Biológia | Tanulmányok, esszék » Bereczkei Tamás - A génektől a kultúráig

Bereczkei Tamás - A génektől a kultúráig A humán szociobiológia gyökerei Nagyon ritka a tudományok történetében, hogy egy tudományág kialakulása, pontosabban első szabatos és egységes formában történő tolmácsolása meghatározott időponthoz köthető. A szociobiológiával kapcsolatban valami ilyesmi történt. Noha egyes tipikusnak tekinthető modelljei már a h atvanas években és a h etvenes évek legelején megfogalmazódtak, maga a tudományág 1975-ben vált önálló és koherens elméleti rendszerré. Ekkor jelent meg ugyanis Eduard O. Wilson minden tekintetben monumentális műve, a Sociobiology: The New Synthesis (Szociobiológia: az új szintézis), amely egy új paradigma alapelveinek a lefektetését jelentette. Kb. abban az értelemben, ahogyan Thomas Kuhn látja az alapműveket: megfogalmazzák az új tudományág elméleti és módszertani “játékszabályait”, kijelölik a kutatásra alkalmas problémák sorát, és megadják a megoldások

általános modelljeit. “Ez a k önyv - mondja röviddel a megjelenés után a nagy angol biológus, C. H Waddington - kétségtelenül hosszú évekig az egyik legfontosabb forrása lesz az élőlények szociális életének valamennyi oldalával kapcsolatos információknak, az olyan primitív típusoktól, mint a korallok, a rovarokon, a halakon és madarakon keresztül az emlősök számos változatáig és az emberig.” Wilson könyve egy nagyszabású tudományos program kijelölésének tekinthető. “A szociobiológiát úgy határozhatjuk meg, mint a t ársas viselkedés biológiai alapjainak rendszeres tanulmányozását.” Célja nem kevesebb, mint egységes magyarázó alapot teremteni az állatok viselkedésével kapcsolatos legkülönbözőbb adatok, megfigyelések és kísérleti tények számára. ebben a tekintetben szintézisre törekszik: magába kívánja foglalni (ha nem is diszciplinárisan) az etológia, a populációbiológia, a genetika, az ökológia és

a zoológia eredményeit. Egyfelől tehát egy átfogó tudomány státusára tart igényt, amennyiben a viselkedéstudományok szinte valamennyi területét egy közös evolúciós keretbe illeszti. Másfelől ugyanakkor résztudományként beletagolódik az evolúciós biológia tárgykörébe; legfontosabb előfeltevései és elméletei a modern darwini paradigma szerves részét alkotják. A szociobiológusok többnyire ortodox darwinisták - egyes kritikusok szerint talán jobban és merevebben is mint kellene. Tény, hogy tudományukat az evolúcióbiológia és a populációbiológia egyik ágának tekintik, hangsúlyozva a bennük való diszciplináris elhelyezkedést. A szociobiológia tehát a t ársas viselkedés valamennyi területét egy meghatározott biológiai nézőpontból veszi szemügyre. amit azért fontos hangsúlyozni, mert egyesek valamifajta (és egyáltalában a t ársadalomtudományok), illetve a b iológia között. Erről szó sincs; a szociobiológia egy

autonóm tudományterület, a társadalomtudományoktól független alapelvekkel és kiindulópontokkal. Az állatok szociális viselkedésének szerveződési és működési elveivel, illetve ezek evolúciós gyökereivel foglalkozik. Ugyanakkor azt tartja, hogy ezeknek az elveknek humán vonzatai is vannak; a viselkedés bizonyos biológiai törvényszerűségei a maguk szintjén alkalmazhatók az emberre is. Ebből következik, ha az emberi viselkedés szociobiológiai magyarázatait akarjuk bemutatni, elkerülhetetlen, hogy ne vessünk egy pillantást az alapvető modellekre, a tudományág általános fogalmi sémájára és módszertani elveire. A szociobiológia lényegében három nagy tudománytörténeti vonulat vagy problémakör logikus végkifejleteként és összekapcsolódásaként értelmezhető. Vegyük ezeket sorra. Az etológia: a darwinizmus reneszánsza Minden bizonnyal az etológia jelentette a legfontosabb tudományos előzményt és alapot a szociobiológia

kialakulása számára. Az etológia színre lépésével mindenekelőtt a viselkedés evolúciós magyarázatának lehetősége és szükségessége kapott újra hangsúlyt. Olyan megközelítés ez, amely Darwin számára természetes és elfogadott tudományos alapállást jelentett, elég csupán azokra a f ejtegetéseire gondolni, ahol az állati és emberi érzelmek kifejeződéseit vagy az ivari szelekcióban játszott különböző viselkedési szerepeket elemzi. Ez a hagyaték azonban több mint fél évszázadra elveszti erejét, amiben a s zociáldarwinizmus ideológiai torzításai éppúgy szerepet játszottak, mint az evolúcióelmélet körül kirobbant éles viták, vagy a század elején uralkodó viselkedéstudományok (állatpszichológia, behaviorizmus) szemléletmódja. Az etológia megteremtői - elsősorban Konrad Lorenz és Nikolaus Tinbergen voltak azok, akik újra felvirágoztatták a darwini koncepciót Ez lényegében abban jutott kifejezésre, hogy a

viselkedést éppúgy a bi ológiai evolúció működésének eredményeként fogták fel, mint a morfológiai-anatómiai jellegeket. Világos volt a számukra, hogy nem csupán a testi felépítés áll genetikai szabályozás alatt, hanem a legkülönbözőbb magatartásformák is veleszületett elemekre épülnek. A természetes kiválogatódás folyamán azok a viselkedési változatok maradtak fenn, amelyek leginkább hozzájárultak az élőlények túléléséhez és szaporodási sikeréhez. Ezek a viselkedésformák hasonló szerepet töltöttek be, mint az anatómiai megoldások közül az éles karom, a g yors láb vagy az erős állkapocs: elősegítették az élőlény fennmaradását, és biztosították megfelelő utódlását. Más szóval, reproduktív előnnyel ruházták fel hordozóikat, akik nagyobb számban képviseltették magukat a következő generációban, mint kevésbé jól alkalmazkodó fajtársaik. Genetikai alapjaik éppen ezért rögzültek és

elterjedtek, míg az alternatív viselkedésformákat meghatározó gének kiszorultak a populációból. A kakukk számára pl a túlélést jelenti öröklött látáson és halláson alapuló fajtársfelismerő képessége, hiszen miután a nőstények idegen fészekbe rakják tojásaikat (ún. fészekparazitizmus), utódaik egyedi életük első időszakában csupán más fajhoz tartozó madarakkal találkoznak. Mégis, amikor felnőnek és a fészekből kirepülve elhagyják “mostohaszüleiket”, veleszületett képességeiknél fogva azonosítani tudják fajtársaikat, akik közül párokat választanak maguknak. Az etológiai megközelítést olyan komplex elméleti rendszernek tekintjük, amely számos magyarázó modellt és vizsgálati módot foglal magában. Az egyik legnevesebb mi etológus, Robert Hinde szerint e tudomány képviselői legalább négy kérdésre keresnek választ a viselkedés tanulmányozása során: 1. Milyen fiziológiai (idegi és hormonális),

pszichológiai (motivációk, drive-ok) és környezeti tényezők (pl. specifikus kiváltó ingerek) határozzák meg közvetlenül a viselkedést? 2. Mi a viselkedés funkciója; azaz, mik azok az alkalmazkodási következmények, amelyek által növeli az egyed túlélési és szaporodási esélyeit? 3. Hogyan változik és fejlődik a viselkedés az egyedfejlődés alatt; mennyiben felelősek a kialakulásért a tanult és mennyiben az öröklött elemek? 4. Hogyan változott a viselkedés az evolúciós fejlődés során; milyen leszármazási összefüggésekkel és törzsfejlődéstani irányokkal jellemezhető e fejlődés? Mindegyik kérdésre adott válasz helyes lehet, de önmagában egyik sem lehet teljes. Így pl. a madarak fajra jellemező énekét magyarázhatjuk külső és belső tényezőkkel (szexuális hormonok, egy másik hím jelenléte stb.); annak az adaptív funkciónak az értelmében, amelyre az ének irányul (terület vagy szexuális partner szerzése,

ragadozójelzése); az egyedi fejlődés során elsajátított szülői, illetőleg fajtársi minták hatásával; végül, az evolúciós eredet fényében, amely nem csupán a fosszíliák tanulmányozását, hanem a rokon fajok összehasonlító elemzését is jelentheti. Az első két típusú magyarázatot Ernst Mayr ma már klasszikusnak számító osztályozása alapján szokás proximatív (közvetlen), az utódokat pedig ultimatív (végső) magyarázatnak nevezni. A proximatív okok az élőlények működését közvetlenül szabályozó fiziológiai és ökológiai folyamatokat képviselik, míg az ultimatív okok mindezen működéseknek a természetes szelekció révén rögzült adaptív késztetéseit és irányait jelentik. Valamennyi viselkedés e k ét okcsoport hatásának együttes eredménye, és ez maghatározza a k utatás módszertanát. Amikor arra a k érdésre válaszolunk - hangzik Mayr híres példája-, hogy miért költöznek a madarak, helyénvaló

először is a közvetlen kiváltó tényezőkkel foglalkozni, azokat tanulmányozni: a fotoperiodicitás eltolódását, a vándorlásra készülő madarak hormonszabályozásának és zsírháztartásának változását, az ún. m igrációs nyugtalanságot stb Az ilyen proximatív megközelítés alapján azonban még nem értjük, hogy az azonos élőhelyen honos madarak közül miért hagyják el tartósan egyes fajok a fészküket, és mások miért nem. A végső, ultimatív válasz abban foglalható össze, hogy bizonyos fajoknál csupán a költözés képes biztosítani a fennmaradáshoz szükséges erőforrásokat, elsősorban a táplálékot és az éghajlati feltételeket. Következésképp erős szelekciós nyomás hatott rá, és ez elterjesztette a költözési hajlamért felelős géneket, amelyek azután egy sor élettani folyamat közvetítésével fejeződnek ki. Az otthon marad fajok ellenben olyan ökológiai feltételek között élnek (pl. elegendő téli

táplálék), amelyek szelektíve hátrányossá teszik számukra az egyébként nagyon sok energiaráfordítással és kockázattal járó költözködést, így bennük nem alakul ki a migrációs késztetés. A viselkedés evolúciós beállítottságú kutatója elsősorban arra kíváncsi, hogy a különböző motoros működések (pl. udvarlási rituálék, fészekrakás, dominanciaküzdelmek stb) miért jönnek létre, mire irányulnak, azaz végső soron milyen funkcióra vezethetők vissza. Nem azért, mintha lényegtelennek tartaná a viselkedés közvetlen tényezőinek a meghatározó szerepét. Éppen ellenkezőleg: csak úgy alkothatunk róluk megfelelő képet, ha megvizsgáljuk azokat az alkalmazkodási stratégiákat, amelyek a k érdéses viselkedést - és ezen keresztül az élőlényt evolúciós értelemben sikeressé tették. “A viselkedésben szerepet játszó közvetlen tényezők a viselkedés végső funkciójától függnek, és a természetes szelekció

alakította ki őket. A proximatív okok t eljesebb megértése csupán az ultimatív okok ismeretéből származhat.” Ebben az értelemben a közvetlen mechanizmusokat a túlélést és a szaporodás szolgáló eszközöknek tekinthetjük. Mi a magyarázata pl annak, hogy a lummák pontosan felismerik tojásaikat a rajtuk levő mintázatok alapján, és csak azokat hajlanók kikölteni, mikor a közeli rokon ezüstsirályok még a fából faragott tojásutánzatokra is képesek ráülni? A lummák lapos sziklákon élnek, ahol fennáll a veszély, hogy a tojások elgurulnak és összekeverednek az idegen fészekaljból származó tojásokkal. A sirályoknál ez nem fordul elő, ezért nem is szelektálódnak erre a fajta diszkriminációs képességre. Ugyanakkor pontosan meg tudják különböztetni mozgékony fiókáikat a többiekétől. Amikor egy hím langurmajom birtokba vesz egy több nőstényből és azok kölykeiből álló csoportot, elűzvén az addig domináns hímet,

legelőször is megpróbálja megölni az ott található kismajmokat. Miért alakult ki ez az emberi szemmel brutálisnak minősíthető szokás? Nos, a langur hímek éles harcot vívnak egymással a h árem megszerzéséért, és egy-egy hím általában csupán rövid ideig tarthatja meg a nőstényeket, mielőtt egy másik rövidesen elűzi. Olyan viselkedésnek kedvezett a természetes szelekció, amelynek révén szaporodásuk ilyen körülmények között is biztosítva van. Ez a kölyökgyilkosság (infanticiditás). A viszonylag hosszú ideig szoptató nőstények szexuálisan hozzáférhetetlenek, mert a s zoptatás megakadályozza az ösztrusz (“tüzelés”) hormonális folyamatának a m egindítását. a k ölykök megölése azonban újra alkalmassá teszi őket a fogamzásra, s így az új hímek már képesek utódokat nemzeni. Saját génjeiket terjesztik el a populációban, s ezzel az infanticiditás evolúciós értelemben “nyertes stratégiává” válik.

Akármilyen lényeges is azonban az ultimatív megközelítés, meg kell válaszolni azt a kérdést is, hogy milyen tényezők alakítják ki a magatartást az egyedfejlődés során (Hinde harmadik problémaköre). Ma már tudjuk, hogy valamennyi viselkedésforma a veleszületett programok és a környezeti hatások valamilyen kombinációjának az eredménye. “Nyomatékosítani kell - mondja az egyik legkiválóbb Lorenz-tanítvány, Irenäus EiblEibesfeldt -, hogy az egész öröklött-szerzett problémát nem lehet a vagy-vagy szellemében megoldani, sem pedig úgy, hogy az arányok számértékeiben kiporciózzuk e két komponens részesedését. A lényeg az, ahogyan ezek hozzájárulnak a kérdéses jellegek kifejlődéséhez” Természetesen a magasabb rendű élőlények legtöbb viselkedéskategóriájában nagyon bonyolult módon fonódik össze az öröklött és a tanult elem. Szétválasztásukra az etológusok gyakran használják az ún. deprivációs

kísérleteket, amelyben az újszülött állatot szüleitől és fajtársaitól elszigetelten nevelik fel. Ha pl egy teljes szociális elkülönültségben felnevelt madárfióka képes a fajára jellemző énekmintázat produkálására, úgy arra kell következtetnünk, hogy e viselkedéshez szükséges információ teljes egészében a génekben van kódolva. Más fajoknál azonban a fajtársak környezete szükséges a megfelelő dallamok elsajátítására. A fiókák utánzás útján tanulják meg a fajspecifikus éneksorozatot - de nem akárhogyan. Bizonyos pintyfajok pl. veleszületett preferenciával (“templáttal”) rendelkeznek a megfelelő ének imitációjára. Ha izoláltan nevelt fiókáknak különböző fajhoz tartozó madarak énekét játsszák le, képesek kiválasztani a saját fajukra jellemző dallamokat, és a későbbiekben csak ezt hallatják. Az ilyen és ehhez hasonló kísérletek azt mutatják, hogy a tanulás nem véletlenszerű, hanem bizonyos

irányokban történik: a környezeti hatások észlelését és az ezekre adott válaszokat genetikailag rögzített előírások (prediszpozíciók) irányítják. Nem létezik egyetemes, minden állatra egyaránt jellemző tanulási képesség, ahogy a klasszikus behaviorizmus állította. A természetes szelekció hatására minden faj a környezet elsajátítására irányuló képességek és hajlamok bizonyos programjaival rendelkezik; van, amit könnyen tanul meg, és van, amit nehezen. Korántsem véletlen pl, hogy a magányos, éjszakai vadászó életmódot folytató borz teljesen alkalmatlan azoknak a f eladatoknak az elvégzésére, amelyekre a s zociálisan ügyes kutyák kiválóan megtaníthatók. Az állatok viselkedését olyan veleszületett, “beépített” tanulási programok irányítják, amelyek lehetővé teszik túlélésüket a környezet változó feltételei közepette. Az indigósármány őszi vándorlása közben az éjszakai égbolt alapján

tájékozódik Stephen Emlen elegáns kísérletekben mutatta ki, hogy a madár nem a cs illagok állásának egy rögzített térképét tanulja meg, hanem rotációs mozgásuk egy képzeletbeli tengelyéhez igazodik. Ez a tanulási rugalmasság nagy szelekciós értéket hordoz, hiszen a csillagok evolúciós léptékkel mérve rövid idő alatt változtatják pozícióikat (pl. a Sarkcsillag 13 ezer év alatt 47 fokot távolodik el az északi pólustól), így a csillagok követése egy idő után rossz helyre kalauzolná a vándorló sármányokat. A szelekció egysége A másik szellemi vonulat, amelyből a szociobiológia táplálkozik, a természetes szelekció mechanizmusával foglalkozik. Mi a szelekció végső egysége, mi az, ami kiválogatódik az evolúciós folyamatban: a csoport, az egyén vagy a gének? Darwin is szembekerül ezzel a problémával. A létért folyó küzdelem mindenekelőtt individuális szinten játszódik le; a jól alkalmazkodó és a

többieknél több utódot hátrahagyó egyedek tekinthetők az evolúciós játszma győzteseinek. De mi a helyzet az ún államalkotó rovarokkal, ahol a dolgozók többsége nem szaporodik, de elsődleges szerepet játszik a csoport fennmaradásában? Darwin itt felvetette annak a lehetőségét, hogy a természetes szelekció a családra mint egyetlen szuperorganizmusra fejti ki hatását. Világosan látta ugyanakkor, hogy a szelektíve előnyös tulajdonságok csakis az egyének szaporodásán keresztül adódhatnak át egyik nemzedékről a másikra. A természetes szelekció csak akkor hatékony, ha működése előnyös az egyedre nézve. Ez a dilemma az egész evolúcióbiológián végigvonul, megosztva a biológusokat majd száz évig. Darwin hívei közül pl Huxley az egyedek közötti kompetíció elvének elkötelezett híve, Wallace pedig a csoportszintű szelekció fontosságát húzza alá. A század nagy evolúciós forradalmának elindítói, a populációgenetika

úttörői általában egyetértettek abban, hogy a kiválogatódás egyedek között zajlik, sőt Fischer matematikai egyenleteiben a géneket szerepelteti a szelekció egységeiként. A csoporton belüli kooperáció ugyanakkor nem magyarázható a létért való küzdelem individuális szintű folyamatai alapján. Nem csoda, hogy Haldane némileg rezignáltan jegyzi meg a harmincas években: “Nagyon keveset tudunk arról, hogy mi szelektálódik, és minden olyan kísérlet, amely a természetes szelekció konkrét működéséről akar számot adni, határozottan spekulatív.” Az ötvenes, hatvanas évekre rendkívüli módon fellendülő etológiai kutatások a különböző szociális viselkedéseket elsősorban csoportszintű szelekciós tényezőkkel kezdték magyarázni. Lorenz több írásban annak a véleményének adott hangot, hogy a szociális viselkedés szelektíve előnyös formái a faj javát szolgálják, és a populáció mint egész fennmaradását segítik

elő. Így pl a territóriumért folyó küzdelem, a különböző erőforrásokat (táplálék, szexuális partner) tartalmazó élőhelyek védelme elősegíti a faj szétszóródását, a megakadályozza a túlnépesedést, miáltal a populáció optimálisan használja ki a rendelkezésre álló területet. Wynne-Edwards skót zoológus úgy vélte, hogy a társas állatok szociális jelzéseik útján szabályozzák az egyedsűrűséget. Különböző társas kölcsönhatásokkal és bemutatkozó viselkedési rituálékkal tájékozatják egymást a helyi népsűrűségről. Ha ez túl magas értéket ér el a környezet eltartóképességéhez viszonyítva, az állatok önzetlen módon korlátozzák további szaporodásukat, ilyen módon megakadályozzák a mindannyiuk számára végzetes túlnépesedést. Következésképpen, a csoport szintjén ható szelekció hátrányos ugyan az egyén számára, de biztosítja a populáció mint egész javát szolgáló szociális

viselkedésformák evolúcióját. Azok a csoportok maradnak fenn (azokra irányul a pozitív szelekció) a rivális csoportokkal folytatott versengés során, amelyek tagjai mintegy feláldozzák magukat a közösség érdekében. A csoportszelekció elméletét hamarosan komoly támadások érték számos biológus részéről. Egyrészt kimutatták, hogy a legtöbb csoportszelekciónak tulajdonítható jelleget egyszerűbben is meg lehet magyarázni. Így pl a madarak fészekaljai rendszerint a fajra jellemző számú tojást tartalmaznak (galamb kettő, sirály három stb.), noha szaporodási sikerük, tehát evolúciós nyereségük nagyobb volna több tojás kiköltése esetén. A csoportszelekció hívei szerint itt egy olyan mechanizmus működik, amely a fiókák születésének viszonylag alacsony szinten tartásával megakadályozza a túlnépesedést. Ha ugyanis valamennyi madár korlátlanul szaporodna, úgy az egész csoport az éhenhalás szélére jutna. Azok a

populációk maradnak tehát fenn, amelyeknek az egyedei ilyen “önkorlátozó” magatartást mutatnak. Az individuális szelekcionisták ellenben azt állították, hogy ez a fajta születésszabályozás a szülők érdekét szolgálja. David Lack meggyőzően érvelt amellett, hogy az átlagosnál több tojás szelektíve azért hátrányos, mivel a sok fióka miatt az egy főre eső élelem lecsökken, és az utódok táplálása nagy, gyakran megoldhatatlan terhet jelent a szülők számára. A megfigyelések azt mutatták, hogy a nagyobb fészekaljból kevesebb túlélő és szaporodóképes utód származik, mint egy átlagos fészekaljból. Következésképpen a szelekció a kevés vagy sok tojást rakó, s így reproduktíve kevésbé sikeres egyedeket eltávolítja a populációból. A csoportszelekcióval szembeni másik érv az, hogy ha létre is jön a faj javát szolgáló, de az individuum szempontjából hátrányos viselkedés, ez nem maradhat tartósan fenn a

populációban. “Képzeljük el, hogy R gén előidézi hordozójában a szaporodás korlátozását, míg r gén birtokosai önzőn ragaszkodnak a maximális szaporodáshoz. Hogyan maradhat fenn és hogyan terjedhet el R a populációban, amikor hatására csökken a gyakorisága az egymást követő nemzedékekben? Más szóval: R gén automatikus szelekciót biztosít önmaga ellen r-hez képest, mivel az r -et hordozó egyedek e definíció szerint több utódot hagynak maguk után, mint az R-et hordozók.” Vagyis a csoporton belüli individuális szelekció kiszorítja a lemondó, önzetlen viselkedést, mielőtt még a csoportok közötti szelekció fenntartaná azt. Ezen megfontolások alapján George G. Williams méltán híres könyvében egy máig sok tekintetben érvényes koncepció alapjait rakta le. Kétségtelenül igaz, mondja, hogy a szelekciós nyomás több szinten fejti ki hatását (ökológiai, szomatikus, genetikai szinten); végső soron azonban ez a hatás

a génekre tevődik rá, mint a leggyorsabban replikálódó és legstabilabb egységekre. Ennek logikája a következő: az élőlények nem egyformán vesznek részt a következő generáció létrehozásában. Egyesek közülük jobban mások kevésbé sikeresek a fennmaradásban és a túlélő utódok létrehozásában, attól függően, hogy milyen egyéni képességekkel rendelkeznek, ez pedig nagyrészt azon múlik, hogy milyen génkészletet (genotípust) hordoznak. A kiválogatódás végső soron a különböző génváltozatok között folyik; azok maradnak fenn és terjednek el közülük, amelyek a leginkább hozzájárulnak hordozóik, az egyének túlélési és szaporodási sikeréhez. Minden olyan génváltozat, amely az organizmus szempontjából előnyös morfológiai vagy viselkedési tulajdonságokat ír elő, az egyén sikerén keresztül elősegíti saját reprodukcióját. Más szóval, ezek a gének olyan fenotípusokat hoznak létre, amelyek nagyobb arányban

jelennek meg a következő nemzedékben, ennélfogva elterjesztik saját genetikai alapjaikat. Ennek mértéke az ún alkalmasság vagy rátermettség (fitness), amely azt mutatja, hogy az individuális jellegek, ill. ezek genetikai kódjai, milyen arányban képviseltetik magukat a következő generációban. Végül is a természetes szelekció a nagyobb rátermettséggel rendelkező gének megnövekedett reprodukcióján keresztül fejti ki hatását. Williams szerint a csoportszintű szelekció lehetőségét elméletileg nem lehet ugyan kizárni, ám evolúciós hatékonyságát tekintve csekély és periferikus jelentőségű, sőt gyakran csupán statisztikai műtermék; az egyedileg előnyös viselkedések egyszerű matematikai összessége. E nézethez hamarosan csatlakozik a vezető biológusok többsége: E. Mayr, R Lewontin, J Maynard Smith, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Elfogadásában valószínűleg a nálunk is ismert Richard Dawkins ment a legtovább. Híres

önzőgén-elmélete szerint a t ermészetes szelekció egységei a gének - amelyek hosszabb életűek és stabilabbak, mint akár az egyedek, akár a belőlük képződő csoportok. Jelképesen szólva, önző módon próbálják elterjeszteni saját másolatukat azáltal, hogy olyan morfológiai, fiziológiai és viselkedési tulajdonságokat hoznak létre, amelyek elősegítik az élőlények túlélését és szaporodását. Ezen keresztül biztosítják önmaguk megsokszorozódását (replikációját). Állandóan változó kombinációkat alkotva hozzák létre nemzedékeken keresztül saját “túlélőgépeiket”: az individuumokat. Ezek voltaképpen olyan eszközök, amelyek által a gének fenntartják és megsokszorozzák önmagukat. “A gének a replikátorok: az organizmusok és azok csoportjai ellenben olyan hordozóeszközök, amelyekben a replikátorok utaznak. Az evolúciót a replikátorok különböző túlélése hozza létre. A szelekció olyan folyamat,

amely által bizonyos hordozók sikeresebbek, mint mások, biztosítva replikátoraik túlélését.” Önzetlenség és rokonszelekció Végül a harmadik szellemi vonulatot egy ugyancsak a darwini elméletből származó és sokáig megoldhatatlannak bizonyuló probléma alkotta. Paradox módon, a neodarwinizmus fokozódó sikerességével és növekvő magyarázó erejével párhuzamosan, egyre gyarapodtak az olyan viselkedésekről beszámoló megfigyelések, amelyek egyszerűen nem illeszkedtek bele a “hagyományos” darwini paradigmába. Ilyen volt pl az önzetlenség, amelyet a rovaroktól kezdve a főemlősökig szinte mindenütt leírtak. A vészjelzést hallató s így saját rejtekhelyét felfedő énekesmadár, a csoportját védő hím pávián, a mások árváit szoptató nőstény elefánt, a társaikat segítő delfinek magatartásai nehezen értelmezhetőek az individuális szelekció elméleti keretében. Ennek alapján ugyanis nem számíthatunk olyan

viselkedés elterjedésére, amellyel az egyed növeli egy másik állat túlélési s szaporodási sikerét azon az áron, hogy a s ajátjáét csökkenti. Nyilvánvaló, hogy a táplálékról, a szaporodási partnerről, a biztos rejtekhelyről lemondó állat a természetes szelekció vesztese, hiszen fennmaradási esélyeit veszélyezteti és kevesebb utódot hagy hátra. Hátrányba kerül az erőforrásokért folytatott kompetícióban, és génjei fokozatosan kiszorulnak a populációból. A problémával maga Darwin is szembekerült, miközben az államalkotó rovarok egymás iránti altruizmusát tanulmányozta. Hogyan lehetséges az önzetlenség, amikor a l étért folyó kemény küzdelem törvényei határozzák meg az élővilág szerveződését? Miközben Kropotkin naivan antropomorf illusztrációkkal próbálta a t ermészetes szelekció “kegyetlen” elméletét a maga “békés állatvilág” víziójával helyettesíteni, a modern evolúcióelmélet úttörői

világosan látták: a darwinizmus hiányosságait csakis a darwinizmus alapján lehet megoldani. Haldane még nem ismeri a teljes megoldást, de ragyogó szellemben fogalmazza meg a problémát: miként lehetséges az, hogy az egyéni alkalmasságot előnyben részesítő szelekció pozitív nyomást tud gyakorolni az önzetlen viselkedést meghatározó génekre? A csoportszelekció a korábban említett okok miatt nem járható út. Egészen más a helyzet, ha közösség csupa rokonokból áll Amennyiben a hozzátartozóimat segítem, egyúttal saját genetikai képviseletem terjesztését is szolgálom, hiszen génjeim bizonyos hányadát rokonaim hordozzák. Ezt a megoldást, az ún. rokonszelekció elméletét először William Hamilton fogalmazza meg egzakt formában. Lényege a következő: mint láttuk, az egyed biológiai-evolúciós értelemben vett alkalmassága vagy sikeressége (fitness) azon múlik, hogy génjei milyen arányban vesznek részt a következő generáció

génállományában. Mindegyik utód a szülő génjeinek 5050%-át viszi át a következő nemzedékbe Négy utód esetén pl mind az apa, mind az anya megkétszerezi génjeinek számát. Csakhogy az individuális gének másolatait nem csupán az egyén közvetlen leszármazottai hordozzák, hanem egyéb rokonai is, mégpedig a rokonsági foknak megfelelő arányban, amelyet az ún. rokonsági együtthatók ( r ) adnak meg: testvér 1/2, nagybácsi-unokaöccs 1/4, unokatestvér 1/8 stb. Következésképpen a rokonoknak nyújtott támogatás genetikai értelemben “nyerő” stratégia. A kedvezményezett egyed ugyanis átviszi az önzetlen rokon génjeinek ráeső hányadát, miáltal növekszik az altruista teljes genetikai képviselete, ún. összesített rátermettsége (inclusive fitness) Az önzetlen viselkedés tehát látszólag csökkenti az altruista személyes genetikai alkalmasságát, de génjei végül is összességében nagyobb számban jelennek meg a későbbi

generációkban. Ez akkor valósul meg maradéktalanul, ha az altruista túlélési és szaporodási esélyének csökkenését ellensúlyozza génjeinek megnövekedett képviselete a rokonok révén. Hamilton szerint a természetes szelekció előnyben részesíti az altruista viselkedést akkor, ha a belőle fakadó genetikai nyereség felülmúlja az általa okozott genetikai veszteséget. Így pl a k is kockázattal járó önzetlen viselkedésformák (pl. tisztálkodó-ápoló viselkedés - ún grooming) általában nagyobb valószínűséggel alakulnak ki és maradnak fenn, mint a nagy kockázatot jelentő akciók. Ugyanakkor az egyedek nagyobb kockázatot is hajlandók vállalni a közeli rokonok érdekében - hiszen nagyszámú közös gént hordoznak -, mint a távoliakkal. Különösen akkor, ha ezek olyan fiatal egyedek, amelyeknek nagy a szaporodási képességük, és így hatékonyan képesek elterjeszteni a rokonok génjeit. Az sem mindegy továbbá, hogy az

altruista tett hány rokonra irányul. Várható pl, hogy a vészjelzés akkor marad fenn, ha vagy kisszámú közeli rokont, vagy nagyszámú távoli rokont riaszt a genetikai különbség megtérülései szerint. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az önzetlen viselkedés pozitív módon hat vissza saját genetikai alapjára - általa elterjednek az altruizmusért felelős géncsoportok. A természetes populációban együtt élő rokonok támogatása (nepotizmus) így olyan adaptív stratégiának bizonyul, amelyre pozitív szelekció hat. Ez az ún rokonszelekció “Más megfogalmazásban, a teljes rátermettség koncepciója annak a sikerét méri, hogy egy gén elterjeszti saját másolatait a következő generációban, tekintet nélkül arra, hogy hol találhatók ezek a kópiák. A szociobiológia központi elve így eltolja a hangsúlyt arról az állításról, hogy az individuumok viselkedésük során maximalizálják szaporodási sikerüket, arra az állításra, hogy

viselkedésük a teljes rátermettség maximalizálására irányul.” Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az élőlények tudatos kalkulációt végeznének cselekvésük előtt a rokonsági fok és a nyereség-veszteség összefüggéseiről. Ezt a kalkulációt a természetes szelekció végzi el; olyan proximatív (fiziológiai, pszichológiai) mechanizmusokkal látja el az organizmusokat, amelyek a változó környezeti hatások közepette a rokoni altruizmus irányába terelik a viselkedést. Ilyenek pl a különböző rokonfelismerő képességek. A maximális rátermettség és a rokonszelekció elmélete nyújtotta a megszülető szociobiológia alapkövét. Ezek a teóriák olyan tesztelhető hipotéziseket szolgáltattak, amelyek alkalmasak voltak egy sor - korábban megfelelő magyarázat nélkül maradt - viselkedés értelmezésére. A rokoni önzetlenség érdekes példája az észak-amerikai vadpulyka dominanciaküzdelmei. A hím pulykák csapata több rokoni

kötelékből szerveződő csoportot foglal magában. Legelőször a fivérek küzdenek meg egymással a státusokért, aztán az egyik testvérpár győztese egy másik testvérpár győztesével méri össze az erejét, végül a populáció különböző csoportjainak győztesei harcolnak egymás ellen. Végeredményként a domináns csoport domináns testvérpárjának domináns hímje párosodik a nősténnyel. Az alárendelt hímek eközben támogatják bátyjukat mind a csoporton belüli versengésben, mind pedig a nőstény megszerzésében. Maguk nem szaporodnak, hiszen már a legelején kiszorultak a párzásért folyó küzdelemből erősebb fivérük révén. Ezen a ponton érthető meg önzetlenségük “logikája”: ha már elvesztették a közvetlen utódlás lehetőségét, nagybácsik még mindig lehetnek, és így legalább génjeik egy részét (1/4) átmenthetik a következő generációra. Az emlősöknél ugyancsak számos jelét látjuk a rokonszelekciónak. A

sakáloknál pl a felnövő, szüleivel maradó fiatal állat gyakran táplálja és védelmezi kisebb testvéreit. A sakálok monogám párkapcsolatokban élnek, és a szülők egy, legfeljebb két utódot képesek felnevelni. Ha azonban az idősebb utódok besegítenek fiatalabb testvéreik nevelésébe, akkor az utódszám 4-5-re emelkedik. A gondozást végző idősebb állatok nagy hatásfokkal javítják öccseik és húgaik túlélési esélyeit. Táplálják a fiatal kölyköket, sőt az anyát is, elűzik a hiénákat, vadászni tanítják a többieket stb. Mivel a sakálok szigorú egynejűségben élnek, a testvérek valóban 50%-ban hordozzák egymás génjeit (eltérően a többnejűségben gyakori féltestvérkapcsolatoktól). Időlegesen lemondanak a saját szaporodásukról annak a genetikai nyereségnek a fejében, amelyre testvéreik gondozása révén tesznek szert. Az emberszabású főemlősök különösen szoros és komplex rokoni kapcsolatokat tartanak fenn.

Amikor a fiatal csimpánz nőstények elérik az ivarérett kort, rendszerint elhagyják saját csoportjukat, hogy elkerüljék a vérfertőzést, s egy másik, idegen csoporthoz kapcsolódnak. Így az eredeti csoportban maradó hímek rendszerint közeli rokonok, míg a nőstények nem. Ez magyarázza, hogy az árvát rendszerint nem valamelyik nőstény adoptálja, hanem egyik idősebb fivére. A testvérek gyakran szövetséget alkotnak, hogy megküzdjenek távolabbi rokonaikkal a státusokért. Jane Goodall megemlíti, hogy egy paralízisben szenvedő csimpánz bátyjai segítségével még megbetegedett karja ellenére is képes volt elűzni az addig vezető hímet, és 7 évig birtokolni a vezérszerepet. Szülői ráfordítás A szociobiológia a szülői gondoskodás területén is új elméletet alkotott. A klasszikus darwini elmélet alapján sokáig triviálisnak tűnt, hogy a szexualitás a két nem valamiféle közös vállalkozása, ahol a szülő, az utódok és a faj

érdekei végsősoron egybeesnek. Minden egyed a fajára jellemző határok között neveli utódai számát, amelyek közül a t ermészetes szelekció kirostálja a k evésbé alkalmas példányokat. A szociobiológia szerint azonban a szexualitás nem annyira az együttes megállapodás területe, mint inkább az ellentétes egyéni érdekek és ezek kompromisszumainak birodalma. A szimmetrikus biológiai érdekek találhatók a szülők, a szülők és az utódok, végül az egyed és a faj között. Emeljük ki most ezek közül a szülői ráfordítás modelljét. Emögött az a lényegi felismerés rejlik, hogy az élőlények nem vak reprodukálók; olyan szexuális stratégiákra szelektálódtak, amelyek adott körülmények között leginkább növelik teljes rátermettségüket: génjeik reprezentációját a következő generációkban. Valamennyi élőlény gyarapítani igyekszik életképes és szaporodóképes utódainak a számát, de nem mindenáron. Az utódok

gondozása több-kevesebb időt és energiát emészt fel a szülők részéről (költés, védelem, táplálás stb.), s ez korlátozza a lehetséges ivadékok számát. Az ötödik tojás már kívül rekedne az anyai test melegén, a negyedik kölyköt már nem lehetne elég táplálékkal ellátni. Ezt az összefüggést fejezi ki a szülői ráfordítás koncepciója. “Az egyes utódokba történő szülői ráfordítás - mondja Trivers - megnöveli az utód túlélési esélyeit, ennélfogva szaporodási sikerét, de azon az áron, hogy csökkenti a szülők képességét az újabb utódok létrehozására.” Ezért az élőlények szaporodási sikerét nem egyszerűen túlélő utódaik száma adja, hanem az a különbség, amely az utódszám mint nyereség és a szülői ráfordítás mint veszteség között fennáll. Ez nem valamiféle tudatos döntés eredménye; a “kalkulációt” a természetes szelekció végzi el. Azt a viselkedést részesíti előnyben, amely

a nyereség-veszteség különbséget maximalizálja, s ilyen módon a lehetséges legnagyobb utódszámot eredményezi. Itt azonban alapvető különbségek vannak a nemek között. A szexuálisan szaporodó élőlények hímjei és nőstényei természetesen azonos számban járulnak hozzá az utódok létrehozásához, de korántsem azonos módon; a nőstény ugyanis rendszerint jóval többet invesztál a szaporodásba, mint a hím. Így van ez már sejtszinten is: a nőstény nagy tápanyaggal rendelkező petesejtje több tízezerszer nagyobb, mint a hímivarsejtek, amelyek viszont számban múlják jócskán felül a nőstények ivarsejtjeit. Minthogy a spermiumok nagyon kicsinyek, a hím naponta milliószámra állítja elő őket, és képes arra, hogy “kis befektetéssel” rövid idő alatt nagyszámú nőstényt termékenyítsen meg. A nőstények ellenben sokkal többet fordítanak a petesejtek létrehozására; a tojások súlya a madaraknál akár a testsúly

egynegyedét is elérheti. Ez a kezdeti különbség a megtermékenyítés után tovább fokozódik, hiszen általában a nősténynek kell nagyrész vállalnia az utód gondozásának “költségeit”, miközben a hím ráfordítása esetleg csak a közösülésig terjed. Az emlősállatoknál és az embernél az anya ráfordítása a terhesség és a szoptatás miatt jelentősen megnő, s az apa legfeljebb mérsékelheti a különbséget az utód védelmében és gondozásával való fokozott részvételével. Valójában tehát az anya már a fogamzás pillanatában el van kötelezve. Egyrészt kevesebb utódja lehet, mint a párjának, másrészt többet veszít, mint az apa, ha az utód elpusztul. Mindennek súlyos következményei lesznek a szexuális viselkedésre nézve. “Az eltérő biológiai kezdeti feltételek miatt a két nemben különbözni fognak a genetikailag sikeres szexuális stratégiák. A hím úgy maximalizálja szaporodási sikerét, hogy annyi

nősténnyel párosodik, amennyivel csak tud - hacsak nincs más korlátozó tényező. A nőstény ugyancsak párosodhat több hímmel - és ez bizonyos fajoknál így is van -, ám ez nem növeli lényegesen utódai számát. Egy nőstény utódainak száma nem függ a többi nőstény szaporodási sikerétől; általános szabály, hogy a populáció valamennyi egészséges nősténye megtermékenyül. A hímek ellenben csak úgy képesek növelni utódaik számát, amennyiben más hímeket megakadályoznak, vagy korlátoznak abban, hogy nőstényhez jussanak. Ezért olyan kompetitív-agresszív viselkedésre szelektálódnak, amely a vetélytársak kizárásával növeli a s zexuális partnerek és ezzel a p otenciális utódok számát. A hímek közötti küzdelmekből győztesen kikerülő egyedek nagy eséllyel sajátítják ki a szükséges erőforrásokat, a területet éppúgy, mint a szexuális partnert. Más szóval, a hím szaporodási sikere variábilisabb, mint a

nőstényé. Az elefántfókák esetében pl a hímek mindössze 4%-a hajtja végre a kopuláció 88%-át, és hasonló adatot jegyeztek fel a páviánoknál is. A csimpánzoknál, noha promiszkuitásban élnek, ugyancsak megtalálható ez az egyenlőtlenség: a csoport domináns hímjei az ösztruszperiódus csúcsán biztosítják maguknak a nőstényt, amikor a legnagyobb az esély a megtermékenyülésre. A hím “mennyiségi szemléletével” szemben a nőstény “minőségcentrikus”. Nem csoda, hiszen míg a hímek egyszerűen kibújhatnak a közösülés következményei alól, a rossz döntés terhe elsősorban a nagyobb szülői ráfordítással elkötelezett nőstényre hárul. Olyan hímet igyekszik tehát választani utódai apjául, amelyik a legértékesebb tulajdonságokkal rendelkezik, következésképpen a leginkább hozzájárul az utód életképességének és túlélési valószínűségének a növekedéséhez. A hímek “értékessége” egyrészt fizikai

tulajdonságaikban és státusukban nyilvánul meg, másrészt pedig - és ez sokkal fontosabb - az általuk birtokolt territórium gazdagságától függ, ill. az ott rendelkezésre álló erőforrások mértékétől A nőstény nem passzív szexuális partner, hanem nagyon is aktív a hímek kiválasztásában. Sokszor akkor is az előnyös tulajdonságokkal rendelkező hím mellett dönt, ha az már több nősténnyel alkot szaporodási közösséget. Ezt diktálják a genetikai érdekei Ha ugyanis a hím szülői hozzájárulása relatíve kisebb - és ez a helyzet a legtöbb emlősnél -, a nőstény úgy maximalizálja szaporodási sikerét, ha rátermett hímekkel párosodik és életképes utódokat nevel. Több és “jobb” géneket ad át a következő generációnak, mint az a nőstény, amelyik magányos, ám sikertelen hímet választ. Éppen ezért a hím és a nőstény eltérő szülői ráfordításai leggyakrabban a többnejűségi (poligínia) rendszerében

ötvöződnek. Az emlősök körében végzett megfigyelések valóban alátámasztják ezt a következtetést. Bizonyos környezeti körülmények között azonban előfordul náluk a monogámia is. Elsősorban ott, ahol az apai ráfordítás aránya igen magas. Néhány szociális ragadozó (róka, sakál stb.) pl egynejűségben él; itt a hímek hatékonyan képesek megosztani táplálékukat az utódokkal, és ezzel részt venni a szülői gondozásban. Az ivadékgondozáshoz szükséges együttműködés szintén a monogámiának kedvez. Néhány újvilági majomfaj egynejűségben élő hímjei pl. részt vállalnak az utód hordozásában Madaraknál viszonylag gyakori a monogám párkapcsolat. Egyrészt a fiókák fejetlensége, ill mohó étvágya (gyors anyagcseréje) miatt, másrészt mert a két nem szülői átfedést mutat: a hím maga is képes kikölteni a tojásokat. Kivételesen akad továbbá néhány olyan faj (pl tengeri csikóhal, egyes békák), ahol a

szokásos szexuális magatartás fordított: a hím ráfordítása nagyobb, mint a nőstényé. A vöröslábú fogoly nősténye által lerakott fészekaljakat pl rendre más-más hímek költik ki. A többférjűség (poliandria) sajátos módon erősíti a szociobiológiai magyarázatot Pontosan azt kapjuk, ami a modellből előre jelezhető, csak a “másik oldalon”: a nőstény a nagyobb és színesebb, ő védi agresszívan a territóriumot a többi nősténnyel szemben stb. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az emlősök szexuális stratégiái és párkapcsolatrendszerei egy viszonylag széles spektrumon helyezhetők el a poliandriától a poligíniáig, de úgy, hogy e megoszlás legsűrűbb pontjait a többnejűség pontjai felé haladva találjuk. Náluk viszonylag ritkák az olyan ökológiai szituációk, amelyek képesek “visszafordítani” a szülői ráfordítás nemek közötti tekintélyes különbségeit. “A nőstény szülői hozzájárulása olyan nagy,

hogy a monogámia és a nagy hímszülői hozzájárulás másodlagos specializációknak tekinthetők a modern emlősöknél, amelyek csaknem mindig összefüggnek azokkal az élőhelyekkel, melyek lehetővé teszik a párok elkülönülését, a nőstény kisajátítását és az apaság magas valószínűségét. Valószínűleg a teljes emlősvonal eredendően poligin abban az értelemben, hogy a hímek változatossága felülmúlja a nőstényekét.” Mindez bizonyára nem elhanyagolható következményekkel jár az emberre nézve. Szociobiológia és emberi viselkedés Az állati viselkedést tanulmányozó szociobiológia nagyon rövid idő alatt vonult be az “akadémiai” tudományok fellegvárába. Elfogadott diszciplínává vált, önálló folyóiratokkal, tanszékekkel, konferenciákkal. Elméleti modelljei és megközelítési módszerei nélkül ma már elképzelhetetlen lenne az élőlények viselkedésének kutatása. Az állati szociobiológia olyasmi, amit

Lakatos a kutatás “kemény magvának” nevez; legfontosabb hipotézisei, amelyek rendre kiállták a tapasztalati ellenőrzés próbáját, elfogadott magyarázó elvekké váltak. Lapozzuk át egy szociobiológiával foglalkozó könyv tartalomjegyzékét: önzetlenség, agresszió, szexuális stratégiák, szülő-utód kapcsolatok stb. Az emberi viselkedéssel való kapcsolódási pontok szinte tapinthatók. Valóban, a szociobiológia megszületése óta fenntartja igényét a humán magatartás-repertoár magyarázatára. “A szociobiológia – mondja Wilson a kezdetek kezdetén – segíthet bennünket abban, hogy megértsük az emberi viselkedés alapjait és azokat a fundamentális szabályokat, amelyek képességeinket irányítják.” Azokat a v iselkedési hajlamokat, képességeket és azokat a magatartási stratégiákat (ultimatív okokat) vizsgálja, amelyek evolúciós örökségként irányítanak bennünket. A szociobiológusok szerint ezek segítségével

jobban megérthetők és mélyebben magyarázhatók az emberi társadalmak változatos és bonyolult viselkedési szokásai (proximatív folyamatai). Úgy vélik, a darwini modell szilárd hátteret és keretet nyújt az emberi viselkedési reakciók és szociális magatartásformák magyarázatához. Hogyan? Első közelítésben az emberi viselkedésrepertoáron belül olyan hajlamokat és képességeket találunk, amelyek történelmi kortól és társadalmi berendezkedéstől függetlenül jellemzik az embert. Az emberi természet mélystruktúráját alkotó magatartáselemek (“univerzálék”) a biológiai evolúció egységes folyamatában jöttek létre. Közelebbről, a természetes szelekció működése során alakultak ki, s ennyiben a külső környezet kihívásaira adott adaptív válaszoknak tekinthetők. Szelekciós előnnyel ruházták fel hordozóikat azok között az ökológiai és szociális viszonyok között, amelyben fajuk kialakulása végbement.

Miután hosszú időn keresztül növelték az egyének túlélési és szaporodási esélyeit, genetikai alapjaik rögzültek a populáció génkészletében. Ez egyben azt is jelenti, hogy noha az ipari fejlődés okozta társadalmi változások számos, korábban adaptívnak minősülő viselkedés funkcióját megváltozatták, a mögöttük rejlő viselkedési hajlamok és diszpozíciók jelenleg is alakítják életünket. Az agresszió, a p árválasztás vagy az anyai szeretet egyes formái ma már nem növelik - vagy éppenséggel csökkentik - az egyén teljes rátermettségét. Ennek ellenére, mint látni fogjuk, továbbra is jelen vannak viselkedési szokásaink és attitűdjeink kialakításában akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. A hetvenes évek második felében a humán szociobiológiát időnként a gyermekkor szertelenségei és túlzásai jellemzik. Művelői az evolúcióbiológia alapelveit az emberi magatartás és kultúra csaknem minden területére

megpróbálták kiterjeszteni. Emeljünk ki egyetlen példát: merész hipotézist dolgoztak ki a homoszexuális viselkedés eredetével kapcsolatban. A homoszexualitás a j elenlegi emberiség kb. 3-4%-ára jellemző, tehát sok millió embert érint Különböző etnográfiai tényekre, összeírásokra és történelmi adatokra támaszkodó becslések szerint ez az arány nagyjából azonos volt egész történelmünk során, noha a homoszexualitás társadalmi kezelésének módja a teljes tiltástól az uralkodó normává való emelésig gyakran változott. A homoszexualitás történelmi és társadalmi szituációktól nagyrészt független magas aránya felveti a b iológiai eredet és a genetikai alapok problémáját. Itt azonban mindjárt válaszolni kell két kérdésre. Először is, milyen adaptív előnyöket szolgálnak a homofil hajlamok? Másodszor, létezett-e olyan szelekciós mechanizmus, amelyek elterjesztették őket, annak ellenére, hogy a homoszexuális

férfiaknak és nőknek nincsenek gyerekeik? A szociobiológusok szerint a saját nemük iránt vonzódó emberek a gyermeknevelés alól felszabaduló energiájuk és idejük egy részét rokonaik, ill. azok gyermekeinek támogatására fordítják. Ez evolúciós értelemben nyereséges stratégia A rokonszelekció révén növelik génjeik képviseletét a következő generációban - közöttük a homoszexualitásért felelős gének reprezentációját is. “A populáció egy kis része következésképpen mindig rendelkezik azzal a képességgel, hogy kifejlessze a homofil preferenciákat - mondja Wilson. - Így lehetségessé válik, hogy a homoszexuális gének a leszármazás oldalágain terjedjenek el, még ha hordozóiknak nincsenek is gyerekei.” Ebből következik, hogy amennyiben a jelenlegi homoszexuálisok nem is vállalják magukra rokonaik gondozását és segítését, a múltban a szűk rokoni csoportokra ható szelekciós nyomások fenntarthatták és

elterjeszthették a h omofil késztetéseket. Több ikervizsgálat tanúsága szerint a homoszexuális hajlamok a testvérpár mindkét tagjánál megfigyelhetők voltak, így az öröklékenység bizonyos foka biztosan fennáll. Természetesen ezek a vizsgálatok önmagukban nem szolgáltatnak elégséges bizonyítékot a homoszexualitás szociobiológiai modellje számára - további kutatások szükségesek a jövőben. Annyit meg lehet állapítani, hogy noha a homoszexualitás társadalmi meghatározottsága igen erős, a biológia hajlamok és késztetések ugyancsak jelen vannak. A szociobiológusok úgy érvelnek, hogy a homoszexualitás genetikai alapjai sehol sem abszolútak, inkább csupán a homofil hajlamok megszerzésének valószínűségét írják elő bizonyos külső feltételek (pl. túlgyámolító anya, egyes szocializációs minták, bizonyos kultúrák elvárásai) között. Általánosságban fogalmazva - és itt egy pillanatra meg kell állnunk -, a emberi

viselkedés genetikai meghatározottsága nem merev utasításokat foglal magában, amelyek szigorúan előírt oksági láncokat indítanának be a génektől a viselkedési jellegig. “Az emberi mentális képességek fölénye nem a merev, sztereotip viselkedésben van, hanem a problémamegoldás rugalmasságában és sokféleségében, a nyelv kreativitásában és arra való képességében, hogy a társadalmi fejlődés során új és új szimbólumokat, fogalmi kombinációkat tudjon elsajátítani Úgy tűnik, az evolúció inkább a nagyobb rugalmasság irányában működik az emberi viselkedések terén, mintsem hogy a merev, »előre gyártott« utasítások aggregációját hozná létre.” Valóban, abban a természeti és kulturális környezetben, amelyben az ember kialakult, a természetes szelekció nyomásai nem valamely speciális bélyeget fejlesztettek ki, hanem olyan problémamegoldó képességeket, amelyek alapján az ember adaptív válaszokat tudott

kidolgozni bonyolult életterében. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy evolúciós fejlődésünk során elvesztettük volna genetikai programozottságunkat. Valójában olyan tanulási “algoritmusokra” szelektálódtunk, amelyek növelték túlélési és szaporodási esélyeinket az elmúlt kétmillió év során. A tanulás tehát genetikailag performált; nem akármit és nem akárhogyan tanulunk meg. Azok a lehetőségek és korlátok, amelyek észlelési és megismerési folyamatainkat jellemzik, továbbra is genetikai szabályozás alatt állnak. A lényeg abban foglalható össze, hogy egyrészt az ember genetikai meghatározottsága nincs ellentmondásban magasabb rendű tanulási képességeivel, hanem annak alapját képezi. Másrést ez a determináció nem merev, “ösztönös” utasításokból áll, hanem nyitott, a környezet által befolyásolható viselkedési szabályokból, amelyek lehetővé teszik a mindenkori döntéseket és választásokat.

(Bereczkei Tamás: A génektől a kultúráig. Cserépfalvi Kiadó Budapest, 1992 7-26 p) A kultúrgének Lumsden és Wilson felfogásában az epigenetikus szabályok a viselkedés “atomi” egységei, amelyeknek a külső környezetben ugyancsak diszkrét elemek felelnek meg. Ezeket a szerzők kultúrgéneknek hívják. A “gén” szótag csupán diszkrét elkülönült jellegére utal, önmagában semmi köze a biológiai génhez. Olyan kulturális egységeknek tekinthetők, amelyek magukban foglalják a viselkedés elemi formáit (pl. vérfertőzési tabu, rituálék, étkezési szokások stb), az ember készítette tárgyakat (pl. munkaeszköz, ruha, lakóhely stb) és a gondolkodás egységeit, a fogalmakat és szimbólumokat. A kultúrgének tehát az egyén számára külön felfogható és önállóan kezelhető társadalmi jegyek. Mint ilyenek, konceptualizálhatók, műveletek végezhetők velük és átadhatók másoknak. Ahogyan az archeológusok bizonyos statisztikai

módszereket használnak a szerkezetileg és funkcionálisan hasonló régészeti leletek (pl. kardok, ruhák) csoportosítására, a kultúrgének hasonlóképpen a stabilan összetartozó tulajdonságok együtteseit jelölik. Egyesek közülük viszonylag jól elhatárolható egységet alkotnak (pl munkaeszközök), vagy meghatározott számú elemből tevődnek össze (pl. mítoszok) Mások inkább egy folytonos sorozatot képeznek (pl. rokonsági terminológia, színkategóriák), amelyek azonban ismét lebonthatók diszkrét tulajdonságcsoportokra. Ez természetesen felvet bizonyos elméleti és módszertani problémákat, amelyekre a fejezet végén térünk ki. A kultúrgének nem egyszerűen a kultúra önálló, elemi egységei, hanem mintegy a biológiai evolúció és a kulturális evolúció csomópontjai. Társadalmi cselekvéseinket az jellemzi, hogy bizonyos kultúrgéneket sajátítunk el a rendelkezésre álló társadalmi készletből: eszközöket, technikai

jártasságokat, speciális ismerteket stb. Egyéni életünk, nevelkedésünk során meghatározott számú és fajtájú kultúrgéneket veszünk és adunk át másoknak. A lényeg a közöttük történő választáson van; egyeseket előnyben részesítünk, másoktól tartózkodunk, ismét másokat elraktározunk magunkban. Ez alapvetően egy szocializációs folyamat eredménye, hiszen az uralkodó társadalmi hatások irányítják, ám nem független a genetikai hajlamoktól sem. “A kultúrgének. egyformán alkalmasak a tanításra és tanulásra Epigenetikus szabályok dolgozzák fel őket, amelyek egy genetikailag előírt folyamatban irányítják a tudat összeszerelését, beleértve az ingerek periferikus érzékszervi szűrők általi rostálását, az idegrendszer sejtszintű organizációs folyamatait és a m egismerés mélyebb mechanizmusait. A szabályok korlátokat foglalnak magukban, amelyeket a gének helyeznek fejlődésre, és befolyásolják az egyik

kultúrgén használatának valószínűségét a másikkal szemben.”(Kiemelés BT) Más szóval az emberi viselkedés genetikai szabályozása azt jelenti, hogy veleszületett stratégiáink és hajlamaink vannak a különböző kultúrgénekkel való bánásra. Mit jelent ez? A kultúra sokfélesége az egyén számára azoknak a kul túrgéneknek a sokaságában van jelen, amelyek az agyban leképeződnek. Működése során az agy a környezetből jövő észleletkonfigurációkat sajátos kategóriákba, koncepciókba rendezi. Mint láttuk, ez az ember talán legsajátosabb képességének, a reifikációs-szimbolizációs folyamatnak köszönhető. Végül is minden kultúrgén a döntési folyamatban egy önálló fogalom alakjában testesül meg. Azonosításukban, elraktározásukban és visszahívásukban döntő szerepet játszik a memória és ezen keresztül a korábbi nemzedékek kulturális tapasztalatai. A tanuláspszichológusok az utóbbi évek kutatásai nyomán

lényegi különbségeket tesznek a rövid és hosszú távú emlékezet között. Az előbbi a működő agy “készenléti állapota”, amely erősen korlátozott kapacitással rendelkezik. Egyszerre mintegy hét szimbólumot képes elraktározni, körülbelül egy másodperc alatt tapogatja le őket, de 30 másodpercen belül elfelejti valamennyit. Ezzel szemben a hosszú távú memória stabilabb, és lényegében korlátlan információfeldolgozást tesz lehetővé. A bejövő impulzusok tartós rögzülése az ismétlés és a megerősítésrévén jön létre - különösen, ha ezt erős emóció kíséri -, visszahívásuk pedig néhány milliszekundumot igényel. A hosszú távú emlékezet további két folyamatra bontható. Az ún epizodikus memória a különböző tárgyak, személyek és az időben lejátszódó események, mozgássorozatok (pl. a távolugró nekifutása, elrugaszkodása, ugrása) felidézésére képes. Ezzel szemben a szemantikus memória

jelentéseket alakít ki bizonyos koncepciók formájában, amelyek az összetartozó objektumok és események osztályait jelölik. Így pl a “tűz” kategóriája magában foglalja a vörös, forró, veszélyes, főzés stb. képzeteket A hosszú távú memória e két formája természetesen szoros kapcsolatban van egymással. A szemantikus memória nyilvánvalóan az epizodikusból ered, miközben a szemantikus emléknyomok (jelentések) gyakran múltbéli események, epizódok emlékeit ébresztik fel. Gondoljuk csak Proustnak Az eltűnt idő nyomában című könyvére, ahol a gyermekkorra történő emlékezés állandóan bizonyos illatok felidézésével jár együtt. Számunkra a lényeg abban foglalható össze, hogy szemantikus memória a konkrét epizodikus emlékezet tartalmait elvont fogalmakká és jelentést hordozó koncepciókká általánosítja. Információcsomagokat készít belőlük, amelyek az emlékezet referenciapontjait alkotják. Lumsden és Wilson

csomópontoknak, noduszoknak hívja őket. Általában szavak öltenek testet, de nem szükségképpen. Meghatározott módon kapcsolódnak össze úgy, hogy egyikük előhívása maga után vonja a többi felidézését. A közöttük lévő kapcsolatok kiépülése többféle módon történhet. Az ún aszkriptív kapcsolatok bizonyos tulajdonságot kapcsolnak tárgyakhoz vagy személyekhez (pl. erőszakos ökölvívó): a denotatív láncok jelentésükben összefüggő szimbólumokat kötnek össze (pl. himnusz, zászló, hazafiság); míg az emocionális láncok olyan asszociációkat létesítenek, amelyek különösen erősek, ám gyakran nehéz őket szavakba önteni. A noduszok hálózatai, az ún. sémáták alkotják az agy “szemantikai szigeteit” Olyan struktúrák ezek, amelyek általános és összetett jelentéseket hordoznak átfogó fogalmak és kategóriák formájában. Lényeges megjegyezni, hogy a memóriában elhelyezkedő noduszok kapcsolatai objektíve

is mérhetők egy ún. differenciális szemantikai technika révén, amelyek során a k ísérleti alanyok szavakat vagy tárgyakat helyeznek el egy tulajdonságskálán. Így pl a “férfihoz” és a “nőhöz” kapcsolható minősítések - amelyek 1-7-ig jellemezhető fokozatokat tartalmaznak a d urva-kedves, hűvös-izgató, szép-csúnya stb. fogalompárok között - egy sajátos megoszlást mutatnak, amelyek általában jellemzőek egy-egy kultúrára. A noduszok, ezek kapcsolatai (chunks) és a sémáták egy hierarchikus ismeretstruktúrába rendeződnek. Ezek által szervezik meg az emberek a beérkező új információt, és ezek alapján hoznak döntéseket. “Lényegében az agy a koncepciók növekvő hálózatának a kiépítése révén tanul. Amikor egy új dologgal találkozunk, mondjuk egy dallammal, egy gyümölccsel vagy egy matematikai megoldással, feldolgozásuk a szétterjedő kutatás során történik, amely megpróbál kapcsolatot találni az előzőleg

kialakult noduszokkal. Egy új fajtájú gyümölcs osztályozása formája, színe, szerkezete, íze és azon környezet révén történik, ahol megtaláltuk. Nem csupán más gyümölcsökkel kapcsoljuk össze, hanem az érzések egész repertoárjával, az étkezési szokások emlékeivel és a h asonló korábbi felfedezésekkel.” Ezek eredményeként az ember mintegy fogalmi csomópontok közé rendezi a világot, új koncepciókat készít belőlük és ezeket, mint szimbólumokat képes átadni másoknak. Sémáták vezérlik továbbá az olyan fiziológiai mozgássorozatokat, mint pl. az evés és az alvás, és szerepet játszanak a különböző akciótervek megfogalmazásában. A problémamegoldó gondolkodásban, az új dolgok kitalálásában és a kreativitásban ugyancsak nélkülözhetetlen funkciót töltenek be a noduszok összekapcsolt struktúrái. Az intuíció pl jórészt azon a képességen múlik, hogy az agy milyen gyorsan és hatékonyan tud manipulálni

az elraktározott tények és fogalmak halmazán, milyen fokon képes az ismeretraktár különböző részeinek a mobilizálására és újszerű kapcsolatok kiépítésére közöttük. Térjünk vissza az epigenetikus szabályokhoz és a kultúrgénekhez. A kultúrgének idegrendszeri képviselete lényegében egybeesik a hosszú távú memória noduszaival. Valamennyi fogalmi csomópont leképezhető a társadalomban reálisan vagy szimbolikus formában jelenlévő kultúrgénre. Amikor egy kultúrgént elsajátítunk, nem egy izolált elemet raktározunk el a memóriában, amelyet úgy hívunk elő mint egy különálló kártyalapot a csomagból. Valójában a noduszok - tehát a kultúrgének - az előbbiek értelmében nagyon sokféle módon kapcsolódnak össze egy átfogó jelentésstruktúrává. Különféle sémáták elemeit alkotják, és a t udatba való visszahívásuk formája és mértéke erősen függ attól a kontextustól, amelyben felidéződnek. Így pl. a k

alapács lehet egy egyszerű fizikai kultúrgén, összekapcsolódhat bizonyos viselkedésformákkal és mozdulatsorokkal, sőt szimbólummá és metaforává is válhat (pl. Hephaisztosz kalapácsa). Mindezek a komponensek egy hierarchikus elrendeződést alkotnak, amelyek a tudati működések alapját képezik. A tudat rájuk vonatkoztatva értékeli ki az új tapasztalatokat, választásokat és döntéseket alkot belőlük, miközben új és új kapcsolatokat képezve “e struktúrák úgy növekednek, mint a kémiai polimerek”. E bonyolult hálózat alapvető és elemi csomópontjait az epigenetikus szabályok hozzák létre. Olyan módon, hogy a tapasztalatot meghatározott mintázatban és formában szervezik meg Miden egyes epigenetikus szabályt úgy lehet tekinteni, mint amelyek egy sajátos noduszszerkezet kialakításáért felelősek. Más szóval a memória struktúráinak a kiépülését epigenetikus szabályok kanalizálják, és ezen keresztül befolyásolják a

különböző mentális műveletek valószínűségét és irányát. Ez minimálisan három szinten történik Először is, az érzékszervi szűrők korlátokat vetnek ki a külső ingerek lehetséges tartományára, és ezek előírják az észlelés során létrejövő ingerületmintázatokat (pl. színlátás, cukorpreferencia, bizonyos geometriai mintázatok előnyben részesítése másokkal szemben stb.) Másodszor, a noduszok kapcsolatai bizonyos fokig genetikailag preformáltak, amennyiben egymással meghatározott valószínűségek szerint lépnek összefüggésbe. A viselkedési szabályok hatására az agy könnyebben elraktároz bizonyos noduszokat (kultúrgén-reprezentációkat) a hosszú távú memóriában, mint másokat, ill. egyeseket gyorsabban és intenzívebben tud bizonyos meglévő noduszokhoz kapcsolni, mint másokhoz. Genetikai kanalizációk irányítják a korábbiak szerint az olyan kultúrgének adoptálását, mint pl. a vérfertőzési tilalom,

bizonyos szexuális preferenciák, érzelmek kifejezése, anyai gondoskodás stb. Harmadszor, a gondolkodás, a tanulás és a döntéshozatal bizonyos mentális műveletei ugyancsak epigenetikus szabályozás alatt állnak (pl. reifikáció, dichotomizáció stb) Valószínű pl., hogy a gyermeki gondolkodás fejlődését genetikai instrukciók irányítják “A noduszstruktúrák állandóan növekednek méretben és komplexitásban a gyermeki fejlődés során. A fő lépések ebben a folyamatban megközelítőleg egybeesnek a mentális fejlődés Piaget által leírt szakaszaival. Ezek a szakaszok nem csupán a s zemélyes életút eseményei, hanem olyan általános folyamatok eredményei, amelyek egy kultúrákon átívelő szabályosságot mutatnak.” Az emberi agy sokat emlegetett összeszerelése tehát úgy történik, hogy a gének határozzák meg az epigenetikus szabályok működését, ezek pedig előírják a kultúrgének elsajátításának és használatának

bizonyos általános szabályait. Noha az agyi struktúrák kiépülése az individuális tapasztalat függvénye, ez nem véletlenszerűen történik. Az epigenetikus szabályok befolyásolják szerveződésük alapvető irányait, a bennük és közöttük lévő kapcsolatok valószínűségeit. Úgy működnek, hogy a kultúrgének által tartalmazott információ felhasználásával elsődleges mintázatokba rendezik a viselkedést. A szerzők szerint a szociális viselkedés elemi, stabil és általános formáira vonatkozó agyi struktúrák alapvetően mindannyiunkban azonosak, függetlenül attól, hogy milyen kultúrában élünk. Itt azonban véget ér a genetikai befolyás tartománya. Végül is valamennyi emberi viselkedést az agy ismeretstruktúrái határozzák meg. Ezekre pedig nagyrészt tanulás során teszünk szert. Azt lehet mondani, hogy a memóriában elhelyezkedő noduszok és azok kapcsolatai a saját kultúránkból való meghatározott részesedésünket

fejezi ki. Ami öröklődik, az csupán az epigenetikus szabályok és a hosszú távú memória információfeldolgozó kapacitása. Minden más - tanulás eredménye. A kultúrgének elsajátítását az adott társadalomban való nevelkedés teszi lehetővé. Egyéni életünk során meghatározott viselkedési mintákra szocializálódunk, más szóval a s zűk, olykor tágabb környezetünk határozza meg, hogy mely kultúrgéneket választunk ki a rendelkezésre álló képletből és melyeket nem. Hogyan történik mindez? A kultúra önmozgása Lumsden és Wilson szerint a kultúra olyan rendszer, amelyben a kultúrgének szakadatlan adásvétele folyik. Egyeseket aktívan használunk, másokat elraktározunk a memóriában, hogy adott körülmények között előhívjuk; vannak, amelyeket átadunk a környezetünknek stb. Új viselkedési módok, gondolkodási formák és tárgyak jelennek meg a társadalomban tudatos tervezés vagy véletlen révén, és van amelyiket a

környező kultúrákból importáljuk. Mindegyiket kipróbáljuk, elvetjük vagy megtartjuk, miáltal “bevisszük” a társadalom újratermelési folyamatába. Mindezek a műveletek bonyolult döntési és választási folyamatokat követelnek a társadalmi csoportoktól, és bennük az egyénektől. Leginkább az határozza meg viselkedésünket, hogy a társadalom többi tagja, mindenekelőtt a szűk családi és baráti környezet hogyan cselekszik és gondolkodik a kérdéses szituációkban. Ez többféle, egymással összefüggő dolgot jelent. Megfigyeljük, hogy ismerőseink mely kultúrgéneket használnak és melyeket nem (imitáció), megpróbálunk megfelelni saját referenciacsoportunk elvárásainak, vagyis az általános- kialakult kultúrgénhasználat követelményeinek (komformitás), családi neveltetésünk és szocializálódásunk alapján próbálunk dönteni, hogy melyik kultúrgént részesítsük előnyben a többivel szemben (tanulás), állandóan

ellenőrizzük saját magunk és mások viselkedésének társadalmi következményeit, és ehhez igazítjuk a kultúrgének használatának “helyes” mintázatait (megerősítés). Így a különböző kultúrgének használatát szabályozó kulturális környezet személyközi kapcsolatai, intézményei és normái révén befolyásolja annak a valószínűségét, hogy az egyén elsajátít bizonyos kultúrgént másokkal szemben. A tanulási és szocializációs folyamatok ugyanakkor nem függetlenek bizonyos biológiai-genetikai tényezőktől. Működésükben lényeges szerepet játszanak a döntési és értékelési műveletek epigenetikus szabályai. Így pl a mások követése olyan viselkedési stratégia, amely csökkenti az individuális bizonytalanságot és a kognitív disszonanciát. Jelentős mértekben növekszik a csoport egyénekre gyakorolt befolyása a r eifikáció révén amelynek hatására a t udat a csoportnormákat és szerveződési sajátosságokat

önállóan létező diszkrét entitásokként fogja fel. Ez megkönnyíti és leegyszerűsíti a bonyolult társadalmi minták elsajátítását, individuális szintre való “lefordítását”, és így a hozzájuk való alkalmazkodást. Végül a megerősítés, a motiváció és az utánzás agyi központjai ugyancsak szerepet játszanak a tanulási folyamatok irányításában. Triviális, de alapvető igazság, hogy a társadalom struktúrája az egymással kölcsönhatásban álló egyének akcióiból szövődik össze. Mindegyikre jellemző, hogy bennük a biológiai és a kulturális tényezők szinte szétválaszthatatlanul összefonódnak. A társadalmi nevelés és szocializáció végső soron a genetikailag meghatározott epigenetikus szabályok és a biológiailag ugyancsak preformált tanulási folyamatok erőtereiben történnek. Lumsden és Wilson feltételezik, hogy a szociális viselkedés e kettős biológiai lehorgonyzottsága következtében viszonylag

pontosan megadhatók a kulturális makrostruktúrák keretei, azaz a kultúrgének használatának átfogó mintázatai. A kérdés az, hogy az egyéni szinten működő viselkedési mechanizmusok hogyan fordítódnak át (transzlálódnak) a társadalmi folyamatok szintjére. Olyan modelleket - ún transzlációs modelleket - javasolnak a szerzők, amelyek segítségével predikciókat lehet tenni a kulturális rendszer legáltalánosabb szerveződési és működési sajátosságaira, ill. ezek változásaira. Kiindulási tételük az, hogy noha a társadalom térben és időben változik, mozgásai nem teljesen véletlenszerűek; holisztikus mintái egy valószínűségi eloszlást követnek. A kultúrgének minden közösségben valamilyen meghatározott és kiszámítható gyakorisági megoszlást mutatnak. Ezt Lumsden és Wilson etnografikus görbéknek nevezi “Az etnografikus görbék a t ársadalomra, mint egészre jellemző önálló jelenségek. Az a mechanizmus, amely

létrehozza őket, egy biológiai folyamatlánc a génektől a kognitív fejlődés veleszületett epigenetikus szabályain keresztül a társadalmi minták kialakulásáig.” Illusztrálásul tekintsük a vérfertőzési tilalmat. Mint az ötödik fejezetben láttuk, a jelenleg létező társadalmakban az emberek egy kisebb hányada vérfertőző kapcsolatban él, annak ellenére, hogy nagyon erős genetikai szabályok dolgoznak a közeli rokonokkal történő szexuális kapcsolatok ellen. Ha a Föld jelenlegi több száz vadászó-gyűjtögető társadalmát összehasonlító elemzésnek vetjük alá, azt találjuk, hogy a vérfertőzéssel kapcsolatos alternatívák, azaz a “rivális” kultúrgének használati módjai (rokon-házasság, ill. idegenházasság) egy sajátos gyakoriságú megoszlást mutatnak, amely alkalmas a k vantitatív elemzés céljaira. A falvak túlnyomó része egyáltalán nem tartalmaz vérfertőző személyt, kisebb frakciójuk 1%-a foglal magában

vérfertőző egyéneket, egy még kisebb hányadukban a lakosság 2%-a mutat incestust, és így tovább. Az ilyen frakciók teljes sorozatát nevezzük etnografikus görbének, amely tehát a valamennyi vizsgált kultúrára kiterjedő valószínűségi megoszlásokat tükrözi vissza. Így pl egy c1 és c2 kultúrgének közötti választás esetén a következő értékek írhatók fel a mért adatok alapján: a társadalmak 40%-ában az egyének 50%-a hasznosítja a c 1 kultúrgént és 50%-a a c2-t; a társadalmak 5%-ában a személyek 90%-a használja cl-et és 10%-a a c 2 kultúrgént, és így tovább valamennyi kultúrgénfrakción belül. Az etnografikus görbék ilyen felrajzolása tehát megadja az alternatív kultúrgének különböző arányait hasznosító társadalmak gyakorisági megoszlásait. Mi ennek a modellnek a célja? Egyrészt kvantitatív becslést nyújt a társadalmi makroszerveződésre, azaz lehetővé teszi a kulturális sokféleség viszonylag

pontos értékelését. Másrészt kiindulási alapot ad a k ulturális változások értelmezésére. “Természetesen az emberi választás és döntés valószínűségi jellegű, és ez a környezet, ill. a társadalom bizonytalanságaival együtt korlátokat szab az elméleti előrejelzés pontosságának. Elméletünknek az a célja, hogy egyrészt statisztikai megoszlásokat nyújtson, olyanokat, mint az összehasonlító etnográfiai vizsgálatokban végeznek, másrészt előre jelezze a tevékenység és az organizáció kulturális mintáinak a valószínűségét egy társadalomban.” A kérdés tehát most az, hogy az etnografikus görbék által leírt kulturális formák hogyan változnak az időben? Mert hogy változnak, ahhoz semmi kétség nem fér. A társadalmi rendszer végül is állandó áramlásban van. Az emberek szakadatlanul változtatják döntéseiket mások hatására, időről időre elmozdulnak sőt néha az ellenkező irányba csapnak át a

társadalom domináns ítéletei és cselekvési normái, egyes kultúrgének a semmibe tűnnek, és újak jönnek a helyükbe stb. A folytonos társadalmi változások az etnografikus görbék változásaiban tükröződnek. Ezeknek a nagyságaira és irányaira vonatkozóan Lumsden és Wilson egy nagyon bonyolult matematikai apparátust dolgozott ki, amely a statisztikus mechanika egyenleteiből, ill. a populációgenetika sztochasztikus modelljeiből táplálkozik. A matematikai egyenletek bemutatására itt most nem vállalkozhatunk, ám kísérletet teszünk verbális “átfordításukra”. Az etnografikus görbék elsősorban két tényező hatására érzékenyek. Egyrészt az epigenetikus szabályok működésére, másrészt a társadalom többi tagja által tett kultúrgénválasztások szocializációs hatásaira. Elsősorban ezek befolyásolják, hogy az egyén a rendelkezésre álló kultúrgének közül melyiket adoptálja. Bármelyikük változik meg, jellemző

eltolódások következnek be az etnografikus görbében. A változásokat legelső fokon az ún asszimilációs egyenletekkel vagy függvényekkel lehet nyomon követni. Ezek lényegében annak a valószínűségét fejezik ki, hogy adott idő alatt az egyik kultúrgén (c1) használatáról a másikra (c2) kapcsolunk át. Az átváltás természetesen az individuum mások viselkedésére és döntésére való érzékenységétől függ, amely kulturálisan sokféle lehet. Az egyik modellben az egyéneket egy állandó, de alacsony átkapcsolási valószínűség jellemezte az egyik kultúrgénről a másikra, és ez a társadalom megváltozó értékítélete következtében ugrásszerűen megnőtt a második kultúrgén irányában. Egy másik modellben az asszimiláció folyamatos volt, azza1 arányosan, hogy a környezet egyre több tagja tette magáévá a korábban hiányzó vagy mellőzött kultúrgént. Az ellenkező összefüggés is modellezhető: nem ritka, hogy az emberek

olyan kultúrgéneket választanak, amelyeket környezetük lehető legkevesebb tagja részesít előnyben. Ismét más esetben az egyéni preferenciákat a többiek kultúrgénhasználatának köztes (nem túl kicsi, nem túl nagy) száma dönti el. Léteznek-e és működnek-e ezek a m odellek a v alóságban is? Néhányukra találni empirikus leírásokat a szociálpszichológiai, szociológiai és antropológiai irodalomban, másokra egyelőre nem. Solomon Ash vizsgálatai pl arra mutatnak, hogy az egyének komformitás iránti igénye olyan erős, hogy gyakran még a saját - egyébként helyes ítéletüket is feláldozzák, hogy megfeleljenek társaik elvárásainak. Stanley Milgram kísérletei szerint annak a valószínűsége, hogy a többiek véleményét elfogadjuk, arányosan növekszik a referenciacsoport méretével. Önkéntesekből verbuvált kísérleti csoportjában néhányan egy adott jelre felnéztek a szemben lévő magas épületre, mintha vizsgálnának

valamit. Közben a rejtett megfigyelők azt számolták, hogy hányan emelik fel hasonlóképpen a fejüket a járókelők közül. Kiderült, hogy 4%-uk nézett föl, ha a kísérleti csoportból 1 személy cselekedett így, 22%-uk követett 10 embert, 40%-uk 15-öt stb. A gén-kultúra transzlációs modellek két fontos következménnyel szolgáltak. Az egyik az, hogy az epigenetikus szabályokban végbemenő legcsekélyebb változások is komoly változásokat okoznak az etnografikus görbékben. Hatásaik tehát nem “vesznek el” a transzlációs folyamatban, hanem éppenséggel felerősödnek. Más szóval, a viselkedési szabályok közötti csekély különbségek erősen megnövekednek a kulturális minták hatására. Amennyiben az alternatív kultúrgének elsajátítására irányuló veleszületett hajlamok közötti különbség számszerűleg mindössze 0,02, még ez is lényeges különbséget okozhat az etnografikus görbékben. (Ezeket az értékeket egyébként a

különböző egyedfejlődési vizsgálatokban kapták. Így pl az emberi arc preferenciája az újszülöttek részéről más mintákkal szemben 0,6/0,4; az idegenektől való félelem 8 hónapos korban 0,75/0,25 stb.) Ez az ún erősítő vagy amplifikációs törvény sok tekintetben hasonlít Wilson korábbi, ún. m ultiplier effect modelljére, amely szerint a cs ekély genetikai különbségek megfelelő környezeti-társadalmi feltételek hatására jelentős makrokülönbségekké transzformálódnak egy kultúrán belül. A másik következmény lényegében az előbbi folyománya. Természetesen az asszimilációs folyamatok formái és intenzitásai erősen függnek a kérdéses viselkedési kategóriáktól. Nyilvánvaló hogy a genetikailag kevéssé irányított viselkedésformák csekély “ellenálló képességet” fejtenek ki az uralkodó kulturális hatásokkal szemben, míg az erősen kanalizált magatartások bizonyos társadalmi ellenhatásokkal szemben is

érvényre juthatnak (pl. anyai gondoskodás, vérfertőzési tilalom stb.) Mégis, a modellek működtetéséből az derül ki, hogy még az ilyen viszonylag szigorú genetikai diszpozíciók is meglehetősen széles kulturális sokféleséget tesznek lehetővé. Erre nyilvánvalóan az ad lehetőséget, hogy az epigenetikus szabályok valójában sehol sem írnak elő merev instrukciókat és még a legerősebb genetikai befolyás esetében is széles tér nyílik arra, hogy az egyének az alternatív kultúrgének különböző fajtáit sajátítsák el. “Miután a tudat valószínűségi alapon működik, a lényeg a sokféleségi mintákon, más szóval, az etnografikus megoszlások formáin van. Egy gyakori félreértés, hogy a sokféleség a társadalmak közötti genetikai különbségek létezését feltételezi. Valójában a kulturális minták sokféleségei a genetikailag lényegében azonos populációkban is létrejöhetnek.” A gén-kultúra transzlációs modellek

célja tehát, hogy előrejelzéseket tegyen a kulturális minták általános szerveződési és működési folyamatainak a valószínűségi irányaira - adott viselkedési és gondolkodási szabályok mellett. Lumsden és Wilson szerint ezek a modellek képesek kapcsolatot teremteni a bi ológiai és a társadalomtudományok között. Egyfelől ugyanis az epigenetikus viselkedési szabályok tanulmányozásából nyert adatokat fel lehet használni az etnografikus görbék megalkotására, másfelől pedig a kulturális sokféleségre vonatkozó antropológiai adatok alapján vissza lehet következtetni az individuális viselkedési szabályok genetikai-biológiai természetére, sajátosságaira (pl. hogy mennyire “zártak” vagy “nyitottak”) Más szóval, az egyedfejlődés és a gondolkodás műveleteire vonatkozó kutatási eredményeket, amelyek a neurofiziológiai, az etológiai, a genetikai és a kognitív pszichológiai vizsgálatokból származnak, arra lehetne

használni, hogy segítségükkel előrejelzéseket tegyenek a makrokulturális folyamatokra és vica versa. “Megmondanák az antropológusoknak a társadalmakon keresztülhúzódó választások statisztikai mintázatait. A másik irányból nézve pedig a kulturális adatok birtokában lévő antropológusok ki tudnák következtetni a pszichológiai vizsgálatok szempontjából fontos mentális fejlődés individuális sajátosságait.” A dolog természetesen nem ilyen egyszerű. Egyelőre viszonylag kevés információ áll rendelkezésre ahhoz, hogy a két szintet össze lehessen kapcsolni. Nézzünk néhány rövid példát A vérfertőzéssel szembeni averzióval kapcsolatos tényeket és hipotéziseket már jól ismerjük. A koevolúciós elmélet alapján gondolkodva itt egy igen szigorú epigenetikus szabály dolgozik az egyik kultúrgén elfogadásának irányában. Az izraeli kibucok adatai azt mutatják, hogy a vérfertőző viselkedésre való átmenet

átkapcsolási valószínűsége gyakorlatilag a nullával egyenlő, noha az individuális választás e téren teljes szabadságot élvez. Tajvanon viszont a házasságok egy kis részénél komoly családi nyomást gyakorolnak a gyermekkoruktól együtt felnövő fiatalokra, akik között ennek ellenére mégis igen erős a szexuális vonakodás, gyakori a válás és alacsony a fertilitás. Az ilyen és ehhez hasonló adatok alapján konstruált paraméterek (az asszimilációra való érzékenység, átkapcsolási valószínűség stb.) számszerű értékei lehetőséget adtak az etnografikus görbék megrajzolásához. Ezek elég pontos megfelelést mutattak az antropológusok adataiból ismert kulturális megoszlásokkal. A kis létszámú vadászó-gyűjtögető társadalmak 50%-ánál lényegében nem találunk vérfertőző kapcsolatot, 20%-uk pedig egy olyan gyakorisági megoszlást mutat, amely a néhány ezreléktől az egy-két százalékig terjed. Egy másik példában

az epigenetikus szabályok már sokkal inkább környezetfüggőek. A yanomamö falvak kettéválásáról van szó. A szétválás akkor következik be, ha a falu lakossága egy bizonyos nagyságot meghalad, fellazulnak a rokoni kapcsolatok, és állandó feszültségek osztják meg a korábbi integrációt. A konfliktusok eredményeként a falu kettéválik, és mindkét populációban a közeli rokonok maradnak együtt. A gén-kultúra elmélet szerint fogalmazva: mindegyik egyén egy kétpólusú választás előtt áll: menjen vagy maradjon. Döntése nagymértékben múlik a többiek viselkedésén (asszimilációs függvény), és végső soron a csoport állandóan változó nagyságától függ. A döntést kialakító szabályok elsősorban a szociális konfliktusok mintáira érzékenyek, amelyeket a versengésben részt vevő és a “távozás” kultúrgént előnyben részesítő individuumok aránya befolyásol. Minden csoportméretre létezik egy küszöbérték, amely

alatt az egyének nem mutatnak hajlandóságot a távozásra, és amely fölött inkább a távozást részesítik előnyben a maradással mint alternatív kultúrgénnel szemben. Nagy létszámú, tehát 200 főt meghaladó csoportnál ez a küszöbérték olyan alacsony, hogy lényegében egyetlen heves szóváltás kiválthatja az egyik rokoni csoport elköltözését. Az asszimilációs függvények küszöbértékeire felírt etnografikus görbék egy meglehetősen széles kulturális diverzitást adnak meg. Emögött valószínűleg egy rugalmas epigenetikus szabály áll, amely irányítja az egyén alkalmazkodását a változó társadalmi feltételekhez. Működése része a rokonszelekciós stratégiának: az együtt maradó vagy az együtt elköltöző rokonok az altruizmus és kooperáció közös genetikai érdekeltségi rendszerét alkotják. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ez a modell a jelenlegi formájában nagyon hiányos. Először is, keveset tudunk a benne

szerepet játszó epigenetikus szabályokról, amelyek valószínűleg egy nagyon összetett döntési mechanizmust írnak elő, beleértve az agresszió, az idegengyűlölet és a rokoni nepotizmus különböző formáit. Másrészt figyelembe kell venni az olyan tényezőket is, mint a táplálék bősége vagy a főnök hatalma. Végül, nem ismeretesek a yanomamö falvak teljes etnográfiai adatai Egy harmadik modellben a szerzők a női divat változását követték nyomon a legutóbbi 350 év statisztikai adatai aiapján. Azt találták, hogy a divat 100 éves periódusokat követ, azaz az etnográfiai megoszlások egy időbeli ciklikusságot írnak le. Közel 100 évenként változtak az olyan mutatók, mint pl. a szoknya hossza, a derék bősége, a dekoltázs stb Ezek a fluktuációk olyan átmeneteket mutatnak, ahol az egyének - az egyik formáról a másikra áttérve - nem csupán a befolyásos személyek (pl. divattervezők, színésznők) döntéseit követik, hanem a

társadalom, mint egész, változó ízlését is. Természetesen nincsen veleszületett preferencia egyik kultúrgén (pl. darázsderék, mély kivágás stb) irányában sem Ugyanakkor feltételezhetők bizonyos nagyon általános viselkedési szabályok. Így pl egyes öltözködési formák a szexuális és reproduktív értékesség demonstrálásának az eszközei, a státus és presztízs megjelölésének módjai és a felnőtt nők közötti vetélkedések eszközei. Évezredeken keresztül az öltözködés és a testdíszítés újításai olyan presztízshez juttatták a nőket, amelyek megnövelték szociális sikerességüket a társadalmi előrejutásban és - ami gyakran összekapcsolódott ezzel - a társadalmilag “értékes” férfiak megszerzésében. Ezek alapján persze nagyon széles variációk jöhetnek létre olykor extrém kinövésekkel, de amikor az egyes divatirányzatok túllépik az an atómiailag megengedhető határokat (pl. túl szoros fűző)

vagy megsértik a meztelenségre vonatkozó társadalmi tabukat, a folyamat ismét megfordul. Lumsden és Wilson elképzelése talán itt túlságosan is merész. Mindenesetre azt remélik, hogy modelljük a fejlődéspszichológia további vizsgálatai folytán nagymértékben finomítható. A teljes evolúciós kör Az eddigiek során azt követtük nyomon, hogy az epigenetikus szabályok és a tanulásiszocializációs folyamatok által tevékenykedő egyének választásai révén miként alakulnak ki a társadalom uralkodó viselkedési mintázatai. Ez csupán a feladat egyik része A gén-kultúra elmélet alapvető feltevése, hogy a genetikai és a kulturális evolúció egy olyan körfolyamatban kapcsolódik össze, ahol minden egyes lépés meghatározza a következőt. “A koevolúciót nem lehet hatékonyan megragadni, míg az okság teljes cirkularitását nem követjük nyomon az individuális élőlény genomjától a társadalomig és aztán vissza. A lényeg az, hogy

nem csupán az egyének epigenetikusan irányított akciói hozzák létre a kulturális mintákat, hanem az utóbbiak maguk is befolyásolják ezeket az akciókat és végső soron a mögöttük álló gének frekvenciáit.” A kérdés tehát most az, hogy a kulturális környezet miként hat a gének evolúciójára. A szociobiológia központi tétele, hogy a környezet erőforrásainak adaptív felhasználása határozza meg az egyén teljes rátermettségét. Ez esetünkben azt jelenti, hogy a megfelelő kultúrgénválasztások az egyén biológiai sikerességének növelésén keresztül visszacsatolódnak a genetikai szintre, és megerősítik az alapjukul szolgáló epigenetikus szabályokat. Hominida őseink bizonyos viselkedési döntései és választásai megnövelték túlélési és szaporodási esélyeiket. Ezek genetikai alapjai hosszú idő alatt megszilárdultak a génkészletben A Homo sapiens viselkedési szabályai túlnyomó többségében a mintegy 2 m illió

éve kialakult Homo habilis és a több mint 1 millió évvel ezelőtt színre lépő Homo erectus szociális környezetében alakultak ki. Ez a környezet - amelynek részleteire itt mo st nem térhetünk ki - meghatározott szelekciós nyomásokat helyezett az egyénekre, így a rokoni együttműködés, a csoportok közötti vetélkedés, a m unkamegosztás, a cs aládi, ill. házastársi elrendeződések tekintetében stb Ezeket az evolúciós kihívásokat azok tudták a leggyorsabban és leghatékonyabban megválaszolni, akik rendelkeztek a viselkedés megfelelő genetikai készségeivel és hajlamaival. “Azok, akik a helyes választásokat irányító epigenetikus szabályokkal rendelkeztek, nagyobb képviseletet biztosítottak maguknak a következő generációkban. A leghatékonyabb epigenetikus szabályokat előíró gének sok generáción keresztül elterjedtek a populációban. Az emberi populációk azoknak a tanult viselkedésformáknak az irányába fejlődtek,

amelyek a legnagyobb túlélési és szaporodási sikert produkálták.” Ezzel a teljes koevolúciós kör (full evolutionary circle) mozgásba lendül Azok az egyének, akiknek a kultúrgénválasztásai sikeresnek bizonyultak, több gént adtak át a következő generációnak, és ezzel a populáció, mint egész, a megfelelő epigenetikus szabályok, továbbá az e szabályok által lehetővé tett viselkedési és gondolkodási formák elterjesztésének irányába mozdult el. Ilyen módon terjedtek el a vérfertőzési averziók, a veszélyes tárgyakkal szembeni fóbiák, bizonyos döntési műveletek, ízlelési és szaglási preferenciák, hogy csak néhányat említsünk. Kialakulásukban és fennmaradásukban a két rendszer összekapcsolódott; a gének, amelyek irányítják az epigenetikus szabályokat, és a kultúra ame1y befolyásolja az epigenetikus szabályok kifejlődését és változásait. Lumsden és Wilson szerint az epigenetikus szabályok

evolúciójában két komplementer és egymással kölcsönös viszonyban álló szelekciós forma érvényesül: a genetikai asszimiláció és a kultúrgén-asszimiláció. Az előbbi Waddington óta meglehetősen elterjedt fogalom a genetikában A brit biológus híres kísérletében Drosophila-lárvákat vetett alá hősokknak, amelyek hatására a gyümölcslegyek szárnyerezete bizonyos morfológiai változáson ment keresztül. Ez a “deviáns típus” a hőkezelés elmúltával is nagy számban maradt fenn a populációban. Anélkül, hogy a szerzett tulajdonságok lamarcki hipotéziséhez folyamodnánk, a jelenséget a következőképpen lehet magyarázni. A legtöbb fenotípusos, tehát a testi vagy viselkedési jelleg meghatározásáért általában igen sok gén felelős, amelyek a kérdéses jelleg statisztikai kifejeződését, valószínűségi megoszlását írják elő (pl. testmagasság, intelligencia stb) A jellegek poligénes szabályozása lehetőséget ad az

átlagos (normál) fenotípustól való eltérésre. Ez azt jelenti, hogy egy populáció tagjai a genotípus és a külső környezet kölcsönhatásának eredményeként különböző módon fognak válaszolni. A környezet extrém, szokatlan megváltozására új típusú morfológiai és fiziológiai válaszok alakulnak ki, természetesen az eredeti gének által meghatározott reakcióintervallumon belül. Miközben ezek az új fenotípusok együtt léteznek a régiekkel, hozzájuk képest nagyobb adaptív előnyt képviselnek a m egváltozott környezetben, ezért a fejlődésüket irányító gének gyakoriságai fokozatosan növekedni fognak. Megfelelő számú generáció után a populáció mint egész az új válasz irányába mozdul el még akkor is, ha közben visszatér az eredeti környezetbe. Más szóval, szelekció történt egy új fenotípusos válaszra, amely most már a kiváltó környezeti hatás hiányában is megjelenik. A genetikai asszimiláció a szerzett

tulajdonságokra való hivatkozás nélkül értelmezi az élőlények meghatározott környezeti hatásokra adott “célszerű” válaszait. Hozzá kell azonban tennünk, hogy mindeddig csupán bizonyos anatómiai és fiziológiai jellegekkel kapcsolatban mutatták ki. Lumsden és Wilson azonban feltételezi, hogy a genetikai asszimiláció az emberi-viselkedés esetében is működik. Itt a kulturális felfedezések (új kultúrgének megjelenései) jelentik a megváltozott környezetet. Amikor ezek szelekciós előnnyel ruházzák fel használóikat, a gének egy új frekvenciaeloszlás irányába mozdulnak el, olyan epigenetikus szabályokat hozva létre, amelyek a viselkedést az új körülményeknek megfelelően kanalizálják. Az epigenetikus szabályok átalakulása tehát lehetővé teszi az új kultúrgénekre való áttérést. Mindez kompatibilisnek tűnik a legújabb neurofiziológiai adatokkal. Kiderült, hogy jóllehet egyegy viselkedést nagyon sok gén szabályoz,

már néhány gén megváltozása (mutációja) is lényeges változásokat okozhat az idegsejtek molekuláris szerkezetében, ill. kapcsolataikban, és ezzel az agy struktúrájában, amely viszont erősen befolyásolja az epigenetikus szabályok működését. Így pl. a színlátás és szaglás bizonyos tartományaiban bekövetkező változások az érzékelősejtek szerkezetváltozásaira vezethetők vissza. Ugyancsak néhány gén irányítja az ún neurotranszmitterek képződését, amelyek részt vesznek többek között a fájdalomtűrés vagy a depresszió kialakulásában (endorfin), szerepet játszanak a szkizofrénia kifejlődésében (dopamin) és befolyásolják az agyi jutalmazó központok működését (monoamin). Megváltozásuk súlyos viselkedésbeli kihatásokkal jár. Az ellentétes folyamat az ún. kultúrgén-asszimiláció Az epigenetikus szabályok rendszerint tág, a környezet által rugalmasan változtatható keretek között befolyásolják a

kultúrgénválasztást és -használatot. Minden egyénnek válaszolnia kell a szociális környezet gyorsan változó kihívásaira, és a kultúrgének merev osztályozása és genetikailag szigorúan előírt használata komoly akadályt jelentene ebben, nem beszélve arról a m etabolikus és energetikai teherről, amely az ilyen precízen beszabályozott rendszer fenntartásával járna együtt. Éppen ezért komoly epigenetikus flexibilitás jellemez bennünket; képesek vagyunk elfogadni az eltérő, ám közös funkciót betöltő kultúrgéneket, és lehetőség van újak feltalálására és elterjesztésére. Még a túlélés és szaporodás szempontjából semleges vagy éppen ártalmas kultúrgének asszimilációja is végbemehet bizonyos kulturális hatásokra. Ez hihetetlenül megnöveli a kulturális sokféleséget, noha ez a sokféleség többségében mégis az epigenetikus szabályok mint csomópontok köré szerveződik. A humánevolúció során a genetikai

asszimiláció (új genotípusok megjelenése) és a kultúrgén-asszimiláció (új kultúrgének bevezetése) egyetlen folyamattá kapcsolódik össze. Az előbbi az epigenetikus szabályok megváltoztatásán keresztül fokozatosan módosítja a kultúrgének használatának valószínűségét; csökkenti vagy növeli azt, továbbá újak feltalálását segíti elő. Az utóbbi viszont azzal, hogy újfajta kultúrgéneket terjeszt el (pl hatékonyabb munkaeszközöket), megváltoztatja a már létező epigenetikus szabályok fitnessét, azaz módosítja a viselkedési szabályok által befolyásolt túlélési és szaporodási sikert - az új kultúrgének alkalmasságától függően. Természetesen a kultúrgén-asszimiláció önmagában nem okoz genetikai változást a v iselkedési szabályokban, “csupán” gazdagítja a kulturális környezetet. Ezzel együtt ugyanakkor változásokat hív életre az egyének biológiai sikerességében, és ez generációk hosszú során

át lassú változásokat okoz a géngyakoriságokban, elmozdítva az etnografikus görbék korábbi eloszlását. Ha új kultúrgének áramlanak be a s zociális térbe felfedezés vagy vándorlás révén, egészen addig a fokig képesek könnyedén integrálódni, amíg nem okoznak érzékelhető változást a teljes rátermettségben. Ha ez történik, az epigenetikus szabályok által hátrányosnak ítélt kultúrgének fokozatosan kívül rekednek a populáción, és eltűnnek. Ezzel együtt a viselkedési szabályok maguk is fokozatosan “beszűkülnek”, azaz elvesztik genetikai alapjuknak azt a r észét, amely a helytelen kultúrgénhasználat következtében nem képes reprodukálódni a következő nemzedékben. Ha azonban az új kultúrgének növelik az őket előnyben részesítő egyének teljes rátermettségét, akkor a viselkedési szabályok a generációk hosszú során keresztül lassú genetikai változásokon (asszimiláción) mehetnek keresztül abba az

irányba, amely lehetővé teszi az új kultúrgének fokozott használatát. Ilyen módon az epigenetikus szabályok úgy működnek, mint a zsiliprendszer, amelyet a kultúrgének árama hol szűkebbre von, hol pedig kiszélesít. Felmerül a kérdés: milyen gyors az epigenetikus szabályok átalakulási folyamata? Másként fogalmazva, a biológiai evolúció milyen mértékig. képes lépést tartani a kulturális fejlődéssel? Általában a kulturális változások lelassítják a genetikai evolúció iramát. Miután a kultúrgénhasználat változásai a genetikai alapok változásai nélkül is létrejöhetnek - sőt többnyire így jönnek létre -, a genotípusok “cseréje” meglassúbbodik. A kultúra mozgásfolyamatai nagyfokú autonómiát élveznek, és gyors iramú változásai jócskán maguk mögött hagyják a genom lassú átrendeződését igénylő biológiai evolúciót. Lumsden és Wilson szerint a génfrekvencia-változások koevolúciós folyamatai

mindazonáltal még így is elég gyorsak lehetnek. Ennek az a magyarázata szerintük, hogy a gének nem egy-egy speciális viselkedést kódolnak, hanem a tudat összeszerelésén keresztül az akciók egy-egy sorozatát. Minden egyes kombinációjuknak sokféle kifejeződése lehet, számos alternatív megoldást kínálnak a környezeti kihívásokra, és képesek megbirkózni a társadalmi esetlegességekkel, a változó szituációkkal. Állandóan új kultúrgének kerülnek be a társadalmi mozgástérbe, amelyek a genetikai asszimiláció révén változásokat hívnak életre az epigenetikus szabályokban. Ennek következtében a kulturális környezet sokfélesége erősen megnövelheti a genetikai evolúció működési körét. A kultúra “új variációkat vet a természetes szelekció fogai közé, és generációkon keresztül megváltoznak az epigenetikus szabályok”. Amint a kulturális mozgástér erősen differenciálódott, a genetikai sokféleség is

megnőtt a helyi populáción belül. A különböző társadalmi és gazdasági szerepek; szokások differenciálódásával azoknak a géneknek a sokfélesége is megnő - mondják a szerzők -, amelyek az e szerepekhez szükséges képességeket és hajlamokat befolyásolják. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az emberi társadalmak genetikai kasztrendszerré fejlődtek; az exogámia és a társadalmi mobilitás mindenütt az ilyen extrém jelenség ellen dolgozik. Valójában még a több ezer éven keresztül változatlan formában újratermelődő indiai kasztrendszert is társadalmi konvenciók tartották fenn. A vizsgálatok bebizonyították, hogy a különböző kasztokhoz tartozó emberek csupán néhány kisebb anatómiai (pl. vércsoport) és fiziológiai vonásban térnek el egymástól “Amit ez a koncepció javasol, az az, hogy egy viszonylag nagy változatosság fejlődik ki az emberek között a viselkedési szabályokban, amelyek befolyásolják a s

zociális és gazdasági szerepek szelekcióját. Ezek a hajlamok és a g ének, amelyek előírják őket, folytonos áramlásban (in a state of flux) vannak a populációkban. Noha a társadalmakból nem faragnak biológiai csoportokat, a genetikai individualitás igen magas szintjét tartják fenn. A természetes szelekció e termékeny és nagylelkű alkotó, amely sokféle képességet teremt, és bőségesen szórja el őket a populácion belül. Ha ez mind így van, ebből az következik, hogy az egyes személyek még inkább különböznek egymástól, és egyénibbek, mint azt a tudósok és a humanisták eddig feltételezték.” Az ilyen típusú változatok relatíve meggyorsítják a biológiai evolúciót, amire csak a kultúrát alkotó ember képes. Ugyanezt hozza létre az epigenetikus szabályok, ill. az őket meghatározó gének változékonyságának másik oka, az ún. fitness-represszió A különböző viselkedési válaszok ritkán érik el az elméletileg

lehetséges maximális rátermettségértéket, különben működésképtelenné válna a kulturális rendszer. A mérsékelt agresszió pl gyakran előnyösebb magatartás, mint az agresszió teljes kifejlődése, amely öndestrukciót, vagy a csoport integrációjának a felbomlását okozhatja. Természetesen a t úl kevés agresszió ugyancsak hátrányosnak bizonyult, mert egyeseket kiszolgáltatott a csoport domináns tagjainak a csoportot pedg a rivális törzseknek. Éppen ezért az ellenségeskedés és az erőszak optimális mértéke általában egy köztes, átmeneti szint körül mozog, és az emberek nagyfokú változatosságot mutatnak abban, hogy miként oldják meg a kompetitív helyzetek kihívásait. Általánosan fogalmazva, a fitness-represszió a genetikai gyakoriságokat egy köztes szinten rögzíti, amelynek következtében a genetikai polimorfizmus egy adott populáción belül nagy értéket fog mutatni. A kultúra hatására fellépő genetikai változatok

nagy mennyisége lehetőséget adott arra, hogy a természetes szelekció folytassa működését, és az emberi viselkedés, ill. az emberi agy biológiai evolúciója a társadalmi fejlődés során is viszonylag gyors maradjon. A szerzők ennek alapján egy ún. “ezeréves szabályt” konstruálnak Bizonyos jellegek genetikai alapjai akár néhány ezer év alatt is megváltozhattak, és az elmúlt 25-30 ezer év viharos történelmi periódusában jelentős változások mehettek végbe az emberi viselkedésben. “A sikeres kultúrgéneket előnyben részesítő epigenetikus szabályok alléljai akár ötven generáció alatt is felválthatták a rivális allélokat; és ez nagyságrendileg ezer évet tesz ki az emberiség történelmében. Így lehetséges, hogy lényeges genetikai evolúció zajlott le a történelmi időkben, és ez még ma, is folytatódik.” Ez az utóbbi állítás azonban korántsem problémamentes. Persze ha meggondoljuk, a többi sem az. Mindenesetre

érdemes röviden értékelni az eddig elmondottakat Néhány értékelő megjegyzés A gén-kultúra elmélet a szociobiológia eddigi történetének kétségkívül egyik legnagyobb szabású vállalkozása. Már eddig is számos dicsérő vagy bíráló észrevétel hangzott el vele kapcsolatban. Magunk részéről néhány fontosnak ítélt megjegyzést kívánunk hozzátenni az eddig elmondottakhoz. Tesztelhetőség és bizonyítás. A szerzők gyakran hangsúlyozzák, hogy elméletük tesztelhető, magyarázataik úgy vannak megfogalmazva, hogy nyitva állnak a tapasztalati bizonyítás procedúrái előtt. Kétségtelen, hogy a társadalomtudományokban eléggé ritka és szokatlan az előrejelezhetőségnek és az ellenőrizhetőségnek az a foka, amely a gén-kultúra elméletet jellemzi. Világosan kell azonban látni, hogy az ellenőrizhetőség nem jelent egyúttal ellenőrzöttséget, még kevésbé bizonyítottságot. A probléma ott van, hogy az elmélet nagyon

erős állításait rendkívül nehéz tapasztalatilag igazolni. A női divat vagy a yanomamö falvak meglehetősen kevés bizonyító erőt képviselő elemzései világosan mutatják, hogy a releváns genetikai, pszichológiai vagy antropológiai adatok mennyisége egyelőre nem éri el a verifikációhoz szükséges mértéket. Kérdés, mit lehet kezdeni egy olyan modellel, amely a bizonyításhoz szükséges tapasztalati tények túlnyomó részét nélkülözni kénytelen? Nem volna azonban helyes, ha a kérdésre egyértelmű elutasító választ adnánk. Az a tény, hogy a g én-kultúra elmélet teszteléséhez szükséges adatok csupán töredékesen állnak rendelkezésre, önmagában nem csökkenti Lumsden és Wilson hipotézisének plauzibilitását. Figyelembe kell venni, hogy a szükséges adatok iránti igény jószerivel csupán a modellek megszületése után merülhetett fel. Ez általános jelenség a tudományok történetében A tudomány ugyanis sehol sem úgy

működik, hogy az előzetesen megfigyelt tapasztalati adatokat mint “semleges” tényeket később interpretálja egy magyarázó keretben. Éppenséggel a tények összegyűjtése, válogatása és osztályzása mar eleve egy elméleti háttér előtt történik. Minden megfigyelési és kísérleti adat elméletbe ágyazottan jelenik meg. Fontosságukat, sőt gyakran létezésüket is annak a hipotetikus modellnek köszönhetik, amely előre jelzi, ill. felhasználja őket Jó példát nyújtanak ebből a szempontból az általános relativitáselmélet tapasztalati evidenciái (Merkur perihélium-mozgása, fényelhajlás, vöröseltolódás), amelyek csupán az einsteini elmélet fényében váltak valódi természetüknek megfelelően felismerhetőkké és magyarázhatókká. Nem csupán a tények igazolják a hipotézist, hanem - mint Arthur Eddington félig tréfásan megjegyezte - egyetlen tényt sem lehet igaznak elfogadni, amíg egy elmélet nem bizonyítja a létezését.

Az új elmélet az, amely bizonyosfajta tapasztalati információt fontossá tesz, és felébreszti iránta a kutatók érdeklődését. Fokozottan érvényes ez a gén-kultúra elméletre, amely a “tudományok senkiföldjén” keletkezett, következésképpen a pszichológusok, antropológusok, idegfiziológusok és etológusok együttes munkájára lesz szükség a teszteléséhez. Ehhez azonban valószínűleg fel kell majd adni az elmélet rendkívüli bonyolultságát és nehéz matematikai nyelvezetét. Maynard Smith úgy véli, hogy minden modell komplexitásának létezik egy felső határa, amelyet szerinte a szerzők jócskán túlléptek. Ezen lehet vitatkozni, mindazonáltal úgy véljük, hogy a mérések és a megfigyelések elvégzéséhez elsősorban az szükséges, hogy az elmélet egyelőre nagyon általános és talán túlságosan is sokat markoló állításaiból olyan konkrét modelleket lehessen megalkotni, amelyek már képesek egy-egy kulturális jelenség

vagy viselkedésforma szabatos magyarázatára, ill. pontos előrejelzésére Más szóval, meg kell találni azokat a “közvetítő modelleket”, amelyek összekötik az elméleti általánosításokat a tapasztalati jelenségekkel. A kultúrgének szerepe. Számos kritikus úgy véli, hogy a kultúrgének mint diszkrét, önálló entitások, önkényes konstrukciók, amelyek aláássák a gén-kultúra elmélet magyarázó erejét. Lehetetlen ugyanis a kultúra komplex és változó folyamatait bizonyos statikus elemekre redukálni. Ezeknek a kritikusoknak valóban igazuk van abban, hogy maga a kultúra nem izolált részekből tevődik össze, hanem egységes (holisztikus) rendszerként működik, amelyben a részeket funkcionális kapcsolatok fűzik össze. Elfeledkeznek azonban arról, hogy valójában minden tudomány úgy építkezik, hogy bizonyos diszkrét összetevőket és elemi egységeket emel ki a folyamatos variációk és bonyolult sokféleségek rendszeréből.

A társadalmi rendszer sem érthető meg a tapasztalatilag tanulmányozható és tudományosan elemezhető összetevők ismerete nélkül. Ebben az értelemben a kultúrgének a szükségszerű első lépést jelentik abban az absztrakciós folyamatban, amelynek révén viszonylag egzakt képet lehet festeni a b iológiai és kulturális folyamatok összekapcsolódásáról. De ez valóban csak az első lépés. Nehéz elfogadni, hogy a yanomamö falvak kettéválása vagy a női divat a kultúra önálló, diszkrét egységeit képezik. Nem elég ugyanis pusztán kijelenteni, hogy ez és ez a társadalmi elem önálló kultúrgén. Ahhoz, hogy a kultúrgéneket reális objektumoknak tartsuk, ne pedig önkényes konstrukcióknak, az szükséges, hogy találjunk egy elméleti keretet, amelyben pontosan definiálni és azonosítani lehet a valóban összetartozó és lényeges kulturális jegyeket. Sokan ezt az elméleti kritériumot abban látják, hogy a vizsgált kulturális

összetevők önálló egységeként replikálódnak-e vagy sem. Huxley ideája, Dawkins mémje vagy Boyd és Richerson kulturális típusa pl. olyan replikátorok, amelyek a kulturális szelekció autonóm törvényei - és nem biológiai törvények szerint terjednek el vagy vesznek ki a populációból. Ezzel a következő fejezetben foglalkozunk részletesebben Az emberi tudat mint a s zociobiológia tárgya. Lumsden és Wilson elméletével egy új tényező lépett be a humán szociobiológia eszköztárába: az emberi tudat. A korábbi szociobiológiai magyarázatokból szinte teljesen hiányzott azoknak a folyamatoknak a leírása amelyek a központi idegrendszer szintjén szabályozzák a v iselkedést. Az észlelési es tanulási folyamatokat általában a genetikai instrukciók közvetítő eszközeinek tekintették, amelyek hozzájárulnak a túlélési és szaporodási sikerhez, azaz segítenek elterjeszteni az individuális géneket. Ez a nyilvánvalóan redukcionista

program kezdetben pozitív funkciót töltött be, amennyiben az emberi viselkedés evolúciós stratégiáit csak így lehetett korrekt és tesztelhető módon megfogalmazni. A viselkedés és a gének szintjén működő modellek megalkotásához és a belőlük levont predikciók ellenőrzéséhez nem volt szűkség a “tudathipotézisre”. Egy ponton túl azonban ez a megközelítés túlságosan szűkkeblűnek bizonyult, és a kritikusok helyenként jogos támadásokat intéztek a humán szociobiológusok ellen, mondván, hogy az embert gépi vagy inkább genetikai automaták módjára értelmezik. De ettől függetlenül is, egy olyan tudományból, amely az emberi viselkedés eddigi legteljesebb biológiai eszköztárát kívánja felvonultatni, nem hiányozhat az agyi működés evolúciós elemzése sem. Ezt a hiányt pótolja Lumsden és Wilson elmélete. Számukra a tudat olyan biológiai eredetű és alapú rendszer, amelynek az összeszerelését a g ének végzik el, de

speciális tartalmait a kultúrgénekből nyert információ adja. Nem a gének függeléke vagy eszköze, hanem aktív tényező a kultúra elsajátításában és létrehozásában. Működése azonban nem független a genetikai programok befolyásától, minthogy az ismeretstruktúrák elsődleges kiépülését az epigenetikus szabályok irányítják. Meg kell említenünk, hogy ez az elmélet szoros kapcsolatokat mutat a pszichológia néhány meghatározó koncepciójával. Ilyen Piaget elmélete a gyermeki fejlődés egymást követő szakaszairól, amelyet már érintettünk, és ilyen Ulrich Neisser sémakoncepciója. Eszerint az észlelés és a gondolkodás meghatározott kognitív minták, ún. sémák szerint megy végbe. Ezek irányítják a környezettel való kapcsolatainkat, orientálják a tapasztalatot, szelektívvé teszik a figyelmet, kiértékelik a konkrét eseményeket, és meghatározott módon raktározzák el a rendelkezésre álló információt.

Fokozatosan épülnek ki a t apasztalás során, amennyiben az új információ hatására megváltoznak a belső reprezentációk, a következő tapasztalatokat már a megváltozott séma értékeli ki, majd az ennek következtében létrejövő ismeret ismételten visszahat a sémára és így tovább. Ugyanakkor Neisser szerint bizonyos mennyiségű veleszületett információcsomagokkal mindannyian rendelkezünk születésünktől fogva. A csecsemőknek ún anticipációs sémáik vannak; így pl. az új, és nem az ismerős tárgyakat keresik Ez lényegében megfelel az arc- és alakfelismerés epigenetikus szabályairól mondottaknak. Valószínűnek tartjuk, hogy a Neisser által leírt sémák primer szerveződését az epigenetikus szabályok irányítják, és a környezettel való kölcsönhatások során ez a “kognitív térkép” egyre differenciáltabb és specifikusabb formát vesz fel. Gének és viselkedés: epigenetikus szabályok. A gének nem közvetlenül

irányítják a viselkedést, hanem bonyolult hormonális és idegrendszeri folyamatok közvetítésével, amelyek “nyitottak” a külvilág hatásaira. Az ilyen módon létrejövő veleszületett viselkedési minták (epigenetikus szabályok) mintegy a genetikai és a kulturális folyamatok közötti csomópontokat alkotják, és döntő szerepet játszanak a gén-kultúra evolúció megértésében. Egyrészt lehetővé vált általuk az ún. “póráz-alapelv” kevésbé metaforikus és szabatosabb értelmezése Az epigenetikus szabályok csupán a kultúrgének közötti választások bizonyos valószínűségi irányait írják elő. Tág teret engednek a megváltozott társadalmi környezetben történő egyéni reakcióknak, és lehetővé teszik az új tapasztalatok elsajátítását. A lehetőségek száma azonban nem korlátlan Az erősebb kanalizációt előíró epigenetikus szabályok által kivetett biológiai korlátok lefékezik bizonyos kulturális újítások és

szokások elterjedését. Miattuk nem számíthatunk a vérfertőzési tilalmak tömeges megszegésére vagy az anyai szerepek olyan “látványos” visszaszorítására, mint a harmadik fejezetben szereplő kibuc példában láthattuk. Ugyanakkor a genetikai asszimiláció révén az epigenetikus szabályok is képesek átalakulni a viszonylag hosszú időn át tartó kulturális nyomásokra. A génektől a kultúráig vezető póráz hossza így hol csökken, hol nő; “rugalmasan változik, de széttéphetetlen”. A genetikai szabályok bevezetésének egy másik nagy előnye a korábbi génhipotézissel szemben, hogy értelmezhetővé válik általa a kulturális sokféleség. Láthattuk, hogy még a szigorú genetikai meghatározottság jelenlétében is széles körű viselkedési változékonyságra számíthatunk (amplifikációs törvény). A gének nem valamely egyedi választ határoznak meg, hanem a válaszok egy statisztikai mintázatát. “Még napjainkban is nagyon

sokan úgy érvelnek, hogy a s okféleség létezése a s zociális viselkedésnek a g enetikai befolyástól való mentességét bizonyítja. Ezzel szemben rámutattunk, hogy a kulturális diverzitás nagy része lehetővé válik a mentális fejlődés epigenetikus szabályai alapján. A kapcsolat szerintünk nem egyszerűen a genetikai sokféleség és a kulturális sokféleség között van, bár az epigenetikus szabályok sokféleségéből növekvő kulturális sokféleségre következtethetünk. A kulturális diverzitás azonban inkább a döntések és választások sokaságából adódik, amelyek minden egyén számára nyitva állnak. A tudat maga hozza létre döntési terét, de mindezt az epigenetikus szabályok hatása alatt létrejött ismeretek és preferenciák segítségével teszi.” Más szóval, a k ulturális sokféleség mintái nem cáfolják az evolúciós hatásokat, hanem éppenséggel megvilágítják azok természetét. Az epigenetikus szabályok és a

velük kapcsolatos mechanizmusok (asszimiláció, amplifikáció stb.) modelljei tehát kétségkívül nyitottabbá tették a szociobiológiát a társadalomtudományok felé. Ugyanakkor néhány súlyos problémát vetettek fel Először is a bizonyítást illetően. A genetikai programok jelenlétére utaló közvetett evidenciák (ikervizsgálatok, kultúrközi elemzések eredményei stb.) nagyon fontos tényezők a veleszületettség bizonyításában. Sok esetben azonban - különösen a bonyolultabb viselkedési és mentális kategóriák esetében - ennek alapján jelenleg nincs mód az egyedfejlődésben és a konkrét viselkedésben játszott szerepük pontos feltérképezésére, amely pedig elengedhetetlen volna a gén-kultúra elmélet transzlációs modelljeinek a működtetéséhez. Másodszor, az epigenetikus szabályok sokszor csupán nagyon általános előírásokat adnak. Az eszközök használatát lehetővé tevő manipulációs készség pl. aligha

befolyásolhatta a készítésükre és adoptálásukra vonatkozó különböző kulturális szokásokat. Harmadszor, a genetikai determinizmus kérdésében egy nagyon sajátos paradoxon jellemzi Lumsden és Wilson elméletét. Az epigenetikus szabályok rugalmas és probablisztikus jellegű kanalizációk, amelyek. lehetőséget adnak a kultúra nagyfokú autonómiájára. Ugyanakkor a szerzők úgy képzelik, hogy ez a genetikai befolyás az emberi viselkedés és gondolkodás minden formájában érvényre jut, és alapját képezi a k ultúra teljes működésének. Más szóval, ha ez a koncepció mélységileg (a gének irányában) mérsékelt állításokat is tartalmaz, horizontálisan (a kulturális rendszer egészét illetően) erős, sőt extrém érvelés jellemzi. Jelenlegi ismereteink szerint nehéz elképzelni, hogy a kultúra rendelkezne egy ilyen mértékű genetikai alappal. A kultúra mint egész nem determinált a gének által. Hogy hatásuk milyen mértékű a

társadalmi viselkedésre, az természetesen tapasztalati kérdés. “Bizonyításával vagy cáfolatával akkor is foglalkozni kell - mondja Csányi Vilmos -, ha ilyen mértékű genetikai determinációt egyébként nem tartunk valószínűnek, egyszerűen azért, mert az is bizonyításra szorul, ha abban hiszünk, hogy a kultúra nem rendelkezik effajta genetikai determinációval.” A magunk részéről azt tartjuk elfogadhatónak, hogy a kultúra szövetében feltétlenül találhatók bizonyos genetikailag kanalizált magatartásminták, amelyek köré ugyanakkor a társadalom szimbolikus struktúrát épít a genetikai befolyástól függetlenül. Az epigenetikus szabályok sem számukban sem intenzitásukban nem képesek előírni a kultúra mint totalitás működését. Éppen ezért az egész kultúrát átívelő genetikai befolyás hangoztatása helyett a jövőben olyan konkrét viselkedéseket kell vizsgálni, ahol a genetikai irányítás kimutatható, és hatással

van a társadalmi minták szerveződésére és változására. Úgy gondoljuk, itt a gén-kultúra modellek működni fognak Ezen túlmenően azonban a kultúra nagyobb autonómiájával kell számolni, mint azt a szerzők gondolják. A kultúra: állandóságok és változások. Ez átvezet bennünket az elmélet talán legsúlyosabb problémájához. A szerzők úgy érvelnek, hogy a viselkedést meghatározó gének gyakoriságértékei gyorsan csökkennek vagy nőnek. Néhány száz vagy ezer év elegendő ahhoz, hogy az előnyös kultúrgének elsajátításához szükséges gének rögzüljenek (ezeréves szabály). A szerzők explicit módon nem utalnak ennek az állításnak egy fontos következményére: az emberi csoportok közötti genetikai különbségek kérdésére. Elméletükből azonban nagyonis következetesen adódik, hogy a legalább ezer évig egymástól elszeparálva élő emberi közösségek genetikailag különbözővé váltak egy sor lényeges viselkedési

és megismerési folyamatra nézve. Az ilyen mérvű kultúrák közötti különbségekre azonban nincsen bizonyíték, ill. a jelenlegi mérések egyértelműen ellene szólnak. Richard Lewontinnak és munkatársainak méréseken alapuló becslései azt mutatják, hogy az emberi genotípusban feltételezhető különbségek mintegy 85%-a egy adott populáción belül jelentkezik, az interpopulációs (kultúrák, népcsoportok közötti) különbségek 80%-ot képviselnek, és legfeljebb 7%-ra tehető az egyes rasszok közötti genetikai eltérés. A genetikai frekvenciák gyors változásai a Lumsden-Wilson modellben két hallgatólagos feltevésen alapulnak, amelyek azonban nagyon is támadhatók. Az egyik az, hogy nagyon erős szelekciós nyomások irányulnak a kulturális viselkedések fenotípusaira. Tény azonban, hogy számos esetben a kultúra gazdasági, technikai és egészségügyi fejleményei éppen hogy csökkentették a szelekciós hatásokat (pl. betegségek

gyógyítása) A másik előfeltevés szerint a különböző élőhelyeken található csoportok között nincs, vagy minimális az érintkezés. Ez azonban nem így van. Az utóbbi mintegy tízezer évben - tehát lényegében a neolitikus forradalom után - a korábban elszigetelten élő vadászó-gyűjtögető közösségeket fokozatosan felváltottak és kiszorították a nagy kiterjedésű és intenzív kapcsolatokat fenntartó agrártársadalmak. Ez a genetika nyelvén azt jelenti, hogy a kisméretű szaporodási közösségeket olyan nagyméretű és intenzív génáramlást fenntartó ún. pánmiktikus populációk követték, ahol a genetikai szelekció sebessége és intenzitása nagymértékben csökkent. Másként fogalmazva, az utóbbi évezredek kulturális fejlődése az emberi populáció közös génállományát lényegesen nem változtatta meg. Természetesen egy-egy populáción belül feldúsulhattak bizonyos gének, de ehhez mai ismereteink szerint izolált

és kellőképpen beltenyésztett mikroközösségek kellettek, amelyek a kulturális fejlődésnek csak bizonyos tér-idő szegmentumaiban maradhattak fenn. Mindez korlátok közé szorítja, ám úgy gondoljuk, nem kérdőjelezi meg a gén-kultúra elmélet számunkra alapvetőnek tartott mondanivalóját. Azt hogy a kulturális evolúció szoros kölcsönhatásban áll a történeti alapját képező biológiai evolúcióval. A természetes szelekció nyomán rögzülő viselkedési és gondolkodási szabályok lényeges pontokon befolyásolják a kultúra szerveződési és működési folyamatait. Másrészt a kultúra maga is olyan szelektív környezetet teremtett, amely visszahatott az ember biológiai fejlődésére és genetikai konstitúciójára. E folyamat dinamikája az utóbbi évezredek kulturális változásai során jelentősen lelassult. Nem szabad azonban elfelejteni - és az egész könyv ennek a tanulságát igyekszik felmutatni -, hogy biológiai múltunk

örökségét felgyorsult jelenünkben is magunkkal hordozzuk. Összefoglalva, a g én-kultúra elméletet a magunk részéről nem tartjuk a szociobiológia domináns vonulatának vagy “második korszakának”, ahogyan a szerzők vélik. Számos problémát vet fel, amelyek közül egyesek az elmélet jelenlegi formájában megoldhatatlanok. Mégis, a koncepció komoly megvilágító erővel rendelkezik, képes irányt adni bizonyos kutatásoknak, és alkalmas arra, hogy a biológia és kultúra közötti kapcsolatok értelmezésének egyik elméleti fókusza legyen. Úgy véljük, fontos felismeréseket és következtetéseket szolgáltat a társadalomtudósok számára, noha a velük való együttműködés ígéretét csak megfelelő önkorlátozások és további empirikus kutatások révén képes megvalósítani. (Bereczkei Tamás: A génektől a kultúráig. Cserépfalvi Kiadó Budapest, 1992 160-187 p)