Történelem | Középiskola » Az antikvitás történetírói

Az antikvitás történetírói Görög történetírók Már Hérodotosz előtt is írtak történelmet, de ezek időrendben, vagy földrajzilag csoportosított történetek voltak. Hérodotosz volt az első történetíró, aki a törvényszerűségek, összefüggések megkeresésére és föltárására törekedett. Ezért nevezzük őt Európa első történettudósának, „a történetírás atyjának” A kisázsiai Halikarnasszoszban született Kr. e 484 körül A görög-perzsa háborúk idején a várost a perzsák lerombolták Hérodotosz, aki ekkor még kisgyermek volt, szüleivel elmenekült, és elvetődött idegen városokba Ifjúkorától szenvedélyes utazó, hajózó volt Utazásai során megismerte a Kis-Ázsia partvidékét, Dél-Itáliát a Közel–Keletet, a Fekete-tenger partvidékét. Éles szemű megfigyelőként hatalmas ismeretanyagot gyűjtött össze, és ezek felhasználásával írta meg nagy művét, a perzsa háborúk történetét. Nem voltak

előítéletei a keleti népekkel szemben, elismeréssel adózott a k eleti kultúra eredményeinek, és még a nagy ellenséggel, a perzsákkal szemben sem érzünk műveiből ellenszenvet Művének első négy könyvében Kelet népeiről ad értékes leírást, a háborúk történetét pedig az ötödik-kilencedik könyvekben írta meg. Nem hitt a mitológiában, a szofisták erőteljesen hatottak rá. A történelem alapvető törvényszerűségének a körforgást tartotta, de e körforgás nem ismeri a fejlődés gondolatát Úgy gondolta, hogy ami egyszer lehanyatlott, legyen az állam, nép, vagy ember, az többé nem emelkedik föl. Könyvének szerkezete is ezt a gondolatot tükrözi: a t örténelem menetét egymás után következő zárt körökben ábrázolja, népek, személyiségek fölemelkedésének és hanyatlásának zárt egymásutánjában. Műve csak halála után vált ismertté, kilenc könyvét a Múzsákról nevezve el. Hérodotosz munkássága nagy

jelentőségű volt az ókori történeti, földrajzi irodalomban. Információit évszázadokon át másolták, alakítgatták az utódok, olykor-olykor hozzátéve valamit A híres író életét Athén itáliai gyarmatvárosában, Thurioiban fejezte be Kr.e 425 táján A görög történetírás másik nagy alakja Thuküdidész, (Kr.e 460-395), aki megírta a peloponnészoszi háború történetét. Fiatalon átélte Athén virágzásának évtizedeit, de szemtanúja volt a város hanyatlásának is Erre a hanyatlásra kereste a választ, és kortársainál mélyebbre hatolt az okok keresésében. Nemcsak szemtanúja, hanem résztvevője is volt a peloponnészoszi háborúnak: athéni sztratégoszként sereget vezényelt, de megérte a száműzetést és a bukást is. Athén bukásának okait keresve nem elégedett meg a közvetlen előzmények leírásával, a látható ellentétek elemzésével. Történelemszemléletének alapja a fejlődés gondolata volt A történelmet

anyagi tényezőkből vezette le anélkül, hogy kikapcsolta volna az emberek történelemformáló szerepét. Megállapította, hogy a peloponnészoszi háború elkerülhetetlen volt, mert mindkét állam, Athén és Spárta is hatalmának növelésére törekedett, és mindkettő igyekezett a másikat ebben megakadályozni. Nagy szerepet játszanak nála a v életlenek (pl. pestisjárvány, Periklész halála) Világosan látta, hogy a történelem menetében előre ki nem számítható tényezők is közrejátszanak A történelem mozgatóereje Thuküdidésznél az emberek hatalmi törekvése, amely szoros kölcsönhatásban van az egyes korok anyagi fejlettségével. Ez a tényező szabja meg az államok rendjét, a polgárok lehetőségeit Xenophón (Kr.e 430-345) Anabaszisz című műve színes leírást ad a perzsa zsoldban harcolt tízezer görög katona viszontagságairól. Megírta Kürosz életrajzát, mely irodalmi értékű mű, írt Spárta államrendszeréről, amellyel

érezhetően szimpatizált. Nagy műve a Görög Történelem, amelyben Thuküdidész munkáját folytatta, de csak kronológiailag sikerült, mert értéke messze elmarad elődjétől. A hellenizmus korában a történetírásnak két irányzata alakult ki: az egyik az együttérzés kiváltására törekedett (Timaiosz, Phülarkosz), a másik szinte kizárólag a szigorú tényközlésre szorítkozott. Ebben a korban hajlottak arra, hogy az eseményeket a sorssal magyarázzák A hellenizmus korában írta meg görög nyelven Manethón Egyiptom történetét. A korszak legkiemelkedőbb alakja Polübiosz volt, aki egyetemes történetében a Római Birodalom létrejöttét dolgozta fel. Római történetírók Caesar A kiváló politikus és államférfi leghíresebb történeti munkái A gall háború és A polgárháború. Történeti műveire a világos felépítés, a tömör és logikus mondatszerkesztés és a hűvös előadásmód jellemző. Saját tevékenységét a római

nép egyszerű szolgálataként mutatja be A gall háborúban pontosan bemutatja az északi népek életét, szokásait, a hadjáratokat, az ütközeteket és a sikereket. Természetesen hallgat galliai meggazdagodásáról, szerződésszegéseiről és más kényelmetlen kérdésekről. A polgárháborúról írt művében már kevésbé „hűvös” hiszen önmagát kellett igazolnia a vérontás miatt. Mindkét műve Róma történetének fontos forrása Sallustis Crispus (Kr.e 86-35) Néptribunus és senator, Caesar alvezére, Numidia helytartója volt. Két történelmi munkája maradt fönn: a Catilina összeesküvésről szól az egyik, a másik a Jugurtha elleni háborúról Catilina ügyét mint a köztársaság válságának példáját írja le, de árnyaltan, a társadalom alapjáig hatolva. Erőteljes társadalomkritikát fogalmaz meg e korról A Jugurtha elleni háborúról szóló művében erőteljesen hangsúlyozza a szenátusi arisztokrácia züllöttségét,

korrupcióját, bírálja a féktelen pozícióharcot Őt a jelenségek mozgatórugói érdekelték, vagyis nem a személyek, hanem a bennük megtestesülő elvek, magatartásformák és események érdekelték. Livius (Kr. e 59- Kr u 17) Jómódú birtokos családból származott. Fő műve, mely 142 könyvből állt, Róma történetét tárgyalta a mondáktól Kr e 40-ig Az utókorra csak a könyv 21-45 kötete maradt Megírásához korábbi történeti műveket is felhasznált. Dicsőíti, néhol szinte idealizálja a római múltat. Szerinte az ősök bemutatása nem öncél, mert ezzel akarja az új nemzedéket hasonló tevékenységre buzdítani Nem titkolta, hogy köztársaságpárti, de Augustus felismerte a műveiből sugárzó nevelő hatást, ezért elnézte neki. Publius Cornelius Tacitus A kora császárkor kimagasló történetírója Publius Cornelius Tacitus volt, aki az egész római történetírás talán legnagyobbika volt. Politikusként kezdte

pályafutását (consul, Ásia provincia proconsulja), és kiváló szónok volt. Munkájában az első század mélyreható elemzését nyújtja, de arisztokratikus szemlélettel, a tömeget kizárta látóköréből. Fő műve a 14 kötetes Historiae, amelyben az I. század (69-96) történetét írta meg, majd az Annales, amely 16 könyvben tárgyalja a 14-68 közötti időszak eseményeit. Mindkettő csak részleteiben maradt ránk. Az Annales című munkájában fogalmazta meg, hogy a császárok eddigi történetét félelemből vagy gyűlöletből meghamisították, de ő részrehajlás nélkül kívánja őket bemutatni. Tacitus pesszimista volt, tagadott minden újat, ugyanakkor az események, jelenségek mélyére hatolt, élesen elhatárolta a látszatot a valóságtól, az események okait és értelmét vizsgálta. Plutharkosz (46-126) Görög filozófus-író, Hadrianus császár tanítómestere volt. Beutazta Görögországot, KisÁzsiát és Egyiptomot Legnagyobb

hatású műve a Párhuzamos életrajzok, melyben nevezetes görög és római férfiakat mutat be. Elsősorban az erkölcs és az etika vezette, nem maga a történelem Ammianus Marcellinus (330-400) A késő császárkor kiemelkedő személyisége Ammianus Marcellinus (330-400) volt. Csak második anyanyelve volt a latin. 31 könyvben megírt Történelmében a 96-378 közötti időről szól, vagyis ott folytatta, ahol Tacitus befejezte Törekedett a tárgyilagosságra és az igazság megírására, de Tacitus nagyságát nem érte utol