Pszichológia | Tanulmányok, esszék » Bulátkó Erika - A mimikáról

A mimika, avagy régi koroktól napjainkig A mimika szó latinul csak annyit jelent, hogy arcjáték, de g örögül már annál tö bb jelentése van. A görögöknél a mimika az előadásban az a művészet, amely az arcjáték és taglejtések kellő alkalmazásával a kedélyállapot hullámzásait jellemző és megrázó erővel visszaadja. A mimika fontos a szónoknak, né lkülözhetetlen a drá mai művésznek. Az ókorban a mimika csak a plasztikára (taglejtések) szorítkozott, mert az arcjátékot elfödte a megfelelő tipikus álarc. Napjainkban is foglalkoztatja az embereket az arc mimikai kifejezései, hiszen e nélkül a beszédünk egyhangúbb, kifejezéstelen, érzelmek nélküli lenne, és ez s okat változtatna az emberek egymáshoz fűződő társas kapcsolatain, a mondanivalóink értelmezésén. Ezért t artom fontosnak, hogy utánajárjunk a mimika fejlődésének különböző társadalmakban, korokban a mimikának tulajdonított jelentőségének és

értelmezésének. Az arc illetve a test tagjainak, különösen a kéznek a jelzéseit gyakran fogták fel az elsõ nyelvnek, mely a sza vakkal történõ bes zédet megelõzi. Ma sokan vitatják, hog y a nyelv valóban az arc és a test jelbeszédébõl alakult volna ki. A következõ ábrák egyrészt a f élelem és a rettegést, másfelõl fájdalom és s szo morúság arckifejezéseit, szemléltetik : Színészek folyamatosan használják az ilyesféle arctanulmányokat. Az arc ug yanis az e mber kitüntetett saját sága, mely elkülönül a minket körülvevő képek sokaságától. Az arc, a mimika, a gesztusok közvetlen nyelve nem képes hazudni Ezek olyan jelek, melyekbõl következtetni lehet e gy természetes nyelvre, melyet közvetlenül értünk. Az egyik az érzékelésnek mint élvezetnek a nyelve Harmann szerint „Az érzékek és a szenvedélyek nem beszélnek és értenek mást csak képeket. Képekben áll az emberi ismeret és boldogság egész

kincsestára." A képekben, képe k által történõ beszélgetés tehát ne mcsak õsibb az elvon t beszéd révén tö rténõ kommunikációnál, hanem az e gyedüli, amely örömérzetet ad. Az arcvonások tehát karakterek, idegen szóval typosok, „lenyomatok", mely kifejezéssel eredetileg a különbözõ betûtípusokat, az un. „ betûkaraktereket" jelölték Az arc írása ol yan eredendõ közlésmód, mely egyfelõl a beszélt nyelv elõtt jár. 2. Külsõ és belsõ Az emberi arc többet jelent nekem minden történetnél és õsi okiratnál" - írta Lavater Goethének 1774-ben. Az arc ug yanis "a legszebb és legbeszédesebb minden nyelv közül, a bölcsességnek és az erénynek a természetes nyelve" A klasszikus kor ban pedig elsõsorban az emberi alak egészének tu lajdonítottak nagy jelentőséget, melyen belül az arcot nem nem vették figyelembe. Ha valaki teljes alakjában szép ember, akkor erényes is. A rút külsejû

ember viszont jellemében is silány. A személyt vizuálisan mindig az egész alak jelentette, ebben állt az azonossága, és nem az arc fejezte ki az embert. Az arc beszéde iránt viszonylag későn kezdtek el érdeklődni az emberek. Az arc elsõségérõl tudtommal elõször Platón írt. Ettől kezdve már azt valották, hogy a test csak „jármûve" a fejnek, melyet azért adtak hozzá az istenek, hogy ne kelljen ideoda görögnie a föld egyenetlen felszínén. A hellénisztikus korban válik az arc a görög mûvészet önálló témájává. Ezek az arcok , valamilyen szenvedést, fájdalmat, általános jellemvonásokat, illetve a te mperamentumokat tükrözték. Különösen az alexan driai szobrásziskolára volt jellemzõ az, hogy a mûvészek különös érdeklõdést tanúsítottak a groteszk arcvonások, a rút öreg arc vag y az eltorzult, beteg kü lsõ iránt. Ezzel nem az egyént, a személyt, mint láthatatlan bensõt kívánták megjeleníteni. Más

kutatók ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy az egyén külsejének sajátosan új jelentõséget ad a kereszténység megjelenése. Az arc jelbeszédébe vetett hit kétségkívül több, mint két évezreden át tar totta magát. Lavater például a következõ hat szemformának tulajdonított különösebb jelentõséget: . . Értelmezése szerint ezek közül az elsõ sz em határozottságot, a második ennek gyengébb változatát, a harmadik intellektuális éberséggel párosult felületességet, a negyedik büszkeséget, az ötö dik tetterõt, a hatodik pedig félbolond zsenialitást jelez. Egy másik összehasonlító ábra a legjellegzetesebb szájgörbületeket elemzi: A magyarázat szerint a keskeny, vonalszerû, beharapott ajak a rideg ségnek mutatja. A húsos ajkak érzékiséget, lomhaságot jeleznek. A kontúros száj pedig szorongó, s kapzsi jellemre vall. Végezetül a legjell egzetesebb orrtípusokról a következõt olvashatjuk: "A kis orrlyukak

biztos jelei a félénkségnek. A láthatóan lélegzõ tág orrlyukak a finom érzékenység jelei, az ilyen embert könnyen elragadja az érzékiség, a kicsapongásra hajlamos." Egy középkori tudós szerint az arv jelzés ei nem befelé, a f eltételezett ’lélek’ f elé, hanem mindig kifelé, azaz a másik felé irányulnak. Emberek rossz szokása, hogy úgy megnéznek agy másik embert, hogy az zavarba jön, erre van eg y jó idézet: „Egyetlen arc sem képes olyan idegenné válni mint az, amelyiket szüntelenül szemlélünk s ennek során egyre jobban magába zárkózik, s ismeretlen lépcsõk grádicsain tovatûnik." Összefoglalóan, az arc mindig elsősorban a másik tekintete számára létezik, mindig a másikra nyitott. Az arc vizuális jelei ezért mindig változnak 3. A saját arc és a másik arca Az arc m egszólít, kapcsolatra hív. Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat." - mondja József Attila eg yik sora Az ar c

mindig a másik arca, s csak erre a másikra vonatkoztatva a saját arcunk. Ez még akkor is iga z, ha a saját arcunkat sze mléljük a tükörben. Ug yanis ekkor magunkat is mintegy kívülrõl, azaz másikként szemléljük. Viszonylag újkeletû az ö nazonosságnak és a z önismeretnek ez a módja, mivel az üvegtükrök reneszánsz kori elterjedéséig az ember csak igen ritkán pillanthatta meg a saját arcát, s akkor is csak igen homályosan, például víztükörben, a másik szembogarában vagy az elsõ, az üveghez k épest kezdetleges fémtükrökben. Következésképpen csak i gen bizonytalan képet alkothatott a saját külsejérõl. Etnológusok megfigyelése szerint azok a bennszülöttek, akik változatlanul a modern civilizációtól elkülönülten élnek és nem használnak tükröt, nem ismerik fel saját magukat a róluk készült fényképeken. Eszerint az arc mindig egyszerre a tekint õ és a tekintett, a nézõ és a nézett. Az arc mindig befejezetlen

„kép", mely arra hív f el, hogy kiegészüljön a másikban. Az arc szociális kódoltságát, másoknak szóló üzenet jellegét a leghíve bben azok a ró mai portrék mutatják be, melyekrõl Luca Giuliani kimutatta, hogy leginkább egy modern választási plakáttal rokoníthatók. Az arc ne m láthatatlan belsõ kif ejezésére törekszik, hanem társadalmi elvárásokat, üzeneteket kommunikál, melyekre a kor polgáraina k szükségük volt. Ha az arc mindig a másikra vonatkoztatva létezik, ez egyben azt jelenti, hogy idomul atársadalmi szerepekhez, elvárásokhoz. Az arc mások által di ktált szerep, a totális külsõ, a gépezet, maszk, virtuális valóság, média-produktum, manipuláció, Hollywood-álom - vagyis: fehér falfelület fekete lyukakkal. 4. Néhány konzekvencia A filmmûvészet minden korábbi megjelenítésnél közelebb tudta hozni a tekintetünkhöz a m ásik arcát. Az arc bizonyos mértékig rokonítható a f ilm, a fényképezés, a videó

és a számítógép révén elterjedt technikai vi zualitással, mivel mindegyikük a képi gondolkodás eredendõ elsõségére utal. A másik arca arra hív f el egyes nagy emberek szerint, hogy rácsodálkozzunk, illetve rádöbbenjünk arra, hogy a valódi titok a láthatóban van. Bulátkó Erika 10/C