Politika, Politológia | Konzervativizmus » Egedy Gergely - Konzervativizmus és tömegdemokrácia

Egedy Gergely – Konzervativizmus és tömegdemokrácia A SZÁZADUNK DOMINÁNS POLITIKAI IRÁNYZATAIT csak egy-egy fogalommal szeretnénk jellemezni, akkor a liberalizmussal kapcsolatban valószínűleg a szabadság, a szocializmus (szociáldemokrácia) tekintetében pedig az egyenlőség jutna először az eszünkbe. De vajon melyik fogalom tölt be hasonló kulcsszerepet a konzervativizmusban? Talán az autoritás, talán a társadalmi harmónia, de az biztos, hogy nem a demokrácia. Mégsem állíthatja ma már a konzervativizmus egyetlen ellenfele sem, hogy a konzervatív politikai pártok és mozgalmak antidemokratikus tényezők lennének; a modern politikai konzervativizmusnak szerves részévé vált a demokrácia alapértékeinek az elfogadása. Valójában azonban nem írható le ilyen egyszerűen a konzervativizmus és a demokrácia viszonya, hiszen ha a kérdést eszmetörténeti szempontból közelítjük meg, azt láthatjuk, hogy a mérvadó konzervatív gondolkodók

mindig is fenntartásokkal viszonyultak a tömegeknek a politikába való bevonásához. Ez természetesen nem véletlen, hiszen a konzervatív politikai filozófia több lényeges premisszájából következik. E kérdés kibontása és behatóbb vizsgálata annál is indokoltabb, mert ennek alapján nyerhetünk választ arra nézve, hogy az értékkonzervativizmus milyen demokráciát tud támogatni -- és milyet nem. E problémakör felvetése azért is szükséges, mert a d emokratizálódás folyamata Magyarországon is jó néhány ellentmondástól terhes. A rendszerváltást követően viszonylag széles körben elfogadták ugyan a demokrácia alapvető intézményi és jogi kereteit, de még nem fejeződött be az a folyamat, amely e kereteket valósággal tölti ki. És nyilvánvalóan nem közömbös, hogy az intézményi és politikai struktúrák kialakításának jórészt felülről kezdeményezett folyamatában milyen célok és törekvések érvényesülnek. I. "A

TÖBBSÉG ZSARNOKSÁGA" OGY A TELJES GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI EGYENLŐSÉG képtelenség, az mindig is a konzervatívok alapelvei közé tartozott, de nem sokkal kisebb szkepticizmust találunk a részükről a politikai egyenlőség megítélésében is. Így a modern konzervativizmus "atyjaként" emlegetett BURKE nemcsak arra mutatott rá, hogy az egyenlőség valójában természetellenes állapot, hanem arra is, hogy a többségi uralom elve se vezethető vissza valamilyen természettől adott jogra. Az omnipotens többség uralmának elméletéről így ír főművében (Töprengések a francia forradalomról): "Azt mondják, hogy huszonnégymilliónak uralkodnia kell kétszázezer felett. Így igaz, amennyiben egy királyság alkotmánya számtani probléma. Az efféle beszéd megteszi, ha lámpavas a p árbajsegédünk; olyan emberek számára, akik képesek higgadtan gondolkozni, nevetséges." [1] Burke azonban végül is a parlamentáris rendszer

meggyőződéses híve volt, és nem is vetette el a többségi döntés elvét, "csak" a döntésre jogosultak körét igyekezett különféle követelmények támasztásával szűkíteni. (Véleménye szerint például kora Angliájában mintegy 400 ezer fő alkotta a "kompetens többséget", vagyoni, társadalmi és műveltségi szempontok alapján szelektálva.) Az a szélsőséges törekvés tehát, hogy mindenki részt vegyen a kormányzásban -- mutatott rá -- valójában épp azokat a " természeti jogokat" veszélyezteti, amelyekkel e t örekvést igazolni próbálják. Mert az emberek igazi, természetadta jogai nem azok, amelyeket az emberi jogok francia apostolai hirdettek, hanem mások: a civilizált és rendezett társadalomban való élet joga, az igazságosság azonos mércéje, a tulajdon biztonsága és az ezekhez kapcsolódó követelmények. a tehát természettől adott jogról egyáltalán szó lehet -- érvel -- akkor az nem

más, mint egy negatív jog: a tömegeknek az a joga, hogy távol tartassanak a politikába való aktív beleszólástól, hiszen az végső soron a számukra is káros lenne. "A kormányzat az emberi bölcsesség találmánya, melynek célja, hogy emberi szükségleteket elégítsen ki. Az embereknek joguk van arra, hogy e b ölcsesség kielégítse ezeket a szükségleteket. E szükségletek közé számít az a polgári együttélésből fakadó igény, hogy szenvedélyeik megfelelő korlátok közé zárassanak. A társadalom megköveteli, hogy ne csupán az egyének indulatai vettessenek alá, hanem azt is, hogy tömegesen és testületileg csakúgy, mint egyénileg, az emberek szándékai gyakorta meghiúsuljanak, akaratuk ellenőrzés alá essék, szenvedélyeik kordában tartassanak. Ezt csakis rajtuk kívül álló hatalom képes megtenni, nem pedig olyan, amely funkciója gyakorlásakor annak az akaratnak s azoknak a szenvedélyeknek az igáját vonja, amelyeket

megzabolázni és elfojtani lenne hivatott. Ebben az értelemben az emberekre nehezedő béklyók, éppúgy, mint szabadságaik, szintén a jogaik közé tartoznak." [2] Burke konklúziója egyértelmű: a politikai egyenlőség nem tekinthető természetesnek, az arisztokrácia viszont igen. Amennyire ugyanis a természet törvénye, hogy az emberek többsége alkalmatlan a politikai hatalom gyakorlására, éppúgy benne van a dolgok örök rendjében az is, hogy néhányan, különböző okokból, képesek a politikai irányító szerep betöltésére. S az állam, amely nem tart igényt ezen réteg szolgálatára, önmaga sírját ássa meg (Az arisztokráciába természetesen nem csak a születés jogán lehetett -- Burke szerint sem -bekerülni.) Az "igazi, természetes" arisztokrácia ezért nem valamiféle "különálló érdeket" képvisel az államban, hanem annak nélkülözhetetlen, integráns része. A XX. századi konzervativizmus messzire jutott

ugyan ezektől az elvektől, de a demokrácia természetjogi levezetéséről adott burke-i kritika nem maradt visszhangtalan a későbbi konzervatív gondolkodóknál sem. Míg Burke elsősorban elvi-elméleti megfontolásokból, a f rancia forradalom eseményeinek fényében utasította el a tömegdemokráciát, az egy generációval később alkotó francia TOCQUEVILLE-ben már egy valóságosan működő rendszer, az amerikai demokrácia vizsgálata nyomán ébredtek aggályok. Megállapításai annál is inkább figyelemre méltóak, mert ő számos vonatkozásban legalább annyira tekinthető liberális, mint konzervatív gondolkodónak, ám "liberális konzervativizmusa" mit sem tompított fogalmazásának élességén, megfigyelései pedig kétségtelenül a konzervativizmus szellemi kincsévé váltak. OCQUEVILLE NEM HAGYOTT KÉTSÉGET afelől, hogy mélyen tiszteli a demokrácia értékeit, de azt is egyértelművé tette, hogy nem ismer szánalmasabb politikai

berendezkedést, mint a "szabadság nélküli demokráciát". A tömegdemokrácia belső mechanizmusának működése pedig pontosan ennek a sajátos politikai képletnek a kialakulását készíti elő. S ebből kiindulva jutott el demokrácia-felfogásának kulcsfogalmához, a "többség zsarnokságához". "A demokratikus kormányzatnak nem a gyöngeségét rovom fel leginkább, ahogy sokan vélik Európában, hanem ellenkezőleg, ellenállhatatlan erejét" -- írja Az amerikai demokráciában. [3] Az új világban tett látogatása arról győzte meg, hogy a többség zsarnoksága a t ársadalmi élet minden szférájában érvényesül, még a szellemiben is. "Nem ismerek országot, ahol általánosságban véve kisebb lenne a s zellemi függetlenség és korlátozottabb az igazi véleményszabadság, mint Amerikában" -- vonja le a következtetést. [4] Vajon feltartóztathatatlan-e a d emokrácia despotizmussá válása és mik ennek a

folyamatnak az okai? Tocqueville válasza: ez az átalakulás nem törvényszerű, de roppant erős tendenciák hatnak ebben az irányban, így állandó erőfeszítést igényel az alapértékek védelme. Melyek tehát azok a v onások, amelyek elválaszthatatlanok a d emokráciától, mégis annak ellentéte számára készítik elő a talajt? ÉMI TÖMÖRÍTÉSSEL FOGALMAZVA: az elsőként kiemelendő vonás az, hogy a demokratikus rendszerek ellenállhatatlan kísértést éreznek minden hatalom központosítására s eközben aláássák az autonóm lét tartóoszlopait, a helyi intézményeket, valamint az egyén és az állam közé beiktatódott csoportokat. Tocqueville egyik lényeges felismerése: a s zabadság a p artikularizmushoz kötődik, ezért a partikuláris érdekek kiküszöbölésével megnyílik az út a despotizmus előtt. "Azt veszem észre -- írja -- hogy tönkretettük azokat az egyéni létalapokat, amelyek elszigetelten is képesek voltak a zsarnokság

ellen küzdeni; hogy a kormány a családtól, a céhektől, az emberektől elragadott összes előjogok örököse." [5] Így jut el az első pillantásra talán paradoxnak látszó következtetéshez: "A minden korban veszedelmes despotizmustól tehát különösen a demokratikus századokban kell félni." [6] A másik fontos tényező abban keresendő, hogy a demokratikus rendszerek ösztönösen és könyörtelen következetességgel elutasítanak minden különleges és egyéni vonást, és amit csak lehet, uniformizálni és standardizálni akarnak. Egy ilyen berendezkedésben semmilyen privilégiumnak, semmilyen speciális jogállású csoportnak nincs helye, a természetes hierarchia konzervatív gondolata pedig teljesen elfogadhatatlan. Mi lesz ennek a k övetkezménye? Bár a t ársadalomnak arra kellene törekednie, hogy morálisan és intellektuálisan a lehető legtöbbet hozza ki az emberből, a demokrácia azzal fenyeget, hogy a középszerűséget nemcsak

támogatja, hanem ki is kényszeríti. A demokrácia működéséből fakadó tudatos szimplifikáció és uniformizáció pedig ismét csak -- a szándékoktól függetlenül is -- a despotizmus kialakulásának kedvez. Még egy lényeges vonásra hívta fel a figyelmet Tocqueville: arra, hogy a tömegdemokrácia fejlődése elválaszthatatlanul összefonódik a materialista élet- és világszemlélet elterjedésével. Az Egyesült Államok szülötte úgy ragaszkodik az evilági javakhoz, mintha bizonyos lenne abban, hogy sohasem hal meg -- írja az Új Világban szerzett tapasztalatairól, hozzáfűzve: ez a fajta anyagiasság, természetesen, nemcsak Amerikára érvényes, hanem általánosságban is jellemzi a "demokratikus korokat". Ha pedig a tömegek arra a meggyőződésre jutnak, hogy a földi lét legfőbb célja az anyagi gyarapodás, az állammal szemben is azt a követelményt állítják, hogy mindenekelőtt materiális igényeiket elégítse ki. II.

MINŐSÉGI VAGY MENNYISÉGI DEMOKRÁCIA? XX. SZÁZAD ELEJÉRE A LEGTÖBB NYUGATI ORSZÁG politikai berendezkedése fokozatosan demokratizálódott és ezzel összefüggésben a konzervatív gondolkodás fő árama is közelebb került a demokrácia elfogadásához -- anélkül azonban, hogy feladta volna elveiből következő fenntartásait. Ezek pedig főként a politikailag műveletlen és így könnyen manipulálható tömegek potenciális szerepére és a tömegtársadalom kialakulásában rejlő veszélyekre vonatkoztak. Irving BABBIT, századunk első felének egyik neves amerikai konzervatív gondolkodója abból indult ki, hogy a radikális demokrácia apostola, ROUSSEAU elsősorban azért tévedett, mert nem számolt az ösztönök és vágyak előtti meghódolás következményeivel. Ezek ugyanis végső soron épp az ember dehumanizációjához vezetnek, a demokrácia pedig a civilizációt fenyegető veszéllyé válik, ha e folyamatot segíti. Fölteszi a kérdést:

vajon a Nyugaton végbement demokratizálódás "nem a standardizált középszerűség hatalmas tömegét hozza-e létre és hogy mi, különösen ebben az országban, nem egy olyan értéktelen embertípust állítunk-e elő, amilyet még nem látott a világ?" [7] A demokrácia ugyanis gyakran nem más -folytatja gondolatmenetét Babbit -- mint arra irányuló kísérlet, hogy kiküszöböljük a minőségi és szelektáló elveket az "általános akarat" absztrakt teóriáinak az oltárán. Szerinte ezért hazájában, az USA-ban is meg lehetett figyelni a "minőségi" és a "mennyiségi" demokráciafelfogás híveinek a küzdelmét, ami többé-kevésbé visszavezethető George WASHINGTON és Thomas JEFFERSON demokrácia-képének a különbségeire. Jefferson ugyanis a külső kontroll alól akarta felszabadítani az embert és sohasem értette meg azt, ami Burke számára evidens volt: a külső kontroll csak akkor csökkenhetne, ha azt a

belső kontroll erősödése ellensúlyozná. A konzervativizmus ember-képe pedig e tekintetben meglehetősen pesszimista. ABBIT KOR- ÉS HONFITÁRSA, Paul Elmer MORE a legfontosabb kérdésnek azt tekintette, hogy a győzedelmes demokrácia viszonyai közepette miként lehetne a társadalom helyes vezetéséhez nélkülözhetetlen "arisztokráciát" biztosítani. "Arisztokrácia és igazság" című művében ezért hangsúlyozza: arisztokrácia nélkül a társadalmak tehetetlenül sodródnak s az irányt -- ha egyáltalán van ilyen -- az épp divatos elméletek szabják meg. More ugyanakkor kiemeli: "természetes arisztokráciára" gondol, tehát elsősorban, nem az öröklött privilégiumok rendszerének a h elyreállítására és nem is a leggazdagabbak hatalmára, a plutokráciára. Szerinte valami olyan mechanizmusra lenne szükség, amely biztosítaná a közösség legjobb tagjainak a spontán kiválasztódását, hogy aztán az ő szavuknak

legyen a legnagyobb súlya az államügyek irányításában. (Említett művében ezért különlegesen nagy szerepet tulajdonított a felsőoktatásban teret nyert "humanista-liberális" tendenciák megállításának, mert különben a "művelt osztályok a civilizáció árulóivá válhatnak".) A demokrácia tehát csak akkor nyújthatja a tőle általában elvárt előnyöket, ha elismeri a "természetes arisztokrácia" különleges szerepét; egalitárius változata, akárcsak a plutokrácia, több kárral, mint előnnyel jár. [8] EM ÉRTETT EGYET az egyenlőség gondolatával a spanyol-amerikai George SANTAYANA sem, abból indulva ki, hogy az egyenlőtlenek mesterségesen kikényszerített egyenlősége csak újabb, még súlyosabb mértékű egyenlőtlenséget eredményezhet. Tocqueville-hez hasonlóan ő is abban látta a liberális demokrácia kiteljesedésének és az ipari kapitalizmus győzelmének a legnegatívabb következményét, hogy az

egyformaság fetisizálódik és zsarnoksággá válik. Márpedig nincs utálatosabb zsarnokság -- mutatott rá -- a vulgáris, névtelen zsarnokságnál, hiszen az mindent áthat és beszennyez "mindenütt jelen levő, félelmetes butaságával." Ilyen légkörben "ha nem az előírások szerint cselekszel, nemcsak eltérsz a többiektől, hanem elmaradottnak és perverznek tekintenek. A vadember nem maradhat vadember, az apáca apáca és Kína nem tarthatja meg a falát" -- hangsúlyozta A liberalizmus iróniája című írásában. [9] Nem csoda tehát, ha a liberális demokrácia által teremtett tömegtársadalom disszonanciáját érzékelve megkérdezi: nem volt-e jobb az élet azon arisztokratikus világszemlélet uralmának a korában, amely nem a szabadságot állította a középpontba, hanem a bölcsességet és a saját korlátainkkal való megbékélést? Győztesek ugyanis mindig csak kevesen lehetnek. A laissezfaire kapitalizmus

demokráciájában viszont -- a "mindenki magáért" alapon zajló gyilkos versenyben -- már senki sem lehet igazán nyugodt és elégedett. Így végül a valódi értékeket is hordozó liberális demokráciát szintén elérheti a forradalmak nemezise: fennmaradásának érdekében kénytelen újjáteremteni a korábban lerombolt zsarnokságot. Santayana következtetéseivel igen nagymértékben egybecseng a XX. századra kialakult tömegtársadalom egyik legélesebb bírálójának, a spanyol ORTEGA Y GASSETNEK a tömeg politikai hatalmáról adott elemzése. A tömegek lázadásában kifejti: "egy-fajta hiperdemokrácia érvényesül a szemünk előtt, amely a tömeg cselekedeteiben nyíltan tagadja a törvényt, anyagiakban nyomást gyakorol és ezzel mindenütt érvényesíti vágyait és ízlését.A tömeg eltipor mindent, ami különböző, kiemelkedő, egyedi, minőségi és kiválasztott." Ortega y Gasset ezért hangsúlyozza: az emberi társadalom

mindig is arisztokratikus volt, "olyannyira, hogy csakis oly mértékben társadalom, amennyire arisztokratikus s úgy veszíti el társadalomjellegét, amilyen mértékben megszűnik arisztokratikusnak lenni." [10] TÖMEGGEL SZEMBENI GYANAKVÁS, a hierarchia és az autoritás iránti tisztelet és a minőségi kultúra védelmének szándéka vezette századunk közepén az angol irodalmi élet egyik legismertebb reprezentánsát, T. S ELIOTOT is arra, hogy összefoglalja a liberális demokráciával kapcsolatos komoly fenntartásait. (Nem kis mértékben szembefordulva a szigetország értelmiségi közgondolkodásának fő áramával.) "Ha egy fogalom olyan univerzális érvényűvé válik, mint napjainkban a "demokrácia", akkor gondolkodóba esem, hogy egyáltalán jelent-e valamit" -- írja az Egy keresztény társadalom gondolata című, heves intellektuális vitákat kiváltó művében. [11] Vajon a d emokrácia nevében nem a financiális

oligarchia érvényesíti-e uralmát? A tömegdemokráciával, az ő szóhasználatában: "totalitárius demokráciával", a valódi, azaz a "korlátozott demokráciát" állítja szembe, azt a formát, amely szerinte sokkal inkább összhangban van a keresztény elvekre épülő társadalommal. E politikai berendezkedésben a vezető szerepet annak az elitnek szánja, amely tudatos keresztény világnézete és magas szintű műveltsége révén különül el a tömegtől. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy Eliot egyáltalán nem értett egyet azokkal a totalitárius ihletésű érvrendszerekkel, amelyek a d emokrácia teljes elutasítását sürgették. (Mint ahogy egyes elfogult kritikusai sugallni próbálták.) Meggyőződése volt, hogy a demokrácia tényleges működési zavarainak láttán nem az a helyes kérdés, hogy akkor mivel helyettesítsük a demokráciát, hanem az, hogy "miként építhetünk a rendelkezésünkre álló anyagokból egy olyan

struktúrát, amelyben fennmarad a demokrácia". III. AUTORITÁS ÉS DEMOKRÁCIA ARKÁNS, DE A KONZ ERVATÍV GONDOLKODÁS két évszázados tradícióival összhangban álló ambivalenciát mutat a " tiszta demokráciával" kapcsolatban a m ai nyugati konzervatív filozófia jó néhány képviselője is. (Ez az ambivalencia a konzervatív politikai pártok programjaiban és tevékenységében persze nem érzékelhető.) Hivatkozzunk e tekintetben napjaink egyik legtekintélyesebb brit konzervatív teoretikusára, Roger SCRUTONRA, aki a k onzervatív elvek módszeres kifejtése során igen árnyaltan értékelte a modern demokrácia szerepét is. Véleménye erős rokonságot mutat a fentebb említett szerzőkével, amikor így összegzi gondolatait: valószínűleg egyetlen konzervatív sem tekinti a demokráciát politikai felfogása tengelyének, mégha minden bizonnyal értékeli is azt a független dolgot, amit gyakran összekevernek vele, nevezetesen az egyénnek

azt a képességét, hogy részt vegyen a kormányzásban és hogy szembeszegüljön az önkényes, alkotmányellenes hatalommal. [12] CRUTON ÉRVELÉSE annak a klasszikus liberális tézisnek a bírálatából indul ki, amely szerint legitimitással csak a szerződéses vagy szerződés-jellegű megállapodások rendelkeznek, és ebből következően csak az a kormányzati rendszer tekinthető legitimnek, amelyik ilyen alapokra vezethető vissza. Vagyis: amelyik demokratikus választás révén nyert hatalmat, mert a választás -- e felfogás szerint -- egyfajta kontraktuális viszonyt létesít a választók és a választottak között. A konzervatívok számára ez a megközelítés elfogadhatatlan, mert a legitimitásnak szerintük elsősorban az autoritásra kell támaszkodnia. Az autoritás nem azonos a hatalom fogalmával: azt a tekintélyt jelenti, amely jogot ad a hatalom gyakorlására. Ha elismerik, elfogadják a hatalom jogosságát is. Scruton hangsúlyozza:

autoritás nélkül nincs személyiség sem, csak konformitás, mint ahogy igazi szabadság sincs, csak "alternatívák céltalan követése". Valóban autonóm polgárok tehát csak azok lehetnek, akik elfogadják az autoritást és vállalják mindazokat a k ötelezettségeket is, amelyek nem általuk kötött szerződésekből származnak, hanem abból a tényből, hogy beleszülettek egy meghatározott társadalomba, civilizációba. Ha kellően akarjuk értékelni a szabadságot, akkor értékelnünk kell azt is, ami ennek az előfeltétele: a társadalmi rendet, a kötelességek és jogok forrását, a személyiség identitásának az alapját. A konzervatívok ezért nem azt tekintik elsődleges céljuknak, hogy minél több szabadságot vívjanak ki; nekik mindenekelőtt az autoritást kell védeniük, a demokrácia csak ezután következik. Burke-höz hasonlóan Scruton is elismeri, hogy a konfliktusok megoldásához nélkülözhetetlen a polgárok érdekeinek a

képviselete a szuverén hatalom előtt. Rámutat viszont: "A demokratikus választás sem nem szükséges, sem nem elégséges feltétele a képviseletnek. Sőt az autoritással bíró intézmények állandó demokratizálása törvényszerűen oda vezet, hogy a hatalom olyanok kezébe kerül, akik a gyakorlásával járó felelősséget ki tudják játszani." [13] A következtetés egyértelmű: a demokratikus választás így épp a kívánatossal ellenkező hatást fejti ki, vagyis nem szolgálja az érdekek igazi képviseletét. És ez az összefüggés annál inkább igaz, minél többen vesznek részt a választásban. (Ezért ért egyet Scruton Burke-kel abban is, hogy az általános választójog nem tekinthető a legitim alkotmányos berendezkedés sine qua non feltételének, és emlékeztet arra, hogy amikor a tory DISRAELI lényegesen kiszélesítette a britek választójogát 1867-ben, akkor azt nem valamilyen elvből vezette le, hanem a liberálisok

"lekörözésének" szándékából.) A demokrácia tehát Scruton szerint csak a hatalom megszerzésének és gyakorlásának egyik módja, amely azonban nem rendelkezik olyan "a priori" legitimitással, amelyet más -- rivális -- módok nélkülöznek. Működni pedig csak akkor tudnak a demokratikus eljárások, ha olyan kontinuitáson alapulnak, amelyet saját maguk nem képesek megteremteni. IBEN ÁLL AKKOR A DEMOKRÁCIA ÉRTÉKE? Azoknak a politikai erényeknek a felkarolásában, amelyeket joggal szoktak a demokráciával összekapcsolni, "de amelyek léteztek a demokrácia előtt is és nélküle is bárhol létrehozhatók". Scruton a következő lényeges pozitívumokat sorolja fel: 1. kor látozott hatalom; 2 a lkotmányos kormányzat; 3 közmegegyezés; 4. autonóm intézmények; 5 jogállamiság ("annak lehetősége, hogy minden cselekedet az igazságszolgáltatás hatálya alá tartozzék"); 6. törvényes ellenzék (ide értve a

vélemény-nyilvánítás szabadságát is). [14] E vonások együttes megléte azonban -- hangsúlyozza a brit filozófus -- valójában nem a demokráciát jelenti, hanem a hatalommal szemben támasztott alkotmányos korlátokat. Más szavakkal: az állam elválasztását jelenti azoktól, akik a hatalmat az állam révén gyakorolják. Ennek következtében lehet a hatalom gyakorlóit akár büntetőjogi felelősségre is vonni. A demokrácia érdeme, hogy képes fenntartani ezt a hat erényt, ám ugyanúgy képes arra is, hogy elpusztítsa őket. Miért? Azért, mert mindegyik említett vonás "annak az egyetlen dolognak a függvénye, amellyel a d emokrácia sem szolgálhat", vagyis az autoritásé. Miért fogadják el ugyanis az emberek a törvényekből fakadó korlátozásokat vagy például a demokratikus választásokból eredő kötelezettségeket? A hatalom alapjául szolgáló intézmények és eljárások iránti tisztelet miatt, "aminek az az érzés

lehet a forrása, hogy a hatalom, a privilégiumok és az eljárások valami olyat tükröznek, ami a "mienk". (Nem véletlen, hogy az uralkodó liberális és szocialista elméletek oly elszántan igyekeznek ezt a meggyőződést lejáratni.) Ha pedig ez az alap megszűnik, vagyis a legitimitást elválasztják természetes forrásától, akkor az alkotmányos államnak és a civil társadalomnak egyaránt bealkonyul. Magától értetődően a demokráciának is, de fontos hangsúlyozni, hogy ezt az alapot nem a demokrácia teremti meg. IV. DEMOKRÁCIÁT, DE MILYET? A konzervatív gondolkodás fő áramának e rövid áttekintése is egyértelműen mutatja: lényeges módosulások és hangsúlyeltolódások ellenére a konzervatív teoretikusok álláspontja kétségtelenül ambivalens maradt a tömegdemokrácia megítélésében. Adósok vagyunk viszont még annak a kérdésnek a megválaszolásával, hogy akkor a modern konzervativizmus milyen feltételekkel tudja

elfogadni és támogatni a demokratikus berendezkedést. Milyen demokrácia-felfogás áll összhangban a konzervativizmus szellemével? IINDULÓPONTKÉNT ISMÉTELJÜK MEG: a konzervatívok nem azért támogatják a demokráciát, mert olyan "alapelvekből" indulnak ki, mint hogy "minden ember egyenlő és ezért."Ha így járnának el, úgy cselekednének, mint a liberálisok; egyébként is erős gyanakvással fogadják a steril alaptézisekből való logikai dedukciókat. A demokrácia melletti kiállás oka másutt keresendő. Talán paradoxnak látszó megfogalmazásban: a konzervatívok konzervativizmusában, vagyis a kiszámíthatatlan, felforgató, forradalmi jellegű változások iránti mély ellenszenvben. A konzervativizmus számára jelenleg a demokrácia az egyetlen politikai rendszer-forma, amely megadja egyrészt a s zükséges változásokat szabályozott mederben való tartását, másrészt az elkövetett hibák folyamatos korrekciójának a

lehetőségét. E mechanizmus megbízható működését az teszi lehetővé, hogy a demokratikus rendszerben a szubjektumok közötti viszonyokat már nem a "barát-ellenség", hanem a " barát-ellenfél" dichotómia alapján jellemezhetjük. Más szavakkal: a demokrácia lehetővé teszi, hogy a polgárok kifejezésre juttathassák az adott hatalommal szembeni ellenvéleményüket, anélkül, hogy ezért őket feltétlenül ellenségnek tekintenék. Ez pedig kedvező körülményeket teremt arra, hogy még a mélyreható változtatásokat is a társadalmi és politikai feszültség viszonylag korlátozott szintje mellett hajtsák végre. A konzervatívoknak azonban, mint fentebb láttuk, megvannak a maguk jó okai bizonyos fenntartásokra a tömegdemokráciával kapcsolatban. E gondolat rögtön el is vezet a támogatás feltételeinek a kérdéséhez. Az első megállapításunk aligha szorul bővebb magyarázatra annak fényében, amit Burke-től Scrutonig

szinte valamennyi konzervatív gondolkodó kifejtett a tömegek potenciális politikai szerepéről. Ez tehát arra vonatkozik, hogy a konzervatívok csak olyan demokráciát tudnak elfogadni, amelynek működése nem a szélsőséges többségi elvre épül, hanem a kisebbségek számára nyújtott garanciákkal mérsékelt többségi elvre. A többségi elv szélsőséges változatának érvényesítése ugyanis gyakorlatilag korlátlan hatalmat adna a politikailag ingatag, könnyen befolyásolható tömegnek, és pusztán a számok ereje automatikusan diadalmaskodna minden más szempont és érték felett. Ezzel összefüggésben fogalmazta meg Scruton, hogy "az alkotmánynak a demokratikus változások hatókörén kívül kell állnia", bizonyos alapelveket tehát a mindenkori többségnek is tiszteletben kell tartania. Ez ugyanakkor önmagában még egyáltalán nem jelenti a LIJPHART által "közmegegyezésesnek" nevezett modell elfogadását, vagyis a

demokráciának azt a változatát, amelyben bármilyen lényeges döntést csak az elit-csoportok hosszadalmas egyezkedése után lehet meghozni. A vallásilag és/vagy etnikailag nagyon erősen tagolt társadalmakban (pl Belgiumban) ennek persze meglehet a létjogosultsága, ám másutt történő alkalmazása (különösen pedig az olyan mély változásokra szoruló országokban, mint a keletközépeurópaiak) a hatékony irányítást akadályozhatja. Konzervatív nézőpontból tehát a demokrácia semmiképp sem tételezi fel azt, hogy a kormány és az ellenzék között az együttkormányzásig terjedő hatalommegosztás érvényesüljön (ahogy azt 1990 és 1994 között a hazai liberális ellenzék követelte); az ellenzék feladata "csak" a törvényességi felügyelet. Érdemes ehhez még hozzáfűzni, hogy a többségi elv alkalmazásának a követelménye csak a politika szférájában érvényesülhet, a társadalmi élet más területein természetesen nem.

Az olyan törekvések, amelyek e szférák minél teljesebb "demokratizálására" irányulnak (így pl. az iskolai fegyelemben vagy a f egyveres erőknél), nem számíthatnak a konzervatívok támogatására. MÁSODIK LÉNYEGES FENNTARTÁS szintén levezethető a konzervativizmus társadalom-felfogásából, amely kiemelt fontosságot tulajdonít az egyén és az állam között elhelyezkedő autonóm intézményeknek és csoportoknak. Milyen következmény adódik ebből? Az, hogy a modern demokráciának az a felfogása, amely nem ismer el közbülső struktúrákat az egyén és az állam között, nem áll összhangban a konzervativizmus szellemével. A klasszikus demokrácia-elméletekben ugyanis kétféle nézet alakult ki az ember politikában elfoglalt helyéről: az egyik, egészen tömören, az egyén és az állam közvetlen viszonyát tételezi fel, a másik viszont a csoportokat és intézményeket is beiktatja közéjük. [15] Hogy a konzervatívok az ún.

közvetlen, azaz a képviseletek közvetítése nélküli, "jakobinus" demokrácia semmilyen válfaját nem fogadják el, az magától értetődik. Nem rokonszenveznek azonban azzal a s zemlélettel sem, amely ugyan a középpontba állítja a k épviseleti elvet, de nem ismeri el a közbülső struktúrák létjogosultságát. IÉRT BÍRÁLJA A KONZERVATIVIZMUS az egyén-állam kettősségére alapozó megközelítés mindkét változatát? Elsősorban azért, mert mögöttük egy olyan kép húzódik meg az egyes ember és a nagyobb közösség viszonyáról, amely se nem realisztikus, se nem kívánatos. Mit ér az olyan izolált egyén, aki nem kötődik az általánosságban vett társadalmon kívül egyetlen konkrét intézményhez, családhoz, csoporthoz sem? Miként képzelhető el a különféle kötődésektől (és kötelezettségektől) elválasztott ember, és érdemese arra törekedni, hogy ilyet hozzunk létre? Jóval közelebb áll a konzervatív szemlélethez

az egyén és az állam viszonyában közbülső struktúrákat is feltételező megközelítés, ezzel kapcsolatban azonban rá kell mutatni az így adódó "pluralizmus" konzervatív és liberális felfogásának lényegi különbségére. S el is jutottunk a konzervativizmus demokrácia-felfogásának harmadik megkülönböztető vonásához (ami a liberális szerzők művein nevelkedettek számára nyilván elfogadhatatlan), nevezetesen ahhoz, hogy míg a demokrácia klasszikus (liberális) felfogása a csoportok, intézmények közötti versengést és ebből fakadóan a konfliktusokat hangsúlyozza, a konzervatívok a társadalom összetettségének, sokszínűségének az igenlését a részek közötti harmónia igénylésével kötik össze. A konzervatív gondolkodók mindig is síkraszálltak a társadalom homogenizálódása és uniformizálódása ellen, de ugyanilyen elszántsággal utasították el az osztályok és csoportok közötti harc

szükségszerűségét (és hasznosságát) valló nézeteket is. Azzal természetesen ők is tisztában vannak, hogy a modern társadalmakból nem kapcsolható ki teljesen a versengés és a küzdelem eleme, de a hangsúlyt alapvetően az együttműködésre helyezik. Ez adja meg tehát a k onzervativizmus organikus szemléletű pluralizmusa és a versengő individuumot középpontba állító liberális pluralizmus gyökeres különbségét. GÉSZÉBEN VÉVE ELMONDHATJUK: a konzervatív gondolkodás alapvető törekvése mindig is az volt, hogy mind az állam, mind pedig a társadalom igényeit korlátozza. A konzervatívok meggyőződése, hogy az alapvető jogokat nemcsak az állammal szemben kell megvédeni! Ebből a szemszögből igyekezett meghatározni a konzervativizmus a demokráciához való viszonyát is. Hogy ez lényegileg eltér a liberálisokétól és a szocialistákétól, az nem meglepő, hiszen e két utóbbi rendszer végső soron egalitárius rendszer. A

szocialisták az anyagi igények kielégítésében követelik az egyenlőséget, a liberálisok pedig a politikai jogok tekintetében. A szocialistákkal ellentétben, a konzervatívok és a liberálisok egyetértenek abban, hogy az államot korlátozni kell, egészen másként vélekednek azonban az elfogadható (állami) kényszer szintjéről. A liberálisok ugyanis abból indulnak ki, hogy a kényszerítő hatalom alkalmazása lehetőleg kerülendő és csak rendkívüli esetekben indokolt, ha pedig a társadalmi viszonyok széles körét érintve intézményesül, akkor az már antidemokratikus vonásokkal ruházza fel a politikai berendezkedést. A konzervatívok viszont -- vállalva az "antidemokratizmus" gyakran előhozott vádját is -- úgy vélik, hogy a kényszerítő hatalom önmagában nem tekinthető valami rossznak, hanem nélkülözhetetlen a társadalmi együttélés zavartalan fenntartásához. (Csak az e hatalommal való visszaélés ítélendő el) [16]

ZZEL ÖSSZEFÜGGÉSBEN FOGALMAZHATÓ MEG az a lényeges szempont is, hogy az értékkonzervativizmus szerint az állam nem lehet semleges abban az értelemben, ahogy azt a "demokratikus pluralizmus" hívei képzelik. Az államnak ugyanis kötelessége, hogy a társadalmi rendet biztosító alapintézményeket és szellemi-morális értékeket védje; ebből fakadóan nem tanúsíthatja azt a teljes közömbösséget és semlegességet velük szemben, amit a liberálisok elvárnak tőle. Más kérdés, hogy a liberálisok szerint ez már nem fér össze a demokrácia játékszabályaival, a konzervatívoknak azonban mély meggyőződésük, hogy semmiképp sem lehet a procedurális demokráciát abszolutizálni és minden más szemponttól elválasztva érvényesíteni. Hozzáfűzhetjük: ma már Nyugaton is egyre többen ismerik fel e procedúrák fokozatos kiüresedését és azt a szociológiai folyamatot, hogy folyamatosan növekszik a diszkrepancia a demokrácia

"procedurális" és "tartalmi" oldala között. Más oldalról közelítve, CZAKÓ Gábor fogalmazásában: Gazdaságkorban a demokrácia "a Dolgok fönnhatósága alá került". [17] A gondok gyógyítása azonban nem több, hanem jobb demokráciát igényel. Eszmetörténeti tekintetben a demokrácia a legszervesebben a k ereszténység által kidolgozott és a kereszténydemokrata elméletben középpontba állított "személy" fogalomhoz kapcsolódhat, hiszen az "individuumtól" és a "kollektívumtól" egyaránt markánsan megkülönböztetett "persona" eleve tagadja az ember önmagába való bezártságát és feltételezi a m ások iránti nyitottságot, fogékonyságot. A konzervatívok azonban nem feledkezhetnek meg arról, hogy a demokrácia, vitathatatlan érdemeivel és előnyeivel együtt, semmilyen formájában sem lehet végső cél, hanem csak eszköz az emberhez valóban méltó társadalmi élet

megvalósítása érdekében. Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról, Atlantisz Bp.1990, l38 old Burke: i.m 147-148 Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia, Európa, Bp. 1993, 362 Tocqueville: i.m 366 Tocqueville: i.m 32 Tocqueville: i.m 7l6 Idézi Russel Kirk: The Conservative Mind, Henry Regnery Company, Chicago, l953, 373. 8. Paul Elmer More: Aristocracy and Justice, (Shelburne Essays IX) Boston, l9l5 9. George Santayana: The Irony of Liberalism, in: Soliloquies in England and Later Soliloquies, New York 1922, 180-181. 10. Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, Pont Könyvkereskedés, Bp 1995, 12-15 11. T S Eliot: The Idea of a Christian Society and Other Writings, Faber and Faber, London, 1982, 48. 12. Roger Scruton itt következő gondolatainak az összefoglalásához ld "Mi a konzervativizmus?", Esszék, Osiris, Bp. l995, 11-42 13. Scruton: im 25 14. Scruton: Hogyan lehetünk nemliberális, antiszocialista

konzervatívok? in: Mi a konzervativizmus? 124-127. 15. Domenico Fisichella: A politikatudomány alapvonalai, IC(P) Holding Rt Miskolc, 1994, 276-278. 16. Vö WJStankiewicz: In Seach of a Political Philosophy Ideologies at the Turn of the Twentieth Century,Routledge, London, l993, 60-6l. 17. Czakó Gábor: Világfasírt, IGEN Katolikus Kulturális Egyesület, Bp 142