Politika, Politológia | Kereszténydemokrácia » Csaba Lajos - A kereszténydemokrácia szerepe az európai egység fejlődésében

Csaba Lajos - A kereszténydemokrácia szerepe az európai egység fejlõdésében Bevezetés Tanulmányom célja a kereszténydemokrácia, a kereszténydemokrata pártok és politikusok szerepének bemutatása az európai integráció megvalósításának folyamatában. E politikai irányzat képviselõi már az elsõ konkrét lépések megtétele elõtt elkötelezettjeivé váltak az európai egységeszmének, a második világháborút követõen pedig az egyesült Európa irányába megtett lépések szorgalmazói és aktív támogatói közt találhatjuk õket. A tanulmány nem tekinthet el a kereszténydemokrácia, mint politikai irányzat és az európai egységgondolat „egymásra találása” okainak bemutatásától és a kereszténydemokrata pártok világháború utáni térnyerésének ismertetésétõl sem. Az európai egység megvalósulása címû rész az Európai Unió megteremtéséhez vezetõ – az Európai Szén- és Acélközösség létrehozásától a

Maastrichti Szerzõdésig terjedõ – út fõbb állomásait vázolja fel, külön kiemelve a kereszténydemokrata politikusok építõ munkáját és fõbb kérdésekkel kapcsolatos álláspontját. Ezután a kereszténydemokraták európai szervezeteinek, elsõsorban az Európai Néppárt rövid bemutatására kerül sor. A kereszténydemokrácia és az integráció Ha a kereszténydemokrácia fogalmát kívánjuk meghatározni, olyan keresztény és demokratikus indíttatású politikai-kulturális mozgalomként definiálhatjuk, amely demokratikus és pluralista társadalomért munkálkodik, független az egyházi intézményektõl, de hívõ emberekre támaszkodik, és az evangéliummal összhangban politizál. Bár a második világháborút követõen a kereszténydemokrata pártokat világiasabb felfogással és pragmatizmussal jellemezhetjük, mindvégig hangsúlyos marad a keresztény etikai elvek képviselete. A kereszténység azonban 1945 után már nem szigorú

ideológiai kötöttséget, hanem általános erkölcsi felfogást és értékrendet jelent. Európa országainak sokféle kereszténydemokrata politikai erõit ezek a közös eszmék és elvek kötik össze, s teszik õket egy politikai család tagjaivá. Az egyesült Európa gondolata a kezdetektõl fogva szerves része volt az európai kereszténydemokrata pártok politikájának, képviselõi mindig is élharcosai voltak az európai egység megvalósulásának. Számos kereszténydemokrata politikus írta be magát kiemelkedõ tevékenységével, áldozatos munkájával az Európai Unió történelmébe. Az Unió megvalósulásának folyamatában mindvégig építõ szerepet játszanak: az Európai Szén- és Acélközösség létrehozásának aktív támogatói, majd az integráció, a szorosabb együttmûködés sürgetõi, napjainkban pedig az Unió keleti kibõvítésnek elkötelezett hívei. Az integrációval kapcsolatos álláspontjuk kialakításában jelentõs szerepet

játszanak a szellemi alapok. Az egyetemes keresztényi erkölcsök képviselete magától értetõdõvé teszi a transznacionalista attitûdöt, és a nacionalizmus elvetését, melynek mindenfajta megnyilvánulását elutasítják. A második világháború után vált meghatározóvá e pártok nemzetköziség és békepolitika iránti elkötelezettsége. A globalizáció egyik következménye a növekvõ interdependencia, azaz az államok egymásrautaltságának fokozódása. A globális problémák (háborúk, környezetvédelem, világgazdasági krízisek, stb.) csak nemzetközi összefogással oldhatók meg. A kereszténydemokraták éppen ezért a regionális és a világméretû egységesülés hívei, ami implikálja a nemzetállami szuverenitás egy részének feladását, egyes állami kompetenciák közös döntéshozó fórumokra ruházását. Ezzel magyarázható, hogy nagy jelentõséget tulajdonítanak az Európai Uniónak és az ENSZ-nek. A szubszidiaritás elve a

kereszténydemokrata program és a pártok stratégiájának is egyik fõ jellemzõje. Már a XIX században nagy súlyt fektettetek a parlamenti politikán kívüli területekre, a civil társadalomra, melynek aktivitását elõnyben részesítik az állami tevékenységgel szemben. Az államon belüli decentralizáció, hatalommegosztás az államközi szervezetben is megvalósítandó célként szerepelt. A szubszidiaritás elve az EU és a tagállamok közti hatáskörmegosztás alapelvévé vált. Fontos szerepet játszik a szolidaritás keresztényi elve is, mely az európai népek családján belüli kötõdést erõsíti. A európai kereszténydemokratákat – némi túlzással – gyakran nevezik „hipereurópaiaknak”, amit az integrációban való kiemelkedõ szerepüknek köszönhetnek. Az Európai Közösséget csupán átmeneti állapotnak tekintették az európai politikai tömörülésben való egyesítés elõtt. A föderalista álláspont ellenére – a

kiábrándító tapasztalatoknak, a nemzeti önzésnek, centrifugális erõknek köszönhetõen – realisták maradtak, és az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerzõdést követõen is óvatosan közelítenek a kérdéséhez, annak tudatában, hogy a kívánatosnak tartott politikai egység egyelõre a jövõ zenéje. Kereszténydemokrácia a második világháború után A kereszténydemokrata pártok súlya 1945 után vált igazán jelentõssé, számos nyugat-európai országban meghatározó szerepet játszottak ez elmúlt évtizedekben. Az ezredfordulóra azonban egyre nehezebben találják helyüket. A kereszténydemokrata pártcsalád sokáig a jobboldal legnagyobb politikai csoportja volt, de a szekularizáció elõrehaladtával párhuzamosan veszített erejébõl. A kereszténydemokraták második világháború utáni sikerének legfõbb oka az „érintetlenség”. A tradicionális konzervatív jobboldali pártok diszkreditálódtak a második világháború

alatt: Németországban, Ausztriában, Olaszországban, Franciaországban és általában ott, ahol a hagyományos politikai elit együttmûködött a náci vagy más szélsõjobboldali rendszerrel. A kollaboráns pártok ezekben az országokban ki voltak zárva a választási részvételbõl és a politikai életbõl. A kereszténydemokratákat azonban semmiképp sem lehetett felelõssé tenni a két világháború közti politikai, társadalmi és gazdasági csõdért, és a szélsõjobb erõkkel való együttmûködéssel sem lehetett õket vádolni. A kereszténydemokrácia számos képviselõje vett részt az ellenállásban a világháború idején, ezért sok helyen elõször mozgalom formájában jelentkeztek, és csak a háború befejezését követõen szervezõdtek párttá. A kereszténydemokrata pártok 1945 utáni térfoglalásához nagymértékben hozzájárult a korábbi felekezeti jelleg megszûnése, a gyûjtõpárttá válás. A kereszténydemokrata néppártok

többsége a második világháború után centrumpozícióba került (pl. Belgium, Hollandia, Luxemburg, Negyedik Francia Köztársaság), a jobb- és a baloldal közötti harmadik utat kínálta; máshol (pl. Németország, Ausztria) a jobboldali pólust foglalták el. A kereszténydemokrata pártok a hatvanas évekig kivételes tekintélynek örvendtek, ami annak köszönhetõ, hogy sikerült megoldani a háború utáni társadalmigazdasági problémákat, ráadásul az emberek a fasizmus és a kommunizmus elleni védelmet is e pártokban keresték. A szekularizációval, az életszínvonal növekedésével, a fasiszta és kommunista fenyegetettség enyhülésével visszaesett támogatottságuk. A kilencvenes évekre majd minden nagy európai kereszténydemokrata párt (kivételt csupán a skandináv pártok képeznek) jelentõsen vesztett erejébõl. A „Hatok” kereszténydemokrata pártjai Az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) tagországai, azaz a

„Hatok” kereszténydemokrata pártjai meghatározó szerepet játszottak ezen országok háború utáni kormányzásában és az európai egység megteremtéséhez vezetõ lépések megtételében. A következõkben e pártokat, és ezek kiemelkedõ politikusait mutatom be röviden. Az olasz Kereszténydemokrata Párt (Democrazia Cristiana – DC) a háború utolsó éveiben jött létre. A pártalakításban az 1919-ben alapított Olasz Néppárt tagjai és az ellenállásban is résztvevõ, emberi jogokat védelmezõ ifjú kereszténydemokraták játszották a fõszerepet. A pártszervezés kiemelkedõ személyisége Alicide De Gasperi, akinek vezetésével 1945 és 1953 között nyolc kormány alakult. De Gasperi nyugat-orientált külpolitikát folytatott, a NATO és az európai integráció elkötelezett híve volt. A német Kereszténydemokrata Unió (Christlich-Demokratische Union – CDU) a második világháború végén alakult, a két keresztény vallás híveinek

egyetlen politikai pártban való egyesítését tûzte célul. 1949-es választások után a pártelnök kancellár, Konrad Adenauer igyekezett közeledni a nyugati védelmi rendszerhez. Az Európai Szén- és Acélközösség megteremtésében vitathatatlan szerepet játszott azon igyekezete, hogy együttmûködjön a nyugati szövetségesekkel, megfelelõ partneri viszonyra lépjen velük; a francia bizalmatlanság enyhítése és Nyugat-Európa erõsítésének érdekében Adenauer fenntartás nélkül támogatta a Schuman-tervet. A CDU politikájának végcélja a nyugatnémet szuverenitás teljes elnyerése volt. A francia Népi Köztársasági Mozgalom (Mouvement Républicain Populaire – MRP) vezetõi az aktív ellenállás soraiból kerültek ki (pl. Schuman, Bidault, Pflimlin) Franciaországban a kereszténydemokrata mozgalom sohasem volt olyan jelentõs, mint Németországban vagy Olaszországban. A párt népszerûsége De Gaulle népszerûségének növekedésével

párhuzamosan rohamosan csökkent. Az MRP igazi jelentõségét Európapolitikája adja A MRP-s miniszterelnök, majd külügyminiszter Robert Schuman a Montánunió megvalósítására tett javaslatával méltán érdemelte ki az „Európa atyja” elnevezést. Az Ötödik Köztársaság megszületésekor az MRP a gaulle-istákat támogatta A párt mindvégig elkötelezettje maradt az egyesült Európa gondolatának: amikor De Gaulle megtagadta Nagy-Britannia, Írország, Dánia és Norvégia EK-csatlakozásához való hozzájárulást, az MPR visszahívta öt miniszterét a gaulle-ista Pompidou kormányából. A Benelux-államok kereszténydemokrata pártjai a háború után vezetõ pozícióba kerültek, és mindmáig meghatározó szerepet töltenek be a három ország életében. A világháborút követõen ritka kivételnek számított a kereszténydemokraták nélküli kormányalakítás. A belga Keresztényszociális Párt és Keresztény Néppárt (PSC-CVP), a holland

Kereszténydemokrata Tömörülés (CDA) pártjai és a luxemburgi Keresztény-Szociális Néppárt (CVS) egyaránt az Európai Szén- és Acélközösségbe való belépést, késõbb pedig az integráció elmélyítését támogatta. A Benelux-államok számos kereszténydemokrata politikusa járult hozzá tevékenységével az európai egység fejlõdéséhez, mint például az európai egyesülésrõl szóló tanulmány szerzõje, a belga Leo Tindemans, vagy a luxemburgi Pierre Werner, akinek nevéhez a gazdasági-pénzügyi unió terve kapcsolódik. A „Hatok” kereszténydemokrata pártjainak társadalmi támogatottsága az 1945-58 közötti választásokon Ország Párt Választási eredmények 1946 1949 1950 1954 1958 Belgium PSC-CVP 42,5% 43,5% 47,6% 41,1% 46,4% 1945 1946 1946 1951 1955 1958 Franciaország MRP 23,9% 28,2% 25,9% 13,4% 11,3% 11,1% 1946 1948 1952 1956 Hollandia CDA* 51,5% 53,4% 48,9% 50% 1945 1948/51 1954 Luxemburg CVS 41,6% 36% 42,5% 1949 1953 1957

Németország CDU/CSU 31% 45,2% 50,2% 1948 1953 1958 Olaszország DC 48,5% 40,1% 42,3% *Az 1973-ban létrejövõ CDA nevû kereszténydemokrata párttömörülés pártjainak (KVP, ARP, CHU) összesített eredménye Az európai egység megvalósítása Az elõzmények Az európai egység megvalósítására irányuló XX. század elején született tervek közül az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraként született Richard Coudenhove Calergi 1923ban kiadott Páneurópa címû könyvét, és a Páneurópai Mozgalmat szokták kiemelni. Kevésbé ismert az olasz Luigi Sturzo 1921-es javaslata az európai „közös piac” megteremtésére, mely felvetette a közös vámügy és külpolitika gondolatát is. Sturzo elképzelése témánk szempontjából azért kiemelkedõ jelentõségû, mert magukévá tették az európai kereszténydemokrata pártok is. Sturzo maga hívta meg a kereszténydemokratákat az 1924-es párizsi konferenciára, ahol sikerült rábírnia a jelenlévõ

pártokat, hogy létrehozzák a „keresztény szellemiségû demokratikus pártok” nemzetközi kapcsolatok és információs titkárságát. Ezt követõen a kereszténydemokrata pártok évente tartottak közös ülést Az 1932es kölni találkozó témája a növekvõ társadalmi-gazdasági krízis volt Közös állásfoglalást bocsátottak ki, amely a súlyos gazdasági válság enyhítése érdekében egy európai közös piac megteremtése mellett érvelt. A pártok szükségesnek tartották az egymás közötti bizalmas légkör megteremtését, amit elengedhetetlennek tartottak az európai emberek és nemzetek közti békés kapcsolat megteremtésében. A kereszténydemokraták emellett rámutattak a politikusok önzõ nacionalista tettei és idealisztikus beszédei közti ellentétre is. A konferencián vizsgálták az országok politikai együttmûködésének szükségességét, a koordinált mezõgazdasági politika és a munkanélküliség elleni közös fellépés

lehetõségét. A kereszténydemokraták kezdeményezéseit csakúgy, mint a Páneurópai Mozgalom céljait elsöpörte a második világháború. A háború borzalmait követõen azonban elõkerült a feledés homályából a Páneurópa-javaslat: a német nacionalizmus vereségével immár könnyen befogadhatóvá vált az egységes Európa gondolata, ám a szovjet megszállási övezetek kialakulásával új határai rajzolódtak ki Európának. Winston Churchill már 1946 februári fultoni beszédében „új európai egységet” sürgetett, 1946. szeptember 19-én a zürichi egyetemen tartott beszédében pedig felhívást intézett Európa népeihez „egy Európai Egyesült Államok, vagy hívják ahogy akarják” létrehozására. Churchill az elképzelt európai egységben a franciáknak és a németeknek szánta a vezetõ szerepet. Az elsõ konkrét lépéseket Schuman, Adenauer és De Gasperi tette meg. A három európai politikus mindegyike szembekerült a fasizmussal,

hívõ katolikusok voltak és országaik kormányzásának elsõ vonalában álltak. Mindhárman tudatában voltak Európa kulturális örökségének, a szabad, demokratikus, egyesült Európáért harcoltak, és elutasították a totalitarizmus minden formáját. Az Európai Szén- és Acélközösség 1949-ben megalakult a Német Szövetség Köztársaság, mely korlátozott létszámú hadsereg létesítésére kapott engedélyt. Franciaország ezeket a fejleményeket nem nézte jó szemmel, és a Szövetségi Köztársaság – francia ízlés szerint – túlságosan gyors ütemben folyó gazdasági újjáépítése félelmet ébresztett a francia félben. Párizs kevéssé bízott a németeket ellenõrzõ nemzetközi mechanizmusokban, ezért Jean Monnet azonnali és drámai lépéseket sürgetett. A Monnet által sugalmazott Schuman-terv partnerséget kínált a németeknek, beemelte NyugatNémetországot az európai struktúrába. Robert Schuman francia külügyminiszter úgy

vélte, ha a nyugati hatalmak nem lennének képesek az európai egységeszme megvalósításának reményét és lehetõségét nyújtani a német kormánynak, akkor a német nacionalizmus teljes mértékben a német egység helyreállításának rabjává válna, ezért a problémát nem lehet Németország bevonása nélkül megoldani. A terv célja a német széntermelés és acélgyártás ellenõrzése volt a partnerség jegyében. A két ágazat a fegyvergyártás alapját szolgáltatja, azok ellenõrzésével elkerülhetõvé vált egy újabb háború Franciaország és Németország között. Ezért Schuman 1950. május 9-i indítványában a teljes francia-német szén- és acéltermelés közös hatóság alá vonását javasolta egy Európa más országai számára is nyitott szervezet keretében. A tervezetet Schuman az európai szövetség felé vezetõ út elsõ lépésének tekintette annak a felismerésnek a jegyében, hogy nem lehet egy csapásra megteremteni. Az

együttmûködésnek az európai prosperitás, az életszínvonal növelésének szempontjából is nagy jelentõséget tulajdonítottak. A francia kezdeményezés a német lojalitást bizonyítani igyekvõ Konrad Adenauer kancellár személyében partnerre talált. Az elképzelést Olaszország és a Benelux-államok is támogatták: 1951 márciusában a „Hatok” aláírták a Montánunió létrehozásáról szóló szerzõdést. A Montánunió az elsõ olyan szervezet, amelyben hat ország – bár szûk és körülhatárolt területen – lemondott nemzeti szuverenitása egy részérõl. A Szén- és Acélközösség döntéshozó szerve a Fõhatóság volt, mely ekkor még a „Hatok” kormányképviselõibõl álló Miniszteri Tanácstól függetlenül cselekedhetett. Létrehoztak egy Bíróságot, amely a szerzõdés rendelkezéseinek betartását ellenõrizte, és jogorvoslatot biztosított a Fõhatóság döntéseivel szemben. A Tanács mellett konzultációs jogokkal

létrehozták a nemzeti parlamentek delegáltjaiból álló demokratikus ellenõrzést szimbolizáló – ám érdemi hatáskörrel nem rendelkezõ – Közgyûlést. A Közgyûlés elfogadta Struye belga kereszténydemokrata képviselõ elõterjesztését. A politikus felvetése az volt, hogy a Közgyûlés hatékonyabban mûködne, ha annak munkájában homogén politikai csoportok vennének részt. A javaslat elfogadása után politikai frakciók alakultak: a legnépesebb az 1953. június 23-án létrehozott Kereszténydemokrata Csoport volt Az európai együttmûködésnek az olasz miniszterelnök, De Gasperi erkölcsi súlyt tulajdonított. A kereszténydemokrata politikus az Európai Védelmi Közösség támogatásában az elsõk közt szerepelt. A német újrafelfegyverzés problémájára megoldást keresõ, Pleven francia miniszterelnöktõl származó gondolat célja az lett volna, hogy a német hadsereget betagolja egy szélesebb európai katonai szervezetbe. A

kereszténydemokrata politikusok ettõl a lépéstõl a politikai egyesüléshez vezetõ út lerövidítését várták. De Gasperi úgy látta, ha létrejön a Védelmi Közösség, a közös európai hadsereget ellenõrzõ Európa-kormány létrehozása kell kövesse – a Montánunió Közgyûlését meg is bízták az erre vonatkozó szerzõdés kidolgozásával. A tervezet a tagállamok kül- és gazdaságpolitikájának messzemenõ összehangolását is elõirányozta. A „Hatok” 1952 májusában fogadták el az Európai Védelmi Közösség felállításáról szóló dokumentumot, azonban a javaslatot a francia parlament elutasította. Ahogy visszaszorultak az európai integráció hívei, élükön a kereszténydemokratákkal, úgy merült feledésbe az Európai Védelmi Közösség terve is. A német újrafelfegyverzés kérdését végül a Szövetségi Köztársaság NATO-ba való bevonásával oldották meg. A tervezet kudarcba fulladása csalódást váltott ki a

kereszténydemokraták soraiban és megerõsítette azt a korábbi felismerést, hogy az európai egységet nem lehet pillanatok alatt felépíteni, csak következetes és fokozatos lépésekkel. A Római Szerzõdés Az Európai Atomenergia Közösség (Euratom) létrehozására irányuló elképzelés Jean Monnet-tõl származik, akinek tervét a belga szocialista külügyminiszter Paul-Henry Spaak összekapcsolta a közös piac megteremtésére vonatkozó elképzelésével. Az Euratomot és a Közös Piacot, azaz az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) létrehozó Római Szerzõdés(eke)t 1957. március 25-én írták alá a „Hatok” Az EGK pontos menetrendet rögzített a belsõ vámtarifák csökkentésére, minden más tekintetben azonban pusztán keretmegállapodásnak tekinthetõ. A Közösség célja a vámügyi unió megteremtése, a piaci korlátok eltörlése. Francia kívánságra a szerzõdébe foglalták a közös agrárpolitikát (CAP) is – amely pazarló és

túlméretezett, a mai napig sok problémát okozó terület az Európai Unióban – és néhány más társadalmi területen (pl. szociálpolitika) is közös irányvonalat alakítottak ki Rómában a három szerzõdést átfogó intézményrendszert hoztak létre. A Montánunió Fõhatóságának szerepét az Európai Bizottság vette át, melynek a hatalma a tagállamokkal szemben már korlátozottabb volt; a Közgyûlés (1962-tõl Európai Parlamentnek >EP< nevezi magát) szerepe ekkor nem sokat változott. A kereszténydemokraták elkötelezettjei voltak a közös piac megteremtésének. Már a Római Szerzõdés aláírásakor hangsúlyozták, hogy az Európai Közösség hatékony mûködéséhez a közösségi intézmények, a Közgyûlés és az Európai Bizottság megerõsítésére van szükség. Meglátásuk szerint ezekre támaszkodva jöhetett volna létre a szorosabb politikai-gazdasági integráció. Az EGK felkeltette a Közösségen kívüli országok

figyelmét is: Nagy-Britannia, Írország, Dánia és Norvégia 1961-ben felvételét kérte az Európai Közösségbe. De Gaulle azonban nem volt az európai egységesülés híve, és nem támogatta a Közösség bõvítését, ami a francia kereszténydemokraták kiválásához vezetett a kormányból. A francia elnök késõbb is az integráció keréktörõjének bizonyult: amikor 1965-ben az Európai Bizottság az Európai Parlament hatáskör-bõvítési tervével állt elõ, a franciák visszahívták képviselõiket. De Gaulle a nemzeti szuverenitás õreként lépett fel és lényegi kérdésekben tagállami függetlenséget követelt. Ez volt az ún „üres szék” válság, amikor Párizs hat hónapig nem foglalta el helyét a Miniszteri Tanácsban. A konfliktust a Luxemburgi Egyezménnyel sikerült megoldani Az egyezmény vétójogot biztosított a tagállamoknak a Miniszteri Tanácsban. Ez a Római Szerzõdés többségi szavazást elõíró rendelkezéseivel is

ellenkezett, nem csoda hát, hogy az európai egységnek elkötelezett kereszténydemokraták sohasem tudták elismerni a luxemburgi kompromisszumot. A Hágai Csúcs és az elsõ olajválság Az elsõ de Gaulle utáni csúcstalálkozó új lendületet adott az Európai Közösségnek. Az 1969es hágai konferencián a tagállamok késznek mutatkoztak a Közösség továbbfejlesztésére A folyamat fõszereplõi kereszténydemokrata politikusok voltak. A luxemburgi kormányfõ, Pierre Werner gazdasági-pénzügyi unió tervével állt elõ, a belga Étienne Dawignon a tagállamok külpolitikájára dolgozott ki egységes irányelvet. Az errõl szóló dokumentumot 1970-ben fogadták el. Mario Scelba és Alfred Bertrand az Európai Közösség intézményeinek – elsõsorban az Európai Parlamentnek – megerõsítésére nyújtott be javaslatot. 1973 január 1én Nagy-Britannia, Írország és Dánia csatlakozásával a „Hatok” „Kilencekké” bõvültek A csatlakozással három

olyan ország vált a Közösség tagjává, amelyekben a kereszténydemokrácia nem rendelkezett komoly hagyományokkal, jelentõs társadalmi bázissal. 1974-ben a második párizsi konferencián a Közösség államfõi Leo Tindemans belga kormányfõt, kereszténydemokrata politikust kérték fel, hogy dolgozza ki az Európai Közösség Európai Unióvá alakításának modus vivendijét. A konferencián döntés született arról is, hogy az Európai Parlament képviselõit maguk az európai polgárok válasszák. Ezzel régi kereszténydemokrata álom valósult meg. A közvetlen választástól a parlamenti jogkörök automatikus bõvülését, illetve az Európai Közösség intézményeit jellemzõ demokratikus deficit csökkenését várták. A szolidaritás keresztényi értékét szem elõtt tartó kereszténydemokrata politikusok – köztük kiemelkedõ szerepet játszott az olasz Giovanni Bersani és a holland Willem Vergeer – nevéhez fûzõdik a Harmadik Világ

országaival folytatott tárgyalások megindítása és a velük kötött egyezmények sora. Leo Tindemans 1975-ben ismertette a Közösség szerveivel és a tagországok kormányaival folytatott munkája eredményét, az európai egyesülésrõl szóló tanulmányt. A tanulmány a fokozatosan egyetlen egységbe integrálódó Közösséget tûzte ki célul. Ennek megvalósításához a következõ fõbb részterületekkel foglalkozott: közös európai külpolitika kialakítása; gazdasági és pénzügyi unió megteremtése; ipari és mezõgazdasági politika összehangolása; az energiahordozókkal kapcsolatos kutatások eredményeinek megosztása; a jogvédelem; az európai életfeltételek javítása. A tanulmány kitér a kereszténydemokraták által már régóta sürgetett közösségi intézmény hatáskör-bõvítésre, a hatalmi jogosítványok megerõsítésére is, amit a közös politika kialakításának elõfeltételeként határoz meg. A tanulmány pozitív

fogadtatásra talált a tagállamok részérõl, közvetlen hatással mégsem járt. A „megtorpanást” az 1973-as olajválság és gazdasági krízis okozta, amely zavart, bizonytalanságot keltett. A válság leküzdésében több ország a közös energiapolitikában, illetve a Közösség gazdasági-pénzügyi intézményeiben rejlõ lehetõségek kiaknázása helyett önzõ érdekeit helyezte elõtérbe. A nemzeti válságkezelõ programok csak annyit értek el, hogy a gazdasági nehézségeket, a munkanélküliséget a szomszédos országokra hárították. Ezekben az idõkben kevés szolidaritás volt tapasztalható a Közösség országai közt. Az Egységes Európai Okmány és a Maastrichti Szerzõdés Az 1979-es európai parlamenti választások új reményt keltettek a kereszténydemokrata politikusokban. A közvetlenül választott testülettõl a szolidaritás megerõsítését várták. Az 1979-es második olajválság következtében azonban a várva várt

fellendülés elmaradt. A nyolcvanas évek eleje a Közösség viszonylagos hanyatlását hozta: a nyugat-európai gazdaság nem bírta a versenyt az amerikai laissez faire gazdaságpolitikával, a délkelet-ázsiai térség – Japán, Tajvan, Dél-Korea, Hongkong – ipari fellendülése következtében pedig elárasztották az európai piacot az ázsiai termékek, míg a Közösség termékei ugyanezen országok gyakorlatilag áthatolhatatlan protekcionista vámfalaiba ütköztek. Az eddigre megvalósult európai vámunió nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket. Fennmaradt ugyanis sok nem vámjellegû, az áruk szabad áramlását korlátozó tényezõ, mint az országonként változó biztonsági elõírások, gyártási szabványok, vagy a nemzeti adópolitika. A közös piac ennek következtében széttagolt, sérülékeny maradt a tengerentúli versennyel szemben. A Közösség válságát csak fokozta, hogy a tagállamok ismét nemzeti gazdaságpolitikai programokkal

kívánták kezelni a válságot. A jóléti állam szerkezeti válsága miatt ez nehézségekbe ütközött. Csak a Thatcher-adminisztráció vállalkozott a gondoskodó állam modellje elleni éles ideológiai támadásra, a jóléti állam intézményeinek felszámolására. A kontinens kereszténydemokratái azonban kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy kövessék a brit receptet, a Mitterand-féle szocialista kísérlet pedig katasztrofális gazdasági következményekkel járt. Ebben a súlyos gazdaságpolitikai környezetben vált egyre vonzóbbá a kereszténydemokraták által szorgalmazott, a közösségi együttmûködés erõsítését, a Közösségbe való „elõremenekülést” szorgalmazó út. A kiutat úgy képzelték el, hogy az Európai Közösség európai méretekben világszínvonalú iparágakat hoz létre, ésszerûsíti a szélsõséges nemzeti versenyt, és védelmet nyújt a globális kompetícióval szemben. A reformgépezetet a Jacques Delors

vezette Európai Bizottság hozta mûködésbe. A Bizottság munkájának gyümölcse az 1986-ban elfogadott Egységes Európai Okmány, mely három területet foglalt magában: a négy szabadságjogot biztosító egységes piacot, politikai együttmûködésre vonatkozó döntéseket és a Közösség intézményi reformját. Az Európai Néppárt pártjai támogatták az Egységes Okmányt, de fontosnak tartották, hogy a piaci árucsere liberalizálódása ne történhessen meg a megfelelõ szabályok – mint például versenypolitika területén a kartellek, monopóliumok kiküszöbölése, a keresletromboló állami támogatások megszüntetése – megteremtése nélkül. A kereszténydemokraták elvárásai szempontjából némi elõrelépést jelentett, hogy az Okmány az egységes piac kialakításával kapcsolatos döntések tekintetében megszüntette az egyhangú szavazás alapkövetelményét (amit a kereszténydemokraták által ellenzett „luxemburgi kompromisszum”

vezetett be) és a minõsített többségi szavazás bevezetésével felgyorsította a közösségi döntéshozatalt. A Bizottság ezzel párhuzamosan a pénzügyi unió területén is fokozta a tempót, és a tervezett pénzügyi unió kapcsán egyre több szó esett a kereszténydemokraták fõ célja, a politikai unió megvalósítása melletti érvekrõl. Az Egységes Európai Okmány új perspektívákat teremtett, a politikai unió közeli megvalósulásának lehetõségét mutatta fel. Az uniópártiak, élükön a kereszténydemokratákkal az egységes piac tervét túl földhözragadtnak tartották, ambiciózusabb célokat tûztek maguk elé, ideértve az integráció annyira hiányolt szociális dimenzióját. A közös piac megteremtésével elérkezetnek látták a közös valuta bevezetésének idejét, mely lehetetlenné tenné a nemzeti valuták „kompetitív leértékelését”, és kiküszöbölné az ingadozó valutaárfolyamok okozta bizonytalanságot. Az

integráció elmélyítése érdekében tett elsõ lépés a Bizottság monetáris unió kialakítására vonatkozó javaslata, az ún. Delors-jelentés, mely 1989 tavaszára készült el. 1990 tavaszán a bizottság erõsebb Brüsszeli végrehajtó hatalmat, fontosabb Európai Parlamentet, hatékonyabb külpolitikai együttmûködést szorgalmazott, és ezt összekapcsolta a legfõbb szereplõk konfliktusos érdekeinek összebékítését szolgáló – egyházi jogból származó, a kereszténydemokraták által is szorgalmazott – szubszidiaritás elvének gyakorlatba való átültetésével. 1990 áprilisában Mitterand és Kohl közös nyilatkozatban hangsúlyozta: „itt az ideje, hogy a Közösség tagállamainak kapcsolatait unióvá alakítsuk”. A két politikus kezdeményezésére 1990 decemberében Rómában két párhuzamosan zajló kormányközi konferencia kezdõdött a valutaunió, illetve a politikai unió megvitatására. Az egyéves alkufolyamat végeredménye az

Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerzõdés. Maastricht azonban továbbra is kompromisszumot tükröz a nemzetekfölöttiség elve és a nemzeti eszme között A nemzeti szuverenitás fontosabb területeit – a külpolitikát, a belbiztonságot, a szociális kérdéseket vagy a menedékjog szabályozását – kormányközi együttmûködés formájában hagyta (második és harmadik pillér). Az erõfeszítések mérlege: gazdasági siker és politikai kudarc. A folyamatot mindvégig támogató kereszténydemokraták számára a korábbi tapasztalatokat erõsítette meg: az európai egység csak fokozatosan valósítható meg, és a további integráció nem lehetséges a nemzeti sajátosságoknak tett engedmények nélkül. A kereszténydemokraták európai szervezetei Ahogy a kereszténydemokraták nagyban hozzájárultak az Európai Unió építéséhez, úgy az Unió, és fõként az Európai Parlament fontos szerepet játszott abban, hogy a kereszténydemokraták tovább

építsék európai szervezeteiket. Az európai kereszténydemokrata pártok 1947-ben létrehozott kooperációja az 1965. decemberi taorminai találkozó óta viseli a Kereszténydemokraták Európai Uniója (European Union of Christian Democrats – EUCD) nevet. A szervezet székhelye Róma, elsõ elnöke pedig Wilfried Martens volt. Már a hatvanas évek folyamán megkezdõdtek az elõkészületek a keresztény szellemiségû nemzeti pártok európai politikai térben való integráltabb fellépésére, az igazi lendületet azonban az 1969-es Hágai Csúcs és az európai integráció „újraindítása” hozta. A csúcstalálkozót követõen az EUCD állandó konferenciát és egy politikai bizottságot állított fel, amelynek célja a Közösség tagállamaiban mûködõ kereszténydemokrata pártok tevékenységének összehangolása mellett egy európai szintû kereszténydemokrata párt létrehozatalának elõkészítése volt. Az EUCD 1972-tõl szorosan együttmûködött

az Európai Parlament Kereszténydemokrata Csoportjával, amely még 1953. június 23-án alakult az Montánunió Közgyûlésében. A parlamenti csoport ideológia képe már nem annyira egyöntetû: bár a kereszténydemokrata pártok dominálnak, a csoportban megtalálhatok keresztényszocialista pártok (sõt az Európai Demokrata Csoport 1992-es csatlakozásával a frakcióban jelentõs erõt képviselnek a konzervatív pártok). Az EUCD kereszténydemokratáit nem sújtották olyan ideológia nézetkülönbségek, mint az európai szocialista vagy liberális pártokat, ezért a pártalapítási folyamat kezdetben jól haladt, azonban a névválasztás kérdése komoly ellentéteket gerjesztett. A kereszténydemokrácia „hagyományosabb” áramlatához tartozó olasz és belga pártok ugyanis ragaszkodtak ahhoz, hogy a „keresztény” jelzõ szerepeljen az európai párt nevében, míg a „kevésbé hagyományos” kereszténydemokrata pártok, élükön a német CDU-val

attól tartottak, hogy a „keresztény” jelzõ esetleg elriasztaná a többi konzervatív pártot, amelyek támogatását szerették volna megszerezni. Végül sikerült kompromisszumos megoldást találni, és 1976-ban megalakulhatott a brüsszeli székhelyû Európai Néppárt (European People’s Party – EPP). A párt megalakítása után az EUCD és az EPP között számos közös munkabizottság jött létre a cizellált együttmûködés biztosítására. A német kereszténydemokraták számítása a névválasztással kapcsolatban azonban nem vált be: a brit és dán konzervatívok nem csatlakoztak az Európai Néppárthoz, hanem saját szervezetet alakítottak: a szintén elsõsorban kereszténydemokratákat és konzervatívokat – de ekkor még döntõen EFTA-tagállamokból – tömörítõ Európai Demokrata Uniót (EDU) 1978 áprilisában hozták létre. A szervezet nem rendelkezik párttá válási ambíciókkal, inkább szervezeti és információs hálózatként

mûködik. Az idõk során az EPP és az EDU közti különbségek elmosódtak, az sem ritka, hogy egy párt mindkét szervezet tagja. Az Európai Néppárt Amint az eddigiekbõl is kiderült, az EUCD döntõ szerepet játszott az Európai Néppárt létrehozásában. Az 1969-es hágai, és az 1974-es párizsi konferencia után a kereszténydemokraták szükségesnek érezték egy európai szintû politikai párt megalakítását, amely a közös európai politika alapjait teremtené meg, és közvetlenül fordulhatna választóihoz. 1975-ben a belga Wilfried Martenst és a német Hans August Lückertet bízták meg a párt struktúrájának és alapszabályának kidolgozásával. A tervezet bemutatására és elfogadására 1976. április 29-én került sor Brüsszelben Ezzel létrejött az elsõ transznacionális európai párt, melynek elsõdleges céljaként a föderális Európa elérését tûzték ki alapítói. Az alapító tagok: Olaszország, Németország, Franciaország,

Hollandia, Belgium, Luxemburg és Írország kereszténydemokrata pártjai. Az Európai Néppárt statútumának 4 cikkelye deklarálja, hogy a szervezet nyitott mindenki felé, aki osztja politikai ideológiájukat és aláírja politikai programjukat. Az alakuló ülésre 1976 július 8-án került sor, ahol egyhangúlag a párt elnökévé választották Mariano Rumort, a párt fõtitkára pedig Leo Tindemans belga miniszterelnök lett. A parlamenti csoport elnöke 1977-ben Egon Klepsch lett 1978 március 6-án és 7-én tartotta a Néppárt az elsõ kongresszusát Brüsszelben, ahol hét ország tizenkét pártja képviseltette magát. A kongresszus legfontosabb eredménye a politikai program elfogadása volt. Az 1979. június 7 és 10 között zajló elsõ európai parlamenti választásokon az Európai Néppárt tagjai az „Együtt a szabad emberek Európájáért” szlogennel indult. A pártszövetség elérkezettnek látta az idõt a közösségi intézmények

megerõsítésére, a gazdasági krízis közösségi szintû kezelésére, új lendületet kívánt adni az integrációnak. A választások a kereszténydemokraták „gyõzelmét” hozták, de a választási rendszerek eltérése miatt, a rájuk leadott legtöbb szavazat ellenére a mandátumok száma alapján a második helyre kerültek a szocialisták mögött. Az Európa Parlamentben központi, kiegyensúlyozó szerepet töltött be annak köszönhetõen, hogy a szociáldemokratákkal, a liberálisokkal és a konzervatívokkal egyaránt képesek voltak együttmûködni, ami a többi politikai csoportosulásról nem volt elmondható. Ebben a pozícióban aztán nem sok lehetõség volt a kereszténydemokraták megkerülésére a parlamenti döntéshozatalban. A választásokon való jó szereplés ellenére sem nevezhetõ az 1979-es választás igazi sikernek. Az eredményeket beárnyékolja az EP-választásokat övezõ érdektelenség Mivel az Európai Parlament továbbra sem

rendelkezett ügydöntõ hatáskörrel, a választópolgárok és az egyes föderációkat alkotó pártok sem mutattak nagy érdeklõdést egy európai szintû problémakör megjelenítése iránt. Még a legnagyobb kohéziós erõvel rendelkezõ kereszténydemokrata pártszövetség, az Európai Néppárt sem tudott egy nagy általánosságokban mozgó politikai programtervezetnél többet felmutatni. A valódi közös program hiánya a választások „elnemzetiesedését” eredményezte, ami az egyes transznacionális pártcsoportosulásokat is válságba sodorta. A pártföderációkon belüli ellentétek kiélezõdése az Európai Néppártot sem kerülte el: a már korábban is felmerült vita újult ki a belga és olasz, illetve a német kereszténydemokraták között a követendõ politika liberális voltát illetõen. Az 1984-es, és különösen az 1989-es választások – bár a kereszténydemokraták támogatottsága csökkent – elõrelépést jelentettek a

föderáció megerõsödése szempontjából. A Néppártnak sikerült komolyabb politikai programmal nekivágni a választásoknak. Az „újraéledést” nagymértékben elõsegítette az Egységes Okmány aláírása, illetve az ezt elõkészítõ folyamat során az Európai Parlament aktivizálódása. Az Egységes Okmány rendelkezéseinek köszönhetõen a parlament hatásköre is bõvült, ami már önmagában is vonzóvá tette a föderáció pártjainak együttmûködését. Az igazi áttörést a Maastrichti Szerzõdés elfogadásához vezetõ római konferenciák eredményezték. A hidegháborús légkör megszûntével, a közös ellenség eltûnésével pedig a transznacionális pártföderációk közti ideológiai ellentétek látványosan kiélezõdtek, ami a szorosabban szervezeti tömörülés iránti igényt erõsítette fel. Az Európai Néppárt eredetileg kereszténydemokrata pártokat tömörített. A hetvenes évektõl az európai kereszténydemokraták azonban

sokat veszítettek népszerûségükbõl, ezért a Néppárt folyamatosan tágította saját szervezetét, és tagjai sorába felvette az egyre nagyobb népszerûségnek örvendõ konzervatív és más centrumpártokat, néppártokat is. 1999-ben az EUCD beolvadt az EPP-be. Az Európai Néppárt parlamenti csoportja, mely 1979 elõtt a Kereszténydemokrata Csoport nevet viselte az Európai Parlamentben mindvégig jelentõs létszámú frakcióval képviseltette magát. A Néppárt csoportjához 1992-ben csatlakozott a megfogyatkozott létszámú Európai Demokrata csoport is. 1999-tõl a frakció neve Európai Néppárt és Európai Demokraták frakciója (EPP-ED). 1999-ben a közvetlen választások bevezetése óta elõször a legnagyobb csoport a parlamentben. Politikai csoportok az Európai Parlamentben az 1999-es választások után A parlamenti csoport neve Európai Néppárt – Európai Demokraták Európai Szocialisták Pártja Európai Liberális, Demokrata és Reformista

Párt Zöld Pártok Európai Föderációja/ Európai Szabad Szövetség Európai Egyesült Ideológia Mandátumok száma Kereszténydemokrata és konzervatív 233 Szociáldemokrata és szocialista 180 Liberális és centrista 51 Ökológia és regionális 48 Szocialista és kommunista 42 Baloldal/ Északi Zöld Baloldal Unió a Nemzetek Euroszkeptikus Európájáért Demokráciák és a Euroszkeptikus Sokféleség Európája Csoporton kívüliek 31 16 25 Az EPP-ED európai parlamenti frakciójának pártjai az 1999-es választások után A párt mandátumainak száma Osztrák Néppárt (ÖVP) 7 Keresztény Néppárt (CVP) 3 Keresztényszocialista Párt (PSC) 1 CSP 1 MCC 1 Konzervatív Néppárt (KF) 1 Nemzeti Koalíció (KOK) 4 Finn Keresztény Unió (SKL) 1 Tömörülés a Köztársaságért 12 (RPR) Unió a Francia Demokráciáért 9 (UDF) Kereszténydemokrata Unió 43 (CDU) Keresztényszociális Unió (CSU) 10 Új Demokrácia (ND) 9 Fine Gael (FG) 4 Független 1

Forza Italia (FI) 22 Olasz Néppárt (PPI) 4 Kereszténydemokrata Centrum 2 (CCD) Kereszténydemokrata Egység 2 (CDU) Egyesült Demokraták Európáért 1 (UDEUR) Olasz Megújulás (RI) 1 1 SVP Független 1 Keresztény-Szociális Néppárt 3 (CSV) Kereszténydemokrata Tömörülés 9 (CDA) Szociáldemokrata Párt (PSD) 9 Néppárt (PP) 27 Demokratikus Centrum Unió 1 (UCD) Mérsékelt Koalíciós Párt (M) 5 Kereszténydemokrata Párt 2 (KDS) Konzervatív Párt 36 Ulsteri Unionista Párt (UUP) 1 Ország Az ország Párt neve mandátumainak száma Ausztria 21 Belgium 25 Dánia 16 Finnország 16 Franciaország 87 Németország 99 Görögország 25 Írország 15 Olaszország 87 Luxemburg 6 Hollandia 31 Portugália 25 Spanyolország 64 Svédország 22 Nagy-Britannia 87 Európai Parlament 626 Európai Demokraták Néppárt-Európai 223 Zárszó A kereszténydemokraták európai integrációban betöltött szerepének eme rövid áttekintése után is

szembetûnõ a kereszténydemokrácia pártjainak és politikusainak messzemenõ elkötelezettsége és konzekvens kiállása az egységes Európa mellett. Bár az Unió története bõvelkedik a nemzeti önérdek, és a kishitûség okozta széthúzásban, az integráció folyamatának megtorpanásában, ez sosem tántorította el a kereszténydemokrácia képviselõit az európai egységen való munkálkodástól. A számos „kijózanító” hatású esemény hatására óvatosabbá, megfontoltabbá váltak, felismerték, hogy végcéljuk, a politikai unió csak a távoli jövõben valósulhat meg. Bár a kereszténydemokrata pártok Európa nagy részén jelentõsen veszítettek támogatásukból az elmúlt másfél évtizedben, az Unió-párti mentalitás, és a kereszténydemokraták által alapított, egyre erõsebb politikai befolyásra szert tevõ Európai Néppárt az integráció tartós örökségévé válhat. Felhasznált irodalom Arbol, Niels A kereszténydemokrácia

Európában Barankovics István Alapítvány, 1995. Enyedi Zsolt – Körösényi András Pártok és pártrendszerek Osiris Kiadó Budapest, 2001. George E. Deleny (Ed)World encyclopedia of political systems & parties Volume I-II Facts On File Publications N.Y, NY,1987 Kardos József – Simándi Irén (szerk.) Európai politikai rendszerek Osiris Kiadó, Budapest, 2002. Mezei Géza Helyreállított Európa Osiris Kiadó, Budapest, 2001. Navracsics Tibor Európai belpolitika Korona Kiadó, Budapest, 1998. Political resources on the Net: http://www.politicalresourcesnet/ www.europarleuintorg www.eppeorg www.epp-edorg