Informatika | Tanulmányok, esszék » Éhn Dávid - A számítógép története, a 70-es és a 80-as évek

A személyi számítógépek története Az 1970-es évek I. rész Személyi számítógép. Ez a fogalom ma már mindennapos Az elmúlt évek folyamán egyre természetesebbé vált, hogy valamennyi otthonba kerüljön egy ilyen eszköz, amely jelentős mértékben megkönnyítheti a munkát, ugyanakkor pedig szórakoztat is. Néhány évtizeddel ezelőtt azonban még korántsem volt ez ennyire nyilvánvaló A huszadik század közepén dollármilliókból építettek meg olyan futballpályaméretű monstrumokat, amelyek egy mai átlag PC tudásának töredékével sem rendelkeztek. Ha valaki ilyen körülmények köztt megpróbált építeni egy saját megoldást, az - kis túlzással - nem volt többre alkalmas, mint fények villogtatására. Csupán a hetvenes években következett be az a döntő fordulat, amely néhány esztendő alatt lehetővé tette, hogy a számítástechnika áldásai minden házba beköltözhessenek, mégpedig elérhető áron, felhasználóbarát formában

és figyelemreméltó, hasznos tudással. Jelen cikksorozat célja ezért az, hogy bemutassa az elmúlt harminc esztendő történéseit, mégpedig szigorúan csak a személyi számítógépek szemszögéből. Ennek megfelelően nagygépekről, szuperszámítógépekről, kiszolgálókról, illetve az ezekhez kifejlesztett technológiákról és termékekről nem lesz szó, legfeljebb csak érintőlegesen, amennyiben az a témánkba vág. Ezen túlmenően fontosnak tartjuk leszögezni, hogy az alábbiakban pusztán egy általános rálátást kívánunk biztosítani a tárgyalt időszakra, mégpedig a véleményünk szerint leginkább releváns eseményekre összpontosítva, hiszen egyetlen írás keretei közt nem is törekedhetnénk a teljességre. Éppen ezért egyes területekre, cégekre és adott esetben személyekre még visszatérünk a későbbiekben egy-egy sokkal átfogóbb, önálló cikkben. Természetesen ez alkalommal is kérjük kedves Olvasóinkat arra, hogy amennyiben

bármilyen súlyos hibát találnak a cikkben, és azt hiteles forrásmegjelöléssel javítani tudják, akkor kérjük, írjanak a szerző e-mail címére! "Nincs ok, amiért bárki akarna egy számítógépet az otthonában." (Ken Olson, a DEC alapítója és elnöke, 1977) A PC alapja: a mikroprocesszor Érdemes a mikroprocesszorral kezdenünk, hiszen éppen ez alapozta meg a személyi számítógépek forradalmát. Korábban ugyanis éppen az volt a magas árak egyik oka, hogy a különböző megoldások megannyi speciális, egyedi feladatra rendelt alkatrészből épültek fel, amelyeknek az egyenként történő megtervezése és előállítása rengeteg időt és pénzt emésztett fel. Az 1970-es években azonban mindez egy csapásra megváltozott. Az integrált áramkör egyik atyjának tekintett Fairchild Semiconductor két mérnöke, Robert Noyce és Gordon Moore 1968-ban úgy érezte, hogy nagyobb jövő áll előttük, ha önállósodnak, ezért otthagyták a

Fairchild Semiconductor-t, majd saját céget alapítottak Intel (Integrated Electronics) néven. (Moore nevéhez fűződik a hírneves Moore törvénye, amelyet a mérnök először 1965-ben publikált egy folyóiratban.) A fiatal Intel már 1969-ben megtette első figyelemreméltó bejelentését: az 1103 jelű DRAM chip 1 KB-os rekordkapacitásával és azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy - úttörő módon általánosan elérhető volt. Ekkor a céget felkereste a japán Busicom, aki 12 speciális célú integrált áramkört szeretett volna készíttetni leendő számológépcsaládjához. Az Intelnek azonban nem volt meg az ehhez szükséges erőforrása, ugyanakkor volt egy tehetséges mérnöke: Marcian (Ted) Hoff (képünkön) egy olyan általános célú chip tervével rukkolt elő, amely képes utasításokat fogadni egy központi memóriából, és ezek alapján egyszerű műveleteket tud végrehajtani az adatokon, így egymaga több különböző feladatra is

programozható. A Busicom áldását adta. Federico Faggin vezetésével, valamint Ted Hoff, Stan Mazor és Matsatoshi Shima közreműködésével megkezdődott a négy bites megoldás fejlesztése, és már 1970-ben elkészült az első sorozat, ám egy hiba következtében mégsem érett meg a leszállításra. A cég eközben pedig rádöbbent, hogy milyen jelentőségű megoldás van a birtokában, ezért a termék 1971 eleji átadását követően visszavásárolták a jogait. Ennek eredményeképpen még abban az évben a következő szöveggel jelent meg egy hirdetés az Electronic News hasábjain: "új korszak az integrált elektronikában (.) egy mikroprogramozható számítógép egyetlen chipen" i4004: az első mikroprocesszor A kezdetben 200 dolláros i4004 mai szemmel nézve igencsak megmosolyogtató teljesítményt produkált: 108 KHz-es órajelével másodpercenként mindössze 60 ezer művelet elvégzésére volt képes, és csak 4 bites adatokkal tudott

dolgozni, márpedig ez nem sokra volt elég. Utasítások kiadására ugyan alkalmasnak bizonyult, ám karakterek megjelenítésére nem, hiszen még a régi telexgépek is 5 bites kódot használtak, és azzal is csak nagybetűket tudtak megjeleníteni. Az i4004 Mindössze 2300 tranzisztorból épült fel, a mag mérete éppen elérte a 3x4 milimétert, és 10 micronos gyártási technológiával készült. A kilencvenes években kialakult gyakorlattól eltérően pedig 16 tűs kerámia DIP tokozásban érkezett. Az Intel a rá épülő MCS-4 (MicroComputer System-4) készletben egy 4001 ROM chipet, egy 4002 RAM chipet és egy 4003 shift register chipet mellékelt, amit így akár az első mikroszámítógépnek is tekinthetünk. A sors iróniája egyébként, hogy a Busicom 1972-ben tönkrement, és így már sohasem kerülhetett piacra az a számológépcsalád, amelyhez eredetileg az i4004 készült. (Ennek előzményeként nem lehetett véletlen, hogy a cég jó pénzért

visszaadta a CPU jogait az Intel-nek.) Az alábbi képen látható egységgel így a kereskedelmi forgalomban már nem találkozhattak a vásárlók. A Busicom i4004-alapú számológépe Az Intel azonban igen hamar továbblépett, és már 1972-ben megjelent az i8008, amely a teljesítmény tekintetében ugyan nem lépett előre, ám képessé vált 8 bites adatok kezelésére, így a kis-és nagybetűk, valamint a számok és egyes szimbólumok is kifejezhetők lettek. A termék kereken 360 dollárba került, ami voltaképpen egy kis cégen belüli poén volt az Intel berkeiben, hiszen az IBM többmillió dollárba kerülő 360-as nagygépeire utaltak vele. A tranzisztorok száma 3500-ra emelkedett, az órajel pedig 200 KHz-re módosult. Két esztendővel később pedig megérkezett az az utód, "aki" megalapozta az otthoni számítógépek forradalmát: az i8080 (0.64 MIPS, 2 Mhz, 6000 tranzisztor, 6 micronos gyártási technológia, 64 KB megcímezhető memória).

Háttér. 1964-ben jelent meg a System/360, amely az IBM első nagysikerű tranzisztor-alapú számítógépe. A neve (360 = 360 fok) utalás arra, hogy általános célú. A termékcsalád eredetileg hat tagból állt, amelyek érdekessége az volt, hogy ugyanazokat a szoftvereket és perifériákat tudták használni, és a távoli használatot is támogatták úgy, hogy a gazdagéppel telefonvonalon keresztül kommunikáltak a terminálok. Thomas Watson, Jr. az amerikai történelem legnagyobb magánberuházásával 5 milliárd dollárt költött 5 új üzemre és 60 ezer (!!) további alkalmazottra, amivel óriási kockázatot vállalt, de bőven megérte: abszolút az élre emelte a céget, és a hetvenes években kórházakban, egyetemeken, bankokban, vállalatoknál, könyvtárakban és laboratóriumokban, egyszóval mindenütt megtalálható volt a 360. Az első négy év alatt összesen 14 ezer darab kelt el a gépből, amelynek a legalapvetőbb kiszerelése is több

százezer dollárba került, a felső határ pedig egymillió felett volt. Ezután az Intel dolgozni kezdett egy 32 bites processzoron, amely végül az i432 nevet kapta, ám miután a sorra jelentkező problémák jóvoltából nyilvánvalóvá vált, hogy egyhamar nem lesz belőle konkrét termék, ezért - betöltendő az így keletkezett űrt - 1978-ban két mérnök mindössze három hét alatt hívta életre a legendás i8086-ot, a cég első 16 bites megoldását. A 3 micronos termék 477, 8 és 10 MHz-es órajeleken vált elérhetővé, rendre 033, 066 és 075 MIPS teljesítményt produkálva. Az egyes példányok 29 ezer tranzisztorból épültek fel, a megcímezhető memória mérete pedig 1 MB-ra emelkedett. Mindebből pedig az következik, hogy az i8086-nak két dolgot köszönhetünk: az x86-os elnevezést (a termék utódai mintegy másfél évtizeden át 86-ra végződő elnevezést kaptak, utalva arra, hogy igyekeztek megőrizni a visszamenőleges kompatibilitást a

nagy előddel) és a hírneves 640 KB-os korlátot (a rendelkezésre álló 1 MB-ból ugyanis 384 KB-ot "belső használatra" különített el az IBM és a Microsoft a DOS megalkotásakor, így a felhasználónak csak a maradék jutott). Végül pedig még egy nevezetes termék az Intel házatájáról: 1979-ben, Bolondok Napján debütált az i8088, amely csupán annyiban különbözött az i8086-tól, hogy a külső buszt 8 bitesre redukálták a korábbi termékekhez készített, ugyancsak 8 bites vezérlőchipekkel való kompatibilitás megőrzése végett (a belső architektúra viszont 16 bites maradt). Emiatt sok gyártó számára vált impozáns megoldássá, ha egy számítógép megtervezésekor a költségek mérséklése a mérvadó szempontok között szerepelt - ahogyan majd az IBM esetében is. Természetesen azonban nem az Intel volt a hetvenes évek egyetlen jelentős szereplője a mikroprocesszorok piacának, noha kétségtelenül ő volt a

legmeghatározóbb. A Motorola például 1974-ben megjelentette a 6800-at, ami önmagában véve még nem bizonyult jelentős eseménynek, ám az "utóéletét" figyelembevéve annál érdekesebb. Egyik tervezője, Chuck Peddle ugyanis néhány hónappal ezután pár társával együtt kilépett a cégtől, és csatlakozott az addig leginkább számológépekhez készített chipjeiről híres MOS Technology-hoz. Az új munkáltatónál pedig az első dolga az volt, hogy a 6800 terveit alapul véve elkészítette a processzorral száz százalékosan kompatibilis, ám annál bizonyos szempontból mégis fejlettebb 6501-et, és azt 20 dolláros áron piacra kívánták dobni, ami igen jelentős mértékben elmaradt az előd 175 dolláros összegétől. Persze a Motorola nem hagyta ennyiben a dolgot, és megbosszulandó hűtlen alkalmazottainak árulását - beperelte a MOS-t, amivel sikert is aratott: több százezer dollárra rúgó kártérítést sikerült kiharcolnia, és

ezzel csődközeli helyzetbe juttatta kis ellenfelét, akin az sem segített, hogy időközben elkészült a 6502. Pedig a 6502 igazi sikernek ígérkezett: szinte valamennyi jó tulajdonságát megőrizte a 6501-nek, ám mégis épp eléggé különbözött tőle, hogy érinthetetlen legyen, és 25 dolláros árával a bolondnak is megérte. Szerencsére ekkor jelentkezett egy másik cég, az ekkoriban számológépeiről és irodabútorairól híres Commodore, aki épp azon fáradozott, hogy termékeinek valamennyi összetevőjét képes legyen maga előállítani, és ezért 800 ezer dollárt megért neki, hogy a jövőben ne a Texas Instruments-től kelljen a chipeket megvásárolnia, hanem a tulajdonába került MOS Technology házon belül szállítsa neki. Így menekült meg a 6502 is, ami a következő esztendők egyik meghatározó mikroprocesszorává vált az otthoni számítógépekben, köztük például a C64-ben is. (Ironikus, hogy a Commodore egy évtizeddel később a

Motorola egyik legjelentősebb vásárlója lett az Amiga bekebelezése révén.) Végezetül néhány rövid adalék. 1974-ben jelent meg az RCA jóvoltából az egyik első RISC chip, az 1802, amely az akkoriban fantasztikusnak tartott 6.4 MHz-es órajelen futott, és videojátékoktól kezdve egészen a NASA űrszondákig sokféle eszközben alkalmazták. 1975-ben néhány volt Intel mérnök megalakította a Zilog-ot, ami az Intel-kompatibilis processzorok egyik legnépszerűbb gyártója lett és maradt néhány esztendőig; első termékük a 8080-nal felülről kompatibilis, 2.5 MHzes Z80 volt 1976-ban a Texas Instruments mutatta be az első 16 bites megoldást, a TMS9900at Végül pedig érdemes szólni a Motorola 68000-ről, ami 1979-ben jelent meg, és a nevét tranzisztorainak száma után kapta: ez és utódai képezték rengeteg nagyszerű gép lelkét a nyolcvanas években (lásd pl. Macintosh és Amiga). Ami pedig az 1969-ben megalapított AMD-t illeti: a cég mindvégig

jelent volt a piacon, és sorra gyártotta Intelkompatibilis megoldásait (erre egy 1976-ban megkötött szabadalmi keresztlicenc-megállapodás értelmében nyert jogot), de a jelen cikk keretei között tárgyalt területre nem gyakorolt nagy hatást. Ez alapvetően még a nyolcvanas évekre is igaznak bizonyult, és az első nagyobb áttörést csak a kilencevenes évek elején sikerült elérni. Adattárolás Az adattárolás területén a legfontosabb szerepet az IBM töltötte be. A cég az 1967-ben megkezdett kutatások eredményeként 1971-ben mutatta be a "memórialemezt" vagy közismertebb nevén a hajlékonylemezt, ami nem más, mint egy 8 inch (körülbelül húsz centiméter) átmérőjű műanyag lemez, vasoxiddal bevonva. Kezdetben 100 KB adat tárolására volt képes. Egy esztendő múltával már elérhetővé váltak az első 525 inches meghajtók és lemezek is, a kapacitás azonban csak lassan érte el az 1.2 MB-ot, a 35 inches megoldásokra pedig a

nyolcvanas évek elejéig kellett várni. Hasonlóképpen fontos a Winchester kódnéven fejlesztett, 3340 jelű merevlemez, ami 1973-ban jelent meg, de utódai révén csak egy évtizeddel később kezdett elterjedni a mindennapi használatban. A korábbiaknál kisebb és könnyebb író/olvasó fej sokkal közelebb tudott menni a lemez felületéhez (egy 18 milliomod hüvelyk vékony levegőrétegen futott), és négyzethüvelyenként 1.7 millió bites adatsűrűséget tett lehetővé. (E megoldástól ered a merevlemez szinonímájaként használt winchester szó.) Mindkét fejlesztés egyik kulcsfigurája egyébként Alan Shugart volt, aki hamarosan otthagyta az IBM-et, és előbb egy részben hajlékonylemezekkel, illetve meghajtókkal foglalkozó céget alapított, majd 1979-ben társával, Conner Finisszel együtt letette a Seagate Technologies alapjait, és a merevlemezekre specializálódott. Szoftver A hardver önmagában még nem minden. Az átlagfelhasználó ugyanis

semmit sem tud vele kezdeni, ha nem képes valamelyest emberi nyelven utasításokat adni neki, hiszen a számítógép alaphelyzetben legfeljebb csak nullákból és egyesekből ért. Ezért két dologra mindenképp szükség volt: egy operációs rendszerre, amellyel lehetővé válik az alapvető irányítás (alkalmazások indítása, adathordozók tartalmának ismertetése) és egy programozási nyelvre, hogy komolyabb feladatok is megfogalmazhatók legyenek. A CP/M Valamilyen szintű operációs rendszer már a hatvanas években is volt a legtöbb számítógépen, csakhogy ahány gép, annyiféle létezett. Ez érthető is, hiszen nemhogy két egyforma, de szinte még két hasonló megoldás sem akadt: a legtöbb cég vagy felhasználó a saját alkatrészeiből, a saját falai között építkezett. Ennél fogva fel sem merült egy olyan univerzális megoldás gondolata, mint amilyennek például a DOS-t megismerhettük, pedig sokak nem vették volna rossz néven, ha egy

szoftver nemcsak az egyik, hanem a másik gépen is képes futni. 1973-ban, az Intelnél éppen tanácsadói szerepet betöltő Gary Kildall azonban nem gondolt semmi ilyesmire, csupán azt a feladatot kapta a munkaadójától, hogy fejlesszen ki egy programozási nyelvet az i8080-hoz PL/M (Programming Language for Microcomputers) néven. Mivel a processzorból még nem volt sok, ráépülő gép pedig még kevésbé akadt, ezért úgy tervezték, hogy majd a cégnél elhelyezett DEC PDP-10 miniszámítógépen futó emulátor alatt fogja elvégezni a munkát. Kildall azonban inkább közvetlenül akart dolgozni a CPU-val, mégpedig részben azért, mert így megspórolhatta a munkahelyére vezető 50 mérföldes utat. Megkapta hát az Intel egyetlen i8080-alapú számítógépét, az Intellec-8-at, amelyhez azonban semmilyen szoftver vagy lemezes tárolóeszköz nem volt. Kildall ezért ingyen szerzett egy használt hajlékonylemez-meghajtót a Shugart-tól, majd a barátja

készített hozzá egy vezérlőt, és a PDP10-es emulátor alatt írt egy egyszerű operációs rendszert. Ez utóbbiban pedig sokmindent átvett a DEC számítógépének TOPS-10-es operációs rendszeréből, így például a 8 karakteres állományneveket is, 3 karakteres kiterjesztésekkel. 1975 végére elkészült a CP/M (Control Program/Monitor vagy Control Program for Microcomputers - a rövidítés pontos feloldásáról megoszlanak a vélemények), és megkezdődhetett volna a munka a PL/M-en, ám az Intel már sem abban, sem a CP/M-ben nem volt érdekelt, hiszen a mikroszámítógépek forradalmának hála oly mértékben megnövekedett a kereslet a termékei iránt, hogy nem akart a betörni szoftverpiacra. Kildall-nak azonban épp az hozta meg a szerencséjét, hogy gombamódra szaporodtak az otthoni használatra szánt számítógépek, és a sok új piaci szereplőnek nem volt ideje arra, hogy saját operációs rendszert fejlesszen ki. Így járt az IMSAI is, amikor

megjelent a MITS első valamirevaló konkurenseként az első i8080-alapú megoldásával, és felkeresték Kildall-t. Az egyetlen probléma az volt, hogy a CP/M csak "szabványos", IBM-kompatibilis hajlékonylemezekre lett felkészítve, márpedig az IMSAI egy saját formátumot, egyedi meghajtót használt. Kildall azonban gondolt egyet, és kiemelte a CP/M azon részeit egy önálló, BIOS (Basic Input/Output System) elnevezésű modulba, amelyek a lemezformátumra vonatkozó kódot tartalmazták. Ezáltal a rendszer könnyen átvihetővé vált bármilyen új hardverre, mert nem kellett az egészet újraírni, hanem elég volt a BIOS-t módosítani, ami csak az adott számítógép egyéni vonásait hordozta. Így vált a CP/M az univerzális megoldássá, mert bárki megvásárolhatta, és könnyedén hozzáidomíthatta a saját termékéhez, ugyanakkor pedig a szoftverfejlesztők is mentesültek annak terhétől, hogy a programjaikat maguk tegyék kompatibilissé minden

egyes megoldással, mert a CP/M minden i8080- alapú számítógépen éppen ugyanúgy működött. Kildall ezért megalapította Intergalactic Digital Research nevű cégét, amiből utóbb elhagyta a kissé komolytalan "intergalaktikus" jelzőt, és a CP/M megindult a hódító útján. A CP/M a 2.2-es verziójával érte el a karrierje csúcsát, amely legfeljebb 8, egyenként maximum 8 MB kapacitású merevlemezt is tudott kezelni. Kildall nemcsak a megfelelő helyen és a megfelelő időben volt, de egy igazán erőteljes terméket alkotott, ami ugyanakkor meglepően kis helyen elfért. 1978-ra már szinte minden i8080 vagy Z80 alapú mikroszámítógépen CP/M futott, és úgy tűnt, hogy semmi sem állhatja útját. A BASIC és a Microsoft megszületése A programozási nyelvek tekintetében már nagyobb volt a kínálat. Az 1964-ben megszületett, azóta köztulajdonban lévő BASIC mellett Niklaus Wirth 1971-ben kifejlesztette a Pascal-t, Brian Kernighan és

Dennis Ritchie pedig három évvel később a C-t. E két utóbbi azonban már bonyolultnak bizonyult a felhasználók többségének, akik még magával a számítástechnikával is éppen csak ismerkedtek, ezért a BASIC maradt a legnépszerűbb, és hamarosan szinte egyeduralkodóvá vált két fiatal jóvoltából. 1968-ban a Seattle-i magángimnázium, a Lakeside School ("Tóparti Iskola") néhány tanulójának szülei összefogtak, hogy a matematika szakra járó gyermekeiket a gyorsan fejlődő számítógéptechnológia közelébe juttassák, és 3000 dollárért vásároltak számítógépidőt. Bármily furcsán hangzik is, a BASIC (Beginners All-purpose Symboic Instruction Code) programozási nyelv atyjai, John Kemeny és Thomas Kurtz jóvoltából ez akkortájt már bevett gyakorlat volt: az iskola telepített egy régi telexgépet, amelyet rákötöttek a telefonvonalra, és így a "kivételezettek" hozzáférhettek egy DEC miniszámítógéphez, ami a

település belvárosában székelő General Electric tulajdonában állt. Egy meghatározott időpontban aztán felhívták ezt a gépet, és fizettek a használatáért. Két diák érdeklődését rendkívüli módon felkeltette a lehetőség, hogy tárcsázhatnak egy mérföldekkel odébb lévő számítógépet, parancsokat adhatnak neki, és az azonnal küldi is vissza a választ, mégpedig a saját szobájukba. Bill Gates és a nála két évvel idősebb Paul Allen hamar elsajátították a programozás fortélyait BASIC nyelven, valamint igyekeztek minél többet megtudni magáról a számítógépről is. Ennek köszönhetően hamar felélték a 3000 dolláros keretet, ám ekkor segítségükre sietett egy cég, amely ingyenes számítógépidőt kínált a két fiatalnak, cserébe azért, hogy tesztelték a DEC PDP-10-re írt szoftvereit, és jelentették a hibákat, amiket aztán a saját programozói kijavítottak. Gates és Allen számára tökéletesen megfelelt ez az

alku, főképp azért, mert sok érdekes emberrel ismerkedtek meg, így például Gary Kildall-al is, aki később még akarva-akaratlanul is fontos szerepet játszott az életükben. A cég 1970-ben sajnos csődbement, ám ekkor már kellőképp ismert volt a két fiatal neve ahhoz, hogy találjanak maguknak más támogatót, és ennek során megannyi programozási nyelvet és operációs rendszert ismertek meg. 1971-ben saját vállalkozást alapítottak Traf-O-Data néven, amelynek keretei közt forgalomelemzéssel foglalkoztak. Mai szemmel nézve igen primitív módszerrel dolgoztak: egy gumicsövet feszítettek ki az útra, és valahányszor átment rajta egy autó, a tömlő végén található dobozban egy eszköz lyukat ütött egy papírszalagon. Ezeket a szalagokat aztán az e célra felbérelt tanulók számítógépes lyukkártyákra írták át, amelyeket egy nagy számítógépbe töltöttek be, és így készítettek jelentéseket a forgalomról. Amikor azonban Allen

meglátta az i8008 hirdetését, felmerült benne egy olyan eszköz ötlete, amely egymaga elvégzi az átfordítást, eliminálva a kézi munka szükségét. Megvásárolták hát az új processzor egyik első példányát, és megépítették a gépet, amelyet több városban is értékesítették. A mérsékelt siker hatására azonban arra a felismerésre jutottak, hogy inkább a szoftveriparban van jövőjük, mint a hardveriparban. Az új területen igen göröngyös úton indultak el. Amikor meglátták az első kereskedelmileg sikeres mikroszámítógép, az Altair hirdetését (lásd alább), úgy ajánlották fel a gyártónak az i8080-kompatibilis BASIC-et, hogy valójában nem rendelkeztek azzal, ám ezt nem árulták el. Szerencséjükre a BASIC tárolásához szükséges memóriakártyák beszerzése miatt egy hónap "haladékot" kaptak az Altair megalkotójától, de így is maradt egy probléma: a két fiatal nem rendelkezett sem i8080-nal, sem Altair

mintapéldánnyal. Így aztán a Gates által hallgatott Harvard egyetem egyik DEC számítógépén készítettek egy i8080 szimulátort, amely nem vett sok időt igénybe, hiszen korábban hasonlóképp hidalták át a problémát, amikor a Traf-O-Data leendő számítógépéhez készítettek programokat. A BASIC-kel sem volt sok dolguk: mivel a programozási nyelv köztulajdonban volt, a különböző közkézen forgó verziókból "összeválogatták" a saját változatukat. Ez azonban önmagában még nem volt garancia a sikerre, hiszen mégcsak egy igazi i8080-at sem látott a BASIC, és így mindannyian szkeptikusak voltak az első tesztüzem alkalmával. A legkevésbé azonban Ed Roberts bízott a sikerben, akinek túl sokan ígértek már BASIC-et A MITS-nél betöltötték hát a kódot tartalmazó papírszalagot a telexgépbe, az Altair előlapján beprogramozták az indítást, majd megnyomták a Start gombot. A szalag keresztülment, és mindenki óriási

meglepetésére (beleértve Allen-t is) a telexgép kiírta a következő szöveget: "MEMORY SIZE?" és ezután a gép jól válaszolt a PRINT 2+2 utasításra. A megállapodás megköttetett. Gates és Allen hozzájárult, hogy a BASIC-et mellékeljék minden Altair készletben, és fenntartották a jogot, hogy maguk is terjeszthessék. 1975-ben aztán megalapították a Micro-Soft-ot (arra utalva, hogy mikroszámítógépekhez készítenek szoftvereket), amelynek a nevéből utóbb elhagyták a kötőjelet. 1976-ban pedig éppen Gates jóvoltából látott napvilágot az első tiltakozás a szoftverkalózkodás ellen: a Microsoft alapítója ugyanis nyílt levélben kérte a felhasználókat, hogy ne másolják a BASIC-et, hanem fizessenek érte, mert így nemcsak biztos, hogy hozzájutnak a legfrissebb verziókhoz is, de ösztönzik a fejlesztést is. Sokakat azonban ez nem hatott meg, ugyanis nem tudták megbocsátani Gates-nek és Allen-nek, hogy egy köztulajdonba

bocsátott (public domain) programozási nyelv egyfajta "kisajátításából" próbálnak meggazdagodni. Mindezek ellenére a Microsoft a hetvenes évek hátralevő részében, illetve még a nyolcvanas évek elején is jobbára a BASIC-ből élt, noha ezzel párhuzamosan néhány egyéb vállalkozással is megpróbálkoztak. Ezek egyike volt az igen sikeres SoftCard, ami az Apple II-t tette képessé a CP/M operációs rendszer alá írt programok futtatására (többek között egy extra Z80 processzorral): 1977 és 1982 között több mint 100 ezer darab kelt el belőle. Az alkalmazás Hiányzott azonban mégvalami. Az operációs rendszerek kezelhetővé tették a mikroszámítógépeket, és a programozási nyelvek módot adtak komolyabb kihívásokra is, de nem volt egy olyan alkalmazás sem, ami vonzóvá tette volna a PC-ket az üzleti szféra számára is. Hamarosan azonban ez is megérkezett 1979-ben Dan Bricklin fejében egy olyan program ötlete fogalmazódott

meg, amellyel az otthonában bárki dolgozhat számokkal, üzleti modelleket építhet fel, költségvetéseket és előrejelzéseket készíthet. Mindezt egy hagyományos munkalap formájában, sorokkal és oszlopokkal, azzal az egy különbséggel, hogy minden varázslatosan összekapcsolódik, és ha valaki egy sorban egy értéket megváltoztat, akkor minden ezáltal érintett egyéb érték automatikusan újraszámítódik és a változás megjelenítődik. Akárcsak egy számológép - így kapta a program a VisiCalc nevet Bármilyen furcsának hangzik is, ekkoriban még a legnagyobb cégeknél is papíron, kézzel végezték ezeket a munkákat, hiába tornyosultak a háttérben többmillió dolláros nagygépek. Ezúton a jelentések elkészítése azonban sokszor hetekbe, hónapokba telt. Ám ekkor megjelent az először Apple II-re megírt VisiCalc A segítségével órákra lehetett redukálni a hagyományosan többhetes munkákat. És mindenki akart egyet A

mikroszámítógépek az új alkalmazásnak köszönhetően ezerszámra költöztek be a legnagyobb cégektől kezdve a kisvállalkozásokig mindenki asztalára: sok vásárló a boltokban kifejezetten "VisiCalc rendszert" kért, mintha ez egyetlen önálló termék lenne. Tipikusan a farok csóválta a kutyát: a néhányszáz dolláros szoftver adta el a többezer dolláros hardvert. Felhasználóbarátság Napjainkban természetesnek vesszük, hogy billentyűzettel és egérrel visszük be az utasításokat egy egyszerűen kiismerhető grafikus felhasználói felületen, és talán nincs messze az az idő, amikor a hangunkkal irányítjuk a számítógépet, ám a személyi számítógépek hajnalán ez korántsem volt ennyire természetes. Olyannyira nem, hogy sokáig még a billentyűzet is extra kiegészítő volt csupán, és megjelenítő sem volt, hanem kapcsolók állítgatásával kellett kiadni a parancsot, majd az eredményeket a válasznak megfelelő sorrendben

felvillanó fényekről olvashattuk le. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a felsoroltak szüksége egyáltalán nem is fogalmazódott meg. Előzmények. 1968-ban Douglas C Engelbart, a Stanford-i Kutatóintézet munkatársa azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy egy olyan rendszert mutatott be a San Fransisco-i Civic Centerben a Joint Computer Conference alkalmával, amely akkoriban kifejezetten utópikusnak hatott, hiszen számos képessége csak évekkel vagy évtizedekkel később vált elterjedté. Ilyen volt a billentyűzet és az egér (ez utóbbit 1963-ban szabadalmaztatta) vagy a majdani grafikus felületű operációs rendszerkhez hasonlóan ablakokban futtatott alkalmazások, továbbá a hypertext rendszer használata is, de ő mutatta meg, milyen egy modern szövegszerkesztő, hogyan működik az e-mail vagy miként lehet együttdolgozni a földrajzilag máshol elhelyezkedő kollégákkal. A Xerox éppen a hetvenes évek elején nyitotta meg új kutatóintézetének a

kapuit, amely a PARC (Palo Alto Research Center) nevet kapta földrajzi helye és rendeltetési célja után. Itt készült el 1973-ban az Alto elnevezésű számítógép, amit részint a kutatások megkönnyítésére, részint pedig új technológiák élesben való kipróbálására fejlesztettek ki. Douglas C Engelbart valamennyi elképzelését átültették a gyakorlatba, és azt megtoldották még néhánnyal, így a billentyűzet és az egér mellett a grafikus felhasználói felület is megjelent az ablakokkal, valamint a Bob Metcalf által frissen kifejlesztett Ethernet is működésbe lépett. Egy évvel később pedig elkészült a géphez a Bravo, a világ első személyi számítógépekhez készült WYSIWYG (What You See Is What You Get) programja. Egyszóval az Alto tulajdonképpen mindazt tudta, ami a kilencvenes években már általánossá vált, csakhogy ezért akkoriban még sokkal komolyabb árat kellett fizetni: egyetlen számítógép több tízezer

dollárba került, így szó sem lehetett bárminemű kereskedelmi sikerről. Ennek folytán a kevesebb mitn kétezer előállított példány nagy részét később oktatási, illetve jótékonysági célokra ajándékozták el, de az Alto szerepe nem korlátozódott annyira, hogy őt nyilváníthatjuk az első felhasználóbarát PCnek. Néhány esztendővel később ugyanis "ő" ihlette meg az Apple vezetőit a Lisa, illetve a Macintosh elkészítésére (1981-ben jelent meg a Star, amelyet a készítői egy kereskedelmileg életképes Alto-verziónak szántak, ám a még mindig magas ára miatt nem aratott sikert.) Az első mikroszámítógépek Az Intel első 8 bites mikroprocesszorainak megjelenését követően sok felhasználó próbált megépíteni egy saját számítógépet, ám ezen kísérletek közül csupán néhány látott napvilágot különböző szakmai folyóiratokban, mégpedig tulajdonképpen összeszerelési útmutatók formájában. Így a

"forradalom" ideje még nem érkezett el Elvétve akadtak ugyan komolyabb próbálkozások is, így például az 1973-as francia Micral, amelynek az érdekessége, hogy nem készlet formájában kínálták, hanem összeszerelt állapotban, de az Egyesült Államokban nem tett szert nagy népszerűségre. A legnagyobb hatást ugyanis természetesen egy amerikai termék váltotta ki a tengerentúlon, mégpedig két évvel később, 1975 elején. (Megjegyzés: a "mikroszámítógép" fogalma csak az évtized második felében terjedt el, és hagyományosan azokra a megoldásokra vonatkozott, amelyek mikroprocesszorra épültek. Ezért sokan úgy tartják, hogy a kifejezés először a Micral-lal összefüggésben jelent meg nyomtatásban.) Az Altair A Popular Electronics nevű magazin 1975. januári számának számítógép volt látható, és egy kapcsolódó címlapsztori a következő beharangozóval: "Áttörés! A világ első miniszámítógép-készlete,

a versenyt a kereskedelmi modellekkel - az Altair 8800". címlapján egy Az elektronikus eszközök, így többek között számológépek foglalkozó, 1968-ban megalapított MITS (Micro Instrumentation Systems) 1974-re igen tetemes, 300 ezer dolláros adósságot és nem sok remény látszott arra, hogy kiutat találjanak. Ekkor jött mentőötlet: készítsenek egy készlet (azaz a mellékelt utasítás házilag összeszerelendő) formában árusított miniszámítógépet, ami hobbifelhasználókat célozza meg. Csodával határos módon sikerült ezer dollár bankkölcsönt felvenni. árusításával Telemetry halmozott fel, azonban a alapján elsősorban a ehhez még 65 amely felveszi A cég vezetője, Ed Roberts számára természetesen nyilvánvaló volt, hogy rendkívül figyelemreméltó ár-teljesítmény viszonyt kínáló megoldással kell előrukkolnia, ha sikert akar aratni. A fő problémát a központi processzor jelentette, ám szerencséjére az Intel

beleegyezett, hogy külsőleg szépséghibás i8080 példányok darabjáért mindössze 75 dollárt kérjen a normális 360 dollár helyett, és ennek köszönhetően Roberts a kész gépet készlet formájában 395, összeszerelve 495 dollárért kínálhatta. Ezekután már csak egy névre volt szükség. Ezt Les Solomon, a Popular Electronics főszerkesztője szállította, aki megkérdezte 12 éves lánya véleményét, és ő az Altair-t javasolta - ez egy csillag neve volt, ahová a Star Trek szereplői tartottak az aznap este vetített epizódban. Solomon ezután már kíváncsi volt arra, hogy minek hívja az Enterprise legénysége az űrhajó számítógépét, ám amikor megkapta a kiábrándító választ, hogy "kompjúter", úgy döntött, marad az Altair-nél. Roberts úgy számította, hogy épp elegendő példányt, azaz egy év alatt körülbelül 200 darabot tud majd eladni új gépéből, ami éppen elég arra, hogy egyben tartsa a cégét, miközben

más jövedelemforrás után néz. Csakhogy amint a törénelemben erre már oly sok példát láthattunk - fogalma sem volt arról, hogy "találmánya" milyen hatással lesz a világra és a jövőre. Amint megjelent a Popular Electronics ominózus száma (amelynek a címlapján egyébként csak egy makett volt látható, mivel az első mintapéldány és a róla készült fotó elveszett a szerkesztőségbe vezető úton, a postavonaton), a telefon csörögni kezdett, és már az első nap eladásra került az eredetileg egy év alatt remélt példányszám. Az emberek vakon küldték a kitöltött csekkeket abban a reményben, hogy egy nap majd csönget a postás a megrendelt készlettel. Sőt mitöbb: egyes fanatikusok autóba pattantak és a MITS székhelyére utaztak, ahol egy parkolóban táboroztak le, várva, hogy kézhez kapják a gépet, amint lehet. A MITS készpénz-készlete rövid időn belül az egekbe szökkent, a legtöbben pedig alig tértek magukhoz a

meglepetésből, hogy mennyi ember vágyik egy saját számítógépre - ami ráadásul kezdetben szinte semmire sem volt jó. A probléma ott kezdődött, hogy az összeszereléséhez gyakorlatilag elektrotechnikusi képzettség kellett, és ha több napos munka árán sikerült is a művelet, az eredmény egy olyan eszköz volt, amelynek nem volt se billentyűzete, se kijelzője, se adattárolója, csak 256 byte méretű RAM-ja, és egyedül gép kódban, azaz nullákkal és egyesekkel lehetett programozni, mégpedig a gép elején található kapcsolók állítgatásával, és a válaszoknak megfelelő rendben felvillanó fényekből történő eredményleolvasással. És mégis: igazi számítógép volt, ami ráadásul bárki számára elérhető - ez pedig a legtöbb vásárló szempontjából elegendőnek bizonyult. Sajnos azonban a MITS nem volt túlságosan hosszú életű. Hiába készült el hozzá a BASIC (amire Roberts eleinte nem is gondolt, hiszen az alapgépen semmi

haszna nem lett volna, de tudta, hogy hosszabb távon szükség lehet rá), hiába népszerűsítették országos túrákon és rendezvényeken, hiába próbálta Roberts a termékeit árusító boltokból kitiltani a konkurenciát, hiába terveztek hozzá egy sor kiegészítőt (memóriabővítés, telexgép csatlakoztatási lehetőség, adattárolás papírszalagon, kazettákon vagy hajlékonylemezeken) és hiába készültek újabb modellek (például a 6800-alapú Altair 680b) - mindez nem volt elég. Hamarosan felbukkantak a vetélytársak, akik már alaphelyzetben nagyobb tudású, ugyanakkor igen kedvező árú gépeket tudtak felmutatni (ilyen volt az IMSAI 8080, amelyhez alapfelszerelés volt a billentyűzet, a monitor és a hajlékonylemez-meghajtó), Roberts pedig - sokak találó megfogalmazása szerint - jobban értett egy új piac megnyitásához, mint ahhoz, hogy életben maradjon benne. Pedig látszólag mindent megtett: 1977-ben eladta a cégét egy Pertec nevű

vállalatnak, ahol jól felszerelt laboratóriumhoz és fejlett technikai eszközökhöz jutott, ám ekkor a Microsoft közbeszólt. Gates és Allen ugyanis perbefogta a Pertec-et, mondván, ő már nem jogosult gyakorolni a MITS korábbi BASIC feletti jogait - és nyertek. Roberts-nek ezután elege lett az egészből, és egy békésebb foglalkozást választott, a tanítást; a Pertec pedig 1978-ban le is állította az Altair modellek előállítását. Egyvalami vitathatatlan: az Altair nem a nagyszerűségével vonult be a történelembe. Lényegében kedvező ára és nagyszerű publicitása vitte sikerre (Roberts-et baráti szálak fűzték Solomon-hoz, és korábban maga is írt néhány cikket a Popular Electronics hasábjain). Ám egyvalamit nem lehet tőle eltagadni: rendkívüli ösztönző hatással volt a piac fejlődésére, illetve egyáltalán: a megszületésére. Sok szoftver-és hardverfejlesztő az ő hatására kezdett el dolgozni. Az eredmény pedig magáért

beszél Az Apple Ha az Altair-t egyfajta katalizátornak fogjuk fel, akkor a megihletett emberek között elsőként Steve Wozniak-ot, a HP álmodozó tervezőjét, és Steve Jobs-ot, a néhány évvel idősebb, vállalkozó szellemű Atari-alkalmazottat kell megemlítenünk. Mindketten tagjai voltak az 1975-ben alakult Homebrew Computer Club-nak, amelynek valamennyi tagját megérintette az Altair híre, habár nem sokkal később rossz fény is vetült rájuk: egyikük ugyanis megszerezte a BASIC első verziójának papírszalag-másolatát, és ingyen osztogatta mindenkinek, aki kérte. Természetesen azonban a klub nem erről lett híres. Emlékezetesebb eseménynek bizonyult, hogy Wozniak itt mutatta be először az Altair hatására megépített számítógépét, amivel leginkább Jobs-ot nyűgözte le. Innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy 1976. április elsején megalapították Apple nevű cégüket, és első terméküket is így nevezték el Az Apple (későbbi nevén

Apple I) mindössze egyetlen funérlemezre erősített áramköri lapból épült fel, de tartalmazott minden szükséges összetevőt: a költségek csökkentése végett 1 Mhz-es MOS 6502 processzor került bele, 4 KB rendszermemóriát, valamint 1 KB videomemóriát adtak hozzá, és egy RF kimenetnek köszönhetően bármilyen televíziókészülékre csatlakoztatni lehetett. Egy helyi boltos azonnal lecsapott a gépre, ám egyetlen kikötése volt: összeszerelt modelleket akart, azaz nem az akkortájt divatos készletformában kívánta árusítani az Apple-t. A végleges példányok darabjaiért 666 dollárt és 66 centet kellett fizetni (billentyűzet és ház nélkül) Körülbelül 200 kelt el belőlük összesen. Ez a mennyiség természetesen nem sok, de ne feledjük el, hogy az egy évvel később megjelenő, óriási sikert arató Apple II elődjéről beszélünk. (A két Steve időközben egyébként javaslatot tett a munkahelyeiken, azaz a HP-nél és az Atari-nál,

hogy a cégek készítsenek személyi számítógépeket, de visszautasították őket.) Az Apple I Az Apple II-t 1977 áprilisában mutatták be. Az első szembetűnő változást az akkoriban ritkaságnak számító, műanyag ház jelentette, amely integrálta a teljes méretű gombokból álló billentyűzetet, és formájában egy írógépre emlékeztetett. Az alkotók azonban belül eszközölték a sokkal lényegesebb újításokat, amelyek között úttörő képességként jelent meg a színes grafika: 280x192 pixeles felbontásnál 6, 40x48 pixeles üzemmódban pedig 16 szín volt elérhető. (A Commodore gépei még évekig fekete-fehérek maradtak) Ennél talán még fontosabbnak bizonyult a nyolc bővítőhely, amely rendkívüli módon leegyszerűsítette a felhasználó számára a fejlesztést, akár az Apple-től eltérő cégek kiegészítői által is. (Ezt legközelebb csak az IBM PC valósította meg, négy esztendővel később) Emellett 12 KB-ra növekedett a

ROM mérete (benne az úgynevezett Integer BASIC), a gép beépített csipogót kapott, és az alapcsomagban két játékvezérlőt, valamint egy demókazettát is mellékeltek hozzá, hogy az egészért "cakkumpakk" 1298 dollárt kérjenek. A habot a tortán a könnyen kezelhető és olcsó Apple Disk II hajlékonylemezmeghajtó, majd a már említett VisiCalc jelentette És a többiek. Nem szabad elfeledni, hogy nem az Apple volt a hetvenes évek második felének egyetlen fontos szereplője. A MOS Technology bekebelezése révén a Commodore "birtokába" jutott Chuck Peddle is, aki a 6502-re alapozva egy asztali mikroszámítógép terveit dédelgette. Az új tulajdonos csak vonakodva állt rá a dologra, mert nem kívánt felesleges kockázatot vállalni, ám az aggodalom feleslegesnek bizonyult: az 1976-ban piacra került PET (Personal Electronic Transactor) óriási sikert aratott, hiszen 795 dolláros áráért cserébe a nagy tudású 6502 mellett 8 KB

RAM-ot, 14 KB ROM-ot, billentyűzetet és monokróm kijelzőt, valamint kazettás meghajtót is tartalmazott. Ez azonban még nem röpítette a csúcsra a Commodore-t, mivel a PET igen "bugos" volt, és ezzel egyidejűleg a Tandy (illetve annak érintett részlege, a Radio Shack) a megbízhatóbb és kiterjedtebb szervízhálózattal rendelkező, 600 dolláros TRS-80-nal (gúnynevén Trash-80) maga mellé állította a vásárlókat: egy hónap alatt tízezer példányt adtak belőle, holott eredetileg azzal számoltak, hogy egy év alatt mindössze háromezer talál majd gazdára. (A TRS-80 paraméterei: Zilog Z80 CPU, 4 KB RAM, 4 KB ROM, billentyűzet, monokróm kijelző, kazettás meghajtó.) Egy Commodore PET példány A mikroszámítógépek piacán a hetvenes években tehát ez a három cég volt a legmeghatározóbb: az Apple, a Tandy és a Commodore. Mellettük voltak még egyéb próbálkozások is (például a Texas Instruments a saját 16 bites 9940-es

processzorára építve megjelentette az 1500 dolláros TI 99/4-et, valamint az Atari is jelentkezett néhány megoldással), ám kétségtelenül az említett trió játszotta a legfontosabb szerepet. Szó-beszéd. Sok kifejezés van a köznyelvben, amelynek a forrását nem ismerjük, noha kifejezetten érdekes. A digitális töve például az angol digit, azaz számjegy szó, az pedig a latin digitusból ered, utalva arra, hogy az ősemberek még az ujjaikkal számoltak. A kalkulátor ugyancsak latin forrásból táplálkozik: a calculus jelentése kövecske, története pedig az, hogy a Kr. e 3000 körül feltalált abakusz (számolótábla) ősi formájában vágatokba helyezett kődarabokkal segítette a számítások elvégzését. De a legtalányosabb talán a bug: ezt ma a hardverben és a szoftverben előforduló hibákra egyaránt használjuk, de a legenda szerint azért, mert a tranzisztor feltalása előtti számítógépeket felépítő elektroncsövekben az

életnagyságú poloska jelentette a legnagyobb problémát. Az első gondot okozó poloska, azaz bug feljegyzése Konklúzió Az igazi játék még el sem kezdődött. A hetvenes évek csupán az előfutárai a számítástechnika talán legizgalmasabb évtizedének. Igaz ugyan, hogy a fentebb tárgyalt időszak jelentősége vitathatatlan abból a szempontból, hogy a személyi számítógépek forradalmát és elterjedését megalapozó technológiák és termékek ekkor láttak napvilágot, ám az ezt követő tíz esztendő produkálta a leglátványosabb és legérdekesebb fejlődést. Ezekről majd a sorozat következő részében emlékezünk meg. A személyi számítógépek története Az 1980-as évek II. rész A hetvenes években megtörtént a nagy áttörés: megjelent a mikroprocesszor, elterjedtek a mikroszámítógépek, és ezzel egy vadonatúj ipar született. A játékra termett megoldások azonban még várattak magukra, és sehol sem volt az IBM,

márpedig neki köszönhető a "PC" fogalmának egyfajta szabvánnyá válása. A hordozható termékek sem jellemzőek még, és hiába jelent meg az Alto, egyelőre se híre, se hamva a kilencvenes évek végén már természetesnek vett felhasználóbarátságnak. Mindez ugyanis az alábbiakban tárgyalt időszakban, a nyolcvanas években jelent meg. "Az Atari ígéri, hogy a 80-as évek legnépszerűbb személyi számítógépe lesz!" (Atari-hirdetés, 1980) Mielőtt azonban továbblépnénk, szeretnénk megjegyezni, hogy az IBM személyi számítógépeivel az alábbiakban nem fogunk részletesen foglalkozni, hiszen ezt a PC megszületésének huszadik évfordulója alkalmából már megtettük egy önálló cikkben. Kis pénzért nagy tudás Habár a Kék Óriás színrelépése fontos szerepet játszott abban, hogy a személyi számítógépeket ma olyannak ismerjük, amilyenek, volt vele egy igen komoly probléma: sokba került. A legolcsóbb modellért is

1500 dollárt kellett fizetni, és a felhasználó ezért kevés memóriát, fekete-fehér kijelzőt és hangforrásként egy csipogót kapott. Ilyen jellemzőkkel pedig nemigen lehetett meghódítani az otthonokat. Maradt hát egy jelentős piaci rés, amit két cég próbált meg betömni, ám ezek akkora sikerrel, hogy többek között így született meg a történelem legsikeresebb és legkelendőbb számítógépe is. Sinclair Sir Clive Sinclair életében sokmindennel megpróbálkozott: még elektromos autót is tervezett. A hetvenes évek végén azonban a legjobban annak a gondolata foglalkoztatta, hogy piacra dobjon egy olyan terméket, ami potom áron juttatja a legalacsonyabb néprétegeket is a dinamikusan fejlődő számítástechnika közelébe. Így született meg a ZX80, ami 1980 feburárjában jelent meg Angliában, és sajátos felépítésével úttörő megoldásnak bizonyult: Sinclair ugyanis megpróbálta mindenből a legolcsóbbat, illetve a legkevesebbet

összeválogatni úgy, hogy a végeredmény mégis egy működőképes, használható termék legyen. Így került a gépre hártyabillentyűzet, alá pedig mindössze egy 1 KB RAM, 4 KB ROM (benne az operációs rendszerrel, a szerkesztővel és a BASIC értelmezővel), valamint egy 1 MHz-es Zilog Z80A processzor. 32x22 soros karakteres és 64x44 pixeles grafikus üzemmódot ismert, de nem volt se színe, se hangja. Mindezért azonban nem is kellett sokat fizetni (készlet formájában 7995, összeszerelve 9995 angol fontba került), arra pedig bőven elegendő volt, hogy a vásárló megismerkedjen a legalapvetőbb tudnivalókkal. Ennek köszönhetően egyetlen esztendő alatt mintegy hetvenezer példány kelt el a ZX-80-ból, és sikeres pályafutását akkor is csak az utód tudta megtörni. A Sinclair ZX-80 A Sinclair ZX-81 Az 1981-es ZX-81 ugyan még mindig fekete-fehér volt, és továbbra sem lehetett hangokat kicsikarni belőle, ám előállítási költségei jelentősen

lecsökkentek (21 helyett mindössze 4 chipből állt), így készlet formájában már csak 50, összeszerelve pedig 70 angol fontba került. Ezzel egyidejűleg ugyanakkor javultak is a képességek: a központi processzor frekvenciája 3.25 MHz-re emelkedett, a ROM mérete 8 KB-ra duplázódott, és új funkciókkal bővült a gép, valamint a külső is megváltozott egy kicsit, beleértve az immár nem tükröződő billentyűzetet is. Mindennek köszönhetően a ZX-81 a kispénzű felhasználók álomgépe lett, és rengeteg kiegészítő készült hozzá, így például 3.5 inches hajlékonylemez-meghajtók (a kazettás egység leváltására), nagyfelbontású grafikus adapterek, RAM bővítések (a csúcs 64 KB volt) és sokminden egyéb. Decemberben Sinclair már 250 ezer leszállított példányról adott hírt. A cég leghíresebb gépe azonban csak ezután, 1982-ben jelent meg: a 16 vagy 48 KB RAM-mal szállított Spectrum bankot robbantott. Közvetlen elődjén nemcsak

a nagyobb memóriával és az ismét megduplázott (immár 16 KB-os) ROM-mal tett túl, hanem legfeljebb 256x192 pixeles grafikus felbontásával, 16 színével (8 alapszín kettő - egy normál és egy világos - tónusban) és egycsatornás, 10 oktávos csipogójával is. A Spectrum ezzel az ideális alacsony árú játékgépet testesítette meg, és az ugyancsak ezidőtájt megjelent Commodore 64 mellett is meglehetősen hosszú életű volt. 125, illetve 175 fontba került, és 17 hónap alatt egymillió kelt el belőle Sinclair ZX Spectrum Nem sokkal később megjelent a Spectrum +, ami csak új külsőt kínált, majd 1985-ben megjelent a Spectrum 128. Ez utóbbi 128 KB memóriájával és Yamaha AY-3-8912 hangvezérlőjével (három csatorna, hét oktáv), valamint az új MIDI-kimenetével jelentős előrelépést produkált, ám ugyanakkor ez volt az utolsó igazi Sinclair gép. Az Amstrad ugyanis megvásárolta a jogokat és már az új tulajdonos dobta piacra 1986-ban a

Spectrum +2 elnevezésű modellt. Ezzel idejekorán nyugdíjazták a Spectrum 128-at, habár annak minden lényeges vonását megőrizték, és tulajdonképpen csak kiegészítették egy beépített kazettás egységgel, a billentyűzet pedig - a Spectrum életében először - olyan lett, mint a vetélytársaké, azaz normális méretű, leüthető gombokkal látták el. Végül a termékcsalád hattyúdala a Spectrum +3 volt, ami 1987-ben érkezett meg, és a legfontosabb újdonságot a kazettás egység hajlékonylemez-meghajtóra való cserélése jelentette, ám nem élt soká: időközben ugyanis a konkurencia túlságosan megerősödött, és Sinclair gépei, valamint azok utódai már nem tudták felvenni a versenyt. Commodore Sinclair-nél némileg sikeresebb pályát futott be a Commodore. A cég még mindig a PET-ből élt, amikor felmerült az ötlet, hogy készítsenek egy igazi otthoni számítógépet. Az elképzelés eredménye az 1981-es VIC-20 lett, ami a nevét a

grafikus-és hangvezérlője (VIC - Video Interface Chip), illetve a memória mérete (15 KB ROM + 5 KB RAM) után kapta. A ZX-81-gyel szemben normális billentyűzete volt, és volt hangja is, valamint 16 színt is ismert Maximális grafikus felbontása 184x176 pixel volt, habár pixelenkénti címzésre alaphelyzetben nem volt lehetőség, azaz a 23x22 karakteres megjelenítéshez kellett igazodni. Mindezért pedig 300 dollárt kellett fizetni A gépből azonban ezzel együtt is több mint egymillió kelt el igen rövid időn belül, és rövid pályafutásához képest figyelemreméltóan sok szoftver és hardver készült hozzá. A Commodore 64 A Commodore legnagyobb sikere egy esztendővel később érkezett meg, mégpedig a C64 személyében. 1982-től egészen 1993-ig gyártották (a tizenkét éves életciklus abszolút rekord), és 17-22 millió darab kelt el belőle, dacára annak, hogy az alapgép tudása ezalatt mit sem változott, csak a külseje módosult. A siker

persze jól megérdemelt volt: a VIC II grafikus vezérlő 320x200 pixeles grafikus felbontást, valamint 16 színt ismert (immár pixelenkénti címzéssel), az önállósult hangvezérlő (SID - Sound Interface Device) pedig jobb minőséget biztosított (3 csatorna, 9 oktáv, 4 hullámforma, és mindez 4/8 biten). Emellett a 64 KB RAM (innen a név) a megjelenéskor igen impozáns volt, és az egészért csak 595 dollárt kellett fizetni. Gondoljunk bele: az IBM PC alapkiszerelése 1500 dollárba került, és ezért mindössze 16 KB rendszermemóriát kapott a felhasználó, hangot viszont nem, a színes grafikáról pedig csak álmodozhatott, és ha meg is vásárolta a CGA videokártyát, 320x200-as felbontásnál akkor is csupán 4 színre volt szorítva. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a C64-en sem lehetett minden pixelre tetszőleges színt használni, de így is sokkal többet tudott, mint a CGA.) Az új gép sikeréhez egyébként hozzájárult az is, hogy már 1983

folyamán 200 dollára esett az ára, és rekordmennyiségű játék, felhasználói program és periféria készült hozzá. Ráadásul mobil változata, az ismeretlen okból nem túl népszerű SX64 az első színes kijelzős hordozható számítógépként vonult be a történelembe. A Commodore ezután úgy döntött, hogy felveszi a versenyt Sinclair-rel is, azaz a legalacsonyabb árkategóriára fájt a foga. Ennek eredménye lett az 1984-es, csúfos kudarcot valló Plus/4. A termék ugyanis inkompatibilis volt a C64-el, költségtakarékos, többfunkciós TED (Text Editing Device) chipje siralmas hanghatásokat produkált, a ROM-ba integrált négy segédprogram (innen az elnevezés) pedig finoman szólva korlátozott tudású volt. C16 néven ezért kiadtak egy olyan verziót, amiben csak 16 KB RAM volt, és nem voltak beépített szoftverei, ám az még kevésbé volt népszerű. A cég utolsó említésre méltó, saját terméke a C64 1985-os utódja, a C128 volt, ami a

nevéhez méltón 128 KB-ra duplázta a memóriát, és a jól bevált MOS 6502 mellé egy Zilog Z80A processzort is elhelyeztek. Ez utóbbi által a gép kompatibilis lett a CP/M operációs rendszerrel és az ahhoz készült számos remek üzleti segédprogrammal, és 80 oszlopos karakteres üzemmód is választható volt a horizontális felbontás megduplázásával (320-ról 640 pixelre). Úgy is hirdették a C128-at, mint három gépet az egyben: egy "eredeti" C64, egy C128 (mint kibővített képességekkel kecsegtető C64), és egy CP/M rendszer. A Commodore a C128-at követően már minden energiáját a frissen felvásárolt Amiga megoldásainak felkarolásába fektette, de ez már egy másik történet. A multimédia megjelenése Ha az IBM PC termékcsalád modern mikroprocesszoraival, exponenciálisan növekvő memóriájával és tengernyi méregdrága kiegészítőjével az erőt képviselte, a C64 pedig színes grafikájával és korát megelőző hangjával

utolérhetetlen játékélményt nyújtott, akkor már csak egy olyan megoldás hiányzott, ami ötvözi a kettő jó tulajdonságait - és éppen ezt tette az Amiga. Az Amiga 1984-ben került a Commodore tulajdonába, ám ekkor már lényegében készen voltak a cég elnökének felesége után elnevezett számítógéppel. Lorraine egy igen egyedi konstrukció volt, amelynek a lelkét három saját készítésű chip, valamint egy 7 MHz-es Motorola 68000 processzor képezte. A vásárlót már a bekapcsoláskor lenyűgözte: egy olyan gyors, preemptív többfeladatú és színes grafikus felhasználói felület fogadta, amiről akkoriban még a Macintosh-tulajdonsok is csak álmodhattak, hogy a PC-ről ne is beszéljünk. Működésbe lépett Denise, a grafikus vezérlő, és nemcsak 32 színt tudott 320x200-as vagy 16-ot 640x200-as felbontásban, hanem ismert néhány speciális üzemmódot is, amikor elérhetővé vált 64 vagy akár mind a lehetséges 4096 szín is. Ezután

pedig megszólalt Paula, aki négy digitális csatornáját két kimenetre osztotta el, és így elsőként biztosított igazi sztereó hangot, amit jól hasznosíthatott az alapfelszereltség részét képező beszédszintetizátor. A tökéletességhez még az egér és a kislemez-meghajtó sem hiányzott, és ezért az egész televíziókészülékre köthető csodáért csupán 1200 dollárt kellett fizetni, amikor végül forgalomba került Amiga (később Amiga 1000) néven. Az Amiga 1000 Azt hihetnénk, hogy ezzel egy csapásra megváltozott az 1985-ös számítástechnikai piac, ám mégsem ez történt. A Commodore ugyanis 1984 elején elveszítette alapítóját, Jack Tramiel-t, és ezzel a marketing is összeomlott. Tramiel volt ugyanis az, aki szemtelen, de hatásos hirdetéseivel, aggresszív árpolitikájával és néhány megkérdőjelezhető etikájú trükkjével meghatározó szerepet játszott a VIC-20 és a C64 páratlan sikerében. Mindig is ő határozta meg a

fejlesztés fő irányvonalát, és a cég legnagyszerűbb gépei így születhettek meg. Távozása után azonban nem volt, aki pótolja. És ez a legnyilvánvalóbban először az Amiga-nál látszott meg A Commodore vezetése ugyanis paradox módon úgy reagált a veszteséges üzleti évre, hogy forrásokat vont el a marketingtől. Az Amiga így nem kapott kellő publicitást, nem jelent meg elég erőteljesen a kínálatban, és kénytelen volt magát eladni, ami viszont nem is ment rosszul. Az új gépnek ugyanis az volt a legfőbb varázsa, ami egyben a legnagyobb problémája is: a forrdalmi mivolta Sokan éppen azért nem szenteltek neki kellő figyelmet, mert - megfelelő reklámok híján - nem értették meg, hogy mi mindenre jó, és egy egyszerű játékgépnek, egy "csodabogárnak" tekintették. A szerencsésebbek és hozzáértőbbek azonban éppen azért kaptak rá, mert felismerték a sokoldalúságát. Így végső soron mégsem merült feledésbe az Amiga,

csak a szájhagyomány lassabban vitte sikerre, mint a modern marketing, és ezt azért valamennyire megsínylette, mert közben a konkurencia, ha lassan is, de észbekapott. Az egymilliomodik Amiga mindössze négy évvel később, 1989-ben kelt el. A gép 1987-ben már szélesebb rétegeknek is elérhetővé vált, amikor megjelent az olcsóbb kiszerelésű 500-as modell (az eredetit ekkor 1000-esnek nevezték el). Csakhogy ebben az évben történt valami a PC-fronton is: a PS/2 és a VGA szabvány megjelenése mellett a kanadai Adlib piacra dobta 245 dolláros Adlib hangkártyáját (FM szintézis, 9 csatorna), ami egyébként kezdetben osztotta az Amiga sorsát, mert nem értékelték mindaddig, amíg a Taito nem jelentkezett a termék képességeit maximálisan kihasználó játékokkal. Persze a PC még a VGA és az Adlib birtokában sem vehette fel a versenyt az Amiga-val, sőt, ebben még akkor sem reménykedhetett, amidőn 1989-ben a Creative Labs piacradobta a Sound

Blaster-t, mert az még mindig mono volt, és a sikeréhez nagyban hozzájárult az Adlibbal való kompatibilitása. A Commodore gépéhoz azonban eddigre már rengeteg gyönyörű játék és egyedülálló segédprogram jelent meg, az AmigaGen és a VideoToaster elnevezésű vágóeszközök jóvoltából pedig a videostúdiók kedvencévé vált, és még mindig kevesebbe került, ugyanakkor többet tudott. Egyvalami azonban még hiányzott, mégpedig a Sony és a Philips által a nyolcvanas évek folyamán kifejlesztett, majd piacradobott CD-ROM, ám annak csak a következő évtizedben jött el az ideje. A hordozható számítógépek atyja Érdemes külön megemlékeznünk az első kereskedelmileg sikeres mobil számítógépről. Az Osborne (későbbi nevén: Osborne I) előtt ugyanis már történtek kísérletek ezen a téren is, de még nem akadt olyan vállalkozás, ami kombinálta volna az asztali rendszerek erejét és a hordozhatóság kényelmét úgy, hogy a

végeredmény elég impozáns és megfizethető legyen. Adam Osborne mérnök azonban már rendelkezett elég tapasztalattal ahhoz, hogy felvázolja egy ilyen megoldás tervét, hiszen elég régóta foglalkozott a számítástechnikával: többek között ő írta az i4004 dokumentációját is. Felkereste hát a barátját, Les Felsenstein-t, és elmondta, mire gondolt: egy olyan kompakt eszközre, ami poggyászként szállítható, elfér akár egy repülőgép ülése alatt, és elég olcsó ahhoz, hogy bárki megvásárolja egy hitelkártyával (ekkoriban a felső határ ugyanis e tekintetben 2000 dollár volt), a megfizethető vételárért pedig az elképzelések szerint mindent megkapna a megrendelő, amire csak szüksége lehet a munka megkezdéséhez. 1981 tavaszán látott napvilágot az Osborne, és azonnal óriási sikert aratott. Habár készítője úgy számolt, hogy összesen tízezret ad majd el belőle, hamarosan egyetlen hónap alatt elment annyi, és fiatal cég

két év alatt a semmiből kiindulva éves szinten elérte a 70 millió dolláros bevételt. Az Osborne I kinyitva Pedig a gép mai szemmel nézve aligha volt hordozhatónak, legfeljebb csak cipelhetőnek nevezhető. Akkora volt, mint egy nagy bőrönd, és 23.5 fontot (több, mint 10 és fél kilogrammot) nyomott 5 inches (12,7 centiméteres) kijelzővel és CP/M oeprációs rendszerrel érkezett, valamint Microsoft CBasic (Compiled BASIC), SuperCalc (táblázatkezelő), Word (szövegszerkesztő) és MailMerge (levelező) is járt hozzá. (Ez összesen körülbel 1500 dollár értékű szoftvert jelentett; akkoriban a programok számítógéphez való mellékelése is szokatlan volt, ilyen értékben pedig egyenesen elképzelhetetlen). Két 100 KB-os, 525 inches hajlékonylemezes meghajtót építettek bele, opcionálisan akkumulátorról is lehetett működtetni (magyarán ez nem volt az alapfelszerelés része, így ezért sem lehet igazán a notebook-okhoz hasonlítani), valamint

4 KB ROM-ot és 64 KB RAM-ot, továbbá 4 MHz-es Zilog Z80A processzort tartalmazott. Az Osborne legvonzóbb tulajdonsága azonban az ára volt: 1795 dollárba került Ha leszámítjuk a szoftverek értékét, akkor végső soron háromszáz dollárt sem kellett fizetni egy olyan gépért, ami némely tekintetben többet tudott a hónapokkal később megjelenő IBM PC 1500 dolláros minimálkonfigurációjánál. Ez pedig önmagában véve elég nagy ütőkártya. Az Osborne I összecsukva Sajnos azonban Adam Osborne némiképp hasonlított a MITS elnökére, Ed Roberts-re, amennyiben ő is inkább tudott új piacot teremteni, semmint azon hosszabb távon életben maradni. A vesztét elsősorban nem az okozta, hogy 1982-ben a Compaq, 1984-ben pedig az IBM jóvoltából is napvilágot láttak az első hordozható PC-k, hanem önnön ügyetlensége vitte a sírba. Elkövette ugyanis azt a hibát, hogy hivatalosan is bejelentette az ígéretes utódot, a Vixen-t, miközben az még

nem is volt kész, ám a hírére az Osborne I iránti kereslet drasztikusan visszaesett, és mindenki az új megoldásra várt. Amikor pedig az újdonság egyre csak késlekedett, a gyártó bevétel híján kifogyott az anyagiakból, és 1983ban csődöt jelentett. Így ért csúfos és ostoba véget egy ígéretesen induló karrier (Jobb oldali képünkön egy német nyelvű hirdetés látható, amelyen valamennyi - megjelent, bejelentett vagy tervezett - Osborne modell fel van tütntetve. Kattintson a képre a nagyobb változatért!) A GUI története A számítástechnika történetében önálló fejezetet érdemel az, hogy a grafikus felhasználói felület miként költözött be a személyi számítógépek világába. Habár a korábbiakban említett megoldások némelyike már tartalmazta ezt az újítást (lásd például Amiga 1000), a legérdekesebb pályát a Xerox-Apple-Microsoft trió harca futotta be. Mint arról már szóltunk, a GUI egyike volt azoknak az

újításoknak, amelyek a PARC berkeiben születtek meg vagy formálódtak "tökéletesre", ám mivel e kutatóintézet valóban csak egy kutatóintézet volt, és a tulajdonos sohasem törekedett arra, hogy a felfedezéseiből pénzt csináljon, ezért az új technológiák megmaradtak a méregdrága, és így kereskedelmileg elvben sem életképes Alto sajátjainak. A Xerox azonban 1979-ben egymillió dollár értékben vásárolt Apple részvényt, és ezért cserébe a cég néhány vezetőjének - köztük Steve Jobs-nak - lehetőséget adtak arra, hogy betekintést nyerjenek a műhelybe - és finoman szólva lenyűgözték őket. A látogatók ugyanis elámultak azon, hogy a PARC már mennyivel előrébb jár, mint a piac bármelyik aktuális személyi számítógépe, másfelől pedig csodálkoztak, hogy mindebből még semmi sem lett átültetve a - kereskedelmi - gyakorlatba. Nem csoda, hogy a kutatóintézet számos tudósa - látván ezt a lelkesedést - később

átigazolt az Apple-höz vagy a Microsoft-hoz, illetve esetleg saját céget alapított, és úgy próbálta meg hasznosítani magát. (1983-ban például így jött létre az egyik legnevesebb szoftvercég, az Electronic Arts is.) Egy szó mint száz, az Apple-nél egy csapásra megváltozott az ideális és korszerű személyi számítógépről alkotott kép, és ugyanez történt a Microsoft-tal is, amikor egy évvel később Bill Gates is beléphetett a PARC-ba. Mindkét cég lázas munkába fogott, és a munkakedvüket az sem törte le, amikor döbbenten tapasztalták, hogy az IBM PC milyen kevéssel milyen nagy sikert tud elérni, illetve a Xerox sem tudta útjukat állni, amikor ugyancsak 1981-ben piacra került a Star (másnéven 8010). Ez utóbbi ugyan úgy vonult be a történelembe, mint az első kereskedelmi számítógép WIMP (Windows, Icons, Menus and Pointing devices) grafikus felhasználói felülettel, de 16-17 ezer dolláros árával nem arathatott osztatlan sikert

(igaz, így is mintegy százezer darab készült belőle). Az Apple első próbálkozása nem járt sikerrel. A Lisa (Local Integrated System Architecture) 1983-ban került a piacra, ám osztotta a Star sorsát, mert szép volt ugyan és impozáns (a preemptív többfeladatú operációs rendszer a feketefehér GUI-val igazán úttörőnek számított), csak lassú volt és sokba került: tízezer dollárt kellett érte fizetni. Ezért pedig egy 5 MHz-es Motorola 68000 központi processzort, 1 MB rendszermemóriát, 2 MB ROM-ot, 12 inches monokróm monitort, 720x364 pixeles grafikus felbontást és két 5.25 inches hajlékonylemez-meghajtót kapott a vásárló, valamint kívülről lehetett rá csatlakoztatni egy 5 MB-os Profile merevlemezt is. Nem bizonyult sikeresnek a Lisa utódja sem: kereken egy esztendővel később, 1984 januárjában ugyanis megjelent a Lisa 2, ami azonban csak annyiban tudott többet, hogy a két 5.25 inches FDD-t egy 35 inchesre cserélték, valamint egy

beépített 5 vagy 10 MB-os merevlemezt is tartalmazott. A Lisa 2 Jobs eközben viszont titokban már dolgozott - a saját cége berkeiben - a Lisa vetélytársán. Sietnie is kellett, mert a Microsoft formálisan bejelentette az addig Interface Manager néven fejlesztett Windows-t, és nem volt mindegy, ki lesz az első. (Gates egyébként odáig ment, hogy azt mondta: egy nap hamarosan minden PC-n Windows fog futni Azt figyelembevéve azonban, hogy ez milyen lassan teljesült, és akkor sem száz százalékos mértékben, sokan nekik tulajdonítják a vaporware fogalmának megszületését.) 1984-ben a szuperkupa harmadik negyedében egy különös hirdetés jelent meg a televízióban. A Ridley Scott által rendezett, hatvan másodperces Orwell-i jelenet az IBM világát festette le, amint azt valami új porrá zúzza. A reklám a következő híres mondatokkal zárult: "Január 24-én az Apple Computer be fogja mutatni a Macintosh-t. És látni fogja, hogy 1984 miért nem

lesz olyan, mint 1984." Ezekután nem csoda, hogy bár hatásvadász módon csak egyszer adták le a másfél millió dolláros művet, többtucatnyi hírműsor és talkshow játszotta le újra és újra, így a televíziós történelmének egyik leghíresebb reklámja lett. A Macintosh azonnal páratlan sikert aratott. Papíron kevesebbet, a gyakorlatban viszont sok tekintetben többet tudott, mint a Lisa, és klasszisokkal olcsóbb volt nála: mindössze 2495 dollárba került. Ezért pedig a következőket kapta a vásárló: 7.83 Mhz-es Motorola 68000 CPU, 128 KB RAM, 64 KB ROM, 512x342 pixeles grafikus felbontás, 9 inches, monokróm monitor, egér és egy 3.5 inches hajlékonylemez-meghajtó - a legfontosabb azonban természetesen a grafikus felhasználói felület volt. 74 nappal a bejelentése után már elkelt az első 50 ezer darab, a századik napon pedig 100 ezer példánynál tartottak. Az Apple a sikert látván sajátos akciót indított Test Drive a Macintosh

címmel, amelynek a keretében mintegy 200 ezer érdeklődő vitt haza egy-egy Macintosh-t egy ingyenes 24 órás próbaidőre. Mindennek köszönhetően 1987-ben már elkészült az egymilliomodik példány, és akkor jelentették be a nyitott architektúrájú, plug & play rendszerű Macintosh II-t. A Macintosh A félreértések elkerülése végett: a Lisa-nak és a Macintosh-nak semmi köze nem volt egymáshoz. Teljesen eltérő szoftvert használtak, ami nem is csoda, hiszen a "Mac" a hardver szempontjából gyengébb volt, ezért az operációs rendszer tekintetében is alacsonyabbra kellett tenni a lécet. Az ára miatt azonban kétségtelenül ez utóbbi volt a sikeresebb. Pedig az Apple mindent megtett a Lisa megmentése érdekében: 1985-ban Macintosh XL-re keresztelték, kompatibilissé tették a Macintosh szoftvereivel, és úgy próbálták értékesíteni, mint egy fejlesztői rendszert a "kisebb testvérhez" (ez utóbbiban ugyanis eleinte

egyáltalán nem volt merevlemez). A Lisa azonban így sem élt sokáig, mert 1986-ban a Macintosh XL-nek is búcsút intettek. Időközben azonban a konkurencia is előrelépett, és ebből sok bonyadalom származott. Kezdetben nem volt semmi probléma, hiszen a Microsoft is csupa szépet és jót nyilatkozott a Macintosh-ról, mivel ők szállították az első felhasználó programokat hozzá. 1985-ben azonban megjelent a Windows 10, és az Apple ennek keretében megállapodást kötött a Microsoft-tal a Macintosh grafikus felhasználói felületét illető szerzői jogának használatára vonatkozóan. Csakhogy a békesség mindössze 1988-ig tartott, amikor az Apple úgy érezte, hogy a Windows 203 már túlságosan hasonlít a Macintosh-hoz, és beperelte a Microsoft-ot (ezzel egyidejűleg pedig a HP-t is a NewWave miatt). 1989-ben aztán egy bíró úgy ítélte, hogy a felvetés jogos, így megkezdődhetett a per, ami véglegesen csak 1997-ben zárult le, amidőn a Microsoft

megvásárolta a nehéz pénzügyi helyzetbe került Apple egy részét, és cserébe kérte, hogy mindennemű pereskedést zárjanak le, mégpedig véglegesen. Persze az egész vita jogossága megkérdőjelezhető, több okból is. Egyrészt a Windows külsőre akármennyire is hasonlított, akkor is messze elmaradt a MacOS-től, és ez még többé-kevésbé az 1990-ben megjelent 3.0-ás változatra is igaz volt. (Ráadásul a Windows 10 lassan is futott egy 286-oson, a többfeladatúság pedig nemigen működött.) Másrészt pedig a grafikus felhasználói felület ötlete egyiküké sem volt, hiszen mindkettőjüket a PARC, illetve az onnan átigazolt emberek ötletei ihlették. (Nem csoda, hogy a Xerox is beszállt a játékba 1989-be, és az Apple többiekkel szemben támasztott igényeit megkérdőjelezve azt állította, hogy a Macintosh pedig a Star koppintása. Ezt a pert azonban egy éven belül elveszítették) (Ajánljuk kedves olvasóink figyelmébe Windows-történelem

című cikkünket, ahol képeken keresztül követhető nyomon a Windows 95 előtti kiadások fejlődése.) "Nem úgy tekintünk a Windows-ra, mint egy mindenki számára megfelelő, hosszú távú grafikus felhasználói felületre." (Lotus-nyilatkozat a Lotus 1-2-3 új DOS verziója kapcsán, 1989) Közben természetesen mások is próbálkoztak. A Microsoft a fejlesztés során többször is felajánlotta az IBM-nek a Windows-t, de azt nem érdekelte, mert TopView néven saját (karakteres, de ablakokat alkalmazó) megoldáson dolgozott, ami viszont nem élt sokáig: az 1987-es 1.12-es verzió megjelenését követően hivatalosan is leálltak vele Ezt követően egy igazi grafikus felhasználói felületű operációs rendszeren kezdtek dolgozni, ami az OS/2 (Operating System / 2) nevet kapta, és a Microsoft segítségét kérték hozzá: a külvilág számára látszólag közösen is dolgoztak rajta, ám a háttérben valójában mindketten azon fáradoztak, hogy

függetlenedjenek a másiktól, és végül ez vezetett az 1992-es szakításhoz. Az OS/2 és a Windows harcából pedig egyértelműen ez utóbbi került ki győztesen A 386os, majd a 486-os processzorok megjelenése ugyanis végre kellően erőssé tette a PC-ket a GUI-hoz, és a Microsoft az aggresszív marketingpolitikája keretében minden DOS-hoz mellékelte a Windows-t, sőt mitöbb: töretlenül gyártotta hozzá a felhasználó programokat, így nem csoda, hogy az OS/2 lassan teljesen háttérbe szorult. (A két cég között egyébként a PC-DOS/MS-DOS fejlesztése kapcsán sem volt felhőtlen a kapcsolat.) A magyar megoldások Bár sok magyar töltött be igen fontos szerepet a számítástechnika történetében, hazánk mégsem a számítógépiparáról lett híres, amiért nem kismértékben a második világháborút követő bő negyven esztendő eseményei a felelősek. Mindennek ellenére azért születtek próbálkozások, mégpedig elsősorban éppen a tárgyalt

időszakban. Videoton TV Computer A Videoton nem saját alapokra építkezett, amikor elkészítette az 1983-ban megjelent TV Computer-t: az Enterprise tervezőinek egyik korábbi megoldásának licencét vásárolták meg, majd azt igazították a hazai lehetőségekhez. A Primo-hoz hasonlóan a Zilog Z80 központi processzort használták, és 32 vagy 64 KB rendszermemóriával szállították. 320x200 pixeles felbontásra és legfeljebb 16 szín megjelenítésére volt képes RF, RCA és RGB kimenet is helyet kapott rajta, valamint 4 bővítőfoglalata is volt, ami a hajlékonylemez-meghajtót, a memóriabővítőt és a játékmodulokat fogadta. Az alábbi hirdetés az LSI Alkalmazástechnikai Szolgálat jóvoltából 1985-ben, Budapesten megjelent, "1001 játék és a Graphics Basic Commodora 64-en" című könyv hátlapjáról való. Videoton TV-Computer MŰSZAKI ADATOK A TV Computer egyszerű felépítésű, a felhasználó igényeinek széles körű

kielégítésére alkalmas személyi számítógép. Mikroprocesszor és memória - 8 bites általános célú mikrogép (Z80) 3.125 MHz órafrekvencia 158 utasítás - 20 Kbyte ROM (BASIC operációs rendszer részére) 32 Kbyte RAM (alapkiépítés) - I/O csatolóként 8 Kbyte ROM + RAM - ROM bővítési lehetőség (max 16 Kbyte) - RAM bővítési lehetőség (32 Kbyte) A TV Computer nyitott koncepciójú hardware konstrukciója a felhasználói ötletek széleskörű megvalósítását támogatja. A fontosabb felhasználási lehetőségek: játék-hobby célú - oktatás-tanulás célú felhasználás Billentyűzet 57 alfanumerikus - 8 funkcionális nyomógomb Alkalmazástechnika nyomógomb Input/Output kezelés - interface lehetőségek felhasználás A TV Computer megfelelően megírt programcsomagok segítségével kiválóan alkalmas oktatási célokra. Az oktatáson túlmenően az egyéni tanulás hasznos segédeszköze is. - modulált nagyfrekvenciás (UHF) kimenet

(PAL), hang a tv hangszóróján át - összetett színes videojel kimenet (PAL) RGB + szinkron kimenet hangkimenet - egy magnó kimenet és egy magnó bemenet két független motorvezérlő jellel - párhuzamos (Centronics kompatibilis) nyomtató kimenet csatlakozás ROM bővítéshez négy bővítő kártyhaley RS 232C interface floppy interface - műszer interface - adminisztráció-ügyvitel-szövegszerkesztés Képernyő kezelés A készülék billentyűzetéhez épített - a kurzor kezelését szolgáló - botkormány önmagában is lehetőséget nyújt un. egyszemélyes képernyős ügyességi játékokra. Három üzemmódban programozható a megjelenítendő színek számától függő képfelbontással. A három üzemmód: 2 színű üzemmód 4 színű üzemmód - 16 színű üzemmód A TV Computer már egyszerűbb kiépítésben is alkalmas az egyszerűbb adminisztrációs és levelezés nyilvántartási feladatok elvégzésére. - méréstechnikai - laboratóriumi

alkalmazás A készülékhez csatolható műszerinterface, valamint a 4 bites D/A konverterként programozható hangkimenet lehetőséget teremt a méréstechnikában felmerülő - esetenként ötletszerű - feladatok megoldására. A készülékhez csatlakoztatható kettő darab nyolcirányú botkormány segítségével versenyszerű játékok is játszhatóak. Primo Az 1983-ban alakult Microkey Kftt. (Kutatási Fejlesztési Termelési Társulás) 1984-ben dobta piacra a mindösszesen két esztendőn át gyártott Primo-t. A termék lelkét a Z80 kelet-németországi változata, az U808 képezte, és 16, 32 vagy 48 KB rendszermemóriával forgalmazták, ami - a saját fejlesztésű BASIC-et tartalmazó, 16 KB méretű ROM-mal együttvéve - egyben az egyes modellek elnevezésének alapjául is szolgált (például: Primo A-64 = 48 KB RAM + 16 KB ROM). 192x256 pixeles, fekete-fehér felbontást támogatott, amelyben tetszés szerint keveredhettek a grafikus és a karakteres elemek

(magyarán nem volt két különálló üzemmód). Eredetileg csak egy televíziókészüléket és egy magnót lehetett rá csatlakoztatni, a programozás pedig érintőbillentyűzet segítségével történt. Egy eredeti Primo A első ("A" jelű) sorozatból körülbelül hatezer példány készült, majd megjelent a "B" változat, amelyen már igazi nyomógombos billentyűzet, valamint két extra I/O port is helyet kapott. Ebből mintegy ezer darab született A sort a "C" variáns zárta, amely már kezelni tudta az 1541-es Commodore hajlékonylemez-meghajtót is, de ebből csupán százat állítottak elő. Egyebek A Híradástechnikai Szövetkezet készítette az első iskolaszámítógép-pályázat nyertesét, a HT1080Z-t, amellyel a középiskolák nagy részét fel is szerelték, mégpedig állami pénzen. A Tandy TRS-80 Model I alapjain nyugvó, Video Genie elnevezésű megoldás licencét használták fel, újdonságként csupán egyetlen

extra chipet bevezetve, ami 8 I/O portot, valamint egy hanggenerátort biztosított. 16, 32 vagy 64 KB rendszermemóriával szállították Adattárolóként beleépítettek egy kazettás magnót is. Egy S-100 buszon alapuló csatolóra memóriabővítést, hajlékonylemezmeghajtót és grafikus adaptert is lehetett kötni Microsoft 12K Level II BASIC-kel szállították Az AirComp 16 egy teljes mértékben magyar fejlesztés (még a BASIC-et tekintve is), ami 4 MHz-es Z80 mikroprocesszorral, 16 KB rendszermemóriával és 16 KB ROM-mal érkezett. 320x200 pontos, fekete-fehér megjelenítést produkált. Kompozit kimenetén keresztül televíziókészülékre és megfelelő monitorra egyaránt lehetett kötni. A termék többnyire az alábbi képen is látható, érintős billentyűzettel készült, noha - kis mennyiségben és igen drágán - normál nyomógombokkal ellátott verziót is állítottak elő. A HT 1080Z és az AirComp 16 Nos, ennyit a magyar megoldásokról, noha az

említettekkel természetesen nem merítettük ki ezek sorát, mégha a legismertebb, legnépszerűbb termékekről szó is esett már. Ahogy azonban a fentiekre, úgy a többiekre is igaz, hogy sajnálatosan kevés információ áll rendelkezésre róluk. Ezért ezúton is köszönetet mondunk az oldmachinesinihu szerkesztőjének, aki a régi számítógépeket felvonultató on-line múzeumában célul tűzte ki a hazai fejlesztések összegyűjtését, és ezzel eme rövid összefoglalónak is kiváló alapjául szolgált. CPU Habár a nyolcvanas években nem a központi processzor kapta a meghatározó szerepet (szemben az előző évtizeddel), és inkább az egyes számítógépekre irányult a figyelem, mégis érdemes megemlítenünk néhány fontosabb állomást. Az Intel először a már évek óta halogatott, iAPX-432 elnevezésű 32 bites processzort jelentette be (jobb oldali képünkön), ám nem aratott nagy sikert, miután a bonyolultsága és a méretei ellenére

nem teljesített kellőképpen jól. Ezért aztán az első kereskedelmi 32 bites CPU a National Semiconductor 32000 jelű chipje volt 1981-ben. 1982-ben jelentették be az i80286-ot. Az Intel új processzora 6/10/12 Mhz-es órajeleken futott, 16 MB memóriát tudott megcímezni az úgynevezett védett üzemmódban, 1.5 micronos gyártási technológiával készült, 130 ezer tranzisztorból épült fel, és kívül-belül 16 bites megoldás volt. (A Harris Semiconductor 1989-ben 25 Mhz-es verziót is készített.) A "286-os" azonban még két évig nem került a piacra, és először csak az IBM PC/AT-ben bukkant fel 1984-ben. Eközben az Intel perbe keveredett a NEC-kel, amiért az V20/V30 néven i8088/i8086 kompatibilis processzorokat készített, de a bíróság nem adott neki igazat, mert elismerték ugyan, hogy a mikrokód jogi védelem alá helyezhető, ám az ítélet szerint az Intel eljátszotta a jogait, amikor a chipjein nem megfelelően tüntette fel a szerzői

jogát. 1985-ben debütált az i386DX, az Intel első említésre méltó 32 bites mikroprocesszora. 16-33 Mhz-es órajeleken futott, 4 GB memóriát tudott megcímezni, 1.5-10 micronos gyártási tecnológiával készült, 275 ezer tranzisztorból épült fel, és darabja 299 dollárba került. 1988-ban érkezett meg az i386SX, amely csak annyiba különbözött elődjétől, hogy a külső adatbusza 32 helyett mindössze 16 bites volt, és így csak 219 dollárt kellett érte fizetni. Az évtized utolsó jelentős Intel terméke pedig az 1989 áprilisában bejelentett i486DX volt, az első CPU integrált matematikai társprocesszorral és 8 KB gyorsítótárral. 25/33/50 MHz-es órajel, 4 GB megcímezhető memória, 1.0/08 micronos gyártási technológia, 12 millió tranzisztor, százas tételekben 930 dolláros indulóár darabonként - ezek a főbb jellemzők. A termék tömeggyártását a fellépett hibák miatt csak az év végén kezdték meg. 1991-ben az 50 MHz-es modellt

túlmelegedés miatt visszahívták Az AMD eközben néhányszor megütközött az Intellel. 1982-ben ugyanis megállapodást kötöttek arra vonatkozóan, hogy megosztják egymással a fejlesztéseiket, de az Intel nem adta meg a vetélytársának az ahhoz szükséges információkat, hogy 386-os processzorokat készítsenek, így aztán 1987-ben pert indítottak, amelyet néhány esztendővel később meg is nyertek. Egyéb Végezetül lássunk még néhány érdekesebb eseményt a nyolcvanas évekből egy felsorolás szintjén, a teljesség igénye nélkül. A Seagate nevéhez fűződik az első olyan merevlemez, ami elfért egy akkoriban csak hajlékonylemez-meghajtók által használt 5.25 inches bővítőhelybe, és 1981-ben az 1700 dolláros indulóárával még viszonylag elérhető is volt A kapacitása 5 MB volt. 1981-ben alakult meg a Mouse Systems, és ő is dobta piacra az első kereskedelmi egeret. A PC-khez készült első modem (modulator/demodulator) 1981-ben jelent

meg, a szabványteremtő Hayes Microcomputer Products jóvoltából. A Smartmodem 300 azonban a nevéhez méltón másodpercenként még legfeljebb csak 300 baud átvitelére volt képes. 1984-ben jelentek meg a 2400 baudos modemek 1987-ben látott napvilágot a US. Robotics jóvoltából a 9600 bps sebességű Courier HST modem, ami azonban 995 dollárba (!) került, illetve a BBS rendszergazdák 495 dollárért is hozzájuthatnak. 1984-ben jelent meg a hihetetlenül népszerű Laserjet lézernyomtató termékcsalád első tagja a HP jóvoltából; 1993-ig több mint tízmillió kelt el összesen az egyes modellekből. 1989-ben Tim Berners-Lee az Internet és a hypertext rendszer kombinálásával kifejlesztette a World Wide Web-et, hogy a fizikusoknak lehetővé tegye a kutatásokban való együttműködést (ő ekkor a svájci Európai Részecske-fizika Laboratóriumban dolgozott). A rendszer kezdetben csak szöveges volt, de az NCSA Mosaic megjelenésével a grafika is is

megjelent, és 1993-ban a Világháló forgalma 300,000 (háromszázezer!) százalékkal nőtt meg hirtelen. Konklúzió A személyi számítógépek talán legizgalmasabb évtizede végetért. Már a nyolcvanas évek végén megkezdődött az a hanyatlás, amelynek eredményeképpen nem maradt helye az egyedi megoldásoknak, és ez végső soron a PC - kis túlzással - egyeduralmához vezetett a huszadik század utolsó évtizedében. Cikksorozatunk következő részében ezért már akarva-akaratlanul is az IBM-kompatibilis termékeké lesz a főszerep. Régmúlt korok számítógépei Napjainkban mindenki az egyre nagyobb teljesítmény bűvöletében él. Már nem elég az otthoni gépbe a 256 Mbyte memória és a CDújraíró. Egyre több és több kell De hogy is ez az informatikai régmúltban, nagyjából a 70/80-as évek tájékán? (http://pcmuzeum.laphu/) Maga az IBM PC csak 1981-ben jelent meg az amerikai piacon 4,77 MHz sebességgel, 16 Kbyte memóriával és

magnóval. Az 5 és 1/4-es floppy és az 5-10 Mbyte-os winchester csak külön kérésre került a gépbe. De foglalkozzunk más gyártók akkor igen nagy népszerűségnek örvendő masináival is! ( http://www.cpu-museumnet/ és http://www.old-computerscom/) Az Apple egy picike garázsban kezdte működését és az Apple I-es nevű gépből csak kb. 200-at adtak el 1976 áprilisától kezdve 1 év alatt. Folytatása, az Apple II Steve Wozniak egyik legnagyobb sikere lett, mivel az 1977-es dátum ellenére már tartalmazott hang-, szín-, és iránykezelést, ami nem is csoda, hiszen eredetileg a "Pong" nevű játék kiszolgálására építették. (http://www.theapplemuseumcom/) A kor másik, hazánkban is igen népszerű gépe az angol Sinclair Computer ZX-80-as kódnevű aprósága. Tényleg apróság, mivel az akkori divat szerint egybeépítették a főgépet a billentyűzettel és így az egész mindössze 21,9 x 17,5 x 4 cm méretű és csupán 375 gramm súlyú

volt!( http://sinclair.laphu/) Nagy hibája volt a membrános billentyűzet és a mindössze 1 Kbyte programozható memória. Következő típusa az 1980-as évek sikerszériája, a ZX-81-es, ami sajnos nem tudott túllépni elődje agyonzsúfolt billentyűzetén és törpe memóriáján, de megtartotta valószínűtlenül kicsi mivoltát 3 MHz sebességgel. Kezdeti bolti ára 1981-ben 50£ volt Angliában! (http://www.zx81nl/) A következő verziót, a ZX Spectrumot üzleti sikereiben már megakadályozta az akkori idő koronázatlan királya, a Commodore-64! ( http://www.c64com/ - rengeteg letölthető emulátorral és játékkal) Szinte hihetetlenül hosszú ideig, 1982-től 1993-ig (!) gyártották és valahol 17 és 22 millió (!) darab között adtak el belőle szerte a világon! Szoftvercsomagok széles körű támogatását élvezte, játékok és programozási nyelvek egész sora jelent meg a géphez, melyek egyszerűen használhatóvá tették egyszerű játékbolttól

egészen az üzleti alkalmazásokig. A 64 MByte-os RAM rendszeresen elegendőnek bizonyult az akkori programozók számára az alacsony árkategóriában! A C64 kezelni tudta a felhasználó által előre definiált kis alakzatokat (sprite-ok) és azokat a képernyőtől függetlenül tudta mozgatni és kezelni, így lehetővé tette a 3D-s grafikák korai létrehozását. A zene egy speciális beültetett chip-ből származott. A hang kontrollálható volt három csatornán és mindenhol kilenc oktávnyit lehetett programozni. Ez volt az első személyi számítógép, amely a jó minőségű hangchip-et és a sokszínű grafikát egyszerre kezelni tudta. Kezdeti ár: 595 $ (USA, 1982) Egy kis magyar vonatkozás: az 1980-as évek végén nagyon sok honfitársunk csak ezen gépért utazott ki Bécsbe és a Mariahilferstasse környéki kereskedők sokáig imába foglalták a "C-64" nevét! (http://www.commodore64hu/ meglepően jó magyar tartalommal) Hogyan lett mégis az IBM

PC a nyerő? Ez már egy másik történet! Cikket írta: Éhn Dávid (HWHUNPAGE)