Politika, Politológia | Tanulmányok, esszék » Marosi Zoltán - A magyar és a német választási rendszer, párhuzamok és merőlegesek

Marosi Zoltán - A magyar és a német választási rendszer, párhuzamok és merőlegesek Bevezetés Gyakorta olvashatjuk - elsősorban külföldi elemzők tollából származó tanulmányokban -, hogy a m agyar választási rendszer a n émet választási rendszerhez "hasonló", annak "átalakított változata", ill. abból "fejlődött ki" A párhuzam meghúzása érthető, de semmiképp sem vall tudományos alaposságra. Leginkább a "minden néger egyforma" közhelyre emlékeztet, amit ugye állíthat egy skandináv földműves, de egy antropológus már hitelét vesztené tőle. Számunkra, akik e két ország valamelyikében élünk, szemmel láthatóak és érezhetően a látszólagos hasonlóságok mellett a különbségek, amelyek alapjában befolyásolják a választások kimenetelét és ezeken keresztül közvetetten a két nemzet politikai rendszerét. Dolgozatom célja ezeknek a különbségeknek a bemutatása egy modellen

keresztül, rávilágítva arra, hogy bár a célok - stabil, működő demokrácia kialakítása egy diktatórikus történelmi időszak után - megegyeztek a két ország esetén, de ezen túl a részletekben közel sincs olyan mérvű párhuzam, mint amit a felszín látni enged. Be kívánom bizonyítani, hogy még a közös kategóriába sorolás sem feltétlenül szerencsés a német és magyar választási rendszerek esetén, mert a n émet választási rendszer nem tekinthető vegyes rendszernek, ahogy a legtöbb elemző kategorizálja, sokkal inkább átmenet egy olyan arányos választási rendszerbe, ahol extra-nyitott listákat használnak és a választók személyekre leadott szavazatai a listán túl a teljes választás kimenetelét befolyásolják. Megállapításom indoklására fontos néhány lényeges választástudományi fogalmat tisztázni, mert a hazai szakirodalom szűkössége miatt ezen kifejezések a mindenkori fordító ízlésétől befolyásolt, és nem

tudományos közmegegyezésen alapuló fogalmak. Választási rendszeren a választójogi törvényben megállapított mandátum-kiosztási folyamatot értem, amely magában foglalja a k iosztandó mandátumok számát (esetlegesen területi szintekre lebontva), a tényleges matematikai eljárást és az ebben való részvétel kritériumait. A választási rendszerek mandátumallokációs szisztémáit a politikatudomány hagyományosan két fő csoportra osztja: ez alapján megkülönböztetünk többségi és arányos (PR) rendszereket. A többségi rendszerek tiszta formájában egyénekre - függetlenül attól, hogy rendelkeznek-e párttámogatással - szavazhatnak a választópolgárok, PR szisztéma esetén pedig pártlistákra. A többségi szisztémákat tovább bonthatjuk olyan jellemzők alapján, mint egy- vagy többfordulós, relatív vagy abszolút győztest igénylő, ill. egy vagy több győztes jelöltet ismerő rendszer. A PR rendszereknek még több változata

ismert Igazság szerint, ha nem vesszük figyelembe a csak elméletben létező és soha meg nem valósult arányos választási rendszereket, akkor is pontosan annyi PR szisztéma létezik a nagyvilágban, ahány helyen ilyen mandátumallokációs eljárást alkalmaznak. Amellett, hogy a mandátumok ilyetén való elosztásában ritkán találunk egyező eljárást, bizonyos lényegi elemek alapján azért tudjuk őket tipizálni. Ilyen, hogy hány, és egymáshoz milyen viszonyban lévő listaállítási területet ismer, milyen matematikai eljárással osztja ki a listák között a mandátumokat, ismer-e kizárási küszöböt - ha igen, azt mely szinten - , és mindezek alapján mennyiben tesz eleget a P R rendszerek által vállalt legfontosabb célkitűzésnek: mennyire arányos (a politikai palettát reprezentálni képes) parlamentet hoz létre. Zárt lista van azon PR rendszerekben, ahol a párt-elitek, párt-közgyűlések határozzák meg a területi-országos listákon a

képviselőjelöltek sorrendjét, nyitott pedig minden más lista, ahol a választópolgárok a tényleges választásokon reálisan beleszólhatnak abba, hogy adott párt színeiben mely képviselők kerülnek be a parlamentbe. Utóbbi a nyitottság szempontjából is széles skálán mozoghat, a t eljes sorrend választók általi meghatározásától az egy jelöltet kiemelő szavazásig. Vegyes az a választási rendszer, ahol a többségi ill. az arányos mandátum-kiosztási szisztéma egymástól kvázi-függetlenül egyaránt beleszól a végleges eredménybe. Történelmi háttér - a választási rendszerek 1945-ben a szövetségesek sietve exportálták a demokráciát és a demokratikus intézményeket megszállt területekre biztosítandó a német önkormányzati szervek legitimitását és a visszacsatolás folyamatosságát az ott élők részéről. Már a győzelem évében megengedték a weimari köztársaság politikai pártjainak megalakulását ill.

újraalakulását - persze a n ácik kivételével - és 1948. m ájus 23-án a londoni konferencián a szövetségesek a tartományok képviselőiből Parlamenti Tanácsot hoztak létre, amely megalkotta a Szövetségi köztársaság alkotmányát és emellett, ennek részeként a választási törvényét is. A tartományok miniszterelnökeinek tanácsa ugyan kis mértékben változtatott a t örvényjavaslaton, de ez alapján a törvény alapján zajlott le az első, 1949-es Bundestag választás. A háború utáni első választási rendszer Németországban tartományi szinten működő választási rendszer volt, melyben már jól láthatóak a mai szisztéma gyökerei. Alapjában nem is változott a rendszer, csak apróbb - elsősorban politikai és nem szakmai érdekből született változások jellemzik ötvenegy éves fennállását. A rendszer maga egy olyan PR szisztéma, amelyet relatív többségi elemekkel szőttek át, elkerülendő a weimari köztársaság

bukását okozó túlzott torzításokat, megtartva viszont a történelmi előzményeket. 242 választókörzetben osztatott ki 400 mandátum Egy szavazócédulán egy jelöltet - akinek neve mellett szerepelt az őt indító párt, társadalmi szervezet - lehetett megjelölnie minden választónak. Mindazon jelöltek, akik relatív többséget szereztek egy választókerületben, megválasztattak, majd kezdetét vette a s zámítás bonyolultabb, második lépcsője. Tartományi szinten megvizsgálták, hogy mely pártok szerezték meg az összes érvényes szavazat legalább 5%-át, illetve jutottak az adott tartományban legalább egy mandátumhoz az egyéni képviselőik révén, majd ezen pártok között a D�Hont formula segítségével elosztották az összes, az adott tartományban kiosztható mandátumot. Azokat is, amelyeket már a többségi rendszerben megnyert valamelyik jelölt. Az elosztás után hozzárendelték a befutott jelölteket a pártja által elnyert

mandátumokhoz, a fennmaradó mandátumokat pedig kiosztották a pártlistákon szereplő, még mandátumhoz nem jutott jelöltek között. Előfordulhat - és gyakran elő is fordul -, hogy valamely párt egyéni kerületben több mandátumhoz jutott, mint amennyit az arányos számítás alapján joga lenne kiosztani jelöltjei között. Ilyenkor a párt megtarthatja a többletmandátumait (Überhangmandate), és a parlament létszámát a későbbiekben ezekkel a többletmandátumokkal az adott ciklus erejéig megnövelik. Az 1953-as, második választás néhány pontban különbözött az előzőtől. Az egy szavazólap helyett kettőn kellett választania a szavazópolgároknak: az elsőn az egyéni képviselőkből, a másodikon[1] az egyes pártlistákból. Az öt százalékos minimális szavazatarány felkerült föderációs szintre, így a területileg koncentrált szavazóbázissal rendelkező regionális pártok parlamentbe kerülése jelentősen megnehezedett a nagy

néppártokkal szemben. A Bundestag létszáma pedig 484-re emelkedett. �57-ben az új választásokon ismét apró változtatásokkal zajlott a 494 mandátum kiosztása: 1953-ban az öt százalékos jogi küszöböt országos szintre helyezték át együtt a másik bekerülési klauzúrával, miszerint legalább egy egyéni képviselő megválasztása esetén az adott párt részesedik a P R szisztémával kiosztott mandátumokból. Azzal, hogy az utóbbi jogi feltétel is változott, az 5% áthelyezése nem érte el azt a hatást, amire számítottak, mivel elég volt egy regionális pártnak egy helyen jó eredményeket elérnie, már komoly esélye volt PR mandátum(ok)ra is, amennyiben még néhány választókörzetben indított jelölteket. Éppen ezért 1957 óta három egyéni képviselőnek kell mandátumot szereznie a választókörzetében, hogy azt megtarthassa, és a továbbiakban pártja mandátumot szerezzen az arányos elosztásban. 1969-ben a szavazói

korhatárt 18 évre szállították le az addigi 21-ről. A következő - talán az egész választójogi történetben legjelentősebb - változás az egyesüléskor zajlott le Németországban. Egyszerre emelkedett meg a tagállamok (10Ž16) és a választókerületek (248Ž328) száma ill. a kiosztható mandátumok (496Ž656) mennyisége Emellett megváltozott a mandátumkiosztás módszere is. �Hont D -ról Hare-Niemeyer[2] szisztémára. Az össznémet választások mind ebben a rendszerben zajlottak le a egészen legutóbbiakig. Lássuk magát a rendszert: 1. A szavazók két szavazólapon szavazhatnak egyszerre, akár egymástól függetlenül is. Az egyik szavazólapon, amely természetesen a 3 28 választókerületben más és más, választókerületük egyéni jelöltjére kell leadniuk egy szavazatot. A másik szavazólap mind a 16 tartományban, az ott induló pártok területi pártlistáit tartalmazza. 2. Így tehát a 6 56 mandátum sorsa elméletileg 328 egyéni

kerületben és a t artományok pártlistáin egyenlő arányban dől el. 3. A szavazás után megvizsgálják, hogy mely pártoknak sikerült elérniük az 5%-os országos küszöböt, vagy bejuttatniuk a Bundestagba három egyéni képviselőt. Mindazok, akik valamely kritériumot nem teljesítették, kiesnek a további eljárásból. Ritkán említik meg, de amennyiben egy párt egy vagy két képviselőt be is juttatott volna a parlamentbe, de a küszöböt nem sikerült elérnie a pártlisták alapján, úgy ezen egy vagy két képviselője sem jut mandátumhoz, helyük a listás mandátumok számát gyarapítja. 4. Országos összesítésben kiosztják a mandátumokat az egyes pártok között a következő módszerrel: A második szavazatok alapján kvótát számolnak, amely az egy mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatok száma (Hare kvóta), majd ezzel a kvótával osztják el az egyes pártok által megszerzett szavazatszámot. A ki nem osztott mandátumokat

sorrendben a legnagyobb maradékkal rendelkező pártok kapják meg: mindegyik egyet. 5. Ezek után a mandátumokat szintén a Hare kvóta segítségével visszaosztják tartományi szintre és ott kiosztják a tartományi pártlisták között. A továbbiakban minden párt annyi székre jogosult a Bundestagban, az egyes tartományokon belül, ahány mandátumot szerzett. 6. Elsődlegesen azok a képviselők tekinthetők megválasztottnak, akik egyéni kerületben relatív többséget szereztek. Az ő helyüket a továbbiakban kivonják a pártlistán elosztható helyek számából, így a listákról csak a m aradékot osztják el a r elatív többséget még nem szerzett képviselők között. 7. Előfordul, hogy egy párt több képviselője szerzett relatív többséget a választókerületében, mint amennyit pártlistán a tartományon belül a párt kioszthatna. Ebben az esetben a képviselő megtarthatja a helyét, a parlament létszámát pedig időlegesen

megnövelik az ilyenmód bejutott képviselők számával. Jól látható, hogy a német választási rendszerben elsődlegesen a PR elemek dominálnak, a többségi elv, csak mint a képviselők és a választók közötti kapcsolaterősítés szerepel. Bár gyakorta az elemzőknél az Überhangmandate, mint a többségi dominancia bizonyítéka szerepel, saját számításaim szerint az elmúlt ötven év alatt a képviselők kevesebb, mint 0,28%-a jutott ilyen módon mandátumhoz. A magyar választási rendszer története korántsem annyira hosszadalmas és fordulatos, mint a német, de nem kevésbé érdekes. Az, hogy hogyan alakult ki, külön tanulmány tárgya lehetne, így csak azokat a sarokpontokat szeretném ismertetni, amelyek közvetlenül befolyásolták a mai forma elérését. 1922-ig Magyarországon tiszta relatív többségi választási rendszer volt érvényben, �22-ben a fővárosra, majd több törvényhatósági jogú városra terjesztették ki a listás

rendszert, így 1925ben a 245 mandátumból 46 listán került kiosztásra. 1938 a következő fontos dátum, amikor is 260 képviselői helyből 135-125 arányban osztozott az egyéni és a listás mandátumelosztás, tehát nagyjából egyenlő arányban volt jelen a relatív többségi és a PR (területi szint, D�Hont formula) szisztéma. 1945-ben és rá két évvel egy egészen speciális választási rendszer volt érvényben hazánkban. A különlegessége, hogy nem volt előre meghatározva a parlament létszáma: fix számú szavazat[3] megléte esetén az adott párt automatikusan mandátumhoz jutott. Egyébként tiszta kétszintű körzetbeosztásos PR rendszer volt. 1989-ben, a k erekasztal tárgyalások folyamán körvonalazódott a m ai választási rendszer alapja, amelyről sajnos máig nem állnak rendelkezésünkre a jegyzőkönyvek, így csak nagyjából lehet sejteni, hogy a hatalmon levő szocialisták - kihasználandó jelöltjeik ismertségét - preferálták

a t öbbségi -, az elaprózódását megkezdő ellenzék pedig a PR rendszer bevezetését. A mai választási rendszertől az akkor kialakult csupán annyiban tért el, hogy négy százalékos bekerülési küszöböt állított az induló pártok elé, ami �94 a -es választások előtt 5%-ra módosult. Így tehát eljutottunk a mai magyar választási rendszerhez: 1. A választás kétfordulós, az első fordulóban két szavazólappal, a másodikban eggyel. 2. Az első fordulóban a szavazópolgár egy szavazatot adhat le a kerületében induló egyéni képviselőjelöltekre, ill. a területen listát állító pártokra 3. Amennyiben az első fordulóban a szavazás érvényes volt, úgy a másodikban csak egyéni képviselőkre kell szavaznia a választóknak. Mindazok a képviselők, akik megszerezték a v álasztókerületben a szavazatok legalább 15%-át, részt vehetnek a második fordulóban. Amennyiben az ilyen jelöltek száma kevesebb, mint három, úgy

az első három jelölt vehet részt. Amennyiben valamelyik jelölt az első fordulóban megszerezte a szavazatok 50%-át plusz egy szavazatot,[4] úgy a második forduló elmarad. Ha az első forduló az alacsony részvétel miatt érvénytelen lett, akkor azt meg kell ismételni. Amennyiben a második forduló sem lesz érvényes, akkor az innen ki nem osztott mandátumok "felcsúsznak" az országos listára. 4. A listás szavazatokat először területi szinten összeszámolják és kiszámítanak egy osztót, mely az összes leadott szavazat és az adott területen kiosztandó mandátumok eggyel megnövelt értékének hányadosa. Egy másik számot is feljegyeznek, az un ké tharmados határt. A mandátumkiosztásban csak azok a pártok vehetnek részt, amelyek országos szinten legalább a szavazatok 5%-át megszerezték. 5. 210 mandátum sorsa dől el a listás szavazatok alapján. Ebből maximum 152 területi, minimum 58 pedig országos szinten. 6. Minden párt

annyi mandátumot kap a területi listájára, ahányszor ez az osztó (Droop kvóta) szerepel az általuk szerzett szavazatok számában, majd a töredékszavazataik, és az ő színeikben indult, meg nem választott egyéni képviselőjelöltekre leadott szavazatok felkerülnek országos szintre. 7. Amennyiben a mandátumok kiosztása után maradna betöltetlen képviselői hely az adott megye szintjén, úgy a törvény megengedi, hogy azon pártok, amelyeknek töredékszavazatai amennyiben még nem kapott mandátumot, az összes szavazata - eléri a kétharmados határt, a töredékszavazatok csökkenő sorrendjében mandátumhoz jussanak. Ekkor viszont országos szintre az adott területről egy negatív számot, az általuk elért szavazatmennyiség és a Droopkvóta különbségét viszik magukkal. Amennyiben így sem sikerül minden képviselői helyet betölteni, akkor a kiosztatlan mandátumok is továbbkerülnek az országos szintre. 8. Országos szinten a felkerült

töredékszavazatok alapján a D�Hont formula segítségével kerülnek kiosztásra a betöltetlen mandátumok. Minden párt kap egy átlagot, mely megegyezik az általa szerzett töredékszavazatok és az - ezen a s zinten - elnyert mandátumok eggyel megnövelt értékének hányadosával. A legmagasabb átlaggal rendelkező párt kap egy mandátumot. A formula maga egy algoritmus, melynek lényege, hogy ha egy párt elnyer egy mandátumot, akkor átlagának nevezője eggyel növekszik, tehát átlaga csökken, aminek következtében a többi párt esélye jelentősen növekszik arra, hogy a következő körben az övé legyen a legmagasabb átlag. A mandátumkiosztás ezen algoritmus alapján mindaddig folyik, amíg már nincs több betöltetlen mandátum. E történelmi és módszertani kitérő után vegyük szemügyre a modellt és a modellezést magát. Célom, hogy leképezzem azt az esetet, miszerint az 1998-as magyar választásokat[5] a német mandátumelosztási

szisztémával értékelték volna ki. Fontos megjegyeznem, hogy ez a modell csak fiktív lehet. A valóságban feltehetőleg egészen más eredmények születtek volna, mivel a szavazatmegoszlást jelentősen befolyásolja a választási rendszert ismerők "taktikázása". Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a magyar választási rendszer két fordulót ismer, ami további kombinációkra késztetheti mindazokat a szavazókat, akik nem rendelkeznek stabil pártpreferenciákkal. Modellünknek tehát csak abban az elképzelhetetlen esetben lehetne valós létjogosultsága, ha a s zavazatok leadása és a parlamenti helyek kiosztása közötti időben változna meg a mandátumkiosztás menete. Akkor mire jó az egész? Semmiképp sem arra, hogy egyes pártok vezető személyiségei siránkozzanak a médiában[6] és a választási rendszert okolják rossz szereplésük miatt, ehhez hasonló dolgozatokra hivatkozva. Viszont remek játék a számokkal és kiválóan

alkalmas a német és magyar rendszer eltéréseinek bemutatására. Más célt nem is tűztünk ki magunk elé Nem is tűzhetünk, mivel a fentieken túl a két országban jelentősen különböznek a jelöltállítás és a szavazási procedúrát megelőző más, fontos jogi feltételek szabályai is. Mint minden modell esetén, itt is ki kell választanunk, hogy a l eképezett tárgynak melyek azok a l ényegi pontjai, amiknek ábrázolásában semmiképp sem tehetünk engedményeket anélkül, hogy a vizsgált tárgy karakterisztikája jelentősen sérülne. Mivel célunk nem Németország politikai rendszere, hanem a n émet választási rendszer - és azon belül is a mandátumkiosztás menetének - modellezése, ezért utóbbihoz semmiben sem nyúlhatunk, viszont a rendszer mögötti politikai hátteret szabadon módosíthatjuk. Mit is jelent ez? A reális összehasonlítás érdekében meg kell tartanunk néhány fontos adatot a magyar politikai rendszerből. Elsősorban

az induló pártok számát, nevét és eredményét Az eredményt csak abban az esetben használhatjuk, ha érintetlenül hagyjuk a magyar körzetbeosztást és valamilyen fiktív megfeleltetést teszünk a német és a magyar közigazgatási struktúra között. A párhuzam látszólag adja magát, még úgy is, hogy tudjuk: Németország föderális állam, ahol a tartományoknak reális, a szövetségi szinttel majdhogynem egyenlő jogosítványai vannak, míg Magyarországon a megyék csupán közigazgatási egységek. A probléma itt nem is maga a strukturális különbség, azt a mi számításunkból egyben ki is hagyhatnánk. Egy választási rendszer arányossága nagyban függ, az un. K örzeti magnitúdótól A körzeti magnitúdó az az érték, amely megmutatja, hogy egy választókerületből/területről hány mandátumot osztanak el. Minél több mandátum kerül kiosztásra egy területi egységen belül, a választási rendszernek annál nagyobb esélye van jobb

arányossági mutatók elérésére, mivel nagyobb hányadossal finomabban lehet hangolni egy tört értékét. A Bundestag 656 tagját 16 tartomány listáiról és egy országos listáról választják. Így Németországban a területi magnitúdó 656/16= 41, az országos pedig 656. Hazánkban és modellünkben ellenben 386 képviselőt kell választanunk tizenkilenc megyei és a fővárosi listákról és az országos szintről. Ez 386/20=19,3 és 386-os körzeti magnitúdót jelent átlagosan. Lijphart szerint egy ország átlagos körzeti magnitúdója mellett legalább annyira fontos az, hogy ez a magnitúdó mennyire egyenletesen oszlik el az alacsonyabb szintek között. Magyarországon pedig igencsak változó ez a szám. Nógrád, Tolna és Vas megyében a területi magnitúdó 4, Budapesten viszont 28. Németországban ezt az ingadozást meg sem közelíti a körzeti magnitúdók száma, ráadásul szintén Lijphart az, aki kimutatta, hogy hatnál kisebb körzeti

magnitúdó esetén a választások eredménye közelebb áll egy többmandátumos többségi rendszerhez, mint az arányossághoz. Ezen a kompenzációs lista sem igazán segíthet, mivel ezek olyan kis lélekszámú területek, ahonnan nem kerül fel számottevő töredékszavazat az országos listára. A következő problémánk az, hogy míg Németországban a tartományonként kiosztható egyéni képviselői mandátumok száma megegyezik a listás mandátumokéval, addig nálunk ez az egyezés csak a véletlen műve lehet. Mivel több a listás mandátum, mint a többségi, ezért nem kell attól tartanunk, hogy túl sok Überhangmandate keletkezne ebből az eltérésből. A modell Tehát adva vannak a választások végeredményei, ezekből pedig végighaladva a mandátumkiosztás menetén megkaphatjuk a modell keresett végeredményét. 1. A választás egyfordulós[7], két független szavazólapon történő procedúra. A választás érvényességét országos (!)

szinten megvizsgálva elmondhatjuk, hogy érvényes volt. 2. Elsőként összesítenünk kell országos szinten a szavazatokat és megvizsgálni, mely pártok érték el a küszöböt. Öt párt teljesítette az 5%-ot: a Fidesz-MPP, az FKGP, a MIÉP, az MSZP és az SZDSZ. (Eddig a magyar rendszerrel természetesen teljesen megegyező adatokat kaptunk.) Egy pártnak sikerült az 5% alatt maradottak közül legalább három egyéni kerületben mandátumhoz jutnia: az MDF ennek a szabálynak az alapján részesül a további mandátumkiosztási folyamatban a listás parlamenti helyekből. 3. Az egyéni választókerületek eredményei relatív többség szerint, megyei bontásban a következőképp alakultak: 4. Fidesz-MPP FKGP MDF MSZP SZDSZ Össz: Budapest 5 0 2 25 0 32 Baranya 1 0 0 6 0 7 Bács-Kiskun 3 2 2 5 0 12 Békés 1 0 0 4 0 5 Borsod-Abauj- 1 0 1 10 0 12 Csongrád 3 1 1 2 0 7 Fejér 3 0 0 4 0 7 Győr-Moson- 4 0 1 2 0 7

Hajdú-Bihar 1 0 0 8 0 9 Heves 0 0 0 6 0 6 Jász-Nagykun- 1 0 0 6 1 8 0 0 0 5 0 5 Nógrád 2 0 0 2 0 4 Pest 4 1 1 9 1 16 Somogy 1 0 0 5 0 6 Zemplén Sopron Szolnok KomáromEsztergom Szabolcs-Szatmár- 0 1 1 8 0 10 Bereg Tolna 0 0 1 4 0 5 Vas 3 0 1 1 0 5 Veszprém 5 0 2 0 0 7 Zala 3 1 0 1 0 5 Össz: 41 6 13 113 2 175 A MIÉP-nek nem sikerült egyéni kerületben győznie, Kupa Mihály[8] egyéni képviselőt pedig az egyszerűség kedvéért nem jelöltem. 4. Az egyéni képviselői helyek eredményét tegyük félre és vizsgáljuk meg a listás eredményeket, először országos bontásban: Szavazatok Mandátumok Maradék Mandátumok Mandátumok 1 2 1+2 1 125 Fidesz 1340826 124 5718 FKGP 597820 55 5635 MDF 127118 11 8681 MIÉP 248901 23 1260 23 MSZP 1497231 139 618 139 SZDSZ 344352 31 10575 Össz. 4156248 383 55 1 12 1 32 386 Szavazatok alatt a pártra

országosan leadott összes szavazatot értem. A "Mandátum 1" oszlop tartalmazza a Hare-kvóta (q=10767) kiszámítása utáni osztás eredményét: ennyiszer található meg a kvóta az elért szavazatok számában, első körben ennyi mandátumra jogosult az adott párt. A maradékokat sorrendbe állítva kiderül, hogy mely pártok kapják meg az első körben ki nem osztott három mandátumot. Ezzel a m andátum-kiosztási mechanizmust le is zárhatnánk, amennyiben az Überhangmandate lehetősége nem követelné meg, hogy megvizsgáljuk, mely megyében, mennyi egyéni képviselőt juttattak be az egyes pártok. Listás Egyéni mandátumok mandátumok Überhangmandate Fidesz-MPP 125 41 0 FKGP 55 6 0 MDF 12 13[9] 1 MIÉP 23 0 0 MSZP 139 113 0 SZDSZ 32 12 0 Össz. 386 175 1 Így tehát egy Überhangmandate keletkezésével a parlament létszáma 387-re módosult volna, a választás eredményi pedig a következőképpen

alakultak volna: Parlamenti mandátum Fidesz-MPP 125 FKGP 55 MDF 13 MIÉP 23 MSZP 139 SZDSZ 32 Össz. 387 Elmondható tehát, hogy a modellezést sikeresen befejeztük, és a továbbiakban ezzel a modellel reális elemzéseket végezhetünk. Összehasonlítás A német és a m agyar választási rendszer összehasonlítását két szempont alapján szeretném elvégezni: A folyamat konkrét menete és a folyamat eredménye, az output alapján. A választási procedúra mindkét rendszerben (a magyar rendszer mellett a továbbiakban a német rendszer modelljét is rendszernek fogom nevezni, az eg yszerűség kedvéért) két szavazólapra kellett szavazatot leadnia a választópolgárnak, az egyiken személyre, a másikon pedig egy pártra. A pártok ezek után szavazatarányuknak megfelelően részesedtek a mandátumokból, és ez jelenti a valós különbséget a két rendszer között. A magyar rendszer szerint a mandátumkiosztás nagyjából egyenlően oszlik meg az

egyéni választókerületek és a területi listák között, kiegészítve az országos listával, mint kompenzációs[10] lehetőséggel; a német viszont egy olyan tiszta PR szisztéma, melyben az egyéni képviselők választásának csupán perszonalizációs jellege van: nem egy párt-elit dönti el, hogy mely képviselők fogják a parlamentben az adott pártot képviselni, mint egy zárt listás rendszernél, hanem a választók. A többségi választási elem - amely ráadásul Németországban egyfordulós, relatív többségi, míg hazánkban kétfordulós és az első fordulóban abszolút többséget kívánó rendszer - tehát egészen más szerepet játszik a két országban. A listás szavazatok kiosztásának mikéntje pedig "csak" annyiban különbözik a két választási rendszerben, amennyire különbözhet két kétszintű körzetbeosztásos PR rendszer egymástól. Az egyik, a Hare- legnagyobb maradék módszert alkalmazza országos szintről

visszaosztva a területi szintre, a másik pedig legnagyobb maradék módszerrel osztja ki a területi mandátumok egész hányadát, külön országos listát és kétharmados határ szavazatszámot előírva a töredékszavazatok kiosztására. A folyamat eltéréséből adódóan az output is jelentősen különbözni fog a két rendszer esetén, abban az esetben is, ha az inputok a lehetőségekhez képest a leginkább közelítenek egymáshoz. Előre látható lett volna, hogy a magyar rendszer nagy győztesei, a jobboldali pártok eleve hátrányba kerültek a második forduló hiánya miatt, mivel így nem koncentrálódhatott a hasonló értékeket valló pártokra leadott szavazatmennyiség egy-egy pártra. [11] Lássuk újra a modellünk végeredményét, melléhelyezve a tényleges választási eredményeket. A magyar rendszer A német rendszer alapján: alapján: Fidesz- 148 125 FKGP 48 55 MDF 17 13 MIÉP 14 23 MSZP 134 139 SZDSZ 24 32 Össz. 385 387

MPP Hogy részleteiben mi okozza a mandátumok eloszlásában a különbségeket, azt a fentiekben már tárgyaltuk, a n émet rendszer veszteseinek szemszögéből. Nem vizsgáltuk azonban még a győzteseket, a két volt koalíciós partnert és a MIÉP-et. Utóbbi és az SZDSZ mindketten - szinte - csak listán jutottak mandátumhoz, így számukra az, hogy 210 helyett 386 m andátum került PR szisztéma szerint kiosztásra, egyértelmű mandátumtöbbséget jelent. Az MSZP nyeresége itt igazán csak mások, elsősorban a Fidesz-MPP veszteségéből adódik, mivel mindazon plusz mandátumot, amit a listás győzelmével elnyert volna, a Droop-kvóta kis pártoknak kedvező számítási mechanizmusa visszavette tőle. Érdekes lenne még egy százalékos összehasonlítást elvégezni arányossági számítgatások helyett, hogy lássuk melyik rendszer torzít[12] inkább és mennyivel. Parlamenti mandátumok Parlamenti mandátumok Szavazatok aránya a német rendszer

aránya a m agyar rendszer aránya[13] szerint (%) (%) Fidesz 32,30 38,44 32,26 FKGP 14,21 12,47 14,38 MDF 3,36 4,42 3,06 MIÉP 5,94 3,64 5,99 MSZP 35,92 34,81 36,02 SZDSZ 8,27 6,23 8,29 Össz. 100 100 100 szerint (%) Mindez persze első ránézésre keveset mond a torzításról, de ha készítünk egy diagrammot, amelyen a vízszintes tengely a tökéletes arányosságot jelzi, akkor mindjárt láthatóvá válik, hogy mely pártok[14], mely rendszerben kerülnek előnybe ill. hátrányba Látható, hogy a n émettel szemben a m agyar rendszer erősen felülreprezentál egyes pártokat, másokat viszont komoly hátrányok érnek a mandátumkiosztáskor. A probléma gyökere mindenképp ott van, hogy a rendelkezésre álló adatok csupán a l istás szavazatok összesítését tartalmazzák, a m agyarországi választások eredményét ezzel szemben jelentősen befolyásolják az egyéni körzetekben elért eredmények is, mind a közvetlen

mandátumszerzéssel, mind az országos listára felcsúszó töredékmandátumokkal. Befejezés Dolgozatomban bizonyítani kívántam, hogy a magyar és a német választási rendszer között húzott párhuzam erőltetett és egyikről sem ad reális képet. Mind a választási rendszerek megalkotói által kitűzött célok, mind a megvalósítás módja különbözik, így az eredmény sem lehet hasonló. A felületi egyezések ellenére két teljesen eltérő rendszerről van szó, amelyeket sem elvi, sem gyakorlati síkon nem szabad a kelleténél jobban rokonítani egymással. Források: Választási rendszerek - szerk.: Fábián György (Osiris1997) Fábián György, Kovács László Imre - Voksok és mandátumok (Villányi úti könyvek 1998) Az 1998. évi országgyűlési képviselő-választás hivatalos végeredménye (BM-OVI 1998)Saját számítások Jegyzetek [1] Máig komoly problémát jelent, hogy a szavazólapok megnevezéséből olyan félreértések származnak,

miszerint a második szavazólap másodlagos lenne az elsőhöz képest. (Erststimme - Zweitstimme) [2] Lásd később [3] 1945: 12000; 1947: 14000 [4] "eredményes" volt a forduló [5] Elméletileg hasonló végkövetkeztetéseket vonhatnánk le abból is, ha a legutóbbi német választásokat modelleznénk a magyar rendszer segítségével. A probléma csupán az, hogy a magyar választások eredményei megszerezhetőek számomra, míg a német végeredmények általam elért változata nélkülözi azt a részletességet, amire itt és most feltétlenül szükségem van. [6] Érdekes adalék, hogy az egyetlen olyan párt, az MSZP képviselői, akiknek talán tényleg oka lett volna a végső számokból ilyen következtetést levonni, soha nem nyilatkoztak elítélően a rendszerről magáról. [7] A továbbiakban tehát egy fordulóról kel beszélnünk, így csupán az első forduló eredményei lesznek a mérvadóak. Nem feltétlen az lesz tehát egyéni

képviselő, aki megnyerte a �98. Május 18-ai fordulót, hanem az, aki az első fordulóban a legtöbb szavazatot szerezte [8] Megoldható lett volna, hogy Kupa Mihály helyett a német gyakorlat alapján, ahhoz ragaszkodva valamely pártnak adjak egy mandátumot a BAZ megyei listán, de egyrészt nem igazán tudtam választani, a Fidesz-MDF kettős között, amelynek színeiben a képviselő úr feltehetően indult volna, ha a rendszer erre kényszeríti, vagy az MSZP között, amely az első fordulóban a második legtöbb szavazatot begyűjtő képviselőt indította ugyanabban a választókerületben. Így inkább kihagyom a számításból mind itt, mind a magyar rendszerrel történő összevetésben, hogy se az arányosság kritériumai, se a modell hitelessége ne sérüljön számottevően. [9] Ismét Kupa Mihály: amennyiben az MDF színeiben indult volna, úgy még eggyel több Überhangmandate keletkezett volna. [10] Kovács László Imre szerint az országos lista,

mivel ide a meg nem választott egyéni választókerületben induló képviselőjelöltek szavazatai is felkerülnek - a nagy pártok minden körzetben tudtak jelöltet állítani és így a meg nem választott jelöltjeik is hoznak szavazatot nekik -, tovább növeli az aránytalanságot a kompenzációs hatás helyett. [11] Feltételezhető, hogy ezen pártok más rendszer esetén idejében felébredtek volna, és egymást segítendő a visszaléptetések korábban megtörténtek volna. Ezzel viszont - bár a második forduló eredményei alapján kiválóan modellezhető lett volna ez a helyzet is megkérdőjeleződik a modell hitelessége, hiszen a pártok ilyenirányú közeledése alapjában felborította volna a szavazói preferenciákat a listákra leadott szavazatok esetében is. [12] Csupán a parlamentbe bekerült pártok vonatkozásában! [13] A listás szavazatok alapján. [14] A teljes korrektség megköveteli, hogy ismét jelezzük: itt nem is igazán pártokról,

hanem szavazatmennyiségek specifikus megoszlásáról van és volt szó. A pártok nevei csupán szimbólumok, melyekkel az adott szavazat illetve mandátummegoszlást jelöltük