloga. A XX század utolsó évtizedeiben zajló kulturális újjáéledés közepette Japán már a távolodni Amerikától, csatlakozni Ázsiához politika felé fordult. Ez a

trend elsősorban azzal járt együtt, hogy újra azonosulni lehetett a japán kulturális hagyományokkal, és újra megerősödött a hagyományok értéke. Az ázsiai társadalmak közös érdeke, hogy a nyugattal szemben megvédjék jellegzetes vonásaikat, és saját gazdasági érdekeik előmozdításán munkálkodjanak. Szerintük ez indokolná, hogy az Ázsián belüli együttműködés olyan új formát öltsön, mint például a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének (ASEAN) kiterjesztése és a Kelet-ázsiai Gazdasági Csoport (EAEC) létrehozása. Míg a kelet-ázsiai társadalmak jelenlegi gazdasági érdeke az, hogy fenntartsák jelenlétüket a nyugati piacokon, valószínű, hogy hosszabb távon a gazdasági régiók kialakítása válik uralkodóvá, ezért Kelet-Ázsiának egyre inkább az Ázsián belüli kereskedelemre és befektetésekre kell összpontosítania. Ezért különösen fontos, hogy Japán az ázsiai fejlődés motorja - eltávolodjon a nyugat

utánzó politikájától, és elinduljon az ázsiaivá válás útján, vagyis tágabb értelemben segítse elő Ázsia ázsiaivá válását, azt a folyamatot, amelyben az ázsiai öntudat megerősödik. Az erős társadalmak egyetemességre törnek, a gyengék egyediek maradnak. Kelet-Ázsia egyre növekvő önbizalma révén kialakulhat egy olyan ázsiai egyetemesség, melyet csak a korábbi nyugatihoz hasonlíthatunk. A kelet-ázsiaiak szemében a gazdasági prosperitás az erkölcsi felsőbbrendűség bizonyítéka. Ha egyszer India felváltaná Kelet-Ázsiát, és a v ilág gazdaságilag leggyorsabban fejlődő területévé válna, akkor a világnak fel kellene készülnie a hindu kultúra felsőbbrendűségét hirdető himnuszokra. Ezek arról szólnának, hogy tulajdonképpen a kasztrendszer volt a gazdasági fejlődés igazi motorja, és hogy a gyökerekhez való visszatéréssel és a brit imperializmus korából származó, elsatnyult nyugati örökség kisöprésével

szerezte csak meg India az őt megillető helyet a legkiválóbb civilizációk sorában. Az anyagi sikert mindig kulturális erősödés követi - a kemény hatalom lágy hatalmat szül. 6 IV. Iszlám újjászületés Míg az ázsiaiak a gazdasági fejlődés eredményeképpen váltak egyre öntudatosabbá, a muzulmánok egyre nagyobb tömegekben fordultak az iszlám felé, melyet minden identitás, értelem, legitimitás, fejlődés, hatalom és remény forrásának tekintettek. Az Iszlám Újjászületés kiterjedésében és mélységében az utolsó fázisa annak, ahogy az iszlám civilizáció alkalmazkodott a Nyugathoz, de immár olyan törekvés, mely a megoldást nem a nyugati ideológiákban, hanem magában az iszlámban kívánja megtalálni. Egyszerre testesíti meg a m odernizáció elfogadását, a n yugati kultúra elvetését és - az élet kalauzaként - a modern világban is teljességgel érvényes iszlám iránti új elkötelezettséget. A magánéletben

számos jelét tapasztalhatjuk az iszlám újraébredésének: a v allás gyakorlata növekvő hangsúlyt kap (az emberek eljárnak a mecsetbe, imádkoznak, böjtölnek), egyre bővül a vallásos programok és publikációk köre, nagyobb szerepet kap a hagyományos öltözködés és értékrend, a miszticizmus újjáéled. Ezt a széles alapú megújhodást követi az iszlám megerősödése a közéletben is: megszaporodtak az iszlám irányultságú kormányzatok, szervezetek, törvények, bankok, szociálpolitikai szolgáltatások és oktatási intézmények. A kormányzatok és ellenzékeik egyaránt az iszlám felé fordultak, hogy növeljék tekintélyüket és támogatásra találjanak a tömegeknél. A legtöbb államfő és kormányzat, még az olyan világias irányultságúak is, mint Törökországé és Tunéziáé, egyre inkább felismerik az iszlám potenciális erejét, és egyre növekvő érzékenységet, fogékonyságot mutatnak iránta. A legtöbb országban az

iszlám terjedésének központi eleme az iszlám társadalmi szervezetek kialakulása volt, illetve számos, addig is meglévő szervezet iszlám vezetés alá rendelése. Az iszlám hívei különösen arra figyeltek, hogy iszlám iskolákat alapítsanak és kiterjesszék az iszlám befolyást az állami iskolákra is. Ennek eredményeként az iszlám csoportok olyan iszlám civil társadalmat hoztak létre, mely nemritkán kiszorította a világi társadalom gyakorta gyengén működő intézményeit. A kilencvenes évek elején Egyiptomban az iszlám szervezetek olyan kiterjedt hálózatot hoztak létre, mely betöltötte a kormányzat által hagyott űrt, és egészségügyi, szociális, oktatási és egyéb szolgáltatásokat nyújtott a szegény egyiptomi tömegeknek. Az Újjászületés politikai megjelenési formái kevésbé voltak átütő erejűek, mint szociális és kulturális vonásai, de a muzulmán társadalmakban így is a XX. század utolsó negyedének legfontosabb

politikai fejleményét jelentik. A hetvenes és nyolcvanas években a demokratizálódás hulláma söpört végig a világon, mely több tucat államot érintett. Mindez a muzulmán világban inkább az iszlám tendenciákat erősítette, semmint a demokratikusakat. Az Iszlám Újjászületésről állították már azt, hogy a nyugati hatalom és presztízs hanyatlásának következménye. Ahogy a Nyugat feladta vezető szerepét, úgy vesztettek fényükből eszményei és intézményei is. Ennél pontosabban fogalmazva mondhatjuk azt is, hogy az Újjászületést a hetvenes évek olajárrobbanása indította el és tartotta életben; ez ugyanis jelentősen megnövelte számos muzulmán állam gazdaságát és hatalmát, és képessé tette őket arra, hogy változtassanak azon az alá vetettségi viszonyon, mely addig jellemezte a Nyugathoz fűződő kapcsolataikat. Az olajban gazdag muzulmán államok tevékenységei, ha történeti, vallásos, faji és kulturális

környezetükben vizsgáljuk őket, összességükben nem eredményeznek mást, mint merész kísérletet arra, hogy a keresztény Nyugat meghódoljon a muzulmán Kelet előtt. 7 A szaúdi, líbiai és más kormányzatok arra használják olajkincsüket, hogy ezzel serkentség és támogassák a muzulmán újjáéledést, a muzulmán jólét pedig arra indítja a muzulmánokat, hogy érdeklődésüket a nyugati kultúráról sajátjuk felé fordítsák, és készen álljanak arra, hogy megerősítsék az iszlám helyét és jelentőségét a nem iszlám társadalmakban is. Ahogy korábban a nyugati gazdagság a nyugati kultúra felsőbbrendűségének bizonyítéka volt, úgy most az olajkincs vált az iszlám felsőbbrendűség bizonyságává. A nyolcvanas években az olajárrobbanás kiváltotta lendület alábbhagyott, a népességnövekedés azonban továbbra is fűtötte a gazdasági fejlődést. Kelet-Ázsia felemelkedését a látványos gazdasági növekedés

biztosította, az Iszlám Újjászületést pedig a hasonlóan látványos népességnövekedési arány. Az iszlám országokban - különösen a Balkánon, Észak-Afrikában és Közép-Ázsiában - a népességnövekedés jelentősen nagyobb volt, mint a környező országokban és általában az egész világon. 1965 és 1990 között a Föld népessége 3,3 m illiárdról 5,3 milliárdra emelkedett, ami 1,85 %-os éves növekedési arányt jelent. A muzulmán társadalmakban a növekedési arány majdnem minden esetben 2% fölött volt, gyakran meghaladta a 2,5%-ot és alkalmanként 3% fölé emelkedett. A népességnövekedés már elérte a cs úcsot és kezd hanyatlani, az abszolút számokban való növekedés azonban továbbra is jelentős lesz, és e növekedés hatását a XXI. század első felében jól lehet majd érzékelni. Az elkövetkező években a muzulmán népesség aránytalanul fiatal emberekből fog állni, egy jelentős demográfiai hullám következtében

felduzzad a tizenés huszonéves korosztály. Az e korosztályba tartozók jelentős része ugyanakkor városlakó lesz, és legalább középfokú iskolai végzettséggel fog rendelkezni. A tömegnek és a társadalmi mobilitásnak e kombinációja további politikai következményekkel járhat. Tudvalevő, hogy a fiatalok mindig központi szerepet játszanak a tiltakozásban, az instabilitás előidézésében, a reformok és forradalmi mozgalmak támogatásában. Bizonyítható, hogy az emberi történelem során a nagy tömegű fiatal korosztály jelenléte jobbára egybeesett az ilyen eseményekkel. Az ifjúság arányának jelentős megnövekedése a nyugati államokban egybeesett a demokratikus forradalmak korával a XVIII. század utolsó évtizedeiben Az iszlám fiatalok jelentik az utánpótlást az iszlám szervezetekben és politikai mozgalmakban. Talán nem teljesen véletlen, hogy például - miután az iráni népességben a fiatalok aránya a h etvenes években drámai

módon emelkedett, s az évtized második felére elérte a 20%-ot - az iráni forradalom éppen 1979-ben következett be. A nagyobb népességnek több erőforrásra van szüksége, ezért a sűrűn lakott vagy gyorsan növekvő népességű társadalmak hajlamosak arra, hogy új területeket foglaljanak el, és nyomást gyakoroljanak más, demográfiailag kevésbé dinamikus népcsoportokra. Az iszlám népességnövekedés tehát az egyik fő előidézője azoknak a konfliktusoknak, melyek az iszlám birodalom határvidékein a muzulmánok és más népek között bekövetkeznek. A népesség nyomása a gazdasági stagnálással együtt elősegíti a muzulmánok Nyugatra és más, nem muzulmán országokba történő migrációját, s az érintett országokban a bevándorlás fontos és kényes kérdéssé válik. Amikor az egyik kultúra lassan vagy egyáltalán nem növekvő népe és egy másiknak a gyorsan szaporodó népcsoportjai egymás mellé kerülnek, az mindkét érintett

társadalomban gazdasági és politikai természetű alkalmazkodást kényszerít ki. A hetvenes években például a hajdani Szovjetunió demográfiai egyensúlya drámaiam megváltozott, amikor a muzulmán népesség 24%-kal növekedett, miközben az orosz mindössze 6,5-del, és ez komoly gondot jelentett a közép-ázsiai kommunista vezetőknek. Az ehhez hasonló gyors növekedés az albánoknál korántsem nyugtatja meg a szerbeket, görögöket vagy olaszokat. Az izraelieket aggasztja a p alesztinok magas népességnövekedése, Spanyolországban pedig, ahol az évi népességnövekedés az 1% egyötödét sem teszi ki, kínos hangulatot szül a szomszédos Magreb, ahol a népesség tízszer ilyen gyorsan nő, az egy főre eső GDP viszont csak egytizede a spanyolnak. 8 V. Változó kihívások Egyetlen társadalom sem képes arra, hogy végtelen ideig két számjegyű gazdasági növekedést tartson fenn, így az ázsiai gazdasági virágzás is alábbhagy valamikor a XXI.

század elején A japán gazdasági növekedés mutatói jelentősen csökkentek a hetvenes évek derekán, és a későbbiekben már nem voltak jelentősen magasabbak az Egyesült Államokban vagy az európai országokban tapasztalhatóknál. A gazdasági csoda ázsiai államai közül egyik a másik után fogja tapasztalni, hogy növekedési mutatóik csökkennek és megközelítik azt a normális szintet, melyet a k omplex gazdaságok általában fenntartanak. Hasonlóképpen, a v allási megújhodás és a hozzá kapcsolódó kulturális mozgalmak sem tartanak örökké, így egy ponton az Iszlám Újjászületés is megfeneklik és beleolvad majd a történelembe. Valószínű, hogy ez akkor fog bekövetkezni, amikor a mozgalmat tápláló demográfiai erő a XXI. század második, harmadik évtizedeiben gyengülni kezd. Ekkorra az agresszív, harcos és bevándorló csoportok száma is csökkenni fog, és az iszlámon belüli, valamint a muzulmánok és más csoportok közötti

konfliktusok is veszítenek erejükből. Az iszlám és a Nyugat közötti kapcsolatban ugyan nem következik be közeledés, de kevésbé lesz feszültségektől terhes, és a kvázi háborús hangulat helyt ad egyfajta hidegháborúnak, esetleg hideg békének. Az ázsiai gazdasági fejlődés gazdagabb, összetettebb örökséget hagy maga után, egyrészt jómódú polgárságot és középosztályt, másrészt jelentős változásokat a nemzetközi színtéren. Valószínű, hogy végső soron pluralistább, jó eséllyel demokratikusabb politika fog kialakulni, mely azonban nem lesz szükségszerűen Nyugat-barát. Ehelyett a megnövekvő hatalom a folyamatos ázsiai öntudatosodást segíti majd elő a nemzetközi kapcsolatokban és folyamatokban, illetve azt a kitartó törekvést, hogy a globális trendeket a Nyugat ne a megszokott módokon kezelje, és a nemzetközi intézményeket ne a nyugati modellek, és normák szerint alakítsa át. Az Iszlám Újjászületés -

csakúgy, mint a hozzá hasonlítható mozgalmak, például a reformáció- szintén fontos örökséget hagy maga után. A muzulmánok pontosabban fogják érzékelni, hogy mi köti össze őket a nem muzulmánokkal, és mi választja el őket tőlük. A vezetők új generációja, mely átveszi az irányítást a demográfiai hullám csúcsán, ha nem is szükségszerűen fundamentalista irányultságú, de egész biztosan sokkal inkább az iszlám elkötelezettje lesz, mint elődei. Az őshonosodás újra fokozódni fog Az Újjászületés iszlám irányultságú szociális, kulturális, gazdasági és politikai szervezetek hálózatát hagyja maga mögött, melyek ugyan a társadalmon belül működnek majd, de egyben túl is lépnek majd a társadalmon. Az Újjászületés ekkorra bebizonyítja majd, hogy az iszlám az egyedüli megoldás az erkölcsös, az identitást, az élet értelmét és a hitet érintő problémákra, de mit s em tud javítani a helyzeten, amikor

társadalmi igazságtalanság, politikai elnyomás, gazdasági elmaradottság és gyenge hadsereg veszi körül. Ezek a hiányosságok széles körű kiábrándulással járhatnak az iszlám politikai irányzata esetében, esetleg ellenakciókhoz vezethetnek, és talán ahhoz, hogy egyesek majd alternatív megoldást próbálnak találni e problémákra. Elképzelhető, hogy egy még erőteljesebb Nyugat-ellenes nacionalizmus is kialakul, mely az iszlám hiányosságaiért a Nyugatot vádolja. Illetve, ha Malajzia és Indonézia folytatja gazdasági fejlődését, előfordulhat, hogy olyan muzulmán fejlődési modellt tudnak felkínálni majd, mely képes versenyezni a nyugati és ázsiai mintákkal. Mindenesetre a következő évtizedekben az ázsiai gazdasági növekedésnek erősen destabilizáló hatása lesz a Nyugat által irányított, jelenlegi nemzetközi rendre. Amennyiben Kína fejlődése folytatódik, úgy ez komoly változásokat idézhet elő a civilizációk közötti

hatalmi egyensúlyban. Emellett India is gyors gazdasági fejlődésnek indulhat, s ennek eredményeként elképzelhető, hogy nem is olyan soká már fő tényezőként kell számolni vele a világ ügyeiben. 9 Ez idő alatt a muzulmán népességnövekedés destabilizáló hatást fejt ki mind a muzulmán társadalmakban, mind pedig szomszédaiknál. A középiskolát végzett fiatalok továbbra is friss erővel látják el az Iszlám Újjászületést, és elősegítik a muzulmán militarizmus erősödését és a muzulmán migráció növekedését. Ennek eredményeképpen a XXI század első éveiben valószínűleg a nem nyugati civilizációk erejének és kultúrájának folyamatos újjászületése lesz majd tapasztalható. Hasonlóképpen valószínűnek tekinthető ugyanakkor annak a harcnak a folytatása is, melyet a nem nyugati civilizációk vívnak a nyugatiakkal, illetve egymás között. VI. Kultúra és gazdasági együttműködés A kilencvenes évek elején sok

szó esett a r egionalizmusról és a v ilágpolitika regionalizálásáról. A globális biztonság napirendjén a világméretű konfliktusokat felváltották a regionális konfliktusok. A nagyhatalmak, Oroszország, Kína, az Egyesült Államok és a másodlagos hatalmak, mint Törökország és Svédország kifejezetten regionális terminusokban fogalmazták újra biztonsági érdekeiket. A régiókon belüli kereskedelem gyorsabban növekedett, mint a régiók közötti, és többen úgy látták, hogy meg fognak jelenni a regionális gazdasági tömörülések - Európában, Észak-Amerikában, Kelet-Ázsiában és talán másutt is. Elképzelhető, hogy - mint a Balkán vagy a Közel-Kelet esetében - a régiót civilizáción belüli és azon kívüli konfliktusok osztják meg. A régió csak akkor és annyiban képezheti az államok közötti együttműködés alapját, amennyiben és amennyire a földrajzi vonások egybeesnek a kulturálisakkal. A kultúrától elszakítva a

közelség még nem eredményez közös vonásokat, sőt, jelentheti ennek épp az ellenkezőjét is. A katonai szövetségek és gazdasági társulások bizonyos együttműködést kívánnak meg tagjaiktól, az együttműködés bizalmon alapul, a bizalmat pedig leginkább a közös értékekben és kultúrában lehet fellelni. Ennek eredményeképpen a regionális szervezetek általános hatékonysága fordítottan arányos tagjaik civilizációs különbözőségével. Általában elmondhatjuk, hogy az egy civilizációra épülő szervezetek több mindent tesznek és általában sikeresebbek is, mint a több civilizációs szervezetek. Ez éppúgy igaz a politikai és biztonsági szervezetekre, mind a gazdaságiakra. Az Európai Unió a közös európai kultúra terméke. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet viszont legalább három, más civilizációból származó országot is magában foglal, melyek más értékekkel és érdekekkel rendelkeznek, így ez

jelentősen akadályozza, hogy a szervezet komoly intézményi identitást alakíthasson ki és szélesíthesse tényleges tevékenységi körét. Az egy civilizációból származó Karibi Közösség, amely tizenhárom angol nyelvű, hajdani brit gyarmatból áll, az együttműködési megállapodások egész skáláját alakította ki, melyben az egyes csoportok között még szorosabb az együttműködés. Viszont az a megújuló kísérlet, hogy létrehozzanak egy szélesebb körű karibi szervezete, amely megkísérelte volna áthidalni az angolszász-latin szakadékot a karibi térségben, rendre kudarcba fulladt. Ehhez hasonlóan az 1985-ben alakult Regionális Együttműködés Dél-ázsiai Szövetsége, mely hét hindu, muzulmán és buddhista államot egyesített, teljesen működésképtelennek bizonyult; olyannyira, hogy utóbb már találkozóikat sem tudták megtartani. A kultúra és regionalizmus viszonya egyértelműen a gazdasági integrációhoz kötődik. A

legkevésbé integrált államtól a leginkább integráltik a gazdasági együttműködés négy szintjét szokás megkülönböztetni: 10 1. szabadkereskedelmi terület 2. vámunió 3. közös piac 4. gazdasági unió Az integráció útján a legtávolabbra az Európai Unió jutott, a maga közös piacával és a gazdasági unió több megvalósult elemével. Ázsiában a többcivilizációs ASEAN csak 1992ben kezdett szabadkereskedelmi aspirációkkal fellépni Más többcivilizációs szervezetek még inkább lemaradtak. 1995-ben - a NAFTA elhanyagolható kivételével - egyetlen hasonló szervezet sem hozott létre szabadkereskedelmi területet. Nyugat-Európában és Latin-Amerikában a közös civilizációs vonások együttműködési készséggel és regionális szervezettséggel jártak együtt. A nyugat-európaiak és a latinamerikaiak tudatában vannak annak, hogy számos közös vonás köti össze őket Kelet-Ázsián belül öt civilizáció létezik (illetve hat,

hogy Oroszországot is hozzávesszük). Ebből következően Kelet-Ázsia lehet a nem közös civilizációban gyökerező, tartalmas szervezetek kialakításának kísérleti terepe. Ugyanakkor működőképes kelet-ázsiai regionális szervezetek csak akkor jelennek majd meg, ha létrejön az a kelet-ázsiai kulturális közösség is, amely fenn tudja tartani ezeket. A kelet-ázsiai társadalmaknak kétségtelenül vannak olyan közös vonásaik, melyek megkülönböztetik őket a Nyugattól. Hasonló elmozdulás történt a regionális kereskedelem irányába Észak-Amerikában és KeletÁzsiában is. Továbbá, a M ercosur megalakítása és az Andok-paktum újraéledése a kilencvenes évek elején elősegítette a Latin-Amerikán belüli kereskedelem fellendülését, melynek keretében - 1990 és 1993 köz ött - a Brazília és Argentína közötti kereskedelem háromszorosára, a Kolumbia és Venezuela közötti négyszeresére nőtt. 1994-beb Brazília az Egyesült Államok

helyébe lépett, mint Argentína legfőbb kereskedőpartnere. A NAFTA megalakulását hasonlóképpen az Egyesült Államok és Mexikó közötti kereskedelmi kapcsolatok bővülése követte. A Kelet-Ázsián belüli kereskedelem is gyorsabban fejlődött, mint a régiók közti, de terjedését gátolta Japán azon igyekezete, hogy piacait zárva tartsa. A kínai kulturális zóna (ASEAN, Tajvan, Hongkong, Dél-Korea és Kína) államai közti kereskedelem viszont az 1970-es 20% alatti értékről 1992-re majdnem 30%-ra emelkedett, míg ebből a japán részesedés 23%-ról 13%-ra zuhant. 1992-ben a kínai zónaexport más, a régióhoz tartozó országokba meghaladta mind az Egyesült Államok, mind Japán és az Európai Közösség együttesen ide irányuló exportját. A társadalomként és civilizációként is egyedi Japánnak komoly nehézségei támadnak, amikor fejleszteni kívánja kereskedelmi kapcsolatait Kelet-Ázsiával, illetve meg akarja oldani az Egyesült

Államokkal és Európával szemben kialakult gazdasági konfliktusait. Bármilyen erős kereskedelmi és beruházási kapcsolatokat teremtsen is a többi kelet-ázsiai országgal, megkülönböztető kulturális vonásai tekintettel a nagyrészt kínai gazdasági elitre - eleve kizárják abból, hogy olyan, japán vezetés alatt álló regionális gazdasági csoportot hozzon létre, mely összevethető lenne a NAFTA-val vagy az Európai Közösséggel. Ezzel egyidejűleg mindaz, ami kulturálisan a Nyugattól elválasztja, súlyosbítani fogja a félreértéseket és konfliktusokat az Európához és az Egyesült Államokhoz fűződő gazdasági viszonyaiban. Ha figyelembe vesszük, hogy a gazdasági integráció a közös kulturális vonások függvénye, akkor Japán - mint kulturálisan magányos ország - gazdaságilag is magányos jövő elé néz. A múltban a n emzetek közti kereskedelem mintái a nemzetek közti szövetségek mintáit követték. A kialakuló világban a

kereskedelem mintáit döntő módon fogják befolyásolni a kulturális minták. Az üzletemberek olyam partnerekkel szeretnek üzletet kötni, akiket megértenek, és akikben megbíznak; az államok pedig átadják az irányítást azoknak a nemzetközi szervezeteknek, melyek hozzájuk hasonló mentalitású államokat csoportosítanak, és amelyekben bíznak. A gazdasági együttműködés a közös kulturális vonásokban gyökerezik. 11 VII. A világgazdaság fejlődése, globalizáció Korunk világgazdasága, a világrend alapvető fontosságú része, önálló komplex rendszerként is felfogható és elemezhető. A komplex és gyorsan változó rendszerekre az állandó változás, a labilitás, a bizonytalanság, az egyensúlyhiány sokkal inkább jellemzők, mint a stabilitás és a rend. A világgazdaság a XXI. század elejére történelmileg példátlan méretű és minden korábbinál áttekinthetetlenebb, szövevényes, sokoldalúan integrált és komplex

rendszerré fejlődött. A század végén már több mint 6 m illiárd ember osztozik a jövedelmeken, a természeti erőforrásokon, és keresi boldogulását. A kommunikációs rendszerek, a szállítás fejlődése, valamint az áru és tőkepiacok liberalizálása és más makrogazdasági reformok nyomán minden korábbinál nagyobb mértékű a világgazdaság integráltsága is. A világgazdasági viszonyok alakulása meghatározó módon függ szereplőinek érdekeitől, hatalmi viszonyaitól és képességeiktől érdekeik érvényesítésére. A világgazdaság szereplői meghatározott autonómiával és eltérő hatalmi pozícióval, érdekekkel rendelkező döntési központok, államok, transznacionális társaságok, integrációs és más államközi, nem állami jellegű nemzetközi szervezetek, hatásuk makro- és mikroszinten különböző dimenziókban érvényesül. A XXI. század elejére jellemző globalizálódás több vonatkozásban különbözik a XX század

elejére kibontakozott nemzetköziesedéstől, amely a 100 évvel ezelőtti viszonyokat formálta. Először is, lényegesen nagyobb az államok száma, és sokkal mélyebbek a közöttük lévő szakadékok a fejlettség szintjében. Másodszor a világgazdaságban az Észak és a Dél közötti szakadék az államközi viszonyokban is lényeges megosztó tényező. Együttélésük folyamatában sajátos demográfiai, ökológiai és gazdasági tényezők is keverednek. A fejlett világ súlya például évről évre csökken a világ népességében. A XX század eleji világgazdaság nem rendelkezett olyan államközi intézmények hálózatával, mint amilyenek a XXI. század elején működnek VIII. A nemzetközi gazdasági hatalmi viszonyok átalakulása Az államok egymásra hatásának különböző vonatkozásai a világgazdaságban nem választhatók el a kor hatalmi viszonyainak átalakulásától sem. A hatalmi viszonyok - a katonaiak és a gazdaságiak egyaránt - a

kölcsönös függőségi viszonyokhoz hasonlóan önálló kérdésként is vizsgálhatók, sőt kívánatos is ezek önálló elemzése annak ellenére, hogy a befolyásuk adott rendszerben és nem valamiféle absztrakt közegben érvényesül, hanem éppúgy, mint a kölcsönös függőségi viszonyoké, soktényezős rendszerben. A második világháború után a Szovjetunió és az Egyesült Államok között kialakult katonai erőviszonyok, a pusztító erőben létrejött egyensúlyi helyzet, a tömegpusztító fegyverekkel vívott katonai erő használatának lehetőségeit és szerepét a nemzetközi hatalmi viszonyok alakításában, és az új nemzetközi feltételek jelentősen megnövelték a gazdasági erő szerepét, fontosságát. A tudományos és technikai fejlődés új irányai ugyanakkor egyre költségesebbé tették a fegyverkezési versenyt az abban részt vevő országok számára. A Szovjetunió és az Egyesült Államok gazdasági erejét nagymértékben

igénybe vette, lekötötte és gyengítette a köztük folyó fegyverkezési verseny. (Ez azonban lényegesen súlyosabb következményekkel járt a Szovjetunióra nézve.) Azok az államok, mindenekelőtt a Német Szövetségi Köztársaság és különösen Japán, amelyek energiájukat elsősorban gazdaságuk fejlesztésére, nemzetközi versenyképességük erősítésére koncentrálták, az 1960 és 1990 között eltelt 30 esztendő során gazdasági szuperhatalmakká fejlődtek. Egyes középhatalmak is javítani tudták relatív helyzetüket, nemzetközi versenyképességüket. 12 A második világháború utáni fél évszázad során a hatalmi viszonyok rendszerében bekövetkezett leglátványosabb és legjelentősebb változás a Szovjetunió szétesése volt, valamint annak a h atalmi struktúrának a f elbomlása, amely európai szövetségi rendszerét jelentette. Ennek fontossága különösen azért nagy, mert egyben a jalta-potsdami második világháború

utáni európai rendszer átalakulását és az új, egységes Németország magalakulását is eredményezte. Oroszország a nemzetközi hatalmi viszonyok rendszerében a Szovjetunió gazdasági és katonai potenciáljának jelentős részét örökölte, de nem globális szuperhatalom. Ez a változás szükségképpen megnöveli Japán és Németország, valamint Kína fontosságát a nemzetközi hatalmi struktúrában, s legalábbis átmenetileg politikai és katonai szempontból egypólusú és gazdasági téren többközpontú hatalmi struktúra kialakulását eredményezi. Miután az új hatalmi struktúra kialakulása hosszabb történelmi szakaszban megy végbe, s ennek folyamatában különböző átmeneti viszonyok jöhetnek létre, elhamarkodott feltételezés lenne az 1990-es évek végére kialakult helyzetet mértékadónak tekinteni a jövőt illetően. Néhány valószínűsíthető alternatíva, illetve tendencia azonban ennek alapján megfogalmazható. 1. Miután a

gazdasági hatalmi realitások a világgazdaságban három jelentős kereskedelmi és pénzügyi tömörülés kialakulását erősítik, az észak-amerikait, melynek centruma az USA, az európait, központjában az Európai Unióval és ezen belül különösen Németországgal, valamint a távol-keleti csendes óceánit, amelynek centruma Japán, feltételezhető, hogy a XXI. század hatalmi viszonyaiban e t ömörülések nagy szerepet kapnak, és meghatározó módon hatnak majd a világgazdaság működésére. A világgazdaság meghatározó fontosságú államainak, a gazdasági szempontból életképtelen mini- és mikro államoknak, a sok százmillió embert tömörítő gazdasági törpéknek, a kis területű és lakosságú gazdasági óriásoknak a fejlődését előrevetítő prognózisok arra utalnak, hogy a XXI. század világgazdaságának tényleges vezető hatalmai, legalábbis az első két évtizedben, minden valószínűség szerint ugyanazok lesznek, mint a

kilencvenes években voltak, vagyis az Egyesült Államik, Japán és Németország. Ezek maradnak az első három helyen a világ bruttó termelésében kialakult arányuk alapján. A világkereskedelmi rendszer működése szempontjából, amely az áruk, a szolgáltatások és a tőke nemzetközi áramlásának folyamatait hivatott szabályozni, az Egyesült Államok, az Európai Unió és bizonyos vonatkozásban Japán szerepe marad meghatározó. A világon működő transznacionális társaságok 70 %-ának ezek a bázisállamai, náluk összpontosul az összes közvetlen külföldi tőkebefektetés kétharmada, s társaságaik tulajdonában van a globális közvetlen külföldi befektetések 78 % -a. E három térségből származott a világ árukivitelének 78 %-a, s ide irányult a világ árubehozatalának 70 %-a 1997-ben. A rendszer jövője szempontjából különösen fontos az Egyesült Államok szerepe. A nemzetközi szakirodalomban az elmúlt két évtizedben megjelent

írásokban megfogalmazódott az Egyesült Államok hegemón helyzetének lemorzsolódása és hanyatlásának problémája. A hanyatlást és ennek lehetséges következményeit hirdetők, akik között történészek, politológusok, szociológusok és közgazdászok egyaránt vannak az USA-ban és külföldön, főként azzal érveltek, hogy az ország eszközein és lehetőségein felül él, elvesztette versenyképességét, világgazdasági súlya csökken, nem képes többé kitermelni a globális hegemónia fenntartásának költségeit. Mindezek mellett társadalma egyre több bajtól szenved a dezintegrálódás, a káosz és más betegségek útján belefullad a kábítószerekbe, a bűnözésbe. A hanyatlást hirdető közgazdászok érvei között szerepelt egyebek között a megtakarítások és a beruházások veszélyesen alacsony szintje, a p olgári termelés és versenyképesség céljait szolgáló műszaki fejlesztés elhanyagolása, a termelékenység és a

gazdasági növekedés ütemének lassulása. 13 Tény, hogy az 1980-as évek közepére az Egyesült Államok a világ legnagyobb adós országa lett. Az államadósság több mint 3000 milliárd dollár Igen jelentős méreteket ölt nemzetközi eladósodása is. A hanyatlással kapcsolatos érvek figyelmen kívül hagytak azonban több lényeges összefüggést. Az első világháború óta az USA súlyának jelentős növekedése a világtermelésben, a kereskedelemben s más globális mutatók tükrében részben a többi vezető ipari állam meggyengülésének következménye volt, s egyesek megerősödése szükségképpen az USA relatív gyengülését eredményezte. Ilyen értelemben a mai arányok részben a történelmi trendek helyreállását tükrözik. Tény az is, hogy az 1960-as évek óta néhány ipari ország, sok területen hatékonyabbá vált, mint az USA, gazdasági növekedésük gyorsabb volt. Az USA eszközei a nemzetközi pénzügyek, a

világkereskedelem és a nemzetközi intézményés szabályozórendszer egyoldalú befolyásolására - előnyeinek csökkenése nyomán gyengültek. Az USA hanyatlásával foglalkozó és nagymértékben a t örténelmi analógiákra építő szakirodalom legfőbb gyengesége azonban az, hogy nem vették tekintetbe lényes, történelmileg bizonyított sajátosságát: a képességet önmaga megújítására, illetve azokat a tényezőket, amelyekre ez irányú képességei épülnek. Minden állam, de különösen egy világhatalom szemszögéből kulcsfontosságú kérdés, hogy mennyire képes kilábalni nehéz helyzetéből és megújítani hatalmának politikai és gazdasági pilléreit. Az Egyesült Államok esetében már a hidegháború korszakában is megfogalmazódott, hogy többdimenziós szuperhatalom. A Szovjetunió hatalmi pozícióit a katonai erő jelentette, s képességét ennek fenntartására, illetve erősítésére nem támogatta erős gazdaság. Japánt

gazdasági ereje emelte a második világháborút követően jelentős hatalmi státusba, politikai-katonai hatalma azonban messze elmarad világgazdasági szerepétől. Magas fokú sebezhetősége is. Az Egyesült Államok az egyetlen olyan világhatalom, amely a globális hatalmi státus fenntartásának minden szükséges kellékével rendelkezik. A lakosság nagysága, képzettségi szintje, a társadalmi kohézió meglehetősen nagy ereje, a politikai stabilitás, a természeti erőforrások bősége, a tudomány és technika fejlettsége, a hatalmas belső piac, a gazdaság és ezen belül az ipar és a mezőgazdaság termelő és alkalmazkodóképessége. Az USA vállalati rendszerének szerkezete is igen kedvező. A hatalmas transznacionális társaságok mellett, gyakran azokkal összekapcsolódva rengeteg kis- és középvállalat működik, amelyek igen gyorsan képesek reagálni az új technikai és piaci feltételekre, gyorsan születnek, illetve halnak el vagy újulnak

meg a perspektivikus szektorokban. Ezt a folyamatot sokoldalúan segíti az ország pénzügyi szektora, különösen a kockázati tőke, amelynek volumene és dinamizmusa hagyományosan jelentős. Az Egyesült Államok társadalmi feltételei is kedvezőek ahhoz, hogy kivédje olyan megrázkódtatásoknak a következményeit, amelyek egy-egy területen érik pozíciónak relatív gyengülése nyomán vagy más okokból. Annak ellenére, hogy az amerikai társadalomban csökkent a hajlandóság a nemzetközi hatalmi törekvésekkel kapcsolatos terhek vállalására, a belső társadalmi feltételek a világhatalmi pozíciók fenntartására vagy erősítésére még mindig kedvezőbbek, mint a századvég és a XXI. század belátható globális hatalmi struktúrájában működő bármelyik más jelentős államban. A versenypszichológia mély, a társadalom és a gazdaság fejlődésének sajátosságaiban rejlő gyökerei természetessé teszik a lakosság és a vállalatok

számára az állandó alkalmazkodás szükségességét és az ezzel járó áldozatokat. Igen jelentős az egyének vertikális és horizontális mobilitása is, sokkal gyorsabb, mint más országokban. A munkások és alkalmazottak háromszor gyakrabban váltanak munkahelyet, lakóhelyet, illetve mozognak le és fel a j övedelemlétrán, mint például Európában. A társadalmi mobilitás az Egyesült Államokban továbbra is jelentős. Az Egyesült Államok nemzetközi politikai és gazdasági pozíciója is távol esik azoktól a térségektől, amelyekben a XXI. század új feszültségei és konfliktusai kialakulhatnak 14 Nemzetközi méretekben a l iberalizmus és a d emokratizálódás "bástyájaként" jelenik meg a köztudatban. Katonai erejének nagysága és globális mobilitása különleges helyet biztosít számára a konfliktuskezelésben és a békefenntartásban minden földrészen. A Szovjetunió szétesése nyomán egyetlen állam sem képes arra,

hogy az USA-val versengő szuperhatalommá váljon. Gazdasági téren az USA továbbra is a világ legnagyobb és legdiverzifikáltabb gazdasága és piaca. Az Európai Unió az egységes piac létrejötte nyomán is még inkább statisztikai, mint gazdasági egység, amelyet továbbra is megosztanak egyebek között a nemzeti érdekek, értékek, törekvések, intézmények és nyelvek sokasága. Gazdasági téren az Egyesült Államok többé nem képes arra, hogy egyedül meghatározza a világgazdaság intézményes fejlődését, s annak folyamataira gyakorolt hatása is gyengült, de képes arra, hogy minden olyan institucionális változást megtorpedózzon, amelyek érdekeivel ellentétesek. Globális társaságai kulcsfontosságú hatalmi pozíciókkal rendelkeznek a tudományos és műszaki versengésben a pénz- és tőkepiacokon. A világ többi része már nem függ annyira az USA-tól, mint akár egy évtizeddel ezelőtt, de még mindig nagyobb mértékben függnek tőle,

mint Amerika függ a külső világtól. Az Egyesült Államok globális hegemóniájának alapjai viszonylag gyengébbek lettek. A hegemónia hitelességéhez, gyakorlásához szükséges az is, hogy hajlandó legyen a vezető szereppel járó terhek, morális, anyagi és katonai-politikai kötelezettségek vállalására. A belső feltételek e tekintetben is jelentősen megváltoztak a második világháborút követő évtizedekhez képest. XXI század elején a közvélemény és a hivatalos Amerika is lényegesen tartózkodóbb a nemzetközi kötelezettségvállalásban, mint akárcsak egy évtizeddel azelőtt. 2. A XXI század hatalmi viszonyai szemszögéből számolni kell azzal is, hogy számottevően megnőhet a fejlődő országok térségében bizonyos regionális hatalmak (Kína, Brazília, India) szerepe. Ezek egyrészt gazdasági integráló szerepet játszanak majd térségükben Az új hatalmi viszonyok feltételei mellett a kisebb államok biztonsági problémái

azért is súlyosabb kérdésekké válhatnak - s nemcsak a fejlődő világban -, mert a hidegháborús blokkok eltűntével, új erővel törhetnek felszínre a hagyományos ellentétek és konfrontációk. 3. A kisebb államok igen könnyen a regionális középhatalmak kliensállamaivá válhatnak Európában és Ázsiában is megfelelő és hatékony nemzetközi kollektív biztonsági rendszerek nélkül. A ma létező és korábbi veszélyek kezelésére alakult kollektív biztonsági szervezetek még nem alkalmazkodtak az új globális feltételekhez. Ezért sem képesek a rendszerben lévő nagyszámú megoldatlan etnikai problémának s a korábbi hatalmi döntések által kialakított határok politikai következményeinek újszerű kezelésére. A globális egyenlőtlenségek növekedése is súlyosbítja az etnikai feszültségeket. Lényeges problémákat okoznak a regionális hatalmak, sőt egyes kisebb államok hatalmi ambíciói is. Mindezek miatt számottevően nőtt a

bizonytalanság és a kockázat a világpolitikában. Magyarország a világ olyan térségének peremén helyezkedik el, amely megoldatlan problémák és az úgynevezett magas kockázatú államok viszonylag nagy száma miatt a világpolitika destabilizálódásának egyik veszélyzónája. Mivel a változások a nemzetközi hatalmi rendszerben olyan időszakban bontakoztak ki, amikor az emberiség nagy és közös gondjai is szaporodnak, kulcsfontosságúvá válik a világrend jövője szempontjából és az emberiség fennmaradása érdekében új, hatékonyabb globális együttműködési rendszer megteremtése. E rendszer kialakítása természetszerűleg elsődlegesen világpolitikai kérdés és az államok érdekeinek függvénye. 15 IX. A világrend jövőjének kérdései A világgazdaság zavarainak növekedése, a s zocialista rendszerek összeomlása nemcsak a gazdaság vagy a politika, hanem a t ársadalmi berendezkedések szintjén is ösztönzi a gondolkodást a

jövőről. A század végén éles és érdekes nemzetközi eszmecsere kezdődött a világrend jövőjéről. A vita nemzetközi síkon, több szinten és összefüggésben indult meg: a társadalmi berendezkedés síkján, ahol a fő kérdések a világkapitalizmus jövőjére vonatkoznak, gazdasági síkon, a világgazdaság és a nemzetközi együttműködés jövő kérdéseiről. Igen jelentősek a piaci rendszerek és az intézmények működésének technikai kérdéseiről folyó viták és a tudományos körökben folyó globális közös gondolkodás eredményei is. A kapitalizmus jövőjének kérdését a kelet-európai rendszerváltást követően elsőnek 1991-ben II. János Pál pápa a Centesimus Annus című enciklikájában vetette fel A pápai enciklika azt emelte ki, hogy a kommunizmus összeomlott ugyan, de a világ egyetlen olyan problémája sem oldódott meg, amely a kommunizmus megjelenésében szerepet játszott. Felhívta a figyelmet annak súlyos

veszélyeire, ha a l egrosszabb kereskedelmi kapitalizmus értékrendje válik a jövő cselekvés fő ösztönzőjévé. A Centesimus Annus és az ezt követő, a világ nagy kérdéseivel és jövőjével foglalkozó enciklikák javaslatainak vezéreszméje a szociális gondolatokkal átszőtt keresztény közösségi elv, a "kommunitarianizmus". Ennek alapján kíván egy új világrendet felépíteni. Lényege az, hogy a piacgazdaság alapvetően nagyobb hatékonyságát elfogadva szükségesnek és lehetségesnek tartja egy igazságosabb és egyenlőbb elosztásra épülő világ megteremtését. Sajátos középutat ajánl a marxi eszméknek tulajdonított szélsőséges individualizmus között. Ezeknek az eszméknek a fontossága különösen nagy lehet a fejlődő országokban, ahol a világ egymilliárd katolikus vallású polgárának többsége él, és amely a világrendet formáló ideológiai és politikai összecsapások fő színtere lesz a XXI. században.

II János Pál a Vatikánt döntő tényezővé kívánta tenni ebben a jövőt formáló küzdelemben. Az 1990-es években a vallási és politikai fundamentalizmus globális méretekben erősödött. Az iszlám fundamentalizmus mellett politikai erőre kapott és kormányra került a hindu fundamentalizmus, erősödtek a buddhista fundamentalista irányzatok. Közös jellemzőjük a nyugatellenesség és a nyugati világ modernizációs modelljével való szembenállás. A civilizációk viszonyában természetesen lehetséges egy mások alternatíva is. Az emberi fejlődés története a civilizációk és kultúrák közti együttműködés és kölcsönhatások története is. A globalizációnak igen sok előnyös következménye is van, és nem lehet a kor és a világrend problémáit csupán ideológiai alapon kezelni, és a globalizáció számlájára írni. Simai Mihály az USA-ban megjelent, "A világ kormányzásának jövője" című munkájában azt

hangsúlyozza, hogy a világrend jövőjét csak a valóságos működési mechanizmusoknak, az érdek- és értékviszonyoknak és azoknak a feszültségforrásoknak és konfliktusoknak elemzése alapján, az alternatívák figyelembevételével lehet érdemben felvázolni, amelyek a XX. század utolsó szakaszát jellemzik. A hatalmi viszonyokkal, az etnikai problémákkal, a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségekkel kapcsolatos feszültségforrások sajátosan keverednek a globalizáció és a technikai fejlődés hatásaival. Az emberiség érdekei a multilaterális együttműködés erősítését diktálja, a hatalmi érdekek az unilaterális megközelítést eredményezik sok lényeges kérdésben a hierarchikus nemzetközi rendszerben. A hidegháborút követő hosszú átmeneti szakasz lehetőségeit a nemzetközi szervezeti rendszer reformjára lenne célszerű felhasználni. Képessé kell tenni ezeket a szervezeteket a változások és a kockázati tényezők közös

menedzselésére. 16 A nemzetközi együttműködés szervezésére és a közös gondok menedzselésére hivatott nemzetközi szervezetek reformjának irányát és konkrét feladatait is az új problémák és tennivalók fényében, e célnak alárendelve kell meghatározni. A globális vitákban a baloldal nézetrendszerét képviseli Immanuel Wallerstein, aki a világrend hat vektorát emeli ki: a termelés, a munkaerő, a jólét, a társadalmi kohézió, a tudás és az államközi rendszer. Wallerstein a felemelkedő hatalmak, Japán, Európa és Kína növekvő szerepét, az Európához csatlakozó megújult Oroszország fontosságát s az USA hanyatlását feltételezve új hatalmi versengés megjelenését vetíti előre, amelynek jellemzői a XXI. század első negyedében alakulnak ki a világgazdaságban, amely jelentős konfliktusok forrása lehet. Ezek jellege és mélysége azonban a világrend egyéb vektoraitól függ majd A világrend azonban egyre inkább

kezelhetetlenné és kaotikussá válik, s néhány évtized múltán valamilyen új rend alakulhat ki. Ennek jellegzetességei még nem láthatók előre, nem valószínű azonban, hogy ez kapitalista világgazdaságként lesz jellemezhető. A világrend jövőjét kutatók vagy normatív módon megoldásokat ajánlók nézetrendszerében vannak közös vonások is, annak ellenére, hogy eltérő ideológiai és politikai irányzatokat képviselnek. Mindenekelőtt az a közös, hogy súlyos gondokra és veszélyekre hívják fel a figyelmet, és az útkeresést igyekeznek segíteni. Ironikus módon a jobboldali populista nézetek képviselői között többen közeledtek társadalomkritikájukkal Marxhoz, miközben a szocialisták sok vonatkozásban a liberalizmus nézetrendszeréhez kerültek közelebb, és egyegy humanizált, az erkölcsi normákra épülő piacgazdasági rend megteremtésének eszméit hirdetik. Az irányzatok között a hagyományos liberális internacionalizmus

képviseli leghatározottabban a piacgazdaságra épülő globalizálódás eszméit. E csoportban sajátos megközelítést és gondolatrendszert képvisel a világrend jövőjével kapcsolatban George Soros "A globális kapitalizmus válsága" című, a közelmúltban megjelent könyve, amely az életrajz, a politikai filozófia és a gazdasági elemzés érdekes vegyülete. Soros a piaci fundamentalizmust kegyetlen, megfékezhetetlen ragadozóként jellemzi. Véleménye szerint a szabad piacok szabályokat követelnek s nem korlátlanságot. A válságot azzal magyarázza, hogy rövid lejáratú eszközökkel igyekeztek hosszú távú gazdaságpolitikai hibákat ellensúlyozni, kivédeni. A rendszer válsága fő forrásának a pénzügyi rendszert tekint, amelyre - mint írja -, a megvadult instabilitás a jellemző, s rövid távon nagy a dezintegrálódás veszélye. Soros a jövőt illetően lényegében optimista, mert szerinte a kapitalizmus rendkívül alkalmazkodó

képesnek bizonyult, s az alkalmazkodás ma újabb váltást, új társadalmi szerződést követel. A civilizációk összecsapásában a legharcosabb álláspontot pillanatnyilag az iszlám politikai fundamentalistái foglalják el. Egyetlen irányzat sem képvisel, vagy ajánl azonban radikálisan új gondolatokat. Ez talán nem is lehetséges a mai világban, amikor a hidegháborút követő új gazdasági és politikai-hatalmi viszonyok formálódása, az új technikai korszak globális kibontakozása, az államok szociális gondjainak szaporodása és olyan közös feladatok, mint az új ökológiai egyensúly kialakítása vagy a munkalehetőségek biztosítása, új történelmi kihívást jelentenek, új lehetőségek és feladatok tömegét állítják az emberiség elé. A múltbeli receptek jó része alkalmatlan a közös gondok kezelésére, és a világ modernizálódását, a technikai fejlődés következményeit senki sem hagyhatja büntetlenül figyelmen kívül. A

világpolitika és gazdasági változások alapján kirajzolódó tendenciák a dinamikus változások folytatódására, a sokrétűség erősödésére, a kockázati és bizonytalansági tényezők növekedésére utalnak. 17 A kialakuló új politikai és gazdasági realitások radikális változásokat követelnek az államközi kapcsolatokban is. Az új rendezőerők között vannak olyanok is, amelyek a gondok, a feszültségek növekedését eredményezhetik. Az többé-kevésbé egyértelműen megfogalmazható, hogy a folyamatok nyomon követése, a hatások megértése a hatalmas tömegű információ ellenére is egyre nehezebb, és hatékony menedzselésükhöz sincs az államoknak megfelelő kapacitása. A tudomány világa, amelynek egyik alapvető feladata lenne az iránytű szerepének betöltése, maga is nehéz időket él át, és nyilvánvaló, hogy új szemléletre, módszerekre és szorosabb együttműködésre lenne szükség a kutatómunkában is a mai

viszonyok jobb megértéséhez, kritikus elemzéséhez és használható alternatívák megfogalmazásához. A vita szükségességét sokan nem értik Úgy gondolják, hogy a két rendszer harca véget ért, a kapitalizmus győzött, s legfeljebb csak a piac működésének hatékonyabbá tételéről érdemes vitatkozni. Úgy tűnik, hogy sem a közvélemény, sem pedig a politikai elit nem fogta még fel teljes egészében a változások mélységét és jelentőségét. Nemzetközi méretekben is kiszámíthatatlanok a globális katonai hatalmi egyensúly fegyelmező erejének és a tömbfegyelem megszűnésének, valamint a nemzetközi versengés intenzívebbé válásának következményei. A jövőről folyó viták számunkra is igen lényegesek. Mi sem vontuk még le a hosszú távú következtetéseket abból, hogy milyen következményei lesznek annak a ténynek, hogy a magyar gazdaság a nemzetközi piaci rendszer része lett, amelyet nem jóindulatú láthatatlan kezek,

hanem a gazdasági hatalmi viszonyok irányítanak. Az illúziók, a kiábrándulások és a történelem különböző szakaszai iránt érzett nosztalgia hatásai sajátosan keverednek a közgondolkodásban és a politikai elit értékrendjében. Még nem értette meg a közvélemény kellő mértékben, hogy a nyitott, a nemzetközi gazdasági kapcsolatoktól és az ország gazdaságában működő külföldi szektortól való függőség növekedése nyomán, nemcsak a hibás döntésekért, tévedésekért, a politikai vagy a gazdasági zűrzavarért kell sokkal magasabb árat fizetni, mint korábban, hanem a gyors és rugalmas alkalmazkodás elmaradásáért vagy késéséért is, és erőfeszítéseinket nagyobb mértékben kell ezzel összefüggő nemzeti feladatokra összpontosítani. Ezek a feladatok azért is fontosabbak, mert az a támogatás és megértés, ami az évtized elejére sok külső partnert ösztönzött a nyugati világban a volt szocialista országok

támogatására, lassan elhalványul, az átmenet időszaka lezárul, és az egyes volt szocialista országokat, mint partnereket közvetlen politikai és gazdasági érdekeik alapján ítélik majd meg. A sikeresebb országok mindenképpen fontosabbak lesznek az Európai Unió számára is, mint azok, amelyeket a p olitikai bizonytalanság és a g azdasági zűrzavar jellemez. A világpolitikai és világgazdasági viszonyok uralkodó jellemzőit és tendenciáit alapul véve, célszerű lenne, hogy a multilaterális rendszer nem valamiféle felülről a világra erőltetett, központosított, szervezeti hálózat legyen, hanem pluralizált, közösen kialakított normák és szabályok alapján működő decentralizált és lazán koordinált szervezetek hálózata, amelyeket a különböző területeken szükségessé váló együttműködési rendszerek jellemeznek majd, Ezek szükségképpen részmegegyezések sorozatában alakulnak ki, kompromisszumok eredményeként.

Szükségszerűnek látszik az is, hogy az egyes szervezetek a nemzetközi normák szigorúsága, az együttműködés intenzitása és a részt vevő államok száma tekintetében is eltérőek legyenek. A nemzetközi együttműködésre vonatkozóan az elmúlt két évtized fejleményei bizonyos tanulságokkal szolgálnak a jövőre nézve is a változások irányáról, intenzitásáról, a szükségletek és a lehetőségek viszonyáról. 18 1. Az európai országok együttműködésének fejlődése azt bizonyította, hogy a regionális szervezetek lényegesen könnyebben tudják az államok érdekeit és céljait harmonizálni, az együttműködésből fakadó nyereségeket és veszteségeket kompenzálni, mint a g lobális szervezetek. Minél nagyobbak a fejlettségi szintkülönbségek az államok között, és minél diverzifikáltabbak érdekeik, annál nehezebb az intenzívebb együttműködés. A magyar gazdaság világgazdasági integrálódásának jellegét

méretei, fejlettségi szintje, gazdaságának szerkezete, földrajzi fekvése és intézményei határozzák meg. Magyarország világgazdasági integrálódásában a rendszerváltás nyomán a kézenfekvő alternatíva a cs atlakozás makroszinten az E urópai Unióhoz, illetve vállalati szférában a transznacionális vállalatok rendszeréhez való racionális mértékű integrálódás. Ez utóbbi jelentősége gyakorlatilag meghatározóvá vált a reálgazdasági folyamatok kapcsán hazánkban. 2. A meglévő szervezetek átalakítása, hatáskörének bővítése vagy mandátumának módosítása lényegesen könnyebb, mint új szervezetek létrehozása. Adott szervezet kialakítása, alapokmányának elfogadása azt tükrözte, hogy az államok képesek és készek voltak a szükséges kompromisszumra. Az érdekek és az együttműködési hajlandóságok azonban nem állandóak. Gyakran említik például, hogy rendkívül szerteágazó és sok kérdésben ellentétes

érdekeik miatt a v ilág államai ma már aligha lennének képesek az ENSZ vagy hasonló jellegű szervezeti rendszer kialakítására. 3. Ha megkísérlik, hogy a második világháború után kialakult rendszer vezető hatalmainak körét bővítsék, ez csak hosszas tárgyalások és egyrészről a világgazdaságban meghatározó szerepet játszó államok, másrészről a különböző csoportosulásokba tömörült többi állam közötti kompromisszumok eredménye lehet. 4. A jövő multilaterális rendszerében a regionális csoportosulások szerepe számottevően növekedni fog. Ha az Európai Unió mellet intézményes rendszerré fejlődik az északamerikai és a t ávol-keleti tömörülés is, ez számottevően megváltoztatja majd az egész világgazdaság működését. Három regionális kulcsvaluta versenyezhet például egymással a nemzetközi monetáris rendszerben, és a nemzetközi pénzügyi vagy világkereskedelmi viszonyok formálásában a három blokk

kompromisszuma meghatározó szerepet fog játszani. 5. Világossá vált az is az elmúlt évek során, hogy a nemzetközi szervezett együttműködés vitathatatlan eredményeket ért el a v ilággazdaság összeomlásának megakadályozásában, és a súlyos egyensúlyi zavarok áthidalásában. A világgazdasági rend azonban messze van attól, hogy az államoknak fejlődésükhöz elfogadható biztonságot adjon, vagy hogy az összeomlás veszélyét sikerült volna végleg kiküszöbölni. A világgazdasági együttműködési rendszer összeomlása - a kölcsönös függőség mai szintje mellett azonban minden korábbinál súlyosabb kárt okozna az emberiségnek. X. A nyugat szerepének változása A kilencvenes évek közepén a Nyugat jövője és természete új megvilágítást kapott; ismét előtérbe kerültek azok a nézetek, melyek a Nyugat fejlődésének létjogosultságát hangoztatták, s kiemelkedő jelentőségűvé váltak a Nyugat megerősítésére

vonatkozó törekvések is. Ez részben abból ered, hogy felismerték a legfontosabb nyugati intézmény, a NATO keleti irányú kiterjesztésének a szükségességét, másrészt pedig abból a belátásból, hogy a Nyugatnak szembesülnie kellett a belső megosztottsággal, mely Jugoszlávia felbomlása után egyre szélesebb méreteket öltött. A Szovjetunió felbomlásával megszűnt az ellenségkép, s ez ismét megkérdőjelezte a nyugati egység jövőjét, s bizonytalanná vált az is, hogy ez mennyiben érinti Európa és az őt támogató Egyesült Államok viszonyát. A nyugati államok és az egyre erősebbé váló nem nyugati államok mindinkább felismerik és értékelik a közös gyökerek és a közös kultúra összetartó erejét. 19 A politikai integráció bizonyos mértékig ellensúlyozni tudja a Nyugat népességének, termelékenységének és katonai erejének relatív hanyatlását, és hozzájárulhat ahhoz, hogy a Nyugat hatalma ismét tiszteletet

ébresszen más civilizációk vezetőiben. XI. A nyugat és a többiek A most kialakuló világban a különböző civilizációkhoz tartozó államok és csoportok kapcsolata közel sem lesz szoros, sőt gyakran ellenségessé válhat. Vannak olyan civilizációközi viszonyok, melyek a többinél könnyebben eredményeznek konfliktust. Mikroszinten a legélesebb törésvonal az iszlám világ, valamint az ortodox, hindu, afrikai és nyugati keresztény szomszédai között vannak. Makroszinten az uralkodó felosztás "a Nyugat és a többiek" között húzódik, és ezen belül is a legintenzívebb konfliktusok egyfelől a muzulmán és ázsiai civilizációk, másfelől a Nyugat között merülnek fel. A jövő veszélyes összeütközéseit valószínűleg a nyugati arrogancia, az iszlám intolerancia és a kínai magabiztosság robbanó elegye okozza majd. A civilizációk közül egyedül a Nyugat az, melynek már korábban is nagy, időnként katasztrofális hatása

volt más civilizációkra. A kommunizmus összeomlása megerősítette a Nyugatban azt a nézetet, hogy demokratikus, liberális ideológiája győzedelmeskedett, és ezáltal egyetemesen érvényessé vált. A Nyugat, különösen az Egyesült Államok, mely mindig is missziót teljesítő országként tekintett önmagára, úgy hiszi, hogy a nem nyugati népeknek el kellene kötelezniük magukat a demokrácia, a szabad piac, a korlátozott hatalmú kormány, az emberi jogok, az individualizmus, a törvények nyugati értékei mellett, és saját intézményeikben is ezeket az értékeket kellene megvalósítaniuk. Más civilizációk kisebbségei ugyan üdvözlik és számon kérik ezeket az értékeket, de a nem nyugati kultúrák uralkodó nézetei hol szkeptikusak, hol pedig ellenségesek velük kapcsolatban. Ami univerzalizmusként tűnik fel a Nyugatnak, az imperializmus a többiek szemében. A Nyugat mindig is megpróbálja fenntartani jelenlegi kiváltságos helyzetét, és

úgy védeni meg érdekeit, hogy azokat a világközösség érdekeiként tünteti fel. Általános legitimitással próbál felruházni olyan akciókat, melyek az Egyesült Államok és a többi nyugati hatalom érdekeit tükrözi. A Nyugat például integrálni próbálja a nem nyugati társadalmak gazdaságát abba a világgazdasági rendszerbe, melyben ő az úr. A Nemzetközi Valutaalapon és más nemzetközi gazdasági intézményeken keresztül saját gazdasági érdekeit kívánja előmozdítani, és az általa helyesnek vélt gazdasági megoldásokat más nemzetekre rákényszeríteni. Egy, a nem nyugati népek között végzett közvélemény-kutatás során az IMF minden bizonnyal elnyerné a pénzügyminiszterek és pár más személy támogatását, de mindenki más kedvezőtlenül ítélné meg tevékenységét. A nem nyugatiak általában nem haboznak rámutatni a n yugati elvek és a nyugati gyakorlat között húzódó szakadékra. A képmutatás, a kettős mérce

alkalmazása képviseli azt az árat, amit az univerzalizmus magasztosságáért fizetni kell. A demokrácia valóban pártolandó, de nem akkor, ha iszlám fundamentalistákat segít hatalomra. A szabad kereskedelem a gazdasági növekedés elixírje, de nem a mezőgazdaság esetében. Az emberi jogok problémákat okoznak Kínában; Szaúd-Arábiában ugyanakkor minden rendben van. Az olajban gazdag Kuvait elleni agresszió tűrhetetlen, de az olajban szegény Bosznia ellen nem. A kettős mérce gyakorlati alkalmazása elkerülhetetlen ár az egyetemes elvek hirdetéséért cserében. 20 A politikai függetlenségüket megszerezve a nem nyugati államok szeretnének felszabadulni a nyugati gazdasági, katonai és kulturális uralom alól. A kelet-ázsiai társadalmak útban vannak afelé, hogy gazdaságilag egyenértékűek legyenek a Nyugattal. A nyugati civilizációk egyetemességre törekvése, viszonylag hanyatló ereje és más civilizációk egyre növekvő kulturális

törekvései biztosítják, hogy a Nyugat és a többiek viszony a jövőben korántse legyen zökkenőmentes. E viszonyok természete és ellenségességük mértéke változó, és három kategóriába sorolható. Az agresszív civilizációk - az iszlám és Kína - esetében a Nyugattal való kapcsolat valószínűleg folyamatosan feszült, gyakran nagyon ellenséges lesz. Latin-Amerikával és Afrikával, melyek gyengébb civilizációk és bizonyos mértékig függnek a Nyugattól, a kapcsolatok enyhébb konfliktusokkal járnak majd együtt, különösen Latin-Amerika esetében. Oroszország, Japán és India Nyugathoz való viszonya e két kategória közé esik. Egyaránt szerepelnek majd benne az együttműködés és a konfliktus elemei, mivel e három magállam hol az agresszív civilizációk, hol pedig a Nyugat pártjára fog állni. A nemzetközi viszonyok realista elmélete szerint a nem nyugati civilizációk mag-államainak össze kellene fogniuk, hogy ellensúlyozni

tudják az uralkodó Nyugat hatalmát. Ez bizonyos területeken már meg is történt. A közeli jövőben azonban nem valószínű egy általános Nyugat-ellenes koalíció kialakulása. Az iszlám és a kínai civilizáció alapvetően különbözik egymástól vallásában, kultúrájában, társadalmi szerkezetében, hagyományaiban, politikájában és általános életfelfogásában. A nyugati sokkal nagyobb hangsúlyt fektetne az egyén jogaira a közösségével szemben, a szólásszabadságára, a politikában való részvételre és a politikai versengésre, valamint a jogállamiság intézményére a b ölcs, szakértő és felelős kormányzókkal szemben. Sokan mutattak már rá, hogy a világ nagy vallásai - a nyugati kereszténység, az ortodox vallás, a hinduizmus, a buddhizmus, az iszlám, a konfucianizmus, a taoizmus és a judaizmus függetlenül attól, hogy milyen mértékben osztják meg az emberiséget, néhány kulcsfontosságú dologban azonos nézeteket

vallanak. Ha az emberiség egyszer majd egy univerzális civilizáció megteremtésén fog fáradozni, akkor a közös jellemzőket kell megtalálnia és felhasználnia. Így az önmegtartóztatás is a közös jellemzők törvénye lesz majd: minden civilizációnak meg kell keresnie azokat az értékeket, intézményeket és gyakorlatokat, melyek vagy melyekhez hasonlók más civilizációkban is megtalálhatók. Így csökkenteni lehetne a civilizációs összecsapások veszélyét, és az egységes, egyedi civilizáció megszilárdítása valóra válhat. Ez az egyedi civilizáció valószínűleg magasabb rendű erkölcsiség, vallás, ismeretek, művészetek, filozófia, technológia, anyagi jólét és egy sor más dolog komplexumát feltételezi. Nyilvánvaló, hogy az említett tényezők fejlődési ütemében eltérések mutatkoznak. A modernizáció révén a civilizáció általában magasabb anyagi szintre kerül. Bizonyos esetekben ugyanilyen hatást gyakorol az erkölcs

és a kultúra fejlődésére is. A fejlettebb társadalmak számára a rabszolgaság, a kínzás és az erőszak mindinkább elfogadhatatlanná válik. Ez a jelenség vajon a nyugati civilizáció befolyásának köszönhető-e, s ha így van, akkor a Nyugat hatalmának hanyatlása szükségszerűen az erkölcs hanyatlását vonja-e maga után? Valószínűleg igen, hiszen a kilencvenes években a "puszta káosz" paradigmája igazolódott be: a joguralom világszerte csődöt mondott, államok buktak el és sok helyütt ma is egyre nő az anarchia, világszerte burjánzik a bűnözés, transznacionális maffiák és drogkartellek jöttek létre, sok társadalomban rohamosan nő a kábítószer függőség. A család - mint modell elvesztette hagyományos értékét; számos országban megrendült a bizalom és megszűnt a 21 társadalmi összefogás; nő az etnikai, vallási és civilizációs konfliktusok száma, és a világ nagy részén a fegyvereké a hatalom. A

bűnözés hulláma egyre több nagyvárost ér el, s a civilizáció alapvető elemei, értékei szép lassan semmivé válnak. Az emberek a kormányzás globális válságáról beszélnek A gazdasági eredményeket felmutató transznacionális vállalatok komoly riválisra találnak a nemzetközi szinten működő maffiákban, drogkartellekben és terrorista csoportokban, melyek súlyosan veszélyeztetik a civilizáció létét. A jogállamiság a civilizáció első számú alapfeltétele, ez azonban a v ilág nagy részén - Afrikában, Latin-Amerikában, a volt Szovjetunióban, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten - megszűnni látszik, s Kínában, Japánban, illetve Nyugaton is a támadások kereszttüzébe került. Az elkövetkezendő időszakban a világ békéjét leginkább a civilizációk összecsapása fenyegeti, és a v ilágháború veszélyét egyedül a ci vilizációk segítségével létrehozott nemzetközi rend háríthatja el. Felhasznált irodalom: Simai

Mihály - Gál Péter: Új trendek és stratégiák a világgazdaságban Akadémiai kiadó 2000. Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása Európa kiadó 2002 Valamint saját forrásból 22 23 24 25