Ezoterika | Tanulmányok, esszék » Neale Donald Walsch - A holisztikus életről

NEALE DONALD WALSCH A holisztikus életről ÉLETVEZETÉSI TANÁCSOK a Beszélgetések Istennel SZERZŐJÉTŐL AJÁNLÁS Dennis Weavernek, a művésznek, aktivistának, barátnak és útitársnak, aki mindenkiben megbecsüli az istenit. Szereti a Földet és a könnyed sétát rajta. A Szerető Lélek templomaként kezeli a testét. Nézzétek meg jól, ha tudni akarjátok, mi az a holisztikus élet. -1- BEVEZETÉS Mit tesz az, hogy járni az utat? Mit tesz az, hogy teljes - és szent - életet élni? Nyílik-e lehetőség rá, hogy elfogadjuk a spirituális irodalom üzeneteit, és meg is éljük a mindennapokban? Csupa olyan kérdés, amelyet minden kereső feltesz. És nagyon sokszor, nagyon sokféleképpen és nagyon sok forrásból kapjuk meg a válaszokat. Mégsem élünk velük Általában ügyet sem vetünk azoknak a szavaira, akik utat mutathatnának. El is tévedünk Akárcsak a világ. Csakhogy nincs több időnk a tévelygésre Az időnk elfogy Egyénileg is, és

az emberiség nagy családjának is. Minden elmúlt nappal eggyel kevesebbet töltünk el itt, a testünkben, a Földön, és tesszük, aminek a megtételéért ide jöttünk. Tisztában vagytok azzal, mi volna az? És pontosan azt készültök megtenni? Vagy vesztegetitek az időt, és még mindig keresgéléssel és merengéssel töltitek? Ha igen, akkor hagyjatok fel vele. Itt vannak a válaszok Megkaptuk, hiánytalanul. Minden hagyományos tanítás tartalmazza És soha nem volt ilyen könnyű hozzájuk férni. Nem vagyunk kiszolgáltatva annak, hogy várjuk a szerencsét a szóban elbeszélt történetekbe rejtett igazságok formájában. Rendelkezésünkre állnak a tömegmédiumok és az egész világháló. Azonnal és az egész bolygón elterjedhetnek a könyvek, a hangfelvételek és a videók. Ha ebben a pillanatban nekiállunk keresni, igazán nem kell messzire mennünk, hogy találjunk is. De az az igazság, hogy sosem tettük meg. Hiszen mindig is itt voltak a válaszok

bennünk Engem is ide vezetett ez a sok újonnan elérhetővé vált információ Akárcsak ti, én is hosszú időn át tettem fel a kérdéseimet arról, hogyan élhetnék jobb életet. Néhány évvel ezelőtt aztán elkezdtem válaszokat kapni Meggyőződésem, hogy egyenesen Istentől. Olyan mély benyomást gyakoroltak rám, hogy elhatároztam, folyamatosan lejegyzem mindazt, ami a tudomásomra jut. Ezekből a feljegyzésekből születtek a Beszélgetések Istennel sorozat könyvei, amelyekről bátran állíthatom, hogy világszerte nagy sikert arattak. Nem szükséges, hogy osszátok a válaszok forrására vonatkozó hitemet, anélkül is hasznotokra fordíthatjátok ezeket. Mindössze annyit kérek, maradjatok nyitottak a lehetőségre, hogy lehet valami, amit az emberek többsége nem ért meg a holisztikus életről, valami olyasmi, aminek a megértése mindent megváltoztatna. Ez a nyitottság jellemezte azt a vagy negyven embert, akik 1999 januárjában összegyűltek egy

San Francisco melletti házban, hogy közösen a mélyére hatoljunk, mit mond erről a kérdésről a Beszélgetések Istennel. Igyekeztem megosztani a csoporttal mindazt, amit az Istennel folytatott párbeszéd során magam megértettem a holisztikus életről, és sorra feleltem a felvetődő kérdésekre. Örömmel jelenthetem, hogy annak a délutánnak a -2- csodálatos együttrezgését videoszalag és magnókazetta is megörökítette; ezek szerkesztett változatai azóta nyilvánosságra kerültek. Ez a könyv a jelzett esemény beszámolója, és sokkal szabadabb, véleményem szerint sokkal ihletettebb és ihletőbb, mint általában a nyomtatott közlésre szánt írások. És mert a könyvformátumot nem korlátozza annyi időbeli és gyártási kötöttség, sikerült olyan részleteket is belefoglalni, amelyek nem találhatók meg sem a videó-, sem a hanganyagban, utóbbiakat ugyanis gyártási okokból kénytelenek voltunk lerövidíteni. Nem hiszem, hogy az ebben a

témában kapott útmutatás bármi meglepetést tartalmazna. Mint mondtam, a legfontosabb kérdésekre réges-rég megkaptuk a válaszokat a Koránban, a Bhagavad-gítában, a Tao Te Kingben, a Bibliában, a Dhammapadában, a Talmudban, a Mormon könyvében, az Upanisádokban és ezer más helyen. Nem is az a kérdés, mikor kaptuk meg a válaszokat, hanem, hogy mikor halljuk meg végre. Mert természetesen lehetséges holisztikusan élni, és a Beszélgetések Istennel könyveiben található rendkívüli meglátások megmutatják, hogyan. Sokadszor Ezúttal a 21 századnak szóló szavakkal. Következik tehát néhány ilyen meglátás, úgy, ahogy én kaptam és felfogtam. Fogadjátok és használjátok belőle, mit érdemesnek találtok, alázatosan megosztom veletek abban a reményben, hogy ha csak egyetlen megjegyzés is új ablakot nyit vagy szélesebbre tár egy ajtót a nagyobb boldogságra, akkor máris jó szolgálatot tettem. Neale Donald Walsch Ashland, Oregon, 1999.

július -3- A HOLISZTIKUS ÉLET Üdvözöllek titeket. Örülök, hogy itt vagytok Ma a holisztikus életről fogunk beszélgetni, arról, hogy milyen egész emberként élni az életünket, és mi akadályoz meg minket abban, hogy egész emberként éljünk. Vetünk egy pillantást arra, hogy miért látjuk magunkat különállónak, nem csupán egymástól, hanem voltaképpen még önmagunktól is. Először is beszélek egy kicsit az e testben töltött életünk tapasztalatának azon megnyilvánulásáról, amit egészségnek hívunk. Amikor elkezdtem Istennel folytatott párbeszédemet, egészségem minden idők - mármint az én időm - mélypontjára süllyedt. A testem, csaknem szó szerint, szétesőben volt Rengeteg fájdalmat okozott az ízületi gyulladásom. Ehhez járult a kötőszöveti gyulladás, a szívemmel is akadtak gondjaim. És hogy mindez ne legyen elég, még ugyanabban az évben gyomorfekélyt kaptam. Szóval éppen elég bajom akadt a testemmel

Mostanság sokkal egészségesebbnek érzem magam, mint tíz évvel ezelőtt. És minden bizonnyal egészségesebbnek is látszom, mint akkoriban, bár őszintén szólva, ez nem sokat jelent. Most tehát meg kívánom osztani veletek, amit az Istennel folytatott beszélgetésemben megtudtam az egészségről. Rögtön elsőre életem egyik legelképesztőbb megállapítását hallottam magamról. - Az a baj veled, Neale - közölte Isten -, hogy egyszerűen nem akarsz élni. Amire persze rávágtam: - Szó sincs róla. Ez nem igaz Természetesen élni akarok Nem is értem, hogyan lehet ilyesmit mondani. - Pedig bizony mondom, nem akarsz élni. Mert ha akarnál, akkor nem viselkednél úgy, ahogy teszed. Tudom, azt hiszed, hogy élni akarsz, valójában azonban szó sincs róla Az pedig világos, mint a nap, hogy egyáltalán nem akarsz örökké élni, vagy akár még annál is tovább. Mert ha így lenne, akkor nem tennéd meg mindazt, amit igenis megteszel - Miért, most mire

gondolsz? - kérdeztem hüledezve. És Isten bebizonyította nekem, hogy mindazzal, amit teszek, azt jelzem az univerzumnak, hogy fikarcnyit sem érdekel, mi történik a testemmel. Mindjárt mondok is rá egy egyszerű példát, ami - attól tartok - az itt jelenlévők közül is érinthet egyeseket. Annak idején dohányoztam. És Isten azt mondta nekem: - Olyan nincs, hogy dohányzol, ugyanakkor azt mondod, minden erőddel és akaratoddal élni akarsz. Mert a dohányzás idő előtt sírba fog vinni -4- Ezen nincs mit bizonygatni, több mint elegendő példát láthattunk rá. Vagyis, aki azt állítja: "minden akaratommal hosszú, tevékeny életre törekszem", és miközben ezt mondja, még olyankor is buzgón pöfékel, az egyszerűen hátat fordít minden bizonyítéknak, amely arra utal, hogy sem hosszú, sem gyümölcsöző nem lesz az élete, legalábbis nem azon a legjobb módon, ahogy tudomásunk szerint élni kellene. És ez csak a legegyszerűbb példák

egyike. Vagy nézzük azoknak az esetét, akik mérhetetlen mennyiségben falják a vörös húst. Csak annyit akarok mondani, hogy mindent a megfelelő mértékben. Ismerek embereket, akik gyakorlatilag az életük minden egyes étkezéséhez esznek vörös húst. El sem tudják képzelni nélküle Helyes Ezzel még nem is lenne semmi baj. Pusztán csak arról van szó, hogy mi működik és mi nem működik az emberi tapasztalat keretein belül. Némelyik döntésünk nem ennyire egyértelmű arról, hogyan éljük az életünket. És nem csak a túl sok alkohol vagy hallucinogén szerek fogyasztásáról van szó, ami nyilvánvalóan ártalmas, hanem egyfajta mentális étrendről, vagyis olyan eszmék és gondolatok fogyasztásáról, amelyek nem szolgálnak minket, és egészségünk megőrzésének útjába állnak. Számomra például az derült ki az Istennel folytatott beszélgetésemből, hogy az életben minden, ami nem a lehető legteljesebben pozitív hozzáállásból

fakad, betegséget okozhat. Rádöbbentett, hogy a legparányibb, a legártatlanabbnak tűnő negatív gondolat, ha sűrűn ismételjük, végül a betegségnek nevezett hatást váltja ki az emberi testben. És visszatekintve egészen elhűltem, hogy az életem milyen nagy részét töltötték ki a legkevésbé sem pozitív elképzelések. Olyan futó gondolatok, mint: "á, én sose nyerek", vagy "velem olyasmi úgysem történhet", vagy éppenséggel nagyobb szabású és tartósabb negatív vélekedések. Így aztán elkezdtem megtanulni ellenőrizni a gondolataimat, hogy ne áraszthassanak el a negatív energiák. És ez különösen a más emberekre vonatkozó véleményeimre érvényes Fiatalabb koromban nemcsak hogy esetenként nagy ellenszenvvel viseltettem bizonyos személyek iránt, de - hogy egészen őszinte legyek (hiszen tudjátok, igyekszem nagyon átlátszónak és átláthatónak lenni) - még azt is megengedtem magamnak, hogy szórakoztassanak az

ilyen gondolatok. Úgy értem, valamilyen szinten éppen ezektől éreztem jól magam. Nehéz beismerni, de volt egy olyan részem, amelyik kifejezetten az egyes emberek iránt táplált haragomban vagy ellenszenvemben lelte örömét. És az a düh és az az ellenszenv mint arra az utóbbi időben rájöttem - csupa ártalmas energiával táplálta ezt a bizonyos részemet. Gondoljátok csak el, mi történik az örökösen dúló-fúló emberekkel; nem, nem őrjöngésre gondolok, csak afféle szerény, de állandó kis haragocskára. Nos, egyszer csak szívrohamot -5- kapnak, mindenféle gyomorbajuk támad, egyáltalán, kellemetlen fizikai állapotok sokaságát kénytelenek megtapasztalni. Vagy máshonnan megközelítve: nagyon-nagyon kevés olyan embert ismerek, aki örökösen vidám, mégis állandóan betegeskedik. Nem állítom, hogy nincsenek a szabályt erősítő kivételek, de általánosságban a pozitív hozzáállásnak a mértéke, ahogy valaki az élethez

viszonyul, szinte mindig közvetlen összefüggésben áll annak a fokával, ahogy az illető kifejezésre juttatja az egészség megtapasztalását. És viszont: a többnyire betegeskedő emberek, akik örökösen hol ezzel, hol azzal küszködnek, akiket valamilyen idült kór gyötör, általában bizonyos mértékig megengedik maguknak, hogy örömüket leljék az életre vonatkozó negatív gondolatokban, és káros energiákkal veszik körül magukat. Mindezen negatív energiák közül a haragnak, illetve neheztelésnek nevezett a legfontosabb. Olyan emberekről beszélek, akik neheztelnek másokra, azok valamilyen szerepe miatt, amelyet korábban játszottak az életükben. Így ebben a szent pillanatban is az elmúlt idők fájdalmát hordozzák, mintha itt és most történne mindaz, ami már elmúlt. Bizony mondom, az ember csak ránéz valakire, és egy egytől tízig terjedő skálán szinte mérni tudja, mennyi ilyen fájdalmat hurcol magával az illető. Márpedig ez a

fájdalom kétségkívül nagyon is valóságos a számára. Ugyanakkor már egyáltalán nem szolgálja őt, és semmi köze az itthez és mosthoz, kizárólag az otthoz és akkorhoz. És a szóban forgó emberek egyszerűen nem tudnak mentesülni az ilyen fájdalomtól, mert azt gondolják, nem tudnak megszabadulni tőle. Nem, nem arról van szó, hogy nem akarnak, hanem hogy a legteljesebb mértékben sikerül meggyőzniük magukat: képtelenek megszabadulni tőle. "Erről semmit nem tudsz, Neale. Hogyan is érthetnéd? Ha veled történt volna az, ami velem, akkor egész biztosan megértenéd. De nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem érted" Még csak nem is hagyják, hogy valaki megszabadítsa őket ettől a fájdalomtól. Ragaszkodnak hozzá. Mert ha eleresztenék, akkor elvesztenék az egész drámájukat, elvesztenék mindazt, ami igazolhatja, ahogy annyi éven át éreztek és éltek. Márpedig esetenként nyolc, tíz, tizenöt, húsz, harminc év is eltelhetett ama

fájdalmas esemény óta. De csüggeni rajta és az élő valóságunk részévé tenni, csak azt eredményezi, hogy aki annak idején az ártalmunkra volt, az újra és újra és újra megteszi azon a harminc vagy akárhány éven át. Mint mondtam, mindannyian ismerünk ilyen embereket, és olykor megesik rajtuk a szívünk. És hozzájuk fordulunk: "Mit tehetek? Hogyan lehetnék a segítségedre, hogy észre vedd végre, ez akkor történt, most pedig most van, és ne ragaszkodj tovább hozzá?" Meg kell mondanom, semmi sem rongálja áthatóbban és gyorsabban az emberi gépezetet, szervezetet, ezt a biológiai házat, amelyben szállást lelünk, mint az efféle feloldatlan negatív gondolatok vagy indulatok, amelyeket a tegnap egy pillanatából cipelünk magunkkal, és amelyeknek édeskevés közük van ahhoz, akik és amik vagyunk, illetve -6- akik és amik lenni akarunk. A holisztikus életben tehát az első lépés: a megbocsátás. Az élet nem arra való,

hogy kapjunk, hanem hogy adjunk. És mi sem könnyebb, mint a bocsánatunkat adni Amíg nem tanuljuk meg az isteni gyógyítást, amíg nem használjuk a sebeinkre a megbocsátás gyógyírját, azok a sebek elgennyednek odabenn, jóval azután, hogy látszólag már rég eltűntek a külső hegek. És egyszer csak, harminchat, negyvenkettő, ötvenegy vagy hatvanhárom évesen, azon kapjuk magunkat, hogy mérhetetlen testi megpróbáltatáson megyünk át, és azt sem tudjuk, miből fakad. Mikor ide tartottam, a repülőn olvastam az újságban egy történetet egy negyvenegy éves férfiról, akit szívroham vitt el New York Cityben. A barátnője felhívta a mentőket, de senki sem vette fel a kagylót, mert történetesen a rendszer leállt egy órára. A férfi pedig egyszer és mindenkorra eltávozott a testéből. Csak úgy elment, ez a minden ismerőse szerint kicsattanó egészségű, negyvenegy éves fickó. De valami egészen biztosan emészthette belülről. Az Istennel

folytatott beszélgetéseim egyik tanulsága, és az egyik legnehezebb, amivel meg kellett birkóznom az anyag egészének befogadása és elfogadása során: minden betegséget önmagunk teremtünk meg. Ez igazán nem egyszerű, mert az emberek ilyenkor könnyen átesnek a ló másik oldalára, és ostorozni kezdik magukat: "Jaj, miért teszem ezt magammal?" Nos, ami engem illet, kevés kiállhatatlanabb dolgot tudok elképzelni, mint hogy egy pasas odaballag hozzád, amikor valamilyen betegség gyötör, és álszent képpel azt mondja: "Ejnye, hát miért teszed ezt magaddal?" Én bizony azt mondanám az ilyeneknek, kösz az együttérzést. Aztán dünnyögnék valamit arról a bizonyos lóról meg hogy elszaladt velük. Mindazonáltal ez a hozzáállás sincs minden bölcsesség híján, bár jómagam csöppet sem találom hasznosnak az ilyen kíméletlen szembesítést. Kétségkívül érdemes azonban feltennünk magunknak a kérdést: "Miért hoztam ezt

létre?" De ennél fontosabb és célravezetőbb a következő: "Hogyan mászhatnék ki belőle?" Szóval - bizonyos szinten minden betegséget mi hozunk létre magunknak. Ha ezt megértjük, akkor azt is meg fogjuk érteni, hogy azt is mi magunk teremtjük meg, amit a legnagyobb betegségnek tartunk, és ebben a tapasztalatunkban "halálnak" nevezünk. Nekem azt mondta Isten, nem kell meghalnunk, de különféle okokból végül mindannyian úgy döntünk, hogy elhagyjuk a fizikai testünket. Mert, őszintén szólva, előbb-utóbb a végére járunk itteni dolgainknak, és akkor nincs szükségünk tovább erre a bizonyos életre és erre a bizonyos formára, hogy elérjük és megvalósítsuk, aminek elérésére és megvalósítására idejöttünk. A mesterek, akik ezzel tökéletesen tisztában vannak, olyan könnyedén hagyják oda a testüket, ahogy mi elhajítunk egy haszontalanná vált ruhadarabot, és továbblépnek bármelyik tapasztalatból,

amelyik már nem szolgálja őket. A mesterek tehát egyszerűen kilépnek az adott testi formájukból, és így szólnak: "Nos, ennyi volt. Nézzük a következő nagyszerű kalandot és a következő dicsőséges -7- megtapasztalását annak, aki valójában vagyok!" Ez az elválás vagy szétválás az adott fizikai formától. De amíg megtartjuk ezt a formát, amíg örömünkre szolgál, addig a legüdvösebb egészségesnek, erősnek és csodálatra méltónak megtartani annak kifejezéséhez, akik valójában vagyunk. És ebben nincs semmi nehézség, ha követünk néhány nagyon-nagyon egyszerű szabályt, nevezetesen a testi egészség szabályait, amelyekről úgyis éppen eleget tudunk. Ám sokan közülünk hiába ismerik, képtelenek követni ezeket a szabályokat. Isten tehát mindenekelőtt arra intett a Beszélgetések Istennel egészségről szóló fejezetében: - Az ég szerelmére, törődj kicsit többet magaddal. Még az autódnak is több

gondját viseled, mint a testednek. És ezzel még nem is mondtam sokat Többször viszed el alapos felülvizsgálatra a kocsidat, mint a testedet. És többször cserélsz olajat a kocsidban, mint ahányszor kicseréled bizonyos viselkedéseidet, és egyes dolgokat, amelyeket beleraksz a testedbe. Úgyhogy, az ég szerelmére, törődj kicsit többet magaddal! Hadd osszak meg veletek néhány nagyon egyszerű, hogy azt ne mondjam, végletekig leegyszerűsített szabályt. Egy: testgyakorlat. Mindennap végeztessetek valamit a testetekkel Használjátok és gyakorlatoztassátok legalább egy kicsit. Egészen meglepő, mit tud művelni az emberi testtel napi tizenöt-húsz perc, ami igazán nem mondható valami észbontóan soknak. Kettő: ügyeljetek rá, milyen anyagot visztek be a szervezetetekbe. Mérlegeljétek, szolgál-e titeket, ha annyi szeméttel tömitek meg a testeteket. Nem gondolok semmi különösre; egyszerűen csak mellőzzétek azokat az anyagokat, amelyek nem

szolgálnak titeket. Nem a nyilvánvaló szemétről beszélek: a cukorról, az édességről, mindazokról a dolgokról, amelyek egyértelműen nincsenek a hasznunkra. Az elmúlt néhány hónapban jó sokat fogytam annak a meggondolásnak az eredményeként, hogy milyen anyagoknak a testembe fogadása szolgál engem. Most tehát egy kicsit jobb karban vagyok, már-már karcsú, legalábbis ahhoz képest, ahogy tavaly ilyenkor kinéztem. Tisztázzuk: nem arról van szó, hogy soványnak lenni jobb, kövérnek meg hű de rossz. Nem ez a lényeg. Aki jól érzi magát a bőrében az adott súlyával, azzal minden a legnagyobb rendben van. De ha nem, ha csak egy kicsit is nehézkesre sikeredik a járkálás, aki úgy érzi, hogy nem így működik a lehető legnagyobb hatásfokkal, akkor érdemes valamelyest elővigyázatosabbnak lennie. Érdemes megtenni néhány nagyon egyszerű lépést, amelytől magasabb szinten tarthatjuk az egészségünket: mindenekelőtt némi testgyakorlás és

az étrend szabályozása, aztán, mint már említettem, a mentális étrend felügyelete is. De holisztikusan minden csak most, ezen a meglehetősen egyszerű szinten kezdődik. A holisztikus élet aztán az én egészének és teljességének a kifejezésével ér véget - és akkor mondható el, hogy szent életet élünk, vagyis a teremtés mindhárom szintjén működünk, -8- és azon hét energiaszint mindegyikéből, amelyet az emberi test csakráinak szoktunk nevezni. És a holisztikus élet arra vonatkozik, hogy egyik csakraélményt sem hagyjuk ki, illetve a rajtunk átáramló egyetlen energia elől sem zárkózunk el. Hadd beszéljek némiképp részletesebben az ember szexuális energiájának nevezett energiaformáról, mert arról úgyis épp elég szó esik mostanság, hogyan éljünk szellemileg holisztikus életet. Egyesek azt sugallják, hogy az emelkedett szellemi élet megköveteli a szüzességi fogadalmat vagy az aszexualitást, nevezheti ki-ki, ahogy

tetszik - szóval, hogy utasítsuk el a szexuális energiánkat. És hogy az őszinte emberek, akik örömüket lelik emberi szexualitásuk kifejezésre juttatásában, ha nem is elítélendők vagy tévelygők, de nem valami fejlettek. Egy szép napon majd eljuthatnak odáig is, addig pedig csak csinálják, amit csinálnak. Szinte az egész bölcseleti iskola hirdeti, vagy legalábbis céloz rá, hogy a szent embereknek kevés, vagy egyáltalán semmi közük a szexhez. Tény, hogy bizonyos mértékben számos hagyományban felbukkan a gondolat, miszerint meg kell tagadnunk nemiségünk élményét és megtapasztalását, ha az adott kultúra vagy kulturális réteg tagjának akarjuk mondani magunkat. Megkérdeztem erről Istent, mert nem hagyott nyugodni a kérdés. - Isten - mondtam -, igaz az, hogy ha igazán holisztikus életet akarok élni, és meg kívánom tapasztalni annak a legmagasztosabb részét, aki valójában vagyok, akkor tényleg el kell utasítanom a. - és akkor

bizony majdnem így fogalmaztam meg: - a legalantasabb részét annak, aki vagyok? - És nem abban az értelemben gondoltam, hogy a legalacsonyabban elhelyezkedő csakránkkal áll összefüggésben. Ténylegesen a legalantasabbat értettem alatta. Akkoriban azt hittem, énem valamennyi megnyilvánulása közül a szexualitásom a legalacsonyabb rendű. Olyan megnyilvánulás, amelyet persze nagyon is az enyémnek akarok tudni, de nem túlságosan nyíltan, nem hivalkodva, még csak nem is büszkén, persze bizonyos körülményektől és az élet bizonyos pillanataitól eltekintve. És eljutottam odáig, hogy még szégyenkeztem is miatta. Mélyen áthatotta az életemet ez az élmény, amellyel kapcsolatban zavarba jöttem és szégyenkeztem, és úgy éreztem magam, mint a kisgyermek, merthogy ezzel a társadalmi kifejezésemmel legalábbis körültekintőbben, de inkább szégyenlősebben kellett volna eljárnom. Emlékszem, még a kamaszkorom kezdetén, úgy tizenkét-tizenhárom

évesen, esetleg valamicskével korábban, nőket ábrázoló képeket másoltam ki egy újságból, és mi tagadás, igen nagy örömömet leltem azokban a gyönyörűséges, gömbölyded idomokban. és abban a gyönyörűséges kis izgalomban, amelyet ébresztettek bennem. Hiszen tudjátok, milyen az, amikor az ember tizenkét éves, és egy kicsit, mondjuk. pajkos Mellesleg éppen erről van szó Ezzel a bizonyos dologgal kapcsolatban minden pajkosságnak számít. De hadd folytassam -9- Szóval, benyitott a szobába a mamám, és rajtakapott, ahogy rajzolgatom ezeket a ruhátlan hölgyeket. Mondanom sem kell, hogy szerettem a mamámat Csodálatos személyiség volt Már nem lakozik a testében. De jól emlékszem arra a pillanatra, mert nagyon de nagyon zavarba jöttem. Az első reakciójával ugyanis mérhetetlen megdöbbenést, vagy egyenesen rémületet fejezett ki, hogy mit művel a fiacskája. Azt mondta: - Mit csinálsz? - És ezzel az ártatlannak tetsző kérdéssel

pontosan érzékeltette, hogy ez valami olyasmi, aminek nem lenne szabad az eszemben járnia. Akkoriban persze semmi más nem járt az eszemben. és ami azt illeti, még jó néhány éven át. Ahogy így utánagondolok, bizonyos fokig mindmáig ez a helyzet És manapság már őszintén élvezni is tudom. Manapság már mosolyra fakaszt és örömöt ébreszt az énemnek az a része, amelyet olyan gyönyörűségesnek találtam, hogy fontolóra vettem az emberi formát, és különösen az énem hím alkotóelemének emberi formáját. Esetenként innen kapom a szükséges ösztönzést, és pontosan innen fakad az ihletettségem. Ezúttal sem arról van szó, hogy maga ez a tény helyessé vagy helytelenné teszi, egyszerűen csak ennyit jelent számomra. De, képzeljétek, fél évszázad döntő hányadában pontosan ez okozta, hogy valahogy fejletlenebbnek, kevésbé spirituálisnak, kevésbé ilyennek vagy amolyannak éreztem magam. Hihetetlenül sok közjátékból alakult ki ez

az érzésem, olyasfélékből, mint amikor a mamám tizenkét éves koromban rajtacsípett, ahogy kivörösödött képpel rajzolgatok, egy sor olyan közjátékból, amelyekben a társadalom felhívta rá a figyelmemet, hogy ez a leghatározottabban ejnye-bejnye, hogy az igazán fejlett ember nem foglalkozik ilyesféle tapasztalatokkal. És ez sokkal súlyosabb holmi gyerekes helytelenkedésnél, noha nem győzöm hangsúlyozni, hogy nincs semmi helytelen abban, amit csináltam. De most már a felnőttkori fogalmainkról van szó (és ide még vissza fogok kanyarodni), a legfejlettebbről és a legszentségesebbről; arról, hogy azok az emberek, akik eljutnak a ténylegesen legszentebb pontig, egyszerűen nem alkalmazzák az ilyesféle energiákat és tapasztalatokat. Nos, ez van És talán tényleg ez avatja szentté őket Amikor tehát feltettem a kérdést Istennek: - Mi a helyzet ennek az alsó csakrának az energiájával? Fel kell szabadítanom az énemnek ezt az egész

tapasztalatát, és csak hagyni, hadd alakuljon magától? - Addigra már hallottam, hogyan kell felemelni az energiát a gyökércsakrából a többin keresztül a fejtető-csakrába. És akkor az ember eljut arra a káprázatos pontra. És többé semmi köze ahhoz, ami a nyaka alatt történik Valahogy így csinálják az igazi mesterek. Az igazi mesterek nem is léteznek a nyakuk alatt Hát ilyen mester volnék én is. legalábbis nyaktól fölfelé És mindig azon tűnődtem: "Hát ez meg hogy lehet? Tényleg ezt az utat jelölte ki számunkra Isten? Kell lennie még valaminek!" És aztán Isten azt mondta, éljünk - 10 - holisztikus életet, éljünk a test csakraközpontjainak valamennyi energiájával. Alkalmazzuk maradéktalanul a gyökércsakra energiáját. Folyamodjunk bátran a szívcsakra energiájához. Vegyük igénybe a legmagasabb csakra energiáját Használjuk ki a lehető legteljesebb mértékben a csakráinkat. De ha elértük a legmagasabb

csakrát, az nem jelenti azt, hogy attól kezdve ott is kell maradnunk, és elfeledkezhetünk a másik ötről. Szó sincs róla, hogy meg kellene szabadulnunk tőlük. Inkább nem úgy értem, hogy hagyjuk el, nevezetesen a nem, nem azt, amiről beszélek. És nem értem, mi nevetnivaló van ezen Nicsak, hogy megrándult az arca, amikor ezt mondtam! Azt hiszem, a hölgy téves elképzeléseket táplál arról, hogy mit fejtegetek. Nem arról van szó, hogy válasszuk le magunkat a na, várjunk csak Nem arról van szó, hogy válasszuk le magunkat az öt alacsonyabban elhelyezkedő csakráról, és csakis a legfelsőben, az utolsóban lakozzunk. Hát nem Hanem emeljük fel az energiát, de tartsuk fenn a kapcsolatot az alatta lévő csakrákkal is. És akkor élhetünk holisztikusan De a holisztikus élet ennél is többet jelent - többet a gondolatok megtisztításánál vagy hogy megszabadulunk a negatív energiáktól; többet az egészséges életmódnál és hogy ügyelünk az

étrendünkre; annál is többet, hogy valamennyi csakraközpontunkból, az énünk egészéből élünk. Az élet csak akkor lehet holisztikus, ha új összefüggésbe helyezed a léted, és új felismerésekre jutsz arról, hogyan működik ez az egész, életnek nevezett folyamat. És hozzátartozik, hogy új megvilágításban látod annak az egészét, aki vagy, aki valóban te vagy. Mostanság, és tulajdonképpen az idők kezdete óta a legtöbb embernek nehézséget okoz, hogy az önnön valós lényük teljességéről alkotott legnagyszerűbb elképzelés szerint éljék az életüket. És azért okoz nehézséget, mert visszafogja őket a félelem A legtöbb embert - kisebb-nagyobb mértékben - a félelem hajtja. A Beszélgetések Istennel szerint minden, amit gondolunk, mondunk vagy teszünk, két, és csakis kétféle forrásból fakad: szeretetből vagy félelemből. És az emberiség elsöprő többsége esetében a félelem szabja és teremti meg a gondolatot, a szót

és a tettet. A teljesség és a holisztikus élet felé vezető első lépésünknek tehát távolodnia kell a félelemtől. Hiszen, ha a félelem "fél-elem", akkor el kell jutnunk a másik feléhez Egyik nagy tanítóm mondta nekem egyszer, és soha életemben nem fogom elfelejteni: "Neal, tekintsd kalandnak a félelmedet." Hát nem nagyszerű? Tekintsétek kalandnak a félelmeteket. És amikor megfogadtam a tanácsot, távolodni kezdtem a bennem lévő érzéstől. És végre kezdtem szemügyre venni, végső soron mitől is rettegtem És mit találtam az okok és okozatok sorának végén, mitől reszkettem olyan nagyon? Hát persze hogy Istent. Tudjátok, azt hittem, Isten sosem fogja megbocsátani nekem mindazt, ami voltam, vagy éppen nem voltam; azokat az időket, amikor nem sikerült megfelelnem annak, amit szerintem Isten elképzelt arról, kinek kellene lennem; vagy amiért helytelenül viselkedtem, legalábbis azon követelmények szempontjából,

amelyeket Istennek tulajdonítottam. - 11 - És mindezekkel a követelményekkel bizony a társadalmam és az életemben szerepet játszó sok-sok ember bástyázott körül. És csak akkor tudtam eltávolodni az isteni ítélkezéstől való félelmemtől, amikor elkezdtem megteremteni és megtapasztalni személyes kapcsolatomat Istennel, és ráléptem életem útjára. Íme a kijelentés, amelyet Isten a legszívesebben hallana tőlünk a feltételezett bűnök felülvizsgálatának zsolozsmájaként: "Bűntelen vagyok és ártatlan, bűntelen vagyok és ártatlan." Ami persze nem egyenlő azzal, hogy soha életemben semmi olyat nem tettem, amit legközelebb nem csinálnék másként. Még csak azzal sem, hogy egyszerűen elhárítom a felelősséget az én hozzájárulásommal is létrejött következményekért. Azt azonban igenis jelenti, hogy ártatlan vagyok, és semmiféle bűn nem terhel. Ha embernek lenni bűn, akkor bűnös vagyok. Ha bűnnek számít

önmagunk birtokába kerülni, akkor bűnös vagyok. Ha bűn, hogy a tudatára ébredek egyre növekvő fogékonyságomnak arra, ha mind jobban megértem és kifejezem valódi énem, igen, akkor minden kétséget kizáróan bűn terhel. Ám ha mindez nem bűn - és meggyőződésem, hogy Isten országában nem az - akkor bűn nélkül való és ártatlan vagyok. És Istennek esze ágában sincs megbüntetni azért, mert valamit esetleg nem fogtam fel helyesen. És a legkevésbé azért fog megbüntetni, mert nem úgy cselekedtem, ahogy valaki más szerint helyes lett volna. Megosztom veletek az egyik személyes élményemet a gyermekkoromból. Római katolikusnak születtem, ebben a szellemben is neveltek, és persze már egészen zsenge koromban megtanítottak keresztet vetni, ami egyedülállóan katolikus (ha nem is feltétlenül római) szokás. A görög ortodoxok is vetnek keresztet Akkor most nézzük, mire emlékszem a tanultakból. A keresztet a következőképp kell vetni:

"Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében" [keresztvetés]. A görög ortodoxok meg, ha jól tudom, és ha a hallgatóság soraiban van görög ortodox, akkor bizonyosan igazat ad nekem, fordítva csinálják [keresztvetés]. Észrevettétek a különbséget? Először ezt a vállamat érintettem meg, aztán ezt, nem pedig ellenkezőleg. Emlékszem, harmadik általánosban a nővér közölte velem, hogy rosszul csinálom, és így nem működik - legalábbis harmadikos elmémben így csapódott le a mondanivalója. Tudjátok, számtalan módon lehet valamit rosszul csinálni. Egyes népek szerint le kell teríteni egy szőnyeget, és kelet felé leborulni naponta legalább háromszor. Mások szerint a Siratófal egy bizonyos szakasza előtt kell álldogálni. És ha történetesen nő vagy, akkor nem állhatsz együtt a férfiakkal. Megint mások kijelentik, hogy ilyen vagy olyan meghatározott szertartást kell elvégezned, különben szó sem lehet róla, hogy a - 12 -

mennyországba juss. És így szívtuk magunkba az elképzeléseket és fogalmakat arról, hogy mi helyes és mi nem, és mit követel meg Isten és mit nem. És figyelemre méltó mindannak a bűnnek a mennyisége, amelyet az életünk tettei miatt hurcolunk magunkkal. Némelyikük a gyermekkor ártatlan játéka; és az a legszomorúbb, hogy már a kicsiny gyermekben is elültetik a bűntudatot. Emlékszem, úgy tizenegy éves koromban történt, hogy a helyi gyorsbüfében ettem egy hamburgert, és hirtelen belém hasított a felismerés: "Úristen, péntek van!" Roppant vallásos, katolikus kisfiúként meg voltam róla győződve, hogy bűnt követtem el, hiszen mindaddig azt hallottam, hogy pénteken húst enni bűn, még ha a bocsánatosak közül való is. És nagyon jól emlékszem, milyen ideges voltam, amiért ennyire megfeledkeztem magamról. Amikor hazamentem, anyám egy pillantást vetett rám, és azonnal felfedezte, hogy történt valami. - Mi a baj ? -

kérdezte. - Rosszul érzed magad? Megvert valaki? Mi történt? - Húst ettem - feleltem. - Elfelejtettem, hogy péntek van Isten szörnyen dühös lesz rám És pontosan így is éreztem a tizenegy éves eszemmel. Majd meghasadt a szívem, amiért képes voltam ilyet elkövetni. Képzeljétek, még ministráns is voltam, és erre tessék Szóval, azt mondtam anyámnak: - Húst ettem. Elfelejtettem, hogy péntek van Anyám pedig, az Isten áldja meg, csak átölelt, és azt válaszolta: - Semmi baj, édesem. Biztos vagyok benne, hogy semmi baj. Emiatt igazán kár izgatnod magad Értitek? Anyám bölcsen tudta, a tizenegy éves eszemmel nem állok készen felfogni, hogy Isten egyszerűen nem foglalkozik ilyesmivel. Jóval később, huszonegy éves korom táján kezdtem csak kapiskálni ezt a gondolatot. Akkor történt, hogy a helyi lapban óriási betűkkel jelent meg a következő főcím: "A pápai állásfoglalás szerint többé nem bűn pénteken húst enni". Én meg

azt gondoltam: "Hát nem csodálatos? Most mindazok, akik valaha is húst ettek pénteken, kijutnak a." Na persze, soha nem is kerültek pokolra, mert ilyesmiért amúgy sem jár pokol. A pénteki húsevés mondjuk egy kis purgatóriumot ér, az erkölcsi vétség miatt, de soha nem számított valami rettenetes bűnnek. A saját neveltetésemmel hozakodtam elő, és remélem, elnézitek nekem, hogy a gyermekkoromról beszélek. Mindannyian, bármilyen vallási háttérrel, tudnánk hasonló történeteket mesélni arról, hogyan ültették belénk az efféle bűntudatot. Meg kell mondjam, ha csak ilyesféle apróságokra korlátozódott volna (amiket az apám piszlicsáré ügyeknek nevezett), az még nem lenne olyan nagy gond. De az az igazság, hogy az emberi nem felét mérhetetlen bűntudat terheli olyan cseppet sem piszlicsáré - 13 - ügyek miatt, amelyek egyszerűen annak a csodának a kifejezései, akik vagyunk, illetve, visszatérve az előző témánkra, a

szexualitásunk gyönyörűséges és magasztos kifejezései miatt, és ezzel néven is neveztük az egyik legnyilvánvalóbb területet, amelyikkel kapcsolatban annyi bűntudatot érzünk. Vagy nézzük a pénz esetét; egyesek a gazdagságuk miatt érzik bűnösnek magukat. Elönti őket a bűntudat, és enyhítésére eszelősen ajándékozni kezdik a pénzüket. "Hát igen, jó sok pénzem van, de évenként negyedmillió dollárt adományozok. Így legalább valamelyest jobban érzem magam, ha már ilyen szörnyűség történt velem." Mert hogy is szól a közvélekedés? Ha valaki Isten szavát hirdeti, vagy más, igazán csodálatos tevékenységet folytat, annak ne legyen sok pénze. Így aztán nem is fizetünk egy vasat se a tanítóinknak. De nézzétek csak meg, amit a tanárok és az ápolónők keresnek, az is alig több a semminél. Bizony így van ez: minél értékesebb valami a társadalomnak, annál kevesebbet fizetünk érte. Mit mond ez nektek az élet

legnagyszerűbb mozzanataival kapcsolatos bűntudatunkról, nem kevésbé az igazi, hogy úgy mondjam, emberi hibákról, a megítélésben elkövetett hibákról? (És persze a hiba szót csak abban az értelemben használom, amennyiben nem tennénk még egyszer ugyanígy.) Ostorozzuk és hibáztatjuk hát magunkat, olyannyira, hogy ha nem vigyázunk, még itt a Földön megteremtjük magunknak a saját poklunkat, elkövetett hibáink miatt, többek között a betegségek formájában is, és úgy, hogy kudarcot vallunk a holisztikus élet elérésében. Összességében tehát az egyik legnagyszerűbb és legfelszabadítóbb lehetséges kijelentésünk: "Bűntelen vagyok és ártatlan." És ha vállaljuk azt az állítást, akkor a tisztaság, a csoda és a teljesség vár ránk. Mert ha elfogadjuk a bűntelenségünket, azzal ismét összerakhatjuk önmagunk egészét. Mit is mondtam korábban? A megbocsátás a teljességet megnyitó kulcs. És tegyünk hozzá egy

kiegészítést: itt kezdődik a megbocsátás. Ha nem itt kezdődik, akkor nem is vezet sehová. Hiszen nem adhatunk olyasmit, ami nincs a birtokunkban A holisztikus élet annyit tesz, hogy az élet teljességével élünk, az egészével, valamennyi oldalával, a fentjével és a lentjével, a jobbjával és a baljával, az előttjével és az utánjával, mindazzal, ami női, és mindazzal, ami férfi benne. Valamennyiünkön és valamennyiünkben áramlanak és átáramlanak férfi és női energiák. Ne mellőzzük egyiket sem, vegyük bátran birtokba az egészet, aztán eresszük el, amelyik már nem szolgál minket, amelyik immár nem felel meg annak a legnagyszerűbb kifejezésének, akinek elképzeljük magunkat, aztán hagyatkozzunk a többire, miközben szabadon és nyíltan árasztjuk az általunk megérintett életekre. - 14 - Sokan nevelnek kisgyermekeket. Mit tanácsolsz a mai szülőknek? Mit mondhatunk nekik? Hogyan taníthatjuk őket Istenre? Hát igen, az

ember ül ebben a székben, és az a veszély fenyegeti, hogy azt képzelik, minden kérdésre ismeri a választ. Én vagyok az utolsó, aki arra vetemedne, hogy szülőknek osztogasson tanácsot. Valószínűleg előkelő helyet foglalok el a legrosszabb szülők világranglistáján. Meglehet persze, hogy éppen ez avat a megfelelő személlyé nem tudom. Beszámolhatok viszont az általam elkövetett hibákról Egy hibát azonban tudtommal soha nem követtem el. Mindig feltétel nélkül szerettem a gyermekeimet És soha nem kértem tőlük olyasmit, amiről úgy gondoltam volna, hogy nem szívesen adnák. akár nekem, akár az életnek. Ha tehát tanácsot adnék a szülőknek, az úgy hangzana, hogy szeressétek a gyermekeiteket, ahogy szeretnétek, hogy szeressenek titeket. Semmi esetre se elvárásból. Ne valamilyen követelményből, mindenekelőtt pedig hagyjátok őket, hadd éljék az életüket. Eresszétek el őket. Menjenek Ha úgy adódik, ütközzenek falakba és

kövessenek el hibákat. Hadd sebezzék meg magukat Most is, a jövőben is Ha kell, emeljétek fel őket, és segítsetek nekik. De ne álljatok az útjukba, ne akadályozzátok meg, hogy éljék az életüket Adjátok meg nekik a szabadságukat - ideértve annak a lehetőségét is, hogy olyasmit csináljanak, ami nyilvánvalóan nem szolgálja az életüket, és amit "hibának" nevezhetnénk. Tudjátok, nem adhatok jobb tanácsot a szülőknek, mint hogy úgy bánjanak a gyermekeikkel, ahogy Isten bánik velünk: "Azt kívánom neked, amit te kívánsz magadnak. Szabad választást adok neked, hogy akaratod szerint dönts az életben, és határozz bárhogyan, én mindig szeretni foglak." Bárcsak így tettem volna a szüleimmel Bárcsak így tettem volna a gyermekeimmel. Bárcsak ilyen lett volna velük a kapcsolatom De sosem szabad nem megpróbálni. És még valamit mondanék a szülőknek: ne felejtsék el, hogy szülők. Én például az életem legnagyobb

részében tökéletesen megfeledkeztem szülői mivoltomról: így érzelmileg elhagytam a gyermekeimet. Ez pedig nagyon nincs rendjén Mondanál valamit végezetül a szeretetről? Úgy vélem, a szeretet a mindenség leginkább félreértett érzelme. Az embereknek legalább a fele nem tudja, mi az igazi szeretet. És az embereknek legalább a fele soha nem is tapasztalta meg. Ha csak egyetlen pillanatra megtapasztalnák, milyen a valódi szeretet, soha többé nem élnénk úgy egymással, ahogy élünk. Soha többé nem művelnénk azt egymással, amit művelünk. Soha többé nem hagynánk figyelmen kívül, amire most ügyet sem vetünk. Soha többé nem hagynánk, hogy úgy menjenek a dolgok, ahogy mennek - 15 - Az első nehézséget persze az okozza, hogy soha nem tanultuk meg szeretni magunkat. Ez a legeslegelső gond. Csak másnak tudjuk adni, ami adnivalónk akad És ha nincs szeretetünk itt, akkor nincs mit odaadnunk. Annyira kézenfekvő egyenesen zavarba hoz,

hogy itt ismételgetem, hiszen olyan, de olyan nyilvánvaló. Mit is mondhatnék végezetül a szeretetről? Próbáljátok ki. De ne próbálgassátok, hanem próbáljátok ki teljesen. A lehető legteljesebben! Próbáljatok meg szeretni valakit, csak egyszer, csak egyetlenegy embert, mindenféle feltétel és korlátozás nélkül. Minden elvárás nélkül, úgy, hogy semmit sem vártok viszont érte. Legalább egyszer próbáljatok meg így szeretni valakit. De vigyázzatok! Mert ha csak egyszer megteszitek, és megérzitek azt az érzést, bizony mondom, menthetetlenül rászoktok! * - 16 - Nos, mivel elképesztően átfogó témáról beszélgetünk, és igazán szívesen hatolok a legapróbb részletének is a mélyére, úgy gondolom, itt az ideje, hogy feltegyétek a kérdéseiteket. Tessék, itt a lehetőség, hogy előálljatok vele, mire vagytok kíváncsiak, ha egyáltalán akad ilyesmi. Igen, itt az első kérdés! Mit mondanál az embereknek a génjeik

tekintetében? Hiszen minden, a túlsúlytól a rákig - úgy értem, egyesek a család génkészlete alapján előre eldöntöttnek vélik, hogy mondjuk rákosak lesznek. Mit üzensz azoknak, akik szerint nincs mód a sorsunk irányítására? Egyszer csak megtörténik, és kész. Aki így véli és így is beszél, azzal bizony meg is történik. És bőségesen találunk bizonyítékot az orvostudomány évkönyveiben olyan emberekről, akik - hogy úgy mondjam - mindenféle árral szemben úsztak, és pontosan az ellenkező végeredményre jutottak, mint amit a genetikai hátterüknek illett volna meghatároznia, ahol a genetikának kellett volna lennie a döntő tényezőnek. Azt hiszem, vakmerőség volna kijelenteni, hogy egyáltalán nem létezik genetikai hajlam. A tudomány ezt már amúgy is meggyőzően kimutatta. Tehát egy bizonyos állapot felé irányuló genetikai hajlam egyfajta valóság, amellyel számolnunk kell. Csakhogy az nem feltétlenül olyan állapot,

amely elől egyszerűen nincs menekvés. Szó sincs róla, hogy elkerülhetetlen volna. Mert ha valaki hajlamos bizonyos állapotra, az nem jelenti egyúttal azt is, hogy semmiféle hatalma nincs fölötte. Ha nem lenne semmiféle ellenőrzésünk, amivel józan megfontolással, fizikailag és lelkileg felülkerekedhetünk a hajlamainkon, akkor joggal beszélhetnénk eleve elrendelésről, a sors szeszélyének volnánk alávetve, ez esetben legalábbis a fizikai sorsnak. Ez pedig egyszerűen nem felel meg az emberi tapasztalatnak Nem ilyennek teremtettünk. Nem egy ilyen hajlamunk kiválasztatott; úgy értem, belénk lett programozva. Bizonyos gondolkozásmód szerint senki sem véletlenül kerül egy meghatározott testbe. Ebből az következik, hogy a testünknek nevezett biomechanikus rendszerbe épített hajlamaink némelyike olyan állapotot jelent, amelyet jó előre kiválasztottunk mint eszközt, amellyel dolgozni fogunk, mint a színt vagy az ecsetet, amellyel életünk

vásznára festünk. De bármikor dönthetünk úgy, hogy megváltoztatjuk az eszközöket. Igen, akár festés közben is. Bátran kijelenthetjük: "Nem, nem, így túl sok a kék Inkább sárgával folytatom" És előkaphatunk egy új vásznat, vagy új szemmel nézhetjük a régit. Az a legfontosabb, hogy megértsük, az emberi élet tapasztalatának nincs erőteljesebb és hatékonyabb megnyilvánulása a róla alkotott elképzelésünknél, a vele kapcsolatos döntésünknél és elhatározásunknál, és hogy nincs az a mégoly nagy és döntő tényező, amelyik meghatározóbb lehetne társteremtői viszonyunknál Istennel. - 17 - Ha Isten és én elhatározzuk, hogy megváltoztatunk valamit a testemnek nevezett biomechanikus üzemben, akkor belevágunk és megcsináljuk, hajlam ide, hajlam oda. És a világon semmi sem akadályozhatja meg ezt a folyamatot. És pontosan ez az a folyamat, amelynek révén az emberek kigyógyíthatják magukat a rákból, és

változtathatnak bármilyen gyötrő állapoton, hiszen semmiféle helyzetre nem ítéltettünk csak úgy. Testünk génjei egyszerű kijelzők csupán, ahogy az asztrológiai jegyek. Génjeink jeleket küldenek nekünk, ahogy az univerzumnak nevezett nagyobb test adja az asztrológiai jeleket. És mindegyikünk egy-egy teljes univerzum, ha kicsiben is Azaz jelzik, milyen irányba tartunk, de korántsem az elkerülhetetlen végzet jelei. Mutatják, melyik útra léphetünk, és erre nagy valószínűséggel rá is lépünk - hacsak nem döntünk másként. És ha nincs ínyünkre, amit a gének mondanak a fiziológiai értelemben követendő irányról, akkor változtassuk meg a döntésünket. Pontosan a génjeink által kijelölt irányt illető elhatározás megváltoztatásának ezen folyamata révén győzik le az emberek az úgynevezett leküzdhetetlen állapotokat, köztük a rákot is. Megváltoztathatjuk a döntésünket, amikor csak kedvünk tartja, és létrehozhatunk egy

újabb tapasztalatot. Csakhogy - és ez a lényeg - kevesen hiszik el. És mert nagyon kevesen hiszik el, nagyon kevesen igazolják. Felülkerekedhetünk akár a genetikai hátterünkön, akár más környezeti feltételeken, amelyek bizonyos végkimenetelt illetve tapasztalatot jelölnek ki számunkra? Ha nem, akkor Isten legmagasztosabb ígérete hazugság, és nincs szabad akaratunk, és nem vagyunk urai a sorsunknak. És ebben az esetben valami egészen szédületes igaztalansághoz igazodunk. De nem hiszem, hogy így állna a helyzet Az életem éppen az ellenkezőjét tanúsítja. - 18 - Mielőtt megírtad volna a három könyvet, illetve az egyes könyvek születése között, kapcsolatban maradtál Istennel? És milyen formát öltöttek a beszélgetéseitek? Mielőtt a könyvek könyvvé lettek volna, mielőtt ez a magasztos anyag áthaladt volna rajtam, nem voltam a tudatában annak, amit most már az Istennel folytatott beszélgetéseknek nevezünk. A legkevésbé sem

Csak miután megkaptam az anyagot ami, mellesleg, egyáltalán nem könyv formájában érkezett. Inkább egyfajta nagyon személyes párbeszédként, amelyet önmagammal folytattam. De miután kezdetét vette ez az élmény, rádöbbentem, mi történik. Attól kezdve annál inkább a tudatában voltam, hogy az egész életem, és persze a tiétek is, beszélgetés Istennel. És hogy nem csupán beszélgethetünk vele, hanem mást sem csinálunk. Talán azt a kérdést teszik fel nekem a leggyakrabban: "Miért éppen te?" A válasz pedig úgy szól: dehogy én. Nem én vagyok a kiválasztott Mindnyájan beszélgetünk Istennel Életünk minden napjának minden pillanatában. Csak éppen nem ébredünk a tudatára, vagy másképp nevezzük. És most fogjátok-e az Istennel folytatott beszélgetésnek tekinteni az életeteket? Meghalljátok-e ezt az örök beszélgetést a rádióban felcsendülő következő dal szövegében? A kezetekbe akadó következő regény

cselekményében? Vagy a borbélynál fellapozott újság cikkében? Az utcán elétek toppanó barátotok elejtett megjegyzésében? Netán a jobb fületekbe suttogott szavak formájában? Kicsendül-e mindezekből az élményekből az Istennel folytatott beszélgetésetek? Mert akkor ti is részesei lesztek annak az élménynek, amelyről engem faggatok, és amelyről úgy vélitek, hogy egyedül nekem adatott meg. Csak néhány egyszerű lépést kell követni, ha úgy döntötök, hogy az efféle párbeszédeket beépítitek életetek valóságába. Az első lépés, hogy nyíltan kijelentitek magatoknak, hogy ez igenis lehetséges. Hányan akadnak köztetek, akik tényleg úgy gondolják, hogy Isten akár ebben a szent pillanatban is közvetlenül akar szólni hozzátok? Jó. Remek Szenzációs! Majdnem valamennyien Igazán nagyszerű. Mivel pontosan ez az első lépés Hogy ténylegesen kimondjuk: "Na, várjunk csak. Lehetséges De mennyire, hogy lehetséges! Hiszen már meg

is történik!" A lehetőség elismerése utáni lépés meggyőzni magunkat arról, hogy méltók vagyunk erre az élményre. Igazság szerint mindannyian méltók vagyunk rá, de nagyon kevesen hajlandók őszintén vállalni, akár önmaguk előtt is. Ez sokaknak borzasztóan nagy nehézséget okoz, számos olyan okból, amelyekre korábbi eszmecserénk során már kitértem. Mindannak a számottevő része, amit életünk során belénk sulykolnak, az - 19 - önértékelésünket csorbítja, és azt eredményezi, hogy csekélyebb értékűnek kezdjük érezni magunkat, mint amilyen becsesnek nézetünk szerint lennünk kellene, így aztán kialakul bennünk az érdemtelenség érzése. És ha most azt akarjátok felvetni, hogy az emberek körében cseppet sem általános az érdemtelenség, a méltatlanság, a kishitűség gondolata, akkor gondoljatok még egyszer bele. Sokan a hitványságnak ezzel a tudatával élik le az egész életüket. Aki tehát maga is

beszélgetni kíván Istennel, az második lépésként fogadja el rendíthetetlen tényként, hogy igenis méltó egy ilyen társalgásra. Miután pedig elfogadtátok az érdemességeteket, jöhet a harmadik lépés: vegyétek észre, hogy már folyik is a párbeszéd, ahogy azt nem győzöm hangoztatni. És ne söpörjétek félre a legszembeötlőbb bizonyítékokat, mondván, hogy csak véletlen egybeesésről lehet szó. Véletlen egybeesés?! Az utóbbi néhány hétben aggodalmaim támadtak ebben a kérdésben, és betévedtem egy kozmetikai szalonba. Az egyik asztalra dobva ott hevert egy három és fél hónapos folyóirat. Szórakozottan lapozgatni kezdtem, és pontosan az erről a témáról szóló cikknél nyitottam ki. Hát ehhez mit szóltok? Még hogy véletlen egybeesés! El sem tudom mondani, hányan írják meg nekem, miféle véletlen folytán jutott a kezükbe a Beszélgetések Istennel valamelyik kötete, például egyszerűen eléjük pottyant a polcról. És el

sem tudjátok képzelni, hányan írnak ilyesmiket: "Életem legmegfelelőbb pillanatában bukkantam erre a könyvre." Nos? Csak akkor kezdjük megérteni, hogy mindez a saját, külön beszélgetésünkhöz tartozik, ha mélységesen a tudatában vagyunk, hogyan is megy végbe a folyamat. De nem is az a legfontosabb része a beszélgetésnek - amit mindannyian képesek vagyunk folytatni, és amit mindannyian állandóan folytatunk is -, hogy mit képzelünk, értünk vagy hallunk Isten mondandójából, hanem az, amit mi mondunk Istennek. Most sem mondhatok mást, mint hogy részünkről az életünkkel folyik a beszélgetés. A pillanatról pillanatra elgondolt gondolatainkkal, a kimondott szavainkkal, a megtett cselekedeteinkkel - ez a beszélgetés ránk eső fele. És nincs semmi más Ügyeljetek hát, ne mondjatok úgy valamit, hogy közben mást tesztek, és ne gondoljatok úgy valamit, hogy közben mást mondtok. Mindig egyezzenek a gondolataitok, a szavaitok és a

tetteitek. És akkor valóban szentséges lesz a beszélgetésetek. És egységes És akkor elmondhatjátok, hogy holisztikus az életetek Kérdésed van? Az imént említetted ezt a bizonyos egyeztetést az életünkben. Mondanál valami arról, amiről a HARMADIK KÖNYVben esik szó, hogy meghasonlott egymással a technikai civilizációnk és a tudatunk, és hogy milyen jövő vár ránk? Igen. Igen, keresztúthoz érkeztünk Ebben a pillanatban ott állunk Már korábban ideértünk, ahol a technika minket magunkat is fenyeget, és valószínűleg már meghaladta az arra vonatkozó tudásunkat, hogy hogyan használjuk. Legalábbis az emberek túlnyomó - 20 - többsége, már-már túlságosan sok ember esetében ez a helyzet, hacsak nem változtatunk nagyon gyorsan a dolgokon. És ugyanakkor elértünk egy káprázatos másik pontot az emberi nem fejlődésében. Ez az a pont, amit Barbara Marx Hubbard tudatos evolúciónak nevezett. Hadd fejtsem ki egy kicsit bővebben Az

evolúció (a faj evolúciója vagy fejlődése) egészen a legutóbbi időkig összességében egy általunk megfigyelt folyamatnak látszott. Figyeltük, hogyan zajlik a fejlődésünk, hogy úgy mondjam, a szemünk előtt. Néztük, ahogy megtörténik Olykor kissé zavartan Mint aki nem hisz a szemének. Olykor hálásan és izgatottan De leginkább úgy tekintettük magunkat, mint a megfigyelőt, aki körül zajlik a folyamat. Feljegyezték a történelemkönyvekbe, ahol mindenfélét olvashatunk a múlt evolúciós fejleményeiről. Nemrégiben azonban, úgy értem, viszonylag nemrégiben, a jelenlévők közül mindenesetre nem egynek az életében, mondjuk, úgy az elmúlt húsz, harminc vagy negyven évben a tudatára ébredtünk az evolúció folyamatában játszott szerepünknek. Csak viszonylag nemrégiben értettük meg, hogy mi teremtjük meg a fejlődésünk módját. Az emberi faj tagjainak többsége számára ez a tudatosság merőben új szintjét jelenti. Most

tehát tetőtől talpig benne vagyunk a tudatos evolúciónak nevezett újszerű folyamatban. Azaz elkezdjük megszabni, milyen úton fejlődjünk fajként és egyedekként. Márpedig ez félelmetesen nagy változást jelent az evolúció eddigi formájához képest. Értitek? A legjobbkor történt. Mert történetesen egybeesik azzal az időponttal, amikor a technikánk már-már meghaladja a képességünket, hogy bölcsen kezeljük. És még csak azt sem határoztuk meg, mi értendő ez esetben a bölcsesség alatt. Olyan erkölcsi kérdésekről beszélünk, mint például a klónozás vagy a génmanipuláció. És százával akadnak hasonlók - csupa olyan eljárás, amelyet társadalmunk létre tudott hozni, de még fogalmunk sincs róla, hogyan kellene használni. És egyes ilyen eljárások borzasztóan veszélyesek az egészségünkre, a környezetünkre (ami egyébként egy és ugyanaz) és arra a döntésünkre, hogy hogyan éljünk Homo sapiensként ezen a bolygón.

Muszáj tehát szemügyre vennünk ezt a versenyfutást az idővel, és tudatosan elhatározni, merre fejlődjünk, tekintettel a hajdan tapasztalásunk motorját hajtó technikára. Mely műszaki fejleményekre kívánjuk azt mondani: "Egy pillanat. Hm Na nem, ezt inkább nem." De mondhatunk-e igent erre és nemet amarra? Hozhatunk-e bölcs döntéseket és juthatunk-e méltányos elhatározásokra? És lefedhetjük-e a legmagasztosabb gondolattal, amit általánosságban táplálunk arról, kik is vagyunk valójában, a technikai eredményeket és azok felhasználási módjait, melyeket a társadalom engedélyez, lehetővé tesz, létrehoz, támogat és megtapasztal? Ezek korunk legnyomasztóbb kérdései. Nem kis kérdések, elhihetitek. És mindenkinek a kutatás első vonalában a helye, hogy mielőbb megtaláljuk a választ. Ezek nem olyasféle kérdések, amelyekre majd csak válaszol valahol valaki. Ezt a - 21 - felelősséget nem lehet áthárítani. Nincs kire

Nekünk kell felelnünk És azzal válaszolunk, hogy milyen termékeket fogyasztunk; az áruházban, a ruhaboltban, az otthonunkban hozott egyéni döntésekkel. A mindennapi életetekkel fogtok válaszolni: azzal, hogy mit mondtok másoknak, hogyan ösztönöztök másokat, mit választotok, milyen döntéseket hoztok, és hogyan osztjátok meg. Ha nem vagytok a lehető legteljesebb mértékben a tudatában annak, amiről beszélek, és a következményeknek, akkor mindezt egy kézlegyintéssel fogjátok elintézni. Hadd ajánljak a figyelmetekbe egy rendkívüli könyvet Thorn Hartmanntol: The Last Hours of Ancient Sunlight (Az ősi napfény utolsó órái). És feltétlenül olvassátok el Barbara Marx Hubbard könyvét, a Conscious Evolutiont (Tudatos evolúció). És ha már itt tartunk, ne mulasszátok el Marianne Williamsontól a Healing the Soul of Americát (Amerika lelkének meggyógyítása). Ezek a könyvek a jelenlegi témánkat tárgyalják átfogóan, sajátosan és

dinamikusan. nagyszerű fogalmazásban és bámulatos meglátásokkal De legalább azt engedjétek meg magatoknak, hogy felemelkedjetek a tudatosságnak a kérdéshez illő szintjére; annak a tudatossága, hogy a szakadék szélén állunk, miközben vár ránk a huszonegyedik század. Versenyt futunk az idővel De ki lesz a győztes? A technika vagy az emberi szellem? Egyszer már a technika nyert, és gyakorlatilag eltörölte a bolygó színéről az emberi életet. És most ismét minden képességünk és lehetőségünk adott, hogy újra megtegyük. Mindjárt előrebocsátom, nem valószínű, hogy bekövetkezik Emlékeztek (már amelyiktek emlékezhet rá)? Az ötvenes években mindannyiunkat kitört a frász, mi fog történni. Ezzel nem arra akarok utalni, hogy valami óriási robbanás egyszer csak elpusztítja Manhattant, vagy Moszkvát atomrobbanás semmisíti meg. Nem állítom, hogy nem kerülhet rá sor, de nem hiszem, hogy így lesz. Sokkal eredendőbbek a minket

fenyegető tényezők; hatásuk talán csak egy nemzedéknyi idő elteltével mutatkozik meg, de olyan következményekkel járnak, amelyekkel semmiképp sem akarhatunk együtt élni. Úgy vélem tehát, hogy kimondhatatlanul fontos figyelmet szentelni az életünk minőségének erre a lassú, de kérlelhetetlen rombolására. Hiszen tudjátok, mire gondolok Véget kell vetni az esőerdők irtásának. Egyetérthetünk vele? És ez viszonylag egyszerű És kezdjük minél előbb megtalálni a módját, hogyan juttathassunk mindenkinek elegendő táplálékot, és akkor nem halna éhen óránként négyszáz gyermek. Igen. Mi a kérdés? - 22 - Neale, szerinted mit tehetünk az elme, a test és a lélek táplálásáért? Hogyan tarthatjuk ezeket egyensúlyban? Mit mond erről a holisztikus szemlélet? Szerintem korunk igazi kihívása egyidejűleg táplálni az elmét, a testet és a lelket, és megőrizni az egyensúlyunkat. Márpedig ez nem könnyű egy minden jel szerint

egyensúlyát vesztett világban. És mert a világ elvesztette az egyensúlyát, mi is hajlamosak vagyunk vele együtt kibillenni, afféle ellenpontként: nevezetesen, hogy az ellentétes oldalra dőlünk. Ez a hatás-ellenhatás elve Ha például hosszú időre belevetjük magunkat a szellemi folyamatba, mondjuk egy ilyesmivel foglalkozó közösségben, könnyen elveszíthetjük az egyensúlyunkat, és végül teljesen lekötjük magunkat a testünkkel, miközben teljességgel megfeledkezünk a lelki lényünkről. És ugyanígy, ha átadjuk magunkat valamilyen nagyon fizikai jellegű, és csekély spirituális élményt nyújtó életnek, egyesek elkezdenek egyre inkább elvonulni a világtól, és olyannyira belebonyolódnak lényük szellemi oldalába, hogy ki sem lehet belőle rángatni őket. És betelepszenek valamilyen spirituális műhelybe hat-nyolc hónapra, ahol aztán tökéletesen elvesztik a kapcsolatot a mindennapi valósággal, azzal a valósággal, amit végső

soron úgysem kerülhetnek ki. Az igazi feladat tehát az egyensúly elérése. Azt hiszem, Gerald Jampolsky mondta: "Az élet egyensúly kérdése" Az egyensúlyt pedig úgy lehet elérni, hogy nem tévesztjük szem elől: három részből álló lények vagyunk, és lényünk hármasságának egyik része sem fontosabb vagy szentebb a többinél. Mert test, elme és lélek vagyunk Egyesek azt hirdetik, de legalábbis céloznak rá, hogy a spirituális részünk, a lelkünk a legszentebb, ilyenformán a legfontosabb. Csakhogy nem egészen így áll a helyzet A spirituális részünk semmivel sem fontosabb, mint a fizikai vagy a mentális énünk, és több gondot sem kell fordítanunk rá. Gyakran mondják azonban a fordítottját is, hogy ugyanis nem szentelünk elég figyelmet a testünknek. Amit én is szóvá tettem Nem gyakorlatoztatjuk a testünket, jóllehet elkelne neki az edzés. Nem tartjuk formában Nem tartjuk kellőképp felhangoltan És nagy többségünkre ez

érvényes. Az eredményeként pedig - különösen az Egyesült Államokban - az emberek hajlamosak az elhízásra és általános jelenség a rossz erőnlét. És sokkal hamarabb halnak meg, mint ameddig élhetnének, mert nem fordítanak gondot az ilyen és más fizikai körülményekre. Ahogy az elménk karbantartására sem fordítunk elég figyelmet. Megdöbbentő, milyen keveset olvasunk. Akárhová megyek, mindig felteszem a következő kérdést: "Hány könyvet olvastatok tavaly?" Ha valaki hármat-négyet elolvasott, az már tömérdeknek számít. Én magam húsz-harminc, esetleg ötven könyvet olvasok évente Majdnem minden hétre jut egy. Valósággal falom a betűt Ne vegyétek hencegésnek, csupán közlöm a tényt Régebben szerintem ez volt az általános. De ha manapság valakinek sikerül kivégeznie - 23 - három-négy könyvet egy évben, akkor már rém büszke magára. Nagy többségünk esetében az jelenti az elme táplálását - és a lehető

legőszintébb sajnálattal kell ezt mondanom -, hogy bekapcsolja a tévét. Vagy egyszer-egyszer elmegy moziba, ha ezeket az elme táplálásának tekinthetjük. De hogy valaki elmenjen a könyvtárba, és ott töltsön egy vasárnap délutánt, megtudni, mi mondanivalója volt valamiről Balzacnak - nos, a legtöbb ember egész életében nem kerít sort ilyesmire. Ahogy mondom: egész életében. Pedig másra is éhezik az elménk, mint a Simpsonék vagy a Los Angeles Times sportoldala. A legtöbb ember a spirituális oldalát sem tartja karban. Nem meditálnak Félelmetesen kevesen szentelnek időt az énjük spirituális oldalának táplálására. Nem járnak rendszeresen - némelyek meg egyáltalán nem mennek el - templomba, zsinagógába vagy hívjuk bárhogy azt a helyet, ahol Istent tisztelhetnék. Szem elől tévesztik, hogy a teljes egyharmaduk lélek. Na persze mindannyian lelkek vagyunk, ugyanakkor viszont három részből álló lények. És nem szentelik az idejük és

a figyelmük harminchárom százalékát lényük spirituális oldalára. A többségünk csak az egyik területet gondozza a többi rovására ahelyett, hogy mindegyiknek egyformán gondját viselné. És mit javasolsz, hogyan változtathatnának ezen? Hagyják abba, amit művelnek. Semmi más nem kell a változáshoz, mint észrevenni, hogy három részből álló lények vagyunk, és kezdjünk el tudatosan figyelmet fordítani önmagunk valamennyi megnyilvánulására, még ha az esetenként kínosan is érint. Lépjünk ki a kényelmi zónánkból. Ne adják fel, akik feszengenek a templomban, a zsinagógában vagy bármilyen spirituális környezetben, vagy meditálás közben. Csak csinálják Ami azt illeti, én is így kezdtem a meditálást. Soha nem lelkesített túlságosan a gondolat, hogy csak csendben üldögéljek önmagam társaságában egy gyertya vagy halk zene mellett. De éppen azért, mert idegesítőnek találtam az elképzelést, és őszintén szólva nem

hittem benne, hogy lenne kitartásom egy órán át csendben üldögélni, megpróbáltam. Megpróbáltam és megint megpróbáltam, és egy szép napon egészen rendkívüli élményben volt részem meditálás során, amikor éreztem, hogy kapcsolatba kerülök a mindenséggel, mindazzal, Ami Van, olyan hihetetlen módon, hogy most nem is tudnék hosszabb időn át meglenni meditálás nélkül. Felfedeztem tehát valamit. Mint amikor felfedezzük, hogy nincs is olyan rossz íze a spárgának. Sőt, egészen kellemes Úgyhogy próbáljátok meg Lépjetek ki a kényelmi zónátokból. Mellesleg, mostanában a testedzéssel állok így, amivel az elmúlt évek során bizony nem - 24 - voltam valami jóban. Van otthon egy kis tornatermem, csak egy kis szoba, ahol elhelyeztem néhány edzőgépet, és megpróbálom rábeszélni magam, hogy hetente kétszerháromszor menjek le és végezzek egy kis testmozgást. Biztosra veszem, hogy csodát fog művelni velem. Hát ez is egy

ilyesféle dolog És borzasztó egyszerű Nincs benne semmi titok. Csak adjuk meg magunknak a lehetőséget - 25 - Beszélnél a belső vezérlő rendszerről? Mindannyiunkban működik egy belső vezérlő rendszer, amelynek révén minden igazán lényegeset megtudhatunk az életről. És ha hallgatunk rá, akkor elvezet a megfelelő és tökéletes emberekhez, helyekhez és körülményekhez, amelyekre éppen szükségünk van énünk legmagasztosabb részének kifejezéséhez. Számomra semmiféle nehézséget nem okoz odafigyelni a belső vezérlő rendszerre. A gyomromban érzem. Gyakran mondom is: "Figyeljetek a hasatokra! Mindent tud ez a megbízható, jó öreg kis hasikó." Itt van tehát ez a folyamat, ez az eszköz, amelyre fel akarom hívni a többiek figyelmét, mert ez tájékoztat, amikor a megfelelő irányba haladunk, vagy amikor éppen rossz döntést készülünk hozni. Tényleg végtelenül egyszerű. Először is, mozduljunk el a holtpontról. Ha

úgy érzitek, elakadtatok, amikor sem ez, sem az nem megy, vagy visszariadtok a döntéstől, mert féltek, hogy hibásan határoztok, akkor - döntsetek. Jussatok valamire Csak lépjetek tovább Ilyen helyzetekre mindig ez a tanácsom: a döntéshozatalnak nevezett folyamat. Hogy haladjatok tovább valamerre, teljesen mindegy, merre. Amint elszánjátok magatokat, hogy leteszitek a garast valami mellett vagy ellen, amint elindultok egy bizonyos irányba, a gyomrotok pillanatokon belül megmondja, igazán arrafelé kell-e tartanotok. Ez a belső vezérlő rendszer. Az én esetemben a gyomromban tanyázik; mások talán a fejükben érzik De mindnyájunknak a rendelkezésére áll. Mindenki átélte már, hogy amikor készült valamire, az egész rendszere fellázadt ellene, és valósággal felkiáltott: "Ne, ezt ne!" És ez nem a félelem szava, hanem a belső bölcsességé, amelyik azt mondja: "Nono! Azt hiszem, nem is akarsz így cselekedni." Vagy mondjuk a

belső tudásé: "Igen, pontosan ez a megfelelő lépés. Rajta, menj tovább!" Egyfajta félreismerhetetlen örömérzés. Amint így szól a lélek: "Veled tartok Menjünk, vágjunk bele!" És aztán következik ama bizonyos érzés, de csak a döntés meghozatala után. Sokan azonban gyakran a döntéshozatal előtt várnak erre. Nos, ez a lényeg. Megismétlem, jó? Számtalan embert ismerek, aki imádkozik, meditál és útmutatást kér Istentől, mielőtt meghozná a döntését. Pedig éppen fordítva működik Hiába üldögél az ember és hajtogatja: "Ó, Istenem, segíts rajtam, igazíts útba, mielőtt döntésre szánnám el magam." Én inkább azt mondom: nem, nem, nem Hozz ilyen vagy olyan döntést, aztán figyeld, mint mond rá tested minden sejtje. Láthatjátok tehát, éppen fordítva kell történnie. Ne féljetek a döntéstől Határozzatok, és meg fogjátok tudni, megfelelő elhatározásra jutottatok-e. És ha úgy találjátok,

nem így kell dönteni, kezdjétek újra, és amikor helyesnek érzitek, menjetek tovább. Hát nem érdekes? - 26 - Neale, hadd tegyek fel pár kérdést a testről, mindenekelőtt a szenvedésről. Azonosnak tekinted a test fizikai hibáját azzal, hogy lelki szinten kellene megoldani valamit? Tudod, azt mondják, hogy ha az ember megfázik, akkor az a lelki zavarodottságát jelzi. Ilyesfélére gondolok A másik kérdésem olyan emberekre vonatkozik, akik fizikai fájdalom közben, esetleg éppen a hatására, spirituálisan felébrednek. Lehetséges, hogy fizikailag szenvedő embernek ilyen élményben legyen része? Nos, a buddhizmus szerint az élet egésze szenvedés. Ebben az összefüggésben természetesen igenlő a válasz. Szenvedés kétségbevonhatatlanul létezik A szenvedés is tapasztalat. Úgy értem, amit mondjuk te szenvedésnek neveznél, azt én esetleg nem tekintem annak. Engem például krónikus fájdalom gyötör Alig akad olyan pillanata a napnak,

amikor ne hasogatna itt vagy ott. Az egész előadás alatt átjárt a fájdalom De ha összevetem azokkal a pillanatokkal, amikor igazán szenvedtem, akkor nem is beszélhetek fájdalomról. Érted, ugye? Márpedig erre könnyen azt mondhatná valaki: "Te jó ég, hogyan csinálja? Ha nekem lenne ekkora fájdalmam, nemhogy előadást nem tudnék tartani, de még a világos gondolkodás is nehezemre esne!" Nem azért mondtam el, hogy a saját vállamat veregessem. Csak beszámoltam nektek a tényekről. És mindnyájunkkal hasonló a helyzet Mindannyian ugyanazt a tapasztalatot éljük meg. Először is tehát, a fájdalom viszonylagos élmény Bizonyos fokig mindannyian szenvedünk. Mindig Erről beszélnek a buddhisták Az élet fájdalom Mert amint rájövünk, hogy - tekintettel bezártságunkra ebbe a fizika testbe valamilyen mértékig korlátozva vagyunk, és ez a korlátozás annak a valóságos megcsonkítása, akik valójában vagyunk, nos, akkor menthetetlenül

elönt a fájdalom. Nem akarok kitérni a kérdésed elől, de el kell helyezni valamilyen közegben. Most pedig nézzük közvetlenebbül: igen, a szenvedő ember átélheti a mérhetetlen megvilágosodás és a hihetetlen spirituális tudatosság pillanatait. Esetenként pontosan a fájdalom váltja ki. Mert a fizikai fájdalom hatására könnyebben hajlunk megváltoztatni a nézeteinket az igazán fontos dolgokról, és ilyenkor inkább összpontosítunk arra, akik valójában vagyunk. Annak idején Elisabeth Kübler-Ross csapatában dolgoztam. Hallottatok már róla, ugye? Nos, abban a szerencsében volt részem, hogy életem egy különösen áldott időszakában a munkatársának mondhattam magam. Egyszer látogatóba mentünk - gyakran tettünk látogatást gyógyíthatatlan betegeknél. Mondhatom, roppant tanulságos Ha igazi oktatásban akartok részesülni, menjetek el hetente tíz haldoklóhoz. Ez nem az a lehetőség, ami sokszor megadatik az átlagembernek. Talán egy

ápolónőnek vagy egy orvosnak igen, a hétköznapi embereknek azonban nem. Emlékszem, az egyik este egy haldokló nőhöz mentünk, aki lábtól fölfelé fokozatosan elvesztette a mozgáskészségét és a teste érzékelését. Egyfajta feltartóztathatatlan leépülést élt át, és egyre több testműködése állt le. Egy nap aztán a kezét sem tudta használni Ez - 27 - pontosan abban a pillanatban következett be, amikor alig néhány hetes kisunokáját tartotta a karjában. Hirtelen rádöbbent, hogy nem tudja többé úgy mozgatni a kezét, mint korábban. És azt mondta: - Azt hiszem, jobb lenne, ha nem fognám a babát, mert nem bízom benne, hogy akkor is meg tudom tartani, ha mocorogni kezd. És most jön, amit megosztott velünk. Elisabeth rákérdezett: - Mit éreztél, mikor rájöttél, hogy nem érzékeled a kezedet? - Megkérte, hogy hatoljon az élmény mélyére. És az asszony, a legnyájasabb kifejezéssel az arcán, így felelt: - Először, amikor

felfedeztem, hogy már a kezem sem működik úgy, mint régen, ránéztem arra a kis angyalra a karomban, és gyönyörködtem benne, hogy milyen szépen működik. Olyan volt, mintha átadnám neki az életet. kézből kézbe Nos, nem állítom, hogy így is van, vagy hogy mindig ez a helyzet, az idős hölgy hasonlata azonban a legtökéletesebben példázza a mondandómat. A magatehetetlensége szintje és a szenvedés, amin átment, olyan felismeréshez vezette, amelyet egyébként egész életében nem sikerült volna így megfogalmaznia. Felfedezett valami spirituálisan jelentőségteljeset abban a mozzanatban, amit mi, kívülről, csak veszteségnek fognánk fel. Akkor hát lehetséges, hogy szenvedő emberek fantasztikus éleslátásra tegyenek szert? Lehetséges bizony, és az a véleményem, hogy meglehetősen általános jelenség. De mintha lett volna egy másik kérdésed is, amiről időközben tökéletesen megfeledkeztem. A test működési hibáinak metafizikai

megfeleléseiről érdeklődtem. Hogy a lélek szintjén kell-e ilyenkor meggyógyítani valamit? Úgy vélem - különös tekintettel arra, ahogy Istentől hallottam -, minden betegséget mi magunk teremtünk meg, és meggyőződésem, hogy ez az igazság. Azt viszont őszintén szólva nem hiszem, hogy nagyon bele kellene bonyolódnunk. Ahogy azokban a könyvekben sem hiszek, amelyek olyasmiket tartalmaznak: "Lüktető bal térd: önzés." Jó Majd igyekszem kevésbé önző lenni. "Fájós jobb fül: a megértés hiánya" Tudjátok, megjelennek helytálló és kevésbé helytálló könyvek. Egyiket sem akarom ócsárolni De korántsem vagyok meggyőződve róla, hogy feltétlenül az szolgál minket, ha mindent efféle ok-okozat összefüggésekre vezetünk vissza. "Bárcsak ne így és így lett volna, akkor most nem hasogatna annyira a jobb fülem! Megpróbálok megértőbb lenni, hogy meggyógyítsam a fülemet." Értitek? Vagy: "Ha inkább

ilyen és kevésbé olyan lennék, akkor rendbe jönne az epém." Attól tartok, az ok-okozati kapcsolat - bár bizonyára jelentkezhet az említett példához hasonló formában - sokkal finomabb és összetettebb. Elképesztően finom, és akár harmincnegyven év is elválaszthatja az okot a következményétől Az eredeti, a Mögöttes Gondolat, - 28 - ami létrehozta negyvenöt éves korod rakoncátlankodó epéjét, jóval régebbi lehet és jóval árnyaltabb kapcsolat fűzi a jelenhez, mint hogy egyáltalán a tudatában lehessünk. Mi legyen akkor a megfelelő válasz? Hogyan reagáljunk? Nos. szeressétek Fogadjátok el Aminek ellenállsz, az fennmarad. Adjátok át magatokat az elfogadásának, és mondjátok azt: "Most ez történik velem. Nem működik rendesen az epém Úgy döntök, hogy elfogadom és áldom." Áldjátok, áldjátok és még egyszer áldjátok az adott állapotot, és ne ítéljétek el. Egyszerűen legyen olyan, amilyen Sok esetben

pontosan ez az út vezet az adott helyzet megszüntetéséhez. Mert aminek ellenállsz, az fennmarad, amit birtokolsz, arról úgy dönthetsz, hogy megszünteted. De ha történetesen megszüntethetetlen, mert már túl régóta létezik, vagy túlságosan nagyok a hatásai, és egyszerűen sehogy sem akar eltűnni, akkor is megszüntethetjük - és ez mélységesen igaz! - az életünkre gyakorolt negatív hatását vagy befolyását. Pontosan ezt tette a hölgy a kezével. Meglátta az áldást abban, ami különben pusztán tragédia lett volna Megfigyeltem egy mestert az élete utolsó néhány évében. Figyeltem, hogyan hal meg Figyeltem élete utolsó néhány hónapjában és hetében. Ez az ember olyan halált halt, amit mások - figyelem, most megint rólunk van szó! - nagyon fájdalmasnak, nagyon kínosnak és minden méltóságot nélkülözőnek találtak volna. Tudjátok, a katéterrel és az egész mindenséggel. És ez a mester mégis tanította mindazokat, akik

felkeresték Négy, öt, hat, nyolc tanítvány látogatta meg naponta, és nézték a haldoklását. Időpontot kellett kérni, ha az ember látni akarta. Ő meg csak nevetett rajta - Látod - mondta -, most elfoglaltabb vagyok, mint amikor teljesen egészséges voltam! Tudta, ahogy - áldja meg az Isten - Joseph Bernadine chicagói bíboros is tudta, hogy micsoda kegyben részesül. És nem csak méltósággal viselte, hanem még arra is futotta az erejéből, hogy megajándékozzon másokat. Elmondok még egy történetet valakiről, aki hasonlóképp hunyt el. Anyám valóságos szent volt. Persze, mindenkinek az édesanyja valóságos szent, az enyém azonban minden idők eredeti anyaszentje. Komolyan Tisztán emlékszem arra a napra, arra a pillanatra, amikor kilehelte a lelkét. Ahogy egyre közelebb került az utolsó pillanataihoz, kihívták a helyi papot, egy igencsak fiatal, mondhatni srácot. Tizenkilenc-húsz éves lehetett; talán még nem is borotválkozott. Szóval ott

volt a pap, azon frissiben, ahogy kikerült a papneveldéből. És látnivalóan életében először kellett megadnia valakinek a római katolikus anyaszentegyház végső feloldozását, mert folyton a skapuláréját rángatta, és idegesen matatott a kegyszerekkel. Nem azért mondom, hogy nevetségessé tegyem, mert minden szertartás nagyon fontos a kollektív tapasztalatunkban. Ezzel tisztában kell lennünk. A szertartás félelmetesen fontos helyet foglal el az életünkben Ez a fiú azonban még sosem végzett ilyen ceremóniát, legalábbis nem éles helyzetben. És elszántan becsörtetett az anyám szobájába az intenzív osztályra, és tíz-tizenöt perc múlva jött kifelé, fehéren, mint a fal. - 29 - - Mi történt? - kérdeztem. - Hát - kezdte zavartan -, nem tudtam, jól csinálom-e. Azt hiszem, nem a megfelelő olajat használtam, és megpróbáltam helyrehozni a dolgot, és akkor az ön édesanyja rám nézett, és így szólt: "Nyugalom, atyám. Itt

már úgysem követhet el hibát Csak a szándéka számít A gondolatai, nem pedig az, amit csinál." - Láttam, hogy könny csillog a fiatalember szemében. Halkan hozzátette: - És vigasztalt, miközben elment És most megosztom veletek, hogy a halálnak nem feltétlenül kell tragédiának lennie. És csak azt remélem, hogy amikor meghalok, rám is jut egy szikra ebből a kegyelemből. Ennek a bölcsességnek egy aprócska morzsája. - 30 - Szeretnék hallani valamit a lélek. menetrendjéről Azzal kapcsolatosan, hogy bizonyos más síkon előre eltervezzük, milyen helyekkel, dolgokkal és emberekkel akarunk ebben az életben kapcsolatba kerülni. Csak azt szeretném ha elmagyaráznád azt az elképzelést, hogy nincsenek véletlenek Azért, mert egy másik síkon már az egészet előre elterveztük? Értem. Nos, Nekem azt mondta Isten, hogy amikor a testbe érkezünk, megvan a magunk terve, méghozzá egy közös terv. És ami azt illeti, tudatom veletek, hogy

egyikünk sem véletlenül tartózkodik ebben a helyiségben. Valamilyen beláthatatlanul magas szinten mindannyian eldöntöttük, hogy itt leszünk, ezen a helyen. Hogy ismét felfedezhessük és támogathassuk egymást abban, hogy azok lehessünk, akik valójában vagyunk. És íme, eljöttünk. Megállapodást kötöttünk, és valamennyien teljesítjük az egyezmény reánk eső részét, miközben hatunk is egymásra, ahogy az itt és most történik. És ez igaz azoknak az embereknek az esetében, akik kedvesek egymáshoz, és azokra is érvényes, akik nem viseltetnek jóindulattal társunk iránt. Az igazi szentség és az igazi tudás felismeri, hogy nincsenek áldozatok és nincsenek gonosztevők, és a téged gyötrő illető csak végigjátssza, amiben egy teljesen különböző szinten megállapodtatok, hogy kifejezhesd és megtapasztalhasd - kimondhasd, kinyilváníthasd és azzá lehess, majd pedig beteljesíthesd, Aki Valójában Vagy. Ezért mondja minden igazi

mester: "Ne ítélkezz és ne ítélj el." És így, igen, mindannyian belevágtunk ebbe az utazásba, amit életnek hívunk. Mert utazás ez, amelynek már kijelöltük a célállomását, azt azonban nem, hogy miként jutunk oda. Voltaképpen azt sem szavatolja senki és semmi, hogy egyáltalán megérkezünk. Egyszerűen kialakítottunk egy elképzelést arról, hová szeretnénk menni és mit szeretnénk csinálni. De semmi sem rendeltetett el előre abban az értelemben, hogy ha törik, ha szakad, úgyis odaérünk, sem a követendő út tekintetében. Minden újabb lehetőséggel esélyt kapunk, hogy előbbre lépjünk a tervünkben. Ha nem sikerül, akkor további lehetőségeket teremtünk, amíg csak előbbre nem jutunk. Figyeltetek már meg ismétlődő mintákat az életetekben? Tovább fogjátok csinálni, tovább, tovább és tovább, amíg nem sikerül. Mondjuk, akár ötször is megpróbálkoztok ugyanazzal a személlyel. Hallottátok? Nos, én ötször

kötöttem házasságot ugyanazzal a személlyel ötféle testben amíg végül megértettem, amit meg kellett értenem belőle. És végül sikerült elérnem, hogy nem veszem többször feleségül ugyanazt az embert. És ugyanígy történt az életemben felbukkanó más emberekkel és eseményekkel is. Újra és újra beleütköztem ugyanazokba a fajta eseményekbe, amíg egyszer csak végük nem szakadt; amíg meg nem értettem a jelentésüket. Így alkotunk mintákat és így jelennek meg a tapasztalatunkban pontosan azok az emberek, helyek és események, amelyek megjelenésére szükségünk van, hogy létrehozzák a tervünk végrehajtásához szükséges következményeket. És a legkevésbé sem - 31 - biztos, hogy mindezzel még ebben az életünkben végzünk. Őszintén szólva meg lennék lepve, ha mégis. Ennek azonban semmi jelentősége, mert folytathatjuk egy újabb életben, és aztán megint egy újabban, és így tovább az idők végezetéig, amihez persze

tudni kell, hogy az időknek nincs végezetük. És így folytatjuk egyre tovább, mindörökké és azon is túl. Hát nem lenyűgöző? - 32 - A HARMADIK KÖNYVben szó esik magasan fejlett lényekről. Nekünk is meg kellene próbálnunk hozzájuk hasonlóan működni? Igen, a mindenségben ott találhatók a magasan fejlett lények. Rövidítve MFL-ként utaltam rájuk: Magasan Fejlett Lények. Ezek a lények megtanulták, hogyan éljenek örömteljesen és összhangban, együtt a természettel és a mindenség egészével. És megtanulták, hogyan éljenek szinte teljesen fájdalom- és küszködésmentes életet. Meg is mondom, hogyan érték el. Ez egy kétrészes minta, amelyet akár ebben a pillanatban is alkalmazhatnánk a bolygónkon - ha úgy döntünk. Az emberiség jelenleg kiszipolyozza a bolygót, ahol bizony nem sok magasan fejlett lénnyel találkoztam. eltekintve persze a Kongresszus termeiben sétafikáló kivételektől De félre a tréfával. Hogyan

működnek a magasan fejlett lények? Egy roppant egyszerű kétrészes rendszert követnek. Első rész: megfigyelik, aztán kimondják, hogyan állnak a dolgok Ennyi az első rész. Nézzük konkrétabban Megfigyelem a helyzetet Te ott ülsz, azon a széken És beszélgetünk. Vagy megfigyelem a helyzetet: a televízióban tobzódik az erőszak És a gyerekek az idejük nagy részét a televízió előtt töltik, és aztán átviszik a gyakorlatba az erőszakos viselkedést. Ez van Szóval, megfigyelem, mi van, aztán ki is mondom, ahogy az imént tettem. Azaz kimondom róla az igazságot Ezen a bolygón az emberek többségének, akik megfigyelik az állapotokat, eszük ágában sincs kinyilatkoztatni a látottakat. Sőt, olykor épp az ellenkezőjét mondják, mert attól tartanak, megsértenek valakit, vagy feltárnak valamit magukról, amit inkább elrejtenének. A mi kis bolygónkon tehát megfigyeljük, mi a helyzet - eddig nincs is baj -, aztán jó nagyokat hazudunk róla. Ez

az általános hozzáállás, és különösen jellemző a politikai, vallási és egyéb intézményeinkben. Amennyiben a magasan fejlett lények nem találják működőképesnek, ha a csemetéik erőszakosan viselkednek, akkor megnézik, mi volna működőképes, és eltávolítják a gyermekeiktől az erőszakos hatásokat a legfogékonyabb éveik idejére. Ilyenformán a magasan fejlett társadalmakban elképzelhetetlen, hogy négy-nyolc órára egy kocka alakú kis doboz elé ültessék, és pontosan az olyanfajta viselkedés hatásának tegyék ki a gyermekeiket, amelyeket nem szeretnének náluk viszontlátni. Igazán egyszerű példa, nem igaz? Szinte már nevetségesen az! A mi társadalmunkban meghökkentően nagy számú dolgot művelünk, ami nyilvánvalóan nem működőképes. És nem azért, mert fogalmunk sincs róla, hogy ezek nem mennek Épp az benne a téboly, hogy nagyon is tisztában vagyunk a működésképtelenségükkel, mégis megtesszük. Hát nem őrület?!

Tudjuk, hogy nem jó, aztán szemrebbenés nélkül csináljuk Például: tudjuk, hogy nem hasznos, ha a gyerekeket ama bizonyos doboz elé ültetjük, ahol - 33 - naponta órákon át nézik az erőszakos viselkedést, majd elvárjuk tőlük, hogy ők maguk ne viselkedjenek erőszakosan. Tudjuk, hogy nem működik? Hát persze Mégis megtesszük? De mennyire! Tudjuk, hogy nem működőképes, ha bizonyos érdekekből mérhetetlen mennyiségű pénzt öntünk a politikai rendszerünkbe, és közben elvárjuk tőle, hogy tagjai részrehajlás nélkül tevékenykedjenek. Tudjuk, hogy képtelenség - mégis megtesszük Tudjuk, hogy nem működőképes, ha naponta teletömjük magunkat vörös hússal, és elvárjuk a testünktől, hogy minden szempontból kifogástalanul üzemeljen. Tisztában vagyunk vele, hogy nem megy, mégis ezt tesszük. Jó előre tudjuk, hogy nem működőképes, ha dohányfüstöt és rákkeltő anyagokat juttatunk a szervezetünkbe, de csak megtesszük. És

ez alig négy-öt példa volt csupán Százával sorolhatnánk; de ha jobban belegondolunk, valószínűleg ezrével. Az értelmes lénynek ilyenkor fel kell tennie a kérdést: miért? Miért tesszük továbbra is mindazt, amiről jól tudjuk, hogy egyszerűen nem működhet? Nos, mert csekély a bátorságunk és nagy a kényelemszeretetünk. Nincs bátorságunk változtatni, és kényelmesebb mást mondani és megint mást cselekedni. Úgy vélem, nem köteleztük el magunkat igazán, hogy kifejezzük annak a legmagasztosabb változatát, akik valójában vagyunk. Úgy vélem, borzasztóan éretlen lények vagyunk Mondjuk ki: érző lényekként meglehetősen primitívnek számítunk az univerzumban. Nincs akaraterőnk, hogy meghozzuk a legmagasabb szintű döntést. De idővel oda is eljutunk. Elkezdünk változni Azzal is mérhető az átalakulás, hogy egyre többen kérdőjelezik meg mindazt, amiről beszéltem. És végre olyan spirituális és erkölcsi formálódásnak

lehetünk tanúi ezen a bolygón, hogy egyre nagyobb számban állunk fel, és mondjuk ki: "Hé, nem látjátok, hogy ez nem működik? Egész egyszerűen nem működőképes!" Innen már csak egy igen érdekes lépés vár ránk: ne csináljuk, ami nem működik! - 34 - Szólnál néhány szót a nők, egyáltalán a nőiség szerepéről az új évezredben? Húha. ez rettenetesen átfogó téma És nem értem egészen pontosan, miről is akarsz hallani. Mindezt a kételyemet természetesen abból tudom leszűrni, amit viszont értek és tudok. Nos, a történelmünk bizonyos pontján a társadalmunk hatalmi felépítését jórészt az általam női energiának nevezett tényező határozta meg. A matriarchátusnak ebben az időszakában fajunk nőnemű tagjai hozták a döntéseket és működtették az intézményeket. És ez meglehetősen hosszú időn át így ment. Aztán néhány évezred elteltével változás következett be a fogalomrendszerben, és

előálltunk azzal, amit patriarchátusnak neveznék, ahol többnyire a férfiaké lett a vezető szerep, ők működtették az intézményeket, hozták létre és foglalták el a hatalmi pozíciókat és így tovább. Tehát vagy az egyik, vagy a másik nem köré rendeződött a társadalom. Most viszont, hogy ránk köszönt az új évezred, olyan harmadik típusú felállásnak lehetünk tanúi, amelyre már régóta áhítoztunk: ahol egymás társául szegődik a férfi és a nő, és a férfit a nőtől hagyományosan elkülönítő szerepek immár nem kötődnek szorosan a nemhez. Az előttünk álló évek során férfi és nő egyre inkább megosztja a hatalmat. És világszerte egyre több befolyásos, tekintélyes, alkotó és vezető nővel találkozunk. Ez a folyamat már el is kezdődött, és eljön a nap, amikor - mint azt egy korábbi beszélgetésben már említettem - nő lesz az elnök, netán a pápa (miért is ne?), és nőket láthatunk az emberi társadalom

eddig a férfiaknak fenntartott pozícióiban. Legyen áldott az a nap. És szinte véletlenszerűen fogják férfiak illetve nők betölteni az efféle posztokat És áldás száll ránk akkor, a boldog egyensúly áldása! Ez az az egyensúly, amelyet oly régóta keresünk. És a dolgok átfogó rendjében, a világmindenség történetében (egyetemes szinten) viszonylag gyorsan elértük az egyensúlyi állapotot. Mert tudjátok, a mindenség milliárd és milliárd évében igazán röpke idő több ezer év. Viszonylag gyorsan itt termett a Homo sapiens, és máris kezdi elérni az egyensúlyt. Bár a mi szűkre szabott tapasztalatunkban egy örökkévalóságnak tűnik, valójában egy szemvillanás csupán, egy zizzenés az univerzum életében. Most tehát kezdjük meglelni az egyensúlyt. Láthatjuk a politikában Láthatjuk a cégeknél Láthatjuk mindenütt. És nagy gyönyörűségemre szolgál, mikor Amerika fölött röpködve férfi légiutas-kísérőkkel találkozom.

Igen, férfiak látnak el a múltban - végső soron soha nem tisztázott okokból - nőinek kikiáltott feladatot. A fogorvosom is nő, és mondhatom, igazán kiváló a szakmájában. Öt- vagy mondjuk tízéves koromban talán tízezer fogorvos között sem akadt egyetlen nő. Mostanság pedig teljesen természetes, ahogy más foglalkozások esetében is hasonló a helyzet. Hát nem lenne szép, ha egyszer megjelennének a zsinagógában a női rabbik, vagy papnő tartaná a - 35 - katolikus misét? Hamarosan nekilátunk megosztani a legnagyobb tisztelettel övezett intézményeink vezetését: a vallásainkét, a politikánkét és így tovább. És mint mondtam, áldott lesz az a nap. Mert mindeddig féloldalas életet éltünk Isten tudja, az elmúlt néhány ezer évben nem sok jóval járultak hozzá a férfiak a bolygó működtetéséhez. Nem bizonyultunk valami hatékonynak És igenis nagy szükségünk van erre a fajta egyensúlyra, a megérzések és a meglátások, a

türelem és a szenvedély, a mélységes lelki tudatosság és a rendkívüli érzékenység női energiájára, amely nélkül nem teljes az emberi tapasztalat. Mindannyiunkban ott van ez a női energia És őszintén remélem, soha többé nem fogjuk elnyomni ezt a nélkülözhetetlen fokmérőjét annak, aki vagyunk. - 36 - Hogyan fedezted fel, ki vagy te? Az emberiség zöme számára immár nem az egyik napról a másikra történő életben maradás tölti ki az életét. Egyeseknek - és persze az is túlságosan sok - még mindig erre irányul a napi léte, de már nem a nagy többségnek. Tehát nem az életben maradás a kulcskérdés, hanem micsoda? Én életben maradok, de. ki is marad életben? Mármint hogy ki vagyok én? Ki vagyok én? A gondolkodó ember mindig is mohón kereste a választ. Ne higgyétek, hogy üres a kérdés Nagyon is fontos, mert a legtöbb embernek halvány fogalma sincs róla, hogy kicsoda. Ahogy a legeslegutóbbi időkig nekem sem volt

Tizenhat évesen azt hittem, a hajam vagyok. Bizony isten Azt hittem, azonos vagyok a hajammal, és ha egy-egy reggel nem úgy állt, ahogy szerintem kellett volna, akkor bevágtam a kefét a mosdóba, és nem voltam hajlandó kitenni a lábam otthonról, mert senki sem tudná, ki vagyok. Aztán. voltaképpen éveken át alig történt változás Néha még mindig arra a gondolatra ébredek, hogy a hajam vagyok. De amikor betöltöttem a tizennyolcat, rájöttem, micsoda tévedésben éltem. Nem, nem is a hajam vagyok! Tizennyolc évem minden bölcsességével korholtam magam: "Micsoda őrültség! Hogy hihettem, hogy a hajam vagyok? Természetesen szó sincs róla." Tizennyolc évesen birtokába kerültem az igazságnak. Nevezetesen annak, hogy nem vagyok más, mint a kocsim. Tudtam, hogy a kocsim vagyok, mert érzékeltem, milyen elképzeléseket táplál rólam a többi srác annak alapján, hogy milyen autót vezetek. Egyszer aztán elromlott a kocsim, és az apám azt

mondta: - Jól van, ma este elviheted az enyémet. Mire kifakadtam: - Hogy képzeled? Nincs az az isten, amiért beleülnék! Amit úgy értettem, hogy akkor senki sem fogja tudni, ki vagyok. Az apámnak Oldsmobile-ja volt. Most Oldsmobile-om van. És az apák bűnei a fiúkra szállnak. De mire huszonegy lettem, szerencsésen kinőttem a dolgot. Huszonegy évesen nagy bölcsesség szállt meg, és rájöttem: "Na várjunk csak. Nem a hajam vagyok Nem a kocsim - 37 - vagyok. Hát persze, hogy nem!" Huszonegy évesen tudtam, mi az igazság Hogy a csajom, a szeretőm, a kedvesem, a szerelmem, egyszóval: a nőm vagyok. Nem akarom titkolni, hogy nagyon hosszú időn át játszottam ezt az "én a nőm vagyok" játékot. Mi tagadás, élvezetes játék volt És tudtam, hogy a nőm vagyok! Éreztem, mit gondolnak rólam a körülöttem lévők, éreztem, hogyan változnak meg a saját gondolataim, a saját elképzeléseim magamról, attól függően, hogy ki áll,

illetve ki nem áll az oldalamon. Szóval, hosszú ideig elvoltam azzal, hogy "a nőm vagyok". Aztán egy nap felrezzentem "Álljunk csak meg egy szóra! Nem lehetek a nőm, mert ha az lennék, akkor nyilván tudathasadásban szenvednék." Leginkább azért juthattam erre a gondolatra, mert olyan sokan voltak. Rá kellett tehát jönnöm, hogy bizonyára létezik valami sokkal nagyobb szabású, ami igazán én vagyok. Ki vagyok? Ki vagyok? Borzasztóan akartam tudni És aztán tisztáztam. A harmincas, negyvenes éveim fordulóján járhattam És egyszer csak derengeni kezdett bennem, és jól emlékszem, mikor is történt, mivel az apám felhívta rá a figyelmemet. Azt mondta: - Végre felnőtt a gyerek. Mert elhatároztam, és attól kezdve minden megmozdulásom azt jelezte, hogy a munkám vagyok, ahogy életének ezen a pontján sok férfi és nem egy nő is erre a következtetésre jut. És barátaim, el sem tudjátok képzelni, milyen mélységesen átéltem

ezt a szerepet. A munkám vagyok. Sejtitek, hogy festett ez az életemben? Valahogy így: hé, ez a munkám ez a munkám! Nincs más választásom: ez a munkám! Aztán ebből a holdkórosságból is felébredtem. Egy szép napon belenéztem a tükörbe, és így szóltam magamhoz: "Hohó, álljon meg a menet! Nem lehetek a munkám. Hétszer rúgtak már ki. Akkor viszont ki vagyok? Ki vagyok? Ha mégsem a munkám" És végül megérkezett a válasz: "Természetesen nem a nőm vagyok, nem is a munkám, még csak nem is a kocsim. Naná, hogy nem A családom vagyok!" Erre az anyám állapította meg: - Csak benőtt a feje lágya. Merthogy feleszméltem. Átrendeztem az értékeimet És belevetettem magam az "én a családom vagyok" játékba. A gyermekeim vagyok A házastársam A szeretteim És ezt is tökéletesen átéltem. Ez aztán azzal az eredménnyel járt, hogy nem fogadtam el egy állást egy másik településen, mert az - véltem - nem lenne jó a

családomnak. Nem vettem meg egy olcsón kínált házat, pedig vérzett érte a szívem, mert - bár alig pár saroknyira állt nem a megfelelő iskolai körzetbe esett. És minden nagy és jelentős és sorsfordító kérdést abból az elképzelésből kiindulva hoztam meg, hogy a családom vagyok. - 38 - Aztán egy napon hazamentem a munkából, amit egyébként ki nem állhattam, kinyitottam az ajtót - és a ház teljesen üresen tátongott. Eltűnt minden és mindenki Nagyon jól emlékszem a pillanatra. Mellesleg, tényleg így történt Nem itt helyben találom ki a kedvetekért. Látom magam előtt, mintha tegnap történt volna Kinyitottam az ajtót, és szembenéztem azzal a hihetetlen űrrel. "Úristen - villant először az agyamba - Kiraboltak minket!" De aztán valószínűtlennek találtam, hogy fényes nappal beállítsanak a házba, és az utolsó szögig csak úgy kirámolják az egész berendezést. Meg aztán nem is tűnt el igazán minden.

Körülnéztem, és felfedeztem az egyik sarokban egy kivénhedt hifitornyot, amit még én vittem a házasságunkba, aztán észrevettem az agglegénységemből megmaradt kávézóasztalt. És más holmim is ott hevert szétszórva a padlón Noha kezdtem rájönni, mi történt, képtelen voltam elhinni. Felrohantam a hálószobába, és feltéptem a ruhásszekrény ajtaját a feleségem oldalán. Hát igen: csak az üres polcok és fogasok néztek vissza rám. Az én oldalamon is kinyitottam az ajtót Hiánytalanul ott sorakozott minden ruhám. Kénytelen voltam elfogadni a szörnyű igazságot Tudjátok, igazán meglepő, micsoda fortélyokra képes az elme, csak hogy eltakarja előlünk, ami amúgy majd kiveri a szemünket. Lebotorkáltam a lépcsőn, megálltam a csaknem kiürített nappali szőnyegén, és kifakadtam: - Istenem, mit akarsz tőlem? És ki vagyok én? Hát így jártam. Azt hittem, mindez én vagyok Mindaz, ami akkoriban az otthont jelentette számomra. És

egyszerre minden köddé vált Ki vagyok? Az emberi lélek örök kiáltása Ki vagyok? Ne kívülről várjuk a választ. Hiszen nem rejtőzhet sem az emberekben, sem a helyekben és az élet különféle dolgaiban. Bennünk lakozik És ez a Beszélgetések Istennel üzenete - 39 - Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy módfelett élveztem mindhárom könyvet, igazán meghökkentőek és felrázóak. A kérdésem pedig a lélekről szól A fejlődés útját járja, vagy teljesen feloldódik az abszolútban, ahol semmiféle fejlődés nem mehet végbe? Amiről te beszélsz, az inkább egy egyre gazdagabb és dinamikusabb utazásnak tűnik, egyre szélesebb távlatokkal. És az az elképzelés, amit kifejtesz. az a lehetőség, hogy túllépünk rajta, és kilépünk a létből, illetve a fejlődés folyamatából. Szeretném tudni, hogyan érted Nem léphetünk ki a fejlődés folyamatából. Ez a szó szoros értelmében lehetetlen Abban a pillanatban, hogy

teljességgel kilépsz a fejlődés folyamatából, egyúttal teljességgel kilépsz Istenből, mivel Isten a folyamat. Isten nem lény, hanem folyamat A folyamat Isten magának az életnek az a folyamata, amit fejlődésnek hívunk. És mivel nem lehet kilépni Istenből, nem lehet kilépni a fejlődésből sem. Soha nem ér tehát véget a fejlődésünk, pontosabban, mindnyájunk fejlődése, ami maga Isten, az Isteni Egység. Mindig is volt, van és lesz, amíg világ a világ. Ámen Még el kívánom mondani nektek, mekkora öröm és gyönyörűség volt megosztani veletek ezeket a perceket. Mennyire jó volt, hogy itt lehettem, egyazon időben és egyazon helyen veletek. És arra bíztatlak titeket, hogy amikor eltávoztok innen, a bennetek lakozó legmélységesebb igazsággal érintsétek meg a világot. És segítsetek hozzá mindenkit, hogy megtudja, kicsoda valójában. Adjuk vissza maguknak az embereket, és teremtsük meg együtt a legmagasztosabb látomásunk világát.

Legyetek áldottak. - 40 - ZÁRSZÓKÉNT A legfontosabb, amit megtanultam az életről, hogy a teljes élet a szent élet. Huszonöt éven át kutattam, hogyan élhetném teljes személyiségként, egységes lényként az életemet. És először azt kezdtem felfogni, hogy ha egységes lényként kívánok élni, akkor mindenekelőtt összhangba kell kerülnöm a környezetemmel. Eggyé kell válnom vele, és úgy kezelnem, mintha a részem lenne, nem pedig valamiféle tőlem különállóként és függetlenként. A holisztikus élet annyit tesz, hogy a tudatára ébredek, az egész rendszer, az egész eszme, az egész valóság része vagyok, és minden, amit gondolok, mondok vagy teszek, hatással van a valóságra; bizonyos szinten meg is teremti. Nem áltathatom magam többé, hogy az egyik dolognak semmi köze a másikhoz. Hogy mondjuk a dohányzásnak vagy a vörös hús fogyasztásának semmi köze az egészségemhez. A belélegzett levegő minőségének semmi köze az

életem minőségéhez Amit gondolok, mondok és teszek, annak semmi köze ahhoz, hogy milyennek tapasztalom meg a jövőmet. A környezetemhez való viszonyulásnak semmi köze ahhoz, hogy egyáltalán meddig viszonyulhatok bármihez is. Márpedig pontosan így éltem, mielőtt megértettem volna, mit jelent a holisztika. Mit sem tudtam arról, amit a szociológusok "teljes rendszerek elméletének" neveznek. Nem fogtam fel annak a ténynek a következményeit, hogy egy mérhetetlenül nagy gépezet fogaskereke vagyok. Merem állítani, ebben a tekintetben nem különböztem az emberek többségétől Még manapság is, amikor határozottan emelkedik tudatosságunk általános szintje, sok ember különválasztja pillanatnyi döntéseit, választásait és tetteit a nagyobb szabásúnak látszó, átfogó hatásoktól. A holisztikus élet azonban azt jelenti, hogy minden hatást számításba veszünk. Arról szól, hogy váljunk eggyé Istennel, a környezetünkkel, az

útitársainkkal ezen a lélegzetelállító utazáson, nem utolsósorban pedig önnön énünkkel. Sokunk csöppet sem egységes lény; pontosabban részeire hullott életet él. És ugyanígy esik darabjaira a környezet, széthullott életünk színtere is. De végre kezdünk a tudatára ébredni az állapotunknak, és egyre többen határozunk úgy, hogy újjáteremtjük önmagunk annak a legmagasztosabb változatában, amit valaha is tartottunk arról, Akik Valójában Vagyunk. Szeretnék megosztani veletek néhány olyan forrást, amelyek meggyőződésem szerint mérhetetlenül sok segítséget adhatnak huszonegyedik századi kollektív valóságunk újjáépítéséhez. Ajánlom figyelmetekbe a Dennis Weaver ösztönzésére és közreműködésével létrejött Institute of Ecolonomic-ot (Ökolonómiai Intézet). Az ökológia és az ökonómia - 41 - egybegyúrásával létrejött ökolonómia szó Dennis leleménye, ahogy az a gondolat is tőle származik, hogy olyan

újfajta módját kell megtalálnunk a gazdasági fejlődésnek, amely megőrzi és védelmezi a környezetünket, és olyan újfajta módját a környezetünk védelmének, amely hozzájárul a gazdaságunk fejlődéséhez. Ahogy az az élet rendszerének minden területén érvényes, nem cselekedhetünk úgy az egyik téren, hogy az ne érintené a többit - bár hosszú-hosszú éveken át ezt igyekeztünk elhitetni magunkkal és egymással. Dennis álma - és a hozzá csatlakozó ezrek álma az egész országban, és további ezreké a világon -, hogy új életmóddá váljék az ökolonómia; hogy szokásos tantárgyként oktassák az iskolákban (jelenleg egyébként több egyetem is szervez ökolonómia-kurzusokat; nemsokára eljön az idő, hogy teljes szakirányú végzettséget lehet szerezni a témából). Időközben - hála egyes üzleti és ipari vezetők, valamint környezetvédelmi mozgalmak összefogásának, továbbá a széles körű felvilágosító

tevékenységnek - jelentős előrelépések történtek az intézet fejlődésében. Ha szeretnél többet is megtudni arról, hogyan lehetnél Dennis Weaver (és barátja, a Föld) segítségére, a következő címen veheted fel velük a kapcsolatot: The Institute of Ecolonomics Post Office Box 257 Ridgway, Colorado 81432 Ha barátságot kötünk is a környezetünkkel, nem feledkezhetünk meg róla, hogy egymással is barátságot kell kötnünk. Meg kell találnunk a módját, hogyan kerekedhetünk felül a különbözőségeinken, hogyan ismerhetjük fel az egymásra utaltságunkat, és hogyan érthetjük meg, a rendszer egésze nem működhet, ha az egyes elemei még csak szóba sem állnak egymással. Pontosan ezért figyelem izgalommal az Ashland Institute működését, amely olyan résztvevők hálózataként jött létre, akik spirituális gyakorlatként fedezték fel a párbeszédet. A párbeszéd lehetőség az együttlétre, és megvilágítja a Beszélgetések

Istennel könyveiben társadalmunk vezérlőelveként leírt Mögöttes Gondolatot. Az Ashland Institute egy meghatározott folyamatot ír le a párbeszéd szóval, amelynek során felszínre bukkannak az emberi tapasztalatunkat betöltő polaritások feszültségei, az ellentmondások és a paradoxonok, és megnyílik a kapu egy átfogó eszmeáramlásra, hogy felfogható és helyrehozható legyen a világ látszólagos töredezettsége. Az intézet számos mélyreható kérdést vet fel. Mi lenne, ha a népességünk avatott kis körökben szokna hozzá, hogy a mélyére hatoljon mindazoknak a feltételezéseknek és - 42 - gondolatmintáknak, amelyek révén meghatározza önmagát? Mi lenne, ha Isten itt járkálna és beszélgetne a mi érzékeink és szavaink birtokában és minden korlátjával? Mi lenne, ha a párbeszéd nem "szokatlan", hanem nagyon is megszokott lenne, mert megtanultuk, hogyan figyeljünk - a szavak és a látszatok mögött - magunkra,

egymásra és arra, amit maga az élet akar kifejezni? A CWG (Conversations with God - Beszélgetések Istennel) azt mondja, hogy az Istennel folytatott párbeszéd sosem ér véget. A párbeszéd folytatása a velünk együtt hömpölygő örök folyamnak a megtestesülése. Emberi tapasztalatunk azonban kiszikkadtnak és különállónak tűnik; a hiedelmek megrögzött merevsége és a szívtelenség elfeledteti velünk a szomjúságot oltó áramlatokat, amelyekben mindegyre ott úszunk mi is. Az Ashland Institute létrehozott egy "emlékezőhelyet", ahol az emberek ismét megtapasztalhatják a folyamot. Az intézet alapítói számos, évek óta rendszeresen találkozó baráti kört szerveznek, ahol együtt elmélkednek a manapság számunkra legjelentősebb kérdéseken, és megteremtik a sokunk által megálmodott közösség élményét. Sok szervezetet és társaságot segítettek hozzá olyan vezetői körök kialakításához, amelyekben a legösszetettebb

kérdéseknek is a gyökeréig lehet hatolni, és a hagyományos jellegű utasításos vezetés átadja a helyét a kollektív nézet bölcsességének. Leültek negyvenes, ötvenes és hetvenes éveiket taposó, vállalkozó szellemű férfiakkal és nőkkel, hogy újra meghatározzák az öregedést, felfedezzék az idős kor igazságát és új kapcsolatot találjanak a halállal. Papok és különféle egyházi emberek felkérésére beszélgetéseket tartottak, ahol a legszemélyesebb, például a homoszexualitást érintő kérdések is terítékre kerültek. Párbeszédeket kezdeményeztek eltérő szellemi hagyományokat követő emberek között, hogy az egyetlen üdvözítőnek tartott módszerbe vetett bizalmat felváltsa a valamennyi felismerését termékenyen összegző együttműködés. Házaspárokat hoztak össze más párokkal, és olyan területet alakítottak ki, ahol a kapcsolatok tovább fejlődhetnek. Miről van szó végül is? Az odafigyelés gyakorlásáról,

az előítéletektől és megrögzött hiedelmektől való megszabadulásról, a sokféleség összefogásáról, közös imádságról, a természet aktív és mélyreható tiszteletéről, művészi kifejezésről és magának az életnek az érdekében történő teremtés erejének újbóli megszerzéséről. A párbeszédek témája változó, a folyamat révén azonban mindig Isten szólalhat meg. További információ a következő címen kapható: The Ashland Institute P.O Box 366 Ashland, OR 97520 tel: 1-541-488 0003 e-mail: tai@mind.net - 43 - A holisztikus életben, még ha sikerült is barátságot kötnünk a környezetünkkel és az emberekkel, még önmagunkkal is össze kell barátkoznunk. Egyfajta új létállapotból kell kiindulnunk, annak az egyértelműségéből, hogy kik vagyunk, és kik akarunk lenni, és egy új elszántságból, hogy ezt ki is mutassuk a világnak. Amikor a lét magasabb szintű állapottá, cselekvéssé változik a fizikai világban,

eltűnik életünkből a küszködés. Egyesítettük belső és külső énünket. Miután olvastam erről a Beszélgetések Istennel könyvekben, mohón áhítoztam megtudni, mit kell ehhez tenni gyakorlati értelemben. Tudni vágytam, hogyan alakítsam át a tevékenységemet a mindennapi világban annak a megszentelt kifejezésévé, Aki Igazán Vagyok. Az az ihletettség lett az eredmény, amelyből megszületett Brings of the Light (A fényhozók) című kis könyvem. Ebben számolok be róla, hogyan jutottam el végül az élet ezen titkának megértéséhez. Ez a kis kötet megrendelhető a ReCreation nonprofit alapítványtól, amelyet néhány évvel ezelőtt alapítottunk Nancyvel a beérkező energiák kezelésére (jelenleg hetente csaknem háromszáz levél a világ minden tájáról), amelyeket a Beszélgetések Istennel kiadása és üzenetének terjedése gerjesztett. Ha közvetlenebb és kölcsönösebb tapasztalatot keresel, az alapítvány évente három ötnapos

intenzív tanfolyamot szervez Recreating Your Self (Teremtsd újjá önmagad) címmel. Ezek a CWG üzeneteken alapuló tanfolyamok különösen azok számára hasznosak, akik alaposabb vizsgálat alá szeretnék vetni a jelenleg megtapasztalt életüket, és az igazi változáshoz és a holisztikusabban megélt élethez vezető utat keresik. További információ a következő címen kérhető: CWG Recreating Your Self Retreats ReCreation Foundation PMB #1150 1257 Siskiyou Blvd. Ashland, OR 97520 A holisztikus életről és a Beszélgetések Istennel kötetei által felvetett témákról az alapítvány rendszeresen megjelenő hírlevelében lehet még olvasni. Azért neveztük el az alapítványt ReCreationnek (Újjászületés), mert a CWG üzenete úgy szól, hogy az élet célja önmagunk újjáteremtése, hogy megújulhassunk az arról kialakított legnagyszerűbb látomás következő legmagasztosabb megnyilvánulásában, Akik Vagyunk. A hírlevél a világ minden tájáról

az olvasóktól érkező kérdéseket tartalmaz. Minden egyes levélre személyesen válaszolok. Ha szeretnél "vonalban maradni" a CWG energiájával, éves előfizetést kaphatsz a hírlevélre, ha küldesz 35 $-t (illetve 45 $-t az Egyesült Államokon kívüli címek esetében) az alapítványnak. - 44 - Végezetül az utolsó forrás, amelyet a figyelmetekbe ajánlok: Questions and Answers on Conversations with God (Kérdések és válaszok a Beszélgetések Istennel könyveiről) címmel a Hampton Roads Publishing Company kiadta az utóbbi öt év ezen tudakozódásainak és válaszainak csodálatos gyűjteményét. Ez, valamint a CWG Guidebook (CWG-kalauz, ugyancsak a Hampton Roadstól) módfelett hasznára válik mindazoknak, akik igyekeznek minél teljesebben megérteni és a mindennapi életükben is alkalmazni a CWG anyagát. Őszintén remélem, mindezen útmutatók révén valamennyien többet tudhatunk meg a holisztikus életről, hogy mi is valójában, és

hogyan tapasztalhatjuk meg. Valaha mindannyian ily módon éltünk. Telt az idő, és mi teljesnek éreztük magunkat, megéltük a teljességet és teljes lényként léteztünk. Megértettük, hogy a rendszer egészének a részei vagyunk, és hogy nem tehetünk egyénileg semmi olyasmit, ami negatívan hatna kollektív lényünkre. Ha visszajutunk ide, meggyógyíthatjuk az életünket és meggyógyíthatjuk a világot. Legyetek áldottak. - 45 -