Irodalom | Középiskola » Mikszáth Kálmán - Jó palócok, elemzések

A jó palócok, tót atyafiak Sokféle optika sokféle látószögbõl veszi szemügyre a mikszáthi beérkezés nagy dokumentumait, az oeuvre talán legfényesebben csillogó darabjait. Várdai Béla, Schöpflin Aladár, Király István könyvei, Fábri Anna népszerûsítõ monográfiája, Zsigmond Ferenc, Barta János, Kovács Kálmán, Eisemann György tanulmányai, Csûrös Miklós 1986-os utószó-esszéje mind szolgáltatnak érdekes szempontot, tartalmaznak korrekt, lényegmegragadó észrevételt. Sorra elõszámláltatnak bennük a lehetséges források, minták, analógiák (Beöthy Zsolt, Macaulay, Dickens, Daudet, Maupassant, Bret Harte), fölemlíttetik a romantikus szentimentalizmus, a rousseau-i természetes ember. Schöpflin a gyermeki látás fontosságát emeli ki, Zsigmond a romantikát felváltó realizmus sajátságait nyomozza, Király a nemesi népszemlélettõl való elfordulás jeleiként olvassa a két kötet elbeszéléseit, Fábri Anna az irodalmivá

nemesülõ köznyelv, a személyes árnyalatú történetmegjelenítés diadalaként tartja számon az 1881-es szövegeket. Eisemann György a modern elbeszélés-poétika kategóriáival igyekszik megvilágítani – érdekesen és szakszerûen – az Olej-történet narrációs technikáit, s Csûrös Miklós is az utóbbiak segítségével véli meghaladhatónak a korábbi vizsgálódások kikristályosodott alternatíva-rendszereit (romantika–realizmus, valóság–kaland, hétköznapok– csodák). Jómagam Csûrössel egyetértve végleg félretenném azt az optikát, amely az elbeszélések vizsgálatakor a parasztábrázolás, a falukép realizmusfokát állítja középpontba (mennyire ünnepi-eszményítõ e kép, mennyire „reális-valóságos”, mennyiben készíti elõ a differenciált, mélyre ható, „leleplezõ” ábrázolásmódot). A Mikszáth Kálmán-i szövegeket egységes, konstituált világként fogom föl, olyan objektivációként, mûvészi

teremtésként, amelyben az alkotó életproblémái tárgyiasítódnak, jelenítõdnek meg. S hogy hol látom a problémacentrumot, amely e novellaegyüttest összetartja? Szkepszis, dezillúzió, relativizáló, ironizáló hajlam, rezignált kihamvadás és a hitre, erõs, megtartó életformára sóvárgó nosztalgia kettõsségében. A harmincnégy éves Mikszáth a kötetek írásának idejére, tudjuk, sok mindenen keresztülment, sokféle csömört megtapasztalt, sok-sok illúzió levedlett róla. A tót és palóctörténetek tanúsága szerint erõs szkepszissel nézi már az ember alkotta institúciókat, nem hisz a világ változtathatóságában, karakterérdeklõdése egyre kizárólagosabban a látszat és valóság összebékíthetetlenségét illusztráló különcökre irányul, s az elementáris emberi szenvedély sem tudja õt magához vonzani azzal az egyértelmûséggel, ahogyan a romantika emberét vonta bûvkörébe („A szerelem csak éget, õt már

elégette” – kommentál az elbeszélõ a Filcsik történetben a maga szkepszisét, kihamvadtságát egy pillanatra önkéntelenül is fölvillantva.) Másrészrõl viszont a vágyakozás, a nosztalgia szintjén a történetszerzõ mégsem tud lemondani a szilárd normákról, eligazító erejû, elemi érzésekrõl, biztos életformaelemekrõl, valamiféle mûködõ, az alapvetõ interiorizációkat biztosító közösségeszményrõl, schützi, habermasi kifejezéssel élve, olyan életvilág megpillantásáról, amely megrendíthetetlennek tûnõ, természetes, érvényes háttértudást biztosít, sikeresen szervezi a szociális integrációt, az egyénnek személyes identitást ad, a kollektív történésekkel összekapcsolja, semmilyen élethelyzetében nem hagyja magára. A jó palócok és Tót atyafiak igenekbõl és nemekbõl összeszõtt munka. A legtisztábban artikulált nem, a dezillúzió komikus, groteszk „kifejtése”, nyílt feltárása az elsõként

megjelent kötet nagy különctörténete, a Mikszáth-elemzõk által eddig méltó figyelemre nemigen érdemesített Az arany-kisasszony. Az elbeszélésben az anekdotikus-komikus-zsánerszerû ábrázolásmód radikalizálódását és abszurdba való átcsapását érhetjük tetten. Már a szöveg legelsõ mondata is sejtet valamit ebbõl a késõbbi át csapásból („Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya”), s az abszurd topográfiai viszonyok további részletezése (Csemez Krisztina s Mirkovszki Bohuska groteszk érintkezési lehetõségei) és a bevezetõben felvillantott furcsa, komikus életkép (a szegény, görnyedt tót asszony háti kosara füstöl – kamasz fia, a Náckó pipázik odabent) tovább fokozza a bizarr hatást. A fõhõs trió: Csutkás tanár úr, Luppán Demeter, Csemez István azután végleg megteremti az abszurd vízióját, atmoszféráját.

Karakter helyett egy-egy mánia, groteszk rögeszme uralja e figurákat. Csutkás differencia specifikája a nebulók vélt odaadása („õk csüggnek rajtam”), Luppáné a Lacika–Eszterke élethazugság, Csemez Stevóé pedig az aranymegszállottság. Az értelmes, kommunikatív, emberi cselekvések nyomokban sem találhatók meg a mûben, hiányukat pót reflexek, pótszokások: kalabriás, sör, tubákozás igyekeznek elfedni. Az abszurd vízióját kelti e csodabogarak elsõ bemutatása-bemutatkozása is. Az elbeszélõ alakoskodó, körülményeskedõ iróniával, a tubákolás külön-különféle szokásrendjének részletes ismertetésével gyõzködi az olvasót, hogy e téren mindhárom úr önálló kapacitás, természetesen az abszurd személyiséghiányt, nivellációt, szabad fölcserélhetõséget szuggerálva. Luppán eszerint nem viszi a tubákot egészen az orrlyukakhoz, Csutkás ellenkezõleg, egészen teletömi õket, miközben a szelencét alátartva vigyáz,

nehogy a lehulló anyag kárba vesszen, míg Csemez úr a nyelvét nyújtja ki, hogy a fölöslegesen alászálló szemcséket rendre fölfogja. Nem állom (az intertextualitás mindent elöntõ divatja idején hogy is állhatnám) meg, hogy ne utaljak itt arra a mélységes rokonságra, ami Mikszáth szövegét egy másik XIX. századi kelet-európai abszurd elbeszélõ mûvéhez, Nyikolaj Vasziljevics Gogol Hogyan veszett össze Iván Ivanovics Iván Nyikiforoviccsal címû darabjához fûzi. A mûfaji „fejlõdés” sémája is teljesen analóg a két szerzõnél A kisorosz falu csakúgy istenhátamögötti, „élet és cselekvési tér nélküli” hely, mint a felvidéki kisváros, a különc zsáner, anekdotikus csodabogár végsõ lehetõségként itt is szükségképpen csap át a groteszk, a bizarr, az abszurd szférájába. Gogol Ivánjai éppúgy „tulajdonság nélküli” figurák, mint Csemez professzorék, s az elbeszélõ alakoskodó, ironizáló jellemzési

technikája ugyanaz, mint a tubákolás terén megnyilvánuló karakteres egyediséget fejtegetõ magyar íróé. A Mirgorod szerzõje is azzal kezdi, hogy leszögezi a mélységes különbözõséget („Ez a két cimbora a nagy barátság ellenére sem hasonlított egymáshoz egy hajszálnyit sem”), majd két teljes oldalon át halmozza a látszategyediséget igazoló látszatellentéteket, köztük a tubákolás területén tetten érhetõ differenciákat. „Ivan Ivanovics – valahányszor megkínálja az embert burnóttal – elõször mindig végignyalja a szelence tetejét, azután rákoppant az ujjával, és ha jó ismerõssel áll szemben, akkor azt mondja: „Szabad megkínálnom Önt uram?” Ha pedig nem ismeri az illetõt, akkor azt mondja: „Szabad megkínálnom önt, uram, noha nincs szerencsém ismerni a rangját, keresztnevét és apai nevét?” Ivan Nyikiforovics viszont egyszerûen az ember markába nyomja a dobozt, és csak annyit mond: „Tessék!” A

máskülönben alighanem legkitartóbb mikszáthi értékvízió, az ébredõ ifjúi szerelem is ironizálódik Az arany-kisasszonyban. Csemez Krisztinka kezdetben olyan udvarlóra vágyik a deli Miklós helyett, aki könnyelmû, mint Athos a Három testõrben, szép, mint Don Alvira a Fekete nõben és úgy tud szeretni, mint Gaston a Hét arany hajszálban, majd – az ifjú regényes hajlama által mégiscsak meggyõzetvén – igazán mindent megtesz a szerelemért. Módszeresen koplal és méri magát a sánta mészárosék mázsáján, hogy az aranygyûjtéshez a maga módján hozzájáruljon. Az elbeszélés komikus idõtlenségbe, groteszk, abszurd végbe fullad Krisztina elszántan éhezik és visszatarthatatlanul vénlányosodik, Miklós hír nélkül vesztegel valahol Amerikában, Csutkás pedig (a szöveg utolsó szavai ezek) rendíthetetlenül – motorikusan hajtogatja rögeszmés tételmondatát, „mert csüggnek. igen, igen, csüggnek rajtam” A kör bezárult Az

elbeszélõ az abszurd komikumba fojtja a nosztalgia keresõ gesztusait, a világot minden megtartó lényegiségtõl mentesnek, paradisztikusan nevetségesnek láttatja. Az aranykisasszonyban a valóságnak – Erich Auerbach kifejezését használva – alaposan megkérdõjelezõdik a joga az életre. No és hova lesz a létezés e groteszk, negatív lenyomata a Lapaj és Olej-történetben, A jó palócok sok-sok szállal egymáshoz kötözött, egységes atmoszférájú novellafüzérében? Úgy fogalmaznék, hogy az elbeszélõ, miután megmutatta a lét parodisztikus vetületét, stratégiát változtat. Eztán már nem a nyílt megjelenítés, hanem a védekezõ világteremtés gesztusait alkalmazza. Vagyis teremt magának egy külön világot, amely felett nem a kétség és relativizmus uralkodik, amelyben spontán módon érvényesülnek a közösség számára fontos szokások, kulturális patternek, tiltások és ajánlások, amelyben otthonosság dominál és az egyszerû

emóciók – szolidaritás, részvét, szeretet – alkotják az emberi érzésvilág törzsét. E közösségben föltétlen normabiztonság honol. Az egyéni lelki élet alapját nem az elkülönülõ individualitás adja, hanem a szocium tárházából, az eligazító szólások, sejtetõ babonák, interaktív jelek gazdag készletébõl, a természeti jelenségek körébõl vett, analógiás, megvilágító, eligazító mozdulatok. „Hátha az akácfa virága a kacsintása. Mindenkire hullatja de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet ágat szakítani róla.” – artikulálja kételyeit a Vér Klárára sóvárgó Gélyi János „Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta erõltetni. Egy cserépbe ültetni a rezedavirágot a csalánnal.” – találja meg a Filcsik Terka sorsproblémáját szemléltetõ analógiás jelenséget spontán természetességgel maga az elbeszélõ. „Ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen” – nevet önelégülten a

Péri Judit hajlandóságának elsõ jeleit észrevevõ Csató Pista. A mágikus befolyásolás, az eligazító babona készségesen, jól mûködik. A harangszó elkergeti a felhõszakadást Bodok felõl, az elégetett halottszállító saroglya meghozza a régen várt esõt a bágyi vízimalom számára, az ember elõtt átszaladó süldõnyúl bajt jelez, a négylevelû lóhere szerencsét hoz, a kerítésre telepedõ szarka és a földbe fúródó olló csalhatatlan jelei annak, hogy vendég várható. A közösség tagjainak, ha jelt akarnak kapni, vagy adni, gazdag készlet áll rendelkezésükre. A csapodár Vér Klára piros és fehér rózsa által üzen reménybeli szeretõjének; a szegény Gyurinak a vezérürük nyakára erõsített négy csengõ hivatott messzirõl hírül adni a lánykérés sikerét. A természet máskülönben is hû, empatikus társa az embernek A jót cselekvõ Bizi apóra nemcsak a napocska nevet rá nyájasan, hanem a meggyûlt esõvizek is, a

megtaposott füvek elismerik testvéreiknek, szelíd aranyhímként fogadják be Péri Judit levágott aranyhaját, út pora el nem beszéli, suttogó lombok el nem árulják merre szökött a vérétõl ûzött, hajtott Timár Zsófi-férj, Péter, a hold gyönyörtõl ittasulva áll meg az égen, ha meghallja Lapaj Istók dudáját, s a vén Garam is szünetelteti a locsogást, nehogy megzavarja a gyönyörû, mélabús nótát. A közösségi otthonosság atmoszférájának megteremtéséhez hozzájárul a szereplõk állandó keverése, visszatérítése, újbóli fölvillantása is. E visszatérítésnek sokféle, érdekes változatát figyelhetjük meg. Lapaj Istók például már a maga története elõtt felbukkan az Olej-elbeszélésben egy-egy minutára: Anika tõle hall a fiatal hercegrõl, apja hozzá küldi a lányt, hogy eltávolítsa hazulról a csábítóval való számadás idejére. Máskor a korábbi fõszereplõ epizodistaként bukkan fel egy másik történetben,

karakterállandóságát mintegy mellékesen, mégis demonstratívan megvillantva. A szelídnek, megbocsájtónak, türelmesnek megismert Timár Zsófi védelmébe veszi a pletykálkodó asszonyok nyelvére került Vér Klárát („Jó asszony az, ha szép is”), a tiszta szívû, jólelkû Bede Erzsi szemérmes szeretettel fogadja a lánykérõ Szûcs Palit, s pénzt adományoz Szûz Máriának, hogy haragvó édesanyját megengesztelje a legény iránt. Ismét máskor egy korábbi epizodista újfent mellékszereplõként bukkan fel egy másik történetben. A Filcsik-bunda ellopását kezdeményezõ Suska Mihály hajdút a vizsgálatot folytató kupaktanács tagjaként látjuk viszont egy pillanatra a Galandáné asszonyomban, a „gyerekeket” vegzáló Télné Gál Magdára tesz gyanakvó megjegyzést a Sás Gyuri–Gál Magda történetben, a jószerivel még epizódszerephez sem jutó Filcsikné A Gózoni Szûz Mária után A gyerekekben is megemlíttetik. Nem véletlen, hogy

a legnagyobb bûn – a legállandóbb konfliktusképzõ kollízió – e világban a közösség rendjét megbontó külsõ kapcsolat: Olej Anika, Bede Erzsi, Péri Judit, Filcsik Terka, Vér Klára, Gál Magda nagy vétke. Mindennél nagyobb, jóvátehetetlenebb ez a bûn, ha kívülrõl, más – a bodokiak–gózoniak–csoltóiak– majornokiak világán kívüli – szférából, magasabb társadalmi rétegbõl jön (Az a fekete folt, Lapaj, a híres dudás, Az a pogány Filcsik). A vén, pogány Filcsik István Terka iránti kérlelhetetlenségét, meglehet, az is motiválja, hogy a szép hajadon a szolgabíróval adta össze magát. Az engesztelhetetlen apa viselkedése, ha szélsõséges is, egyáltalán nem különös. Alighanem csak a palóc és tót atyafiak körében fölöttébb általános hárító gesztusok, kizáró reflexek, önvédõ stratégiai mozdulatok közül való ez, amelyek szüntelen elhatárolják e falvak világát mindattól, ami rajtuk kívül esik. És

itt visszakanyarodnék az illúzióvesztés, a lehetõséghiány gondolatához. E körül a nagyjában-egészében jól mûködõ „életvilág” körül állandóan ott settenkedik a normavesztés, dezintegrálódás réme a „kinti világ” (törvény, institúció, vármegye, ügyintézõ hivatalnokréteg, urak, megyei emberek, arisztokraták) képében. A husángokból, gallyakból, fûbõl összetákolt Lapaj-féle kunyhót az elbeszélõ a rendõrségi palotával, vármegyeházával hozza ironikus kapcsolatba, az igazságszolgáltatás menten elnémul egy-egy bárány mekegésétõl, a megyeiek a felé a falu felé vezetik az utat, ahol széplyány-szeretõjük van, sõt a végsõ instancia, a király sem orvosolja a szegény ember baját, hiába szerkeszti meg a nótárius a beadványt oly szívhez szólóan, hogy a kõ is meghasadna tõle. A Tót atyafiak és A jó palócok mind tudják, hogy a kinttõl, a kintiektõl semmi jót nem lehet várni, stratégiájuk velük

szemben a passzív, beletörõdõ engedelmesség, a lehetõ kibúvókeresés, s az érintkezés kerülése. „Eredj lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni” – indítja útnak Annát Bedéné a tárgyalóterembe. „A talári herceg hatalmas, nagy ember, s kilenc vármegyében süvegelik, míg él. Tamás hûségesen szolgálja, mert nem okos ember az, aki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába húzódott” – villantja fel Olej életstratégiáját az elbeszélõ. Lapaj szerint pedig még az Isten is az urakkal tart: „Az is csak csõsz, mint én, csakhogy nagyobb területre kell vigyáznia.” A lapaji istenkép-alkotó technikához hasonló pszichikus mûveletek bõségesen megfigyelhetõk a két kötetben. Azokra a gondolkozásmód megjelenítésekre, párbeszéd-bemutatásokra gondolok, amelyek tanúsága szerint a szereplõk a kívülrõl jövõ ismereteket, a falvak tapasztalati valóságán túl esõ fogalmakat rendre a maguk képére

formálják. „[] Szép világ volt, mert már az is valami, mikor két jóravaló legény összeméri az erejét, hát még két ország.” – gondolja el magának az 1848-as szabadság-harcot Olej Tamás. „Bécs városában lakik a színarany palotában, száz vadász lövöldözi a vacsorára valóját [.] tejfelt vacsorál [] rozmaringvirág magjából sütött kenyérrel” – képzeli maga elé a talári herceget Anika; „zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett, olvasztott vajat innál rá szomjúságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni kilenc közönséges baka kergetné rólad a legyeket” – festi le a gazdagság és a hatalom státusjegyeit a vágyakozástól hörgõ Szlimák Matyejnek a vén ravasz Gerge; „aminél ezentúl burgonyáját süti, politúros lesz a tüzelõfája, suhogó selyem lesz a viselõ inge, karbunkuluscsat a derékszíján, s kilenc lépésrõl veszi le kalapját, ha erre jár, a brezniai bacsa” – veszi számba az

elbeszélõ a Lapaj képzeletében élõ uralmi és bõségattribútumokat. A szereplõi gondolkozásmódhoz való idomulást az elbeszélõi szólam boszorkányos variabilitása is fokozza. Úgy is mondhatnánk, hogy a két Mikszáth-kötetben felbukkanó kommentáló, értékelõ-értelmezõ megjegyzések egész tömegérõl lehetetlen eldönteni, vajon az elbeszélõ, a közösség vagy az egyes szereplõk nézõpontja érvényesül bennük. „Szegény Baló Ágnes, benne volt abban a ládában mindene!”, „Bizony Isten, kár volt a kocsiért!”, „A gazdák barázdákban eresztették a folyóba az esõvizet. Csak aztán vissza ne térjen többedmagával!”, „Kocsipál Gyuri, a molnárlegény már Szent Mihály lovát is ellopta a majornoki temetõbõl, lévén annak az elégetése csalhatatlan módja a záporesõ kierõszakolásának az égi hatalmasságoktól. Legyen is foganatja, mert a zsilipek le vannak ugyan eresztve, s minden éjszakára gyûjt is annyi vizet a gát,

hogy a kereket megmozgassa, egy-két óráig – de mi az ennyi életnek?” – sorjáznak a narrátori közlésként és csoportvélekedésként egyaránt fölfogható „reflexiók”. „Uram, én teremtõm, de helyes kõmíves lehetett, aki megalkotta!” – kapcsolható az idézet nélküli szabad függõ beszéd (Olejnek a brezinai akol iránti föltétlen bámulata) akár a narrátorhoz is. „Sás Gyuri odanyúlt, megigazította S ha már olyan közel járt a keze, egyúttal átnyalábolta azt a gyönyörû derekát. Vétek is lett volna elmulasztani” – biztatja magát a dali lókupec és hunyorít hamiskásan az olvasóra a voyeur-elbeszélõ. A narrátornak az elbeszélt világban való ottlétét, cselekmény- és szereplõközelségét természetesen még számos más, jól megválogatott, ravasz hajlékonysággal alkalmazott fogás szuggerálja. Ilyen a részletezõ, dokumentáló hipertárgyiasság „Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybõr

gallérral, melynek végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüstcsat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc városa számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott állt az egyik tornyon.” – írja le Filcsik bundáját ezzel a részletezõ, minden apróságot számbavevõ, közelnézeti hiperrealizmussal az elbeszélõ. „– Te Kocsipál Gyuri! Tied lesz a furulyám, ha megáll a malomkõ és meg nem mozdul reggelig. – Hüm! De mikor annyi vizünk van! – Mondd az asszonynak, hogy nem elegendõ, hogy gyûjteni kell, s ereszd le a zsilipeket! [.] – Ühüm! Csakhogy akkor átcsap a gáton. – Ne törõdj te azzal, neked adom még a selyemvarratú dohányzacskómat is. – Szurkálóval, acélostul? – Mindenestül.” – érvényesül ugyanez az

otthonosságteremtõ, érvényességimitáló hitel a Vér Klára-történetben az alkutárgyak gondos-pontos megjelölése, kiegészítése révén. A közelnézeti, ottlét-perspektíva dominál A jó palócok elbeszéléseiben oly gyakran alkalmazott látvány-, megfigyelés-korrekciókban, az észrevétel váratlan, hirtelen ráismerésszerûségének fölvillantásában, az elbeszélés és a történés idejének egybecsúsztatásában is. A narrátor a ráismerésszerûséget gyakran az odaillõ mutatószó közbeszúrásával fokozza. „De nini, mintha õk beszélték volna hirtelen össze azt a sötét felhõt egyszerre elborítja nyugat felõl az egész égboltot. No emberek, gózoniak, majornokiak, mozogni fog itt a garat estére.” „Ni hogy csillog a szeme, ni hogy odanézett a nyalka legényre, epedõn, lopva, hosszan vetette rá édes tekintetét.” „Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétféleképpen látni, házas ember már, s nem is utolsó asszony a

felesége, ott az a magas, délceg a Péri Kata mellett. (Ni, bizony megvágja a kezét a sarlóval!)” Az otthonosság, ismertség, jártasság képzetét kelti az a mód is, ahogyan az elbeszélõ szereplõivel és a hozzájuk tartozó attribútumokkal (helyszínekkel, jószágokkal, tárgyakkal, életforma-elemekkel) bánik. A bemutatást egyszerûen mellõzi, negligálja, úgy tesz, mintha mesélõ, hallgató úgyis mindent tudó részese, tagja volna a közösségnek. Így veszi számba Lapaj a falu kakasait: a rektorét, az özvegy tiszttartónéét, a tiszteletes úrét és a közönséges hívekéit; így keveri be a narrátor A jó palócok kötet nyitó történetébe minden elõismeret-nyújtás és kommentár nélkül, hogy a Szegény Csúri Jóskának hólyagos lett a tenyere, hogy Csökéné asszonyom sárga szárnyasa a házfedélre szállva jelezte a közelgõ vihart, hogy az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott magával a partra, hogy Tóth-Pernye Jánosék

portájáról jó rálátás kínálkozik a patakra, s hogy Mócsik György a gózoni Szûcs alighanem tud valami nagy-nagy titkot. A néhai bárány egyébként is a narráció szempontjából rendkívül érdekes, komplex szöveg. Az elbeszélõi nézõpont megszorítása, a mindentudás korlátozottsága egyrészt az ottlét víziójával fonódik össze (itt helyben vagyok, adott ponton állok, én is csak annyit tudok, amennyit a többiek – sugallja a mesélõ), másrészt a novella „rejtélyével”, azzal a talánnyal, amelynek megoldását a beszélõ kezdettõl sejteti, s mégis ironikus tettetésbe, a mit sem tudás leplébe burkolózik. A narrátor ismeretei nemcsak a történés tényeit, okait, következményeit és a jövõt illetõen elégtelenek („odafönn Majornok, Csoltó környékén nagy jégesõ volt vagy talán felhõszakadás”, „A gazdák barázdákban eresztették a folyóba az esõ vizet, csak aztán vissza ne térjen többedmagával!”), de

észlelései is korlátozottak, állandó korrekcióra szorulnak. A ládika útját csak onnantól és odáig követheti szemmel, amíg a folyó cikcakkjai ezt lehetõvé teszik (a Périék pajtájánál fordul és a következõ kanyarodóban már nem bukkan elõ), de fölismerni, azonosítani, részleteiben megfigyelni is csak a szerint tudja, ahogyan a fény- és terepviszonyok ezt megengedik „Azután jött egy petrence, utána pedig valami négyszögletes tuskót gurítottak a habok. A holdfény éppen oda vágódott Nem tuskó biz az, de tulipános láda, s nini, egész csuda, milyen szépen ül a tetején egy picike bárány. Az ám, most, hogy ím a partnak hozza a szél, Tóth-Pernye Jánoséktól egészen jól lát szik, amint két hátulsó lábát alászedve, az elsõ lábacskáival megkapaszkodik. Szép patyolatgyapjas, két fekete folt van a hátgerincén, piros pántlika a nyakában.” Az alakoskodó, tettetõ, körülményeskedõ irónia, az állandó

nézõpontelbizonytalanítás, a világlátások, megítélõ álláspontok közti bujkálás, boszorkányos ide-oda villódzás a Mikszáth-szövegek lebilincselõ érdekességének minden bizonnyal egyik legfõbb forrása, hatásmechanizmusuk igen-igen fontos összetevõje. A szentimentális, biedermeier világlátás rögzített optikája ugyan itt-ott rajta hagyta a nyomát a Tót atyafiak és A jó palócok történetein, de a nézõpontváltogató irónia még e részekbe is be-behatol. Mint említettem, a házasságon kívüli külsõ kapcsolat e novellavilág legfõbb botránya, s az elbeszélõi viszonyulás alapja is a megítélõ, elítélõ aspektus. Az öreg Péri sommás apai konklúziója egyedül a tiszta, törvénytartó Katinak juttat részvétet, szeretetet, Péter szeretõjétõl és önmagától is megundorodva vágyik vissza szelíd-szép, törvényes hitveséhez, a csábító Gughi Panna rémülten hátrál meg a karján gyermeket tartó, Szûz Máriát

formázó Kovács Maristól, még a földtõl búcsúzó, angyali szépségû Filcsik Terkáról is megjegyzi a narrátor, hogy hiába, egyszer már lebukott az égbõl. Gálné asszony pedig a Hova lett Gál Magda? szövegében rendíthetetlen anyai szigorúsággal jelzi, hogy mi a hajadonoktól elvárható méltó, tisztességes magaviselet „– Veted le mindjárt azt az ünneplõ ködmönt! Ejnye, te, erdei gyík, hogy mered azt a selyemkendõt a nyakadba venni? Hát hétköznapra való az tisztességes emberek gyerekinek? Hányd le, de mindjárt! Nem vettem én azt sem az alsó végnek, sem a felsõ végnek. Hanem vettem az Úr házába, vasárnapra Az Úrnak teljék az õ szent kedve abban a selyemkendõben.” De az óvásoknak a Gál Magda-történet tanúsága szerint sincsen túl sok foganatjuk. A lányok sorban menetelnek a bodoki fõ találkahelyhez, a savanyúkúthoz, „Cifrán kiöltözve, ropogós szoknyában, begyesen, kacéran, nyíllal a szemükben úgy húzódnak

át mint a pávák. Az ördögé már az, aki ezt az utat egy-két évig járja” S az elbeszélõ mintha lépten-nyomon beletörõdne, hogy ez a világ rendje; sõt, mi több, mind gyakrabban kacsint össze cinkosan az olvasóval. Elõször még csak a hasonlat pompás, érzéki kidolgozottsága enyhíti, relativizálja a kijelentés zord egyértelmûségét: „Olyan vékony itt a fehérnép erkölcse, mint a suhogó nád, koronája hajló, töve mocsárba vész.” Alább (a korábban más vonatkozásban már idézett szövegrész tanúsága szerint) a narrátor egyenesen a cinkosság bûnébe esik: megjegyzi, hogy bizony vétek is lett volna, ha Sás Gyuri nem nyalábolja át Magdi derekát, azt a gyönyörû, hajlós derekat. Még alább a pompás emberpáron eluralkodó szenvedély erejébõl, szépségébõl is megmutat valamit az író: „A szenvedély hangja, mintha viharos szél volna, a Gál Magda arcát vérvörösre marta.” Nem csoda, ha mindezek után kifejezetten

ironikusnak, a dévajság megtörhetetlen hatalmát hirdetõnek tûnnek a novella befejezõ reflexió-sorai „.No, csak kár azzal a kúttal dicsekedni a bodokiaknak. Jobb volna bizony, ha behánynák, betaposnák földdel. Hogy alant repültek, sok apró madárnak lett a temetõje temetõnél rosszabb sok bodoki lánynak.” S valahogy így áll a dolog a többi szöveggel is. A gózoni Szûz Máriában az elbeszélõ a közösség ítéletét imitálva lebecsülõ, sértõ, stigmatizáló megjegyzést tesz a „hetyke-petyke Vér Klári”-ra: „hogy nem szégyell emberek közé jönni a gyalázatos!” Igen ám, csakhogy az ítélet komolyan vehetõségét alaposan megkérdõjelezi az a cinkos empátia, amivel – emlékszünk még rá – a bágyi patak visszafordulásának, Gélyi János és Klára egymásra találásának történetét a narrátor korábban elõadta. Külön hangsúlyt kapott Klári szépsége, tûzrõlpattantsága; „a gyönyörû Vér Klára” volt õ, aki

vidáman járt-kelt az õrlõk közt szárazság idején is, akinek „mindene módos, járása, nézése, szava, mosolygása,” s Gélyi Jánost is végül csak azért engedte be magához, mert megesett a szíve rajta, s meghatotta a köpcös, zömök legény szemeiben csillogó, mámoros szenvedély. „Klári megsajnálta, oly szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán igazán hideg lehet ott künn. hiszen õ is fázik, reszket az ablaknál, mikor azt feleli: „– No gyere be hát, ha szépen viseled magad.” Még a készségesen ellobbanó gyertyaláng, a zárban csikorduló kulcs, a fölfelé folyó patakot suttogva gúnyoló sás, füzes, mogyorós is cinkosul szegõdtek a malombeli légyotthoz. A jó palócok történeteiben a voyeur attitûd, a fiatal vér erejében, az erotika nagy, kavargó, karneváli játékában való gyönyörködés lépten nyomon visszaveszi, ironizálja, relativizálja a megítélõ egyértelmûséget. MIKSZÁTH KÁLMÁN: A JÓ PALÓCOK A jó

palócok címû kötetet általában Mikszáth író indulása kapcsán szokás emlegetni. Ez a kötet hozta meg A tót atyafiak sikere után az országos írói hírnevet Ismert és elismert szerzõ lett, novellásköteteit több nyelvre lefordítják, magyarul pedig egymást érik az újabb és újabb kiadások. A novellák egyike-másika középiskolás szöveggyûjtemények állandó darabjává vált, méltán. Mikszáth írói ereje világosan megmutatkozik ezekben a rövid rajzokban, kevés szó esik azonban a tankönyvek és szakkönyvek lapjain A jó palócok kompozíciójáról. A szakirodalom általában Mikszáth parasztábrázolását méltatja, azt a lépést, ami Jókaihoz képest határozott fejlõdést jelent. Az író immáron belsõ nézõpontot választ, ismeri parasztfiguráinak a környezetét, érzelmeiket; szeretettel mutatja be szülõföldjének alakjait. Azzal már inkább vitába lehet szállni, hogy mindez a jókais romantika, vagy a realizmus eszközeivel

történik-e. Jelen dolgozatban Mikszáth novelláskötetéhez másként közelítünk. A kötet kompozícióját vizsgáljuk, mert ezt valamilyen érthetetlen oknál fogva a szakirodalom ez idáig igencsak elhanyagolta. Az egyes írások keletkezéstörténetérõl a kritikai kiadás beszámol, a teljes kötet szerkezetével azonban nem foglalkozik. Összeállítja ugyan a kötetben szereplõk katalógusát, de mindezt csupán azért teszi, hogy a szót a realizmus-romantika kérdése körüli vitára terelje. Kezdjük talán éppen itt, a seregszemlénél. Azonnal olyan megfigyeléseket tehetünk, amelyek a kötet kompozíciójára világítanak rá. Feltûnõ például, hogy Csuri Jóska alakja két novellában bukkan fel. Elsõként rögtön a nyitódarabban, A néhai bárány ezekkel a szavakkal kezdõdik: Az napról kezdem, mikor a felhõk elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból Istennek fekete haragját,

melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak. Másodjára a Hova lett Gál Magda? címû írásban pillanthatjuk meg: Alkonyodni kezdett. Csuri Jóska, a bakter, éppen ott guggolt a falu végén a haranglábnál, s csak azt várta már, míg a tiszteletes uram tehenei beérnek a csordával, mert ezeknek a megérkezésétõl függ vala az estének pontosan való elharangozása Bodokon. Az elsõ novellában Csuri Jóska alakja éppen csak felbukkan, a történetben nem játszik semmiféle szerepet; a záródarabban ezzel szemben õ próbál segíteni a bajba jutott lánynak, valódi szereplõvé válik. A két jelenet tehát nem pontosan azonos súlyú. Mégis vitathatatlan, hogy a figura felbukkanása keretes szerkezetet hoz létre Ezt a harangozás szignáljellege még fel is erõsíti. Nem tekinthetjük tehát a novellák sorrendjét esetlegesnek. Tudatos írói eljárás sejlik föl a legelsõ tétova kísérletre. Miféle rend, miféle

kompozíció van tehát A jó palócokban? A novellák azonos vidéken, a Palócföldön játszódnak. Az események közel azonos idõben játszódnak Szereplõik túlnyomórészt parasztok, s az író figurái többször visszatérõ szereplõk, az egyik írásban bemutatja, egy késõbbi történetben már ismerõsként emlegeti jó néhányukat. Az írások tehát a teret, idõt, szereplõket tekintve egységesek A szövegek kohézióját erõsíti, hogy utalásokat találhatunk közöttük. Mire végigolvassuk A jó palócokat, Vér Klárát, Filcsik Istvánt vagy Timár Zsófit személyes ismerõsünknek érezzük. Mindez a kötetet regényszerûvé teszi Ha nem kiragadott novellákat olvasunk, hanem az egészet, egy naiv olvasat regényként is érzékelheti Mikszáth mûvét. Mégsem regény, hanem novellafüzér Olyan tematikusan erõsen szervezett novellafüzérek elõdje, mint amilyen majd Kosztolányi Esti Kornélja, vagy Krúdy Szindbádja lesz. Azoknál a fõszereplõ

személye az összetartó kapocs, Mikszáthnál a jó palócok. Kövessük most az elõbb említett, elképzelt naiv olvasatot, és próbáljuk meg ebbõl a nézõpontból megérteni a kötet szerkezetét. A gyanútlan olvasó igyekszik a legkézenfekvõbb megoldást választani, hiszen nincs oka rá (legalábbis egyelõre), hogy bonyolultnak képzelje a mûvet. Elsõként tehát egy természetes rendet választ Az idõrend A novellák látszólag idõrendben sorakoznak egymás után, pontosabban fogalmazva: az elbeszélt események belsõ idejének megfelelõ sorrendben. Kevés konkrét idõpontjelöléssel találkozhatunk, csak néha-néha bukkan fel egy-egy olyan hivatkozás, amelyik másik elbeszélésre vonatkozik, amibõl kideríthetõ, hogy melyik esemény történt elõbb, vagy késõbb. Persze vannak nyilvánvaló esetek. Vér Klári elõbb A bágyi csoda történetében lesz Gélyi János szeretõje, s csak ezután, már mint Gélyi János felesége szerepel a Szegény

Gélyi János lovai címû írásban. Ugyancsak valószínûnek tûnik, hogy Timár Zsófi azért hord fekete kendõt A bágyi csodában, mert a Timár Zsófi özvegysége címû novellában éppen arról olvashattunk, hogy elveszítette a férjét. (Az utóbbi példa nem feltétlenül igaz, Timár Zsófi már akkor fekete kendõvel fejezi ki szalmaözvegységét, amikor a férje még él. Ennek ellenére a naiv olvasó ok-okozati összefüggést láthat a két mozzanat között, s miért is tenne másképp?) Ha aprólékosan összevetjük Mikszáth írásainak szövegét, találhatunk még néhány utalást, de legtöbbször csak annyi derül ki, hogy egy-egy esemény melyik évszakban játszódik, a novellák közös szereplõi különálló történetekben szerepelnek, nem feszül az írások mögé érzékelhetõ idõsík. Annál meglepõbb, hogy arra is akad példa, hogy az író megsérti ezt a látszólagos laza idõrendet. A tizenöt írás közül Az a pogány Filcsik a

hatodik. Ennek a történetnek a vége felé a következõ mondatot olvashatjuk: Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben a gyalogúton. Gélyiné, azaz Vér Klára a Szegény Gélyi János lovai címû írásban zuhan a majornoki hegyszakadékba, ez pedig a kötetben a tizenharmadik novella! Fel kell tehát adnunk a szigorú kronológiáról szóló elképzelésünket. Mivel az író megsérti az általunk elképzelt, természetesnek tûnõ rendet, más megoldást kell keresnünk. Kézenfekvõ ötlet megvizsgálni a novellák keletkezési sorrendjét, hiszen ez nyilvánvalóan befolyásolhatja a kötetbeli közlési sorrendet is. A kritikai kiadás alapján két jegyzéket készíthetünk. Az elsõ a novellák elsõ kidolgozásának, elsõ közlésének (általában folyóiratközlésének) sorrendjét tükrözi. (Ez természetesen nem feltétlenül azonos a megírás

sorrendjével, hiszen Mikszáth leadhatott korábban megírt novellát is egy késõbbi idõpontban. Az azonos hónapban közölt írások sorrendje is módosítható): 1. Az a pogány Filcsik (1876 október) [A Filcsik uram bundája címmel] 2. A gyerekek (1879 november) [A mézeshetek címmel] 3. Galandáné asszonyom (1879 december) [Luca címmel] 4. Két major regénye (1881 március) 5. Bede Anna tartozása (1881 március) 6. Timár Zsófi özvegysége (1881 március) 7. Péri lányok szép hajáról (1881 április) 8. A kis csizmák (1881 május) [A kis András csizmái címmel] 9. A bágyi csoda (1881 május) 10. Szücs Pali szerencséje (1881 május) 11. A gózoni Szûz Mária (1881 május) 12. Szegény Gélyi János lovai (1881 június) 13. A néhai bárány (1881 október) 14. A „Királyné szoknyája” (1881 december) 15. Hova lett Gál Magda? (1881 december) Ehhez képest a kötetben a következõ sorrendben találhatók meg a novellák: 1. A néhai bárány 2. Bede

Anna tartozása 3. Péri lányok szép hajáról 4. A kis csizmák 5. Timár Zsófi özvegysége 6. Az a pogány Filcsik 7. A bágyi csoda 8. Szücs Pali szerencséje 9. Galandáné asszonyom 10. A gózoni Szûz Mária 11. Két major regénye 12. A „Királyné szoknyája” 13. Szegény Gélyi János lovai 14. A gyerekek 15. Hova lett Gál Magda? A két lista alapján rögtön felfigyelhetünk néhány dologra. Természetesen a két lista nem azonos sorrendet tükröz, ennyire még a naiv megközelítésünk sem naiv. Megfigyelhetõ, hogy három, korábban megírt novella kerül a kötetbe, ezeket egészíti ki az író egy szûk év alatt kötetnyivé. A három korábbi írás közül a legelsõ a Mikszáth korai írásaiban többször is megrajzolt Filcsik István csizmadiamesterrõl szól. A figura kissé elüt A jó palócok alakjaitól, inkább a kezdeti évek Suska Mihályára, vagy Stofi bácsijára hasonlít. A két másik novella önéletrajzi ihletésû, Mikszáth

saját magát rajzolja meg a babonás temetõi történetben és az ifjúházasokról szólóban is. Vagyis a kötet legkorábbi darabjaiban szinte még nyoma sincs a késõbbi szerkezetnek, hiányzanak az ismert szereplõk. Az 1882-es kötet egységes hangját, szereplõgárdáját, helyszínét és vélhetõen a kompozíciót is csak 1881-ben alkotja meg az író. Egyetlen év leforgása alatt igazítja egymáshoz az egyébként még 1881-ben is különbözõ helyszínekkel megírt történeteket. A listákból jól látszik az is, hogy A néhai bárány és a Hova lett Gál Magda? szinte közvetlenül egymás után készült, vagyis a dolgozat elején említett keretes szerkezetnek egyszerû technikai magyarázatát is fellelhetjük: Csuri Jóska neve elõbb egy 1881. októberi, majd egy decemberi írásban tûnik fel A keret azáltal jön létre, hogy Mikszáth a két írásból nyitó- és záródarabot készít. A Szegény Gélyi János lovai majdnem utoljára készült el,

Gélyiné majornoki hegyszakadékban bolyongó lelkérõl tehát csak 1881. júniusa után tudhat Mikszáth, hacsak nem gondolta már el jóval a megírás elõtt a történetet. Az a pogány Filcsik elsõ változata pedig a kötet legkorábban keletkezett darabja, vagyis a Gélyinérõl benne tett megjegyzés utólagos betoldás. Valóban így van, az 1876-os folyóiratközlésben a korábban idézett szövegrész még így szerepelt: Egy cserjéshez érve, egyszerre megbotlott valamiben a gyalogúton. Ezen még az 1881-es újraközléskor sem módosít az író, csak amikor A jó palócok kötetét összeállítja, akkor igazít a szövegen. Mikszáth szándékosan zavarja össze az idõrendet, szándékosan olyan eseményre hivatkozik, amirõl az olvasó majd csak késõbb értesülhet! Ezt persze csak akkor érzékelhetjük, ha újraolvassuk a kötetet. A helyszín Elképzelt gyanútlan olvasónk másik természetesnek tûnõ elképzelése a novellafüzér helyszínére

vonatkozhat. A novellák Mikszáth szülõföldjén, a palócság lakta vidéken játszódnak. Nem ritka az olyan olvasó, aki valóban létezõ falvaknak tekinti Bodokot, Gózont, Majornokot, Csoltót; valóban létezõ pataknak hiszi a Bágy patakot. Ezek persze költött földrajzi nevek, a térképen hiába is keresnénk õket. Mikszáth alakította ki azt a képzeletbeli térképet, ahol A jó palócok történetei zajlanak. Az illúzió azonban tökéletes A tizenöt novella ügyesen összemossa a valóságos és képzeletbeli helyeket. Az Ipoly, a Cserehát vagy Miskolc neve összeköti a valós helyszínekkel a mesebelit. Azt is tudjuk, hogy a költött nevek mögött létezõ falvak lapulnak, Bodok alatt például Mikszáth szülõfaluját, Szklabonyát kell elképzelnünk. Itt játszódik az egyes szám elsõ személyben megírt Galandáné asszonyom, itt található a több novellában is emlegetett savanyúkút. Majornok neve mögött talán Mauks Ilona faluja, Mohora

rejtõzhet, Mikszáth más írásaiban majornoki kisasszonyokat emleget, nem lehetetlen, hogy Mauks Ilonára és Kornéliára gondolva. A Bágy patak ezután nem lehet más, csak a két falut valóban összekötõ Kürtös patak. A jó palócok elsõ kiadásának illusztrátora, Dörre Tivadar igazi térképen is megörökítette a novellafüzér helyszínét. A metszet igen kicsire sikerült (2,5 cm ´ 2,5 cm), alig vehetõ ki a rajz, a feliratok pedig szinte egyáltalán nem; két helyen záródíszként szerepel a kötetben. A kritikai kiadás már nagyítva (!) közli a fotóját (3,5 cm ´ 3,5 cm), sajnos nagyítás és a fotó minõsége miatt a feliratok teljesen olvashatatlanná váltak. Az eredeti illusztrációt erõsebben nagyítva mégiscsak kisilabizálhatóak a térkép feliratai. A Bágy patak (ahogyan a valódi Kürtös patak is) nagy félkörívet leírva siet a rajz alján feltüntetett Ipolyba. A jobb partján rendre be van jelölve Bágy község, Majornok, Csoltó,

Bodok; a túlsó parton pedig Gózon. Ezek a falvak A néhai bárány szövegében valóban így követik egymást, az író ebben a sorrendben említi õket, amikor Baló Ágnes kelengyésládájának útját leírja. A térképen szerepel még két különálló major, nyilván a Két major regénye címû írás helyszíneként. Fellelhetjük a majornoki hegyszakadékot, valamint a gózoni erdõt, ahol a szent kút közelében játszódik A gózoni Szûz Mária története. A kicsinyke illusztrációt nézegetve önkéntelenül is J. R R Tolkien regénye, A gyûrûk ura jut az ember eszébe, vagy talán klasszikusabb példa: Milne Micimackója. Olyan hátteret jelent a Mikszáth-novellák mögött ez a rajz, mint a Milne-regényben a Százholdas Pagony, vagy a Méhek Fája. Tekinthetõ-e a Micimackóhoz hasonlóan ez a térkép a kötet szerves részének? Írói szándékot tükröz-e az elsõ kiadásbeli illusztráció? Naiv olvasatunk szerint: igen, hiszen kiszolgálja azt az

igényünket, hogy a történeteket egyszerûen elképzelhetõ térben rendezze. Sajnos a kronológiáról szóló gondolatmenethez hasonlóan itt is be kell majd látnunk, hogy az elsõ megközelítés nem illeszkedik pontosan a szövegbõl kideríthetõ tényekhez. A térképen hiába keressük a Bogát-hegyet, vagy a Királyné szoknyáját, ezek csak a szövegben szerepelnek. Baj van a helységek szomszédsági viszonyaival is, hiszen a Hova lett Gál Magda? címû írásban a következõket olvashatjuk a bodoki csevicekútról és az azt õrzõ Szent Vendelin szoborról: Hanem aztán volt e miatt a kút miatt »hiba« is. Mikor azt a határigazítási pört vitték a majornokiak ellenük s megnyerték a felsõ réteket, úgyhogy immár a kút is az õ határukba esett, a prókátor felszámította az eddigi haszonélvezetbe a savanyúvizet is, melynek használata huszonhét esztendõ óta naponta egy váltó forintnyi jogtalan hasznot eszközölt minden bodoki ember egészségi

állapotában, minélfogva most ezen kártétel egy kerek summában lészen visszatérítendõ a majornokiaknak. No, ha ezt így ítéli meg a tekintetes vármegye, nemcsak az egész határ úszik utána a kútnak, de a hajszálaik sem az övék többé. A rétet már nem is sajnálták, a Szent Vendelinen is segítettek, rávésetve, hogy: »Ezen Szent Bodok helysége költségén emeltetvén, ámbátor most kápolnástól, mindenestõl a majornoki határban vagyon, mindazonáltal a bodoki határra ügyel fel«, de bezzeg a kút, vagyis az újonnan támasztott követelés miatt nagy rémület volt a faluban. Mármost a térképre pillantva rögtön megállapíthatjuk, hogy Bodok és Majornok nem határos egymással, közöttük fekszik még Csoltó! A novellát azért idéztük ilyen terjedelmesen, mert jól rávilágít Mikszáth alkotói módszerére. A szobor talapzatára vésett felirat történetét megírta már egyszer Az igazi humoristák címû kötetben (KrK. 54), s egy

késõbbi történetben, a Krúdy Kálmán csínytevésében is szerepelteti. Majornok pedig talán azért szerepel az anekdotában, mert Mikszáth ehhez a helységhez kapcsolja tréfás anekdotáinak legtöbbjét. A jó palócok lapjain ezek közül Az a pogány Filcsik címû novellában olvashatunk ilyet: Mert. de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész környéken. Egyrészt, hogy a legszegényebb a népe, de kivált, mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs. Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még sohasem volt szeretõjük Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak. Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágymellék, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja. Ez a néhány bekezdés szinte szó szerinti átvétel egy másik írásból, a Rajzok a régi vármegyébõl címû regénybõl.

Ez 1881 nyarán jelent meg folytatásokban a Pesti Napló hasábjain. A bennünket érintõ rész így szól: Miért hát, hogy mégis ez a leghitványabb falu a vidéken? Talán mert feneketlen sárfészek, mert egyetlen kövezett útja sincs? No, bizony ennek igen egyszerû volna a magyarázata. Mind olyan vicispánok uralkodtak a vármegyében, akiknek nem volt Majornokon szeretõjük, minélfogva mindenik arra felé építette az ország-utakat, ahol udvarolt. Az valami természetes is, azon nem ütközhetik meg senki. Már azért a vármegye hatalma követeli, hogy a vicispán négy lova úgy röpüljön, mintha szárnya volna. S bizony a jó út a jó lónak a szárnya! Ott van a bodonyi országút, olyan akár a palló, a szép Bitzó Erzsébetnek köszönheti a Cserhát, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja. Így lesz a Cserhátból Bágymellék, Bitzó Erzsébetbõl Bitró Erzsébet. Mikszáth ugyanezt a pribolyi országút kapcsán is elmeséli,

a Nemzetes uraimék egy egész fejezetét szenteli ennek. (Ennek kapcsán kiigazíthatjuk a kritikai kiadás egyik szövegkritikai jegyzetét. A Rajzok a régi vármegyébõl egyik helyén (KrK 2 289 15.) Mikszáth Kapornokot ír Majornok helyett Az apám ismerõsei címû regényben (KrK. 2 24 7) szintén Ez utóbbiról a jegyzetek azt állítják, hogy a Szegedi Naplónak leadott kézirat helytelen olvasása folytán keletkezett. Majdnem bizonyos, hogy másról van szó. A helynevek láncolatát kell inkább bõvítenünk, a történet elõbb Pribolyról, majd Kapornokról, végül Majornokról szól.) A példák száma könnyedén szaporítható. Mikszáth korai regényeinek (Nemzetes uraimék, Az apám ismerõsei) anyagát újra meg újra átdolgozta, epizódokat emelt ki belõlük, A Tót atyafiak négy története közül kettõ teljes egészében így keletkezett. Mikszáth alaposan kiaknázta Az igazi humoristák címû kötetének anyagát is. Ennélfogva nem várható el,

hogy a novellákba illesztett anekdoták tökéletesen illeszkedjenek A jó palócok elképzelt földrajzi rendjéhez. Ellentmondanak egymásnak, Mikszáth még az utolsó pillanatban is módosítja az egyes neveket. Úgy tûnik azonban, hogy nem törekedett arra, hogy minden ellentmondást kiküszöböljön. A kritikai kiadás szereplõ-felsorolása Filcsik Istvánt Bágy községben lakójának tekinti. Valóban, A gózoni Szûz Mária szövegébõl ez derül ki A kis csizmák története viszont Bodokon játszódik, s Filcsik uram bodoki csizmadiaként készíti el a kis Andris csizmáit. Az a pogány Filcsik címû írásban Majornokról származik, de azt is megtudjuk, hogy elõzõleg Gózonban lakott. Mi hát az igazság? Nem deríthetõ ki. Mikszáth nem tartja be azokat a játékszabályokat, amiket gyanútlan olvasatunk elvárna. Hiába találunk térképet az elsõ kiadás lapjain, nem több az hevenyészett illusztrációnál. Az író sem ragaszkodik hozzá, hogy a

késõbbi kiadások közöljék e rajzot, nem része a mûnek, nem tekinthetjük a szerzõi elgondolás részének. A palócok A gyanútlan olvasó harmadik, természetesnek tûnõ feltételezése, hogy Mikszáth kötete palóc szereplõket mutat be, pontos képet fest az író szûkebb hazájáról. Valójában szó sincs etnográfiai pontosságról. Mikszáth szereplõi egyszerû falusi emberek, a viseletükbõl, beszédmódjukból, szokásaikból nem lehet ráismerni származási helyükre. Ha nem ismernénk a kötet címét, nemigen tudnánk megmondani, hogy Magyarország melyik vidékén játszódnak a történetek. Mikszáth nem néprajzi tanulmányt írt, bár novellához használt ilyet. Pintér Sándor: A palócokról írott, 1880-ban megjelent tanulmányát nemcsak ismerte, hanem ismertette is a Szegedi Napló hasábjain (KrK. 59 44–49) A kritikai kiadás is felhívja azonban a figyelmet egy ellentmondásra: a Mikszáth által bemutatott könyv közölt és tényleges

adatai bántóan nem egyeznek, mintha két palócokról szóló munka létezne, s mi csak az egyiket ismernénk. Az író Pintér és Mocsáry könyvérõl beszél, Mocsáry Pál népköltészeti gyûjteményét azonban hiába keressük. Mikszáth A palócokról címû írásában számos olyan mozzanatot említ, ami Pintér Sándor tanulmányában nem szerepel, és nem csupán a népköltészeti anyag ilyen, hanem számos apró anekdota, amit az író különbözõ írásaiba, például a leghitványabb faluról szóló, többször megírt történetbe beépít. Idézzünk most egy olyan párbeszédet, amely A jó palócok történetében bukkan fel. Mikszáth könyvismertetésében ez olvasható: – Milyen az út, földi? kérdi a palóc a kiscsoltói fuvarostól. – Csintalan nagy uram, csintalan? – Hát a termés milyen volt? – Maradhatós nagy uram, maradhatós. – Hát a szõlõ mutatkozik-e valahogy? – Úgy, hogy sehogy se mutatkozzon, még sohasem volt. A

székelyek csavaros észjárására emlékeztetõ dialógus szövege több ponton is gyanús. Nem világos, hogy miért a kérdezõt nevezi Mikszáth palócnak Az elsõ válasz végén is logikátlan a kérdõjel. A válaszoló kétszer is nagy uramnak nevezi beszélgetõpartnerét, amitõl az az érzésünk támad, hogy ez a párbeszéd inkább Mikszáth egyik regényének, vagy novellájának idézete, nem pedig néprajzi megfigyelés. Ez a részlet másfél év múltán A „Királyné szoknyája” címû novellában kerül ismét elénk, s érdekes módon a beszélgetést folytatók közül az egyik úri szereplõ: Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette az öreg úri vadászt, ki a hegy felõl közelgett, csak mikor már megszólította. – Jó estét fiam! Hova való vagy? – Csoltóra. – Akkor azt is tudod, kié ez a hegyhát? Imre elmosolyodott. Egészen egyenesen mégsem veszi magára, nincs vele mit dicsekedni. – A Gyócsi Imréé – mondá kelletlenül. – Úgy

nézem, szántónak használja. Arra ugyan nem lehet valami nagyon jó Imrét bosszantotta a lenézõ beszéd. De bizony csak nem hagyja bántani a Bogátot – Maradhatós biz az, egészen maradhatós. – Hát az út milyen tõle a belédi üveghutáig? – Csintalan, majd mindig csintalan. Említettük már egyszer Az igazi humoristák címû Mikszáth-kötetet, egy az iméntihez hasonló, a palócokra jellemzõ nyelvi fordulat kapcsán még egyszer idézhetjük. Mikszáth a temetõk sírfeliratai közül válogat, humoros versikéket, feliratokat közöl, s közöttük szerepel a rimaszombati utazóügynök sírverse is: Itt pihen Kutlik Pál, az én kedves férjem. Honnan foglak várni ezentúl mindennap? A kritikai kiadás Kutlik Pál nevéhez fûz magyarázó jegyzetet, arról azonban nem tesz említést, hogy a versike második sora szinte szó szerint megegyezik a Timár Zsófi özvegysége címû novella egyik nagyon hangsúlyos mondatával: Zsófi némán borult a

holttest fölé, csókokkal borította s sokáig tartá átkarolva, görcsösen. Mikor erõszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt az a bánatos arca, mint egyébkor. Nem volt még sem szava, sem könnye Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra s összeroskadt. Majd felkelt, megragadta acélerõvel az öregasszony vállát s szilaj, dúlt arccal, tompa hangon kérdé: – Minek hozott kend ide? Honnan fogom õt ezentúl várni? S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak. Timár Zsófi története abból a szempontból is tanulságos, hogy mennyire kötõdnek A jó palócok történetei Mikszáth szûkebb szülõhazájához. Amint az a kritikai kiadás jegyzeteibõl kiderül, a toronyból leszédülõ ácslegény történetét az író 1875ben meséli el elõször. A pesti ferences-rendi templom renoválása kapcsán hozza fel, mint egy hajdan Egerben megtörtént esetet. A novella folyóiratközléseiben, a Fõvárosi Lapok

és a Szegedi Napló szövegében már Röszkén játszódik a történet (1881. március–április; Mikszáth Szegeden írja ezt a változatot), s csak az 1882-es kötetben válik palóccá az eset. A novellafüzér szereplõi tehát nem felelnek meg a gyanútlan olvasó elvárásainak. Összegzés Sem idõben, sem térben, sem az alakok között nem sikerült természetes rendet találnunk. Mintha Mikszáth tudatosan törekedett volna arra, hogy ezek a novellák laza rendben maradjanak. Nem szõtte olyan szoros rendbe a szálakat, hogy regénnyé szervezõdjön a szöveg. A történetek sajátos palóc mitológiai térbe kerülnek, szinte tetszõleges sorrendben olvashatók, idézhetõk. Számukat akár szaporítani is lehet, hiszen írt három olyan novellát is, amelyik minden további nélkül beilleszthetõ a kötetbe. Rubinyi Mózes meg is tette, 1914-es kiadásában szerepelteti A fekete kisasszony, A szépasszony vászna és az Asztaltól – ágytól címû novellákat.

Ezek a személy és helynevek tekintetében tökéletesen illeszkednek A jó palócok darabjaihoz. A kritikai kiadás úgy véli, Mikszáth önkritikusan tartózkodott attól, hogy a misztikus hangulatú darabok túlsúlyba kerüljenek a kötetben, a magunk részérõl arra gondolunk, hogy alaposabb kötetkompozíciós elemzés nélkül ez a kérdés megválaszolhatatlan. Szükség lenne már réges-régen olyan átfogó vizsgálatra, amelyik A jó palócok szövegösszefüggéseit, keletkezéstörténetét, kötetszerkezetét feltárja és értékeli. Az eddigi kiadások jórészt csak halomba hordták a fellelhetõ adatokat, feldolgozásuk pedig egyelõre nem történt meg kielégítõ módon. Az évforduló talán arra is alkalmas, hogy ilyesmit szóvá tegyünk, abban a reményben, hogy a szövegek újabb, tudományos igényû kiadásai már figyelnek erre is. AOT I S Z A T Á JOD I Á K M E L L É K LETE 1997. JANUÁR 40. SZÁM HÁSZ-FEHÉR KATALIN A vígjáték és a regény

párbeszéde MIKSZÁTH: A NOSZTY FIÚ ESETE TÓTH MARIVAL „Csodálatos, hogy az emberiség. milyen fiatal és mennyire tele van naivsággal. Fõleg a színpadi mûvek közönségénél tapasztalható. – Ott ül a nézõtéren s látja a darab legelején, milyen rosszul áll az egymást szeretõ fiatalok dolga. Pedig csak a színlapra kell vetni egy tekintetet, s ha az áll ott, hogy »vígjáték«, még az angol bank sem olyan biztos, mint a házasság az utolsó jelenetben.” • MIKSZÁTH KÁLMÁN (1847–1910) „Azelõtt csak két fogalom volt a nagyképûségre: a pávakakas és a spanyol nagykövet. A többi teremtmény a maga módja szerint, a maga természetességében élte le a világát. Az emberiség kétfajta gõgöt ismert: a XIV Lajosét és a Diogenészét. A többi ember vagy rossz volt, vagy jó volt, vagy okos volt, vagy nem volt okos, de nem bujkált mindenféle szerepkörökben. Átlátszók voltak Azért még nem is kellett a Röntgen-sugarakat

kitalálni.” Így ír Mikszáth Kálmán egyik cikkében (Nem kell mindent tudni), 1904-ben, A Noszty fiú esete Tóth Marival címû regényét két évvel megelõzõen. A „tiszta embernek”, az „átlátszó embernek”, a mesterséges és megtévesztõ szerep hiányának a képzete a szabadságharc utáni idõszakban egyre inkább a század elsõ évtizedeihez, a hol reformkornak, hol biedermeiernek nevezett idõszakhoz kapcsolódott. A század második felét megélt emberek emlékirataiban, emlékbeszédeiben, önéletírásaiban szinte kivétel nélkül nosztalgiával felidézett aranykorként szerepel ez az idõszak, szemben a jelen kiismerhetetlen, bonyolult, szövevényes világával, melyben a legtisztább ideálok mögött is szerepek gyaníthatók, és leleplezõdnek, még mielõtt a tragédiáig eljuthatnának. Mikszáth korábbi regényeiben is szívesen alkalmazza az alakoskodás, a szerepcsere, a szereplõk külsejének és jellemének ellentmondásosságában

rejlõ bonyodalmakat, írói eszközként, humorforrásként, idillteremtési lehetõségként. A mesemondás egyik legizgalmasabb és legõsibb formulájára, melyet Odüsszeusz álruhás hazatérésébõl már jól ismerünk, a legváltozatosabb módon építi rá korábbi kisregényeinek és egy sor novellájának cselekményét. A gavallérokban (1897) a Sáros vármegyei nemesek Csapiczky Endre esküvõjén például kibérelt fogatokkal, kölcsönvett ékszerekkel, alkalmilag beöltöztetett lakájokkal, tízezrekre szóló álváltókkal, egymás közti hallgatólagos megegyezés alapján játsszák el sajátos álarcosjátékukat, hogy hogyan viselkednének, ha valóban gazdagok lennének. Ez az itt még ártatlan és ártalmatlan tragikomikus szürrealista játék azonban már a következõ évek mûveitõl kezdve egyre veszélyesebb és komorabb, emberéletekbe kerülõ szeszéllyé, végül hidegvérû stratégiává változik. A szelistyei asszonyokban (1901) Mátyás

király, miközben udvari bolondját, Mujkót ülteti várpalotai legénytanyájának a trónjára, õ maga álruhában fogadja a három szelistyei követasszonyt. Egyszerû udvaroncként így elnyeri a legszebbnek, Gergely Annának a szerelmét, s a továbbiakban, egy erdõ mélyén felépített kastélyban, magánemberként, álruhában meg tudja teremteni azt az idilli világot, amelyet uralkodói szerepköre lehetetlenné tesz a számára (erre utal a mû utolsó fejezetének kétértelmû címe: A király paradicsomkertje, mely egyszerre jelenti Mátyásnak e privát idilljét, és azt a szépasszony-kertet, melyet Szelistyén a megrémített Dóczy, az odavalósi tót menyecskék széttelepítésével és Erdély legszebb asszonyainak behozatalával megteremt, de amelyet Mátyás király már sohasem tud megnézni). A Mátyás-féle álruhásdi azonban szerencsétlenül végzõdik például az Akli Miklósban (1903), amikor a szeszélybõl egyszerû polgárnak (vadásznak)

öltözött Ferenc császár helyett annak egyik alattvalóját, Kovács Mihály ezredest lõtték le, aki után két árva gyermek maradt. A vén gazemberben (1904) báró Inokay Mária „öltözteti át” a kasznár unokáját, Borly Lacit lakatosmesterbõl huszárrá, megsemmisítve az öreg Borly terveit, hogy a fiúból mesterembert nevel. A legbonyolultabb inkognitójáték, az átöltözések egész sorozatával, A Noszty fiú elõtt A beszélõ köntösben zajlik le (1889), amikor az átváltozások, álöltözetek hosszú sora után maga az álruha is hamissá válik: az öreg Lestyák Mihály mesteri hiúságból ugyanolyan köntöst készít, mint a Kecskemét városának birtokában lévõ, a török szultántól kapott ajándék, melynek az a varázshatása van, hogy a belehímzett szultáni jelszót meglátva a törökök a köntöst viselõ ember minden kívánságát teljesítik. Lestyák mindent pontosan lemásol, csak éppen ez a jelszó marad le a köntösrõl, s

amikor az álruhában õ maga megjelenik a törökök elõtt, azok levágott fejjel, lóra kötve küldik vissza a városba. Szerep és valóság, maszk és idill A Noszty fiúban távolodik el véglegesen és többé össze nem illeszthetõen egymástól. Igaz, hogy nem annyira végzetszerûen, mint A fekete városban, ahol egy egész város öltözik át feketébe a Görgey fõispán elleni bosszú rituális szertartására; itt még csak a Mátyás király esetében lehetséges idilli szerelem válik áldozatául egy pusztuló (nemesi) és egy emelkedõ (polgári) világ részben megrögzött, részben alakulófélben lévõ szokásrendjének és törvényeinek. A Noszty fiút úgy szokás kétpólusú társadalmi regényként emlegetni, hogy az egyik oldalon ott áll a hozományvadász dzsentri réteg (ennek tulajdonságai, mint Barta János írja, sûrítetten, tömörítve jelennek meg Noszty Feri alakjában), amely minden eszközt bevetve igyekszik megszerezni a munkája

által meggazdagodott, társadalmi szokásoktól független polgár (Tóth Mihály) vagyonát. Ennek alapján értelmezik a regényt az elavult, önmagát túlélõ és az új társadalmi réteg, az erkölcsi romlottság és tisztaság harcának, melynek során, sajátos mikszáthi látásmódban feltárulnak a megyei és politikai élet visszásságai, aktuális párt- és nemzetiségi kérdései stb. Ha azonban a regényt nemcsak kétpólusú, hanem kétszintes mûnek (is) tekintjük, ahogyan Bécsy Tamás nyomán a középkori misztériumjátékokat (s ennek alapján például a Csongor és Tündét), akkor azt figyelhetjük meg, hogy annak az idilli világnak a megakadályozásában, amely a két fiatal, Mari és Noszty Feri szerelmébõl létrejöhetne, ugyanúgy szerepet játszik a Nosztyak, mint a Tóthok reális társadalmi világa. E kétszintes regényben az egyik szintet tehát a megvalósíthatónak hitt idill, a másik szintet pedig az idill kialakulását meghiúsító

gondolkodásmód és szokásrend képviseli. Az elõzõ, az idilli-szentimentális történet a vígjáték szabályai és kliséi szerint alakulna, és akkor a történetnek boldog házassággal kellene végzõdnie, mint azt Mikszáth az Utóhangban le is írja: „Csodálatos, hogy az emberiség . milyen fiatal még és mennyire tele van naivsággal. Fõleg a színpadi mûvek közönségénél tapasztalható – Ott ül a nézõtéren s látja a darab legelején, milyen rosszul áll az egymást szeretõ fiatalok dolga.Pedig csak a színlapra kell vetni egy tekintetet, s ha az áll ott, hogy ’vígjáték’, még az angol bank sem olyan biztos, mint a házasság az utolsó jelenetben”. A második szint a regény szintje, amely körülveszi és leépíteni igyekszik a vígjátéktörténetet. A Noszty fiú nemcsak társadalmi rétegek és életideálok, hanem ezen belül a mûfajok harca, párbeszéde, egymás elleni és melletti replikáinak sorozata. Az egymással ellentétes

társadalmi pólusok, a dzsentri és a polgár szembeállítása az utóbbi, reális (regény)szinten történik meg, de e két pólus már közösen, együttesen van ellene a „mikszáthi paradicsom”, a valóságon felül vagy kívül létrehozható (s az eddigi Mikszáth-mûvekben, még a Különös házasságban is megvalósuló) boldogságszigetnek, ahol a világ mûködõ törvényei kikapcsolódnak, érvényüket vesztik. A regénynek e két szintje a többszörös ruha- s ezzel együtt szerepcsere folytán különül el egymástól. Noszty Ferit csinos huszárhadnagyként ismerjük meg Trencsénben, kissé léha és felelõtlen szerepben, de semmi olyan tulajdonsággal, amely meggátolná abban, hogy idõvel egy Stromm ezredeshez hasonló katonatisztnek és úriembernek a karrierjét fussa be. Hogy nem kapja meg Velkovics Rozália kezét, pedig a házasságnak a tulajdonképpen polgári eredetû szülõk sincsenek ellene (az öreg Velkovics orvosnak tanult egykor, azután

váratlan örökségébõl nemességet vásárolt magának, felesége pedig egy pozsonyi kékfestõ lánya), annak nemcsak az az oka, hogy Noszty, megsértve a becsület szabályait, aláhamisítja Stromm ezredes nevét a váltóra, hanem az is, hogy Kozsehuba, Velkovics Rozália másik kérõje, egy vendéglõtulajdonos (polgár) kihasználja Noszty szorult helyzetét, s a pénzkölcsön feltételéül kéri tõle a váltóhamisítást. A hamisítás miatt Nosztynak távoznia kell az ezredbõl, így megtörténik az elsõ alakváltás, az egyenruha helyébe polgári ruhát ölt. Másodszor akkor öltözik át Noszty, amikor Fitos János nevû vadászként megjelenik a somlyói szõlõben, hogy véghezvigye a furfangos „kutyafejû hercegnõ”, Máli nagynéni tervét, s ismeretlenül Mari közelébe jusson. Csakhogy itt váratlan helyzetbe kerül: nemcsak õ, hanem Mari is álruhában vesz részt az iparos ifjúság szüreti bálján, hogy kipróbálja, vajon mennyire udvarolnak

neki, ha nem tudják róla, hogy kinek a lánya. Tóth Mariról a regényben az egyetlen részletes jellemzést, sõt lélekanalízist éppen Máli néni adja, aki nem annyira a lány szendeségét, tisztaságát hangsúlyozza Noszty Ferinek, hanem hiúságát: „Hiszen éppen az a nagy hiúság, hogy tükrének se hisz, udvarlóinak se hisz, hanem még valami erõsebb tanúbizonyságra vágyik.” A másik vonás, amit Máli néni megállapít Marinál, az a világ rendjébe, társadalmi helyzetébe való belenyugvás képtelensége, hogy mindenáron idillt és romantikát szeretne ott, ahol vagyona folytán ennek már igen kevés a lehetõsége: „A nagy vagyon fogalma ez egyszer kétségtelenül elválaszthatatlan a személyétõl, azon nem lehet segíteni.” Marinak erre a gyöngéjére játszik rá Máli néni a tervével, amikor a szerepcserét, az álruhás játékot ajánlja fel Noszty Ferinek. („A báránybõrbe bújt oroszlán leveti végre a báránybõrt. A

patikárius-segéd szentimentális szerepébõl visszavedlik Noszty Ferenc azzá, ami volt.”) Az adott tervben nem (vagy nem csak) két társadalmi réteg áll egymással szemben (a Noszty rokonság, sõt maga Feri is, kezdetben az udvarlás és lánykérés szokásos módjára gondolnak – egy kis segítséggel), hanem nõi hiúság a nõi furfanggal szemben is. A szobalánynak öltözött Mari hiúsága és álruhája, nõi és polgári bizonytalansága, a realitásokat tudomásul venni nem akaró idillvágya bizonyos értelemben éppúgy gátló tényezõje a házasság létrjöttének, mint Noszty Feri hozományvadászata, vagy legalábbis elõsegíti, megkönnyíti a Máli néni-féle terv kibontakozását. A szüreti jelenet, a két álruhás fiatal megismerkedése annak a szerepnek a lejátszása, hogy mi történne, ha valóban azok volnának, akiknek átöltöztek. A kezdõdõ szerelem szépsége és tisztasága még a valódi idill lehetõségét is felvillantja egy

pillanatra, de ekkor lép be a jelenetbe Noszty elõzõ szerepkörének, huszáréletének egyik alakja, Velkovics Rozália, és visszazökkenti a cselekményt a valóságba. Noszty Feri és Mari újbóli találkozása Noszty újabb szerepével folytatódik: szolgabíró lesz a voglányi járásban. Noszty ebben az alakjában népszerû, az öregek által is kedvelt fiatal nemes, Mari pedig drága holmikat viselõ, szeszélyes, unatkozó gazdag lány. Amikor arra kerül a sor, hogy felfedik egymás elõtt kilétüket, a szüreti jelenetre emlékezve visszatér – de megint csak egy pillanatra – a realitásokból kilépõ szerelem lehetõsége („napsugárból, ködbõl, naiv bohóságokból font kötéllétrán lépegettek az égbe. S útközben úgy nekimelegedett a Noszty szíve, hogy a jóság harmatját izzadta ki.”) Feri már-már visszalép, amikor eszébe jut, hogy játéka jogos, hiszen Mari is alakoskodik, az õ arcán is ott a maszk, vagyis e játékban egyenrangú

félként vesz részt Nosztyval. Nem férfi-nõ kapcsolatként alakul tovább az esemény, hanem maszknak maszk elleni küzdelmeként („szabályos lefolyású párbaj”), melybõl az egyént, a személyiséget Noszty kizárhatónak véli. A lánykérés a somlyói jelenet folytatásaként, természeti környezetben, erdõben, egy rókacsalád játékának figyelése közben zajlik le. Noszty puskával a kezében (vadászként), Mari stílszerûen, a szobalány álruhájában jelenik meg Noszty mellett. A környezet ideiglenesen lelküket, gondolkodásukat, érzéseiket is magához alakítja, s megint kívül kerülnek azon a világon, amely az idill folytatását megakadályozhatná. Fitos János uradalmi vadász megkérte a szobalány Klára kezét, az igent mondott, s az álruhás történet itt, a szerencsés befejezés után véget ér. A maszkok lejátszották a szentimentális regény vagy a vígjáték forgatókönyve szerinti szerepeket, az elõírt, boldog szerelemmel a

végén, s az elhasznált színházi lomok közé vettettek. A jelenet után a második szint, a valóságról szóló riport következik. A rókák megijednek, elbújnak, egy hûs áram végigsuhan az erdõn, a harkály telegráfoszlopot kopogtat élelem reményében. „A kenyérért való küzdelem mindenütt – s a hibás kombináció” – írja Mikszáth. Nosztynak, amikor Kopereczky a lánykérés lezajlásáról kérdezi, már csak halvány emlékei vannak a jelenetrõl: „Tudod, van abban valami nevetséges és ostoba. Az akkori hangulat kell hozzá, a miliõ, az erdõ csendje, a rókák stb.” Noszty egyénisége az eddigi fejleményekig annyiban kétértelmû, hogy – mintha csak üres keret lenne – mindig azzal a szerepkörrel töltõdik fel, amelyben éppen fellép. Olyan tükörhõst játszik a regényben, aki az aktuális, a jelenlévõ környezetét veri vissza. A pesti társaságban színésznõnek udvarol, a Noszty családban hozományvadász, a szolgabírói

szerepben szeretetreméltó fiatalember, az erdei jelenetekben a Mari álmait megvalósítani képesnek látszó szerelmes. A lánykérés utáni idõszakban azonban, amikor Tóth Mihály sorra lebontogatja róla addigi szerepeit, egyetlen jellemvonása kerekedik felül, megint csak Máli néni hatására, a valódi vadászszenvedély, s ezáltal válik egyre ellenszenvesebbé. Már csak egyetlen lehetõség marad, a kompromittálás, melybe Mari, az idill folytathatóságának hitében belemegy. Ezt a jelenetet a hiányos öltözék jellemzi A valódi „levetkõzés”, a jellem lecsupaszítása azonban még csak ezután következik, amikor Tóth Mihály, rideg józanságával, polgári büszkeségével bebizonyítja Marinak Noszty komédiázását. Úgy tûnik, Noszty Feri akkor lesz minden szereptõl függetlenül teljesen azonos önmagával, amikor a kudarcba fulladt esküvõ kiderültével azt kiáltja oda Tóth Mihálynak: „pékmester”. Pedig ez sem az igazi Noszty Feri,

tudjuk a korábbi jelenetekbõl. Most csak éppen a sértett rokonság jelmezét ölti fel Ezt a sértést nem Tóth Mihály védi ki: helyette Stromm ezredes válaszol, aki e szavakra kilép a szomszéd szobából. Stromm ezredesnek kevés szerepe volt eddig a regényben. Vele indul a történet, közben, a regény közepe felé megismerjük a másik két mesterfiúéval (Tóthéval és Velkovicséval) együtt az õ ifjúkorát is, s újra, a regény bekeretezéséül, a végén lép színre, hogy az általa képviselt becsület és jellem nevében („Nagyon úriember!” – mondta róla az elején az öreg Noszty) semmisítse meg másodszor is Noszty dzsentriszerepét. Noszty Ferit nem a polgári etika szégyeníti meg, hanem a saját osztálya által is tekintélynek elismert katonai („úri”) becsületeszmény. A regény legvégén egyedül távozik Noszty Feri a helyszínrõl, megszökik a családtól is, Tóthéktól is, csinos arcával (a regény során az egyetlen

állandó tulajdonsága a megnyerõ külseje) és kiüresedett szereplehetõségeivel, mely a jövõben ismét bármivel feltölthetõ. Noszty Feriben egyetlen jellemvonás, egyetlen érzelem, gondolat, akarat vagy terv sem tart tovább, mint az az adott pillanat és környezet, amelyben ezek létrejöttek. Õ a magyar tulajdonságok nélküli ember, alakja azonban a kínálkozó tipológiai párhuzam ellenére sem hasonlítható Musil Tulajdonságok nélküli emberének intellektuális, helyzeteiket filozófiai mélységekben és metafizikai síkon átélõ hõseihez. Hogy Mikszáthot mégis ugyanazok a kérdések foglalkoztatták, mint majd két évtizeddel késõbb a Monarchia felbomlását érzékelõ Musilt, egy pusztuló értékrend szereplõinek önazonossági problémái, az Musilnak egy a nagyregényét megelõzõ komédiájából látható (Vinzenz és a fontos emberek barátnõje, 1923), melynek fõhõsei, Alpha és Vinzenz hasonló módon képtelenek a tartós emberi

kapcsolatokra, és hasonlóan változékony szerepeik irányítják tetteiket, mint Noszty Ferinek. Nosztynak a kapcsolatokra való képtelenségét Mikszáth nemcsak a rideg számítás vagy a pusztuló világ önvédelmi mechanizmusának illusztrációjaként mutatja fel. Noszty Feriben egy orvosi esetre is ráismer, az erkölcsi beszámíthatatlanság (moral insanity) kezelésre szoruló tüneteire, melyet a hasonló betegségben szenvedõ környezete csak felerõsít benne. Amikor a titokban besurranó Noszty, a kompromittálás tervével a fejében megpillantja a szanatóriumi szobában az alvó Marit, kételyek fogják el: „Bizonytalan kilátások szorongatták, különbözõ érzések; a megszorult ember cinizmusa, a moral insanity kaotikus zagyvaléka, mely lényének alapját képezte, a nemes ember fölszedett lovagias allûrjei, a szerelmes gyöngédsége, a kéjenc gyönyörszomja mintegy birokra keltek a könnyelmû úrfi lelkében.” Az ilyen kételyekkel kísért

pillanatok azonban csak egy idõre zavarják meg azt a játékszenvedélyt, amely az erkölcsi beszámíthatatlanság legszembetûnõbb megnyilvánulása, és ez a játékszenvedély akár egy másik szerkezeti elv kimutatását is lehetõvé teheti a regényben, a körkörösséget, ahogyan egy-egy játéknak induló, jelentéktelennek és ártatlannak látszó jelenet egyre nagyobb köröket és egyre komolyabb következményeket maga után vonva végül tragédiába vált át. A házasság meghiúsulása egy ilyen szerkezeti koncepcióban ennek a körökörös, pókhálószerû okozatfonadéknak az utolsó köre, kiindulópontja pedig a regény legelejének elsõ könnyelmû, katonacsínynek tûnõ ballépése, a váltóhamisítás, amelyhez aztán társul egy ugyancsak nagyon veszélytelennek látszó másik játék, Mari álöltözetben való megjelenése a szüreti bálon. A két utolsó jelenet, a kompromittálás és a Tóth Mihály-féle leleplezés a reális világ két

legkegyetlenebb fellépése az idill ellen. Az egyik az erkölcsi tisztaságát, a másik az érzelmi alapját rombolta le, s miután Mari elutaztatásával a boldogságsziget lehetõségét így kiiktatták maguk közül, a két ellentétes, s most már ellenséges réteg is összecsap egymással egy látványos karneváli (A gavallérokhoz hasonló) jelenetben, az álesküvõre felvonuló sereg megrendezésével, melyet a Nosztyak éppúgy óhajtottak, mint Tóthék (a menetben a legkülönfélébb karneváli maszkok és díszletek sorakoznak: a Homlódy-fiúk apródoknak öltöztek, Kopereczkyné régi magyar ruhába, de vannak liliputi hercegek is pónival stb.) Tóth Mihály ugyanis a felesége kedvéért rendezi meg az esküvõt, akinek szerepe (akárcsak Velkovicséké) a parvenü magatartása. Ahogy a Nosztyak egyetlen vágya, hogy „beöltözhessenek” Tóth vagyonába, úgy Tóthnéé az, hogy a társadalmi rangban, a nemesi életformában végre beazonosíthatóvá

váljon. Az egymás szerepei utáni vágy kölcsönös a két rétegnél, mert a teljes identitástudat csak egymás segítségével valósítható meg. A dzsentriréteg számára a pénz hiányzik a hagyományos szerep folytatásához, a polgári réteg számára a szerep hiányzik a meglévõ vagyonhoz. (Ennek alapján minõsíthetnénk a mûvet identitásregénynek) Két szereplõ van a regényben, aki mindebbõl kiemelkedve egy másfajta identitástudatot alakít ki magában. Az egyik Tóth Mihály, a másik Kopereczky Megismerkedésükkor kölcsönösen tetszenek is egymásnak. Kopereczky a rousseau-i és herderi természetesség sajátos, kissé idõszerûtlen, ezért mikszáthiasan kétértelmû változatát képviseli („az állatok tanítványa”), Tóth Mihály pedig a felvilágosodás- és reformkori humanizmusnak még a századfordulón is csak utópiaként ábrázolható polgáreszményét, amely csak olymódon válhat realitássá, következetes szereppé, ha nem jön

létre a fiatalok közti idill. (Az idill éppen fordított módon valósul meg Kopereczky esetében. Malinka, Kopereczkyné egykori szerelme titkárul szegõdik a fõispán mellé, hogy Vilma közelében lehessen. Mikszáth kritikusai szerkezetbeli hibául rótták fel, hogy a Malinkatörténet félbeszakad a regényben Mikszáth azonban kétszer is visszatér rá, igaz, hogy csak egy-egy utalással. Egy alkalommal csak úgy mellékesen megemlíti Kopereczky, hogy Malinkának milyen arany szíve van, még arra is hajlandó, hogy Kopereczkynéval fenn a szobában dominózzon. Másodszor akkor esik szó Malinkáról, amikor az élõkép szervezésénél egy pillanatra elalszik a villany, a sötétben csókok esnek, s Kopereczkyné is felsikolt. Kopereczky Malinkára gyanakszik, de azután megnyugszik, hogy csak Noszty Feri lehetett. Ha a MalinkaVilma kapcsolatot az idill megvalósulásának sajátos, kompromisszumos megoldásaként tekintjük, akkor a kétszintes regény szerkezetének

megfelelõen már nem elvarratlan szálként van jelen a cselekményben.) Az idillt és az eszményeket a regénynek minden szintjén viszonylagossá teszi Mikszáth. A cselekmény kimenetelének vagy lélektani állapotoknak jelzésére a legkorábbi elbeszéléseitõl kezdve felhasználja a természeti képeket, az állat- és növényvilágból vett hasonlatokat. A Noszty fiú egy-egy fordulópontján azonban valósággal halmozza ezeket a hasonlatokat, több más, vadász- és rablótörténetre való utalással ötvözve. A somlyói szõlõben például Noszty Feri, miközben vadásznak öltözve Marira vár, egy pók szövi hálóját a Szent Orbán-szobor lámpása körül. Noszty vadászatát azonban Mikszáth még csak nem is ezzel a létfenntartás sima természeti törvényszerûségével azonosítja, hanem a felborított természeti rendnek azzal a képével, ahogyan Noszty ráfújja a szivarfüstöt a pókra, s az azt hiszi, a füst is az õ hálójához tartozik, amelyre

felmászni akarván, belerohan „egyenesen a semmibe”. A lánykérésnél lejátszódó rókajelenet is kétértelmû. Az alapjában véve idillnek szánt történet nemcsak a fiatal rókák játékáról szól, hanem Noszty és Tóth Mari elõtt egy valóságos véres kivégzés játszódik, ahogyan a félénk rókafiak, anyjuk biztatására nekibátorodván, széttépik a kakast. Ezekhez a természeti képekhez csatlakozik a mitológiai Jázon történetének felemlítése, aki az aranygyapjúval együtt a királyleányt, Médeiát is magával viszi, de a leghangsúlyosabb a reformkori történetek és eszmények felidézése, visszájára fordítása. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, ahogyan Tóth Marit az ismeretlen vadász Vörösmarty tragikus történetének, a Szép Ilonkának az illusztrációjára emlékezteti (1900 körül, a Vörösmarty-centenárium kapcsán különösen sok szó esett Vörösmarty egyik legnépszerûbb, legtöbbet szavalt balladájáról), hanem

abban is, ahogyan Mikszáth két részre bontva mondja el Tóth Mihály történetét. Az elsõ résznek, az ifjúkornak külön fejezetet szentel, melyben a negyvenes évek hangulatát, polgáreszményét idézi, azokat az éveket, amikor egy-egy kisiparos, akárcsak az öreg Stromm vagy késõbb a fiatal Tóth Mihály abban találta meg önazonosságának létalapját, hogy munkáját, vagyonát a mûvelõdés támogatásán keresztül egy ideális jövõkép megvalósításának szolgálatába állította (Petõfi elsõ verseskötete például egy Tóth Gáspár nevû szabómester anyagi támogatásával jelent meg 1844-ben). Ilyen környezetben nõtt fel Tóth Mihály, aki még idõs korában is, magányos tanyáján, a pihenõházbeli szobájában Kemény Zsigmondot, Jókait, Petõfit olvasgat. A másik két iparosfiúval, Velkovics Gyurival és Stromm Adalberttal együtt kezdi õ is iskoláit, s készül az értelmiségi-polgári pályára. A három fiú azután együtt kerül

Pestre, együtt is laknak, s amikor Velkovics Gyuri szülei is elhalnak, Tóth magára vállalja az orvosnak készülõ fiú kiképzését. Ugyanazt a mecénási szerepet játsza el, mint névrokona, a Petõfi-kötetet kiadó Tóth Gáspár. A három fiú útja azonban különválik Stromm Adalbert már korábban kilép közülük, függetleníti magát a társadalmi viszonyoktól és katonai pályára lép. (Az õ életútját nem is említi tovább Mikszáth, így azt sem tudjuk meg, hogy a szabadságharc idején, amikor Velkovics például tönkremegy, és Tóth Mihály Amerikából küld neki segítséget, Stromm milyen szerepet játszik.) Velkovics kompromisszumos megoldást választ: örökölt pénzén nemességet vásárol magának, beilleszkedik felvidéki környezetébe, és megyei tisztséget vállal. Csak Tóth Mihály marad a „polgári” mesterség mellett, karrierjét azonban nem az elõítéletekkel telített magyar nemesi világban, hanem külföldön, Amerikában

futja be, s ezzel kerüli el Mikszáth azt a kényes feladatot, hogy a vagyonosodó polgárok körüli reformkori dilemmákat érintenie kelljen. Az írókat és tudósokat támogató, de nem dúsgazdag iparos képét ugyanis nemegy mûvében rajzolta meg például Jókai (legismertebb az Eppur si muove c. regénye); a meggazdagodott, mások munkájából élõ, nemesi birtokokat bérlõ nagyiparos és újgazdag alakja azonban a reformkori mûvekben szinte mindig ellenszenves, vagy legalábbis kétes erkölcsökkel jelenik meg, egészen a század második feléig, amikor – fõként Jókai – a Fekete gyémántokban, A jövõ század regényében és más mûveiben megteremti a pénzembereknek a nemességgel szemben az erkölcsös, etikai magaslaton álló ideálját. Ezeknek a hõsöknek az alapvonásaiból szerkeszti össze Mikszáth a maga ideális polgárát, a kései, meggazdagodott, hazaköltözött Tóth Mihályt. A Noszty fiúnak sok forrását, elõképét, mintáját

lehetne felsorolni, az egyik legfontosabb azonban egy reformkorról szóló, 1856-os regénynek (érdekessége, hogy elõször németül jelent meg 1855-ben), A régi jó táblabíráknak a párhuzamos világa. Mikszáth szemmel láthatóan a Jókai-regény meggazdagodott, nemesi kúriát bérlõ parvenüjének, Krénfynek az ellenképét igyekszik megmintázni az idõs Tóth Mihályban. A Jókai-regény arról szól, hogy Krénfy, a maga lelketlen iparával, a szeszgyárával lezülleszti, végül az éhínség beálltával csaknem kipusztítja a brenóci uradalom környékén élõ jobbágyokat. Ebben az ínséges helyzetben a környék nemessége és a táblabírák azok, akik jótékonyságukkal vagy törvényes intézkedéseikkel enyhíteni igyekeznek a szenvedéseken. Õk a környék orvosai, kenyérosztogató jótevõi, végül a bírósági eljárásban Krénfy vádlói. Tóth Mihály esetében mindennek az ellentéte történik. Szeszgyára ugyanolyan magas, titokzatos

kéményû, mint Krénfy szeszgyárának a kéménye, amelyrõl a felvidéki parasztság azt tartja, hogy boszorkány mûve az, ha már a templomtoronynál is magasabb. Tóthnak ugyanolyan vörösfalú épülete van, mint Krénfynek, de õ ebben az épületben szanatóriumot rendez be a gyár mellé, ilymódon ápolva, segítve és etetve a környék betegeit és szegényeit, s mikor a szanatórium orvosa statisztikával bizonyítja neki, hogy a szesztõl évente több ember betegszik meg, mint ahány az ispotályban kigyógyul, Tóth azonnal bezárja a gyárat. Krénfy, parvenüként nemességet vásárol magának, s a brenóci kastélyban lakik, Tóth Mihály a kastély melletti kasznárlakot rendezi be magának. A Jókai-regény telepes hollandusa, aki kellõ körültekintés nélkül alapítja meg Krénfy rábeszélésére Brenóc mellett KisAmszterdamot, már az elsõ évben tönkremegy, mert nem ismeri a földet, amellyel dolgozik. Tóth Mihály Amerikába küldi elemeztetni

földjének mintáját, s aszerint termel. A párhuzamokat és ellentéteket sorolhatnánk tovább, az azonban az eddigiekbõl is szembetûnõ, hogy Mikszáth Jókai jótékony táblabíráinak helyébe képzeli Tóth Mihályt humanizmusával, találékonyságával és egyszerûségével. Mégis, Tóth Mihály kevésbé egyértelmû jellem, mint a régi jó táblabírák. Pontosabban addig egyértelmû, amíg jelleme a táblabírákéval egyezik. A polgárszerep ennél kissé ellentmondásosabb. Tóth vagyona két forrásból ered Nagyobb részét még hazaköltözése után is Amerikából, az ottani vállalataiból kapja, itthon azonban mintha nem tudná megvalósítani, s Mikszáthnak sem lennének elképzelései a humánus pénzforrás lehetõségérõl. Tóth Mihály, hazatérte után tökéletesen beilleszkedik a vidéki nemesi élet kereteibe, elkártyázgat a szomszéd birtokosokkal, idõnként a megyei politikából is kiveszi részét (még ha csak a záptojások

összevásárlásával is, amit Kopereczkynek szánt az ellenzék), vagy apró hiányosságokat foltoz be (megmenti pl. a takarékszövetkezetet) Az utolsó nagyjelenetig, amikor a házasság megakadályozásával ez az egymásba simuló két világ kettéválik, Tóth Mihályra inkább illik a mikszáthi különc, mint az ideális polgár jelzõje. Hogy a regény egyetlen pozitív figurájának szokták tartani, az csak abból ered, hogy viselkedésével, döntésével ellentmond a hagyománynak és erkölcsi szokásoknak. De ahogy a Nosztyak, s fõképp Noszty Feri elõtt nincs már semmiféle ideális cél vagy jövõkép, úgy Tóth Mihálynak sincsenek – fõképp a házasság meghiúsulása után – a jövõre nézve semmiféle tervei, célkitûzései. Miután a házasságról szóló vitákban kiderül, hogy milyen gondolkodásbeli különbségek választják el a környék legszimpatikusabb, általa is leginkább kedvelt nemeseitõl, s így kiesik a hazai, megyei környezet

kereteibõl, lényegében hazátlanná, talajtalanná válik pénzével, humanizmusával és ideáljaival együtt. (Mikszáth hiába ígérte meg közönségének a bontóvári történet továbbírását, a regény nem volt folytatható.) Hogy a társadalmi regény fogalma alatt nem kizárólagosan a dzsentriréteg és a megyei élet visszásságainak leleplezése, riportszerû felmutatása értendõ, s hogy Mikszáthnak sem ez volt az egyedüli célja, azt nemcsak Mikszáth korábbi mûvei (Az új Zrínyiász, A gavallérok, Két választás Magyarországon stb.) igazolják, melyekben ugyanezt ugyanilyen szatírával, sõt talán még nagyobb szarkazmussal megteszi, hanem az is, ahogyan a regény két korábbi szövegét a könyvbeli megjelentetés idejére átdolgozza. A Noszty fiút az 1908-as kötetkiadás elõtt, 1906 októberétõl 1907 végéig folytatásokban közölte a Vasárnapi Újság, majd 1907– 1908-ban a Képes Folyóirat, elbeszélés mûfaji megjelöléssel. A

Vasárnapi Újságban az elsõ fejezet a Gyík-szabályozással kapcsolatos visszaélések, tehát a még élesebb bírálat lehetõsége felé vitte volna el a regényt. A Képes Folyóiratban, s majd a kötetközlésben azonban Mikszáth éppen ezeket a részeket hagyta ki a szövegbõl, teljesen átalakítva a regény koncepcióját. A korabeli közönség, amely csaknem másfél éven keresztül izgalommal találgatta, hogy megkapja-e végül Noszty Feri a Tóth lányt, s sokan nem bírva kíváncsiságukkal, levélben érdeklõdtek eziránt a szerkesztõségben, nem is a megyei élet rajzát vette zokon Mikszáthtól, hanem a házasság meghiúsulását. Az olvasók és a kritikusoknak egy része befejezetlennek, lezáratlannak érezte a történetet, amely pedig a fent elemzett, kétszintes (esetleg egy másik elv alapján a körkörös) szerkezet modellje szerint (a regény fõhõse, mint láttuk, nem Noszty és Tóth Mari, hanem a meg nem valósult idill), tökéletesen

megtervezett, szigorúan összefogott kompozíciónak tûnik. Még úgy sem volt elfogadható a történet, hogy néhány évvel korábban, 1901-ben a Délvidéken, Ómoravicán a valóságban is megtörtént egy hasonló lányszöktetési kísérlet. A bácsmegyei fõispán unokaöccse vitte magával Bécsbe a gazdag zsidó, Ungár Lajos lányát, s Ungár, miután visszahozatta Piroskát, lakodalmat rendezett, melyen bejelentette, hogy a menyasszony idõközben elutazott. (A fiatal Ady volt a kevesek közül az egyik, aki kemény és okos embernek nevezte Ungárt.) Az sem igazolta a közönség elõtt Mikszáthot, hogy az 1904-es parlamenti váltás, Tisza István bukása és az addigi ellenzéki pártok hatalomra kerülése után a megyei választások számos (gyakran véres, tragikus) eseményére ráismerhettek a Kopereczky-féle beiktatás leírásában. Mindemellett pedig az egész regényen végighúzódó nemzetiségi kérdés közelrõl is érintette Mikszáthot, miután

1906-ig, A Noszty fiú írásának idejéig õ maga is egy többnemzetiségû megye, Fogaras képviselõje. A közönség mindezt elfogadta külsõ valóságnak, életténynek, ünnepelte is parlamenti írásai miatt Mikszáthot, de regénybeli tényként, Noszty házasságának gátló tényezõjeként nem volt hajlandó respektálni. Mikszáth a regény Utóhangjában elõbb esztétikai érvekkel magyarázza a közönség által követelt befejezés elmaradását: a regénynek az élethez kell közelednie, a hírlapírói riport felé haladnia, ez az elv pedig ellentmond a mûfaji hagyománynak: „A riporter elmondván az eseményt, épp azon módon, mint aki szõtte, maga a Végzet, szélnek ereszti az abban szereplõ személyzetet, menjen ki-ki a maga útján, más érdekes vagy nem érdekes, de ezzel többé nem összefüggõ események felé.” Azt azonban maga is érzi, hogy ezek az érvek nem fogják meggyõzni az olvasót, ezért, sajátos mikszáthi eljárásával (Ön

megtanulta a nyilakat, de még nem a kenõcsöt, amivel az ütött sebet nyomban be kell tapasztani – tanácsolja egyik fiatal kollégájának egy 1892-es írásában, A karcolatok történetében) az Utóhang végén megígéri, folytatni fogja hõseinek történetét. Ezúttal mégsem sikerült begyógyítania a szúrást, sem a kritikusok, sem a közönség felé. A kritika, kevés értõ kivétellel (mint például Alexander Bernát vagy Csáth Géza) támadta („A kielégítetlenség sohasem végcélja az írónak és lelki vágya az olvasónak.” – írja Andor József az Élet 1909 január 17-iki számában), a közönség pedig bojkottálta a mûvet. Nem is vált igazán népszerûvé a regény (bár 1912-ben és 1923-ban újra kiadták), egészen addig, amíg 1926-ban Harsányi Zsolt át nem dolgozta színpadra, négyfelvonásos vígjátékká, a közönség ízlése szerint hamisítva meg a cselekményt. Leszavazva a szerzõi akaratot és szándékot, lefejtve a

történetrõl a riportszerû elemeket, visszaállította azt a hagyományt, amelynek ellenében Mikszáth a mûvet megírta. Harsányi nemcsak a cselekményt, hanem a mûfajt is korrigálta, amikor víg kedélyû, cigányzenés vidéki nemesurak tárát, anekdoták sorozatát, boldog házassággal végzõdõ szerelmi históriát komponált a regénybõl, és ráadásul missziót vélt teljesíteni azzal, hogy a regényt olvasó(nézõ)közelbe hozta. A Noszty fiú a továbbiakban nem a regényt, hanem a vígjátékot jelentette a közönség – de a hivatásos irodalom számára is: Harsányi átdolgozása az akkori akadémia szentesítésével történt, megkapta érte az az évi Vojnits-díjat. Ez a változat járta a diadalútját egészen az 50-es évekig. 1926 szeptembere és decembere között csaknem minden este elõadták a Vígszínházban (Góth Sándor rendezésében), 1929ig összesen 171-szer játszották. 1939-ben Harsányi újra átdolgozta a darabot a Nemzeti

Színház számára, természetesen hasonló szellemben, mint elsõ alkalommal. Ez a változat, Nagy Adorján rendezésében 1939-ben és 1940-ben 34szer került színpadra A két háború elõtti film is a Harsányi-féle dramaturgia alapján készült, az egyik 1827–28-ban némafilmként, Bolváry Géza rendezésében; a másodikat Székely István rendezte 1938-ban, Jávor Pállal, Szörényi Évával, Kiss Manyival, Gózon Gyulával stb. a fõbb szerepekben (Film a regénybõl késõbb 1960-ban készült, Gertler Viktor rendezésében, Csûrös Karola, Kaló Flórián, Páger Antal, Pécsi Sándor stb. szereplésével) A háború után a regény cselekményéhez hûbb (bár, mint a miskolci elõadás kritikusai megjegyzik, mégsem eléggé radikálisan demokrata) változat vált népszerûbbé. Karinthy Ferenc és Benedek András elõször 1950-ben írta át a regényt a Miskolci Nemzeti Színház számára (rendezte Vass Károly), majd 1956ban a Nemzeti Színház vitte színre

újabb átdolgozásukat (Gellért Endre rendezésében). Ez utóbbi változattal elégedettebbek voltak a kritikusok, mint az egyikük kiemeli, az átdolgozók és a rendezõ erénye, hogy a mûnek inkább a politikai vonatkozásait emelték ki, s nem a szerelmi szálat. A Noszty fiú külföldi recepciója is az ötvenes években élénkült fel. A Neuer Pester Journal már a magyar folyóiratközléssel egyidõben hozta a német fordítást, ezután azonban a regény csak 1949-ben és 1954-ben jelent meg szlovák, 1956-ban lengyel, 1958-ban cseh és ugyanebben az évben bolgár nyelven. (A határon túl háromszor jelent még meg magyar nyelven, Pozsonyban 1954-ben, Bukarestben és Újvidéken pedig1957-ben.) A regény valódi szövegének recepcióját fõként a színpadi átdolgozások befolyásolták, annyira, hogy bár alig van olyan magyar olvasó, aki ne ismerné a Noszty-históriát, modern, friss interpretációja a regénynek nem létezik. S nemcsak a regénynek,

Mikszáthnak sem. A Mikszáth-évfordulóra való készülõdés keretében megjelenõ újabb tanulmányok bizonyítják a leginkább, hogy a nagyon ismertnek vélt mûveket is milyen kevéssé ismerjük, s hogy e mûvek egyszerû újraolvasása is mennyivel mélyebb, bonyolultabb egyéniségû szerzõt állítanak elénk, mint a kedélyesen mesélgetõ, anekdotázó, olykor csipkelõdõ, szatirikus kedvû, vagy éppen zordonul társadalmat ostorozó Mikszáth-kép