Gazdasági Ismeretek | Államháztartás » Havancsák Orsolya - Liberális korporatizmus

Nyíregyházi Főiskola Gazdaság és Társadalomtudományi Főiskolai Kar Gazdálkodási szak Liberális korporatizmus (Összehasonlító gazdaságtan beadandó) Készítette: Havancsák Orsolya Gazdálkodási szak Nappali tagozat C. csoport Nyíregyháza,2003.1129 1 Társadalom és konfliktus A Gauchet-Dubiel-féle hipotézis: a konfliktus, mint közösségépítő elem Dubiel határozottan elutasítja az a nézetet , miszerint a modern közösségek számára lehetséges, vagy akár csak kívánatos volna, hogy valamiféle egyeszségre törekedjenek arra vonatkozólag, hogy mit jelent "jól élni". Azt állítja, hogy a társadalmi konfliktusok pontosan azokat az értékes kötődéseket hozzák elő, amelyek a modern demokratikus társadalmakat összefogják. Dubiel tudatában van annak, hogy paradoxont állít, s többször hivatkozik Marcell Gauchet-ra, aki a nyolcvanas évek elején hasonló eszméket képviselt. A demokráciában az egyének és a társadalmi

csoportok gyakorlatilag végigmennek a tömeges konfrontáció összes létező fokozatán, s ezzel végül mégis a demokratikus rend összetartó erejévé válnak. Gauchet érvelése fontos „megállót” képezett egy nemzedék gondolkodásmódjának alakulásában. Az osztályellentéteket, amelyeket a marxisták oly sokáig a kapitalizmus összeomlásához vezető "ellentmondásoknak" gondoltak, egyszeriben a t ársadalom igazi támaszainak definiálták. Következésképpen az a tézis, hogy a konfliktusépítő szerepet is játszhat a társadalmi kapcsolatokban, nonkonformista, paradox és teljességgel eredeti meglátásnak tűnik. A liberalizmus kommunitárius kritikája az Egyesült Államokban, s annak németországi fogadtatása Az 1989-90-es események azonban újabb meggondolásokhoz vezettek, mivel az újraegyesítés egy sor gazdasági, kulturális és erkölcsi problémát hozott elő. Megkönnyítette ezt az érvelést akkoriban a német és amerikai

értelmiség szoros kapcsolata is. Nagyon jól lehetett az markánsabb közösségi szellem szükségessége mellett érvelni arra a nagyszabású vitára hivatkozva, amely a 70-es és 80-as években folyt az Egyesült Államokban, s a "liberalizmus kummunitárius kritikájaként" vált közkeletűvé. Tönnies már 1887-ben részletesen leírta az atomizált közösség és a k edélyes társadalom közötti ellentétet. Ugyanakkor igen nagy ellenállás mutatkozott minden olyan gondolattal szemben, hogy az újraegyesített Németországot valamilyen Bellah-stílusú "civil vallással" kellene támogatni. Végül a kommunitárius állásfoglalás által kiváltott vita pontosan ennek az álláspontnak az alternatíváját körvonalazó gondolatokhoz vezetett. A háborúk gazdasági következményeket vontak maguk után 2 A háború a győztes ország államháztartásával szemben rendkívüli igényeket támaszt, a vesztes országnál pedig méginkább

elmondható ez a felmerülő problémák súlyossága miatt. Mindezt egy ország csak a energiaforrások, nyersanyagok felhasználásával, a tőke megsemmisítésével és nagy emberveszteség árán tudja megvalósítani. Azt szokták mondani: „a háború a legnagyobb fogyasztó”. A gazdasági élet legnagyobb területén a h iány természetes velejárója a k ereslet – kínálat arány megváltozása. Ami azt jelenti, hogy az egyensúly, vagy az ország számára ideálinak tűnt helyzet felborul. A pénz mennyisége az áruhiány következtében aránytalanul sok lesz, ami inflációt eredményez. Ha a pénz mennyisége több lesz, mint ami a kereskedelmi forgalomhoz szükséges (több a pénz, mint az áru), azt inflációnak nevezzük. Ha a pénz mennyiségi kevesebb, mint ami a forgalomhoz szükséges (több az áru, mint a pénz), azt deflációnak nevezzük. A háborús évek alatt a vagyon és a jövedelem megoszlása teljesen megváltozik. Adott termékek kereslete

növekszik, míg másoké esetleg megszűnik. Ennek következtében a háború után mennyiségi, minőségi és választékban hiány áll be a termékek és a szolgáltatások területén. A gazdasági egységek a h áztartásoktól (magán)- a nagyvállalkozásokig minden vagyont fogyasztási cikkekre kénytelenek fordítani. Azok a vállalkozások, melyek a háborús évek alatt a hadseregnek munkálkodtak, profitjukat az infláció által értéktelenné vált pénzben vesztik el. A tőkeképzés elindul, de a pénzben kifejezett tőke ,,inflációs” tőke A háborús kiadásokat pedig közteher formájában a társadalom fizeti majd. A közteherviselés az adózás bevezetésével történik úgy, hogy a háború alatt profithoz jutottak arányosan nagyobb adót fizetnek. A háború után előfordul, hogy az adóztatások miatt a vállalkozók szabotálnak, de az állam ilyen esetben a v állalkozásokat közvetlen felügyelete alá vonja. A háború következménye a kezdeti

nem igazán gazdaságos termelés, az ebből eredő pénzbőség és áruhiány, mely nagyfokú inflációt eredményez. Fasiszta, nemzeti szocialista gazdaságpolitikai nézetek Mussolini tudatában volt annak, hogy egyedül van és a két szélsőség - a bolsevizmus és a liberális kapitalizmus - között csak akkor maradhat fenn, ha a nyugati gazdasági rendszertől nem zárkózik el. A fasiszta pénz és gazdaságpolitika a klasszikus" elvekkel szemben új utakat vágott. Az egyetlen amerikai kölcsön után külföldi segítség nélkül hozták rendbe a háború pusztításaitól károsodott Olaszországot. A háború utáni inflációs veszélyt 3 államkölcsönökkel küszöbölték ki. A fasiszta kormány iránti bizalom bizonyítékaként a kölcsönt túljegyezték és így a kormánynak sikerült kivonnia a fölös vásárlóerőt, és a fasizmus szilárd valutával indult neki az újjáépítés nagy munkájának. Mindez pedig a nemzetközi bankárok

beavatkozása nélkül, pusztán belső érdekből jött létre. A pénzügyi fejetlenséget rend és fegyelem váltotta fel. A három jegykibocsátó bankot konszolidálták és csupán egyetlen központi jegybank maradt meg, a Banca dItalia, mely 1924-ben visszatért az aranyalapra. Azonban a jegybankreform szerint, részvényes csak olasz közület lehetett. A részvénytársasági jelleg megmaradt, de a jegybank részvényei nem lehettek többé bemutatóra szóló spekulációs papírok. A fasizmus pénzpolitikája végleg elvetette annak lehetőségét, hogy részvényesi joga alapján beleszólhasson a bank ügyeibe. Az olasz központi jegybank visszatérése az aranyalapra csak formai kérdés volt, mert az aranykifizetést - vert aranypénz leváltását bankjegyekre nem mondták ki. Alig fedezhető fel valamin jobban a fasizmus erkölcsi, személyes értékekre való törekvése, mint az 1930. április 30-án kihirdetett Munkaalkotmányon A Carta di Lavoro-t

harminchat hónapi tanácskozás után terjesztették a törvényhozás elé, a korporációs törvényt pedig tizenöt év után. A Carta di Lavoro lényegében a fasiszta államban olyan elvi intézkedések egyvelege, amelyek mintáján számos törvényerejű rendelkezés lépett Itáliába életbe. Jelentőségében csak a francia forradalom alapokmánya: a polgári és emberi jogok dogmaszerű kinyilvánítása hasonlítható hozzá. A fasizmus ezzel az alkotmánnyal véglegesen szakított az osztályharc elméletével és az emberek együttélését nem a munkaadó és a munkás ellentétében, hanem az alkotó munkára való összefogásukban látja jellemezhetőnek. A fasiszta állam hivatott meghatározni azt a feladatot, melyet munkával kell megvalósítani és ennek érdekében a f asiszta korporációs állam törvényei ellenállást vagy a feladat szabotálását nem engedi meg. A sztrájkot, valamint a m unkások kizárását bűncselekménynek minősíti és szigorúan

megbünteti. Nem az éhínség kényszeríti rá a munkást és nem a profit reménye motiválja a tőkést a vállalkozásra, hanem az állam érdekében vállalnak mintegy együttesen egy feladatot. A nemzeti szocializmus Németországban nem vívott ki munkaalkotmányt és nem hívott életre korporatív társadalmi rendet. Nem törölte el a magántulajdont és az egyéni kezdeményezést Az állam beleszólása a gazdasági életbe kétségtelenül megkezdődött, különösen a pénzügyek terén, de az állami irányítás soha meg sem közelítette a szovjet állami tervgazdálkodás mértékét. Adolf Hitler a liberális állammal a nacionalista államot, a többségi akaraton felépült állammal a kivállóbbak, a nagyobbak teljesítményét mutatók államát, a pénz államával a munka államát állítja szembe. Németország erkölcsi és hatalmi pozíciójának visszaszerzésére a német munka soha nem volt 4 feladatokat kapott és a német alkotóerő

előtt lehullottak a fináncproblémák akadályai. A vagyonát és munkáját senki sem használhatja úgy fel, hogy abból a köznek kára származzék. Minden tett és gondolat a közösség szolgálatában kell álljon. A társadalmi igazságtevés olyan magas fokra emelkedett a nemzeti szocializmusban, amelyről a liberális kapitalizmusban szó sem lehetett. Gazdaságpolitikájában a Mussolini-kormányzat az állami semlegességre tett ígéretét jóval tovább betartotta, mint Hitler tette. Jó két évig a Mussolini-kormány elégnek tartotta az általános értelemben vett rendteremtéssel és nem avatkozott bele a korábban követett liberális gazdaságpolitikai eljárásba. Az első iránymódosításra 1925-ben az agrárcsoportok követelésére került sor, s abban állt, hogy a líra árfolyamát magasra emelték, és védővámokat vezettek be. Ez a politika védte a mezőgazdaságot és néhány iparágat a külföldi konkurenciával szemben, nem kedvezett viszont a

kereskedelemnek, tehát az exportáló nagyiparnak sem. 1926-tól ezt az irány kiegészítette az úgynevezett „líracsata” és a „népesedési csata”. Ezek az akciók minden látványosságuk mellett sem különböztek érdemben más, belsőleg egyenlőtlenül fejlődött államok korabeli gazdaságpolitikájától. (Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország stb. valamennyien azzal kísérleteztek, hogy a liberális elvek fenntartása mellett előmozdítsák az ország gazdasági „autarchiáját”.) Hamar kihívták azonban a nagytőke kiadásait. Az utóbbi kategóriába tartozott a kereskedelmi társaságok alakulási adójának leszállítása (1928). 1925 és 1930 között az állam és a nagytőke viszonyát néhány további vitás kérdés is terhelte. Bár a „Carta del lavoro” végrehajtotta a munkások jogfosztását, s ezzel a nagytőke elégedett lehetett, mint említettük, évekig tartó viták vezettek el ahhoz, hogy a szindikátusok és a korporációk is

olyan alakot öltsenek, amelyet a nagyiparosok jó szívvel elfogadhattak. Mindemellett Olaszországban már a világválság kirobbanása előtt súlyos gazdasági problémák merültek fel. Az 1928-ban elkezdett öntözési és általános talajjavítási program ezek leküzdésére kétségtelenül szerencsés volt mind a tőkebefektetések, mind a munkanélküliség levezetése, mind végül értékes termőterület nyerése és új paraszti gazdaságok létesítése szempontjából. A rendszer gazdaságpolitikájában a gazdasági válság idején jelentek meg új vonások. 1930-tól kezdve az állam egy sor nagyvállalatot mentett meg a csődtől veszteségeik „nacionalizálása”, vagyis olyan állami vásárlások útján, amelyek révén az állam átvállalta a cég veszteségét. Elősegítette emellett a nehézségekkel küzdő kis- és középvállalatok 5 bekebelezését a legnagyobbak által. A legfontosabb elhatározásra 1933-ban az Istituto per la

ricostruzione Industriale (IRI) megalapításával került sor. Az IRI szubvenciók útján közvetett ellenőrzése alá vonta a nagyipar és a bankok nem kis részét. Ezzel az olaszt állam megtette a gazdasági irányítás felé az első lépéseket. Itt viszont meg is állt A Mussolini-rezsim paternalista módon beavatkozott ugyan a gazdaságba, de élénkítő, piacbővítő vagy a szerkezetre kiható ágazati elgondolást továbbra sem dolgozott ki, és ilyesfajta befolyást nem gyakorolt. Ez az út nem vezetett el sem a modern átstrukturálódáshoz, sem egy olyan ipari kapacitáshoz, amely megalapozta volna Olaszország számára a modern hadviselést. Emellett a rezsim a meglévő kapacitást sem tudta maradéktalanul felhasználni, tekintettel arra, hogy a fasizmus egy olyasfajta „tervgazdálkodást”, valójában kényszergazdálkodást, mint amilyet a nácik megvalósítottak, sohasem tudott ráerőltetni az olasz nagytőkére. Az olasz ipar végül a közelébe sem

ért a háború által megkövetelt szintnek, s csakhamar kiderült, hogy az olasz hadsereg korszerű felszerelése nem képzelhető el sem a levegőben, sem a tengeren, sem a szárazföldön. Szervezett nacionalizmus állt a háború előtti Olaszországban a színkép jobboldalán, tekintettel arra, hogy nyílt imperialista törekvéseket karolt fel, és ezt egyáltalán nem is álcázta. Éppen ezért a politikai baloldalra nem gyakorolhatott hatást, és az „imperialista” nacionalistákkal hadilábon állt a szocialista, majd a kora fasiszta Mussolini is. A közeledésre majd csak 1921-től kerülhetett sor, ami végül oda vezetett, hogy a nacionalisták 1923-ban fuzionáltak a f asisztákkal, s ez szervezeti elnyelésüket eredményezte. Eszméik viszont beépültek Mussolini fasizmusába. Átvette imperializmusukat, történelmi modelljüket, képüket a római birodalomról, a navigálásról, és magáévá tette a több forrásból érkező korporációs eszmét. A

fasiszta korporációk egyik szervezője az egykori nacionalista, Alfredo Rocco lett A szindikalizmusból átszivárgott korporativizmusnak eredetileg nem volt köze a keresztényszocialista korporációs eszméhez, sem Spann Standestaatjához. Az utóbbi kettő a társadalmi status quo ante helyreállítását, a késő feudalizmus „természetes” szakmai szervezeteinek felélesztését tartotta szem előtt. A francia és az olasz szindikalizmusban megszületett korporatív idea, amit renegát szindikalisták közvetítettek a fasizmushoz, ezzel szemben azt célozta, hogy a társadalmi feszültségeket a modernizálás irányában haladják meg. Más kérdés, hogy amennyiben azután a fasiszta állam a korporációkat egyáltalán kialakította, azok a nekik szánt modernizáló szerep betöltésére eleve alkalmatlanok lettek. 6 Irodalomjegyzék Dr. Polgár Gyula: Kapitalista közgazdaságtan Accordia Kiadó, 2003 Ormos Mária: Nácizmus – fasizmus Magvető Kiadó, 1987 Mi

a politika? Bevezetés a politika világába Osiris kiadó, 1999. 7