Gazdasági Ismeretek | Államháztartás » Lizákné Nagy Mária - Szociális korporatizmus

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási Szak Összehasonlító gazdaságtan házi dolgozat S zo c iá lis ko rpo rat izmu s Készítette: Lizákné Nagy Mária 2003/2004 tanév II. évfolyam, levelező C csoport 2003. A korporatizmus fogalma Azoknak a szervezeteknek, szövetkezeteknek az úgynevezett korporációknak a rendszere, amelyek a különböző társadalmi rétegeket foglalkozási ágak, szakmák és hivatások szerint egyesítik. A fasiszta államok a korporatizmust a munkásosztály szervezeteinek felszámolására, a finánctőke fogalmának leplezésére használták fel. Egy-egy gazdasági ágon belül a munkásokat és az alkalmazottakat a tőkés vállalkozásokkal együtt ún. hivatásrendi szervezetekbe, korporációkba tömörítették, azt a látszatot igyekezvén kelteni, hogy a korporációk az osztálybéke alapján megfelelő befolyást gyakorolhatnak a gazdasági életre. A korporatizmus a munkaügyi kapcsolatok

fellazítása, önkorlátozó érdekvédelem, egyes intézmények elsorvasztása. Közelebbről mindez úgy jelenik meg, hogy egyre kevésbé „szent” a munkaidő, a munkaviszony, a szerzett jog, a szociális gondoskodás, a beleszólás lehetősége, a partnerség. A „humánpolitika” körül mind több az eltitkolás, az egyénre irányuló diktátum, a privát jellegű kötelezettség és kiszolgáltatottság. A 70-es évek végén vált népszerűvé – a gyökeresen eltérő politikai-ideológiai alapállásból kiindulva – a korporatizmus kifejezés. Ez a fogalom robbanásszerű gyorsasággal terjedt el ezekben az években és szinte ahány szerző annyiféle értelmezésben használja a fogalmat. Mi a korporatizmus? • az állam egyre növekvő beavatkozása a gazdaság folyamataiba és szervezetébe (Winkler, 1976-1977), • a munkásosztály állami ellenőrzése, mindenekelőtt a szakszervezeteknek az államapparátusba való integrálásán keresztül (Panitch,

1979, 1981), • a gazdaságpolitikai eszközökkel való szabályozásának egyik formája (Ronge, 1979), • az állami bürokrácia befolyásának és hatalmának növekedése, függetlenül a kormányzatok politikai összetételétől, illetve erőviszonyaitól (Tonny Benn, 1979), • az osztálykonfliktus enyhítésének formája (Beyme, 1979), • kísérlet társadalmi alrendszerek direkt és szervezett összekötésére, a gazdasági és politikai uralom összekapcsolására (Kastendiek, 1981). 2 • Kölcsönös, nagyrészt intézményesített kapcsolat állam és érdekszervezetek között (Heinze, 1981). A demokratikus korporatizmus két válfaja A neokorporatizmus gazdaság modelljében az állam nem autonóm szereplő, hanem a magángazdaság érdekcsoportjainak fogja. Az, hogy a piac osztja el az erőforrásokat a gazdaság szereplői között, nem jelenti azt, hogy a gazdaság szerkezeti átalakulásai kizárólagosan a piacra vannak bízva. A

neokorporatizmus gazdaság modelljében az állami beavatkozás ellensúlyozza a piaci hatásokat a hátrányosan érintett iparágakban, vállalatoknál, megtartva e szereplőket az átfogó politikai konszenzus keretei között. Katzenstein a neokorporatív modellt demokratikus korporatizmusként határozza meg. Katzenstein érvelése szerint szoros kapcsolat áll fenn egy gazdaság méretei, világgazdasági nyitottsága és a demokratikus korporatizmus struktúrái között. A demokratikus korporatizmus fő sajátosságai: 1. a szociális partnerség ideológiája 2. a gazdasági érdekcsoportok centralizált és koncentrált rendszere 3. a politikai szereplők közötti politikai alkuk A szociális partnerség ideológiájában ragadható meg az a p olitikai konszenzus, amely előfeltétele az ellenérdekei felek – munkáltatók, munkavállalók, állam – közötti kompromisszumok megkötésének. A konszenzus értelemszerűen nem jöhet létre közvetlenül a társadalmi

partnerek között, hanem azokat érdekképviseletük csúcsszervezetei dolgozzák ki közösen. A neokorporatista alkuk során mind az üzleti élet, mind a munkavállalók részt vállaltak a világpiaci alkalmazkodás költségeiből: a munkaadók elfogadták a jóléti állammal járó terheket, a m unkavállalók visszafogták a r eálbér-növekedéssel kapcsolatos igényeiket. Ezek az országok a demokratikus korporatizmus két formáját alakították ki: Svájc, Belgium és Hollandia a liberális korporatizmus, Ausztria, Norvégia és Dánia a szociális korporatizmus útjára lépett. Svédország egyesítette e két forma sajátosságait 3 Korporatizmus-elméletek A korporatizmuselméletek kiinduló pontja tehát az: működnek olyan struktúrák, amelyek több szempontból összefüggésbe hozhatók akár a korporatív ideológiák eszményképeivel, a rendies állammal, akár az olasz autoriter fasiszta berendezkedéssel. Shonfield a hatvanas évek közepén, a b rit,

francia, nyugatnémet és amerikai gazdasági tervezési rendszereket elemezve használja a k ifejezést. „Minden modern kapitalista típusú tervezéssel együtt jár valamilyen korporatív típusú eszköz használatának elfogadása. Ez következik abból, hogy a gazdasági ügyek vezetését a termelők szervezett csoportjainak átgondolt döntéseire bízzák, ahelyett, hogy a történéseket a piac egymással harcoló individumainak harcára bíznák.” (Shonfield, 1965) A korporatizmus ennek nagyjából az ellentéte: „Fő alkotóelemei korlátozott számúak, egyedülállók, kényszerszövetségbe szervezettek, melyek nem állnak egymással versenyben, hierarchikus struktúrával rendelkeznek, s egymástól funkcionális szempontból elválasztottak. Állami elismertséggel, vagy jogosítványokkal rendelkeznek, ha éppen nem az állam késztetésére jöttek létre. Az általuk képviselt területeken ugyanakkor képviseleti monopóliumokat élveztek, amelyért cserében

eltűrnek bizonyos beleszólást vezetőségük kiválasztásába, igényeik artikulálásába.” A hangsúly az érdekek képviseletéről és közvetítéséről döntő mértékben átcsúszik az érdekszervezetek és az állam közötti együttműködés különböző formáira, ahol az együttműködés nem csupán az érdekek artikulálásának és közvetítésének terén valósul meg, hanem a politikai döntések meghozatalában és végrehajtásában is. Korporatizmus -> érdekek kompromisszuma -> stabilitás A tanulmányokban korporatív mintaországok születnek Ausztria, Svédország, Norvégia, Dánia, Hollandia. Egy sor tényező ugyanakkor ráirányítja a figyelmet a korporatív megoldások labilitására. Egyre újabb és újabb elemekkel gazdagodik a korporatív megoldások sikerességének feltételeit magyarázó tényezők száma. Kiderült a társadalmi, gazdasági, politikai, ideológiai és nem utolsósorban szervezeti feltételek sorának együttes

megléte szükséges a stabilizáló stabilitáshoz. E szempontból a hetvenes évek végén megjelenő írások jó részét, már Schmitter logikai sémájától eltérően lehet interpretálni: 4 a kompromisszum feltételei adottak ->korporatizmus -> stabilitás. Azaz ha adottak az ütköző érdekek kompromisszumának alapjai, akkor korporatív megoldásokon keresztül stabilitást lehet elérni. Igaz a h etvenes évek végére az is kiderült, a korporatív megoldások nemcsak stabilitást eredményezhetnek, hanem alá is áshatják a stabilitás alapjait. A demokratikus korporatizmus két válfaja A korporatizmus elméletek kiinduló pontja az, hogy hogyan működnek olyan struktúrák, amelyek több szempontból összefüggésbe hozhatók akár a korporatív ideológiák eszményképeivel, a rendies állammal, akár az olasz autoriter fasiszta berendezkedéssel. Már a neokorporatizmus-elméletek hetvenes évekbeli kibontakozása előtt szórványosan találhatók

ilyen jellegű elemzések. A Rokkan már 1966-ban korporatív pluralizmusként jellemzi a norvég politikai rendszert, amelyben három rend, a munkásság, a mezőgazdaságiak és a vállalkozók dominálnak a politikai döntési folyamatokban. „Kétárbócos”, illetve „reprezentatív” korporatizmusként jellemzi azt a p olitikai rendszer, amelyben az állampolgárok, mint fogyasztók képviselete, kiegészül az állampolgároknak, mint termelőknek a képviseletével. Shonfield, ugyancsak a hatvanas évek közepén, a brit, francia, nyugatnémet és amerikai gazdasági tervezési redszereket elemezve használja a kifejezést. „Minden modern kapitalista típusú tervezéssel együtt jár valamilyen korporatív típusú eszköz használatának elfogadása. Ez következik abból, hogy a gazdasági ügyek vezetését a termelők szervezett csoportjainak átgondolt döntéseire bízzák, ahelyett, hogy a döntéseket a p iac egymással harcoló individumainak harcára

bíznák.” (Shonfield, 1965) A neokorporatizmus, mint elméleti irányzat, fénykora a hetvenes évekre tehető, Philip Schmitter - az elmélet egyik legjelentősebb szakértőjének számító svájci tudós vizsgálódásait három irányba terjeszti ki. Latin-amerikai kutatásai után a n yugat-európai országokban a társadalom és az állam közötti közvetítési formák főbb típusait elemzi. Megpróbálja mérni az összefüggést a politikai stabilitás és az érdekközelítés típusa között, végül az érdekszervezetek történeti fejlődési logikáját elemezve jut el a következtetéshez: a 5 különböző szintű kormányozhatóság kulcsa kevésbé „objektív tényezőkben” keresendő (társadalom teljesítménye, szociális konfliktusok, osztályok viszonya), mint inkább abban a módban, ahogyan a különböző érdekek közvetődnek a polgári társadalom és az állam között. Minél kifejlettebb korporatív variánsokkal jellemezhetők ezek,

annál kormányozhatóbb egy rendszer. (Schmitter, 1979) A korporatizmus fő alkotóelemei korlátozott számúak, egyedülállóak, kényszerszövetségbe szervezettek, melyek nem állnak egymással versenyben, hierarchikus struktúrával rendelkeznek, s egymástól funkcionális szempontból elválasztottak. Állami elismertséggel, vagy jogosítványokkal rendelkeznek, ha éppen nem az állam késztetésére jöttek létre. Az általuk képviselt területeken ugyanakkor képviseleti monopóliumokat élveznek, amelyért cserében eltűrnek bizonyos beleszólást vezetőségük kiválasztásában, igényeik artikulásában. Érdekszervezetek a szociális korporatizmus politikai szférájában A gazdaság mellett korporatív irányzat figyelhető meg a földhasználat-tervezésben, a helyi kormányzatban, az egészségügyi igazgatásban, a regionális politikában. Ausztriában – mint egy szociális korporatizmus rendszerével jellemzett országban – az

oktatáspolitikában és a szociális szolgáltatások szférájában mutatnak ki korporatív megoldásokat. A különböző társadalmi érdekek megszervezhetősége, szervezett képviseletének lehetősége igen egyenlőtlenül elosztott a társadalomban, s jelentős hatalmi asszimetria jellemzi a m ár megszervezett érdekeket is. A korporatív megoldások csak ezeket az egyenlőtlenségeket reprodukálják újra a politikai szférában. Heinze a korporatizmust a parlamentarizmus rendszere mellett kialakult konszenzusképzési stratégiaként írja le. A politikai döntési folyamatok egyre inkább elfutnak a politikailag legitim intézmények mellett, s bár az új formák alkotmányjogi szempontból nem legitimálhatók, ugyanis a döntéseket nagyrészt a p arlamenten kívüli informális szférában hozzák, mégis e formák „kiegészítő” vagy akár ellenkormányonként is felfoghatók. A korporatív stratégiák negatív következménye ugyanakkor, hogy folyamatosan a

peremre szorítják a megszerveződésre kevésbé képes, kisebb konfliktus-képességgel rendelkező érdekeket, s általában erősítik a parlamentarizmus 6 válságát. Főleg a kihagyottak radikalizálódásán keresztül a parlamenten kívüli összecsapásokat erősíthetik, amelyek összességükben az egész rendszert veszélyeztethetik. A korporatizmus tehát nem a hivatalos politikai szférán kívül nyit új konfliktus-frontokat, hanem magán az államapparátuson belül. Ezek szerint, amennyiben konfliktusra orientált szakszervezetek kerülnek be a korporatív struktúrába, rajtuk keresztül az „osztályharc hatol be az államapparátus adminisztratív szívébe” (Esping, Anderson 1976/77). A korporatizmus az államapparátus adminisztratív középpontjába helyezi az osztályharcot és ez lehetőséget jelent a beruházások feletti ellenőrzés megszerzésére is. Ezeknek a gondolatoknak sajátos hiányossága, hogy eltekintenek attól, hogy a

korporatív megoldások éppen a konfliktusok semlegesítésének céljából jönnek létre, valamilyen legkisebb közös nevezőt találva a konfliktusos érdekek között, s megszűnnek, amennyiben a konfliktus-szabályozáshoz szükséges „kölcsönös előnyök” nem adottak. Jelentős eltérés van az egyes szinteken az egyes érdekszervezetek befolyása között. Az egyes érdekszervezetek specializálódnak egy-egy részterületre, s csak a nagyobb érdekszervezetek rendelkeznek több szférában is befolyással. 7 Irodalom jegyzék 1. Bara Zoltán – Szabó Katalin (szerkesztők): Gazdasági rendszerek, országok, intézmények 2. Bruszt László: Korporatizmus-elméletek, Medvetánc 1984 3. Habermas J: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása, Gondolat 1971 4. Pokol Béla: Politikai pártok és érdekszervezetek, Világosság 1981/9-9 8