Pszichológia | Felsőoktatás » Pléh Csaba - A modern kognitivizmus mozgalma

Pléh Csaba A modern kognitivizmus mozgalma és változásai A modern kognitivizmus keletkezése: Forradalma(cská)k vagy divatok Egy sokértelmű jelző A kognitív változatos szemantikájú jelző. Néhány jellegzetes oppozíciója mutatja, hogy milyen állásfoglalásokat involválhat attól függően, hogy az intellektuális, a belső vagy az absztrakt oldalát hangsúlyozzuk vele modellalkotó tevékenységünknek. A kognitív-emotív szembeállításban racionalizmust jelent (ahogy már a klasszikus stilisztikában is), a kognitívviselkedéses ellentétben viszont mentalizmust, míg a kognitív-perceptív szembeállításban az elvont tudás központi szerepét. Ez a jelző persze már régóta velünk van. Legalább Kant óta, aki a lelki élet felépítésébe bevezette a megismerés-érzés-akarás, a cognitio-affectio-conatio hármasságát. De századunk egészében - különösen a humaniórákban - velünk él az élet legkülönbözőbb területein mint a kognitív és

affektív szembeállásának, ennek a mindig meghaladott, de mindig megújuló kartéziánus gondolatnak az egyik pólusa. Gondoljunk csak a nyelv leíró, intellektuális (ma azt mondanók, reprezentációs) és érzelmi funkcióinak szembeállítására a stilisztikában (pl. Paulhannál), s arra, hogy milyen nagy szerepet játszik a kognitív meghaladása, kiegészítése a nyelvi funkciók elméletében pl. Fónagy Iván munkásságában Ezekben a törekvésekben a felhang mindig az, hogy hogyan kell kiegészítse valami egyéb a kognitív egyoldalúságát, hogyan leplezi le az érzés betolakodása a megismerés mindenhatóságát. A hatvanas évektől kibontakozó kognitív mozgalomban azonban nem erről van szó. Itt a „kognitív” nem valami legyőzött vagy legyőzendő s védekezésre szoruló dolog, mely az avítt uralkodó szemléletet képviseli, hanem egy diadalmas új irányzat képében jelenik meg. A két kognitív „forradalom”. A kognitív jelző mintegy 1960

óta kibontakozó új karrierjében két (persze egymást átfedő) szakaszt lehet elkülöníteni: a kognitív pszichológia és a kognitív tudomány kibontakozásának szakaszát. A kognitív pszichológia az ötvenes évek pszichológiájában uralkodó viselkedéses (behaviorista) felfogást megszüntetve-megőrizve jött létre mint olyan irányzat, amely észreveszi, hogy a v iselkedést nem pusztán az ingerhelyzet, hanem számos belső paraméter is befolyásolja. Ez az „észrevevés” azt jelenti, hogy helyreáll a pszichológia klasszikus rendje: ismét a belső emberre helyezi a hangsúlyt, csakhogy a belső embert már nem tartja közvetlenül megismerhetőnek, hanem csak közvetve, a viselkedés és a modellálás kerülőútján keresztül. Számos szakmai kérdés konvergenciájaként jött létre ez az irányzat, melyek mindegyike egy közös mozzanat felé mutatott: az ember környezetét modelláló lény, s viselkedését a modellekre vonatkoztatva tudjuk

értelmezni. Az 1 táblázat ezeket a mozzanatokat foglalja össze 1. TÁBLÁZAT A kognitív szemlélet mint modelláló gondolatrendszer alakítói Terület Hatás, vonzás behaviorizmus objektivitás, kimenet-bemenet információelmélet ingerek jellemzése, számokkal kódolás egységes áramlás, átalakítás kibernetika szabályozás és döntés matematika struktúrák, formalizálás számítástechnika a gép mint analógia, folyamatábrák nyelvészet mentalizmus (kompetencia) szabályok és struktúrák etológia fajspecifikus modellálás, kiváltó ingerek modern technika információkezelés A kognitív pszichológia különböző formákban máig is él s igen aktív. (A mozgalomra s klasszikus mondandójára lásd Neisser, 1967, 1984, illetve Pléh és Lányi, 1984.) Ha rosszindulatú módon, technikai paradigmája felől indulunk ki: a billentyűket nyomogató ember igen rövid reakcióidőit vizsgálja, hogy - ez lenne a filozofikus, optimista célkijelölés -

feltárja az ember mint modelláló lény jellemzőit. (A kritikusok nem jogosulatlanul kérdezik persze, mit is modellál a valós emberi életből a gombnyomogatás, vagy akár a sakkozás, vajon nem olyan-e sok mindenben a klasszikus kognitív pszichológia, mint az állatlélektan. Nem azzal foglalkozik, mit c sinál az ember vagy az állat - ez érdekelné a megismerés etológiáját -, hanem azzal, hogy mire képes az ember, ha erőltetik.) Részleges válasz lehet persze erre, hogy bizony a modern élet, az autóvezetés és az üzleti döntések világa erőlteti is az embert például a gyorsaság és a stratégiák irányába. Ez a szemlélet a pszichológiában gyorsan terjedt, s nagy étvágyú mindenevővé vált. Nemcsak a t ársas élet kognitív kutatása jelent meg, nemcsak a s zociálpszichológia vált egyre szimbolikusabbá, egyre inkább a reprezentációk tudományává, annak elemzésévé, hogy mit teszünk a fejünkben a társadalmilag releváns

információval. Kiterjedt a kognitív szemlélet akár az érzelmek kutatására is, ahol a v alódi érzelem a t esti aktiváció s az ennek okára vonatkozó értelmezés (kognitív interpretáció) együtteseként jelent meg. Más tudományokban is felbukkant ez a kognitivizálódás. Az antropológiában s a szociológiában közvetlenül, öncímkézésben is: sokan a társadalmat s a társadalmak eltérését is modellálási problémaként kezdik felfogni. A kognitív pszichológia csak részben jelent(ett) egy kutatási területet, mely ismét helyreállítja a p szichológia hagyományos tartalomjegyzékét. ∗ Visszahelyezi jogaiba a megismerési folyamatok vizsgálatát. Szemléletet is jelent azonban, azt a hitet, mely szerint maga a modelláló tevékenység az ember lényegéhez, sőt egyáltalán, a magasabbrendű élet lényegéhez tartozik. Lehet, hogy a pszichológia objektív célja továbbra is a v iselkedés szabályozásának magyarázata. Kiderült - vélik a

kognitivisták -, hogy ebben a meghatározásban sokkal döntőbb szerepe van annak, mi van a fejünkben, mintsem pusztán a fizikailag jellemezhető ingernek. Az inger, hangzik az újnak hirdetett, de mind a filozófia, ∗ Kissé parókiálisnak tűnhet, hogy a kognitív szemléletet ennyire a pszichológia felől vezetem be: kétértelmű, mert a filozófia vagy a mesterséges intelligencia irányából is meg lehetne ezt tenni. A pszichológiát az emeli ki, hogy ők kezdték el elsőként tudatosan alkalmazni a kognitív jelzőt az új szemléletre. A kognitív szemléletről a pszichológiában történetileg is beágyazott áttekintést ad Pléh (1991), antropológiai megjelenéséről pedig Niedermüller (1989). mind a pszichológia történetéből ismert gondolat, csak az interpretáción, a fejünkben levő modelleken keresztül határozza meg a viselkedést. Ez a gondolkodásmód eredményezi, hogy inger és viselkedés közé egyre bonyolultabb közvetítő mozzanatok

iktatódnak be: önálló életre kel a centrális képviselet, ami eredetileg csak átkapcsolás volt inger és válasz között. A kognitív pszichológia, amikor az egyén megismerési folyamatait állítja a középpontba, mintegy kénytelenül kapcsolatba kerül az „ismeret” hagyományos kutatásával, vagyis az ismeretelmélettel és a logikával is. Másrészt legfőbb inspirátorai, ellenőrzői és rémei (egy időben) a megismerés feladatait maguknak (is) vindikáló gépek. Igazából a gépek és a filozófia - vagy ha tetszik, a gépek filozófiai értelmezése - az a mozzanat, amely a hetvenes évek végétől kibontakoztatja a második „kognitív forradalmat”, mely - úgy is fogalmazhatunk -, még egy szinttel absztraktabb kérdéseket vet fel. Ideiglenesen már a pszichológus is eltekintett attól, hogyan valósítja meg az idegrendszer a megismerést, a kognitív tudomány viszont általánosságban attól tekint el, hogy miféle lény a megismerő. A

mesterséges intelligencia ígérete volt az, amely a sok tudományban a hatvanas évek elején végbement kognitív forradalmat a hetvenes évek második felére fokozatosan a megismeréstudományi érdeklődés irányába vezeti. A megismeréstudomány éppen ezért nem azt jelenti, hogy a biológusok elhagyják az élővilág kutatását, a pszichológusok a laboratóriumot, az antropológusok felhagynak az expedíciókkal, a filozófusok pedig a fogalmi elemzéssel. Rendesen csinálják továbbra is a saját dolgukat, csak éppen azzal az általános meggyőződéssel, hogy azok a rendszerek, amelyekkel foglalkoznak, valamilyen értelemben modelláló rendszerek, melyek a világ leképezésére jöttek létre, de saját szervezési elvekkel is jellemezhetőek, s elvont módon írhatók le. Zárójelbe lehet tenni a konkrét hordozó közeget, ugyanúgy, ahogy például az információelmélet is ezt tette a jelhordozókkal. Zárójelbe tehetem, hogy egy kettes számrendszerben a

0-kat és az 1-eket a mi számjegyeink képviselik-e, vagy az elektromos feszültség, illetve annak hiánya, vagy éppenséggel krumplik és körték. Hasonló módon, ezt a megismeréstudományi kutatást az a hit mozgatja, hogy a gépekben és az emberben hasonló információkezelési folyamatok zajlanak, amelyek absztrakt nyelvezetben jellemezhetők. Miért jött létre ez az újabb „forradalom”? Nyilván vannak szociológiai okai is. Egyre több „keresztezett identitású” fiatal dolgozik a mesterséges intelligencia, a mérnöki világ, a matematika, a filozófia, a pszichológia és az idegtudományok különböző metszeteiben. Identitásuk nem teljesen felel meg egyik területnek sem. A pszichológusok egyre többet foglalkoznak formális kérdésekkel, a mesterségesintelligencia-kutatók pedig nem csak gyakorlati, hanem elméleti kérdéseket is felvetnek. Gépi intelligencia helyett az értelem természetére kíváncsiak, s a gépek csak eszközök számukra az

emberre vonatkozó modellek explicitté tételéhez. Eközben számos mesterségesintelligencia-kutató maga is naiv pszichológussá válik, egyes esetekben, mint például Roger Schank, „naiv szociálpszichológussá”. Mindebben - az absztrakció szeretetében s a megismerés előtérbe kerülésében - valószínűleg vannak divatelemek is. Bizonyára önáltató kép az, mely a világ helyett a világ képére helyezi a hangsúlyt, s amely a racionalitás ideálját terjesztené ki zsigeribb lényünkre is. Természetesen nincs még elég távlatunk ahhoz, hogy elválasszuk a t ársadalmilag is kondicionált divatmozzanatokat a valódi kognitív újdonságtól. Egy kétségtelen pozitívuma azonban biztosan van a kognitív tudomány mozgalmának: újra beemelte számos tudományba a filozófikus kérdéseket, s újra ráveszi a filozófusokat arra, hogy olvassanak természettudományt, sőt, hogy - mint Quine „természetes episztemológiájában” vagy Churchland

„neurofilozófiájában” - akár bízzanak is abban, hogy a természettudomány válaszokat fog kínálni filozófiai kérdésekre. A kognitív hozzáállás: definíciós kísérletek Az eredeti lelkesedés mozgatóereje tehát az absztrakció volt, az a hit, hogy el lehet tekinteni a megvalósító rendszertől: ha valamit megtudunk az emberről, s ha azt precízen tudjuk, akkor gépileg is képesek leszünk modellálni. Lehet, hogy ez nem meríti ki az embert, de mond róla valami fontosat. Csak másfél évtized után jelennek meg újra a „nedves elméletek”, melyek szerint a közeg mégsem közömbös. A megismeréstudomány a pszichológia, a filozófia és a mesterségesintelligencia-kutatás határán jön létre. A kibontakozó megismeréstudomány szűkebb és tágabb köre négy diszciplínacsoportot ölel fel. Konceptuális eszközeit a logika-matematikafilozófia szentháromságától kapja Empirikus tudományokból táplálkozó magját a pszichológia, a

nyelvészet és az antropológia képezik. Ezt egészíti ki két megvalósító rendszere (ha tetszik, implementáció): az idegtudományok és a számítástudomány kognitív vonulatai. Ugyanakkor kiterjed a nyelvészet s a logika egy részére is, hiszen onnan veszi eszközeit a reprezentációk, a fejünkben levő modellek jellemzésére. Nem arról van szó, mintha a növénytant és az állattant kiegészítené a megismeréstudomány. Nincs külön kutatási területe, hanem a megismeréssel foglalkozó tudományokat kapcsolja össze, találó is a francia kifejezés: les sciences cognitives, vagyis kognitív tudományok. Kiindulásként ott van egyrészt az elméleti számítástudomány, aztán természetesen a matematika, majd a logika és a filozófia, ide beleértem a filozófia hagyományos ismeretelméleti fejezeteit, de a tudományfilozófiát, a tudományos reprezentációk vizsgálatát is. A logika és matematika, s ezen belül az automataelmélet a matematikai

struktúrák létrehozását egy elméleti automataként képzeli el, mely kisszámú axiómából és levezetési szabályból végtelen számú szerkezetet hoz létre, pl. végtelen számú tételt vagy végtelen számú mondatot A biológiával és a pszichológiával a kognitív szemlélet, a valóságos s nem emberalkotta világ (vagyis nem a gépi reprezentációk világának) a m egismerést hordozó rendszerein keresztül kapcsolódik össze. Ezeknek persze akár a logikával is lehetnek bizonyos átfedéseik, ez lenne az evolúciós episztemológia és ismeretelméleti kérdéseket felvető neurobiológia. (Ezek nem fiktív példák A neurobiológus Changeux és a matematikus Connes vitakönyve például a matematika platonista és neurobiológiai megalapozását veti össze.) Úgy kell felfognunk a dolgot, hogy a kognitív tudomány az ismeret- vagy tudásreprezentációval, a t udásváltozással és a tudás formális jellemzésével kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik a

legkülönbözőbb területeken. Van egy átfedés, egy metszet, mely a hagyományosabb diszciplínák közül talán a pszichológiához áll a legközelebb, abban a tág értelemben, ahogyan a múlt század végének pszichológusai, a közelmúltban pedig Piaget értelmezték a pszichológia interdiszciplináris hivatását. Korántsem érdektelen párhuzam például, hogy Wundt a követői számára a pszichológia nem egy valóságterület tudománya, hanem egy sajátos szemlélet. Náluk ez a „belső szemlélet”, a mai kognitív mozgalomban a reprezentációs hozzáállás. A nyelvész és tudománytörténész J.-CSmith az alábbi definícióval vezeti be az általa szerkesztett kognitív tudománytörténeti kötetet: cognitive science, def. a megismerés s a h asonló pszichológiai jelenségek rendszeres tudományos vizsgálata, mely jelenségekről onnan tudunk, ahogyan a tudás az intencionális viselkedésben szerveződik, tárolódik és használódik. (Smith, J-C

1990, Io) A megismeréstudomány „definíciós” szándékú kongresszusának bevezetőjében pedig Donald Norman, akinek eredeti szakmai háttere a kognitív pszichológia, a definícióban magában mintegy semlegesíti a megismeréstudományt: A megismeréstudomány kritikus mozzanata a m egismerés megértésének keresése, legyen az valóságos vagy elvont, emberi vagy gépi. A cél az értelmes, kognitív viselkedés interpretációja. Reményünk az, hogy mindez elvezet az emberi értelem, a tanítás és tanulás, s az értelmi képességek jobb megértéséhez. (Norman, 1981, lo) A sokrétű indításnak belső megosztások felelnek meg. Sok olyan könyvet lehet olvasni, amelyek a megismeréstudományt elsősorban a hagyományos filozófiai vizsgálódás újfajta szemléletének tartják. Közelebbről a mentális élet, a tudásra vonatkozó kategóriák kategóriaelemzésének. Van olyan változat, amely a megismeréstudományt főként a formális tudományokkal, az

elméleti számítástudománnyal, a logikával és a matematikával hozza összefüggésbe, és elsősorban az ismeretreprezentáció „puszta” formai kérdéseivel foglalkozik. Van aztán olyan próbálkozás (vagy irányzat) is, amely elsősorban biológiai irányba visz el és a megismeréstudományt főleg a neurobiológia, az etológia és az evolúciós elméletalkotás irányába próbálja eltolni. Meggyőződésem, hogy itt egy életlen határokkal jellemezhető attitűdről vagy megközelítésről van szó, amely nem azonosítható egyik rész-attitűddel sem, és nem tolható el végérvényesen egyik irányba sem. A kognitivisták vezértémái A kognitív tudomány szemléletének kibontakozása egy kicsit „Jourdain uras” volt: apránként jöttek rá számos szakterület képviselői, hogy végeredményben vagy két évtizede közös nyelvet beszélnek. A helyzet annyiban bonyolultabb, hogy mire a kognitivisták felfedezték saját prózájukat, addigra meg is

teremtették saját ellenfeleiket, az alternatív új idiómákat. Létrejött egy klasszikus szemlélet, de valójában sosem adatott meg nekik, hogy klasszikusként egyeduralkodó legyen. Jellemezhetjük ezt a szemléletet abból a szempontból, hogy mit h irdet a megismerés mechanizmusairól. A megismerés reprezentációs rendszer, s minden (tulajdonképpeni) kogníció szimbólumok átalakítása. Mégpedig olyan átalakítása, ahol a műveletek szabályjellegűek és pusztán a szimbólumok (tágan értelmezett) formáján alapulnak. Ezek alapján nevezzük ezt a gondolatmenetet a megismerés szabályalapú, szintaktikai szimbólumfeldolgozó koncepciójának. Ugyanakkor ez a f elfogás egységesítő is. Képviselői úgy gondolják, hogy minden, ami megérdemli a kogníció nevet, az emberi elme egységes közös algoritmikus szabályrendszerének megfelelően megy végbe. Legyen az a tárgyfelismerés folyamata (ez a mintázat asztal), egy logikai következtetési eljárás

alkalmazása (a pingvinnek van szárnya, hiszen madár), egy mondat megértése (a kutyát szó a tárgy, mivel tárgyragja van), egy sakklépés megtervezése (bástyával lépek, mert jobboldalt nincsen fekete), vagy egy történet megértése (Hamupipőke szomorú volt, mert nem engedték el a bálba). Mindegyik esetben ugyanarról az általános mechanizmusról lenne szó. „Keress mintázatokat, s ha a HELYZET kielégíti a mintázat követelményeit, hajtsd végre az M műveletet!” Ha X akkor tedd Y-t ! minden gondolkodási mechanizmus általános sémája. Ezt nevezi Newell és Simon Általános Problémamegoldónak, majd a formális kidolgozás nyomán a Produkciós Rendszerek elméletének, Vámos Tibor pedig a megismerés Mintázat Alapú felfogásának. Ez az egységesség persze sok variációt megenged: maguk a mintázatok igen változatosak, a fizikai ingerkonfigurációtól egészen a bálokkal kapcsolatos kulturális tudásokig, s ugyanilyen változatosak az akciók

is. (Ülj rá!, Tekintsd nyelvtani tárgynak [kapcsold tárgyként az igéhez]! Mozdítsd el a bástyát a lépésszabályoknak megfelelően lehető legelőrébb!) A klasszikus kognitivimus szerint az elme vagy a megismerés tanulmányozása közegfüggetlen is, ebben az értelemben szintén egyetemes. Gondolkodhatnak ugyanúgy (sőt egyáltalán gondolkodhatnak) az emberek, a számítógépek s az űrlények. A közegnek, a fizikai megvalósítónak nincsen jelentősége abban, hogy megértsük a tulajdonképpeni gondolkodási folyamatokat. Mint a 2 . táblázat mutatja, ez az egységes felfogás egyben feltételez egy jellegzetes, pszichológiailag, számítástechnikailag és (neuro)biológiailag értelmezett architektúrát is. Együtt jár egy sajátos működési mód az egységesség, szimbólumfeldolgozás és a jelformára összpontosítás gondolatával. Mégpedig a sorrendezett működés, amely megfelel a nyelvben és a logikában megszokott szerializációnak. Ezért

is szoktuk mondani, hogy a klasszikus kognitivizmus feladatsemlegesnek tekinti magát, de a valóságban nyelvi torzítás jellemzi. Nyelvfilozófiailag is értelmezhetjük a kognitivizmust. Rejtett kiindulópontja a gondolkodás és a nyelv egysége. Minden feadatot olyan formára alakít, hogy az megfeleljen a nyelvi leképezés sorrendezettségének. Rejtett nyelvfilozófiája egyben mondatcentrikus is: minden tudásunk elemi propozíciók sokaságával jellemezhető, s a nyelvben ezeknek a kijelentéseknek egy-egy mondat felel meg. Végül magából a kognitivizmus egész racionalizmusából is fakad a leíró torzítás Miként a nyelv is kimeríthető (vagy kielégítően jellemezhető) az igaz-hamis dimenzióban értelmezhető leíró mondatokkal, tudásunk lényege is reprezentáció, mely jó vagy rossz „képet” ad a valóságról. Ebben a képben a készségszerű tudások - melyek jelentőségét Bartlettől Ryle-ig és Polányi Mihályig oly sokan felismerték -

triviálisan nem találják helyüket. 2. TÁBLÁZAT A klasszikus kognitivizmus elképzelései a kognitív architektúráról A megismerés jellemezhető szimbólumok soklépcsős átkódolási folyamataként. Az (emberi) információfeldolgozás szekvenciálisan, lineárisan működik. Feldolgozási kapacitásainknak közös korlátja van, ergo minden feladatot egyetlen közös nyelvre, s egy közös erőforrás megterhelésére fordítunk le. A feldolgozásban viszonylag kicsiny kapacitású operatív tárak és óriási kapacitású háttértárak működnek együtt. A háttértárakban vannak tudásaink, az operatív tárakban pedig az aktivált tudások és a beérkező anyagok. Megismerésünknek egyetlen aktív feldolgozó középpontja van (ez felel meg a hagyományos kartéziánus tudat egységének). A kognitív mozgalom filozófiája: A gondolat formájának felfedezése A kognitív tudomány klasszikus szemléletét Haugeland fejtette ki legvilágosabban

gyűjteményünkben is szereplő dolgozatával. (Tanulságos a két terület közti átmenetek szempontjából, hogy Haugeland végig a kognitív pszichológiáról beszél abban a dolgozatban, amelyet mi a kognitív tudomány megalapozásaként mutatunk be.) Az elmefilozófia, az elméleti számítástechnika és a pszichológia kognitivista irányzatai mindannyian abban hisznek, mutat rá Haugeland, hogy van értelme és haszna a megismerés semleges nyelven történő jellemzésének. A magyarázatok típusaiból kiindulva a kognitivizmust a megismerésre alkalmazott szisztémás magyarázatként mutatja be. A klasszikus megismeréskutatás funkcionalista, mert a közvetlen, lépésenkénti redukció helyett annak szisztémás megértésére kíváncsi, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a rendszer mozzanatai. Persze - érdemes már itt figyelmeztetni rá - ez a funkcionalizmus két eltérő attitűdöt jelenthet. Az egyik - ilyen Jerry Fodor értelmezése - teljesen eltekint

nemcsak a hordozó rendszer lehetséges magyarázó értékétől, hanem attól is, milyen implikációi lehetnek a fizikai hordozóra nézve a szisztémás elemzésnek. A másik felfogás szintén funkcionalista, de úgy véli, hogy a funkciók pontos jellemzése bizonyos megkötéseket hordoz arra nézve, milyennek is kell lennie annak a fizikai rendszernek, mely ezeket a funkciókat megvalósítja. Ahhoz hasonlóan, ahogy a klasszikus genetika előírta, hogy az öröklést hordozó anyagi rendszernek mindenképpen önreplikatívnak kell lennie, a funkcionális elemzés például megadja, hogy az emberhez hasonlító kognitív működéseket megvalósító fizikai rendszerekben lennie kell legalább két tároló rendszernek, eltérő halványulási és hozzáférési lehetőségekkel. Haugeland inkább ebbe az irányba hajlik, ezt mutatja például holográfiás kirándulása is (ami egyébként nem bizonyult túl meggyőző fizikai elméletnek az agyi tárolásról). Mi jellemzi a

Haugeland (s részben Fodor) bemutatta kognitivizmust mint filozófiai és kutatói megközelítést? 1. A szimbólumrendszereket apriorisztikusan kezeli Kiindulópontja a szimbólum fogalma, nem akarja ezt a fizikára redukálni, hisz a reprezentációs vállalkozásban, vagyis abban, hogy vannak szimbólumok, amelyek valamire utalnak (talán s leginkább a használók intencionális aktusai révén). 2. Eltekint a fizikai hordozóktól, amelyek a megismerést megvalósítják, a kognitív folyamatokat „tiszta megismerésként” értelmezi. Ha filozófiai párhuzamot keresünk, látható, hogy ez a vállalkozás - anélkül, hogy megfogalmazói tudatában lettek volna ennek - sok párhuzamot mutat Platónnal és általában a racionalistákkal, többek között a korai Husserllel, aki logikai munkájában hitt a „gondolati szerveződés” önálló mivoltában. 3. Intencionális rendszereket tételez fel Vonatkozást, intenciót rendelünk a kognitív rendszerekhez. Ezek

kvázi-nyelvi (nyelvszerű) szerveződést jelentenek, ahogy Haugeland részletesen ki is fejti. a) Bennük minden esemény (token) egy típushoz (type) sorolódik. Egy mozdulat például egy adott sakklépés esete, egy szó kimondása a szó egy használati esete stb. Karl Bühler (1927, 1934) és a korai etológusok (pl. Jakob von Uexküll) már a húszas években ezt tekintették a „mentális” kritériumának, amikor bemutatták, hogy az emlős állat az egyedi viselkedési mozzanatokat egy intencionális viselkedésosztály, például a támadás esetén értelmezi. (Ma persze szigorúbbak lennénk Dennett értelmében mindez még „csak” az intencionalitás első szintje.) b) Kompozicionálisak. A bonyolultabb típusok egyszerűbbekből állnak, miként a mondat is szavakból áll. Ez a mozzanat Fodor számára döntő jelentőségű: a kompozíciós építkezés döntő jegy, ez választja el a gondolat világát a puszta kontingenciák világától. S persze ez az, ahol

legárulkodóbb a klasszikus kognitivisták nyelvi elkötelezettsége: a gondolat strukturáltságát a mondatok strukturáltságából vezetik le. c) Interpretációs szemantikájuk van. A példányokat úgy értelmezzük, hogy megtaláljuk a nekik megfelelő típusokat, azokat elemi összetevőikre bontjuk, s a szerkesztési szabályoknak megfelelően vezetjük le a (mondat) jelentését. Valójában ez, s az előző belátás is, Fregétől ihletett gondolat. Fodor munkája megmutatja azonban az újdonságot. Az „új kognitivisták” a szerkesztett s logikával bíró gondolatot a közvetlen, egyedi mentális realitás részévé teszik. Fregénél s Husserlnél az ítélet szerkezete s a gondolat világa platóni realitás, a kognitivistáknál viszont az esendő rendszer (az ember vagy a gép) belső realitása lesz. 4. Az intencionális kognitív rendszereket működtető információfeldolgozó rendszerek szisztémás magyarázatot adnak az előbbiekre, mégpedig olyat,

amely a jelentésre s a fent jellemzett kompozicionális szemantikára alapoz. Ez redukcionizmus helyett „instanciációs viszonyt” tételez fel a s zintek között. Az ÉS-kapu például egyrészről egy szemantikai viszony, másrészről egy elektromos hálózat, de magát az ÉS-viszonyt számos hálózat megvalósíthatja. A szemantikai viszony - a klasszikus felfogásban - nem redukálható derivációs módon a megvalósító rendszerre. Ez az információs semlegesség lenne a klasszikus kognitivizmus lényege. Dennett munkája az intencionalitás és a v ágy-vélekedés pszichológia összekapcsolásával két fontos irányt s két hozzáállást is megmutat. A logikai, eredeti brentanói intencionalitásfogalom az ő munkásságában egy biológiailag és pszichológiailag értelmezett kérdéssé válik: hogyan jönnek létre valamire utaló, reprezentációs rendszerek. Másrészt megmutatja, hogyan lehet az intenciót sajátos hozzáállásként, attitűdként, s nem

merev fix rendszerként bemutatni. A „lágy rendszerek” evolúciós kifejlődésének koncepcióját indítja el ezzel a felfogással, s természetesen számos vitát arról, mit is ért ő maga az intencionális rendszerek instrumentális koncepcióján, s hogyan kapcsolódik mindez a kölcsönös intencionalitási feltételezés (én gondolkodom, de úgy vélem, Te is gondolkodsz, sőt Te is úgy véled, hogy én is gondolkodom) evolúciós előnyeihez. 5. Reprezentációs rendszert alkotnak az információfeldolgozó rendszerek Fodor dolgozata képviseli leghatározottabban a klasszikus kognitív mozgalomnak azt a v áltozatát, mely a Representational Theory of Mind, az Elme Reprezentációs Elmélete néven vált közismertté. Az elmélet egyik mozzanata a logika forrásaival és természetével kapcsolatos A mentális világ kétféle „láncolatba” illeszkedik. Az egyik az egyedi élmények oksági láncolata. Egy bizonyos látvány azt a gondolatot kelti bennem, hogy

kutyát látok A másik a reprezentációk logikai implikációs rendszere: ha kutyát láttam, akkor például állatot láttam. A két rendszer között valamiféle izomorfizmus van Mentális életünk beleilleszkedik a természeti okság rendjébe, de a logikai következmények rendjébe is. Az egyik az a v ilág, amit Haugeland értelmében a funkcionális és derivációs magyarázatok kezelnének, a másik pedig az, amit a szisztémás elemzés vizsgál. Fodort jó néhány évtizeddel megelőzve Piaget (1967) úgy fogalmazta meg ezt az izomorfizmust, hogy „a tudatállapotok és a megfelelő fiziológiai folyamatok paralelizmusa lényegében az oksági és a tágabb értelemben vett implikációs rendszerek izomorfizmusán alapszik” (206. o), illetve „a jelentések implikatív rendszerei és a kauzális anyagi rendszerek izomorfak” (208 o.) Hasonló izomorfizmust hirdet a reprezentációs felfogás is Fodor elképzelése szerint kétféle hálózatot kell

feltételeznünk. Egyfelől a mentális állapotok okságilag levezetett hálózatát (közben azonban tudjuk, hogy a mentális állapotoknak maguknak lényege a propozíciók és az azokra vonatkozó attitűdök sokasága), a másik oldalon pedig a propozíciók közötti következtetési (logikai) viszonyok hálózatát. „Adott lévén a két hálózat - az oksági és a következtetési -, részleges izomorfiát állapíthatunk meg közöttük. Egy ilyen izomorfia lényegében egy propozicionális attitűd oksági szerepe, amely a tárgyát alkotó propozíció szemantikus szerepét tükrözi.” (Fodor, jelen kötet, 74 o.) Vagyis Fodor, ha tüzetesen olvassuk, radikális szerző. Nemcsak két világot tételez fel (ez még lehetne olyan is, mint a test és a lélek kettőssége, bár a lélek itt kisebb logikai felfokozáson ment át), hanem a reprezentációkat magukat is oki tényezővé teszi. A mentális rend maga okká válik, a gondolat okilag lesz más gondolatok

forrása. A reprezentációs elmélet tágabb rendszerbe is illeszkedik. Az egyik a reprezentációk keletkezésére vonatkozik Fodor felfogása szerint az emberi elme végül is úgy működik, hogy az érzéki felületekre beérkező eseményeket a központi idegrendszer valamilyen specializált részei (ezeket nevezi ő átvivőknek, transzducereknek, meglehetősen kitágítva az élettan transzducer fogalmát) nem szimbolikus algoritmusok szerint feldolgozzák, hogy azután mintegy utolsó lépésként egy előre megadott (ha tetszik veleszületett, ha tetszik túltanult) rendszer szerint ezekből reprezentációkat készítsenek, amelyek formailag leírások. Minden, amit gondolunk, vágyunk, akarunk, s minden, amire emlékezünk, tulajdonképpen propozíciók, kijelentések s ezekhez kapcsolódó attitűdök sokaságaként képzelhető el. Itt már megszűnik azonban a szimbólumfeldolgozó modell tiszta kognitív torzítása. Fodor koncepciójában a propozíciókhoz jellegzetes

attitűdök társulnak. Hihetek egy kijelentésben (vagyis vélhetem azt, hogy ez valamit leír a valóságból), kezelhetem úgy, mint ami egy múltbeli eseményre vonatkozik, vagyis lehet az az attitűdöm, hogy ez egy velem korábban történt dolgot ír le, de kezelhetem úgy is , mint ami egy olyan tényállást tükröz, amit szeretnék, ha bekövetkezne, vagyis amire vágyom. Ezt a reprezentációs elmefelfogást - mely Brentano intencionalitásfajtáit (reprezentáció, ítélet, érzelem) bontja tovább - emlegeti úgy Fodor s a k ognitív mozgalom, mint vélekedés-vágy pszichológiát. Hiedelmeink azok a propozícionális tartalmak, amelyeket a szimbólummanipulációs, a nyelv leíró modelljét átvevő felfogás kezel. A vágyak világa pedig némileg megfeleltethető (Fodor ezt persze nem szeretné bevallani) a cselekvési nyelvfelfogásból átvett szándékmozzanatoknak. Kritika és újítás A megismeréstudomány további fejlődése úgy is értelmezhető, mint a

klasszikus kognitivizmus alapvető téziseinek egyenkénti (vagy együttes) megkérdőjelezése. (Nem triviális kérdés, hogyan is értelmezzük a „további” kifejezést. A lelkes tézisek és a megkérdőjelezések időben eléggé átfedik egymást ahhoz, hogy bátran tekinthessük itt az időre utaló kifejezéseket inkább logikai-metaforikus érvényűnek, mintsem valós időnek.) 3. TÁBLÁZAT Az emberi elme a szimbólumfeldolgozó koncepcióban érvényes korlátai Newell (1980) nyomán (kissé átrendezve) Szimbólumokat alkalmaz Nyelvként jellemezhető Öntudat jellemzi Tudást használ Környezetnek megfelelően viselkedő egyetemes rendszer Hibás bemenetnél s váratlan helyzetben is képes viselkedni Valós időben működik (gyors) Alkalmazkodik a korábbiakhoz Tanulékony Fejlődik Evolúciós eredetű Befér az emberi agyba Fizikai rendszer A 3. táblázat azt mutatja, hogyan is értelmezte kibontott formájában a klasszikus felfogás számos, a megismerést

nyilvánvalóan érintő peremfeltétel kérdését. Az a tény is sokatmondó, hogy ezeket a klasszikus kognitivizmus egyik vezető mesterségesintelligencia-kutatója a peremfeltételek közé sorolja, nem pedig a központi kérdések közé. A megjelent új alternatívák szakítanak a klasszikus tézisekkel, s a megvalósító rendszereket már nem peremfeltételként, hanem központi kérdésként kezelik. Az új alternatívák megértéséhez kiindulhatunk egy negatív koncepcióból is, mintha negatív lett volna programjuk. Nézzük meg, az új felfogások szerint mi minden nem az emberi megismerés Vegyük sorra ezeket a kritikákat és megújítási próbálkozásokat a 4. táblázaton! 4. TÁBLÁZAT Mi mindent helytelenítenek az új felfogások a klasszikus kognitivizmusból Nem komputáció Nem kategorizáció Nem propozíciók hálója Nem szimbólummanipuláció Nem pusztán reprezentáció Nem közegfüggetlen A „megismerés nem pusztán komputáció” tézis

szerint, ahogy azt Hofstadter (1979) megfogalmazza (Lépjünk ki Boole álmából!), fel kell hagynunk azzal a hittel, hogy a logikai algebra törvényei a s ajátosan emberi gondolkodás törvényei. A modern halmazelmélet atyjától eredt ugyanis az a gondolat, hogy a logikai és halmazelméleti jellemzés nem pusztán ideális objektumokról szól, hanem egyben az egyes ember valóságos gondolati folyamatait is jellemzi. Az algebrai megalapozású logika a gondolkodás törvényeinek vizsgálata Valójában Turing s az egész (klasszikus) kognitív mozgalom felfogása szerint ez a hit azt jelenti, hogy 1. minden intellektuális működésünk megragadható lesz algoritmizálható, explicit eljárásokkal; 2. ezek egymásba ágyazottan bonthatóak le egyre kisebb lépésekre, s a végső szinten (a „gépi nyelvezetben”) egyszerű aritmetikai s logikai műveletek lesznek; 3. s mindez pedig kimeríti azt, amit az emberi megismerésről értelmesen mondani lehet Hofstadter

tanácsa az, hogy Boole álma helyett keressük a sajátosan emberit a szubkognícióban, az észlelésben. Az új felfogások szerint - hogy a végén kezdjem - a komputáció nem meríti ki azt, amit az emberről mondani lehet, például azért sem, mert a komputációs elemzés nem tud mit k ezdeni az élmények problémájával. Hernád István (1994) a Turingadekvátság s a lehetséges szimulációk problémájáról szólva a következőképpen fogalmazza meg ezt A Turing-teszt hagyományos szintjén a gép ugyanazt ugyanazokkal az algoritmusokkal érheti el, mint az ember, de ettől még semmit nem tudunk arról, hogy vannak-e élményei. Searle dolgozata, a n evezetes kínai szoba érv két alapvető kritikai mozzanatot egyesít, melyek másoknál (pl. Dreyfus, 1979 munkájában) elválnak egymástól Az egyik az élmények, az intencionalitás s a gondolatiság kérdése. Viselkedhet egy rendszer úgy, mint ami pontosan ismeri a kínai nyelvet, de valójában eközben nem

gondolja, amit mond. A pszichológia felől tekintve nincsenek élményei, a nyelvi rendszert illetően pedig szimbólumai csak a külső szemlélő számára referálnak, nincs inherens intencionalitásuk. Másrészt inadekvát lenne a komputációs felfogás, mert nem tud mit kezdeni sem a szociális világhoz, sem az észlelés világához történő illesztéssel. Hernád István dolgozata a szimbólumlehorgonyzásról ezt a logikai és empirikus kérdéskört járja végig, kitérve a másik kritikus problémára, a kategorizációra is. Ez a második mozzanat, a kategorizáció arra vonatkozik, hogy a megismerés képes hajlékonyan alkalmazkodni új helyzetekhez. Bár kétségtelenül kategóriákban történik és állandóan elkerülhetetlenül kategorizációkat végez, ezt nem a hagyományos arisztoteliánus felfogásnak, a m inden vagy semmi kategóriáknak, hanem sokkal inkább egy laza, prototípus elvű, ha úgy tetszik a Wittgenstein-féle családi hasonlóság

fogalmát a megismeréskutatásba beemelő felfogásnak megfelelően teszi (Rosch és Lloyd, 1978). Ráadásul a kategorizáció - ismét Hernád a releváns szerző itt - nem másodlagos, konvención alapuló s leírásos szerveződésű, hanem „nyelv előtti”. A megismerés nem kijelentések hálózata, hangzik az újítások másik tézise. Furcsa gondolat ez, mert olyasmit tagad, ami köznapilag nem triviális. Különösebb érvelés nélkül hadd említsem meg, hogy számos hagyományos felfogás tulajdonképpen propozíciók hálózatának tartja legalább a m egismerés eredményét. Érvényes ez a filozofikus koncepciók közül Fodor reprezentációs elméletére. Ebben a felfogásban a világról való tudásunk, tulajdonképpen minden tudásunk kijelentések formájában jelenik meg. De érvényes ez az olyan kísérleti pszichológiai ihletésű emlékezeti felfogásokra is, mint Walter Kintsch emlékezetmodellje, vagy a különböző propozicionális központú

táras megértési modellek és így tovább. Ami ezzel triviálisan szembeállítható, az egyrészt a belső képek vagy képzetek világa (ma is tart a vita, hogy vajon tényleg redukálhatóak-e a képek kijelentésekre vagy sem. Vö. Kosslyn, 1980,1994, Séra, 1984, Pylyshyn, 1989) A reprezentációval kapcsolatos kritikai mozzanat lényegi hangsúlya az, hogy ha szociálisan ás biológiailag nézzük, a világot nem egyszerűen leképezzük, hanem „megkonstruáljuk”, vagyis a reprezentációkat mindig felépítjük, nem pusztán statikus viszony van egy eleve adott leképezés s a világ között. A hagyományos reprezentációelmélet a klasszikus filozófiából ismert módon a gondolatok és a világ közötti viszony „tükrözési” értelmezését adja. Például a Locke-féle elvonásos absztrakciónak megfelelő, természetszerű levezetettséget tulajdonít, ahol a képzetek az érzéki reprezentációból mintegy automatikusan jönnének létre. A „nem puszta

reprezentáció” elv számos értelmezésében, például a narratív, elbeszélésközpontú modellekben, vagy a Wittgenstein-követők számára is kiindulópont, hogy az emberi megismerést mindig szabályok irányítják. Nem akármilyen szabályok azonban, hanem játékszabályok, amelyek változhatnak Ilyen értelemben tehát minden megismerési folyamatunk relatív, szemben a Fodor képviselte Gondolat Nyelve felfogással, mely egy kész, eleve adott „edényrendszert” tételez fel a gondolkodás kiindulásaként, s ezzel a lényegi szabályokat változtathatatlannak tartja. Nem triviális persze, hogy mi is itt W ittgenstein helyes értelmezése. Neumer Katalin, a kései Wittgenstein alapos értelmezője (Neumer, 1991) újabban (Neumer, 1995) rámutatott például arra, hogy az emberi cselekvés közös alapjait (is) deklaráló Wittgensteinnek adható egy korántsem relativista értelmezés is. A helyzet tovább bonyolódik, ha a szociológiai konstrukcionizmus

elméleteit is tekintjük, ahol reprezentációink a társadalmi vagy legalábbis a társas világból építkeznek mind tartalmukban, mind szerkezetükben. Valójában ezek a megoldások is átértelmezhetőek a wittgensteini megoldások nyelvezetére, úgyhogy bátran besorolhatóak a reprezentációval kapcsolatos új megoldások körébe. A hatodik mozzanat - a megismerés nem közegfüggetlen - azt tagadja, hogy helyesen modelláljuk a megismerést a funkcionalista keretnek megfelelően, vagyis mint megismerést, eltekintve annak fizikai hordozóitól. Az egyik megvilágító erejű kérdés itt az, vajon mi a helyes modellje, kiindulópontja, mintája a megismeréskutatásnak: a matematika és a számítástechnika, vagy pedig a fizikai tudományok szemlélete-e. Ezt a dilemmát igen határozottan kifejtette nagy vitákat kavart könyvében Roger Penrose (1993), aki amellett áll ki, hogy a számítástechnikai és matematikai helyett a fizika differenciálegyenleteinek

világából kellene keresnünk a megismerés kutatására a helyes modellt. Nem triviálisan érvényes, bár annak tűnik az a kritika, melyet a propozicionális reprezentációval és a mesterséges intelligencia analitikus modelljeivel kapcsolatban fogalmaz meg. Ami az érvényességet illeti, Daniel Dennett (1995) például úgy gondolja, hogy Penrose téves érvelésekkel hozakodik elő, és kritikája nem meggyőző. Abból, hogy az emberi elme nem érti, nem látja át saját algoritmusát, még nem következik (mint Penrose hirdetné), hogy az elme nem is lehet algoritmus. Pozitív kritikát, új alternatívát képviselnek ezen a téren a dinamikus önszervező folyamatok más, nem differenciál egyenletes felfogásait előtérbe állító elképzelések. A magyar szakirodalomban elsősorban Csányi Vilmos és Kampis György munkássága képviseli ezt. Kampis azt hangsúlyozza, hogy a megismerés helyes modellálásában azt kell észrevennünk, hogy minden biológiai

folyamat mintegy ellen dolgozik a teljességgel reverzíbilis s az idő fogalmát ebben az értelemben nem ismerő fizikai egyenletrendszereknek. Megismerési rendszereink a biológiai rendszerek sajátos dinamikáját követik, amelyekben az időnek irányultsággal jellemzett „nyila van”. A tiszta megismerés ideálját, a hordozó közegtől elszakított funkcionalista felfogást a testi mivolt újrafelfedezésével azonban filozófusok is megkérdőjelezik. Searle (1992) újabb koncepciója a m egismerés „nedves” modellálása mellett áll ki. E szerint a megismerési folyamatokat a valóságos testi létezőként működő ember modellezésének keretében kell elővezetnünk. Ez a hozzáállás radikálisabb formákban is megjelenik, mind a biológiai redukció klasszikus idegrendszeren belüli, mind fejlődési értelmezésében. A radikális „fiziologizáló” formák, például a Churchland-féle neurofilozófia (1986, Churchland és Sejnowski, 1992), azt

hangsúlyozzák, hogy minden megismerési folyamattal kapcsolatos kutatás végső soron visszavezethető lesz majd az idegrendszer sajátos önszerveződési törvényeire, s a megismeréskutatás alapkérdései mintegy kimerülnek a helyes idegrendszeri modellálásban. Az az episztemológia, melyet Quine a pszichológia segítségével akart természetivé tenni, „naturalizálni”, egy lépéssel tovább naturalizálódna, fiziologizált lenne. A dinamikusabb koncepciók sajátos változatai azok, amelyek összekapcsolják egymással a szervezeten belüli s az evolúciós biológiai redukciót. Újra (s másképpen) felfedezik a darwini szelekciós elmélet relevanciáját a megismerés modellálásában. Nem teljesen új gondolat ez persze, már az olyan klasszikusok, mint Thorndike is észrevették, hogy szelekció nemcsak a faj morfológiai és magatartási jegyei tekintetében, hanem az egyéni élet során is végbemegy valamilyen módon. Ez Thorndike közismert

próba-szerencse tanulás koncepciójának lényege. A szervezet különböző véletlen válaszokat, viselkedéstöredékeket próbál ki egy helyzetben. Az a viselkedés, amely a helyzet megoldásához, például a táplálék eléréséhez vezet, megerősítődik (ez az effektus törvénye), és ezzel a repertoár szerves, rögzült részévé válik. Vagyis a tanulás alapelve, lényegéhez tartozik, hogy két szakaszból áll. Van egy variáció-generáló rész, és ezt követi egy válogatás Ezt az evolúciós gondolkodást terjesztette ki Karl Bühler (1922), aki szerint fejlődésünk valójában három különböző szelekciós mezőben zajlik. Az egyik, a darwini értelemben vett szelekció a fajfejlődést eredményezi, ahol a tét a túlélés, és a viselkedés területén ez hozza létre az ösztönös viselkedésformákat. A másik szint felelne meg a Thorndike-féle, az egyéni élet során érvényesülő magatartási szelekciónak. Ez a szokásalakulás szintje,

ahol a tét a kipróbált szokások fennmaradása. A harmadik szint lenne az intellektus, ahol továbbra is van egy változat-generáló és egy szelektáló szakasz, de a generálás és a szelektálás is mentálisan, fejben, a végrehajtás előtt, s ezáltal sokkal gazdaságosabban menne végbe. Ezeket a megfontolásokat viszi tovább Karl Popper (1972) evolúciós ismeretelmélete (l. erről s az egész szelekciós hagyományról Pléh, 1995b). De ez jelenik meg Dennett (1996b) felfogásában is, mint a darwini, skinneri és popperi lények három szerveződési szintje. Ezek a koncepciók neurális értelmezést kaptak az utóbbi évtizedekben Changeux (1983, Changeux és Dehaenne, 1989), valamint Edelman (1987, 1990) munkáiban. Az Edelman által neurális darwinizmusnak nevezett elmélet szerint a megismerési mintázatok kibontakozásának fejlődési kulcsa egyrészt az idegrendszer egyedfejlődése, másrészt a különböző neurális hálózati minták között az

egyedfejlődésben versengés és szelekció megy végbe: az idegrendszer egyedfejlődése különböző lehetséges koncepciók (fogalmak) hálózati előképeit hozza létre. A perceptuális tanulás elveinek megfelelően a szelekció azután úgy érvényesül, hogy azok, amelyekkel ezek közül ténylegesen találkozunk, mintegy felerősítődnek, míg a többi degenerálódik. A különböző fogalmak előképei az idegrendszer hálózatszerveződésében bontakoznának ki, s a tanulás csak az ezek közötti szelekciót jelentené. Ez a szomatikus, testi szelekciós koncepció az instrukciós elmélettel szembeállított szelekciós tanulásfelfogások idegrendszeri megvalósítója. Válogatásunkban Piattelli-Parmalini tanulmánya az innátista modern nyelvészettel összekapcsolva mutatja meg ennek heurisztikus erejét a megismeréskutatásban. KarmiloffSmith viszont a fejlődésben a szelekciós mozzanatok mellett a reflektív önszervezést ugyanilyen fontosnak tartja. Az

egységesség megkérdőjelezése Az újító felfogások sajátos változatát jelenti a modularitás. Sokrétű felfogás ez, amely egyszerre technikai fogalom (részekből épülő technikai rendszer), idegrendszeri koncepció (az idegrendszer egymástól első lépésben független s egységes szerkezetű számításvégző egységekből épül fel), az emberi nyelv független komponensekből építkezését állító koncepció, s végül az emberi elme felépítésére vonatkozó filozófiai felfogás. E felfogás szerint az emberi elme valójában feladatspecifikus rendszerek sokasága. Az egységes (unified, abban az értelemben, ahogy ezt a szót Newell használja) elméletek helyett a megismerést akkor modelláljuk helyesen, ha feladatspecifikus és általános rendszerek kettősségében gondolkozunk. Fodor válogatásunkban is megjelenő felfogása, a modulkoncepció az alábbi listának megfelelő feltevés a megismerésről A filozofikus modul-felfogás néhány

jellemzője (Fodor alapján). A modul: 1. Területspecifikus Ez a Johannes Müller-féle specifikus érzékszervi energiák törvényének modernizációja. Látásunk csak elektromágneses hullámokkal foglalkozik, s azon belül is csak egyesekkel. Persze közvetetten tudhatunk más hullámhosszakról is 2. Kötelező s determinisztikus feldolgozást végez Anyanyelvemen a hallott dolgokat akkor is szónak hallom, ha tartalmát ignorálom, vagy nem is értem. 3. Korlátozott hozzáférésű: más feldolgozó rendszerek és az általános tudás számára egyegy modul működése nem látható, csak az outputja az 4. Gyors A moduláris feldolgozás a nagy keresést igénylő, tudáson alapuló feldolgozással ellentétben Fodor elképzelése szerint igen gyors. Ez a tulajdonság a kötelező feldolgozással együtt azt a furcsa szóhasználatot eredményezi, hogy Fodor szerint a moduláris feldolgozás „reflexszerű”, ebben az értelemben automatikus. 5. Enkapszulált Vagyis a

modulok önmagukba zártak Tudásunk nem képes beléjük hatolni, ilyen értelemben nem intelligens rendszereket képeznek. 6. Lapos komputáció A moduláris feldolgozó rendszer nem végez következtetéseket, végső kimenetében csak egyedi propozíciókhoz juthat el. 7. Veleszületett szerveződésű Tulajdonképpen a modulok jelentenék a kartéziánus innátisták megvalósító rendszereit. Fodor dolgozata deklaratívan s igen határozottan kifejti ezt a filozofikus, doktrinér modularizmust. Karmiloff-Smith munkája viszont hatásos fejlődési alternatívát fogalmaz meg a doktrinér innátizmussal szemben (ez utóbbi persze a Piattelli-Palmarini-munkát is jellemzi): a modulok nem kiinduló mozzanatok, hanem fejlődés és specifikáció eredményei. Ullman pedig azt mutatja meg, hogyan is kapcsolódik a kognitív modularizmus és a neurobiológiai modellálás. A kognitív pszichológiai és filozófiai modularizmusnak van egy belső ellentmondása, melyet a két,

válogatásunkban szereplő Fodor-dolgozat összevetése is jól mutat. A modularisták az elvont reprezentáció helyett nagy szerepet tulajdonítanak a p erceptuálisnak (a modulok - mint bemeneti rendszerek - az érzékelési specificitás kiterjesztései magasabb szintre). A perceptuális rendszereket nem tartják modellálhatóknak a l ogikai kalkulus nyelvén, eközben magát a r eprezentációt viszont már csak egyfélének tekintik. A modulok világa megadja az érzéki sokféleséget. Ezt viszont a lingua mentis egyfélesége (propozicionális képviselet, kijelentésszerű gondolati szerveződés) egészíti ki. Vannak feladatspecifikus rendszerek, de az ezek kialakította tudás már egynemű lenne. A konnekcionista alternatíva A szimbólumfeldolgozási koncepciót nemcsak azért éri számos jogos kritika, hogy nem oldja meg a gondolatok belső, ugyanakkor elvont világának illesztését a tárgyi valósághoz és a szociális világhoz. Az utóbbi tíz évben egy igen

erőteljes rivális is megjelent, mely mind a szimbólumfeldolgozás fogalmát, mind az ehhez kapcsolódó szekvenciális, egyközpontú s logikacentrikus modellt megkérdőjelezte. Egységes koncepció ez is, de az egységet sokkal „primitívebb” szinten találja meg. Ezt az alternatívát szoktuk konnekcionista világképnek nevezni. Ha nem radikális felfogásnak tekintjük, úgy is értelmezhető, mint a szimbólumfeldolgozó koncepció perceptuális kiterjesztése, ahogy Hernád is bemutatja válogatásunkban. Eredetileg azonban radikális formában fogalmazódott meg Ennek fontosabb jellemzőit, szembeállítva a szimbolikus feldolgozás metaforájával, a következőkben mutatom be. 1. Idegrendszerszerű modellálás A konnekcionista felfogás nyíltan olyan modelleket szeretne kialakítani a megismerésről, amelyek az idegrendszer működéséből merítik analógiájukat vagy irányító metaforájukat. Ennek megfelelően a feldolgozás egysége náluk nem a szimbólum,

hanem a neuronokra emlékeztető (elméleti idegsejtszerű) egységek puszta izgalmi mintázata. Ennek két fontos következménye van Az egyik az, hogy a konnekcionista felfogás a „semmi egyéb, mint” típusú redukcionista elméletképzés egyik alesete, legalábbis szélsőséges változatában. Tudásunk nem más, mint neurális hálózatok izgalmi mintázata A másik következmény az, hogy éppen a redukcionizmusnak megfelelően a konnekcionizmus „nem áttetsző” típusú megismerésmodellálást valósít meg. Andy Clark (1994, 1996) állította e tekintetben világosan szembe egymással az áttetsző (transzparens) és a nem áttetsző kognitív modelleket. Áttetszőek azok a modellek, amelyek a hétköznapi (népi) pszichológiák terminusainak megfelelően kezelik a megismerés világát, vagyis a Fodor hirdette s más ontológiai elkötelezettségekkel Dennett által is képviselt vélekedés-vágy koncepciónak megfelelően. Ez utóbbi felfogás szerint

fejünkben s társaink fejében is bizonyos vélekedések vannak (Pisti azt hiszi, hogy esik az eső), továbbá ezekhez kapcsolódó vágyak, illetve propozicionális attitűdök, amelyeknek megfelelően irányítják vélekedéseink a cselekvéseinket (Mivel Pisti azt hiszi, hogy esik az eső, ezért esernyőt vesz vagy Mivel azt hiszi, hogy esik az eső, ezért nem megy el otthonról stb. stb) Pontos kifejtésben természetesen még a „hiszi” is ilyen. A konnekcionizmus szakít ezzel: fejünkben nincsenek kijelentések és attitűdök, ezek legfeljebb a leíró tudós nominális eszközei. A konnekcionizmus legfontosabb filozófiai implikációi éppen ezért azzal kapcsolatosak, hogy vajon a hálózatok keretében történő elemzés valóban redukálja-e a népi pszichológia terminusait, vagyis eliminálja-e a pszichológiai szintet, ahogy azt a neurofilozófia eliminatív materializmusa hirdeti (Churchland), vagy van-e egy elidegeníthetetlen s redukálhatatlan

pszichológiai szint, ahogy azt például Fodor képviseli? 2. Minden tudásunk csomópontok izgalmával, s a köztük levő facilitációs és gátló kapcsolatokkal írható le. A konnekcionista felfogás e tekintetben a hálózatelméletek egy fajtája lesz. Az egységek azonban valószínűségi predikciós kapcsolatoknak megfelelően, vagyis a közöttük levő kapcsolaterősségek súlyozottságának megfelelően adják át egymásnak az izgalmat. 3. A hálózatok címkézetlenek A hagyományos szemantikus emlékezeti hálózatfelfogásokkal szemben (vö. Kintsch 1974) egy lecsupaszított modellel van itt dolgunk A hagyományos emlékezeti hálózatokban (innen származik a s zemantikus elnevezésük) a kapcsolatoknak logikai címkéi voltak. A PULI és a KUTYA közötti nyíl „címkézett” az aláfölé rendelésre nézve; a KUTYA és az UGAT közötti nyíl „címkézett” az alany viszonyra vagy a predikációra nézve. A SÖTÉT és a VILÁGOS közötti viszony

címkézett az ellentétre nézve és így tovább. Ezzel szemben a konnekcionista hálózatok nem tételeznek fel efféle címkézettséget. A címkézettség ugyanis azt jelentené, hogy az emberi elmében a szemantikai viszonyoknak valamiféle önálló szintje van, márpedig a konnekcionista elképzelés szerint nincsenek különálló szintek, pusztán kapcsolatok. A szintek gondolata maga is idegen a konnekcionizmustól, mert szabályközpontú felfogást sugall. 4. Nincsenek szimbólumok és szabályok A szabályok és a szimbólumok világa legfeljebb a rendszer, az emberi megismerő rendszer teljesítményének külső jellemzésére használható. Beszélhetünk például a társas életet irányító szabályokról, vagy a többes szám képzését irányító szabályokról, de ezek csak az egyedi megismerő rendszert kívülről irányító korlátozások, melyek megfelelő visszajelzésen keresztül beállítják majd a rendszer paramétereit, de nem válnak a rendszer

sajátjaivá. Ez csak egy másik rátekintésben, megint csak kívülről, a teljesítményt és az eredményeket tekintve elemezhető szimbólumfeldolgozásként, de belülről, a rendszer belső nézőpontjából már nem. 5. Párhuzamos aktiválás és versengés jellemzi a rendszert Ha például egy szó, mondjuk a TÁR szó felismerését vizsgáljuk, akkor párhuzamos aktiválásokat kapunk. A vízszintes és a függőleges vonalak mint ismertetőjegyek a T betűnél bizonyos mértékig (az előzetes tapasztalat alapján beállott súlyozásnak megfelelően) facilitálják mindazoknak a betűknek az aktiválását, amelyekben szerepelnek ezek. Például az E, É, F aktiválását is és így tovább. Aktiválják azután mindazokat a szavakat, amelyek megfelelő betűkkel kezdődnek (TÉR, TÁV, TAN, TOL). Ezek viszont visszafelé aktiválják azokat a betűket, melyek szerepelnének bennük és így tovább. A különböző szavak mint végső elemek a gátló s facilitáló

kapcsolatok összegzése alapján kerülnek egy meghatározott izgalmi állapotba. Gátló kapcsolatok is vannak, melyek révén például a T -ben levő függőleges és vízszintes egyenes vonal gátolja a különböző görbe vonalú betűk, például az O vagy a G aktiválását. A párhuzamos aktiválás elmélete szerint egy szó felismerése során, sőt minden teljesítményünk során műveleteink nem egyszerre egyetlen elem vagy reprezentáció felé konvergálnak, hanem azt a szót fogjuk felismerni, amelyik a legaktívabb. 6. A tudás a hálózat egy részének aktivált állapota Vagyis a tudás nem valamiféle külön megismerési szinthez tartozik, hanem puszta aktiválás, amit önmagában értelmetlen s jelentéstelen elemek aktiválása eredményez. Ez a jellemző, együtt (5)-tel, az ártatlan technikai újításnak tűnő konnekcionizmust meglehetősen érzékeny terepekre is kiterjeszti. E felfogás azt is sugallja ugyanis, hogy maga a racionalitás

meglehetősen másodlagos, ráépült folyamat, s az ennek megfelelő racionális ágens vagy self fogalmát is zárójelbe teszi. 7. Minden reprezentáció kicsiny építőkövekből áll össze Ezt a m ozzanatot nevezzük mikroreprezentációnak. Az asztal fogalmának például nem egyszerűen egyetlen csomópont izgalma felel meg, hanem számos kisebb csomópont, melyek közül az egyik a lapját, a másik a lábait, a harmadik a funkcióját képviseli. Hasonló módon a pohár reprezentációja sem egy helyen található: az üvegszerűségnek, a henger alakú formának, az átlátszóságnak megfelelő „ismertetőjegyek” mind külön mozzanatai a reprezentációnak. Ebből az is következik, hogy a rendszer elégtelen bemenet esetén az összes, a f ogalomhoz tartozó jegyhalmazból csak egyesek aktiválásáig jut el, s valószínűségi alapon kiegészít, részleges aktivációk is jellemezni fogják működését. Másrészt egyazon hálózatrész eltérő

kapcsolódásokkal több fogalmat is kódolhat Mindez tulajdonképpen a konnekcionista felfogásokat szembeállítja a klasszikus minden-vagysemmi típusú gondolkodásmóddal a fogalmakról, s azzal a felfogással rokonítja, mely a laza, életlen határú fogalmakat helyezi előtérbe, s felteszi, hogy kategóriáink belül mintázottak. Ez a jellegzetes formáiban például a prototípus elmélet. 8. A tanulás a h álózat súlyviszonyainak beállítása A tanulás tulajdonképpen a súlyok beállításából áll, akárcsak Pavlovnál a kapcsolatképzésből, az empiristáknál asszociációformálódásból. A különböző tanuló rendszerek különböző egyenleteknek megfelelően végzik ezt a munkát. A konnekcionista irodalom számos ilyen „szabályt” ismer, a leghíresebb közöttük a Hebb-szabály. Vannak olyan súlybeállító algoritmusok, amelyek automatikusan emelnek ki együttjárásokat az izgalmi mintázatból. Ezek felelnének meg a perceptuális tanulás

elveinek (a konnekcionista zsargon ezeket így nevezi: tanulás tanár nélkül), míg a másik felfogás a súlybeállítás visszajelentéses kontroll alatti működését jelenti, s a tanárral való tanulás algoritmusainak feleltethető meg. 9. A sémák a konnekcionista rendszerben együtt aktivált hálózatrészek A korábban már említettséma-probléma valójában úgy „oldódik fel” a konnekcionista gondolkodásban, hogy a sémák nem egyebek, mint a korábbi tapasztalatból fakadó gyakori együttjárási mintázatok. Nincsenek különösebb ugrások vagy határok bármilyen fogalom reprezentációja, az előbb említett asztal vagy pohár reprezentációja és egy speciális társas séma, például egy történet-séma között. Nem véletlen ebből a szempontból, hogy David Rumelhart, aki korábban a sémaelméletek egyik leghatározottabb képviselője és a szabály alapú sémaképzés, a történetnyelvtani gondolkodásmód kialakítója volt, a konnekcionista

mozgalom egyik legfontosabb pszichológiai képviselőjévé vált. Rumelhart számára ugyanis a konnekcionista gondolkodásmód többek között tulajdonképpen annak bevallását jelenti, hogy a saját maga által is hangsúlyozott szabályalapú sémaszerveződés valójában valószínűségi elveken alapuló sémakiemelést jelent, amely egyszerű elemekből álló „buta” hálózatokban is megvalósítható. 10. A „neurális”, pszichológiai és számítástechnikai modellálás új szövetsége A konnekcionizmus, miközben neurális ihletéssel beszél, továbbra is egy gépi gondolkodásmódot képvisel a pszichológiában. Csak a gépeknek a korábbinál sokkal primitívebb sajátosságokkal jellemzett, s a tudatos Én felé nem áttetsző feldolgozást tulajdonít. A bizonyosság és a pszichológiai értékű modellek igazolásának igénye náluk is úgy fogalmazódik meg, hogy ha létre tudunk hozni egy olyan számítógépes modellt, amely ilyen kevés

paraméterrel és ilyen kevés tudással felruházva, például csak egy sajátos súlybeállító függvénnyel működve képes eljutni mondjuk a gyermek igeragozási teljesítményének szintjére, akkor igazoltuk, hogy a „pszichológiai teljesítményt” valóban megfelelően jellemzi a feltételezett redukcionista (neurális ihletésű) modell. Válogatásunk radikális konnekcionistát nem mutat be. Mind Hernád, mind Smolensky nagy hatású írása (de igaz ez K armiloff-Smithre is) a kettős modellek közé tartozik. Ezek nem pusztán mellérendelő megoldást kínálnak hálózatok és szimbólumfeldolgozás kapcsolatára (van ilyen is, meg olyan is), hanem a kettőt rendezetten összekapcsolják. Kettős modellek A radikális konnekcionizmus elindította viták több kettős megoldás születéséhez vezettek. A kettős megoldások egy része feltesz egy külső vagy belső eredetű, nem transzparens rendet, s egy erre koherenciát és logikát ráépítő másodlagos

mechanizmust. Ilyen például Andy Clark (1996) felfogása. Ezek a kettősségek nem teljesen újak Ismerte ezt a kettősséget már a klasszikus asszociációs felfogás is, amikor (korai változataiban) szembeállította egymással a társítást s a logikai rendet. De ez a fajta kettősség jelenik meg az elementarista és a strukturált tanulást szembeállító tankönyvi emlékezetfelfogásokban, vagy a vágyak vezérelte elsődleges folyamatokat és a képzetek másodlagos diszkurzív rendjét tételező pszichoanalitikusoknál is. A ma előtérbe került kettősség-elvek mondandóját sokszor a szabály fogalma irányítja. A klasszikus kognitivizmus realista a szabályokat illetően (azok a mentális valóság részei), míg a radikális konnekcionista nominalista: a szabály csak a kutató fejében van. Steven Pinker (1991, Pinker és Prince, 1988, 1994) elmarasztalja a konnekcionistákat, amiért megoldásaik becsapások, nem képesek azokból kiiktatni a rejtett szabályt.

Saját javaslata szerint a nyelvben megnyilvánuló szabályozottságot leghelyesebb talán úgy elképzelni, mint amelyben a szabálykövető, a szimbólummanipulációs paradigmába illeszkedő folyamatok kiegészülnek a nem szabályokat, hanem asszociatív kontingenciákat követő valószínűségi folyamatokkal. Az első a szabályos, a második a rendhagyó vagy ritka, kivételes elemek mentális reprezentációjának alapja lenne. A Clark (1996) javasolta megoldás azokra a felfogásokra támaszkodik, amelyek a klasszikus kognitivizmusban bírált nyelvszerűséget kiegészítik a percepció világához való illesztéssel. Ebben az értelemben sokelvű, s a modularitáshoz közelítő felfogás ez Hernád István felfogásában a gondolkodás zömét jól jellemzi a szabályokkal dolgozó szimbólumfeldolgozó klasszikus kognitivizmus, a valóságba való kilépés, a tényleges reprezentáció feladatát viszont a konnekcionista hálózatok biztosítják. A konnekcionista

hálózat biológiai kilépést ad a világba, míg a reprezentációs elmélet biztosítja a szigorú rendet az így feltöltött szimbólumok rendezéséhez. A Smolensky megfogalmazta rendszer a szimbolikus és a s zubszimbolikus modellek és elemzési szintek megkülönböztetésével döntő újdonságként azt mutatja meg, milyen fontos az áttetsző és nem áttetsző rendszerek elkülönítése. A szubszimbolikus szinten „manipulált” dolgok nincsenek kapcsolatban a lefedett terület szemantikájával. E szint működése még nem „gondolkodás” és „reprezentáció”, de létrehozná azt. Smolensky kettős felfogásának egyik értelmezése azt mondaná ki, hogy a szimbólumok szintjén és a hálózatok szintjén történő leírás viszonya olyan, mint a szabály- és jelrendszer, illetve az implementáció viszonya. Kiegészíti ezt Smolenskynél egy másik kettősség is, mely sok szempontból hasonlít hozzá. Kétféle tudás eltéréséről van itt szó.

Az egyik az intuitív tudás Ez nem transzparens a t erület szimbolikus leírására nézve, szemantikailag nem izomorf, hanem apró jegyeket használó tudásrendszer. A másik rendszer a kulturális tudás világa Ez többé-kevésbé transzparens, vagyis áttekinthető a személy számára, átvitt értelemben viszont „fent van”, a személyek egyéni rendszere felett, a személy által azonban tudatosítható. Ide tartoznának például az olyan szabályok, melyek az algebrai rendszerek axiomatikáját adják, vagy az explicit nyelvtani szabályok. Ezeket a s zabályokat valahol valaki expliciten megfogalmazza, mégpedig a l efedett terület „logikájának” megfelelő kifejezésekben. Ezek a szociális konvenciók irányítják az egyén hálózatait, beállítják azokat, olyan interiorizációs mechanizmusoknak megfelelően, mint amilyeneket például Vigotszkij hangsúlyozott. A személyek közötti, interakciós szerveződés válna a személyen belüli szerveződés

irányítójává. A koponyába zárt rendszer kétféle bemutatása (hol kaotikus hálózatok párhuzamos működése, hol áttekinthető logikus rend) mellett ki is léphetünk ebből a bezártságból. A hálózatokat korlátozó mintázati rendszer eredetét tekintve a szociális világból származik, kilép a koponyába zárt szolipszista világból. Az a „népi pszichológia” és naiv emberkép, amely a klasszikus kognitivizmus kiinduló mozzanata, részben a virtuális gépek átszerveződéseiből, részben azonban a társas világból származna. Kérdés persze - s ezt válogatásunk nem is akarja megválaszolni -, hogy ezekkel a váltásokkal mivé válik a klasszikus kognitív tudomány? Még az is előfordulhat, hogy újra feloldódik a szaktudományokban. Hivatkozott irodalom Brentano, F. (1874): Psychologie von empirischen Standpunkt Lipcse Bühler, K. (1922): Die geistige Entwicklung des Kindes Jena: Fischer III kiadás Bühler, K. (1927): Die Krise der

Psychologie Lipcse: Bart Magyarul egy fejezete In: Pléh Csaba (szerk.): Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény I Budapest: Tankönyvkiadó, 1983, A pszichológia egysége, 390-404. Bühler, K. (1934): Sprachteorie Jéna: Fischer Changeux, J.-P (1983): L’homme neuronal Paris: Fayard, 1983 Changeux, J.-P és Connes A (1989): Matiére a pensée Párizs: Jacob Changeux, J.-P és Dehaene, S (1989): Neuronal models of cognitive functions Cognition, 33, 63-109. Churchland, P. (1986): Neurophilosophy Cambridge, Mass: MIT Press Churchland, Patricia S. és Sejnowsky, T J (1992): The computational brain Cambridge; Mass: MIT Press. Clark, A. (1994): Associative engines Cambridge, Mass: MIT Press Clark, A. (1996): A megismerés építőkövei Budapest: Osiris Csányi Vilmos (1988): Evolúciós rendszerek. Budapest: Gondolat Dehn, N. és Schank, R (1982): Artificial and human intelligence In: Sternberg, R J (szerk): Handbook of human intelligence. Cambridge, Mass: Cambridge University

Press, 352-391 Dennett, D. (1995): Darwin’s dangereous idea New York: Simon and Schuster Dennett, D. (1996b): Miféle elmék Budapest: Kulturtrade Dreyfus, H. (1979): What computers can’t do: A critique of artificial intelligence 2 kiadás, San Francisco: Freeman. Edelman, G. (1987): Neural Darwinism New York: Basic Books Edelman, G. (1990): The remembered present: A biological theory of consciousness New York: Basic Books. Fónagy Iván (1966): A beszéd kettős kódolása. Általános Nyelvészeti Tanulmányok IV, 69-76 Frege, G. (1980): Logika, szemantika, matematika Budapest: Gondolat Hernád István (1994): Neokonstruktivizmus: A kognitív tudományok egységesítő korlátja. Pszichológia, 14, 289-304. Hofstadter, D. (1987): Cognition, subcognition Sortir du ręve de Boole Le Débat, 1987, No 47, 26-44. Husserl, E. (1901): Logische Untersuchungen II kötet Halle Kampis György (1991): Self-modifying systems in biology and c ognitive science. Oxford: Pergamon Press. Kant,

I. (1979): Az ítélőerő kritikája Budapest: Akadémiai Kintsch, N. (1974): The representation of meaning in memory Hillsdale: Erlbaum Kosslyn, S. M (1980): Image and the mind Cambridge, Mass: Harvard University Press Kosslyn, S. M (1994): The resolution of the imagery debate Cambridge, Mass: Harvard University Press. McClelland, J. L Rumelhart, D E (1986): Parallel distributed processing Vol 2 Cambridge, Mass.: MIT Press Neisser, U. (1967): Cognitive psychology New York: Appleton Neisser, U. (1984): Megismerés és valóság Budapest: Gondolat Neumer Katalin ( 1991): Határutak. Ludwig Wittgenstein késői filozófiájáról Budapest: MTA Filozófiai Intézete. Neumer Katalin (1995): A közös emberi cselekvésmód. Relativizmus versus univerzalizmus a késői Wittgenstein filozófiájában. Előadás a Magyar Wittgestein Társaság alakuló ülésén Budapest: 1995. október 19 Kézirat Newell, A. (1980): Physical symbol systems Cognitive Science, 4, 251-283 Newell, A. (1989):

Unified theories of cognition Cambridge: Harvard University Press Newell, A. és Simon, H (1982): A tapasztalati számítógéptudomány - szimbólumok és keresés In: A rendszerelmélet mint társadalmi igény. Budapest: Akadémiai, 227-256 Niedermüller Péter (1989): A néprajztudomány válaszútjai avagy a kultúrakutatás elméleti dilemmái. BUKSZ, 1, 79-84 Norman, D. A (1981, ed): Perspectives on cognitive science Hillsdale: Lawrence Erlbaum Nyíri Kristóf (1983): Wittgenstein. Budapest: Kossuth Nyíri Kristóf (1986): Európa szélén. Budapest: Kossuth Nyíri Kristóf (1989): Keresztút. Budapest: Kelenföld Nyíri Kristóf (1992): Tradition and individuality. Dordrecht: Kluwer Paulhan, H. (1929): La double fonction du langage Párizs: Alcan Penrose, R. (1993): A császár új elméje Budapest: Akadémiai Piaget, J. (1967): A pszichológiai tények magyarázata és a pszichofiziológiai paralelizmus In: Piaget, J. - Fraisse, P és Reuchlin, M (szerk): A kísérleti

pszichológia módszerei Budapest: Akadémiai, 167-209. Pinker, S. (1991): Rules of language Science,253, 530-535 Pinker, S. és Prince, A (1988): On language and connectionism Cognition, 28, 73-193 Pinker, S. és Prince, A (1994): Regular and irregular morphology and the psychological status of rules of grammar. In: Lima, S D, Corrigan, R L és Iverson, G K (szerk): The reality of linguistic rules. Amsterdam: Benjamins, 321-350 Pléh Csaba (1991): Szükséglet vagy divat? A megismeréstudományról. BUKSZ, 1991 3, 227235 Pléh Csaba (1995a): A szimbólumfeldolgozó gondolkodásmód és a szimbólumfogalom változatai/változásai. In: Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor (szerk): „Jelbeszéd az életünk”: A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Budapest: Osiris-Századvég, 149-171 Pléh Csaba (1995b): Popper és a pszichológia. Replika, 17-18, 67-86 Pléh Csaba és Lányi Gusztáv (1984): A „kognitív forradalom” és a magyar pszichológia.

Valóság, 27, No. 7 12-28 Polányi Mihály (1994): Személyes Tudás I-II. Budapest: Atlantisz Popper, K. R (1972): Objective knowledge: An evolutionary approach Oxford: Clarendon Press Pylyshyn, Z. W (1984): Computation and cognition Cambridge, Mass: MIT Press Pylyshyn, Z. W (1989): Amit a lelki szem mond a lelki agynak: A mentális képek kritikája In: Pléh Csaba (szerk.): Gondolkodáslélektani szöveggyűjtemény Budapest: Tankönyvkiadó, 66101 Quine, W. V O (1969): Ontological relativity and ot her essays New York: Columbia University Press. Rosch, E. és Lloyd, B B (1978, szerk): Principles of categorization Hillsdale: Erlbaum Rumelhart, D. és McClelland, J L (szerk, 1986): Paralell distributed processing: Explorations in the microstructure of cognition. Vol I Cambridge, Ma: MIT Press Rumelhart, D. E (1975): Notes on a schema for stories In D G Bobrow and A N Collins (eds): Representation and Understanding. New York: Academic Press, 211-236 Schank, R. (1975): The structure

of episodes in memory In: D G Bobrow és A N Collins (szerk): Representation and understanding. New York: Academic Press, 237-272 Schank, R. és Abelson, R P (1977): Scripts, plans, goals, and understandig Hillsdale: Erlbaum Schank, R. (1986): A magyarázatról Első Próbálkozás Filozófiai Figyelő, 8, No 3-4, 65-79 Searle, J. (1992): The rediscovery of the mind Cambridge, Mass: MIT Press Séra László (1984): A képzelet pere a kognitív pszichológiában. In: Séra László és Komlósi Annamária (szerk.): Perceptuális tanulás és képzelet Budapest: Tankönyvkiadó Smith, J. C (szerk, 1990): Historical foundations of cognitive science Dodrecht: Kluwer Turing, A (1964): Számítógépek és gondolkodás. In: Szalai Sándor (szerk): A kibernetika klasszikusai Budapest: Gondolat, 1964, 120-160. Vámos Tibor (1990): Computer epistomology. Singapore: World Scientific Publishers Wittgenstein, L. (1992): Filozófiai vizsgálódások Budapest: Atlantisz További irodalom Chomsky,

N. (1995): Mondattani szerkezetek Nyelv és elme Budapest: Osiris-Századvég Gardner, H. (1985): The mind’s new science: A history of the cognitive revolution New York: Basic Books. Norman, D. A (szerk, 1981): Perspectives on cognitive science Hillsdale: Lawrence Erlbaum A klasszikus kognitivizmushoz Érdi Péter (1985): Egy analógia nyomában: Neumann János a számítógépről és az agyról. Világosság, 31, 81-85. Fodor, J. (1975): The language of thought Cambridge, Ma: Harvard University Press Lábos Elemér (1978): Mesterséges és természetes értelem. Budapest: Magvető Mérő László (1989): Észjárások. Budapest: Akadémiai Kiadó Neumann János (1964): A számológép és az agy. Budapest: Gondolat Pléh Csaba (1990): A számítógép és a pszichológia. Világosság, 31, 527-541 Simon, H. (1982): Korlátozott racionalitás Budapest: Közgazdasági Turing: Számítógépek és gondolkodás. In: Szalai Sándor (szerk): A kibernetika klasszikusai Budapest:

Gondolat. Klasszikus és újabb kritikák Dreyfus, H. (1979): What computers can’t: A crtique of artifical intelligence 2 Kiadás, San Francisco: Freeman. Érdi Péter (1991): Posztmoderm természet(?)tudomány. BUKSZ, 3, 454-460 Nyíri Kristóf (1994) A hagyomány filozófiája. Budapest: T-Twins Searle, J.:Számítógépprogram lenne az emberi elme? Tudomány, 1990, 6, No3, 110-115 Egyégesség vagy modularitás Fodor, J.(1983): The modularity of mind Cambridge, M:MIT Press Fodor, J. (1990a): Why should the mind be modular? In: Fodor, J: A theory of content and other essays. Cambridge: MIT Press, 207-230 Garfield, J. L (ed, 1989): Modularity in knowledge representation and l anguage processing Cambridge, Mass.: MIT Press Newell, A. (1989): Unitified theory of cognition Cambridge: Harvard University Press Pléh Csaba (1986): Az elme modularitása. Magyar Filozófiai Szemle 30, 200-216 Pléh Csaba (1994): A megismerés egységes elmélete - kései szintézis. Magyar

Pszichológiai Szemle, 50, 99-111. Konnekcionizmus Barna György (1987): Neurodinamikai modellek. Fizikai Szemle, 37, 350-358 Churcland. P és Chucland, P S (1990): Gondolkodó gépek? Tudomány, 6, No 3, 16-21 Feldmann, J. A & Ballard, D (1982): Connectionists modes and their properties Cognitive Science, 6, 205-254. Geszti Tamás (1989): Agymodellek fizikus módra. Fizikai Szemle, 39, 41-45 Hinton, G. E (1992): Hogyan tanulnak az idegi hálózatok? Tudomány, 8, No 11, 98-106 Pinker, S. és Mehler, J (szerk, 1988): Connections and symbols Cambridge: MIT Press, 1988 Pléh Csaba: Az asszociáció reneszánsza a kognitív pszichológiában. Janus, IX-2, 12-22 Ramsey, W., Stich, S P és Rumelhart, D E (eds): Philosophy and connectionist theory Hillsdale, NJ: Erlbaum. Funkcionalizmus Arisztotelész (1988): Lélekfilozófiai írások. Budapest: Magyar Helikon Block, N. (1980): Readings in the philosophy of psichology Cambridge: Harvard University Press Fodor, J.: A theory of

content and other essays Cambridge: Harvard University Press Harkai Schiller Pál (1940): A lélektan feladata. Budapest: MTA Putnam, H. (1975): Mind, language and reality Cambridge: Cambridge University Press Ryle, G. (1974): A szellem fogadalma Budapest: Gondolat A testiség és a neurobiológia új karrierje Ádám György (1987): A megismerés csapdái. Budapest: Magvető Churcland, Paul (1986): Neurophilosophy. Cambridge: MIT Press Changeus, J.-P (1983): L’homme neuronal Paris: Fayard, 1983 Crick, F. (1994): The astonishing hypothesis The scientific search for the soul New York: Simon and Schuster. Jakab Zoltán (1993): Az agy és az elme modelljeiről. Café Bábel, No 8, 43-54 Kovács Ilona (1991): Egy tudományos vízió. Pszichológia, 11, 75-112 Tudomány, 1992. november, Tematikus szám az emberi agyról Varela, E., Thompson, E és Rosch, E (1992): The embodied mind Cambridge, Ma: MIT Press. Modern evolucionizmus és a kognitív kutatás Dawkins, J. (1995): Folyam

az édenkertből Budapest: Kulturtrade Gould, S. J (1990): A panda hüvelykujja Budapest: Európa Leakey, J. (1995): Az emberiség eredete Budapest: Kulturtrade Az intencionalitás Dennett, D. (1987): The intentional stance Cambridge: MIT Press Dennett, D. (1996a): Szövegek, emberek és más készítmények értelmezése Holmi, 8, 25 1265 Dennett, D. (1991): Conciousness explained Boston: Little Brown Dennett, D. és Kinsbourne, M (1992): Time and the observer: The where and when of consciouness in the brain. Behavioral and Brain Sciences, 15, 183-247 Fodor, J. (1990): A theory of content and other essays Cambridge, Ma: MIT Press Greenwood, J. P (1991, szerk): The future of folk psychology Cambridge, Cambridge University Press. Stich, S. (1983): From folk psychology to cognitive science Cambridge: MIT Press („Kognitív tudomány” Szerk.: Pléh Csaba Osiris Kiadó Budapest, 1996 9-34p)