Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Oláhné Hegedűs Julianna - A kis tigrisek

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási Szak A KIS TIGRISEK (miben rejlik a kis Távol-Keleti országok sikere) Készítette: Oláhné Hegedűs Julianna 2003/2004. tanév I félév II. évfolyam Gazdálkodási szak Levelező tagozat „D” csoport Míg évtizedekkel ezelőtt Ázsia elsősorban a Közel-Keletet vagy Szibériát értették, mára ez a fogalom mintha eltolódott volna keletebbre. Ma már a TávolKeleti országok alatt inkább Japánt és a térségében meghúzódó államokat értjük Ázsia a gazdasági dinamizmus, a fejlődés szimbóluma lett. Még akkor is ha az utóbbi időben ezek az országok az egyik legsúlyosabb gazdasági válságon estek át. Célunk azonban nem a közelmúlt eseményeinek feldolgozása, hanem a felemelkedéshez vezető út felvázolása. A távol-keleti fejlődési modell tárgyalásakor két elmélet eredményeit köthetjük össze. A neoklasszikus álláspont szerint a kormányok szerepe egy

olyan környezet megteremtése ahol a piac mechanizmusai a meghatározóak szemben az állami szerepvállalás minimális mértékével. Az állam önmegtartóztatása arra késztetí, hogy csakis a piac kudarca esetén lépjen közbe. A gazdasági növekedés és siker másik magyarázatát a strukturalistáknál találjuk meg. Szerintük az állami szerepvállalás túlmegy azon a mértéken, mint ahogy azt a neoklasszikusok hirdetik. A strukturalisták hangsúlyozzák az intézmények szerepét, a bürokrácia befolyását. Emellett nem a kereskedelemre koncentrál, hanem a technológiára, a tőkeakkumulációra és a központi forrásallokációra. A Távol-Kelet fejlődési pályája olyan sikeresnek bizonyult, hogy a világban a ’csoda’ jelzőt kapta. Sikereinek titka talán az lehet, hogy nem a teljes elzárkózást választotta a külföldi segítségel kapcsolatban, bár időlegesen és nem ritkán többször is élt ezzel a lehetőséggel. Továbbá nem hagyta figyelmen

kívül a hatékonysági szempontokat, de nem is hirdette azok fontosságát. Nem hagyta, hogy a modernizáció csak bizonyos területekre terjedjen ki és elszakadjon a gazdaság reálfolyamataitól. A legfontosabb nem engedte, hogy csak néhányak részesüljenek a viszonylagos gazdagságból. Tehát a Távol-Kelet a kifelé forduló gazdaságstratégiát választották. Az alábbi jellemzőkről elmondható, hogy többé kevésbé érvényesültek a térség országaiban azok tehát egyrészről a közös vonásokat testesítik meg másrészről lehetővé teszik a többi fejlődő országoktól való elhatárolást is. Összehasonlításban tehát az általunk tárgyalt térségre jellemző volt: - a mezőgazdaság megtermelt javainak és termelékenységének gyors ütemű növekedése, - a feldolgozóipari export dinamikája és a szektor viszonylagos nyitottsága, - a hazai megtakarítások által támogatott tőkeberuházások jelentős gyarapodása, - a szellemi

tőke kezdeti magas szintje és gyors ütemű növekedése, - a termelékenység általános szintjének nagyobb ütemű emelkedése,a technológiaátvétel bátorítása, - a makrogazdaság stabilitása és kielégítő menedzsmentje, - születések számának korábban jelentkező és nagyobb mértékű visszaesése, - a politikai stabilitás viszonylagos tartóssága, - a szélesebb néprétegek számára hozzáférhető jólét. NÖVEKEDÉS ÉS TELJESÍTMÉNY A térség gazdasági növekedésének dinamikáját bizonyítja, hogy 1960 és 1990 között átlagosan háromszor gyorsabban gyarapodtak, mint Latin-Amerika és Dél-Ázsia, illetve huszonötször többet termeltek, mint Fekete-Afrika. Dél-Korea a II. világháborút követő időszak 100 dollár alatti egy főre eső jövedelme helyett 1990-re 10000 dollárt meghaladó értéket ért el és mára a világ 11. legnagyobb gazdaságával rendelkezik. A számottevő változás és nekirugaszkodás az 1960-as évek

elejétől volt látható, ami a hetvenes években is szinte töretlenül folytatódik. Abban az évtizedben Tajvan gyarapodott a leggyorsabb ütemben, mintegy 10,4 %-kal. Figyelemre méltó, hogy a térség országait ugyan nem kerülték el az olajválság hatásai, de gyorsan alkalmazkodva a megváltozott körülményekhez az 1980-as évekre az eddigieknél is kiemelkedőbb ütemben növekedtek. A távol-kelet fejlődés egyik markáns jegye volt a mindenki számára hozzáférhető jólét megteremtése. A gazdasági növekedésből nemcsak egy kiváltságos réteg húzott hasznot, hanem a társadalom széles tömegei is részesedtek abból. Csak kevesek kezében felhalmozódó többletek ugyanis társadalmi feszültséget és így gazdasági visszaesést eredményezhetnek. A megossztott növekedés mindazonáltal nem egy fejlett és széleskörű szocális ellátórendszer kiépitését jelentette. A jólét kulcsa a munkahelyi biztonságban, garantált bérekben rejlett.

Bizonyos jóléti szolgáltatásokat maguk a vállalatok nyújtottak dolgozóiknak. A társadalmi stabilitás segített megalapozni a növekedést, a többlet pedig forrásá szolgált a stabilitás fenntartásához. A fejlődés melletti elkötelezettséget erősítette, hogy Koreában és Tajvanon nagyszabású földreformot hajtottak végre, Szingapúrban és Hongkongban a lakhatási problémák enyhítésére középítkezésekbe kezdtek. A humántőke fejlesztését már a fejlődés korai szakaszában megkezdték, mivel a felzárkózáshoz képzett tömegekre volt szükség. 1965-ben Hongkong, Korea, és Szingapur az elemi oktatás univezális rendszerét működtették. Az 1980-as évekre a középfokú oktatásban is kimagasló részvételi arányt produkáltak, a koreaiaknál 10 gyermekből 9 részesült már akkor ebben a szintű oktatásban. A javuló iskoláottságot mozdította elő a lélekszám növekedési ütemének lassulása más fejlődö országokhoz képest.

A Távol-Keleten viszonylag kevesebb iskolásra több pénz jutott. Ha ehhez még hozzászámítjuk a jóval egyenlőbb jövedelem-ujraelosztás rendszerét, könnyen megérthetjük a régió iskolázottság tekintetében elért kimagasló erdményeket. AZ ÁLLAM ÉS A TERELHETŐ PIAC A Nagy Gazdasági Válság és a II. világháború megrázkódtatásai arra sarkalták a nyugati világ kormányait, hogy nagyságrendekkel több feladatot válalljanak, mint a piacgazdaság kiépülésének idején. 1950-es évektől kezdődöen az egyes kormányzatok az állami szerepvállalás kiterjesztése mellett megszervezőjeként és a fejlődés előmozdítójaként, a társadalmi egyenlőtlenségek az iparosítás felszámolójaként tevékenykedtek. Wade megfogalmazásában: a térség államai tereléték a piacot az alábbi eszközök használatában: - a háborút követő időszakban a földtulajdon újraelosztása - a pénzügyi rendszer ellenörzés alá vonása,

aláendelve a magánpénzügyi tőkét az ipari tőkének. - hosszú távú megtakarítások ösztönzésére a gazdasági stabilitás megteremtése - a külső verseny hozzáidomítása a hazai gazdasághoz és a szűkösen rendelkezésre álló keményvalutához jutás szabályai - az expert rámogatása - a technológiához való hozzájutás elősegítése a multinacionális vállalatok révén, illetve nemzeti technológiai rendszerek kiépítése - kiemelt iparágak támogatása A Távol-Kelet országai többnyire az állam által vezérelt versenygazdaságok csoportjába tartoznak, ahol az állam gazdaságreformáló szerepét intézményesített keretek segítették. A gazdasági növekedést és a szegények felzárkózásást ezekben az országokban az állam aktív közreműködése kísérte. A magántulajdon dominanciája ugyan mindenütt érvényesült, de a piaci koordinációt a vegyesgazdasági rendszerek közül itt egészítette ki az állami irányítás a

legnagyobb mértékben. Jhonson az alábbi öt pontban foglalta össze a bürokrácia és az állam, illetve a magánszféra intézményesített kapcsolatát: - az állami beavatkozás elsődleges célja a gazdasági fejlődés előmozdítása ( ezt a gazdasági növekedés, a termelékenység, és a versenyképesség hármasával érik el ) - az állam elkötelezte magát az állami tulajdon és a piaci koordináció mellett az állam a piacot nem kénye kedvére irányítja, hanem egy szakértő, kompetens gazdasági elit , a bürokrácia közreműködésével - az állam felvállalta olyan intézmények kiépítését, melyek fórumot adnak a magánszektor véleményének formálására, és az ott elhangzottakat lehetőség szerint figyelembe veszik - mialatt a bürokrácia irányít, addig a politika uralkodik A gazdasági bürokrácia szervezettsége, felkészültsége és sikere mindazonáltal nem volt egységes a gazdasági csodák megteremtésekor a térségben. Az

államok élén rendszerint erőskezű vezetők álltak, akik nem ritkán a katonai elitből származtak . Őket tervező és fejlesztő bizottságok segítették, akik átfogó gazdaságpolitikai koncepciókat dolgoztak ki, meghatározván a fejlődés kívánatos irányát. A gazdaságirányító elit befolyása és hatalma széles körű volt Ők álmodták meg a fejlődés útját, gyakran tervekbe foglalva azokat, döntöttek iparok, szektorok, régiók sorsáról, biztosították az átjárást a magánszektor és az állam között. Delegalább ennyire fontos szerepet játszottak a krízisekkel terhes időszakokban. Az első, illetve a második olajválság megrengette a Távol-Kelet gazdaságait, csakúgy, mint a fejlett országokat. A talpra állás viszonylag gyorsan megtörtént és az addiginál is kedvezőbb feltételek között tudtak tovább növekedni. A kilábalás azonban a gazdaságok átalakítását követelte, amelynek levezénylésében a bürokráciának fontos

szerep jutott. Az állam azokat a vállalatokat jutalmazta meg, amelyek képesek voltak rövid időn belül nagy mennyiségben külföldre szállítani és eladni. A kedvezményes hitelek, a keményvaluták és bizonyos importalapanyagok csak azok számára voltak hozzáférhetők, akik teljesítményükkel azt kiérdemelték. A gazdasági tevékenységek figyelemmel követése és értékelése hozzáértő, szakképzett bürokráciát igényelt. A korrupció visszaszorítása érdekében az új rendszerben a képességek és a javadalmazás lett meghatározó. Bár a pénzben fizetett jövedelmek itt sem érték el a magánszektor szinvonalát, ám több tucat egyéb ösztönzőt alkalmaztak. A FEJLŐDÉS FINANSZÍROZÁSA A növekvő jólét a fogyasztás emelkedő szintje mellett a megtakarításokat is emeli. Ezek a megtakarítások egy zárt gazdaságban az egyedüli forrásként szolgálhatnak a beruházások számára. A sebezhetőség és a kiszolgáltatottság indokán

ezért a régió országai idegenkedtek a külföldi hitelezőktől, inkább a hazai megtakarításokat preferálták. A gazdasági növekedést hosszú távon nagyobb részt a hazai megtakarításokra kívánták alapozni (ennek mértéke azonban jelentősen eltér az egyes országok között). Az 1960-as évek elején még nem teljesítettek jobban a régió országai. mint más fejlődő országok, sem a beruházások, sem a megtakarítások tekintetében. 1990re azonban már kétszer többet tettek félre és fektettek be az emberek a TávolKeleten mint Latin-Amerikában A megtakarítások ösztönzése olyan körülmények között lehet ideális, amelyben a makrogazdaság stabilitása biztosított. A befektető akkor dönt a jelenbeli fogyasztás elhalasztása mellett, ha a jövőben ezért többet vásárolhat, azaz pozitív reál kamatot ígérnek neki. A régió országaiban azt találjuk, hogy többékevésbé pozitív reálkamatot voltak képesek biztosítani a

megtakarítóknak és jóval kisebb ingadozásokat mutattak a kamatlábak. Általánosságban elmondható, hogy a keleti országok nagy figyelmet fordítottak a gazdasági stabilitás fenntartására, a betétek értékállandóságára. Így tudták biztosítani a fejlesztéshez nélkülözhetetlen forrásokat. A magánmegtakarítások mellett az állami és vállalati megtakarítások is jelentős hányadot értek el. BERUHÁZÁSOK ÖSZTÖNZÉSE A beruházási rátákat tekintve Ázsia országai szintén felülmulták az azonos jövedelmi szinten lévő fejlődő társaikat. Fenntartható gazdasági növekedés csak a beruházások és megtakarítások között lévő konzisztencia esetén biztosítható. A beruházás az a terület a hol az állami szerepvállalás tettenérhető. A TávolKeleten az állam fogott beruházásba mivel a privát szektor vagy nem vállalta vagy túl drágán vállalta volna. Másrészről olyan infrastruktúrális alapberuházásokba fogott

bele, amelyekbe szükséges volt a magánszférát is belevonni. A magán szektor részvállalása nélkül hosszabb távon ezeket a beruházásokat nem lehetett volna fenntartani. A privát szektor beruházási hajlandósága nagy mértékben növelhető, ha a beruházásokkal járó kockázatokat megoszthatja. Az egymásért való helytállás szinte kötelező a kockázatot természetesen akár az állam is átvállalhatja, ha a piaci kamatok alatt jut a vállalat a forráshoz. Ilyen források persze csak a kivételezettek, a kiemelt iparok vállalatokat juttathatnak. Elsősorban Korea, Tajvan, valamint Malajzia éltek ezzel a lehetőséggel. FORRÁS BIZTOSÍTÁS A megkésett iparosítás modelljére jellemző, hogy a későn jövő országok privát szférája nem képes a tőke rövid időn belüli akkumulációját biztosítani. Az állam lesz az aki gondoskodik a tőke koncentrált rendelkezésre bocsájtásáról. Ehhez elsődlegesen a nagybankokat veszi igénybe, amelyek a

hosszútávú hitelezés megteremtésével gyakran vállalati tulajdonosokká lépnek elő. Korea a fejlődés első szakaszában államosította bankjait. AZ AGRÁRSZEKTOR FEJLESZTÉSE Honkong és Szingapúr kivételével – melyek természeti adottságaiknál fogva alkalmatlanok kiterjedt agrárszektor működtetésére – a távol-keleti gazdaságok az 1950-es évektől a megtermelt agrártermékek volumenét és a mezőgazdaság termelékenységét tekintve felülmúlták a világ más fejlődő országait. Az államok felismerték, hogy a fejlődés első szakaszában a meglévő adottságaikat kell kihasználniuk ezért a kis tőkeigényű mezőgazdaság felvirágoztatásába fogtak. Először a hazai piacok önellátását teremtették meg. Az éhinség felszámolásával és a vidék fejlesztésével a lakosságot is könnyebben nyerték meg a további fejlesztésekhez. A központ jelentős infrastruktúrális beruházásokba fogott Mindezt több esetben nagyszabású

földreform kisérte, amely biztosította a kis közösségek megélhetését, elfogadhatóvá tette a parasztgazdák számára az uralkodó politikai rendszert, valamint megtörte a fejlődés kerékkötőjének tartott elitek hatalmát. A Távol- Kelet gazdaságainak modernizációja első lépésben tehát az agrár szektorban kezdődött. A fő cél a hazai piac teljes ellátása mellett az exportra való termelés volt. A külföldi értékesítésből származó jövedelmeket ujabb beruházásokra költötték. Először a mezőgazdaságba, de ahogy a primer szektor egyre önellátóbb lett, a kitermelt tőke mind nagyobb hányadát irányitották más, elsősorban munkaigényes könnyűipari termelő szektorba. A mezőgazdaság ily módon tőkeforrásként is szolgált. AZ IPAR- ÉS KERESKEDELEMPOLITIKA Az iparositás az átfogó gazdaságfejlesztési stratégia sarokkövének bizonyult. Az iparosítás sebessége, a gazdasági növekedés és a szerkezeti alkalmazkodás nagy

mértékben függhet ugyan az induló állapotoktól, de igazán döntő befolyásoktól az állam által vezényelt közpolitikák összessége bír. A fejlődő országok köréből az általunk tárgyalt gazdaságok léptek a fejlesztés azon útjára, amely a nyitás politikáját hirdeti. Az exportvezérelte növekedés lényege a minél nagyobb volumenű és értékü kivitel biztosítása. Az exportból származó jövedelmek csak kis részben tették lehetővé a hazai fogyasztás szintjének emelkedését, azok javarészt a fejlődés magasabb fokán álló, magasabb hozzáadott értéket termelő iparok kapacitásainak megtermtését és bővitését szolgálták. Bár a világpiacra lépő vállalatok gyakran állami segédlet nélkül is képesek voltak helytállni, azért az export dinamikájának előremozdítására az egyes országok különféle, széleskörűen alkalmazott eszközöket vetettek be. Ilyenek voltak például a vámengedmények, a kedvezményes adó,

vagy a jutalom. Az eddigiekbõl - egyebek között- az a fontos következtetés is adódik, hogy mi sem volna tévesebb elképzelés, mint azt gondolni: íme, megtaláltuk a gyors felzárkózás, a sikeres modernizáció példáit a Távol-Keleten, másoljuk tehát az ott követett gyakorlatot! Amit ugyanis a kelet-ázsiai országok sikere bizonyít, az éppen annak szükségessége, hogy a modernizációt mindenkinek a saját civilizációs örökségére támaszkodva kell végrehajtania - ez az "alap" pedig igencsak különbözõ. Nem kívánunk természetesen semmiféle szubjektív értékelésbe, rangsorba bocsátkozni az egyes civilizációs hagyományokat illetõen, de annyi bátran megállapítható: a modernizáció sikere szempontjából kulcsfontosságú - Yasusuke Murakami japán professzort idézve: - a "kompabilitas foka" az adott civilizáció "tradicionális" értékei és a "modern" értékek között. Tény például, hogy a

konfuciánus-buddhista gyökerû keletázsiai hagyományok - a fegyelmezettség, a szorgalom és a tanultság magasra értékelésével- különösen kedveznek a gazdasági fejlõdésnek. A magyar tradíciók és attitûdök ettõl a mintától lényegesen eltérnek: itt az individualista szempontok jóval nagyobb szerepet játszanak, de hogy ezek önmagukban nem lehetnek a fejlõdés akadályai, azt eléggé meggyõzõen mutatják azok a sikerek, melyek a kevéssé puritán, ám annál inkább individualista beállítottságú mediterrán népek értek el az utóbbi tizenöt-húsz évben. A posztindusztriális társadalmakban - s e fejlõdés irányát egyértelmûen ezek jelzik- egyébként is szélesebb tér nyílik az egyéni megoldások, kezdeményezések számára, mint a tömegtermelésre orientált klasszikus "indusztriális" társadalmakban. S e ponton külön is érdemes hangsúlyozni: a civilizációs tradíciók és a nemzeti sajátosságok figyelembevétele

nem korlátozódhat pusztán a kultúra szférájába, hanem azokat - a lehetõségekhez képest- a modernizációs folyamat egészében is érvényesíteni kell. Nélkülözhetetlen tehát a tradíciók helyes kezelése: sem a hozzájuk való merev és kritikátlan ragaszkodás, sem pedig ab ovo elutasításuk nem fogadható el. A tradíciók ápolása semmiképp sem vezethet egy olyasfajta tradicionális beállítottsághoz, amely bizonyos gyakorlatot kizárólag azért értékel, mert a múlt "megszentelte". A nyugati fejlõdés-kutatás fõ árama viszont sokáig abból a nem kevésbé elfogult elõfeltevésbõl indult ki, hogy a "tradicionális" és a "modern" egymást kölcsönösen kizáró fogalmak, s így minél több van az egyikbõl, annál kevesebb hely jut a másiknak. Ahogy azonban több amerikai kutató - Singer, Braibanti és mások - konkrét esettanulmányokban is bizonyították, a tradícióknak mással nem pótolható szerepük van egy

tarsadalom belsõ kohéziójának és stabilitásának fenntartásában, s erre pedig annál nagyobb szükség van, minél inkább fel akarjuk gyorsítani a gazdasági fejlõdést. (Sajnálatos módon a modernizációkutatók egy része eleve feleslegesnek ítél minden olyan tényezõt, amelynek nincs közvetlenül megtérülõ és közvetlenül mérhetõ haszna.) De a tradíciók lehetséges szerepe nem merül ki a társadalmi stabilitás õrzésében: akár az innováció forrásai is lehetnek. Mindezzel kapcsolatban idézzük egy olyan elemzés végkövetkeztetését, amely behatóan vizsgálta Japán modernizációját. Eszerint az elemzés szerint sokan úgy vélik, hogy a modernizációs folyamatban "van valamilyen szükségszerû erõ, amely végsõ soron a tradicionális "csökevények" eltávolításához vezet, tisztán "modern" társadalmakat eredményezve, ám valójában (.) a tradicionális attitûdöknek és intézményeknek a

modernizációs folyamatban betöltött szerepét inkább lehet szimbiotikusnak, mint antagonisztikusnak nevezni. Ezért az "egymást erõsítõ dualizmus" tendenciáját fedezhetjük fel." Érdemesnek tûnik tehát megismételni, hogy a széles körben elterjedt állításokkal ellentétben: • A tradíciók maguk sem tekinthetõk egyszer s mindenkorra adott, statikus jelenségeknek; a nyugati társadalomkutatók többsége az egyes tradíciók mibenlétét általában nem is konkrét, empirikus vizsgálatokkal igyekezett meghatározni, hanem az ugyancsak absztraktan kezelt "modern" ellentétpárjaként. • A tradicionális és a modern formák nem állnak egymással törvényszerûen konfliktusban. Japánban például a munkaadók és a munkavállalók szoros, sok tekintetben kötött kapcsolata, amely az individualista alapú nyugati civilizációkban akadálynak bizonyult, a gazdaság gépezetének fontos részeként járult hozzá a növekedéshez.

Kiss Károly közgazdász mutatott rá: "A modern szervezetszociológia nem kis r észben Japán és a kis tigrisek hatására állította fel a tételt: azok a szervezetek az igazán sikeresek, melyek egymásnak ellentmondó mûködési elveket képesek paradox módon egy rendszerben mûködtetni." Vagy egy politikai példát említve: Thaiföldön a nagy hagyományú patrónus-kliens rendszer a modern többpártrendszer meggyökereztetésében játszott lényeges szerepet. • A sikeres modernizáció nem vezet automatikusan a tradíciók felszámolásához. Ellenkezõleg: az eredményes "szervesítés" esetében valóban "egymást erõsítõ" tényezõkrõl beszélhetünk, hiszen a tradíciók olyan legitimációs források lehetnek, amelyek az új, a modernizáció céljait szolgáló törekvéseket segíthetik. A fentieket röviden úgy is összegezhetjük, hogy a modernizáció ott bizonyul a legsikeresebbnek, ott jár a

legtartósabb eredményekkel, ahol a lehetõ legnagyobb mértékben épít a tradíciókra, s a hol ezáltal a leginkább "szervesített", nem pedig egy univerzalista recept alapján kívánják megvalósítani. Az ellenállás pedig akkor a legkisebb vele szemben, ha a modernizálódni kívánóknak nem kell feltétlenül "westernizálódniuk" (vagy épp "easternizálódniuk") ahhoz, hogy "modernné" váljanak. A modernizációt a saját identitás megszilárdításaként megélõ Japán és a kelet-ázsiai "kis tigrisek" éppúgy igazolják e megállapítás érvényességét pozitív oldalról, mint - egy másik jól ismert példára hivatkozva- a perzsa sah koncepciózus, de a tradíciókkal nem számoló, felülrõl erõltetett modernizációs kísérletének kudarca, melyre látványos és megdöbbentõ erejû reakció volt az iszlám fundamentalista forradalom. A következő részben az egyik „kis tigris „ ország

TAJVAN - teljesség igénye nélküli- rövid bemutatásával igyekszem az első részben kifejtett gondolatokat igazolni, alátámasztani. Tajvan gyors gazdasági fejlődése, látványos teljesítménye, a „tajvani csoda” nem egyik napról a másikra történt, mint ahogyan sikerei sem égi mannaként hullottak ölébe. Mindez a tajvaniak elmúlt fél évszázadban végzett szorgos munkájának eredménye. Miként is lett ez az eredetileg nagyon szegény sújtotta ország virágzó társadalommá, hogyan fordul a jövő kihívásai felé? Amikor a Kinai Köztársaság kormánya 1945-ben a japánoktól viszakapta Tajvant, a sziget ugyanolyan feldúlt állapotban volt , mint a háború pusztítása után minden. A vasutak, közúti szállítás és a kikötők nagyjából félgőzzel dolgoztak, az export alacsony szinten állt, a termelékenység erőteljesen lecsökkent. Az általános beszerzési cikkekből nagyon szűkös volt az ellátás, az árak pedig az égig emelkedtek, az

infláció a legmagasabb szintre szökött . (pld Az árak mintegy 15- ször voltak magasabbak az 1942- höz viszonyítva) Tajvan visszacsatolása és 1949 – a KK. központi kormányzatának Tajvanra történő áttelepülése közötti időszakban a sziget népessége jelentősen megnőtt. Csak 1949-ben 1,6 millió ember emigrált a kínai anyaországból Tajvanra. Miután a kínai szárazföld a kommunisták kezére jutott, a két fél között megszakadt a kapcsolat, így az ellátásban és nayersanyagokban hiány keletkezett, az infláció tovább nőtt, az országnak nem volt valutatartaléka, ráadásul az USA felfüggesztette pénzügyi támogatását, ami újabb csapást jelentett a tajvani gazdaságra. Ilyen gazdasági helyzetben múltban elkövetett hibákat, a kormány arra kényszerült, hogy áttekintse a és nekifogott Tajvan leggyötrőbb gazdasági problémája megoldásának, a mezőgazdasági szektor talpra állításának. Elsősorban földreformba fogott,

ezzel ösztönözve a farmereket, hogy növeljék a a termelékenységet. Stabilizálta a gazdaságot és javította a közhangulatot, ho gy az 1950-es koreai háború kitörése után az Egyesült Államok kormánya ismét folyósított gazdasági segélyt Tajvannak és segítette a tajvani szoros védelmét is. Tajvan gazdasága 1962-ig a mezőgazdaságon alapult. Mivel a gazdaság áruhiányban szenvedett, ekvés valutatrtalék állt rendelkezésre, ezért a kormány szigorú intézkedéseket vezetett be a különböző áruk exportját-importját illetően, szabályozták a helyi termékek előállítását, a valutatatrtalékok védelmét, védőintézkedéseket vezettek be a hazai ipar érdekében, védővámokat vetettek ki. Az intézkedések következtében 1962-től az ipari termelés értéke kezdte meghaladni a mezőgazdaságét. Ezt az időszakot Tajvan „ipari korszaká”-nak nevezik. 1986-ra az ipari termelés aránya elérte a GDP 47 százalékát. Ugyanakkor az

átalakulás mezőgazdaságon alapuló gazdaságból iparivá számos társadalmi-gazdasági problémát is okozott. A fő problémát a vidéken felelslegessé váló munkaerő foglalkoztatása jelentette. Megoldásként a kormány kezdeméyezte a külkereskedelem fejlesztését, az exporttermelés növelését, valamint ipari zónák létesítését, hogy lekösse a felesleges munkaerőt. Mivel nagyon fontos volt a hatalmas tömegű munkaerő számára munkalehetőséget biztosítani, ezért a kormány a nagy munkaerőt igénylő exportiparágak fejlesztését támogatta. Ennek eredményeképpenn külföldi beruházók áramlottak az országba, hogy felhasználják az olcsó munkaerőt. Az ilyen jellegű beruházások, fejlesztések támogatása érdekében a kormány 1959-ben életbe léptette a a tizenkilenc pénzügyi és gazdasági reformintézkedést, 1960-ban pedig a befektetések támogatásáról szóló rendeletet. Az előbbi enyhített a külkereskedelmi

szigorításokon, elősegítette az exportot, és támogatta a megtakarításokat, ezzel is előmozdítva a befektetéseket. Az utóbbi pedig segített a befektetői környezet fejlesztésében, vonzotta a külföldi tőkét és támogatta az exportra termelő iparágak fejlődését. Az 1973-as első olajválság gazdasági recessziót okozott és világszerte növelte az inflációt. Tajvanon is – az árak magasba szöktek, az élelem és az ipari nyersanyagok hiánya tovább rontotta a helyzetet. Az 1979-es második energiaválság idején az előzőnél szerényebb mértékben emelkedtek, de azért kedvezőtlenül hatottak a gazdasági növekedésre. Ez idő alatt a kormány megvalósított 12 fő építészeti beruházást, melyek az infrastruktúra, illetve a vegyipar fjlődésének alapjait jelentették, valamint részben mérsékelték az energiaválság hatásait. Ezen kívűl a külkereskedelmet támogatandó a kormány számos kereskedelmi szigorítást megszüntetett,

csökkentette a vámokat, központi árfolyamot állapított meg, eltörölte a külföldre történő pénzküldés kötelező engedélyeztetését. 1979-ben a deviza árfolyamrendszere a fix árfolyamról lebegtetett árolyamra változott, a következő évebn pedig elvetették a kamatráta feleti kontrollt. Az 1963 és 1980 közötti időszak alatt zajlott le Tajvan történek leggyorsabb gazdasági fejlődése. A két energiaválság kedvezőtlen hatásai ellenére a KK ez idő alatt évi 10 százalékos növekedési rátát könyvelhetett el. Az 1980-as évek elején drasztikus gazdasági , társadalmi és politikai változások zajlottal le. A szárazföldi Kínához fűződő kapcsolatok is gyorsan fejlődtek, a gazdaság egyre nyitottabbá vált, megszabadult a korábbi szigorító és protekcionista tendenciáktól. Először 1984-ben jelentette be a kormány a gazdaság liberálására és globalizálására, valamint az állami tulajdonban privatizációjára

vonatkozó terveket. Továbbá eltörölték a központi levő vállalatok a kamatrátakontrollt, valutaárfolyamot, és lecsökkentették a vámtarifákat. 1981-ben tudományos bázisú ipari parkot hoztak létre. Három évvel később startégiai tervet ismertettek az ipar fejlesztésére vonatkozóan, majd 1990-től a befektetéseket támogató rendeletet is meg lehetett szüntetni. 1991-ben foganatosították az ipari fejlesztésről szóló rendeletet. A gyors kereskedelmi fejlődés és a kereskedlemi felesleg erőteljes növekedésének hatására a KK devizatartaléka 1987-es árfolyamon elérte a 70 milliárd USD-t. Ugyanakkor a privát megtakarítások befektetésének megfelelő módozatai hiányoztak és ez az 1980-as évek végére a részvénypiacon ellenőrizhetetlen növekedést idézett elő. A telekárak az égbe szöktek, burjánzott a piszkos pénzekkel történő üzletelés, a hazárdjáték. A masszív kereskedelmi felesleg gyors devizavagyon

növekedéshez, valamint az új tajvani dollár gyors értéknövekedéséhez vezetett az USD-hez képest, ezáltal csökkent Tajvan versenyképessége. Sok munkaerőigényes kis és középvállalkozás átelepült Déklkelet-Ázsiába, esetleg a kínai szárazföldre, ahol új üzleti lehetőségek után néztek. A legnagyobb változások az 1980-as években következtek be Tajvan ipari szektorának struktúrájában. Már nem a munkaerőigényes iparágak voltak Tajvan iparának meghatározói, hanem ezeket felváltották a technológia, és tőkeigényes iparágak. Mivel az új tajvani dollár értéke hirtelen megnőtt, a bérek erőteljesen emelkedtek ez arra késztette a gazdaságot, hogy az eredetinél gyorsabban növelje a technikai szinvonalat. A magas bérezés sok jól képzett anyaországbeli kínait csábított vissza Tajvanra, akiknek szakértelmét felhasználva fejlesztették az elektronikai és információs ipart, ami pozitívan hatott Tajvan

iparszerkezetének átalakulásában. Tajvan ipari szektora igen rövid idő alatt váltott át könnyűiparból a nehéziparba. A termelési érték tükrében a könnyűipar – nehézvegyipar aránya 1986-ban 52-48 % volt. 1995-re a könnyűipari termelés visszaesett 34 %-ra a nehézvegyipar és a technológiaigényes iparágak pedig 66 százalékban r ésszesedtek. Ezzel együtt az exportmutatók is hasonlóan alakultak. Az 1987-es esztendő politikai eseményei (szükségállapot eltörlése, társadalmi mozgalmak, Kínával való kapcsolat ) inkább pozitív hatással voltak a gazdaságra. Tajvan egyre több tőkét invesztált a szárazföldi Kínába, ami ösztönzőleg hatott a kétoldalú kereskedelemre, másrészt csökkentette Tajvan függőségét az USA piacától. Tajvan helyzete a Világkereskedelmi Szervezethez (WTO) való csatlakozás után, e urópai ga zdasági kapcsolatok. Bár Európa a Kínai Köztársaság egyik legfontosabb kereskedelmi partnere, az

árucsere a kontinenssel nem olyan nagy, mint Ázsiával vagy az Egyesült Államokkal, a távolság, a nyelvi akadályok, illetve amiatt, hogy a Kínai Köztársaságot 1971-ben kizárták az ENSZ-ből. 1999-ben például az Egyesült Államokba irányuló tajvani export elérte a 30,9 milliárd USD-t, míg az Európai Unióba irányuló export csupán 19,06 milliárdot tett ki. A tajvani kereskedelem Európával nem indult meg a nyolcvanas évek közepéig. 1999-ben a tajvani-EU árucsere 33,5 milliárd USD volt, ez Tajvan külkereskedelmének 16,3 százaléka. Az EU Tajvan harmadik legjelentősebb kereskedelmi partnere volt az Egyesült Államok és Japán után, miközben Tajvan az EU tizedik legnagyobb kereskedelmi partnere és hetedik a beszállítók sorában. Az Európába irányuló tajvani export jelentősen megnőtt az elmúlt hét év során, különösen az ázsiai pénzügyi válság kezdete óta. Miközben a legtöbb ázsiai országban recesszió következett be ebben az

időszakban, Tajvan képesnek mutatkozott az egészséges gazdasági növekedés fenntartására, melynek számos oka van, melyek felsorolásszerűen a következők: - Kifogástalan gazadsági alapok; - Nem voltak külföldi adósságai; - Visszafizetetlen kölcsönök alalcsony aránya; - Nem voltak megalapozatlan befektetések; - Nagyfokú rugalmasság a KKV-nál; - Megfelelő kormányzati ellenintézkedések (liberális kormányzás, de ha szükséges volt beleszólt a piac működésébe, pld. Leértékelte az új tajvani dollárt az USD-val szemben; - növelte exportját az európai piacon. Ez utóbbi intézkedéssel kapcsolatban néhány dolgot meg kell említeni. Az EUba irányuló tajvani export magasabb volt 1996 és 1998 között, mint az összes többi ázsiai országba irányuló kivitel. Az e tény is iga zolja Európa, mint piac fontosságát a tajvani kereskedelem diverzifikációja szempontjából. Tajvan eredetileg elsősorban textilipari és ruházati termékeket,

valamint cipőt szállított Európába. Mára ezeket az árukat a technológiaigényes termékek váltották fel. Az irodatechnikai felszerelések és számítógépek európai exportja például az 1980-as 1,4 százalékról 1997-re 34,4 százalékra nőtt, s ezzel Tajvan az EU harmadik legjelentősebb szállítójává vált ezen a területen. Ugyanezen időszak alatt az elektronikai export is jelentős növekedést mutatott, az Európába irányuló tajvani export 7,1 százalékáról 16-ra nőtt. Tajvan elsősorban katonai felszereléseket és az autóösszeszereléshez szükséges alapanyagokat, csipeket, gyári berendezéseket és acélt importál az EU-ból. Az európai befektetések Tajvanon 4,1 milliárd dollárt tettek ki 1999 decemberéig, ez a közvetlen külföldi befektetések 12,4 százaléka. Ez a szám lényegesen kisebb az amerikai, illetve a japán befektetéseknél, előbbi az összes külföldi befektetés 26,3, utóbbi a 25 százalékát teszi ki. Az európai

vállalatok többsége a tajvani vegyi, elektronikai és elektromos iparban, illetve a pénzügyi és biztosítási szektorban fektetett be. A Tajvanon befektető EU-tagállamok között Hollandia áll az első helyen az európai összbefektetések 31,9 százalékával, Nagy-Britannia követi 26,4-gyel. A Tajvanon befektető európai vállalatok közül a legjelentősebb a Philips, az ABB, a Siemens és az ICI. Jelenleg több, mint 900 európai befektetési terv van, amelyekkel középületek építésébe, illetve vegyesvállalatok révén a tajvani hightech iparba A Kínai Köztársaság 1999 decemberéig mindössze 0,72 milliárd dollárt fektetett be Európában, ami a közvetlen tajvani befektetések 2 százaléka külföldön. Ennek az alacsony aránynak az a magyarázata, hogy a tajvani vállalatok többsége csupán kereskedelmi képviseletet hozott létre a kontinensen, amelyeknek jóval alacsonyabbak az alapítási költségei. A termelésbe elsősorban Nagy-Britanniában

fektettek be tajvani cégek. Ezek közül a legnagyobb a Csung Hua skóciai képcsőgyára, ahol részegységeket gyártanak a világ legnagyobb nemzetközi IT vállalatai, többek között a Digital és az IBM számára. Ahogy Tajvan fokozatosan globális high-tech központtá válik, úgy nőnek majd természetesen a lehetőségek az együttműködésre és a fejlődésre. Az EU 1997ben a világ lakosságának csupán 6,5 százalékát adta, a világ hazai össztermékének (GDP) azonban a 28 százalékát. Ahogy új tagállamokkal bővül az EU, úgy nő e hatalmas piac értéke is. A tajvani befektetők 1995 óta ipari övezeteket hoztak létre Lengyelországban és Csehországban, afféle ugródeszkaként az EU felé. A tajvani kereskedelmi deficit az EU-val szemben lassanként többletté fejlődött, amely 1999-ben elérte a 4,6 milliárd dollárt, 2000-ben pedig már az év első nyolc hónapjában meghaladta a 4 milliárdot. Ezek a számok is bizonyítják, mekkora

erőfeszítéseket tesz Tajvan, hogy fejlessze európai piacát. A Kínai Köztársaság 2001-ben csatlakozott a Világkereskedelmi Szervezethez (WTO), s ennek következtében teljesen meg kellett nyitnia belső piacát. Azok a kereskedelmi lehetőségek, amelyeket a csatlakozás után a KK kínált, túlságosan értékesek ahhoz, hogy Európa figyelmen kívül hagyja őket. Az autók vámtarifája mellett, amely minden évben csökken majd, mielőtt a mostani 30 százalék helyett elérni a 17,5-öt 2008-ban, nőni fog az agrárimport is. A tajvani szolgáltatóipar, amely a múltban különösen védett volt, meg fog nyílni a külföldi vállalatok előtt. Az EU szolgáltatóipara mindig nagyon versenyképes volt, és 1999-ben ezen a területen a világ termelésének 42,3 százalékát adta. Lényegében az öt legjelentősebb szolgáltatás-exportőr vállalat közül négy EUtagállambéli. Az európai vállalatok tehát kiemelkedő befektetési lehetőségeket találnak

majd Tajvanon. Lényegesebb, hogy Tajvan jelenleg a külföldi befektetések terén a 16. a világon és az egyik legnagyobb befektető a szárazföldi Kínában. Miután a szárazföldi Kína csatlakozik a WTO-hoz, hatalmas piaca megszámlálhatatlanul sok külföldi vállalatot vonz majd. A tajvani üzletemberek már évek óta fektetnek be a szárazföldi Kínában, befektetéseik értéke meghaladja a 20 milliárd dollárt, s ez a tajvani külföldi befektetések 40 százaléka. A tajvani vállalatok tehát fel tudják majd ajánlani a szárazföldi Kínában szerzett befektetési tapasztalataikat az európai vállalatoknak. Tajvan emellett globális logisztikai központtá fejlődik, az európai vállalatok tehát a szigetet bázisként használhatják a bejutáshoz az ázsiai piacokra, együttműködve a tajvani vállalatokkal a szárazföldi Kína és Délkelet-Ázsia piacok fejlesztésében. A térség a II. világháború utáni történelemben sajátos fejlődést mutatott A

modernizáció és az iparosítás olyan modelljével találkozhatunk itt, amely lényegesen eltér más országok elzárkózásától. Kelet-Ázsia jelenének legsúlyosabb gondjai és jövőbeni problémái éppen a viharos gazdasági fellendülésből fakadnak. Felszakad a társadalom hagyományos szövete, s a népesség mozgás és urbanizáció egyenlőre inkább kínokkal, mintsem örömökkel jár. Egy prognózis szerint 2020-ra a világ városi népességének fele az ázsiai-csendes- óceán térségben él majd. Bő négy évtizeddel ezelőtt csak 19 olyan város volt a térségben, melynek lakossága elérte vagy meghaladta az 1 milliót. E szám 1970-ig 49-re emelkedett, 1990-ben pedig már 86 n agyvárost regisztráltak. A századfordulóra a világ 21 óriási városából egy tucat ázsiai és csendes-óceáni, m indegyik legalább magyarországnyi lakossal. Ugyanakkor a világ húsz leginkább szennyezett n agyvárosa közül máris hét ázsiai.

Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a szigetország töretlennek mondható fejlődése bizonyos szempontból jellemző a hasonló „kis tigris” országokhoz, azonban sajátos jegyekkel is rendelkezik. (melyek közül nagyon sokat megfontolásra érdemesnek tartunk hazánk mai helyzetében is. ) Röviden melyek azok a tényezők amelyek a sziget felvirágzásához vezettek? - Külső környezet (kommunista befolyás, gyarmatok függetlenségi törekvései) - Hazai körülmények (takarékos és szorgalmas emberek) - Társadalmi stabilitás (stabil, harmonikus társadalom) - Oktatás mindenkinek ( univerzális és kötelező oktatási rendszer; - Stratégiai gazdasági tervezés (korrekt és felelős kormány intzékedések; a piacgazdaság elsődlegessége) - A mezőgazdaság, mint az ipar ugródeszkája (előmozdítani az ipart a mezőgazdaság segítségével, támogatni a mezőgazdaságot az ipar segítségével, azaz a mezőgazdasági exportbevételeket visszaforgatták

ipari beruházásokra ) - Globalizáció és liberalizáció / nyitottság a világ felé ( a nyitott ajtó politkája lehetővé tette, hogy megvesse a lábát a világpiacon, illetve engedte az új ötletek, tőke és szürkeállomány beáramlását az országba) - Munkaigényesből tőkeigényes ipar ( Tajvan jól mérte fel lehetőségeit, mivel a munkaerő volt a termelés legkönnyebben hozzáférhető faktora) - Könnyűiparból nehézipar (a rövid távon megtérülő könnyűiparral megalapozták a nehézipart, jól időzítve a váltást) - Az ipari szektor ereje ( a KKV-k a kormány gazdasági, társadalmi és okatatási politikájával támogatottan jelentős szerepre tesznek szert) - Az emberi tényező ( tehetség, szorgalom, bölcsesség – találkozott az állam illetve a gazdaság igényeivel) - A kormányzat szerepe ( akkor avatkozott be a gazdaságba, amikor kellett, a ’90-es évekre kivonult a gazdaságpolitikából- de úgy, hogy intézkedéseivel

egészséges befektetői környezetet hozott létre, olyan rendeleteket alkotott, amelyek illeszkedtek a kor követelményeihez) - Gazdaságpolitika ( 1990-ig négyéves gazdasági terv, de ez inkább mutatóként szolgált, a privát szektort nem befolyásolta) - Állami vállalatok ( jól kufárkodott saját válallataival, de mert monopóliumszerüek és kevésbé hatékonyak a privatizácó elkerülhetetlen ) - Közhasznú befektetések ( főleg infrastruktúrális beruházásokat jelent) - Törvények felülvizsgálata ( a ’80-as évekig katonás rend uralkodott, viszont az erősödő deokrácia és politikai ellenzék mellett gyengült a kormány autoritása) A gazdasági fejlődés végső célja az életszínvonal növelése volt, amit önmagához, illetve a hasonló államokhoz mérve elért. A gazdaság növekedése a javak szétosztása, az életminőség javulása – mindez megvalósult. (méltán megérdemelték) Általában elmondható, hogy nem csak e három

területen ért el kimagasló eredményeket, hiszen az alacsony infláció és munkanélküliségi ráta, a tekintélyes valutatartalék felhalmozása, va gy az , hogy szinte nincs külföldi adóssága – ilyennel nem sok ország büszkélkedhet a világon. A ’80-as évek végére Tajvan belépett a jólét birodalmába, a gazdaság terjeszkedni kezdett és a hagyományos normák mellett egyre inkább kezdtek beszivárogni – főleg az USA-ból – nemkívánatos hatások, úgymint az „újgazdag” mentalitás, munkaerkölcs lazulása, a felnövekvő nemzedék hozzáállása. Mindezek tanulságként szolgálhatnak. Eddig nyomon követhettük egy ország felvirágzását, jelenlegi jólétét láthatjuk – kíváncsian várjuk, hogy e jólétet hogyan tudják megőrizni. Tiszalök, 2004-01-15 Oláhné Hegedűs Júlia Irodalomjegyzék BENCZES ISTVÁN ZSOLT: A TÁVOL -KELET GAZDASÁGI RENDSZEREI PROBÁLD FERENC: REGIONÁLIS FÖLDRAJZ TAJVAN TÖRTÉNETE: (

KIADTA A KORMÁNYZATI INFORMÁCIÓS IRODA KÍNAI KÖZTÁRSASÁG) A TAJVANI-EURÓPAI KAPCSOLATOK A VILÁGKERESKEDELMI SZERVEZETHEZ (WTO) VALÓ CSATLAKOZÁS UTÁN