Politika, Politológia | Kereszténydemokrácia » Pusztai Péter - A nyugat-európai kereszténydemokrata pártok szervezeti és szubkulturális jellegzetességei

Pusztai Péter - A nyugat-európai kereszténydemokrata pártok szervezeti és szubkulturális jellegzetességei Bevezetés Dolgozatom kísérletet tesz arra, hogy bemutassa a nyugat-európai kereszténydemokrata pártok fõbb szervezeti és szubkulturális jellegzetességeit. Az elsõ részben a kereszténydemokrata pártok kialakulásával, majd a fõbb nyugat-európai pártokkal foglalkozom, ezután szó lesz a pártok szubkulturális jellegérõl, szerepérõl, a pártokhoz kötõdõ civil szervezetekrõl, s végül bemutatom a pártok és az egyház közötti kapcsolat fõbb jellegzetességeit. A kereszténydemokrata pártok kialakulása és szervezete A kereszténydemokrata pártok kialakulása a 19. század végére tehetõ, a kultúrharc idõszakában jöttek létre, mint az egyház és a hívek önvédõ szervezetei. A pártszervezetek általában valamely már létezõ intézményre (szakszervezetek, egyesület) épültek, amelyek egyházi és katolikus világi szervezetek

voltak. Nemcsak a parlamenti politikára koncentráltak, hanem a civil társadalomra is: a szakmai érdekszervezetekre, érdekképviseletekre, a felekezeti jellegû szervezetekre és az egyházra. A vallási alapú pártok szervezõdésére a 19. század végén legfõképp a katolikus gondolkodók tanai, az egyház társadalmi és politikai érdekei, a felekezetek közötti konfliktusok, valamint az antiklerikalizmussal szembeni védekezés hatott. A kereszténydemokrata pártok kezdettõl magukon viselték a néppártiság jegyeit. Ezek a pártok minden egyéb politikai pártnál szélesebb és összetettebb szavazórétegre számíthatnak. Míg más pártoknál általában valamely társadalmi réteg dominál, addig a kereszténydemokrata pártok a társadalom összes rétegébõl tudnak szavazatokat szerezni. Ennek egyaránt vannak elõnyei és hátrányai. Elõny, hogy képesek egymástól különbözõ társadalmi rétegekhez fordulni, viszont hátrány, hogy éppen emiatt igen

nehézkessé válik a különbözõ érdekek egyeztetése. A felekezetiség - gyûjtõpártiság kérdése szempontjából a tárgyalt pártok fejlõdését két részre lehet osztani: 1. Az 1945 elõtti korszak: a pártok az ekkor már létezõ katolikus egyesületekre és érdekszervezetekre épültek. Közvetett tagság, és erõs felekezetiség jellemezte õket 2. Az 1945 utáni korszak: gyûjtõpártiság jellemzi a pártokat, világiasabb felfogást képviselnek, valamint felekezetfelettiség és nagyfokú pragmatizmus is megfigyelhetõ. Középpártok: az egyes pártok jobb-illetve baloldalra helyezése igen kényes kérdés. Sok politikai párt deklarálja magát centrumpártnak jelezvén, hogy sem a jobb, sem a baloldalon nem helyezkedik el, helye a két oldal között van. A kereszténydemokratákat lehet középpártként definiálni, hiszen valódi centrumpolitikát folytatnak, s emellett mindkét irányzat érdekeit képviselik. A hagyományos baloldali értékek

közül megemlítendõ, hogy küzdenek a szociális igazságosságért, a nép gazdasági és társadalmi felszabadításáért. A jobboldali értékek közül hangsúlyozni kell, hogy nagy súlyt fektetnek a történelmi örökség, szellemi kultúra megõrzésére, a szabadság és az emberi méltóság érvényesítésére. Németországban és Ausztriában a második világháború utáni idõszak nagy részében a jobboldali pólust foglalták el. Belgiumban, Luxemburgban, Hollandiában, illetve a Francia Köztársaság idején centrumpozícióban voltak. A skandináv országokban általában morális kérdésekkel foglalkoznak, itt egyértelmûen a polgári oldalhoz tartoznak. A fõbb nyugat-európai kereszténydemokrata pártok Az alábbiakban röviden ismertetem a legfontosabb nyugat-európai kereszténydemokrata pártokat. Németországban, ahol talán a legerõsebbek, két kereszténydemokrata párt is létezik, a CDU és a CSU. A CDU Bajorország kivételével az ország

összes tartományában rendelkezik pártszervezettel, a CSU pedig csak Bajorországban képviselteti magát. Annak ellenére, hogy közös parlamenti frakciójuk van, két külön pártról van szó, külön szervezettel, pártprogrammal, irányvonallal. A két párt közötti különbség talán leginkább az, hogy a CDU inkább a közép felé húz, míg a CSU konzervatívabb, és inkább katolikus befolyás alatt áll. Mindkét párt a kereszténydemokrata mozgalom jobboldali szárnyát képviseli. Elsõsorban azért, mert itt a kommunizmussal szemben táplált bizalmatlanságnak sokkal reálisabb alapja volt, mint például Svédországban. A szocialistákkal szemben a CDU/CSU mint nem szocialista alternatíva jelenik meg. Mindkét párt hangsúlyosan foglalkozik a család kérdésével. Ezért (is) elmondható mindkettõrõl, hogy a keresztények pártja A CDU elõdje a Weimari Köztársaság centrumpártja, míg a CSU-é a Bajor Néppárt. Az unió igen sikeres tömörülés

volt, átlagosan körülbelül 44 %-os arányt értek el a választásokon, a szavazatok nagy részét (kb.38 %-át) a CDU kapta Az 1969 és 1982 közötti átmeneti visszaesést követõen 1982-ben ismét õk kerültek hatalomra. A pártnak, és fõként Konrad Adenauernek legfõbb eredménye, hogy a háborúból kilábaló Németországot elismertté tette. Franciaországban a Demokratikus Néppárt (PDP, 1924.) és a Fiatal Köztársaság volt az 1945 elõtti idõszak két meglehetõsen csekély jelentõségû kereszténydemokrata pártja. 1945 után lett jelentõs az MRP, amely alapvetõen a haladó szellemû katolikusokat és a köztársaság híveit fogja össze. Az MRP számára a legfõbb érték a szabadság, melyet csak a közösség érdeke korlátozhat. Politikailag gazdasági és társadalmi kérdésekben a szocialistákhoz közelített, míg kulturális téren a jobboldalhoz. Így vállalta az együttmûködést a szocialistákkal, kiállt a szociális és gazdasági

isazságosság mellett. Az 1945-ös választásokon a párt eredménye 25 % volt, s a következõ évben a legnagyobb párttá vált. A háború után fokozatosan csökkent a népszerûsége, 1958-ban már csak 7,5 % volt a támogatottsága. A parlamentben 1988 óta Centrum Unióként szerepel Olaszországban a fasiszták által felmorzsolt Néppártot (PPI, 1919.) a második világháború után a Kereszténydemokrácia (DC) váltotta fel, amely ekkor a társadalom meghatározó részévé vált. Az 1948-as választásokon 48 %-ot, míg az 1983-as választásokon már csak 33 %-ot ért el. Hosszú évekig 38-39 %-on stagnált Sokáig õk adták a miniszterelnököt, hol egyedül, hol a koalíció tagjaként kormányozva. A pártnak nagy volt a befolyása az önkormányzatokban, és különbözõ szervezetekben. A DC születésétõl kezdve autonómként értelmezte magát, és az egyháztól való függetlenségre törekedett. Az utóbbi évtizedekben egyébként maga a Vatikán is a

DC függetlensége mellett tette le a voksát. Önértelmezése szerint középen helyezkedik el, meglehetõsen tágas középpárt, amely felvállalja széles néprétegek szociális érdekeit. Ezért tudott együttmûködni a szociáldemokratákkal 1963 után, és ezért fogadta el a kommunisták támogatását 1978-at követõen. Azonban mindvégig ragaszkodott saját identitásához, azaz a szolidaritás és társadalmi és gazdasági pluralizmus értékeihez. Természetesen a DC-n belül különbözõ irányzatok léteztek, a mérsékelt liberálisoktól a baloldalig, és az integratista katolikusokig. Ezért nem egyszer szakításig menõ feszültség volt megfigyelhetõ. A választásokon azonban félretették a nézetkülönbségeket, és egységesen lépett fel a párt. A 90-es évek nagy összeomlása óta számos kis katolikus párt a bal- illetve a jobboldalhoz csapódva már csak másodrangú szerepet játszik. Belgiumban a Katolikus Párt domináns pártja volt a belga

pártrendszernek. Ez 1921-36 között Katolikus Unió, 1936-40 között Katolikus Blokk néven szerepelt, majd flamand/vallon név alatt Keresztény Néppárt/ Keresztényszociális Pártként (CVP-PSC). Késõbb kettéváltak, de továbbra is együtt kormányoztak. Hollandiában a katolikus párt 1888-ban kezdett megszervezõdni, de egységes pártként csak 1926-ban alakult meg. Csak a második világháború után szervezõdött meg Katolikus Néppárt néven. A protestánsok és katolikusok együttmûködése vezetett végül az 1970-es évek végén egy jobbközép néppártban, a Kereszténydemokrata Felhívásban (CDA) való összeolvadáshoz. Az utóbbi évtizedben Skandináviában is megjelentek a keresztény pártok. Norvégiában már a 30-as évek óta létezett a Keresztény Néppárt, Svédországban 1964-ben jött létre a Kereszténydemokrata Fórum, amelyet 1987-ben Kereszténydemokrata Közösségi Pártnak neveztek át. Finnországban 1958-ban a Finn Keresztény

Unió, Dániában pedig 1970-ben a Keresztény Néppárt szervezõdött meg. A kontinentális Európa kereszténydemokrata pártjaival szemben a skandináv keresztény pártok protesztpártként funkcionálnak. Sem ideológiájukban, sem szervezeti felépítésükben nem követik európai társaikat. Eszmeiségüket tekintve a kontinentális kereszténydemokrata pártok, és a szigorúan felekezeti, kereszténydemokráciát elutasító pártok között helyezkednek el, mint például a három holland ortodox kálvinista kispárt. Nemzetközi regionális szervezetek A keresztény szellemiségû pártok már 1926-ban felállították közös irodájukat Párizsban. Ez az együttmûködés még meglehetõsen „vérszegény” volt. Az 1947-ben alakult Nouvelles Equipes Internationales (NEI) hivatalosan még nem pártok, hanem keresztény politikusok uniója volt, de általa indult meg a pártok integrációja, amely késõbb az European Union of Christian Democrats (EUCD) keretei

között folytatódott. 1961-ben Chilében pedig megszervezõdött a Kereszténydemokrata Internaconálé(CDI). Az európai kereszténydemokrata pártok jelenleg három szervezetbe tömörülnek. Az EUCD mellett 1976-ban létrejött az Európai Parlamentben lévõ kereszténydemokrata képviselõket koordináló Európai Néppárt (EPP). Keresztény pártok vannak az 1978-ban létrehozott Európai Demokratikus Unióban (EDU) is, azonban itt konzervatív angol és dán pártok is vannak, ezért a katolikus tömegszervezetekkel való kapcsolatokat ápoló kereszténydemokraták kívül maradtak ezen a tömörülésen. Az utóbbi idõben „hígulás” figyelhetõ meg az EPP-ben, hiszen befogadta az elõbb említett dán és angol konzervatívokat, a spanyol Partido Populart és a görög Nea Democratiat is. A liberális táborból is megfigyelhetõ az áramlás: Giscard d’Estaing-ot követte a portugál liberális PSD is. A pártok szubkulturális jellege A kereszténydemokrata

pártok szavazóinak csaknem kétharmadát a fehérgallérosok, vagyis fõleg a magasabb státusúak, a közalkalmazottak és önálló egzisztenciák alkotják. Ennek ellenére a kereszténydemokraták inkább az aktív vallásgyakorlással hozhatók összefüggésbe, mint a társadalmi helyzettel. A szavazók között a nõk felülprezentáltak Az osztályidentitás szempontjából általánosságban elmondhatjuk, hogy a szavazók legnagyobb hányada a középosztályból kerül ki, bár a munkásosztály által leadott szavazatok száma sem csekély. Ha a templomba járási szokások alapján vizsgáljuk a szavazóbázis összetételét, akkor azt látjuk, hogy a keresztény pártokra leadott szavazatok legnagyobb része az aktív (hetente) templomba járóktól származik. A tipikus kereszténypárti szavazó alakja tehát a következõ: többnyire katolikus, bár a gyakorló protestánsok is hajlanak az e pártokra való szavazásra. A tradicionális középosztályhoz tartozók

inkább szavaznak rájuk, mint a munkások vagy az új középosztály hívei. A szavazók általában az átlagnál idõsebbek, inkább falusiak, mint városi lakosok, és inkább nõk, mint férfiak. A nyugati kereszténydemokrata szavazók többsége jobboldalinak mondja magát. A szubkulturális jelleget leginkább az tükrözné, ha a katolikus jelzõ benne foglaltatna a pártok nevében. Azonban a pártok vagy korán megszabadultak ettõl, vagy eleve elutasították (például az olasz PPI, vagy a Centrum). E pártok története egy kezdeti felekezeti, és egy késõbbi kereszténydemokrata szakaszra osztható annak ellenére, hogy mindig is többnek próbáltak mutatkozni, mint pusztán felekezeti pártoknak. Tehát a keresztény és kereszténydemokrata jelzõk a pártok nevében azt a törekvést jelezték, hogy a szervezet kikerüljön a felekezetiség skatulyájából, és a katolikus egyháztól távolabb állók közül is támogatókat szerezzen. Az 1950-60-as

évektõl a pártok többsége valóban megszûnt felekezeti lenni, azonban gyökereit még ma is tükrözi választótáboruk felekezeti megoszlása. A német CDU-CSU (fõleg a CSU) például mind a mai napig megõrizte katolikus jellegét. A pártok tagsága és vezetõsége a választóknál is jobban mutatja a szubkulturális jegyeket. A német CDU például elvárja parlamenti képviselõitõl, hogy felekezetük aktív tagjai legyenek. 1986-ban a holland CDA tagjainak 92%-a legalább havonta templomba ment, a finn Keresztény Uniónak pedig csak felekezeti tagsággal is bíró keresztények lehetnek a tagjai. A bázis és a vezetõk vallásosságára vonatkozó adatok azt mutatják, hogy a szubkulturális modell nem illik egyformán minden ma létezõ keresztény pártra. A CDU-ra például kevésbé, mint a flamand CVP-re. Sokak szerint a CDU nevében a „C” inkább a konzervativizmust fejezi ki. A halványabb szubkulturális jelleg a párt esetében azzal is összefügg, hogy

szinte ez az egyetlen párt, amely Németországban alternatívát jelent a baloldallal szemben. Tehát itt nincsenek hagyományos értelemben vett konzervatív pártok. Ehhez kapcsolódik az a fontos megállapítás, miszerint ha a keresztény pártok mellett egy adott ország pártrendszerében konzervatív és/vagy liberális pártok is mûködnek, nagyobb esély van a szubkulturális profil megõrzésére. Természetesen a szubkulturális jelleg hátrányként is megjelenik, hiszen a vallásos jelleg például eleve elzárja a szavazók bizonyos részétõl, s rontja a koalíciós potenciálját is. Ezért figyelhetõ meg sok kereszténydemokrata párt retorikájában a vallásos jelleg visszafogása. Ezen szempontok miatt a kereszténydemokrata pártok nem igazán tekinthetõk igazi vallási pártoknak. A kereszténydemokrata pártok szubkulturális szerepe A keresztény pártok társadalmi, kulturális és gazdasági szervezetek széles hálózatának részeként jelentek meg, s

maguk is részt vettek a szûk értelemben vett pártpolitikától távol esõ tevékenységekben. A civil társadalmi szervezetek (vallási egyletek, szakmai szövetségek, érdekképviseleti szervek) voltak azok, amelyek a keresztény pártok megalakítása mögött álltak, ezért nem meglepõ e pártok civil társadalmi szervezetek felé fordulása. Egyfajta lépcsõs viszony bontakozott ki, hiszen a pártok létrehozták saját szatellitszervezeteiket, illetve õk maguk is idõnként függõ intézményei voltak más szervezeteknek, így elsõsorban az egyháznak. Azt is tudnunk kell azonban, hogy míg a szocialista pártoknál igen fontos volt a szubkulturális szervezetek létrehozása, a keresztény pártoknál nem feltétlenül kellett aktívan közremûködniük ezek létrehozásában, hisz többségüket örökölték. A keresztény pártok legfõképp koordináló funkciójukkal segítették a szubkultúra mûködését. Figyelemre méltó, hogy a kormányon lévõ

katolikus pártok igencsak zökkenõmentesen oldották meg az egyes munkaadói és munkavállalói szervezetek követeléseit. A legjobb példa erre a holland katolikus párt, amely úgy tudta megoldani a koordinációs problémákat, hogy választási listáin helyeket ajánlott fel az egyes ellentétes érdekû szervezeteknek. Így például a Katolikus Szakszervezeti Föderációnak, a Katolikus Kiskereskedõk Szervezetének, a Katolikus Farmerszövetségnek. A szubkulturális egység legfõbb õrének szerepét a párt felépítése, a kollektív tagság, illetve a különálló tagozatok léte is tükrözi. A második világháború után megszûnt a kollektív tagság, azonban az egyes szervezetek képviselõi ezután is felkerülhettek a pártok választási listájára, s a párt továbbra is mindent megtett az egyes rétegszervezetek érdekeinek kielégítéséért. Az elõbb elmondottakat jól mutatja az osztrák ÖVP példája, amelynek mind a mai napig nincs a különbözõ

társadalmi csoportok érdekeit megjelenítõ ligáktól független apparátusa, és azon egyének száma is alacsony, akik közvetlenül a párthoz tartoznak. Emellett megemlíthetõ még a holland katolikus párt század eleji kongresszusa, amelynek jelentõs része a katolikus szubkulturához tartozó társadalmi szervezetek képviselõibõl állt. Tulajdonképpen a francia MRC-t és az olasz DC-t is a katolikus társadalmi szervezetek aktivistái építették fel. A pártoknak a rétegszervezetek érdekei mellett a különbözõ regionális érdekeket is koordinálniuk kell. A keresztény pártok ideológiájában hangsúlyosan megjelenik a decentralizáció pozitív értékelése, ezáltal könnyebb a regionális törekvések helyenkénti sikeres kezelése. A kereszténydemokrata pártokhoz kapcsolódó civil szerveztetek A keresztény pártok és mozgalmak körül mindig megtalálhatók voltak különféle szervezetek, amelyek lehetõvé tették autonóm és befelé forduló

politikai közösség kialakítását. Európa sok országában ma is együttmûködõ újságok, szakszervezetek, pártok, szabadidõs mozgalmak láncolata veszi körül a katolikusokat. Van, ahol az iskolák, kórházak, öregotthonok, segélyszervezetek többsége felekezeti alapon mûködik. A katolikus szervezetek koordinálására úgynevezett népszövetségek alakultak: Németországban a Volksverein für das katolische Deutschland, Franciaországban a Federation Nationale Catholique. Bár a civil szervezetek nagyobbik része – alapszabály szerint – nincs pártpolitikailag elkötelezve, számtalan szálon kötõdik a keresztény pártokhoz. Egy tipikus szubkulturális karrier valamely társadalmi szervezetben kezdõdik, és a pártban ér véget. A katolikus pártok vezetõi között alig van olyan, aki ne lett volna aktivistája valamely szubkulturális intézménynek. Ugyanakkor tévedés azt hinni, hogy a pártpolitikába bekapcsolódó mozgalmak a hivatalos

szubkulturális párt feltétlen szövetségesei lettek volna. A kereszténydemokrata pártok és az egyház viszonya A kereszténydemokrata pártok és az egyház a katolikus szubkultúra vezetõje. Kronológiai szempontból az egyház szerepe elsõdleges. A katolikus pártok megszervezésében jelentõs szerepet játszottak az egyház tisztségviselõi is. Az 1920-as 30-as években Nyugat-Európa jelentõs katolikus pártjait egyházi emberek vezettek. Így volt ez például a cseh, olasz, szlovák katolikus pártoknál is. Az, hogy egy országban a különbözõ katolikus pártkezdeményezések közül melyik válik „hivatalossá”, nagyban az egyháztól függ. Hollandiában volt erre példa az 50-es évek elején, amikor az egyház mindent elkövetett azért, hogy a katolikus politikusok visszatérjenek a hivatalos katolikus párthoz, a KVP-hez. A pártoknak az egyház elengedhetetlen segítséget nyújtott egy-egy választás alkalmával, amikor nyílt körlevélben

buzdították híveiket arra, hogy kire kell szavazni. Ezen kívül az egyház nem egy esetben jelentõs anyagi segítséget nyújtott a hivatalos katolikus pártnak. Sokan az e témával foglalkozók közül úgy gondolják, hogy a kereszténydemokrata pártok csak eszközök az egyház kezében. Ezzel persze lehet vitatkozni, hisz egyértelmû tény, hogy a katolikus pártok és az egyház közötti kapcsolat nem volt feszültségektõl mentes, sõt az egyes kereszténydemokrata pártok megjelenése néhol egybeesett az egyház meggyengülésével. Ekkor az egyház megpróbálta marginalizálni e pártokat. A katolikus egyháznak három jelentõs ok miatt is volt mitõl tartania a keresztény pártoktól. Elõször is az egyház féltette képviseleti monopóliumát. Mert bár a pártok az egyház érdekeit képviselték, mégis inkább szavazóiktól függtek jobban, mint az egyháztól. Másodsorban az egyház félt attól is, hogy az erõteljes szervezkedés egy újabb

antiklerikális hullámot indít el. Harmadrészt pedig attól tartott, hogy nem tud teljes kontrollt gyakorolni a párt fölött, s a párt a híveket is eltántoríthatja az egyháztól. A párt és egyház közötti ellentmondásos kapcsolatot Olaszország példázza legjobban. A PPI-t XI. Benedek még egyértelmûen támogatta, de késõbb a Vatikán fokozatosan elhidegült tõle, mert reformistának tartotta. A Vatikán a liberálisokkal, késõbb pedig a fasisztákkal való együttmûködést várta volna el, azonban ez ellentétes volt választói és aktivistái akaratával. Amikor a pártnak a Vatikán és a Mussolini-hatalom között kellett választania, a párt Mussolini mellett döntött, s ez végérvényesen megpecsételte kapcsolatát a Vatikánnal. Érdekes, hogy a második világháború után az egyház teljes mértékben kiállt a párt mellett. E támogatásnak köszönhette 1948-as sikereit a Demokracia Crisiane, személy szerint XII. Pius pápának. Ezután

viszont újra kiújultak a feszültségek, aminek fõ oka az volt, hogy a pártvezetés alapvetõen centrista volt, míg az egyház a jobboldali koalíciót akarta. Az 1960-as évektõl pedig az egyház kapitalizmuskritikája és a DC korrupciós ügyei tették a kapcsolatot még rosszabbá. Az elmúlt években Európa-szerte megfigyelhetõ a pártok és a katolikus egyház közötti kapcsolat meglazulása. Az egyház egyre inkább a pártokfelettiség hangsúlyozását tartotta helyesnek. A pártoknak pedig egyre terhesebbé vált az egyház tanainak hû követése Manapság a legtöbb kereszténydemokrata párt hangsúlyozza, hogy nem egyházhoz kapcsolódó szervezet. Természetesen ez kettõs helyzet, mert a pártoknak igen terhes az egyházi kényszer, ennek elfogadása nélkül azonban elveszítik annak az intézménynek a támogatását, amely nagyban segíthet és segített is a célszavazók megnyerésében, illetve mobilizálásában. Befejezés A kereszténydemokrata pártok

története hosszú idõre nyúlik vissza. Kezdetben az egyes katolikus szubkulturához tartozó társadalmi szervezetek hozták létre õket, s a második világháború elõtti idõben erõteljes volt a felekezetiség, majd 1945 után a nyugat-európai kereszténydemokrata pártok gyûjtõpártként léptek fel. A néppártiság jegyei mindig is jelen voltak a kereszténydemokrata pártokon, szavazóikat nem osztályhelyzet alapján érdemes megközelíteni, hanem a valláshoz való viszony alapján. Sok helyütt a kereszténydemokrata pártok a jobboldal felé húznak (például Németországban), másutt a baloldallal is képesek együttmûködni (például az olasz DC), máshol pedig centrumpozícióban vannak (Belgium, Luxemburg, Hollandia). Megfigyelhetõ, hogy míg korábban egyértelmû volt az egyházzal való szoros kapcsolat, ez mára elhalványult, s egyre inkább a nem vallásos néprétegek számára is életképes alternatívát nyújtani akaró kereszténydemokrata

pártokkal találkozunk. Manapság a kereszténydemokrata pártok stabil pártcsoportot alkotnak, melynek pozícióját némileg rontotta az olasz összeomlás és a holland gyengélkedés. Ezen visszaesés ellenére is nyugodtan kijelenthetõ, hogy a kereszténydemokrata pártok továbbra is stabil és életképes pártcsaládot fognak alkotni. Felhasznált irodalom: Arbol, Niels: A kereszténydemokrácia Nyugat-Európában. Budapest, Barankovics István Alapítvány, 1995. Enyedi Zsolt: Politika a kereszt jegyében. Osiris Kiadó, Budapest, 1998 Enyedi Zsolt-Körösényi András: Pártok és pártrendszerek. Osiris Kiadó, Budapest, 2001 Gergely Jenõ (szerk.): A kereszténydemokrácia Nyugat-Európában, Budapest, Kossuth, 1980 Alan J. Day (ed): Political parties of the World Langman, UK, 1988 George E. Deleny (ed): World encyclopedia of political systems and parties Volume I-II Facts on File Publications. NY 1987 www.politicalresourcesnet