Irodalom | Tanulmányok, esszék » Műfajok és hangulatok, változatosság Petőfi első kötetében

Műfajok és hangulatok, változatosság Petőfi első kötetében Petőfi Sándor fiatalkori versei mind műfajukat, mind hangnemüket tekintve széles skálán mozognak. Rajtuk keresztül nyomon követhető, ahogy Petőfiben egyre inkább tudatosul a hazafias költő és az ezzel járó feladatok. Első publikált versében még semmi ilyesmi nem lelhető fel. A borozó a népköltészetből ismert bordalok mintájára épül, dévaj hangneméből a fiatalság gondtalan öröme érződik ki. Ebben a versben Petőfi nem törekszik nagy gondolatok közlésére, A borozó inkább szárnypróbálgatásnak tekinthető. Nem úgy a következő költemény, amelyben már megjelenik a haza. A Két vándorban egy fiú – a költő – és egy patak útja közti párhuzam segítségével válik érthetővé, hogy mindenkinek és mindennek fontos, hogy tartozzon valahová, haza nélkül nincs értelme az életnek. A helyzet eleinte a fiú szemszögéből szomorú, a patakéból vidám A patak

otthon van a hegyvidéki tájon, a fiú nincs. A vers közepén azonban fordul a kocka: mindketten sík terepre – valószínűleg az Alföldre – érnek, ahol a patak „elnémul”, a fiú azonban hazára lel. Hasonló témával foglalkozik a csaknem fél évvel később született K. Vilmos barátomhoz című költemény. Érdemes itt megfigyelni a hangulat és a versforma közti ellentétet A feszes ritmusú rímes-ütemhangsúlyos versszakok tartalma szomorú. A vers a hazáért folytatott küzdelem eredménytelenségéről és egy jóbarát elvesztéséről szól. A Hortobágyi kocsmárosné két eddigi versnek ötvözete: A K. Vilmos barátomhoz ritmusa ezúttal tökéletesen illeszkedik A borozóban megismert életérzéshez. Petőfi korai verseiben gyakran idézte fel Horatius közkedvelt világszemléletét, a pillanat élvezetét. Első komolyabb hangvételű, visszatekintő, létösszegző jellegű verse a Hazámban. Nyoma sincs itt a népies formáknak, sőt, a ritmust

minden versszakban legalább egy enjambement töri meg. A költemény szerkezete a Két vándoréra emlékeztet A középső négy versszakot, amelyek a költőt ért megrázkódtatásokat taglalják, keretbe foglalja az első és utolsó két-két versszak, melyek a hazáról szólnak. A vers végkicsengése a sok gyötrelem ellenére optimista: „Vidám napod mosolyg ismét reám, / Hű gyermekedre, édes szép hazám!”. Petőfi műveinek tartalmát gyakran közvetlenül saját életének eseményeiből merítette. Eközben költészetében sokat fejlődött, új műfajokkal próbálkozott, mint például a már említett létösszegző vers. Az 1842 végén, Székesfehérváron íródott Első szerepem jó példa mind az önéletrajzi ihletésű versre, mind az új műfajra. A mindössze nyolcsoros költemény egy epigrammaszerű csattanóval ér véget, amely egyszersmind jóslat is: „Pályámon, oh, úgyis tudom, / Leend ok sírni még”. Petőfi tehát már 1842-ben

megsejtett valamit későbbi tragikus sorsából. Az 1843 elején született Dínomdánomban is a szokásos vidám versszakok közé becsúszik egy kérdés: mi van a halál után? A Könyeim című öt különböző strófaszerkezetű részből álló kisebbfajta ciklus pedig egészen új színben tünteti fel a költőt. Semmi vidámság, semmi reménykedés, semmi életkedv, pusztán szomorú, a végén lemondó, az élettől elforduló elégikus hangnem. Látszólag ugyanez a hangulat kap szerepet a Halálvágyban is, ám itt Petőfi megjelöli lehangoltságának okát: nem annyira az élettel, hanem a környező világ kicsinyességével van baja. Tipikus jelenség olyan íróknál, költőknél, akik koruk előtt járnak, akik rájönnek, hogy művészetük nem talál meghallgatásra az őket körülvevő közegben. Az ilyen alkotói válság szerencsére nem szokott sokáig tartani. Petőfi következő műve már nem a világ fonákságáról szól, hanem az ellene való

harcról. A vers címe Első dal, műfaja azonban inkább óda. Itt írja meg Petőfi először célját a színjátszással, valamint megjegyzi, hogy ő az első olyan színész, „kit a dal istene szent csókjával füröszt”, azaz nemcsak játszani, hanem írni is képes. Az Első dal folytatásának tekinthető az Én című vallomás, amelyben már nem a színészség, hanem a költészet céljáról van szó: „Koszorúm szerény virágit / A hazának szentelem”. Ez a vers tehát ars poetica Petőfi egyes verseit olvasva arra a következtetésre juthatunk, hogy legismertebb költőnk nem nagyon vett komolyan bizonyos dolgokat, gyakran még önmagát sem. Petőfi fennkölt céljait ismerve nehéz például értelmezni a Merengés című művét. A vers ironikus hangnemben arról szól, hogy a költészetnél – akármennyire nagy mestere az ember – előbbrevaló a szerelem. Petőfi érzelmi hullámzására jellemző, hogy négy hónappal később, a Megúnt rabságban

(lírai vallomás) egészen más következtetésre jut: a művész számára a szerelem „kedves lánc, igaz, de mégis lánc marad”. Petőfi a mélyebb tartalmú versei között időről-időre visszatér a népies, vidám műfajhoz. E műfaj két gyöngyszeme a Szeget szeggel című népi életkép és a közismert, hangulatos népi helyzetdal, a Befordúltam a konyhára. Az 1842–43–mas időszak utolsó verse jól példázza Petőfi személyiségét költészete első két évében. A Temetésre szól az ének-ben megtalálható a n épies vonulat és a költő életfelfogása is. Itt is megfigyelhető a ritmus és a tartalom közti ellentét, valamint a végén az epigrammákra jellemző „csattanó”. Mindettől ez a nyolcsoros kis mű hangulata veszít komorságából, én inkább a reményt érzem benne: talán lesz, mikor már érte is van, aki sírjon. A fenti költemények közül is van olyan, ami nagy sikert aratott (pl. a Befordúltam), némelyek olyannyira, hogy

később a nép ajkán tovább éltek. 1842–43 eseményei jó kiindulópontként szolgáltak, hogy Petőfi Sándorból később a l eghíresebb, legelismertebb magyar költő legyen