Gazdasági Ismeretek | Humánerőforrás-menedzsment » Murvai Erika - A humántőke szerepének változásairól a gazdasági növekedésben

Nyíregyházi Főiskola Gazdálkodási és Társadalomtudományi Főiskolai Kar Gazdálkodási Szak Levelező Tagozat A humántőke szerepének változásairól a gazdasági növekedésben Készítette Murvai Erika „c”csoport Debrecen, 2003 Tartalomjegyzék Gazdasági növekedést meghatározó tényezők. 3 Visszatekintés . 5 A humán tőke jelentőségének felismerése a fejlett társadalmakban. 7 A munkaerőpiac értékelése . 8 A regisztrált munkanélküliek száma iskolai végzetség szerint . 9 A tőke átalakulási folyamata. 13 A fizikai munka leértékelődése . 13 A munkaerő szerepének változása . 14 A tudástőke értelmezése . 18 A tudástőke értékét meghatározó tényezők. 20 A munkaerőköltségek alakulása . 21 A munkavállalói jövedelmek alakulása . 22 A tudástőke újratermelése és/vagy gyarapítása . 23 IRODALOMJEGYZÉK. 27 2 Gazdasági növekedést meghatározó tényezők /Paul A. Samuelson- William DNorthaus:

Közgazdaságtan/ A fejlett gazdaságok – közte az Amerikai Egyesült Államok – évről évre egyre több tőkét halmoz fel, fejlesztik a technológiai ismereteket, és fokozzák a gazdasági tevékenységek hatékonyságát. Hosszútávon, évtizedek vagy nemzedékek távlatában a termelékenység határozza meg a társadalom életszínvonalát, ha ezt az egy főre jutó kibocsátással vagy az egy háztartásra jutó fogyasztással mérjük. A századforduló óta tapasztalható folyamatos és gyors gazdasági növekedés lehetővé tette a fejlett ipari országok számára, hogy mindenből többet nyújtsanak állampolgáraiknak. Jobb élelmezést és nagyobb otthonokat, több forrást az egészségügyi ellátásra és a környezetvédelemre, magasabb szintű iskoláztatást minden fiatalnak és széles körű jövedelemtámogatást a nyugdíjasoknak. A gyors gazdasági növekedést elérő országok, mint például Japán, előrébb lépnek a nemzetek elképzelt

rangsorában, és modellként szolgálnak a feltörekvő országok számára. A gazdaságilag hanyatló országok ezzel szemben gyakran élnek át politikai és társadalmi felfordulást. A gazdasági stagnálás és a nyugati szomszédokhoz képest alacsony gazdasági növekedés váltotta ki a forradalmi átalakulást, rendszerváltást a kelet – európai országokban és a Szovjetunióban. A gazdasági növekedés a legfontosabb tényező a nemzetek hosszú távú gazdasági sikerességében. A gazdasági növekedés az ország potenciális GDP-jének vagy nemzeti kibocsátásának bővülését jelenti. Másként szólva, akkor megy végbe gazdasági növekedés, ha kitolódik az ország termelési lehetőségeinek határa. A gazdaságilag sikeres országok nem feltétlenül követik ugyanazt a pályát. Anglia például az ipari forradalom élharcosaként vált a világgazdaság vezető országává a tizenkilencedik században, újítások sorának, közte gőzgépek

és a vasútnak a bevezetőjeként, illetve a szabad kereskedelem híveként. Japán viszont később kapcsolódott be a növekedési versengésbe. Itt először a külföldi technológiákat 3 utánozták. A hazai ágazatok védelme érdekében importkorlátozásokat vezettek be, azután pedig roppant szakértelemmel felépítették a hazai feldolgozó- és elektronikai ipart. Bár az egyes országok által követett fejlődési pályák különbözőek lehetnek, minden gyorsan növekvő országban érvényesülnek bizonyos közös vonások. A gazdasági növekedés és fejlődés alapvető folyamatai hasonlóak voltak annak idején Angliában és Japánban, mint napjainkban a fejlődő országokban. A növekedést tanulmányozó közgazdászok arra az eredményre jutottak, hogy a gazdasági haladás gépezete mindenhol ugyanazon a négy keréken gördül, legyen az gazdagabb vagy szegényebb ország. Ez a négy kerék, vagy növekedési faktor a következő: Az emberi erőforrás

/munkakínálat, képzés, fegyelem, motiváció/ Természeti erőforrások /föld, ásványkincsek, fűtőanyagok, a környezet minősége/ Tőkehalmozás /gépek, gyárak, utak / Technológia /alaptudományok, mérnöki tudományok, vezetéstudomány, vállalkozói szellem / Erős nézetkülönbségek vannak abban, hogy mi a legjobb útja a gazdasági növekedésnek. Egyes közgazdászok és politikusok szerint a tőkeberuházások növelésére van szükség. Mások a k utatási és fejlesztési tevékenység élénkítésére, a technológiai változás elősegítésére helyezik a hangsúlyt. A harmadik csoport pedig a munkaerő jobb minőségű és magasabb fokú képzését szorgalmazza. Termelési tényezőként a munka magában foglalja a dolgozók létszámát és a munkaerő készségeit is. Sok közgazdász véli úgy, hogy a munka minősége – a dolgozók képzettsége, ismeretei, fegyelme – a gazdasági növekedést legfontosabb tényezője. Bármely ország megveheti

a legmodernebb távközlési eszközöket, számítógépeket, áramfejlesztő berendezéseket, de csak szakképzett és felkészült munkaerővel lehet hatékonyan felhasználni és karbantartani e tőkejavakat. Az írás – olvasás általánossá válása, az egészségi állapot javulása, a munkafegyelem erősödése, újabban a számítógépek használatának ismerete, ez mind fokozza a munka termelékenységét. A szegény országok nehezen átlátható akadályokkal szembesülnek a h aladás négy mozgatóerejének, a munkának, a tőkének, a természeti erőforrásoknak és az innovációnak az összekapcsolásában. Az érintett országoknak ráadásul újra és újra rá 4 kell ébredniük arra, hogy a nehézségek felerősítik egymást a szegénység ördögi körében. Az alacsony jövedelem alacsony megtakarításhoz vezet; az alacsony megtakarítás visszatartja a tőkeállomány bővítéseit; az elégtelen tőkefelhalmozás következtében nincs mód új gépek

üzembe állítására és a termékenység gyors emelésére; az alacsony termékenység miatt pedig alacsony a jövedelem. A szegénység más vonásai szintén felerősítik önmagukat. Az elmaradottság az iskoláztatás, a műveltség és a szakképzettség alacsony szintjével jár; ezek pedig lehetetlenné teszik az ú j és jobb technológiák alkalmazását, viszont a n épesség gyors növekedéséhez vezetnek, ami felemészti a kibocsátás és élelmiszer-termelés növekményét. A szegénység korlátainak meghaladásához gyakran van szükség összehangolt erőfeszítésre több frontvonalon; egyes fejlődéssel foglalkozó közgazdászok szerint az ördögi kört csak valamilyen nagy lökésszerű előrelépéssel lehet megtörni. Ha egy ország szerencsés, akkor a b eruházások növekedésére, a lakosság egészségi állapotának és képzetségének javítására, a szakismeretek fejlesztésére, valamint a népesség növekedésének korlátozására tett

egyidejű lépéseivel megtörheti a szegénység ördögi körét, elmozdíthatja, hogy beinduljon a gyors gazdasági fejlődés pozitív kölcsönhatása. Visszatekintés 1./ Kopátsy Sándor: TETT/ Kezdetben a kedvező természeti környezet határozta meg, hogy hol élhet meg a gyűjtögető ember. Ebben a korban csak ott találjuk meg az emberek nyomait, ahol jók voltak a talajadottságok, elegendő a csapadék és nem kemény a tél, vagyis, ahol a gyűjtögetésből négyzetkilométerenként legalább egy ember meg tudott élni. Az első magaskultúrák ott alakultak ki, ahol egy-egy nagy folyó völgye viszonylag könnyen volt öntözhető, és nem ismerték a kemény telet. Ahol ez hiányzott, ott nem is jött létre önerőből magaskultúra. Ahol hiány volt az ember fizikai erejében, azaz munkaerőben, ott az lett a gazdagság forrása, a h atalom részeseinek tulajdona. Minden ilyen helyzetben rabszolgatársadalmak alakultak ki. Ez történt az újkor Amerikájában is

5 Ahol a termelőföld jelentette a hiány forrását, ott annak a tulajdonlására rendezkedtek be a t ársadalmak. Ennek volt a klasszikus példája az európai feudalizmus. Az iparosítás útján járó országokban, ahol a gyáripar felépítéséhez tőkére, pénzre volt szükség, és a közelben megtalálható volt a s zén és a vasérc, létrejött a klasszikus kapitalizmus, és ott a tőkés került kiváltságos helyzetbe. A jövő társadalmában, a tehetségben lesz hiány, ezért a fejlődés ott jut a legmesszebbre, ahol a legtöbb tehetséget sikerül feltárni, valamint máshonnan oda koncentrálni. A jelenkor gyakorlata már jelzi, hogy a tehetségfeltárás lesz a fejlődés kulcsa, de a közgazdaságtanban még nem kapott méltó helyet a szellemi vagyon szerepe. A közgazdászok még ma is a klasszikus kapitalizmus pénzügyi és gazdasági tényezőivel operálnak. Az oktatás tudománya sem ismerte fel a t ehetségfeltárás jelentőségét, még mindig

csak a mennyiségi növelésre és az ismeretek átadására koncentrál. 6 A humán tőke jelentőségének felismerése a fejlett társadalmakban A fejlett társadalmak gazdasági és katonai erejüket sem kímélik annak kikényszerítésében, hogy a világban szabadon áramoljon a tőke, az áruk és szolgáltatások, de soha nem tapasztalt keménységgel korlátozzák az emberek, a munkaerő szabad áramlását. A Tehetséget azonban minden eszközzel igyekeznek magukhoz vonzani. A jelenkor egyetlen nagyhatalmának nevezhető Egyesült Államok évtizedek óta, de egyre gyorsuló ütemben gyűjti össze a világ egészéből a legkiválóbb elméket. Oda csábítják a tudományok és művészetek javát. Az elmúlt évek Nobel-díjasainak abszolút többsége amerikai, de nem ott születtek, hanem már mint sikereket ígérő tudósok vándoroltak oda. Az ilyen embereket minden ország örömmel fogadja. A fejlett országok kiválóságainak növekvő hányada bevándorló.

És ez nem csak a tudományokban, de a művészetekben és a sportokban is jellemzővé vált. Kopátsy Sándor a T.ETT/ természet, erkölcs, tudás, tehetség,/ című könyvében a szellemi vagyont a következő három elem összetevőjeként definiálja:  tárgyi tudás  tehetség  erkölcs A közvélemény számára világos, hogy az a legkártékonyabb ember, aki sokat tud, nagyon tehetséges, de erkölcstelen. De nem csak a közvélemény minősíti az erkölcsöt érték-meghatározónak, hanem a gazdaság is. Az erkölcsi értékrend minőségét semmi sem tükrözi jobban, mint a tőkepiac. Minél fejlettebb technika alkalmazására van szükség, annál inkább igaz az, hogy a tőke nem oda megy, ahol olcsóbb a munkaerő, ahol nagyobb a vallás befolyása, hanem oda, a gazdasági erkölcsök összhangban vannak a technikai követelményekkel. Ez ma már statisztikailag is bizonyított. Egy berlini kutatóintézet évek óta 17 mutató alapján vizsgálta a

gazdaságban az erkölcsöket. Ennek alapján rangsorolja az országokat. Ebből egyértelmű, hogy a tőke nem oda megy, ahol olcsó a munkaerő, ahol kisebbek az adók, hanem oda, ahol a gazdaságban jobbak az erkölcsi viszonyok. 7 A tények tanúsága szerint a lakosság számához viszonyítva évek óta a legtöbb tőke a skandináv országokba megy, ahol a világon a legdrágább a munkabér és a legnagyobb az adó, de jók az erkölcsök. Az erkölcsnek a nemzet és a társadalom jövőjére gyakorolt hatását a művészetek nagyjai sokkal előbb és sokkal jobban felismerték, mint a társadalomtudósok. A jelen századig a t örténészek is csak utólag, a történelemben való elbukás okait keresve vizsgálták az erkölcsök szerepét. A munkaerőpiac értékelése A korábbi társadalmak mindegyike, még a klasszikus kapitalizmus is, a munkaerő szakmai elitjét alapvetően az iskolázottsága alapján fizette meg. A képzetségi szinttől jobban függött a

munkaerő jövedelme, mint a tehetségtől. A munkajövedelmek egészen az elmúlt század közepéig elsősorban a képzettségi színvonaltól függtek. A klasszikus kapitalizmusra lényegében három kereseti lépcső volt jellemző:  a képzetlen munkásoké;  a szakmunkásoké;  a diplomásoké; A fenti három lépcsőn belül viszonylag kicsi volt a jövedelem szóródása. Az elmúlt ötven év során kialakult egy olyan tendencia, miszerint a képzetlen munkaerőt a piac már nem igényli, valamint, hogy a képzettségtől függő kereseti lépcsők szinte teljesen eltűntek. Az olcsó, képzetlen munkaerő, amelyik száz éve még a tőkefelhalmozás fő kitermelője volt, mára feleslegessé, sőt társadalmi teherré vált. A munkaerő-piacon az első változást azzal összegezhetjük, hogy gyorsan emelkedik a munkaerő minőségével szembeni társadalmi igény, de a gyenge minőség nemcsak felesleges, hanem egyre károsabb is lesz. A társadalomnak a

munkaerő minőségével szemben egyre növekvő igényét mutatja a képzetségi szinteken belüli jövedelemarányok fokozódó differenciálódása. Minél magasabb a képzetségi színvonal, annál nagyobb azon belül a piacon kialakult jövedelemkülönbség. 8 Az alapképzetséget jelentő 8-10 osztályos végzettségű felnőttek körében a jövedelemarányok maximuma 1: 3, a középszintű képzetségeknél 1:10; a felső szinten képzettek között 1:100. Tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a fejlett társadalomban a képzetlen munkaerő átlagos gazdasági értéke negatív, a szakmunkás színtűé még mindig az átlag alatt van, a középszintűé már ennél nagyobb, a diplomásoké pedig ennek a többszöröse. A regisztrált munkanélküliek száma iskolai végzetség szerint A Hajdú-Bihar Megyei Munkaügyi Központ által közölt adatok alapján a regisztrált munkanélküliek számának alakulását mutatom be az 1998, 1999, 2000, 2001, 2002, de

cemberében készült felmérési adatok alapján, iskolai végzettség szerinti megosztásban. 1998 1999 2000 2001 2002 Fő összesen Fő összesen Fő összesen Fő összesen Fő összesen 8.ált-nál kevesebb 12879 13025 13835 14568 15874 Általános iskola 64481 61693 58261 50434 51909 Szakmunkásképző 51409 47145 41183 31035 30112 Szakiskola 3119 2940 2822 2088 1966 Speciális-szakiskola 14 34 57 75 83 Szakközép-iskola 11491 10498 9486 6111 5670 Technikum 3005 2609 2299 1522 1425 Gimnázium 9480 8895 8028 5405 4961 Főiskola 1584 1471 1408 961 838 9 Egyetem 507 429 413 317 245 Összesen 157969 148739 137792 112516 113083 A táblázatban szereplő adatokból az állapítható meg, hogy a regisztrált munkanélküliség 2002.-ben 1998-hoz képest 71,59 % -os, tehát 28,41%-os javulást mutat. A regisztrált munkanélküliek száma iskolai végzetség szerint 1998-tól 2002-ig Adatsor1 Adatsor2 Adatsor3

Adatsor4 Adatsor5 8.ált-nál kevesebb Szakközép-iskola A 8 általánosnál kevesebbel rendelkezők esetében az 1998-as évhez képest egy 23,25%-os romlás mutatkozik, míg a főiskolai végzettséggel rendelkező regisztrált munkanélküliek esetében egy 47,10%-os javulás mutatkozik amit a következő diagramok segítségével szeretnék szemléltetni. 10 8.ált-nál kevesebbel rendelkező munkanálküliek száma 1998-tól 2002-ig 16000 14000 12000 10000 8000 8.ált-nál kevesebb 6000 4000 2000 0 1 2 3 4 5 Általános iskolai végzetségü regisztrált munkanélküliek 1998-tól 2002-ig 70000 60000 50000 40000 Általános iskola 30000 20000 10000 0 1 2 3 4 5 11 Főiskolai végzetségü munkanélküliek 1998-tól 2002-ig 1600 1400 1200 1000 800 Főiskola 600 400 200 0 1 2 3 4 5 Egyetemi végzetségü munkanélküliek1998-tól 2002-ig 600 500 400 300 Egyetem 200 100 0 1 2 3 4 12 5 A tőke átalakulási folyamata / Kopátsy Sándor: A

fogyasztói társadalom közgazdaságtana/ A klasszikus kapitalizmusban a társadalom dinamikája elsősorban azon múlott, hogy hogyan sikerül a gyáripari tőkét minél gyorsabban létrehozni és minél kisebb költséggel működtetni. Amikor azonban ez a cél teljesült, elvesztette társadalomformáló erejének nagyobb részét. Amire az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozás befejeződött, már nem a tőke maximalizálása, hanem a szellemi vagyon gyarapítása, a belső fogyasztás növelése lett a gazdaság motorja. Mint ahogy már az előbbiekben is szó volt róla megállapítható, hogy napjainkban a tőke elsősorban oda vándorol, ahol magas a szellemi tőkével való ellátottság. Ebben a tekintetben is nyilvánvaló a társadalmi változás A kapitalizmusban a tőke oda vándorolt, ahol olcsóbb volt a munkaerő, napjainkban pedig oda, ahol jobb annak a minősége. A nem megfelelő munkaerő nem lehet olyan olcsó, hogy vonzó legyen, a megfelelő nem lehet olyan

drága, hogy ne legyen érdemes foglalkoztatni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a tőkehatékonyság nem függ a munkaerő árától, hiszen ez jelenti a termelési költségek jelentős hányadát. A vállalkozó érdekelt abban, hogy a megfelelő munkaerőt minél olcsóbban kapja meg, illetve azt minél jobban hasznosítsa, de ez csak az azonos, illetve a közel azonos minőségre igaz. A fogyasztói társadalom az első olyan társadalom, amelyben a gazdasági élet által igényeltnél nem több, hanem kevesebb a szellemi tőke. Minden korábbi társadalom több szellemi tőkével rendelkezett, mint a mennyire a technika adott fokán szükség volt. A tudás, a találékonyság növekedését korábban tehát elsősorban nem a gazdaság igényelte, hanem az emberben benne rejlő tudásigény. A fogyasztói társadalmat megelőző társadalmakban a gazdaság a lakosság nagy többségétől nem igényelt több tudást, mint amennyit a gyakorlat során fel lehetett szedni.

Még az írás és olvasás elsajátítása is a k apitalizmusban nem a gazdaság által támasztott igény kielégítésére, hanem a h atalmi szféra szervezeti igényeiből fakadóan történt. A fizikai munka leértékelődése 13 A társadalmak történetét a fizikai munkaerő feleslege jellemezte. Ritka kivételnek számítottak azok a korok, amikor mennyiségi munkaerőhiány jelentkezett. A történelem során két olyan kort érdemes megemlíteni, amikor jelentős volt a munkaerő mennyiségi hiánya. Az első az időszámításunk utáni századokban a mediterán világban volt, a másik pedig Amerikában a felfedezését követően egészen a múlt századig, ami a járványokra vezethető vissza. E munkaerőhiány mindkét esetben rabszolgaviszonyokat hozott létre, mivel a legfőbb tőke a munkaerő lett. A szellemi tőke felértékelődése jól nyomon követhető a munkaerőpiacon is. A munkanélküliség szinte kizárólagosan a gyenge minőségben jelentkezik.

Még a viszonylag magas munkanélküliség mellett is jellemző a kiváló munkaerőben való hiány. Ezért hibás a foglalkoztatási politika , amely a munkanélküliek olcsó vagy kényszerű alkalmaztatására törekszik, mivel a fogyasztói társadalomban a magas foglalkoztatás csak a magas szintű és folyamatos képzés, átképzés mellett oldható meg. A szellemi tőke felértékelődését az a tény is mutatja, hogy a világ nagy tőzsdéin azokban az ágazatokban a legmagasabb a p iaci érték a k önyv szerinti értékhez viszonyítva, amelyekben nagy értéket képviselnek a márkanevek és a kutatási eredmények. Ezért például a gyógyszeriparban és az elektronikában a könyv szerinti értékhez viszonyítva a piaci érték, vagyis a részvényei árával arányos vállalati értéke magas. Ezzel szemben az olyan iparokban, amelyekben a technikai fejlődés lassú és a k utatási eredmények értéke viszonylag alacsony, a p iaci ár alacsony a könyv szerinti

értékhez viszonyítva. Ha egy gyógyszertárban sikerül valamiféle hatásos gyógyszer laboratóriumi előállítása, a tőzsdén azonnal emelkedik a részvényeinek az ára. Újabb emelkedés következik be akkor, amikor az új gyógyszer hatósági engedélyt kap. Annak érdekében, hogy a könyvelés minél kevésbé szakadjon el a piaci értékítélettől, egyre több lehetőség van arra, hogy bizonyos kutatási költségeket immateriális javakként aktiválni lehessen. Ezzel tehát megindult a szellemi tőke fokozódó figyelembevétele a vagyoni kimutatásokban is. A munkaerő szerepének változása A dolgozók munkahelyi magatartása nagymértékben hat arra, hogy hogyan él otthon, mivel tölti szabadidejét. Azt mindenki tudja, hogy például az alkoholizmus 14 sokat ront a munkaerkölcsön. Azt már kevesebben ismerik fel, hogy a családi célok mennyit módosíthatnak a munkahelyi magatartáson. Például a családi ház építésébe kezdők, a gyermekeik

minél jobb iskoláztatását fontosnak tartó szülők munkateljesítménye jobb, mint például a gyermekeik jövőjével keveset törődőké. A nyugat-európai fogyasztói társadalomban az embereket az is jellemzi, hogy a nagyobb jövedelem érdekében hajlandóak többet dolgozni. A civilizációk többségében a nagyobb jövedelem hatására csökkentik a munkaidőt, hiszen kevesebb munkával is meg lehet élni a szokott módon. / Paul A. Samuelson, William D Northaus: Közgazdaságtan / Szegény országokban működő vállalatok figyeltek fel arra, hogy ha felemelték a munkabéreket, a helyi munkások kevesebbet dolgoztak. Ha például megkétszerezték a béreket, a munkások hat nap helyett csak hármat dolgoztak egy héten. Ugyanezt figyelték meg magas jövedelmű országokban is. Ahogy a technológiai fejlődéssel emelkednek a r eálbérek, az emberek úgy érzik, magasabb jövedelmük megengedi, hogy több szabadidővel rendelkezzenek és korábban menjenek

nyugdíjba. P S Munkakínálat T Q Az ábra szemlélteti, hogy milyen alakot ölthet a munka kínálati görbéje. A munkakínálat először növekszik, ahogy a magasabb bérek hatására több időt 15 áldoznának munkára a dolgozók. A „ T” pont után azonban az emberek kevesebb időt töltenének munkával, s a szabadidőt részesítik előnyben. A kereslet növekedése pedig emeli a munka árát. / Kopátsy Sándor: A fogyasztói társadalom közgazdaságtana/ A szabadidő jelentős része a munka utáni regenerálódást szolgálja. Ide tartozik az üdülés és a szórakozás. Ma már a gazdaságilag fejlett országokban az üdülés és szórakozás több szolgáltatási teljesítményt használ fel, mint például a szervezett oktatás holott az is exponenciálisan növekszik. A gazdasági élvonalba tartozó országokban sokszorta nagyobb ágazat a turizmus, mint a mezőgazdaság és a bányászat együttesen. Ma már az is tény, hogy a turisták több tőkét

áramoltatnak a kevésbé fejlett területekre, mint a bankok és nagyvállalatok. Jelentős a fizikai állapot megőrzésére fordított szabadidő. Ez elsősorban a sportokban nyilvánul meg. A modern társadalmakban a sport szerepe is nagyobb, mint valaha volt. A testkultúra és az egészségmegőrzés egyre nagyobb, egyre racionálisabb céllá is válik. A továbbtanulás jelentősége szinte felmérhetetlen. A társadalomban működő szellemi tőke fejlesztése és karbantartása ma már mindennél fontosabb. A szervezett oktatás egy modern társadalomnak többe kerül, mint az élelmiszerek megtermelése. De a szervezett oktatáshoz képest is nő a szabadidőben folyó továbbképzésre, önképzésre fordított idő. Ez ma már sokszorosa a kulturális célokra fordított időnek A fenti három szabadidős elfoglaltság lényegében elengedhetetlen és a racionális szükségletek kielégítését biztosítja. Sok szempontból helytelen például a keresőképesség

megőrzése érdekében szükséges továbbtanulásra fordított időt szabadidőnek nevezni. Más szempontból mégis indokolt, mert szabad döntéssel elhasznált időről van szó. / Internetforrások/ Magyarországon az z 1995/96.-évi gazdasági fordulatot követően a bruttó hozzáadott érték több mint kétszeresére emelkedett, s ezzel túlléptünk az 1989. előtti teljesítményeken. Szakmai kutatások azt is feltárták, hogy az új érték növekményében elhanyagolható ( mindössze 6-7 százalék ) a foglalkoztatás bővülés szerepe, viszonylag magas ( 47-48% közötti ) a vállalkozások által működtetett vagyon 16 gyarapodása ( külföldi tőkebefektetések hatása ), s megközelítően ez utóbbival egyező a termelékenység javulásának ( a tőkeintenzitás, illetve a tudástartalom változásának ) szerepe. A teljesítmény-gyarapodást meghatározó tényezők tartalmi elemeinek és strukturális jellemzőinek alakulása önmagában is figyelmet

érdemlő, de téma még izgalmasabb, ha a jövő szükségletei - a fenntartható növekedés feltételei szempontjából - vizsgáljuk. A "múltba néző és a jövőt látó" logika alapján azt a következtetést kell levonnunk, hogy a fenntartható gazdasági növekedés mással nem helyettesíthető eleme a vállalkozások tőkeerejének további növelése, a pótlólagos tőkebevonás révén a technikai és technológiai színvonal javítása, valamint a tudástartalom további növelése . Közel sem mindegy azonban, hogy ez a tudástartalom növekedés milyen arányban táplálkozik majd "vásárolt" tudásból, s milyen mértékben épülhet a "hazai" tudásbázisra. S mint tudjuk, ezek az arányok nagymértékben függnek a tudásteljesítmények elismertségétől. A napi híradásokból viszonylag megbízható információkkal rendelkezünk a bruttó hozzáadott érték örvendetes gyarapodásáról, ám arról kevesebbet hallunk, hogy a

gazdaság működése során keletkező új érték (értéktöbblet) miként oszlik meg a tőketulajdonosok, az állam és a munkavállalók között ?! Márpedig egy piaci útra tért gazdaságban ez a kérdés - hosszabb távon - nem kerülhető meg. Kiindulópontunk a társas formában működő vállalkozásokról elérhető információk, s ehhez - mintegy kiegészítésként - használhatók a KSH által közzé tett adatok. Az információk "összedolgozásával" viszonylag megbízható módon követhető a jövedelmi típusú hozzáadott érték évenkénti értékének alakulása, s az új értéknek a főbb jövedelemtulajdonosok közötti megoszlása. Az 1996-2000. évekre vonatkozó elemzések végkövetkeztetése, hogy a munkavállalói jövedelmek ( bér- és közteher jellegű ráfordítások ) részaránya folyamatosan mérséklődő ( a fordulat évében mért 60 % -al szemben alig éri el az 53 % -ot ); nagyjából a tőkeerő változásával arányos az

elhasználódott vagyon pótlási fedezetének emelkedése ( 17 %-ról majd 19 %- ra ); a leglátványosabb felfutás pedig ( a korábbi 23 % -al szemben majd 28 % ) a tulajdonosi profitnál mutatkozik. A jelenség bizonyos fokig érthető - a tőketulajdonosoknak biztosítani kell a tőkearányos profitot - ám az eredmények más szempontból rossz előérzetre adnak okot. Az aggódás alapvetően a munkateljesítmények leértékelődésére, illetve az élőmunkával 17 kapcsolatos kifizetések "egyenlőtlen egyenlőségére" vezethetők vissza, amelyek előrevetítik a tudásteljesítmény további leértékelődését. Márpedig helyzetünk ma sem rózsás. Egyáltalán nem túlzó jóslat, hogy a közeljövő legizgalmasabb kérdése - a fenntartható növekedés mellett - az új érték felosztása feletti rendelkezési jogosítvány befolyásolása lesz A jövedelemelosztási jogosítványok erősítéséért folytatott küzdelem a színesedő

társadalmi-gazdasági viszonyok között komoly érdekütközéseket hozhat felszínre. Jusson eszünkbe a központosítani kívánó állam és a liberalizációt követő piaci szereplők közötti ellentmondás; mérlegeljük a külföldi érdekeltségű és a kizárólagos hazai tulajdonú vállalkozások közötti érdekellentmondások lehetőségét; vegyük figyelembe a rendszerváltás terheit elszenvedő és az EU - csatlakozásból következően újabb megpróbáltatás előtt álló munkavállalói és munkáltatói érdekek feszülő ellentéteit. Az egyes ellentétpárok mögött további érdekütközések lehetségesek: gondoljunk a pályakezdőkre és a több évtizedes gyakorlattal rendelkezőkre; a legkisebb és legnagyobb jövedelemmel rendelkezők közötti szélsőértékek távolodására, s ezzel ellentétben a szakképesítéssel rendelkezők és a képesítéssel nem rendelkezők közötti jövedelem-különbségek zsugorodására. Témánk

szempontjából természetesen a tudástőke birtokosainak a helyzete a legizgalmasabb. A tudástőke értelmezése Az árutőke, a pénztőke után új elemként megjelenik, és táguló körben kap tartalmat a tudástőke fogalma. Azt tudjuk, hogy mi a tudás, de azt is érezzük, hogy a tudás önmagában még nem tudástőke. Hol és mitől válik azzá? A kérdésre nincs egyöntetű válasz. A piacgazdaságok számára az emberi tőke jelent értéket, s ez a fogalom jelenik meg az üzleti könyvekben. Az emberi tőke ( a munkaerő ) azon fizikai és szellemi képességek összessége, amelyet egy-egy termelési feladat ellátása, illetve egy-egy vállalkozás működtetése során mobilizálni lehet. A tudástőke ennél egyszerre szűkebb és tágabb fogalom. Tudástőkéről attól kezdődően lehet beszélni, amikor a tudás - beleértve az egyéni képességet, a megtanult ismeretet, s az öntanulás készségét és képességét - a termelési folyamatban mással nem

helyettesíthető tényezővé válik, amikor az előállított új érték nagyobb mértékben függ a visszapótolható tudáserőforrástól, mint a vissza nem pótolható természeti erőforrásoktól. 18 A tõkévé formálódott tudás értéke részben mérhető, jelentősebb része azonban értékben nem számszerűsíthető. Társadalmi szinten ilyen tudástőke felmérés - legjobb ismeretünk szerint - nem készült. (Jusson eszünkbe, hogy a privatizáció beindulásakor milyen gondot jelentettek az áttekinthetetlen állapotok, s még a naturális nyilvántartás megszervezése is éveket vett igénybe.) A vállalkozások szintjén - különösen a külföldi érdekeltségű társaságoknál - jobb a helyzet, s az összvagyonon belül viszonylag jól elkülöníthetők a tudástőkével kapcsolatos ismeretek. A fejlett piacgazdaságokban a vállalkozások nagy figyelmet fordítanak a szellemi javak teljes körű számbavételére ( jogdíjak, saját előállítású

szellemi alkotások, kutatás-fejlesztés eredményei ), s a vagyon felértékelésére. Ebből következően a vállalkozásba vitt vagyonon belül 25-30% közötti a szellemi tőke értéke, ennek jelentős részét "beépítik" az új termék árába, s így gondoskodnak a szellemi vagyon folyamatos megújításáról. Az átmeneti gazdaságokban - így hazánkban is - a vállalkozások által nyilvántartott szellemi javak értéke ma még rendkívül alacsony, ebből következően korlátozott a szellemi termékek "továbbszámlázási" lehetősége, illetve az indokoltnál alacsonyabb szinten biztosítható az elhasználódott szellemi vagyon újratermelődése Egyéni szinten az iskolai végzettségre, a s zakmai gyakorlatra, a n yelvtudásra, informatikai ismeretekre, az eredményes működésre (referenciákra) vonatkozó információk, de előzőek mellett növekvő jelentősége van a "kapcsolati tőke alakulásának is. Az egyéni tudástőke

azonban nem határozható meg tudásmutatók összegzéseként, ezek értéke, még inkább piaci ára nagymértékben függ a személyes (lelki) adottságoktól. Előzőek következtében a tudástőke inkább vállalkozási (közösségi) szintű fogalom, mintsem az egyéni kvalitások értékmérője. A piaci szemlélet erősödésével természetesnek tekintjük, hogy a pénztőke hozama a kamat, a vállalkozásba vitt vagyon jövedelme az eredményből fizetett osztalék, ám a tudástőke hozadéka ma még nem értelmezett, sőt az átlag feletti jövedelem biztosítása sem vált általánossá. Azt tudjuk, hogy a vállalkozó azért viszi vállalkozásba a megtakarítását és azért vállalja a nagyobb kockázatot, mert így több hozamot remél, mint a pénzintézeti elhelyezéstől. Azt viszont piaci logika alapján nem tudjuk megmagyarázni (racionális érvekkel indokolni), hogy egy keresőképes magánszemély - adott közgazdasági feltételek között - miért mond le

az azonnali jövedelemszerzés lehetőségéről, illetve megtakarításait miért "fekteti" a tudástőke gyarapításába. Talán közelebb kerülhetünk a válaszhoz, ha megnézzük, hogy milyen tényezők határozzák 19 meg a tudástőke értékét, s ennek ismeretében végiggondoljuk, hogy a tudástőke hozamának milyen kiadásokra kell fedezetet nyújtania. Egy ilyen megközelítés sokak számára lehet riasztó, ám azt is mérlegelni kell, hogy a kérdés felvetése nélkül esélyünk sincs a tudásteljesítmények magasabb szintű elismerésére. A tudástőke értékét meghatározó tényezők. A különböző közgazdasági elméletek szerint egy erőforrás piaci értékét - így a tudástőke értékét is - az erőforrás kitermelés költsége (értsd: a tudás megszerzésének ráfordításai), az erőforrás hasznosítása révén elérhető profit (értsd: a tudástőke hasznosítása révén elérhető átlag feletti jövedelem), valamint az

erőforrás újratermelése érdekében szükséges ráfordítások (értsd: a t udás szintentartásának, a gyorsan változó ismeretekhez való alkalmazkodásnak a költségei) együttesen határozzák meg. A fejlett piacgazdaságokban működő vállalkozások egyfelől figyelmet fordítanak a tudástőke értékét meghatározó tényezők teljes körű számba vételére, másfelől a nyilvántartásokban rögzített érték hasznosítására. A vállalkozások látható törekvése, hogy a tudástőke produktumaként újabb és újabb termékekkel jelenjenek meg a piacon, s az újdonságérték révén minél gyorsabb ütemben elismertessék a k utatásfejlesztés költségeit. (Erre egyébként szükség is van, mert a piac gyorsan reagál a kihívásra, s a versenytársak - fejlett "másolási" technikájuknak köszönhetően - jóval olcsóbban, s alig rosszabb minőségben kínálják ugyanazt a terméket a vásárlóknak.) A talpon maradás feltétele tehát a

tudásvagyon hasznosítása, s magasabb szinten történő újratermelése. A jövedelmek és képzettség összefüggéseit kutató nemzetközi vizsgálatok azt mutatják, hogy a tudástőke gyarapítása alapvetően jó beruházásnak bizonyul. Az orvosok, az ügyvédek és mérnökök sok évet fordítanak a formális oktatásban való részvételre, majd a m unkahelyi tapasztalatszerzés évei következnek. Sok pénzük megy el a tandíjakra, terhelik őket az elmaradó keresetek (100-200 ezer dollár közötti összeget ruháznak be az egyetemi diploma megszerzésébe) és gyakran többet dolgoznak a hivatalos munkaidőnél. E hivatások magas javadalmazása részben az emberi tőkébe való beruházás hozamaként értelmezhető - annak a tudásnak a hozamaként, amely ezeket a magasan képzett dolgozókat a munkaerő-kínálat különleges alkotóelemévé avatja 20 Több mint érdekes, hogy a témával kapcsolatos hazai kutatások a nemzetközi gyakorlattól eltérő

eredményre vezetnek: - Ha egy középiskolás fiatal ma beiratkozik egyetemre ( főiskolára ), évente átlagosan 180-200 ezer forint tandíjat és költség-hozzájárulást fizet, fedezi a tanuláshoz szükséges jegyzeteket és szakirodalmat, a kötelező nyelvtanulás és vizsga költségeit, a tanulást szolgáló technikai eszközöket, hozzávetőleg minimálbér szinten finanszírozza a megélhetés költségeit, de a ráfordítások között kell számbavenni azt évi 600-800 ezer forintot is, ami az évenként kieső keresetek értéke. A tanulási célú ráfordítások négy évre számolt összköltsége így 2,2-2,3 millió forint befektetésnek felel meg; - - A megszerzett tudás szintentartásához, aktuális ismeretekkel történő bővítéséhez tartozik a szakmai lapok (heti- és folyóiratok) előfizetése, szakmai konferenciák magánszemélyt terhelő kiadásai (ezek többségét a munkáltatók nem viselik); szakmai könyvek beszerzése, a szakmai

kapcsolatok ápolásával kapcsolatos költségek, a személyes használatú informatikai háttér kialakítása, s egyéb ráfordítások, melyek éves ráfordítása 300-500 ezer Ft között mozog; - - A tudás magasabb szintű újratermelése kettős feladatot jelent: egyfelől a 3-4 évenként elavuló ismeretek megújítása, esetleg szakosítása ( általában 4 féléves kurzusok, félévenként 200-250 ezer forint költségtérítéssel ); másfelől a gyermekek magas szintű iskolai oktatását finanszírozó kiadások; - Piaci viszonyok között több mint jogos kérdés, hogy megtérülnek-e a tudás elsajátításával, majd biztosítottak-e at szintentartásával udás kapcsolatos újratermelésének kiadások, feltételei. A illetve kérdés megválaszolásához tekintsük át egyfelől a foglalkoztatás munkáltatót terhelő bruttó költségeit; másfelől a munkavállalók számára fizetett jövedelmek alakulásait. A munkaerőköltségek alakulása A

munkaerőköltség, mint munkáltatói ráfordítás az élőmunka igénybevételével kapcsolatos összes költséget tartalmazza, beleértve a közvetlen béreket, a személyi juttatásokat, a b érekre vetített közterheket, a s zociális juttatásokat, a k épzési és továbbképzési célú ráfordításokat, valamint az egyéb munkaerőköltségeket. A Központi Statisztikai Hivatal - nemzetközi gyakorlathoz igazodóan - a közelmúltban visszamenőleges számításokat végzett a munkaerőköltség alakulásáról, s 1996. évtől 21 kezdődően nemcsak összességében, hanem részleteiben is követi a hazai ráfordítások alakulását. A visszatekintő értékelés szerint az 1998 évi munkaerőköltségek - folyó áron (!) - mindössze 20,7%-al haladják meg az 1992. é vi szintet, vagyis a vállalkozások az összes költségek és ráfordítások dinamikus növekedését a munkavállalók számának leépítésével, illetve a javadalmazás teljesítményektől

elmaradó "emelésével" ellensúlyozták. A történelmi múltnak és a munkaerőköltségeknél tapasztalt takarékosságnak köszönhetően a vállalkozások munkaerőköltsége - árfolyamparitáson számolva - alig 15%-át éri el az EU - országok ráfordításainak. Mindebből levezethető a versenyképesség differenciálódó esélye A helyzet tarthatatlanságához további adalékot jelent, hogy az EU tagországokban a közvetlen bérek és közterhek munkaerőköltségen belüli részaránya átlagosan 85%-os, miközben hazai viszonyok között ez az arány 92%-ot meghaladó. Ez lehetne jó is, ám valójában arról van szó, hogy a hazai vállalkozásoknál nemcsak a munkaerőköltség töredéke az EU - átlagnak, hanem munkaerőköltségen belül az egyéb tudásgyarapító költségek finanszírozása is elmarad az integráció ráfordításaitól A munkavállalói jövedelmek alakulása A munkavállalói jövedelmek alakulását egyfelől nemzetközi

összehasonlításban, másfelől korábbi önmagunkhoz képest kell értékelnünk. Különböző összehasonlító elemzések szerint az EU tagországok 1998. évre vonatkozó átlagkeresete valutaárfolyamon számolva kilencszeres, vásárlóerő - paritáson számolva három- és félszerese a hazai értékeknek. Fizikai foglalkozásúaknál valamelyes kisebb, szellemi foglalkozásúaknál valamelyest nagyobb az eltérés. Korábbi önmagunkkal történő összevetés azt mutatja, hogy a jövedelmek növekedése, foglalkozási csoportok szerint ugyan differenciált mértékben, de összességében elmaradt a teljesítmények változásától. A versenyszféra úgy tűnik gyorsabban reagált az egyéni tudásteljesítmények felértékelődése, s ennek révén megkülönböztetett módon értékeli a praktikus tudás teljesítményeit (lásd: pénzügyi tevékenységet végzők). Az állami (önkormányzati) és egyéb közösségi szektor viszont messze értéken alul kezeli

humán tevékenységet végző - közvetlen anyagi hasznot nem termelő - munkavállalóit. A Központi Statisztikai Hivatal kereseti arányokról készített elemzésének megállapítása szerint a kezdő diplomások átlagjövedelme alig 35-40 százalékkal 22 haladja meg az ugyanazon korosztályba tartozó, de már 3-4 éves gyakorlattal rendelkező fizikai foglalkozásúak átlagbérét. A többlet (átlagban 24-26 ezer Ft) azt jelenti, hogy a diploma megszerzésének összköltsége - a korábban számolt 2,2-2,5 millió forint befektetés - átlagosan 10-11 év alatt térül meg. Az ilyen beruházások közgazdasági értelemben - a kifejezetten rossz megtérülési idejű befektetések kategóriájába tartoznak. A megtérülési idő mellett további gond egyfelől a jövedelmek reálértékének alakulása, másfelől az a szabályozás, amelynek következtében a munkáltató által fizetett 100 forint munkabérből a munkavállaló mindössze 65 forintot kap kézhez, s

ebből a nettó összegből kell megvásárolnia - 25, illetve 12%-os áfa-tartalommal - a létfenntartáshoz szükséges termékeket és szolgáltatásokat. Ennek negatív következményei feledhetők lennének, ha a tudás hordozói nagyobb erkölcsi megbecsülésben részesülnének, de ez napjainkra nem jellemző. Az egyetlen "makrogazdasági érv" ami a diploma mellett szól az, hogy a tudásalapú gazdaságban az egyetemi - főiskolai képzésben megszerezhető készség előfeltételét jelenti egy-egy jobb állás elnyerésének, illetve a későbbi előmenetelek. Azoknak viszont, akiknek nincs módjuk a "kivárásra játszani" marad az egyetlen érdekérvényesítési lehetőség a pályaelhagyás. . A tudástőke újratermelése és/vagy gyarapítása A tudás egyik jellemzője, hogy hasznosítása során nem fogy, hanem gyarapodik. A tudás lényege egyfelől a korábban szerzett ismeretek gyors elavulása, másfelől viszont a gyors és magasabb szintű

megújulás lehetősége. A mindenkori közgazdasági szabályozás ezt a folyamatot ösztönözheti, de hibás magatartásával fékezheti is. A hazai gyakorlatban mindkettőre találunk példát. Az állami szabályozás láthatóan nem tud mit kezdeni a tudástőkével, illetve a tudományos tevékenység közgazdasági szabályozásával. Alapvető szemléleti hiba, hogy ez külön világ, s egy kutatási program elindítása, illetve a végeredmény mérhetővé válása nem szorítható egy költségvetési év keretei közé. A kutatási tevékenységet - megfelelő feltételek mellett - jó szolgálhatja egy normatív feltételek mellett működő pályázati rendszer, ám azzal számolni kell, hogy adott költségvetési kondíciók mellett a költségvetési keretek között működő kutatóműhelyek nem tudják megelőlegezni a kutatáshoz szükséges pénzügyi forrásokat. További gond, hogy 23 miközben a h atályos szabályozás az üzleti vállalkozásoknál

elismeri az üzleti tevékenység költségeit, s érthető megfontolásból kedvezményezetté teszi a gazdasági tevékenység bővítése érdekében felvett hitelek kamatainak törlesztését, ugyanezt nem ismeri el a tudományos tevékenységet végző intézmények, illetve hivatásszerűen kutatómunkát végzők esetében. A szellemi tevékenység költségeinek finanszírozására biztosított 10%-os költséghányad nevetséges, az elvi lehetőségként kínált tételes költségelszámolás alkalmazását pedig ezernyi tiltó szabály korlátozza. A megszerzett tudás szintentartásához, aktuális ismeretekkel történő bővítéséhez szükséges költségeket a munkáltatók egyre kevésbé vállalják át (ez különösen jellemző az új típusú vállalkozások finanszírozási gyakorlatára), s ennek következtében az ismeretek szintentartásának összköltsége a n ettó jövedelem 8-10 százalékát köti le. Hosszabb távon hiába mutatható ki egy mérsékelt

jövedelemelőny a diplomások javára, ám ennek vonzerejét jelentősen rontják a tudás szintentartásával kapcsolatos költségek, amit sem a munkáltatók, sem a jövedelemadózásra vonatkozó szabályok nem méltányolnak. A szellemi tevékenységet végzők hivatalos jövedelmeinek kiegészítéséhez marad az intézményi kereteken kívüli többletmunkák vállalása, ám ennek lehetőségei tág szélsőértékek között mozognak. A külföldi érdekeltségű vállalkozásoknál dolgozók javadalmazása átlag feletti, ám velük a munkáltatók olyan szerződéseket kötnek, amely alapján a főállásból származó jövedelembe beleszámítják a külső munkákból származó jövedelmeket is. Az állami (önkormányzati) költségvetési szféra alkalmazottainak túlmunka lehetősége költségvetés által behatárolt. Elvileg vállalkozni is lehetne, de a legújabb intézkedéseknek köszönhetően költségvetési intézmény nem köthet vállalkozó

szerződést. Elvi lehetőségként marad a külső megbízók számára végzett kutatói tevékenység, de ennek finanszírozási feltételei egyre romlanak. Nyitott a tudományos publikáció lehetősége, de a szakmai folyóiratok - megélhetési gondjaik miatt - már évek óta semmit, vagy minimális összeget fizetnek a publikációkért. (Tudományos körökben elterjedt: "Az is bolond, aki ma publikál, ahelyett, hogy üzleti alapon értékesítené ismereteit!") Maradnak a pénzes konferenciákon tartott előadások, de ezek szakmai étlapja rendkívül szűk, másfelől csak szűk előadói kört képes eltartani. Összességében a szellemi tevékenység javadalmazása - ha valóban lépést akarunk tartani a nemzetközi versenytársakkal - modernizációra szorul, de ugyanilyen korszerűsítést kell 24 végrehajtani a szerzői jogban, illetve a közteherviselési szabályokban. (Lásd: szellemi tevékenység adókedvezményének már-már "műemlékileg

védett 50 ezer forintos adókedvezménye, vagy a szellemi tevékenységgel kapcsolatos költség-elszámolási szabályok szűklátókörűsége.) A közgazdászok számára magától értetődő, hogy a befektetett tõkének (vállalkozásba vitt vagyonnak) meg kell termelnie a piaci átlagprofitot, mert ennek elmaradása veszélyezteti a gazdaság folyamatos működését. Ez a magától értetődő szabály közel sem érvényesül a tudástőke esetében, hiszen számszerűen igazolható, hogy a tudás megszerzésébe fektetett egyéni (családi) ráfordítások a m egtérülési ideje a legrosszabbak közé tartozik, s a befektetés közel sem biztosítja az elvárható átlaghozamot. Ez már ma is komoly feszültségforrás, ám még nagyobb veszélyt jelez a jövő szempontjából, hiszen a tudástőke birtokosai (általános műveltséggel, szakmai, informatikai és nyelvismerettel) a legmobilabb munkavállalói körbe tartoznak, s könnyen élhetnek a szabad munkavállalás

lehetőségével. A tudomány és művészetek globalizációja előbb ment végbe, mint ahogy gazdasági tevékenység egész világot átfogó működése kialakult. Úgy tűnik azonban, hogy a gazdasági folyamatok lekörözték a tudományos életben és a művészetek terén zajló változásokat, s csak azokat a tevékenységeket vonták bűvkörükbe, amelyek közvetlen haszonnal kecsegtettek. A tudományos világból így csak egy szűk sáv - a praktikus tudás - került előnyös helyzetbe. Napjaink sajátos jellemzője, hogy az állam már nem, a piaci szereplők pedig még nem vállalnak érdemi szerepet a tudásteljesítmények ösztönzésében, illetve a szélesebben értelmezett tudástőke gyarapításában. Lényegében ezzel magyarázható, hogy a tudásnak van értéke, ám nincs kölcsönösen kialkudott piaci ára. Közgazdász számára nyilvánvaló, hogy a tudásteljesítmények magasabb szintű elismerésének határt szab a piac értékítélete, de

egyszer azzal is szembesülni kellene, hogy piac értékítélete nem fog módosulni a tudásteljesítmények jelentős növekedése nélkül. A Lisszabonban elfogadott célkitűzések arra kötelezik az Európai Unió tagállamait, hogy az oktatásba és a kutatásba jelentős összegeket fektessenek, s megfelelő 25 környezetet teremtsenek a vállalkozások létrehozásához, mivel a végső célt a teljes foglalkoztatás elérése jelenti. A tudás alapú gazdaság számos lehetőséget kínál mindazok számára, akik képesek annak formálására. Az új gazdaságban rejlő lehetőségek kiaknázásának tehát elengedhetetlen feltétele a szakképzett munkaerő megléte, amely könnyen alkalmazkodik a technológiai változásokhoz. Ellenkező esetben ugyanis nincsenek meg a fejlődés feltételei, és az információs szakadék a jövőben csak mélyülni fog. Van némi okunk az aggodalomra! Tekintettel a technológiai változások ütemére, becslések szerint 10 éven

belül a s zakismeretek 80 százaléka idejétmúlt lesz. Így a munkaerő folyamatos továbbképzéséről is gondoskodni kell. Az élethosszig való tanulás stratégiája azonban számos országban még csak a kidolgozás fázisában van, és az uniós tagállamok humán tőkéjében jelentős különbségek mutatkoznak. Általánosságban elmondható, hogy az iskolázottság és a képzettség szintje Európaszerte viszonylag alacsony: az aktív korban lévő lakosságnak mindössze 42 százaléka rendelkezik középfokú végzettséggel, ami országokra lebontva 56 százalék (Egyesült Királyság) és 13 százalék (Portugália) között mozog. A fiatalabb generáció ennél jobb arányt mutat, 72 százalékával azonban még mindig elmarad a 85 százalékos aránytól, amelynek teljesítésére az uniós tagállamok 2010-ig bezárólag kötelezettséget vállaltak. Az oktatás minősége szintén hagy kívánnivalót maga után, ahogy arra a PISA-kutatáshoz hasonló

nemzetközi felmérések is rámutattak, külön kiemelve a déleurópai országokra jellemző oktatási rendszerekből való meglehetősen magas kimaradási arányt. A humán tőke az egyének és a nemzetek számára egyaránt megtérülő befektetés. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) és az Európai Bizottság közelmúltban készített felmérései azt mutatják, hogy a humán tőke a növekedés egyik legmeghatározóbb eleme. Független szakértők szerint minden az iskolapadban töltött további egy év egy átlagos európai országban a t ermelékenység 6,2 százalékos növekedését eredményezi. A megtérülés különösen a déli országokban jelentős: Portugália esetében akár a 9,2 százalékot is elérheti. A tanulás - mint említettük - nem csak nemzeti szinten térül meg: a képzett munkaerő több álláslehetőségre és magasabb bérekre számíthat Európa munkaerőpiacain. Minden tanulással töltött év 810 százalékos

bérnövekedést von m aga után Így a tanulók nagyobb nyereségre 26 számíthatnak, ha tanulmányaikba fektetnek be, mintha kötvényeket vagy részvényeket vásárolnának. A humán tőke mobilitásának növelése egy másik lehetséges útja a beruházások megtérülésének; a külföldi munkavállalás ösztönzése, a szakismeretek bővítése számos országban a szakképzett munkaerő hiányát is pótolhatja. A Brüsszelben 2003. szeptemberében megrendezésre került konferencia ezekkel a kérdésekkel foglalkozott. Az Egyesült Államokban a kibocsátás növekedésének valamivel több mint a fele származik a munka és a tőke bővüléséből. A növekedés ezen felüli része reziduális tényező, amely az oktatásra, kutatásra és fejlesztésre, innovációra, mérethozadékra, a tudomány fejlődésére és más tényezőkre vezethető vissza. Robert M. SoloW közgazdász Brooklinban született, a Harvardon tanult, azután 1950ben került az MIT egyetemre

A következő néhány esztendőben kidolgozta a neoklasszikus növekedési modellt, és számos tanulmányában alkalmazta a növekedési tényezők számbavételi módszerét. A Nobel-díj bizottság álláspontja szerint „Ezek a tanulmányok keltették fel a kormányzatok figyelmét az oktatás, valamint a kutatás és fejlesztés kiterjesztése iránt.” IRODALOMJEGYZÉK Kopátsy Sándor: T.ETT, A minőség társadalma Kairosz kiadó/Növekedéskutató Akadémia Nyomda Kft., Martonvásár, 2000 Kopátsy Sándor: A fogyasztói Társadalom közgazdaságtana Privatizációs kutatóintézet Budapest? 1993. 27 Alvin Toffler: Hatalomváltás (Tudás, gazdaság és erőszak a XXI. század küszöbén) Európa Kiadó, Budapest, 1993. Bara Zoltán - Szabó Katalin: Gazdasági rendszerek, országok, intézmények Bevezetés az összehasonlító gazdaságtanba). Aula Kiadó, Budapest, 2000 Paul A. Samuelson - William D Nordhaus: Közgazdaságtan KJK - Kerszöv, Budapest, 2000.

Internet források Hajdú Bihar Megyei Munkaügyi Központ / Rezsőfi István( igazgató )/ 28