Irodalom | Tanulmányok, esszék » Forgó Szilvia - A csinovnyik figurájának bemutatása Gogol, vagy Csehov valamely műve alapján

A csinovnyik figurájának bemutatása Gogol vagy Csehov valamely szabadon választott novellája alapján Epikai / drámai műelemző írásbeli érettségi tétel – Írta: Forgó Szilvia A csinovnyik – a megnyomorított lelkű kishivatalnok – az orosz realizmus irodalmának jellegzetes figurája. Az orosz realizmus szociális jellegéből fakadt, hogy az írók felfedezték a szegényeket, az alázatosakat és megalázottakat, a társadalom kisembereit. Így főszereplőkké váltak az észrevétlen átlagemberek, magányos, tétova lények, kiknek élete egyhangú és unalmas. Mindezek hátterében a cári rendszer áttekinthetetlenül bonyolult és elmaradott bürokratizmusa állt. Nyugaton a kapitalizmus ridegsége, a pénz hatalma, a sikerlovagok karrierista törtetése, a nagyváros lett az irodalom legfőbb témája, Oroszországban viszont a cári rendszer lelkileg deformált kiszolgálói és kiszolgáltatott áldozatai kerültek számos alkotás középpontjába. A

kisember – irodalom megteremtője Gogol volt. Az 1835-ben megjelent Arabeszkek című kötete tartalmazta az első hivatalnok – novelláit, a későbbi elbeszélések közül kiemelkedett Az orr (1836) és A köpönyeg (1842). Az utóbbi hőse Akakij Akakijevics, egy ügyosztályon dolgozó jelentéktelen kistisztviselő. Gogol arra mutat rá, hogy a kishivatalnok képtelen saját sorsának irányítására, bármikor történhetnek vele olyan események, melyek kibillentik életének monotonitásából és veszélybe sodorják. Dosztojevszkij megállapítása, miszerint „mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk ki”, a csinovnyik-irodalom terén is helytálló. Gogol „köpönyege” Csehov ugyanilyen témájú novelláinak az előzménye Csehovot szintén foglalkoztatta az Akakij Akakijevicsek élete, a ’80-as években – Antosa Csehonte álnév alatt – írt novelláiban megjelennek a csinovnyikok. Gogol első hivatalnok-novellái óta csaknem ötven év telt el, s az

orosz világban bekövetkező változások miatt Csehov elbeszéléseiben a társadalmi viszonyok, fonákságok bemutatása kerül középpontba. Rövid novelláiban jóval kevesebb figyelmet fordít a szereplők jellemzésére, mint elődje, s ő maga nem a mindentudó író szerepében lép elénk, nem ad tanácsokat, magyarázatokat. Ez újítás Gogol előadásmódjához képest, hiszen ha csak A köpönyegre gondolunk, e novella elolvasása közben is egyre jobban az író stílusának hatása alá kerül az olvasó. Mintha élőben hallgatnánk a történetet, s a mesélő hol bőbeszédűen, hol fontoskodva, hol tudálékosan mondaná el az eseményeket, bizalmas légkört kialakítva maga körül. Csehovnál mindez hiányzik, a szereplők megszabadulnak az írói beavatkozástól, az olvasó pedig közelebb kerül hozzájuk. Csehov elbeszéléseiben egy-egy jellemző éléethelyzetet tömören bemutat és felvillantja, hogy milyen ostobán és képtelenül élnek egyes emberek.

Az ifjú író célja kigúnyolni a rendet, mely ostoba, mechanikus módszerekkel kategóriákba sorolja az embereket és félig rabszolga függőségbe helyezi őket egymással. Az „ember és a rang” témája két elvet tartalmaz nála: az első – milyenné kell válnia az embernek, a második – milyen is az ember valójában az író korának társadalmában. Elkerülhetetlenül a második elv győzedelmeskedik, a „rang” fontosabb az „embernél”. De az író nem akar belenyugodni ebbe a győzelembe, nevetségessé teszi, lélekben felülemelkedik rajta. Ebben van Csehov elbeszéléseinek humora A komikus felszín azonban tragikus mondanivalót takar: az elfelejtett emberi méltóságot. Ezért nem tudunk önfeledten nevetni ezeken az elbeszéléseken. Csehov sehol sem lép fel nyíltan a társadalmi jogrend ellen, mégis rendkívüli kifejezőerővel ábrázolja a kor levegőjét, gúnyolja a szolgalelkűséget, a talpnyalást, az alázatos tiszteletadást. Amikor az

író nevetségessé teszi hőseit, nem mint az örök emberi bűnök hordozóit leplezi le őket, hanem mint az akkori társadalmi élet szüleményeit. A csinovnyik Csehov szerint az orosz társadalom fonákságai miatt annyira összezsugorodik a rang előtt, hogy megszűnik embernek lenni. A Kaméleon, Fölfelé a létrán, A kártyajáték, A maszk stb novellák mind Oroszország társadalmi rendjét, önkényuralmi – bürokratikus életét, az emberi személyiségek eltorzulását ábrázolják. A csinovnyik halála című elbeszélés (1883) – mely az Antosa Csehonte korszak legnagyobb, szívszorítóan döbbenetes írása – nem a torz jelenséget mutatja be, hanem a következményeként deformálódott lelkű áldozatot. Ivan Dmitrics Cservjakov, a főhős, tüsszentés közben véletlenül lefröcsköli az öreg tábornokot és meghal ijedtében. Cservjakov szintén egy olyan méltóság nélküli emberke, aki számára a rang jelenti a legtöbbet. A bürokratizmus

szelleme hatja át cselekedeteit, gondolatait és érzéseit. (Neve is beszélő név: ’féreg’) Attól, hogy ő, a hagyatéki végrehajtó, a színházban előtte ülő Brizzsalov államtanácsosnak, a közlekedési minisztérium tábornoki rangban lévő főtisztviselőjének a fejére tüsszent, összetört, boldogtalan ember lesz. Csehov nem jellemzi közvetlenül hősét, külsejét sem mutatja be. Lelki állapotát cselekedeteiből, beszédéből ismerjük meg Cservjakov a tüsszentést összefüggésbe hozza a társadalmi ranggal, a beosztással, és riadt képzeletében ez az ártatlan élettani megnyilvánulás szörnyű bűnné terebélyesedik: egy magasabb állású személynek, egy főtisztviselőnek okozott kellemetlenséget. Életét megtöri ez a természetes emberi dolog, gondolataiban a tüsszentés a leköpés szinonimájává válik. Gyötrő bűntudata miatt összesen ötször kér bocsánatot a tábornoktól, akinek – a várható bosszútól félve – még a

lakására is elmegy: „- Tegnap nem azért zaklattam mélts . uramat – motyogta, amikor Brizzsalov kérdő tekintetét ráemelte – hogy csúfolódjam, amint azt tegnap mondani tetszett. Csupán azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért tüsszentettem és lefrecskeltem mélts . uramat Eszembe se jutott, hogy csúfolódjam Hogyan is mernék én csúfolódni egy olyan nagyúrral, amilyen mélts . uram? Ha a magunkfajta ember csúfolódásra vetemednék, akkor izé hová lenne akkor a tisztelet, a tekintély tisztelete . egyszóval - Takarodjék előlem! – hördült fel a tábornok, elkékülve és egész testében remegve. - Tes – séék? – kérdezte suttogó hangon, a rémülettől ájuldozva Cservjakov. - Takarodjék!! – ismételte a tábornok és dobbantott lábával. Cservjakov bensejében valami megszakadt. Se látott, se hallott, úgy vonszolta magát az ajtóig, majd kiosont az utcára és roskadozva elindult. Gépiesen hazaért, s vadonatúj egyenruháját

le sem vetve, végigfeküdt a díványon és meghalt.” A főhős halálának kiváltója az, hogy ismételt bocsánatkéréseivel – melyet túlzott tekintélytisztelete vált ki – tényleg feldühíti, magára haragítja a tábornokot és az mérgesen kidobja. A tábornok viselkedése teljesen természetes és emberi, érthető a felháborodása. Csehov a csinovnyik számára nem ad felmentést, nevetséges figuraként ábrázolja, akinek a halála tragikomikus. Cservjakov nem a vétsége miatti lelkifurdalásba, a képtelenségig felnövesztett rettegésbe halt bele, hanem abba, hogy olyan tettet követett el, amelyet egy magas állású személyiség nem helyeselt, kiváltotta egy főtisztviselő ingerült haragját. Ez ugyanis összeférhetetlen a csinovnyik léttel, így megszűnik csinovnyiknak lenni, összeomlik. Csehov humora megnevetteti ugyan az olvasót, mégsem vált ki igazi jókedvet, derűt belőle: a kacaj összemosódik a megdöbbenéssel és keserűséggel.

Így lesz groteszk hatású a novella Cservjakov egészét a függés jellemezte, öntudatától megfosztott, kiszolgáltatott kisember volt. A mű tragikus oldala az, hogy Cservjakov jól is érezte magát helyzetében, környezetében: „Egy kiváló szép estén a nem kevésbé kiváló Ivan Dmitrics Cserjakov, hagyatéki végrehajtó, a földszinti zsöllye második sorában ült, és látcsövén keresztül gyönyörködött a Cornevillei harangokban. Gyönyörködött, és a földi boldogság csúcspontján érezte magát.” Nem tudatosodott benne életének nyomorúságos volta, s nemcsak az életét élte le csinovnyik módon, még meghalni is csak így tudott. Cservjakov ugyanolyan megalázkodó, mintaszerű hivatalnok volt, mint amilyen Akakij Akakijevics: mindig a magasabb állású személyiségek értékrendjéhez igazodott, s létének legfőbb értelmét abban látta, hogy a rangban fölötte állók elismerését kivívhassa. Érdemes összehasonlítani figuráját

elődjével, Akakij Akakijeviccsel Ugyanazokat a motívumokat találjuk meg történetükben. Akakij halálát szintén az idézi elő, hogy egy tekintélyes személyt – önhibáján kívül – felháborít viselkedésével, felettese valóságos dührohamot kap ügyetlen, félénk kérelme miatt. Ordítva dobja ki a hivatalnokot szobájából. A félreértés itt is végzetes: ahogy Cservjakov sem bosszantani akarta a tábornokot, Akakij sem szemtelenkedni akart (csak ellopott köpönyege ügyében segítséget kérni). A hivatali incidens, a főtisztviselő kemény, durva szavainak hatására ő is összeomlik, majdnem elájul. Néhány napig magas lázban fekszik otthon, majd meghal A rokon vonások felsorolása ellenére is meg kell jegyezni, hogy a két alak nem egyforma. Akakij egy jóval részletesebben jellemzett szereplő, tudjuk róla, hogy magányos, kicsúfolt kisember, kinek beszűkült életében van legalább egy fontos érték: a köpönyege. A tekintélyes személy

pedig nem viselkedik természetesen Akakijeviccsel, hiszen képtelenségig eltúlozza saját fontosságát, élvezi alantasai fölötti hatalmát. Torz figura ő is, akit annyira hatalmába kerített és megszédített saját rangja, hogy az okoz gyönyörűséget neki, ha mások rettegnek tőle. Gogol egy fantasztikus befejezéssel igazságot szolgáltat a kishivatalnoknak: halála után kísértetként visszajár és rangra és címre való tekintet nélkül mindenkiről leráncigálja a köpönyegét. Az orosz realista írók más-más megközelítéssel ábrázolták a csinovnyikokat. Ezek az írások, akár tragikusak, akár komikusak, valójában az orosz viszonyok ellen intézett vádiratok. Csehov szatírái egy-egy élet tragédiáját villantják fel, és bár kisember–elbeszélései csak részletdolgokat ábrázolnak, az általánosat érintik. Az olvasó messzemenő következtetést vonhat le belőlük arra, mi akadályozza meg az embert abban, hogy ember legyen.

Felhasznált és ajánlott irodalom: • Gereben Ágnes: Csehov világa • • • • Zinovij Papernij: A. P Csehov Bakcsi György: Gogol Bp., 1980 Bp., 1963 Bp., 1982 Bakcsi György: Gogol világa Bp., 1986 Visszarion Belenszkij: Puskinról, Lermontovról, Gogolról Bp., 1979