Irodalom | Tanulmányok, esszék » Kosztolányi Dezső néhány művének elemzése

Adatlap

Év, oldalszám:2000, 2 oldal
Nyelv:magyar
Letöltések száma:5742
Feltöltve:2006. október 13
Méret:97 KB
Intézmény:-

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!


Értékelések

Anonymus 2020. február 24
  Nice.

Új értékelés

Tartalmi kivonat

Kosztolányi Dezső néhány versének elemzése A szegény kisgyermek panaszai (1910) A szerző beleéli magát a szabadkai kisgyermek helyzetébe. A félénk kisgyerek a világ titkaival való találkozását örökítik meg ezek a költemények. A versek újszerűségét a kétféle szempont, a kettős látószög adja: a felnőtt nézi benne gyermek önmagát, az előítéletek nélküli gyermek pedig felfedezi a világot. Mint aki a sínek közé esett A versfüzér első darabjában még a beszélő szempontja dominál. Hangsúlyozottan kiemelt hasonlat a halál pillanatát villantja fel, s arra az általánosan elfogadott vélekedésre épül, hogy az ember a halál közvetlen közelében újra végigéli múltját. Ebben a rendkívüli helyzetben, amikor a múlt már messze van, meg kell ragadni a futó, elmosódó képek közül a lényegeset. A vers voltaképpen részletező hasonlat, az impresszionista látásmódnak megfelelően. A költeményben minden mozog, s halált

hozó vonatkerekek zakatoló monotóniáját érzékeltetik a rímek is. Az emlékidézésben a kötet a gyermeki képzelet ugrásait követi Az évek múlásával együtt az élmények száma is egyre nő, s a versek hőse egyre tudatosabban tekint szét maga körül. A vers egészét belengi a félelem, az önsajnálat, a részvét. Kosztolányi ugyanis a gyermekkort olyan teljességnek, gazdag világnak fogta fel, melyhez képest a felnőttkor lelki elszegényedést, fokozatos beszűkülést jelent. A gyermek álarca mögött annak a felnőttnek a kiábrándultsága rejtőzik, aki siratja gyermekéveit. Mostan színes tintákról álmodom A vers gyermekkor ábránd, álmodozás, de egyben költői ars poetica is. A gyermek nem magyaráz, nem indokol, csak kijelenti, hogy színes tintákról álmodik, és a legszebb a sárga. A vágy nyugtalanságát a halmozások jelzik Az impresszionizmusra jellemzően szinesztéziák szövik át a szöveget, jelezve, hogy a színek a gyermeki

képzeletben önálló életet, tartalmat nyernek. A színes tinták képzete az írással kapcsolódik egybe. A zaklatott költeményt végig óhajtó mondatok uralják A vers egy szóval sem említi a lét szürkeségét, hétköznapi prózaiságát, amelyet a művészettel kellene megszépíteni: ez a felnőtt költő szempontjaként rejtetten jelenik meg itt. Kenyér és bor (1917) Boldog, szomorú dal A gyermek tisztaságát a felnőttség váltotta fel. A Boldog, szomorú dal az 1920-ban megjelent Kenyér és bor című kötet nyitó darabja A költemény a férfikor delelőjén álló, elismert és jó anyagi körülmények között élő író számvetése, rossz közérzetének, önmagával való elégedetlenségének kifejezése. A cím egymással szemben álló jelzői már előre felhívják a figyelmet a vers ellentétező felépítésére. A költő itt szinte leltárszerűen sorolja fel elért sikereit, megvalósult vágyait. Látszólag magabiztosság jellemzi a vers

hősét Tízszer fordul elő a birtoklást kifejező "van" ige. De a költő mintha önmagát kívánná mindenáron meggyőzni saját boldogságáról Megkapott mindent az élettől, ami egy átlagembert megelégedetté tehet. De éppen ez a gyermekies dicsekvésnek ható túlbizonygatás ébreszt kételyeket, sejteti az elégedetlenséget. A különös egybecsengések nemcsak boldogságot, hanem szomorúságot, gúnyt is A vers utolsó soraiban a "de" ellentétes kötőszó után hangváltás történik: feltör az eddig akarva rejtett keserűség, az elégedetlenség. Jelzi ezt a stílus megváltozása is: zaklatott, laza szerkezetű mondatok, felkiáltások utalnak a belső nyugtalanságra, a megsokasodó határozók pedig a tétova bizonytalanságra. A lélekből izgatottan robban ki a panasz: "Mert nincs meg a kincs, mire vágytam" Ez a hiányérzet semmissé teszi a költemény első felében oly biztosnak látszó értékeket. A kulcsszóvá emelt

"kincs" nyilvánvalóan valami tartalmasabb létre utal, olyan vágyálmokra, amelyekről még gyermekségében ábrándozott. A "dal" végső kicsengése a kiábrándultság megvallása Az utolsó két sor nyomatékosan állítja szembe a földi és az égi létet, az otthon vágyott, de meg nem valósult gazdagságát. Számadás (1935) Számadás Kosztolányi költészete a harmincas években elmélyült, klasszikussá érett. Legnagyobb költeményeit az elmúlás tudata, a megsemmisüléstől való félelem váltotta ki, mégis az élet szépségéről szólnak a halál közelségében született alkotásai. A kötet központi tárgya a halállal szemben elfoglalható magatartás kialakítása, hiszen a halált mindenkinek magának kell egyedül feldolgoznia. A címadó, hét szonettből álló verscsokor az önmagával számot vető ember töprengő megoldáskeresése rejlik ebben a költeményben. A vers hőse önmagát szólítja meg: a megelégedettség

illúziójában élő énjével áll élő énjével áll vitában, s így lesz az egész drámai monológgá. A megszólaló a halál előtti kiélezett léthelyzetben kénytelen tudomásul venni, hogy hiábavaló minden öncsalás A költő azokkal vállal sorsközösséget, akiknek a lét csak szenvedést juttatott. A lírai hős velük azonosítja magát, s a sorsmegosztásban találja meg egyéni élete értelmét, az önmagához méltó feladatot. S ez az erkölcs lehet csupán az egyetlen védekezés a létfenyegetettség ellenében. Az 5 Szonett tépelődésében fölmerül ugyan, hogy van-e haszna a megértő szánalomnak, de elutasítva a másfajta életlehetőségeket már elsöpri a vers hősének kételyeit. Az utolsó szonett visszahajlik a kiindulóponthoz Szembekerül újra egymással a két világ: a boldogoké és a boldogtalanoké. Marcus Aurelius A halállal farkasszemet néző költő egy másik lehetséges magatartása a fölülemelkedés: az elkerülhetetlen

rettenet bölcs, sztoikus elfogadása. Ez a lélekállapot jelentkezik a még 1929-ben keletkezett Marcus Aurelius című nagy, filozófiai költeményében Marcus Aurelius (121-180) 161-től haláláig római császár, sztoikus filozófus és író volt. Uralkodásának jelentős része hadjáratokban, katonai táborokban telt el. Elmélkedések címen összefoglalt 12 könyve főként erkölcsi aforizmák gyűjteménye Ezekben önmagát vizsgálja, a halál szemszögéből. A költő a középkori Róma fölé emelkedő, az egykori Capitoliumon álló híres szoborhoz szól, s így hódolatát is kifejezi. A császárt ünnepli, aki a közönséges tömeg fölé emelkedve harcol a barbárság ellen, s a filozófust, aki megveti "mindazt, ami hazugság". Marcus Aurelius jellemzése szinte észrevétlenül megy át a költő önjellemezésébe, ezért ars poeticának is tekinthető. A gyötrelem, súlyos betegséggel együtt járó fájdalom is megjelenik Kosztolányi

verseiben. (Száz sor a testi szenvedésről; Februári óda) Értékteremtő erőként jelenik meg itt a szenvedés, melynek eltűrése különbbé teszi annak elviselőjét. Az emberi sors és a természet közti párhuzam a témája néhány rövidebb alkotásának (Negyven pillanatkép; Októberi táj). 1 / 1 2 / 2 Halotti beszéd A Számadás jelentős darabja a Halotti beszéd (1933), melyben egy embertestvér halálán töpreng el a költő. A cím és a megszólítás a legelső összefüggő szövegű nyelvemlékünket, a Halotti beszédet idézi föl. Az 1200 körül keletkezett prédikációban a középkori szerzetes a bibliai történettel igazolta a halál elkerülhetetlenségét, s arra figyelmeztetett, hogy mindnyájan a sír felé haladunk. A Halotti beszéd egyetlen központi gondolatot fejt ki: minden ember egyedüli, individuális, soha meg nem ismétlődő csoda. A halál tehát olyat semmisít meg, ami soha többé nem lelhető fel Minden ember

kiismerhetetlen: halála a világmindenség pótolhatatlan vesztesége. Hajnali részegség Ez az 1933 őszén megjelent költemény minden filozófia egyik végső kérdésére (Miért élünk?) keresi a választ. A költő a mindennapi lét sivárságából indul el, s eljut a hajnali ég csodájáig, a csillagokig - egy sajátos létértelmezésig. A versben gyakoriak a sorátlépések, és rendszertelenül váltják egymást a rímek; izgatottságot sugall a ritmus is. A gondolatok, érzelmek nyugtalan vibrálása alakítja a formát. Egy képzeletbeli bizalmas baráthoz való odafordulás, az intim beszéd vershelyzete indítja meg a gondolkodás folyamatát. Már maga a vers kezdése is jelzi a közvetlenséget, a kötetlen beszélgetést, később pedig a meghallgatást kérlelő hangnem bizalmassága. A vers lírai hőse a megszólított ismerősnek beszéli el éjszakai álmatlanságát, a szokásos napi robot, a negyven cigaretta, a fekete s más egyéb gond természetes

következményét A bizalmas közlés után lehangoló, kiábrándító leírás következik. Az álmatlan elbeszélő figyelme önmagáról másokra terelődik: szobájából tárt otthonokba lehet látni az ablakon át. Az új élmény a kiüresedett létről, az ablakból figyelt emberek szánandó sorsáról ad hírt. Részvéttel teli kifejezések sora érzékelteti a puszta vegetációra lefokozott életeket Ha az előbbi, bensőségesebb szférában a szendergő családtagok száján még "lágy, álombéli mézekről" volt szó, itt már az emberek "vízszintesen feküsznek", mint a halottak. Alvásuk "mindennapos agyvérszegénység", szobájuk "doboz", lakásuk "olyan, akár a ketrec". De a beszélő is azonosul a többiekkel, nem vonja ki magát a közös emberi sorsból A célzások, a hasonlatok arról is árulkodnak, mintha nem is gondolkodó lényekről, hanem állatokról lenne szó. Kiszolgáltatottságot,

elgépiesedést, ürességet sugall a költemény első nagy szerkezeti egysége. A "de" kötőszót követően megváltozik a szemlélődés iránya: a földivel szemben az égire siklott a tekintet. Megpillantotta a hajnali égbolt, a lassan kihunyó csillagok ragyogását, a hajnalhasadás ünnepi csodáját. S megkezdődik az ámulat, s valami varázslat folytán a felnőtt átlép a gyermekkor végső kérdésekre még nem gondoló biztonságába. A hétköznapi, szürke, kiábrándító léttel szembekerül az égi létezés misztikus szépsége. A költemény második részében a gyermek a lírai narrátor. Az ő korlátokat nem ismerő képzelet népesíti be a maga teremtette látomást, egy farsangi bál végét A költemény gondolkodó hőse visszahull a felnőttség sivár világába. Bűntudattal fordul maga ellen, s az új élmény szemszögéből kudarcnak érzi lenti, robotoló életét. Emiatt csak későn, az élet legvégén láthatta meg ezt az égi

"estélyt", pedig már ötven éve tündökölt fölötte. Csak most, a halál közelében ismerte fel, hogy az életnek mégiscsak van értelme Ennek az új megvilágosodásnak a hatására fordul ismét a bizalmas baráthoz, s neki gyónja meg érzéseit. A művet lezáró vallomásban egyszerre van jelen az önfeledt boldogság és a közeli elmúlás. Az Úr hazaengedi a költőt az életből. Ének a semmiről A Számadás ciklust lezáró költemény, az Ének a semmiről, a halált követő, a lét előtti és a lét utáni végtelen, közömbös nihilről szól. Verszenéje azt sugallja, hogy a halál utáni "semmi", végtelen nyugalom, fájdalommentes állapot, mely megszabadít a földi élet kínjaitól. A belenyugvás mélabújában, abban, hogy mások is kibírták, jórészt feloldódik a megsemmisülés rettenete. Szeptemberi áhítat (Hátrahagyott versek) A halálközelség az életért való rajongását váltja ki a súlyosan beteg költőből.

Legutolsó költeménye, a Szeptemberi áhítat (1935), gyerekes ámulattal zengi az élet gyönyörűségét. A vers születésekor már túl volt néhány súlyos műtéten, rádiumos kezelésen. A költemény a hitetlen költő fohászkodása a nem létező istenekhez A költőnek minden joga megvan ahhoz, hogy még ne pusztuljon el. A megsemmisülés előtt szeretne hinni az élet örök kincsében Reményét a haldokló évszak táplálja: az őszi ragyogás termékenyíti meg a természetet is. A játékos rímek az élet vidámságát érzékeltetik, különösen a két "kancsal" rím: "szőlő - szóló". A költemény további nagyobb része az újra felfedezett világ minden parányi részletének naiv ámulattal való megcsodálása. A halálból visszatérő, újjászülető lélek boldog rajongással kiált fel: Jaj, minden oly szép, még csúnya is," Ez a vers közepén elhelyezett felkiáltás a mű megértésének kulcsa: a halál

szemszögéből nézve szépnek tűnik a csúnya is, hiszen mindez az élet tartozéka, s a létezés a nem léttel szemben csakis boldogítóan gyönyörű lehet. A boldogító részegségben a költemény lírai hőse szinte lelkendező, kapkodó sietséggel fedezi fel, s mutatja meg társának, kedvesének a hétköznapok legmindennapibb tárgyait, amelyek most soha nem látott, különös szépségekként tűnnek fel: egy kis templomot, a zuhogó esőt, a csillagok megtisztult ragyogását. Mindez összemosódik a megismert gyermekkori emlékekkel. A lét csodájához, az élet örök kincséhez jutott el a halál küszöbén a lélek, megvalósult, amiért a segélykérő az első sorokban fohászkodott. Ezzel a hittel lázad az elmúlás, a rohanó idő ellen a záró sorokban