Agrártudomány | Állattartás » Imre Krisztina - A magyar pásztorkutyák

A magyar pásztorkutyák írta Imre Krisztina MKK III./6 Pásztorkutyák az ókorban Aligha vitatható, hogy kutyáink egyik legrégibb és legfontosabb tevékenysége a vadászat mellett a nyájőrzés volt. A "régi, zord időkben", amikor még az embert és háziállatait vadállatok és tolvajok fenyegették, szüksége volt bátor, erős, nagy testű kutyákra. Ezeknek az ebeknek legfontosabb feladata a csorda, a nyáj, a gulya oltalmazása és terelése volt. A pásztorkutyákról szóló első részletesebb szakleírás a római Marcus Terentius Varrotól származik (ie 100 körül). De rerum rusticarum (A mezőgazdaságról) című munkájában meglehetős alapossággal foglalkozik a pásztorkutyákkal. Mindenekelőtt hangsúlyozza, hogy ezek az ebek ".legyenek elég erősek a farkassal való küzdelemre és elég gyorsak ahhoz, hogy követhessék a fenevadat, és elragadják tőle zsákmányát." A nyájőrző kutya – Varro szerint – lehetőleg

hófehér legyen, hogy bármikor, de különösen éjjel megkülönböztethessék a farkastól. A vidéki házőrző kutyák kívánatos színe ezzel szemben a fekete, mert a tolvajt az ilyen színű állat rémítheti el legjobban. Mindkét kutyát egyébként nagyon nagy termetűnek, farkasszerűnek írja le, erős csontozattal, hangos, mély ugatással. Ugyancsak Varro leírásából tudjuk, hogy már az ókori pásztorkutyák nyakára is bőrből készült szöges nyakörvet tettek, nehogy a farkas vagy medve a viaskodó kutyát megfojtsa, vagy a nyaki ütőerét felszakítsa. A régi írásokból kiderül, hogy a pásztorkutyák, ezek a nagy termetű, rendkívül izmos ebek meglehetősen hasonlítottak egymásra. Lehettek eltérések testmagasságban, súlyban, fejformában, de mindenesetre több volt bennük a rokon vonás, mint az eltérés. Hatalmas izomzat, erős csontozat, nagy fej, félelmetes fogazat jellemezte ezeket az állatokat. Bundájuk többnyire bozontos és durva

volt, amely védelmet nyújtott a harcban még erősebb , rémítőbb "jelenséggé" tette, és megkülönböztette ezeket az ebeket természetes ellenségeiktől. A terelőkutyák megjelenése Az állatok őrzése, majd hajtása később lassan elvesztette jelentőségét. Megszűntek a nomád vándorló nyájak, a téli legeltetések, zsugorodtak az összefüggő nagy legelőterületek is. Egyre inkább a földet, pontosabban az értékes vetést kellett a jószágtól megvédeni. Eltűntek a nyájak ellenségei is. Rohamosan javult a közbiztonság, a ragadozó állatokat pedig kiirtották vagy legalábbis visszaszorították a lakatlan hegyvidékekre és a nagy erdőségekbe. Ezzel egyidőben a nyájőrzés mellett mindinkább a terelésre tevődött át a hangsúly. Az igazi terelőkutyákat elsősorban a juhászok alakították ki, hiszen a juhnyájakat változatlanul egész évben kihajtották, különösen a parlagon heverő területeken, a kaszálókon, a lecsapolt

lápréteken. A juhok természetesen igyekeztek betörni a csábító vetésbe, és ezt a juhász egyedül nem tudta megakadályozni. Szüksége volt a kutya segítségére A nehéz testű, nagy termetű és ennek következtében lassú mozgású kutyák nem voltak alkalmasak erre a feladatra, a vetések megvédésére. Gyorsabb és mozgékonyabb ebekre volt szükség, amelyeknek ráadásul a harapásuk sem volt olyan erős és veszélyes, vagyis nem okozott komolyabb sérülést, ha megragadták és megbüntették a fegyelmezetlen juhokat. A kutyák bundája is átalakult némiképpen. A bozontos szőrzet ugyanis elég nagy hátrányt jelentett, különösen akkor, ha a kutyának bogáncson és sövényen. A szükség rákényszeríttette a juhászokat arra, hogy közepes nagyságú, gyors, éles szimatú, értelmes, figyelmes, mindig munkára kész kutyákat alakítsanak ki, szilárd testalkattal, inkább sima vagy rövid, durva szőrű bundával. Ez a folyamat – a nagytestű

nyájőrző kutyák felváltása terelőkutyákkal – nem ment végbe egyszerre és nem mindenütt egy időben. Németországban például mintegy két és fél évszázaddal ezelőtt kezdtek megjelenni az első terelőkutyák. Franciaországban az 1800-as évek elején, míg Angliában források szerint már 1570-ben alkalmaztak kis termetű terelőkutyákat. Semmiféle írásos dokumentumokkal nem rendelkezünk arra nézve, hogy pásztorkodó nomád őseink mellé – a csorda, a gulya, a nyáj őrzésére valamint terelésére - mikor került az őrző-védő kuvasz, a tekintélyt parancsoló komondor és a mindig nyüzsgő, munkára kész puli. Azt viszont tudjuk, hogy a XVII-XVIII. században német illetve francia eredetű terelőkutyákkal spontán kereszteződött puliból egy ugyancsak kiváló terelőfajta alakult ki, a pumi. Harmadik terelőkutyánkat, a mudit először 1930-ban írták le A terelőkutyák jellemzői A nyáj körül szolgáló kutyák az év legnagyobb

részét a szabad természetben töltik, ezért szaglásuk, hallásuk rendkívül fejlett, sokkal jobb, mint az elpuhult, elkényeztetett szobakutyáké. Látásuk is éles: mintegy 600-800 méterről észreveszik a juhász intését, és aszerint cselekednek. Igénytelen, szívós, a nagy meleget és a zord hideget egyaránt jól tűrő, hallatlan munkabírású kutyák. A terelőkutya a juhász egyetlen szavára, intésére habozás nélkül, azonnal engedelmeskedik. A megfelelő jelre azonnal lefekszik, illetve állva marad, vagy megkerüli a nyájat, és a kijelölt állatot – anélkül, hogy sérülést okozna – lábánál fogva kiemeli a nyájból. A természetét illetően meglehetősen ravasz, elővigyázatos, idegenekkel szemben kifejezetten bizalmatlan állat. A vele "azonos súlycsoportú" ellenféllel szemben ugyan bátor és harcra kész, de ha nagyobb és főleg erősebb a támadó, akkor a nyílt harcot lehetőleg elkerüli. A rábízott nyájjal

kifejezetten barátságban él, csak akkor harapós, ha erre parancsot kap. A terelőkutyákat nem kell különösebben tanítani. A kiképzés csupán továbbfejleszti a velük született terelőösztönüket. A fiatal kutyának csak az alapvető engedelmességi gyakorlatokat kell megtanulnia. Ilyen elemi követelmény, hogy hívásra bejöjjön, vezényszóra bárhol és bármikor azonnal lefeküdjön. A növendék kutya általában 9-10 hónapos kora körül magától terelni kezd. Terelésre úgy bátorítják őket, hogy együtt dolgoztatják az öreg, tapasztalt terelőebekkel. A komondor "A magyar komondor ősi jelleme, tiszteletet parancsoló külseje hozzásimul az igaz magyar ember jellemvonásához. E kutyafajtánk becsületes jellemét, a földet verejtékes munkájával művelő nép éppen úgy, mint elsősorban a csordákat és nyájakat őrző szabadságot szerető pásztornép, megkedvelte és megbecsülte." /Raisits/ Ázsiai eredetű, ősidők óta a

pásztorok mellett szolgáló magyar kutyafajta. Feltehetően a népvándorlás idején került nomád őseinkkel a Kárpát-medencébe. Írásos emlékek sok néven emlegetik: pusztai komondornak, gubancos magyar juhászkutyának, selyemszőrű farkasebnek és bagolyszemű komondornak is hívják. Az elnevezések is arról tanúskodnak, hogy a komondor régóta megbecsült, közszeretetnek örvendő fajta. Valamikor a ménes, a gulya és a nyáj hűséges és bátor őrzőjeként vigyázta éjjel-nappal a rábízott jószágot. Könnyedén megbirkózott ellenfelével, akár ember, akár farkas volt a tolvaj vagy támadó. Hatalmas termete, fogazata félelmetes fegyver volt a küzdelemben, ugyanakkor nagy bundája védte a farkasok harapásaitól. Bundája ezen kívül azért is alakulhatott ilyenné, mert Ázsia és Kelet-Európa sztyeppéin tűrnie kellett a legszélsőségesebb időjárási viszonyokat is: nyáron a harminc fokos hőséget, télen a mínusz harminc, vagy akár

negyven fokos hideget. Fehér színének köszönhetően pedig a juhászok éjjel is szemmel tudták tartani kutyáikat, s könnyedén megkülönböztethették őket a farkasoktól. A juhászok csak addig foglalkoztak a fajtával, míg szükségük volt rá. A nagy pásztordinasztiák, ameddig módjukban állt, mindig tartottak egy-egy komondor párt, de az idők változásával a komondor lassan elvesztette eredeti funkcióját, s vagy csupán kedvencként, vagy házőrzőként tartották. Érdekesség, hogy a magyar pásztorkutyák közül legelőször a komondorosok tömörültek szövetségbe, 1924-ben alapítva meg egyesületüket. 1767-ből, illetve 1815-ből származik a fajta első leírása, az első részletesebb jellemzés 1841-ben született, s később ezt több is követte, legtovább az 1935-ös Anghi-féle standard volt érvényben. A komondor rendszertani neve egyébként 1924-ből, Raisitstől származik: Canis familiaris pastoralis villosus hungaricus. Az FCI

1960-ban fogadta el hivatalosan a komondor standardját 53/b szám alatt, melyhez 1966-ban egy hosszabb kiegészítést fűztek. Általános jellemzői, használata: nagytestű fajta. Megnyerő külső formája, méltóságteljes viselkedése a szemlélőben tiszteletet, csodálatot, esetleg félelmet ébreszt. Nem kedveskedő fajta. Erőteljes szervezetű A nemezesedésre hajlamos, gubancos, egész testében hatalmas, hosszú szőrzete az erőteljes szervezetet robosztussá teszi. Törzse és a végtagok oldalról négyzetet alkotnak, vagy csak kissé fekvő téglalapformát mutatnak. A fej a törzs síkja fölé emelkedő, dús szőrű. A farok lelógó, és a vége a vízszinteshez hajlik A szőrzet csontfehér színű. (Erdélyben találtak FEKETE színű komondor populációt is, azonban a MEOE nem ismeri el ezt a szőrszínt. Kár, mert gyönyörű) Marmagassága kanoknál legalább 70 cm, szukáknál legalább 65 cm. Testsúly kanoknál 50-60 kg, szukáknál 40-50 kg. Az egyes

testrészek viszonylagos mérete a bottal mért marmagasság százalékában (a standard szerint gyakorta legalább): törzshosszúság 104 (100-108), mellkasmélység 45 (50-56), dongásság 28 (30), övméret 116 (120), fejhossz 41. Az orrhossz a fej hosszának 42%-a, a fülhossz a fej hosszának 60%-a. A feje széles, a testtel arányos. A dús, hosszú szőrzet sem teszi aránytalanná Az agykoponya domború. A stopvonal szembetűnően erős Az agykoponya hosszabb, mint az arcorri rész. A szemboltívek jól fejlettek Az orrhát egyenes Az orr nem hegyesedik el Az orrtükör derékszögben metszett. A pofák igen szélesek, és közepesen hosszúak, az állcsont és az állkapocs igen gazdagon izmolt. Az orrtükör fekete színű, ugyanilyen a szemhéjszél és az ajak is. Fogazata erőteljes, hatalmas, ollós záródású, szabályos Az ajkak feszesen simulnak a fogsorhoz, a szájzug felé cafrangosak. Szeme egyenes vágású, sötétbarna színű A szemhéjszél feszes. Füle a

domború fejtetőhöz középmagasan tűzött, és rögtön határozottan lefelé irányul, alakja V-formát mutat. Füle sem figyelő, sem támadó helyzetben nem mozdul felfelé. A vízszintessel 35 fokos szöget képez a nyaka, közömbös viselkedése esetében szinte a hátvonal folytatásában tartja. Középhosszú, inkább rövid Lebernyege nincs, szőrnyakörvet nem találunk rajta. A hosszú, gubancos szőrzet nagymértékben nehezíti a végtagok megítélését. Az elülső végtagok oszlopszerűek. A lapockák kissé meredekek A vállbúbok a szügy síkjába esnek A szügy széles, szélesen eredő, szabad végtagokat eredményez. A közepesen széles lábállás szilárdan függ össze a törzzsel és nem okoz laza vállat. Csontozata erős, tömeges Ízületei terjedelmesek, a mancsok nagyok, de nem lazák, zártak. Palaszürke színűek A talppárna telt, rugalmas. A törzs: marja elég hosszú, elöl kifejezett. Háta rövid, ágyéka középhosszú Egész felső

vonala széles, gazdagon izmolt. Fara széles, középhosszú, enyhén csapott A farok alacsonyan tűzött. Határozottan lógó, a vége vízszinteshez hajló emelkedést mutat Izgalmi állapotban legfeljebb a hátvonalnak megfelelő magasságig emeli. Mellkasa mély, jól dongázott, hosszú. A szügy széles, erősen izmolt A has nem ereszkedik a mellkas vonala alá A hátulsó végtag kissé meredek szögeléssel támasztja alá a törzset. A középhosszú far folytatásában széles, izmos, telt végtagformákat tartunk kívánatosnak. A comb jól izmolt, végtagállása szabályos. A mancsok hátul hosszabbak, de nem lazák A fattyúkörmök eltávolítandók. Bőre sok pigmentet tartalmaz, palaszürke színű. Az orrtükör, az ajak, a szemhéjszél, a talppárna fekete vagy sötét palaszürke. Jó, ha a fogíny és a szájpadlás is sötéten pigmentált A csökkent pigmentű, rózsaszín bőrű egyedek nem kívánatosak. Körme szürke Az egész testet hosszú szőr

fedi. Szőrzete durvább felszőrből és finomabb pehelyszálakból áll A felszőr és a pehelyszál aránya szabja meg a bunda jellegét. Alapkívánalom a nemezesedésre hajlamos, gubancos szőr, de akad egyenletesen sűrűn hullámos lefutású, zsinóros jellegű szőrzet is. Ennek apróbb tincsei kevésbé vagy egyáltalán nem nemezesednek. A szőrzet a faron, az ágyékon, konc tájékán a leghosszabb (legalább 20-27 cm), középhosszú a háton, a mellkas oldalán, a lapocka tájékán (legalább 15-22 cm), ennél rövidebb a pofákon, a szembolton, a fejtetőn, a füleken, a nyakon, a végtagokon (10-18 cm), legrövidebb az ajkakon és a végtagok alsó részén (9-11 cm). Fialás után, betegség folytán, vagy elégtelen takarmányozás hatására hosszú szőrköntösének egy részét (a törzs első részén, a has és a mellkas alján, valamint az elülső végtagokon), kivételesen az egészet a far szőrzetének kivételével leveti a komondor. Az ilyen

levetkőzött egyed esztétikailag nem mutat szépet, de ez a múló állapota csak szépséghiba. A levetkőzés tehát nem hiba (kiállításon azonban igen). A kifésült szőrforma nem kívánatos, de a teljes ápolatlanság sem. Mozgása könnyed, kényelmes, kimért. Lépése nyújtott, térölelő A fajta kevés típushibát mutat, nagymértékben kitenyésztett és egyöntetű, mivel kezdettől fogva azonos tenyésztési céllal tenyésztették. Ritkán előforduló fogyatékossága a kis termet, a laza váll, a laza, puha mancsok. Hátul gacsos állás Hiányos pigmentáltság a szemhéjszélen, az ajkakon, esetleg az orrtükrön. Kunkorodó farok, foghibák, hibás fogsor, főleg a metszőfogakban. Súlyos végtag- és mozgáshibák Nagyon laza szemhéjszélek (entropium). Kizáró hibák: erõtlen, izomszegény testfelépítés. Entropium, ektropium Elõreharapás, hátraharapás, keresztbeharapás. Felálló könnyû fül Rövidfarkúság, nehéz végtagok és

mozgáshibák. Színes szõrzet, tarkázottság A standard-ben rögzített alsó mérettõl való eltérés A jószág, a vagyontárgyak, a ház őrzésében, védésében rendíthetetlen bátorságot mutat. Hang nélkül, vakmerően támad Védett területét sajátjának tekinti és idegen élőlényt nem enged rá. Bizalmatlan alaptermészetû Nappal szívesen fekszik úgy, hogy területét ellenõrizni tudja. Éjjel folyton mozog Gazdájához feltétel nélkül ragaszkodó, de rendkívül önálló kutya. Évezredeken át önállóan őrizte, amit rábíztak segítséget sem akkor, sem most nem igényel. Mivel nem hízelgő és a cirógatást sem értékeli túl sokra, nevelése nem könnyű feladat. Nagy mozgásigénye és területőrzési hajlama miatt semmiképpen nem lakásba való kutya. Nem ugatós, de minden neszre reagál. A komondor szó eredetéről megoszlik a nyelvészek véleménye. Elképzelhető, hogy ősi magyar szó, de lehet, hogy besenyő, kun vagy éppen török

származású. Az viszont biztos, hogy ezzel a szóval mindig is egy nagytestű, fehér pásztorkutyát illettek. Legelőször egy 1544-ből fennmaradt nyelvemlékben találkozni a komondor szóval. A tizenhetedik századi írások már a komondor feladatát, munkáját is definiálják: "Komondoroc oerzic a csordát", írja Amos Comenius 1673-ban. Pethe Ferenc 1815-ben Természethistória című művében a kutyák vezérének nevezi a komondort. Pethe könyve egy rajzot is tartalmaz a komondorról, s az ábrázolt példány felépítése, testarányai nagyon hasonlóak a mai egyedekhez. Bizonyos feljegyzések arra utalnak, hogy régebben a pásztorok tavasszal, illetve ellés után lenyírták a komondor szőrét. Talán ennek köszönhető, hogy olykor összekeverték a fajtát a kuvasszal A komondort a kuvasztól csak a huszadik század elejétől különböztették meg egyértelműen. Ezek után kezdte meg világ körüli hódító útját Talán nem elfogultság azt

állítani, hogy a leglátványosabb fajták közé tartozik. A kutyakiállítások látogatói mindig megcsodálják a hatalmas, különleges szőrzetű komondorokat. A kuvasz A kuvasz minden kétséget kizáróan az egyik legrégebbi magyar pásztorkutyafajta, amely a népvándorlás során került a Kárpát-medence területére, így hazánkban őshonosnak tekinthető. Őseink már a kezdetektől főként állatok őrzésére, másrészt vadászatra tartották, méltó ellenfele volt a nyájat megtámadó farkasnak, esetleg embernek. Észak-Irak területéről már az időszámításunk előtti 7. évezredből származnak olyan csontleletek, amelyek erőteljes felépítésű, a kuvaszhoz hasonló pásztorkutyák akkori létezésére utalnak. A fajtával csaknem megegyező méretű őrzőkutyák az eurázsiai pusztákon több színváltozatban is léteztek, bár a legtöbb kutató a fehér színű változatot tekinti a legősibb formának. Az azonos közép-ázsiai környezeti

hatások és a természetes szelekciós szempontok külső és belső tulajdonságaikban hasonló pásztorkutya típus kialakulását eredményezték. Az ázsiai sztyeppékről nyugat irányába különböző időpontokban megindult népvándorlási hullámok során természetesen a kutyák is együtt vonultak a törzsekkel. A kutyák életmódja a vándorló törzsekéhez hasonlóan rendkívül kemény volt, a sikeres túlélés szilárd szervezetet, keménységet és valószínűleg vadságot követelt. Az európai középkor kezdetén, az V. században az ősmagyarság az erdős övezetből a füves pusztákra húzódott. Az ott élő török pásztornépek állattenyésztési szokásai hatással voltak az ősmagyarok állattenyésztésére. Kialakult a félnomád jellegű pásztorkodás, és megkezdődött a törzsek vándorlása. A kuvasz kialakulása szempontjából tehát a honfoglaló magyarság mintegy tízmilliós állatállományát kísérő, nagytestű, minden bizonnyal

jelentős egyedszámú őrző kutyáknak meghatározó szerepük lehetett. Később, a feudális társadalom kialakulása idején a vagyoni tagozódás folytán elszegényedő réteg is gyakorta dézsmálta a gazdagságot jelentő jószágállományt. A nagytestű pásztor ebeknek ekkor tehát jelentős szerep juthatott a tolvajok, rablók elleni védekezésben. Corvin Mátyás vélhetően felkarolta a fajta tenyésztését. A XV században a pásztorkodás mellett hajtóvadászatokon is alkalmazták. Mátyás király vaddisznó-, medve - és bölényvadászatokon használta. Ebben az idõben a fõnemesség legmegbecsültebb ajándéktárgyának tekintették. Zrínyi Miklós 1660-ból maradt irodalmi mûve a kuvaszt mint önálló fajtát említi. A Mátyás uralkodása korában fellendülő marha kereskedelem ugyancsak kedvezett a kuvasz népszerűségének. A hajdúk a nagy állattenyésztő körzetekből, elsősorban az Alföldről széles hajcsár utakon terelték Buda felé a

csordákat. Napi 20–25 km-t tettek meg Bécsig egy hónapig tartott az útjuk. Az állatok terelésére, őrzésére bátor és fáradhatatlan kuvaszokat használtak. Egy-egy hajdú általában három kuvaszt vitt magával A XVI–XVIII században a csúcsidőszakot tekintve, évente 150 000 vágómarha is elhagyta az országot. A marha hajtások során jelentős volt az eladott kuvaszok száma is, amelyek aztán szerepet játszottak a hasonló fajták megalkotásában. A XIX. században a szilaj állattartás megszûntével a többi magyar kutyafajtához hasonlóan megváltozott a kuvasz élettere, ezzel együtt feladatköre is. Majorok, tanyák, falusi porták védelmezője lett. Az idegeneknek, rosszban sántikálóknak életveszélyes vállalkozás volt kuvaszok oltalma alatt álló objektumok megközelítése. A kuvasz tisztában volt a rábízott birtok határaival. Erre tanítani sem kellett, de néhány birtok csavaros eszű ura igyekezett még inkább nyomatékosítani ezen

tulajdonságát. A terület védelemre szoruló pontjain – pl istállók, lakóház, raktárak – oszlopokat vertek le, melyeknek a tetejére hatalmas húsdarabokat szúrtak. Ebből hetente kétszer-háromszor porcióztak a kuvasznak Sejthetjük, hogy az örökké éhes kutyák eszelősen őrizték minden arra járó lénytől az „éléskamrájukat”! A századforduló időszakában a magyar kutyafajták tenyésztése iránt fokozódott az érdeklődés. A kuvasz első fajtaleírása 1905-ből származik, és Buzzi Géza nevéhez fűződik Ebben az időben tisztázódott a kuvasz és a komondor közötti különbség heves indulatokat kiváltó vitája, és megindult a rendszeres tenyésztés. Erdély és Felvidék elcsatolásával azonban a legjobb minőségű kuvasz tenyészállomány Magyarország határain kívülre került, ekkor a mennyiségi szaporítás vált elsődleges céllá. A minőségi szelekció a húszas években, dr Raisits Emil munkájával kezdődött. A

kuvaszt 1924-ben törzskönyvezték először A fajta standardját 1935-ben Abonyi Lajos, Anghi Csaba és Müller (Márki) Iván dolgozta át. A kuvasz rendszertani neve is 1935-ből dr. Abonyitól származik: Canis familiaris undulans hungaricus. A hazai állomány – felhasználva az Erdélyből visszahozott típusos egyedeket – a harmincas években már meglehetősen kiegyensúlyozott küllemű volt, s itthon a falvakban is beindult a szervezett tenyésztése. A kuvasz ekkor határainkon túl, Németországban, Svájcban, Hollandiában is kezdett népszerűvé válni. A fajta létszáma tehát rohamos növekedésnek indult, minősége azonban nem javult ezzel párhuzamosan, az állomány külleme változó maradt. A szakmailag hozzáértő körökben azonban szerencsére ekkorra már kialakult a kuvasz végleges változata, a szikár testfelépítésű, acélos, típusos, bátor kutyafajta. A második világháború a magyar kutyafajták közül a kuvaszpopulációt tépázta meg

leginkább. A bátor, rendíthetetlen fajta egyedei gyakran váltak a gyilkos golyók áldozatává A háború után kis létszámú, heterogén állománnyal indult a fajta regenerálása. Anghi Csaba a Fővárosi Állat- és Növénykert főigazgatójaként létrehozta az „állatkerti" tenyészetet. A fajta átütő nagy regenerálója azonban az 1953-ban Kovács Antal által létrehozott „Gyapjús" kennel volt. A hatvanas években több állami gazdaságban, így Hőgyészen, Agárdon, Lajtahanságban, Bábolnán alapítottak tenyészeteket, de ezek csak rövid ideig működtek. A kutya, különösen a kuvasz ugyanis képtelen elviselni a nagyüzemi tenyésztést. Napjainkban a kuvaszok főleg kertek és gyártelepek kiváló őrzője és védője. Személyvédelemre és nyomkövetésre is alkalmas. Általános jellemzői, használata: jellegzetes, erős, hullámos szőrű, fehér, nagy testű fajta. Tetszetős külseje nemességet és erőt sugároz Testtájai

arányosak, nem megnyúltak, de nem is zömökek. Csontozata erős, de nem durva Izomzata szikár, ízületei szárazak Marmagassága a kanoknál általában 71-75 cm, a szukáknál 66-70 cm. Testsúly a kanoknál 40-52 kg, a szukáknál 30-42 kg. A kuvasz feje jellegzetes ék alakú, a testtel harmonizáló, tetszetõs, nemes. Kifejezett erõ sugárzik róla. Megnyúlt, sohasem elhegyesedõ A fejtetõ széles, homloka enyhén domborodó. A homlok közepén kifejezett hosszanti árok fut, mely az orrhátra is folytatódik A szemboltívek közepesen fejlettek, a stopvonal enyhe lejtésû, tágan ívelt. Az orrhát egyenes, az orr egyenletesen keskenyedik, de sohasem hegyesedik el. Orrtükre tompa metszésû, fekete Az arcorri rész széles, hosszú, és igen erõteljesen izmolt. Az ajkak feketék, feszesek, a szájszögletben csipkézett szélûek. Tarkója rövid Nyaka a vízszintessel 25-30 fokos szöget alkot, erõteljes izomzatú, inkább rövid, mint középhosszú, rajta lebernyeg

nincs. Füle a fejtető egyenes folytatásából vízszintesen ered, tőben megtört, a fejtől kissé eláll, majd teljesen hozzásimul, tompa V-alakú. Figyelő helyzetben a fül meglebben, de sohasem áll fel és nem csavarodik. Szeme ferde vágású, mandula alakú, sötétbarna színű A szemhéjszél fekete, feszesen simul a szemhez. Fogazata fejlett, erőteljes és ollósan záródik Az elülső végtag állása közepesen széles. A könyök nem húzódik a mellkas alá, de el sem áll tőle. A könyök alatti szabad végtag függőlegesen támasztja alá a törzset, határozottan egyenes. Az alkar hosszú, és szikár izomzatú A lábtő felé az izmok szikár és erős inakban folytatódnak. Ízületei szárazak, nem burkoltak A csüd a vízszintessel 45 fokos szöget zár be A csánk széles. A mancsok feszesek, szorosan zártak, a talppárnák rugalmasak, feketék vagy palaszürkék. Az ujjak között kevés szőr van, a körmök erőteljesek, palaszürkék A törzs: marja

hosszú, s határozottan a hát síkja fölé emelkedik. Háta középhosszú, ágyéka rövid, feszes. Fara enyhén csapott, gazdagon izmolt, széles, rajta a szőrzet dús, ami a túlnőttség látszatát keltheti. Mellkasa mély, enyhén dongás, hosszú A szügy síkja középen kissé elődomborodó, a szegycsont gazdag izomzata miatt. A has hátul felhúzott Farka alacsonyan tűzött, a kissé csapott far egyenesen folytatásába esik. Határozottan lefelé irányul, a vége enyhén felfelé hajlik, de nem kunkorodik. Kiegyenesítve a csánkig ér Izgalmi, figyelő állapotban legfeljebb az ágyék szintjéig emelheti, de sohasem kunkorodhat az ágyék fölé. A hátulsó végtagok a koncon és a combon gazdagon izmoltak. A medence és a konccsont 90, a térdizület 110-120, a csánkizület 130-140 fokos szöget alkot. A csánk széles és hosszú, terjedelmes, száraz. A lábközép függőleges A csüd hátul meredekebb, mint az elülső végtagon, a mancsok hosszabbak,

megnyúltak, de ugyanolyan feszesek és zártak. A fattyúujjak nemkívánatosak, eltávolítandók. A talppárnák ugyanolyan feszesek, rugalmasak, mint az elülső végtagon, a körmök is ugyanúgy erőteljesek, palaszürkék. A kuvasz bőre sok pigmentet tartalmaz, palaszürke. Az orrtükör, a szemhéjszél és az ajak fekete, a talppárna palaszürke, vagy fekete. Kívánatos a szájpadlás sötét színezete, de eltűrhető a színes alapon mély pigmentű tarkázottság. A fejet, a fület és a mancsokat rövid, egy-két centiméter hosszúságú, egyenes lefutású, sűrű szőr fedi. Ugyancsak rövid és sima lefutású az elülső szabad végtag és oldalsó felületének, valamint a hátulsó végtag comb alatti tájainak szőrzete, de a szabad végtagok hátulsó élén 5-8 cm hosszúságú szőrzászló van a csánkig. A nyakon szőrnyakörv van, amely a szügyre lehúzódva mellsörényt alkot, ez gazdagon hullámos, forgókat alkot. A farok egész hosszúságában dús,

hullámos szőrrel fedett, alsó felületének szőrzete a leghosszabb, 10-15 cm. Szőrzete közepesen durva, hullámos, kissé merev, és nem nemezesedik. A szőr színe fehér A durva felszőrök aljában finomabb pehelyszőrök vannak. Mozgása: lépése lassú, ügetése lendületes, tértölelő. Különösebb fáradtság nélkül 2530 km-t képes egyenletesen futni Előforduló hibák: túl rövid vagy túl hosszú arcorri rész. Erőteljesen domborodó koponya. Gyengén fejlett szemboltívek Erősebb stopvonal Laza szemhéj, lógó ajakszél Hátracsapott vagy csavart fülek. Hosszú nyak Túl széles szügy Laza vállak Világos, rózsaszínű, vagy hússzínű bőr. Világos szem Gyenge orrtükri, ajakszéli, vagy szemhéjszéli pigmentáció. Hibás végtagállás Rendezetlen fogsor Nyerges hátvonal Pontyhát. Laza alkat Sárgás szőrzet vagy ilyen folt A hullámostól eltérő szőrzet Kis méret. Kerek szem Határozott kosorr Burkolt fej Gyáva, vagy agresszív

magatartás Hosszú törzs. Sekély mellkas Gyenge csontozat Kizáró okok: felálló fül. Előreharapás, illetve 2 mm-t meghaladó hátraharapás Kiés befeléforduló szemhéjszélek Kifejezetten erős stopvonal Gubancolódásra hajlamos vagy egyenes, szálkás szőrzet. Hosszú szőrrel fedett végtagok Kanok esetében 68 cm alatti, szukák esetében 63 cm alatti marmagasság. Nyugalmi állapotban is az ágyék síkja fölé emelt és hátra kunkorodó farok. Nem fehér színű szőrzet Herétlenség, félheréjűség Bátor, félelmet nem ismerõ fajta. A gondjára bízott személyeket, vagy vagyontárgyakat élete árán is megvédi. Önérzetes, rossz bánásmód esetén eldurvul Hûséges, megbízható, gazdáját és környezetét szeretõ. A kuvasz már a habitusából adódóan egygazdás kutya. Térigénye nagy, a láncon való fogvatartást fokozottan rosszul viseli és kihozza az állatból azt a vadságot. Igénytelen, ápolása egyszerû, a legzordabb idõjárást is

elviseli. A szeretet és törõdést meghálálja Közepesen ugatós, minden kis zavaró zajra azonnal reagál. Népszerűsége az utóbbi húsz évben többször is változott. 1986-ban készült a legtöbb – 2386 – származási lap kuvasz kölykök részére, azóta az évente született kiskutyák száma sajnos a felére csökkent. A Magyarországon időközben teret nyert, külföldi fajtákat népszerűsítő kutyakultusz a kuvasznak nem kedvezett, és a fajta ennek során méltatlanul háttérbe szorult. A populáció újbóli megerősödése csak komoly szakmai összefogással képzelhető A kuvasz egykor nemcsak fehér, hanem vörhenyes, sárgás, ún. „borsószínû”, sőt, ordas színben is létezett, de sohasem volt tarka. A törzskönyvbe azonban már csak a fehér egyedeket vették fel, melyeknek két változata van: a hófehér és az elefántcsontszínû. Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy az Amerikai Kennel Club (AKC) e kettőt önálló

színváltozatokként kezeli és tenyészti. A puli A kutyabarátok táborában a puli világszerte talán a legismertebb magyar kutyafajta. Ősi változata pásztorkodó elődeinkkel került a Kárpát-medence területére. A puli múltja minden bizonnyal a honfoglalás előtti időkre, messzi Ázsiába nyúlik vissza. Állatok mellett, mint terelőeb teljesített szolgálatot. Számos Krisztus előtti időkből származó régészeti leleten említésre kerül a puli neve, sőt szobrokon és rajzokban is megörökítették akkoriban. A puli múltjáról szokatlan módon nem sokat lehet tudni, holott nagyon sok fent maradt írásban találkozunk nevével. Eredetét számos kutató vizsgálta. Pálfalvy Sándor és Thardy Frigyes kiterjedt nyelvészeti és régészeti kutatásai a fajta kialakulásának történetében jónéhány kérdést tisztáztak. A fajta nevét a terelés módjára vezetik vissza A puli szó a sumer nyelven „támadva terelőt" jelent. Megítélésük

szerint a puli több ezer éves múltra vezethető vissza, amely állítást a Hamurabi Kódex adataival, a Bagdadi Múzeumban őrzött hatezer éves fehér, puliszerű alabástrom szobrocskával és az égetett agyagtáblákon talált feljegyzésekkel próbáltak alátámasztani. Arany Csaba a fajta nevének elemzése során szintén sumer gyökerekre utal. Véleménye az, hogy a puli ősi jelentésének alapszava az „ abaly" kifejezés, amely a nyelvészeti feltárások szerint mintegy hétezer éve értéket, vagyont jelentett. Árkosi József a fajta kialakulásának történetét, irodalmi források felhasználásával napjainkban újabb alapokon elemzi. A középkori vándorlás során, mielőtt őseink elfoglalták az új haza területét, közel száz évet töltöttek a Don és Dnyeper közötti Levédia, majd attól kissé délebbre, Etelköz területén. A lábon hajtott állatok mellett magukkal vitt ázsiai kutyák minden bizonnyal keveredtek a helyi típusokkal. Az

így kialakult változatok a természetes szelekció fajtaformáló hatása alatt megtartották karakterüket. A puli évezredes fennmaradása a szorgalmat, találékonyságot, vele született intelligenciát követelő könyörtelen pusztai életmódnak köszönhető. A tikkasztó forróság, a zord hideg, a kíméletlen kemény terelő munka edzetté, ellenállóvá, igénytelenné és rendkívül tanulékonnyá nemesítették a fajtát. Az 1900-as évek elején hatalmas fordulóponthoz érkezett a pulik élete. A külterjes pásztorkodást a belterjes gazdálkodás váltotta fel. Csökkent alkalmazásuk lehetősége a nyájak mellett a pásztoréletben. Ebben a helyzetben a megmaradás, vagy a lassú, de biztos kipusztulás volt a kérdés. Az utolsó órákban fedezte fel Raisits Emil és a vele együtt munkálkodó nagy elődeink a nemzet parlagon heverő értékét, a puli legelőkön, pusztákon élő utolsó példányait. Az ő jövőbelátásuk eredménye, hogy a fajta

bekerült a tanyákra, falvakba városokba. Bár megtartották ősi munkakörüket is, olyan funkciókat láttak el, amely gazdáik életkörülményeinek megfelelt: házőrző, személyvédő, szoba és luxus ebek lettek. Sőt a rendőrségi nyomozószolgálatban is legendásan megállták a helyüket Szegedi Kóbi Bikfic, Kispesti őrszem Kadét, Újpesti őrszem Apród neve a mai napig fogalom a fajtát ismerők köreiben. Az 1910-es években indult meg a rendszerezés, amely szakemberek segítségével kezdődött meg. A legnagyobb munkát dr Raisits Emil végezte, aki a legpontosabb leírását adta meg a pulinak. Ezek után felkarolták a puli tenyésztését és kialakult az egységes külső-belső tulajdonság. A gondok a szőr színezetével alakultak ki, mivel elterjedt az felfogás, hogy a puli eredeti szőrszíne a fekete és fokozatosan kizárták a különböző színeket, mivel nagyon sokféle színben létezett akkoriban a puli. Először a tenyésztésből a barna

pigmentációjú pulit rekesztették ki, majd fokozatosan a többi színváltozatot is vagyis a szürkét, fehéret fakót stb. Az is meglepő, hogy a századok folyamán a fekete puli volt a legritkább, de mostanára szinte minden pulit csak fekete színben látunk és nagyon kevesen tudják, hogy számos színben létezett. Rendszertani neve 1924-ből, Raisitstól származik: Canis familiaris ovilis villosus hungaricus. 1960-ban módosították a puli standardját és 1966-tól a színváltozatokat is jóváhagyták. Ennek az utóbbi standardnak alapján a következő színváltozatok vannak: fehér, fekete, szürke, maszkos-fakó. A sporttenyésztés a szőrzet kialakításában is jelentősnek bizonyult, hiszen ma a különlegességét ennek a terelőkutyának a különleges szőrköntöse adja. Ma már a pulik lábai között is a földet súrolja a szőrzet Egykor azonban ez a sok szőr gátolta munkájában a kutyát. A mai tenyésztők is gondosan ügyelnek a küllemre, de

megint felismerést nyert az a tény, hogy a belső tulajdonságokat sem szabad veszendőbe hagyni, amelyek évszázadok alatt kialakultak. Vagyis a legfontosabb a terelőösztön, a munkakedv, az élénk vérmérséklet és az intelligencia. Kétségtelen tény, hogy a mai tenyésztett pulik küllemileg homogének, tulajdonságaik is megmaradtak, de nem szabad elfelejteni ezeket az ősi jellegeket. Általános jellemzői, használata: középméretű, szilárd szervezetű, négyzetes testarányú, finom, de nem túl könnyű csontozatú. Kissé szikár testének minden része jól izmolt. Az egyes testrészek alakulása nehezen ítélhető meg, mert testét erőteljes, szalagokat vagy zsinórokat képező szőrköntös fedi. Bírálat során ezért célszerű végigtapintani. A fej szőrzete oly mértékben dús, hogy a fejet kereknek mutatja, és a szemeket árnyékolja. A hát fölé előrecsavart, dús szőrzetű farok hátrafelé enyhén emelkedő testforma látszatát kelti.

Marmagassága kanoknál 39-45 cm (ideális méret: 41-43 cm), szukáknál 36-42 cm (ideális méret: 38-40 cm). Testsúly a kanoknál 13-15 kg, a szukáknál 10-13 kg A feje elölről nézve kerek, oldalról nézve elliptikusnak látszik. A koponya kicsi és finom. A szemboltívek erősen fejlettek A stop gyengén fejlett Az orrtükör viszonylag kicsi, fekete színű. A fang nem hegyes, az orrnyereg egyenes Az ajkak (pofák) feszesek, mélyen pigmentáltak. A fogképletnek megfelelő teljes állkapocs (42 fog), ollós harapás A szemek közepes nagyságúak, sötétbarna színűek, kissé ferde metszésűek, élénk, értelmes kifejezésűek. Közepesen távol helyeződnek el egymástól A szemhéjszél feszes és jól pigmentált. A fülek széles alapúak, középmagasan tűzöttek A lógó fülkagylók lekerekített V alakúak. A test: a nyak középhosszú, feszes, izmos. A vízszintessel 45 fokos szöget zár be Dús szőrzet fedi. A felső vonal egyenes, a faroktartás

következtében hátrafelé emelkedőnek tűnik. a mar csak kis mértékben emelkedik a hát síkja fölé A hát középhosszú, egyenes, feszes, izmolt. Az ágyéktájék gazdagon izmolt, rövid A far rövid, enyhén lejtős. A mellkas mély, hosszú, jól ívelt bordákkal A has hátrafelé fokozatosan húzódik fel. A középmagasan tűzött farok simán csavarodik a far fölé, és sűrű szőr fedi Kiegyenesítve a csánkig ér. A végtagok: a lapocka ferdén és feszesen fűződik a mellkashoz. A marból bocsájtott egyenes a mell elülső részét annak legmélyebb pontján érinti. A lapocka és a felkar közötti szög 100-110 fokos. A felkar középhosszú és jól izmolt A könyök szorosan a mellkashoz simul. A felkar és az alkar közötti szög 120-130 fokos Az alkar hosszú és egyenes, száraz izomzatú. Az elülső mancsok rövidek, gömbölydedek, szorosan egymás mellett elhelyezkedő ujjakkal. A karmok feketék vagy sötét palaszürkék A talppárnák sötét

színűek és rugalmasak. A mancsok párhuzamosan előre helyezettek, és közepes távolságra vannak egymástól. A hátulsó részen a végtagok állása közepesen széles és párhuzamos. A medence és a comb közötti szög kb 100-110 fokos A térdízület szögellése 100-110 fok. A comb és a lábszár hosszú és jól izmolt A csánk száraz, világosan körvonalazott. A lábközép rövid A hátulsó mancsok kissé laposabbak az elülsőknél, egyébként ugyanolyanok. Járása igen élénk, temperamentumos Lépése rövid Mozgása gyakran jellegzetesen aprózó, pörgő, szökdécselő, hajlamos arra, hogy pörögve saját tengelye körül forogjon. Bőre és szőrzete: bőre ráncoktól mentes, feszes, erősen pigmentált. A szabad bőrfelület minden színváltozatnál fekete vagy sötét palaszürke. A szőr kölyökkorban tömött, hullámos vagy göndör lefutású. Később fürtöket képez, majd erős szerkezetű szalagokat vagy zsinórokat alkot. Szőrköntöse

durvább felszőrökből és finomabb pehelyszálakból áll. A két szőrtípus határozza meg a bunda jellegét Amennyiben a felszőr aránya nagymértékben meghaladja a pehelyszálakét, a szőrköntös nyitott, jellegtelen szerkezetet mutat. A kívánatosnál több pehelyszál túlságosan lágy szerkezetű, nemezesedő, nehezen kezelhető szőrzetet eredményez. A kétféle szőr genetikailag meghatározott helyes aránya alakítja ki a könnyen ápolható, esztétikus megjelenésű szalagos vagy zsinóros formát. A zsinórok mérete a fartájékon, az ágyéktájékon és a hátvonalon a leghosszabb (20-30 cm). Legrövidebb a fejen és a végtagokon (10-12 cm) A fej ernyőzöttsége akkor ideális, ha a szőr erős szerkezetű, zsinórszerű lefutású és jól takarja a szemeket és az arcorri részt. A kifésült, az elhanyagolt, gubancos szőrzet egyaránt nem kívánatos. Színei: A: gyöngyfehér, zsemleszínű árnyalattól mentesen B: fekete; fekete, kissé rozsdavörös

vagy szürke árnyalattal; fakó, határozott fekete maszkkal a pofa körül. A szügy tájékán maximum 3 cm átmérőjű fehér mellfolt engedhető meg Az ujjak közötti fehér tűzöttség nem számít hibának. Minden más jellegű jegy, színeltérés hiba. Előforduló hibák: az előbb említett pontoktól való minden eltérés hibának tekintendő, a hiba minősítésének pontos arányban kell állnia az eltérés fokával. Kizáró okok: egy vagy több fog hiánya: metszőfogak, szemfogak, 2-4. premoláris, 1-2. moláris Kettőnél több PM1 hiánya (az M3 nem jön számításba) Előre- vagy hátraharapás, keresztharapás. Sarló alakú vagy vízszintesen hordott farok Rövid, sima, különálló szőrök. Színhibák, nem kívánt jegyek és foltok A standardban rögzített mérettartománytól eltérő méret. Bátor, rettenthetetlen, szinte semmitől sem félő terelőkutya. Élénk vérmérsékletű, rendkívül tanulékony fajta. Mai formája a sporttenyésztés

hatására alakult ki Ugatós, de kiegyensúlyozott kutya, bár előfordulhat, hogy idősebb korára kicsit kiszámíthatatlanná válik. A puli elevensége, legendás tanulékonysága számos irodalmi alkotásnak témája. Tenyésztői a fajta elbűvölő egyéniségének örökre elkötelezettjei maradnak. Családkedvelő fajta, a gyerekekhez különös kedvességgel közelít. Okosságáról sokszor hihetetlenek tűnő történetek szólnak. Kedveskedő, de rendkívül önérzetes, olykor sértődékeny A legkitűnőbb házőrző Korán érő, hosszú életű fajta, gyakran a 10-12 éves pulik is egészségesen, kiváló kondícióban őrzik a portát. Az elmúlt tíz év nyilvántartási adatait áttekintve megállapítható, hogy a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete által kiállított puli származási igazolások száma évenként jelentősen változik, 800-1500 között ingadozik. Az egyre több külföldi divatfajta megjelenésével párhuzamosan a puli

népszerűsége sajnos csökkent. A pumi A pumi az egyik legkevésbé ismert magyar fajta. Minden valószínűség szerint a puliból alakult ki a XVII-XVIII. században Magyarországon, oly módon, hogy keresztezték a német spiccel, valamint a franciák híres pásztorkutyájával, a birarddal. A XX század eleje óta önálló kutyafajtaként jegyzik. Rendszertani neve 1935-ből, Raisits-Anghitól származik: Canis familiaris ovilis villosus terrarius Érdekes, hogy amíg a puli jórészt "beköltözött" a városba, és kedvenc lett, vagy házőrző, addig a pumi ma is inkább terelőkutyaként dolgozik a pásztor mellett. Kiválóan alkalmas a nagyobb állatok terelésére is. Jó szimatú Dúvad és rágcsáló irtására igen bevált. Házőrzésre - jelző kutyaként - kiválóan alkalmas A luxustartást is jól bírja. Nagy mozgásigényű, kitűnő kísérő- és sportkutya Általános jellemzői, használata: középnagy testű, nagyon élénk

vérmérsékletű, bohókás megjelenésű, terrier jellegű pásztorkutya. A terrier jelleget leghatározottabban feje mutatja: arcorri része megnyúlt, füle felálló, felső egyharmada előre bicsaklik. Törzse és a végtagok oldalról négyzetes formát mutatnak. Nyaktartása a közepesnél magasabb, állandóan figyelő jellegű. Szőrzete középhosszú, göndör vagy hullámos, tincsekbe rendeződő Több színben előfordul, de mindig egyöntetű kell, hogy legyen. A marmagasság a kanoknál 41-47 cm (ideális nagyság: 43-45 cm), szukáknál 38-44 cm (ideális nagyság: 40-42 cm). Testsúly a kanoknál 10-15 kg (ideális testsúly: 12-13 kg), szukáknál 8-13 kg (ideális testsúly: 10-11 kg). A fej: megnyúlt, viszonylag keskeny. Alakjára a megnyúlt arcorri rész nyomja rá a bélyegét. A fejtető közepesen széles és domború A homlok hosszú, kevésbé domborodó, oldalról lapos. A szemboltívek mérsékelten fejlettek Az orrtükör keskeny, egyenes metszésű,

valamennyi színváltozatnál fekete. Az orrhát egyenes Az arcorri rész megnyúlt és elkeskenyedő, de nem hegyes. Az ajkak feszesen simulnak a fogsorhoz, sötéten pigmentáltak Az állkapocs erős. Fogazata szabályos, ollós záródású, teljes Fogai fejlettek, erősek, fehérek A pofa jól izmolt. A szemek közepes nagyságúak, ovális alakúak, kissé ferde metszésűek, élénk, értelmes kifejezésűek, sötétbarna színűek, közepes távolságra helyezkednek el egymástól. A szemhéjszél feszesen zárt, jól pigmentált A fülek magasan tűzöttek, felállóak A fül csúcsa felső harmadában határozottan előre és kissé oldalt bicsaklik. Közepes méretűek, arányosak, formájuk fordított V-alakú. Fülmozgása élénk A test: a nyak középhosszú, kissé ívelt, jól izmolt, a közepesnél magasabb illesztésű, a vízszintessel 55 fokot zár be. A nyak bőre feszes, száraz, ránctalan A törzs hossza azonos a marmagassággal - négyzetes felépítésű.

Csontozata finom és szikár Izomzata jól fejlett, nem terjedelmes, különösen feszes és szívós. Arányos, harmonikus megjelenés mellett rendkívül szikár fajta. A felső vonal egyenes A mar határozottan kiemelkedik, hosszú és hátrafelé lejt A hát rövid, egyenes és feszes. Az ágyéktáj rövid, feszes kötésű és szintén egyenes A far rövid, enyhén csapott, közepesen széles. Szügye egyenes síkú, nem domborodó, nem széles, inkább mély. Bordázata nem dongás, inkább lapos Mellkasa mély és hosszú, jó íveltség esetén a könyök magasságáig húzódik. A has feszes, hátrafelé felhúzott Az alsó vonal kifejezetten előremélyülő. A farok magasan tűzött, határozottan felfelé indul és a far fölött élére állított kör alakot képezve a kereszttájékra kunkorodik. A farok koronaszőrzete 7-12 cm hosszú, szálkás jellegű, dús, szerteálló, kevés aljszőrzetet tartalmaz. A kurta farok és a farokcsonkítás nem megengedett.

Végtagok: az elülső végtagok a szügy síkjából kiindulva függőlegesen támasztják alá a törzset. A két végtag oszlopos, párhuzamos, nem túl széles állású A lapocka hosszú és meredek. Dőlésszöge a vízszinteshez viszonyítva 55 fok A vállbúbok a szügy síkjából nem domborodnak ki. A felkar rövid, jól izmolt A lapocka és a felkar által bezárt szög 100-110 fok. A könyök szorosan a testhez záródó Az alkar hosszú, szikár Az elülső lábközép meredek. Az elülső mancsok szorosan zártak, boltozatosak (macskamancsok) A talppárna rugalmas. A karmok erősek, feketék vagy palaszürkék A hátulsó végtagok nagyon erősek Oldalról nézve hátraállítottak. Hátulról nézve a végtagok párhuzamosak, egyenesek, nem túl szűk és nem túl széles állásúak. A comb izmos és hosszú, hátraállított A tért az elülső végtag könyökével egy vonalban helyezkedik el. A lábszár izmos, hosszú A csánk szikár és élesen kirajzolódik.

A csánkízület vízszintessel 45 fokos szöget zár be A hátulsó lábközép rövid, meredek, szikár. A hátulsó mancsok az elülsőkkel azonosak A fattyúujjak nem kívánatosak, eltávolítandók. Járása igen élénk, temperamentumos Lépése rövid, nagy energiájú, mozgása "pattogó", dinamikus. Hetykén, büszkén jár Ügetése könnyed, harmonikus, hátulsó végtagjait pontosan a mellsők nyomába helyezi. Bőre és szőrzete: bőre ránctalan, feszes, erősen pigmentált. A szabad bőrfelületek palaszürkék vagy feketék. A szőrzet tincseket képező göndör vagy hullámos, sohasem sima és sohasem zsinóros. Átlagban 4-7 cm hosszú, kisebb-nagyobb tincsekbe rendeződő, rugalmas, bozontos és sűrű. Erőteljes, de nem durva, szálkás jellegű felszőrökből és puha aljszőrökből tevődik össze. A füleken dús, szerteálló, szálkás koronaszőr van A szem és az arcorri rész szabadon kivehető. A szőrzet kívánatos felkészítési formája

a kézi trimmelés A fejen és a végtagokon ollóval történő igazítások lehetségesek. A teljes szőrzet nyírása nem kívánatos Színek: a szürke különböző árnyalatai (születéskor általában fekete, idővel kiszürkül), fekete, fakó (alapszínek: vörös, sárga, krémszín, fekete vagy szürke árnyalat és a kifejezett maszk kívánatos, 3 cm-nél kisebb átmérőjű fehér mellfolt és a lábujjakon fehér tűzés nem hiba), fehér. A szőrszín mindig fedett, egyöntetű legyen Előforduló hibák: az előbb említett pontoktól való minden eltérés hibának tekintendő, a hiba minősítésének pontos arányban kell állnia az eltérés fokával. Kizáró okok: kerek, puliszerű fej. A fej 40%-ánál rövidebb arcorri rész Erős, kifejezett stop. Egy vagy több metszőfog, szemfog, a 2-4 premolar és az 1-2 molar hiánya, kettőnél több P1 hiánya, az M3 fogak nem számítanak. Előre- és hátraharapás, keresztharapás Egyenesen felálló, tövéből

lógó vagy felemás fülek. Csokoládészínű vagy tarka szőrzet, valamint bármilyen folyamatos, erősen elkülönülő folt (például cserszínű jegyek). Rövid, sima szőrzet. Hosszú, erőteljesen nemezesedő vagy nyílt, szerkezet nélküli szőrzet A standardban rögzített előírástól eltérő méret. Nyughatatlan vérmérsékletű, nagy munkakedvvel megáldott, rendkívül élénk terelőeb. Vakmerően bátor, az idegenekkel szemben bizalmatlan. Értelmessége, élénksége, véleményalkotó és -nyilvánító képessége, rámenős természete miatt mindig és mindenhol magára vonja a figyelmet. Elég hangos fajta Egész megjelenése tettrekészséget és hatalmas temperamentumot sugároz. Állása, figyelő helyzete mindig tevékenykedő testtartást mutat A félénkség vagy flegma viselkedés fajtaidegen tulajdonság. A mai napig munkakutya, az egyik leggyakrabban használt pásztoreb. Ebben a minőségében igazi ezermester. A birkákat kizárólag lelki

terrorral tereli, hogy a harapások ne tegyenek kárt a gyapjúban. A pumi a marhákat már megcsipkedi - ellenkező esetben nem vennék komolyan, és ügyet sem vetnének rá. A legkeményebb próbatétel a disznófalka kordában tartása. A sertések, ha a gazdasszony feltűnik a moslékos vödrökkel imádattal indulnak rohamra. Nem könnyű ajtót nyitni-csukni, a vödrökkel beoldalazni és tartalmukat a vályúba önteni, ha közben egyfolytában az ember fülébe röfögnek. Ezen a kilátástalan káoszon a pumi a másodperc törtrésze alatt lesz úrrá - a disznók pillanatok alatt igen illedelmessé válnak. A pumit egyes vadászok vaddisznós kutyának is használják A mudi A XVIII-XIX. században magyarországi terelő pásztorkutyák és feltehetőleg különféle állófülű német juhászkutyák spontán keveredéséből alakult ki. A mudit 1930-ban Fényes Elek írta le és nevezte el. Rendszertani neve 1936-ban Fényes-Anghitól származik: Canis ovilis. Kítűnő

terelőkutya Bátor viselkedése miatt a pásztorok körében a nagyobb testű vagy nehezen kezelhető állatok terelésére is igen kedvelt. Vaddisznó-hajtóvadászatra is használják. Kitűnő őrző-védő, sport- és kísérőkutya Házőrző és jelzőkutya. Kedvelt házi eb Viszonylag rövid szőrzete és kitűnő alkalmazkodóképessége miatt lakásban is nehézség nélkül tartható. Általános jellemzői, használata: középnagy testű juhászkutya-fajta. Feje megnyúlt, elkeskenyedő. Füle felálló A törzs felső vonala hátrafelé enyhén lejt Szőrzete a fejen és a végtagok elülső részén rövid, sima, máshol hosszabb és erőteljesen hullámos, göndörödésbe hajló. Igen sokszínű fajta Leggyakrabban fekete, fekete-fehér és fehér színekben fordul elő. A marmagasság a kanoknál 41-47 cm (ideális méret: 43-45 cm), a szukáknál 38-44 cm (ideális méret: 40-42 cm). Testsúly a kanoknál 11-13 kg, a szukáknál 8-11 kg A fej: a mudi

legtetszetősebb testrésze a feje. A szemlélőben a figyelmes, éber, mindig tettrekész, jókedvű, értelmes állat benyomását kelti, a félénkség, a passzivitás és az agresszivitás legcsekélyebb jele nélkül. A fej ék alakú, az orr irányában elkeskenyedő A koponya és a homlok enyhén domború. A szemboltívek csak kissé fejlettek A stop enyhe. Az orrtükör keskeny, elöl lekerekített, közepesen tág orrlyukakkal Színe a fekete, fehér és cifra ("blue merle") színű mudiknál mindig fekete, a többi színváltozatnál az orrtükör színe a szőrzet színével harmonizál, így például a barna színváltozatnál barna, a hamvasnál szürke. A fang közepesen erős Az orrhát egyenes Az ajkak szorosan a fogsorhoz simulóak. A szájzug kissé csipkézett Az ajkak pigmentáltsága az orrtükör pigmentáltságával egyező. A fogképletnek megfelelő teljes ollós harapás Szabályos, középnagy fogak. A szemek keskenyek, a belső és külső

szemzugon enyhén hegyesen keskenyedőek és kissé ferdén ülőek, ettől kissé csibészes a tekintete. A szemszín lehetőleg minél sötétebb legyen. A "hamvas" (kék) és a cifra ("blue merle") színváltozatnál nem hiba a "csókaszem". A szemhéjszélek feszesek, jól a szemgolyókra simulóak, egyenletesen pigmentáltak. A fülek magasan tűzött állófülek Fordított V-alakúak, jól szőrözöttek, a szőrszálak a fülkagyló peremén túlnyúlnak. A fülmozgás igen élénk, a két fülkagylót egymástól függetlenül is képes radarszerűen körbeforgatni. A fül kb 10-15%kal hosszabb, mint tövének szélessége A test: a kissé magasan illeszkedő nyak a vízszintessel 50-55 fokos szöget zár be. Középhosszú, kissé ívelt, jól izmolt. Lebernyege és kifejezett szőrnyakörve nincs Kanoknál kevéssé fejlett sörény előfordulhat, de sohasem lehet feltűnő. A felső vonal enyhén lejt a far irányába. A mar kifejezett és

hosszú, izmolt a hát egyenes, rövid Az ágyéktájék középhosszú és feszes kötésű. A far rövid, csapott, közepesen széles, izmolt A mellkas elülső része kissé domború. Mélysége a könyökig ér Bordázata csak kismértékben dongás, inkább lapos A has hátrafelé kismértékben felhúzott. A farok középmagasan tűzött Nyugalmi állapotban lóg, a farok alsó harmada ilyenkor a vízszinteshez közelít. Feszült figyelés, illetve élénk mozgás közben farkát sarlósan a vízszintes síkja fölé emeli. A farokkurtítás nem hiba, de nem kívánatos. A kurtított farok 2-3 ujjnyira van csonkolva Elvétve születnek rövid farokkal illetve farok nélkül is. A farok dúsan szőrözött, alsó élén a szőrszálak hossza akár a 10-15 cmt is elérheti Végtagok: a lapocka mérsékelten dőlt, jól izmolt. A szügy elülső része lekerekített, a mellcsont csúcsa csak kissé áll ki. A felkar középhosszú A könyökök szorosan a testhez simulnak. Az

elülső lábtő feszes, száraz Az elülső lábközép meredek Az elülső mancsok kerekek, szorosan egymás mellett álló ujjakkal. Az ujjak között és alatt csak kevés szőr található. A talppárna rugalmas A karmok palaszürkék és kemények A hátulsó végtagok kissé hátraállítottak. A comb hosszú, gazdagon izmolt A hátulsó lábközép rövid és meredek A hátulsó mancsok az elülsőkkel azonosak. A fattyúujjak 2-3 napos korban eltávolítandóak, nem kívánatosak. A mudi mozgását az aprózó, ún "tipegő" lépés jellemzi Bőre és szőrzete: bőre feszes, ránctalan. A fejet és a végtagok elülső részét rövid, egyenes lefutású, simán fekvő szőr borítja. A test többi részén egységesen erősen hullámos, esetleg csigás lefutású, dús és mindig fényes, mintegy 3-7 cm hosszú a szőr. Helyenként szőrléceket, forgókat alkot. Leghosszabb az alkar, a comb hátulsó részén, a farok alsó élén, ahol határozott

szőrzászlót alkot. Színek: fekete; cifra ("blue merle"), azaz sötétebb vagy világosabb kékesszürke alapon feketével spriccelt, csíkozott, sávozott vagy foltozott; hamvas (kék); barna (kis méretű fehér jegyek megtűrtek, de nem kívánatosak. 5 cm-nél kisebb átmérőjű mellfolt és fehér tűzés a lábujjakon megengedett); fehér. Előforduló hibák: az előbb említett pontoktól való minden eltérés hibának tekintendő, a hiba minősítésének pontos arányban kell állnia az eltérés fokával. Kizáró okok: fekete, fehér, cifra vagy hamvas színű kutyáknál hússzínű, májszínű vagy foltos, a barna mudiknál a hússzínű vagy foltos orrtükör. Egy vagy több fog hiánya a metszőfogak, a szemfogak, a 2-4. előőrlők, az 1-2 őrlők közül Kettőnél több P1 hiánya (az M3-akat nem veszik figyelembe). Előre- vagy hátraharapás, keresztharapás, a metszőfogak 2 mm-t meghaladó hézaga. Sárga szemek Lógó fülek Rövid, sima, fekvő

szőrzet az egész testen, hosszú szőr a fejen, nemezesedésre hajlamos szőrzet. Ordas szín, fekete és cserszín a sárga és a barna közötti színtartományba tartozó jegyekkel. 38 cm alatti, ill 47 cm feletti méret. Élénk vérmérsékletű, rendkívül tanulékony, bátor, éber, mozgékony, munkát kedvelő, értelmes és alkalmazkodóképes. Nem tartják szép kutyának, megjelenése inkább szívet melengető, mint ámulatba ejtő. A spicctulajdonságokat - hegyes fülek, karakteres orr - inkább csak a szakértő szem veszi észre, a laikus inkább úgy fogalmazza meg összbenyomását, ahogy az egyik kutyakönyv: „nem túl elegáns megjelenésű kutya". Felhasznált irodalom: Bíró Andor – Régi magyar kutyafajták Árkosi József – Magyar pásztorkutyák Szinák-Veress – Ó, azok a csodálatos ebek! Arany Csaba – A puli tartása, tenyésztése www.pointernetpdshu/kutya www.mimihu/kutya www.hazikedvencekhu www.kutyahu www.ebmesterhu