Szociológia | Tanulmányok, esszék » Németh Sándor - Megmenthető-e a civilizáció alappillére, a házasság?, I.rész

Németh Sándor és Judit Megmentheto-e a civilizáció alappillére, a házasság? I. rész „Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az O parancsolatait: az O parancsolatai pedig nem nehezek.” 1Jn 5:3 Nehéz lenne még egy olyan területet találni hívo és nem hívo emberek életében, amelyhez annyi ifjúkori illúzió, sokak által terjesztett legenda, számtalan muvészi ábrázolás, nemzedékrol nemzedékre történo ambiciózus nekifutások, erofeszítések, kísérletezések, illetve sok-sok esetben kétségbeesett megoldáskeresések, kiábrándulás, megszégyenülés, kudarc és vereség – a sort akár a végtelenségig folytathatnánk – fuzodne, mint éppen a társválasztás, házasság, család területéhez, amely szférában elért siker vagy bukás sokak szerint tulajdonképpen minden egyéb tényezonél inkább meghatározza az ember földi pályafutásának eredményességét – vagy eredménytelenségét. Abban mindenképpen a legtöbben

egyetértenek, hogy ez az emberi élet legérzékenyebb, legintimebb szférája, amely közegben mindannyian a legkiszolgáltatottabbak és legsérülékenyebbek vagyunk – az itt megélt megpróbáltatások és viharok nemcsak az egészségünkre, közérzetünkre vagy teljesítoképességünkre vannak hatással, hanem megszabhatják földi életünknek akár az idotartamát is. 1 Nem véletlen az sem, hogy a statisztikák unalomig ismételt (és sajnos csak kevesek által igazán figyelemmel kísért) adatai szerint az emberek elsöpro többsége éppen családi kapcsolataiban szenvedi el a legtöbb verbális és fizikai eroszak-megnyilvánulást, még a terrorizmus egyre növekvo fenyegetésének éveiben, azaz napjainkban is. A családban, az otthonban mer ugyanis mindenki leginkább „önmaga lenni”, itt mutatkozik meg igazán az, kik vagyunk – hívoként is ezen a helyen dol el az a kérdés, vajon ténylegesen felöltözte-e valaki magára Krisztus természetét,

képes-e jó szóval építeni társát, segítokészen, szelíden, alázattal szolgálni családtagjait, vagy csak vallásos maszkot visel az istentiszteleteken, s hazaérve azt már a küszöbön ledobja magáról, újra utat engedve nyers ösztöneinek, jó vagy rossz szokásainak, indulatainak és hangulatainak Nem csodálkozhatunk azon, hogy az Újszövetségben az apostolok leveleinek tetemes része azokkal a tulajdonságokkal, magatartásformákkal foglalkozik, amelyeket a krisztusi ember hordoz, s amelyeket az Úr tanítványainak el kell sajátítaniuk, ha azt akarják, hogy valóban Isten gyermekeinek neveztethessenek, s amelyeknek eloször az otthonban kell(ene) megjelenniük. Az újjászületésben nyert új természet a Szentlélek jóvoltából ugyan azonnal megadatik, de a lélek területét, például a gondolkodásmódunkat és ebbol fakadó életvitelünket, beszédmodorunkat, szokásainkat – tehát sok mindent – a hallott és tanult Ige által, annak erejével

igenis nekünk magunknak kell átalakítanunk, hogy Istennek tetszoen folytassuk és fejezzük be földi pályafutásunkat. Vagyis ez azt jelenti, hogy keményen kell dolgoznunk saját új emberünk megformálásán, együtt kell muködnünk Isten Szellemével abban, hogy elváltozzunk Krisztus hasonlatosságára, s mindenekelott hajlandóságot kell mutatnunk a fejlodésre, azaz taníthatóvá kell válnunk, finom, lágy, képlékeny anyaggá a nagy Fazekas kezében, hogy megalkothassa belolünk elore eltervezett mestermuvét – s ha ennek nem állunk ellene, akkor egyre inkább hasonlítani fogunk a Mesterre, ez pedig a családban lesz eloször észreveheto: szeretteinknek nem elszenvedniük kell többé indulatos kitöréseinket, rossz hangulatunkat, csípos megjegyzéseinket, esetleg az idojáráshoz igazodó depresszióinkat, hanem 2 áldásul tapasztalják meg szelídségünket, béketurésünket, önuralmunkat, a jóakarat számos apróbb-nagyobb megnyilvánulását,

bátorító-biztató szavainkat, a hit derujét bennünk – ekkor aztán megtapasztalhatjuk, hogy mind többen lesznek szívesen együtt velünk, mert jelenlétünk nem bántást, gyötrést, többletterhet jelent számukra, hanem megnyugtatást, vigasztalást, bátorítást. (De ha olykor mégis egyedül maradnánk, azt sem csapásként éli meg a krisztusi természet: a szellemi ember szívesen tölti idejét az Úrral, s a Szentlélek által élvezi a közösséget Istennel, ez az ido plusz örömöt, feltöltodést hoz a hívo ember számára!) Mindenesetre az áldást hordozó és közvetíto személy közelsége nagyon is vonzó: Ábrahám mellol nehezen mozdultak el a fiai: Jákob még késobbi életszakaszában, nagycsaládosan is vágyott együtt lenni apjával, Izsákkal. Természetesen a felnott élethez el-engedhetetlenül hozzátartozik az egészséges önállóság, viszont a bölcs, sokat próbált, áldott idos emberek nagy kincset rejtenek magukban, és társaságuk

rendkívül kívánatos a fiatalabb nemzedékek számára. Ha a legtöbb ember nem szeret velünk idozni, nem érdemes az egész világot szeretetlenséggel, érzéketlenséggel, gonoszsággal vádolni: még ha a világ olyan is, amilyen, az értelmes emberek képesek arra, hogy Salamon tanácsát megfogadva eloször is magukban találják meg a nemkívánatos helyzet okát: ha oszinték és tárgyilagosak önmagukkal, akkor a korrekció még nagy változásokat eredményezhet, ugyanis a Megváltó minden lehetoséget biztosított számunkra a tekintetben, hogy rossz, összeférhetetlen ótermészetünket levessük magunkról, mint egy elhasznált, rongyos ruhát, és felöltözzük az o ragyogó királyi öltözetét: a szelídséget, önfegyelmet, alázatot, segítokészséget, türelmet és hasonlókat; ezek teszik azután családi életünket is újjá, krisztusivá – foleg, ha a család minden tagja igyekszik ezt megvalósítani Krisztusban. Az emberiség dönto része –

legyen az akármely híresség, király, államfo, közkedvelt énekes vagy sportcsillag, vagy csak egyszeru, szerény helyzetu átlagpolgár – valahol legbelül, a szíve mélyén mindenekelott (talán mindenekfölött?) harmonikus családi életre, egy igazi, huséges társra, egészségesen felnövo, szép, tehetséges gyermekekre és unokákra, tartalmas családi (és baráti) közösségi életre vágyik a legjobban egész földi életútja során. Véletlen lehet ez? 3 Egyáltalán nem, mert ahogyan történetünk kezdodik a Biblia lapjain, megérthetjük, hogy Alkotónk, a Teremto Isten pontosan ezt szánta nekünk ott, az elso család létrehozásának idején a kertben, a Kezdetben. A Kezdettol az újjáteremtésig Az elso emberpár megjelenése a Földön a teremtéstörténet fontos záróakkordja, mintegy csúcspontja: ezzel Isten mindenképpen felteszi a koronát a teremtés elozo szakaszaiban készült nagyszabású mure, amelybol a Biblia foképpen az ember

környezetében létrehozott tárgyi és élo valóságot hangsúlyozza, azt sugallva, hogy a hatodik napon színre lépo különleges teremtmény kedvéért történt minden elozmény, az o számára hozta létre Isten ezt az „elso kiadásban” minden képzeletet felülmúló égi és földi világot, neki világított a nap, ot vették körül a hatalmas vizek, dús erdok, költoi szépségu ligetek és tengeröblök, számára sarjadt a friss fu, és neki illatoztak a káprázatos szépségu virágok, az o szemét gyönyörködtették az impozáns hegycsúcsok és az ég felhoinek játékai: azaz, ahogy Dávid csodálattal kiált fel a 8. zsoltárban: „Micsoda az ember – mondom – hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá? Úrrá tetted ot kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél”(5., 7 versek) Új teremtményét Isten – minden kétséget kizáróan – szeretetbol hozta létre, és olyan gondoskodással vette körül, amelyre még a

legszélsoségesebb szüloi szeretet sem tudja ragadtatni a földi apákat, anyákat. A Biblia tényként közli, hogy Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Ennek a kijelentésnek messzemeno következményei vannak mind az ember önmagáról alkotott képét illetoen, mind pedig másokhoz való viszonyá 4 vonatkozóan, beleértve legeloször is a házastársi kapcsolatot. Aki hisz Isten beszédében, az nem azt vallja, hogy az ember valamiféle alacsonyabbrendu létformából küzdötte fel magát – értelmetlen, tudattalan állapotban, senki által nem vezényelt, de furcsamód mégis logikus fejlodési szakaszok folytán –, hanem a józan ész követelményeinek is megfeleloen elfogadja azt az egyszeru és sokatmondó megállapítást, hogy létének eredete Istennél van, vagyis „emberré válása” nem alulról, hanem felülrol valósult meg: Isten elore elhatározott természetfölötti beavatkozása révén. (Mennyivel bátorítóbb ez a

származástudat a számunkra – és mennyivel jobb kilátásokat tartogat a jövonkre vonatkozóan is!) Az emberi test nyersanyagait a föld alkotóelemei adják, viszont Isten Szelleme – a rúach – indította el az életet ezekbol a gondosan összeállított vegyületekbol, és a tökéletesen megszerkesztett szervezet ettol mozgásba lendült, életre kelt – ahogy a Biblia leírja: „És formálta az Úr Isten az embert a földnek porából és lehelt az o orrába életnek leheletét, így lett az ember élo lélekké.” (1Móz 2:7) Isten Szelleme „belefújt” tehát az agyagtestbe – és az élo szervezetté, eleven lénnyé változott. Az ember „kinyitotta szemét és öntudatra ébredt” – de nem egyedül volt ebben a pillanatban, nem „csak úgy belevetve” a létbe, céltalanul Az a tény, hogy az embert Isten maga tervezte és hozta létre, ráadásul még saját képére és hasonlatosságára, sok más egyéb mondanivaló mellett egyúttal az emberi

méltóság fontosságának üzenete is. A holt anyaggal és származékaival talán büntetlenül el lehet követni sok visszaélést, meg lehet alázni, gyalázni, lehet rombolni, taposni, tetszés szerint bántani – de Isten képmásával ezt nem lehet büntetlenül tenni. Ne gondoljuk, hogy nincs dönto jelentosége annak, amit az emberek a maguk eredetérol gondolnak: a 20. században elkezdodött – és úgy tunik, azóta sem abbamaradó – tömeges emberirtást megelozte a Bibliában leírt ember-teremtés (és a teremtés általánosságban vett) igazságainak 5 megkérdojelezése, majd nyílt tagadása, elvetése és kigúnyolása. Utána jött a széles köru „felvilágosítás” arról, hogy az ember – úgymond – az állatvilágból emelkedett ki különbözo személytelen és semmilyen értelmes beavatkozást nem feltételezo „folyamatok”, tehát vak és süket „fejlodési szakaszok” révén. Az ilyen módon értelmezett és származtatott ember lett

azután tárgya – mily különös! – számos megsemmisítési programnak és mechanizmusnak – keleten és nyugaton egyaránt Ugyanis az a tény, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, önmagában már garantálja, kinyilvánítja az ember méltóságát, születésével szerzett szabadságjogait, azt, hogy pusztán azzal, hogy itt él a földön, tiszteletre, megbecsülésre méltó lény – és sorsa nem tévesztheto össze a vágóhídra szánt állatok sorsával (itt meg kell jegyeznünk, hogy Isten az állatokkal való bánásmódot is „humánusabbnak” szánta, mint ahogyan az ma a gyakorlatban sok helyütt zajlik). * „Teremté tehát Isten az embert az o képére, Isten képére teremté ot: férfiúvá és asszonnyá teremté oket.” (1Móz 1: 27) Az emberi méltóság tisztelete a házasság vonatkozásában is dönto jelentoségu. Térségünkben a tudatosan elsajátított és tömegekbe sulykolt materialista ideológia nemcsak a külso

közösségi, széles köru társadalmi kapcsolatokat rombolta le és süllyesztette sajnálatosan méltatlan szintre, mellozve a sok évszázados emberi együttélési formákat, a hívo életmód legalább töredékesen megjeleno elemeit vagy akár a polgári illemszabályokat – hanem a családi kapcsolatokba is behozott egy addig teljesen ismeretlen, alantas durvaságot, közönségességet, érzéketlenséget: mivel ideológusaink az emberek szellemi lény tudatát teljes szándékossággal és komoly erofeszítésekkel igyekeztek kiirtani, megsemmisíteni, az így nyert „anyagtudatú” lény (már aki elhitte ezt, vagy öntudatlanul is alávetette magát a 6 materialista agymosásnak) egészen más módon viszonyult önmagához, házastársához vagy más generációk tagjaihoz, mint az ettol eltéro világnézetet valló emberek. Környezetünkben többé-kevésbé egyébként mindenki részesült a materialista világnézet befolyásából, és ennek köszönhetoen az

élet minosége minden területen (csak kiragadva néhányat, mint például az ipari termelés, ünnepek megtartása, szabadidos tevékenységek, muvészeti ágak alakulása, vidéki gazdálkodás, családi élet stb.) nagyfokú károsodást szenvedett, elsivárosodott, elszürkült, fokozatosan leépült, hiszen alapjában véve értelmetlenné vált minden, még a jó célok követése is: a szellemi valójától, benso énjétol megfosztott ember milliós tömegekben veszítette el önmagát, s ezzel a talajt is a lába alól – és szellemtudat nélküli, bizonytalan, torz, féloldalas lénnyé, amolyan „fél-emberré” vált. Ezt „odakint” gyakran észrevételezték, amikor kelet-európai emberek a nagyvilágban egészen különös, természetellenes módon csetlettek-botlottak, és még a törzsi kultúrákban felnott embercsoportok számára is sok alkalommal valamiképpen idegen, valóságtól elrugaszkodott módon nyilvánultak meg. A házastársak tartoznak

egymásnak a minden körülmények között kijáró megbecsülés kifejezésével A házassági kapcsolat bibliai minoségének eléréséhez is feltétlenül szükségünk van az egész teremtéstörténet és ezen belül az emberi teremtés tényeinek elfogadására és az ember szellemi lényként való szemlélésére (mind önmagunkra vonatkozóan, mind másokat illetoen), ugyanis ez vezet el bennünket oda, hogy Isten Igéjét ellenállás nélkül befogadjuk a szívünkbe, s ez teszi lehetové azt, hogy ne állandó vitatkozásokkal, torzsalkodásokkal, agyas érvelésekkel, viszálykodásokkal próbáljunk ellenkezni az isteni bölcsességgel és mások igei látásaival – ha valakinek, e régió embereinek, ezen belül különösen nekünk, magyaroknak fontos megszívlelnünk Péter apostol útmutatásait, amelyeket elso levele második fejezetének elso verseiben ír: „Levetvén azért minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigykedést és minden

rágalmazást, mint most született csecsemok, a tiszta, hamisítatlan tej után 7 vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek” (1Pét 2:1–2) Nem szégyen újratanulni alapigazságokat, ha azok egyszer már elvesztek, kitöröltettek az emlékezetbol. Meg kell újra értenünk, hogy az ember alapvetoen szellemi lény, Isten képmása, az Örökkévaló leheletének hordozója. Nem pusztítható, nem gyalázható, nem ölheto meg úgy, hogy annak a szellemi és anyagi világban messzemeno következményei ne lennének Ebbol témánkat figyelembe véve az is következik, hogy a civil életben a házastárs sem lehet kiszolgáltatva – istenfélo emberek körében – gyalázkodásoknak, szidalmaknak, rágalmaknak, kicsinyes bosszúvágynak. Istenben hívo emberek nem lehetnek engesztelhetetlenek, kegyetlenek, irgalmatlanok egymással, sem családban, sem tágabb emberi közösségekben – hanem tisztelniük kell embertársukban a Teremto remekmuvét akkor is, ha külso-belso

tulajdonságai esetleg kevéssé emlékeztetnek az „eredeti mestermunka eredményére”, ugyanis a házastársak „egyszeruen csak” tartoznak egymásnak a minden körülmények között kijáró megbecsülés kifejezésével. A Biblia tehát már elso fejezetében hangsúlyozza az ember utánozhatatlan, egyedi értékét, amelyet Isten létbe hívó akarata, gondoskodása és megkülönböztetett figyelme biztosított számára. A nem materialista világnézetu emberek számára ez óhatatlanul közvetíti az emberi lény tiszteletreméltó voltáról való meggyozodést – akár férfi, akár no legyen az illeto –, hiszen az ember külso formájában és a bensejébe helyezett szellemében egyaránt hordozza a Teremto hasonlatosságát: a házasságban is ez az alapja tehát az egészséges önbecsülésnek és a társ iránti feltétlen tiszteletnek. * Az 1 Mózes 1:27-ben azt is láthatjuk, hogy a földi ember kétféle „elofordulásban” teremtetett (a részleteket a 2.

8 fejezet 21–23. versei közlik), azaz férfiként és noként Ennek – és csak ennek! – a típusú párnak adja Isten azt az áldást és egyben utasítást, amellyel egyúttal meg is határozza a teremtett világban elfoglalt pozíciójukat: „Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok [=uralmatok] alá: és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” (1Móz 1:28) Isten a „férfi-no párost” jelölte ki az emberi nem alapegységéül, nekik mondta el útmutatásait és ígéreteit, oket szánta arra a feladatra, hogy családot alapítsanak, folytonos számbeli növekedéssel vegyék birtokukba és értelmes módon alakítsák otthonukká az egész földet, uralkodjanak a természet eroin, valamint a levegoég, a szárazföld és a tenger összes élolényén. A kiindulási helyzet nagyon kedvezo volt – minden körülmény azt szolgálta, hogy az ember ezt az

Istentol kapott feladatát sikeresen meg tudja valósítani, s a Teremto által biztosított uralmát kiterjesztheti az egész földkerekségre. Az, hogy az emberiség eredete egyetlen férfi és no (házassági) kapcsolatára vezetheto vissza, döntoen cáfolja sok egyéb helytelen és megalapozatlan antropológiai szemlélet mellett mindenfajta rasszista elmélet létjogosultságát, ami nem csekély jelentoségu, ha a 19-20. század szellemtörténeti jelenségeire (és történelmi eseményeire) gondolunk. Pál apostol az athénieknek nyomatékosan kijelenti: [Isten] „az egész emberi nemzetséget egy vérbol teremtette” (Csel 17:26) – ez az egy mondat és a teremtéstörténet teljesen fölöslegessé és értelmetlenné tesz minden faji, azaz valójában etnikai jellegu hátrányos megkülönböztetést ember és ember között: napjainkban ezt sajnálatos módon újra és újra ki kell mondani, még a 20. sz fájdalmas tanulságainak ismeretében is A Biblia alapján

ugyanis minden emberi élet egyenértéku és felbecsülhetetlenül drága – Jézus szavai szerint az ember lelkének üdvössége fontosabb a világ minden kincsének vagy pozíciójának elnyerésénél (Mk 8:36–37). Ideológusaink az emberek szellemi lény tudatát teljes szándékossággal és komoly erofeszítésekkel igyekeztek kiirtani, 9 megsemmisíteni * Az Édenbe helyezett „jó és gonosz tudásának fája” ugyanakkor elárulja, hogy az ember nem homogén szellemi közegben kezdte földi pályafutását, hanem ekkor már létezett a „gonoszság titka”, amely az ember megformáltatását, sot a Bibliában közölt egész teremtéstörténetet megelozo szellemi konfliktus következményeként már elozoleg diszharmóniát hozott az Isten által fenntartott világmindenség rendjébe. A Teremto nem feltétlenül – vagy legalábbis nem azonnal – kívánta bevonni ebbe a konfliktusba az általa életre szólított új földi lényt, ezért (mai kifejezéssel

szólva) osszüleink „kimaradhattak volna a balhéból”, azaz a gonosszal való közelebbi ismeretségbol – és ne is taglaljuk, mit takarítottak volna meg ezáltal maguknak és utódaiknak –, ehhez elég lett volna egyetlenegy nyomatékos parancsolat megtartása, amely az oslakóhely, az Éden közepén elkerülhetetlenül jelen lévo jó és gonosz tudásának fájától, pontosabban annak gyümölcsétol való tartózkodást tartalmazta. Ádám, „a földbol való” ilyen módon értesült arról a realitásról, hogy a gonosz – mint olyan – létezik, de Isten Igéje ot ettol távol akarta tartani, és az Istennel való együtt járás folytán a létezo rossz valósága mindvégig biztonságos messzeségbe került volna tole. Tudjuk, hogy az elso idok abban a bizonyos kertben felhotlen boldogságban és szent ártatlanságban teltek: a Teremto élvezte muvét, amely „íme, igen jó” volt, ezen belül is különösen becsülte a számára is intelligens partnernek

bizonyult lénynek, az embernek a társaságát – Ádám pedig birtokba vehette mesés, szó szerint „paradicsomi” birodalmát gyönyöru tájaival, bovizu folyóival, csillogó drágaköveivel, pálmaligeteivel, a legkülönfélébb jóízu gyümölcsöket ontó gyümölcsfáival, egzotikus állataival (vajon nem valami ilyesmit keresnek szinte lélekszakadva az emberek, amikor a vakációs idoben igyekeznek mindenféle „földi paradicsomot” felkeresni, akár a világ másik szélén is?) – mindezek közepette az ember sikerrel teljesítette elso komoly tudományos feladatát: a rábízott állatok rendszerezését és elnevezését – itt is az 10 Istennel történo tökéletes együttmuködés, a vele megélt harmonikus közösség példájával találkozhatunk. Az Úr azonban már ekkor – az embert is megelozve – megfogalmaz egy jellegzetes szükséget, hiányt teremtménye életében amely Ádámra elejétol fogva jellemzo volt, de amelyet mégis a nagy

Készíto jelent ki róla, és a problémamegoldást is o maga kínálja fel: „Nem jó az embernek egyedül lenni: szerzek néki társat, hozzá illot.” (1Móz 2:18) Az embernek megvolt a Teremtojével élvezett, háborítatlan, boldog, tiszta, egyszeru és világos kapcsolata, és ezzel együtt részesült a frissen teremtett világ nyújtotta minden szívet-lelket gyönyörködteto áldásban – de a hiány mégis ott volt az életében. Nem arról van itt szó, hogy a teremtésben valami félresikerült volna, netán a Teremto elfelejtett volna valamit – az Írások ugyanis nemcsak valóságos történeteket mondanak el nekünk, hanem általuk prófétikus üzeneteket is közvetítenek. Ebben az isteni mondatban ugyanis benne van az a minden földi emberre jellemzo állapot, amely beköszönt egy bizonyos korban (ne felejtsük el, hogy csak az elso ember jött létre „kész felnottként”, a többi születése után elobb a gyermekkor, majd a serdülokor szakasza

következik, és azután lép az ifjú a társválasztás korába, legalábbis a mi kultúránkban) Viszont a késobbi, tehát Ádám után következo nemzedékek számára ez a megállapítás tökéletes üzenetet ad az ember társválasztásra vonatkozó igényét illetoen – és az itt következo igeversek olyan eseményt írnak le, amely a megoldást illetoen úgyszintén prófétai látást, tanítást közöl számunkra. Az Úr láthatóan mindenkinél jobban ismeri az embert, azt is tudja, mire van szüksége (Jézus tanúsága szerint: „Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielott kérnétek tole” (Mt 6:8b) – természetesen újra érdemes 11 feleleveníteni azt a tényt, hogy az ember itt eredeti, szent, tiszta és Istennek engedelmes, Urával ideális közösségben élo állapotban van, tehát még nincs törés közötte és Alkotója között. Ez megkönnyíti a „problémakezelést” Az Úr a hozzá huséges, engedelmes gyermekeit nagy kedvvel

részesíti minden jóban, egyenesen „kitalálja” még legbensobb kívánságaikat is, sot, szereti meglepni oket egy igazi, személynek szóló ajándékkal: így volt ez Ádám esetében is. Ezt a szükséget a Mindenható egy nagyon kézenfekvo, pragmatikus módon orvosolta: lefolytatta a történelem elso operációját – altatásos módszerrel –, és az ember egyik oldalbordáját kivéve megalkotta belole a „másik embert”: a férfihoz hasonló, de mégis teljesen más emberi lényt: a not. Amikor Ádám magához tért mély álmából, amely alatt ilyen korszakalkotó dolgok történtek vele, az általa addig ismert mennyei lény elévezetett egy hozzá hasonló személyt, aki iránt azonnal rendkívüli vonzást érzett lénye legmélyébol – talán valahonnan a bordái tájékáról? –, s valahogyan rögtön tudta és érzékelte, hogy ez a „valaki” nem távolról, „kívülrol” került a közelébe, hanem ismeros, közeli személy – valóságosan

„belülrol” származik, ténylegesen olyan, mint a testének tagjai! Így érthetjük meg igazán, miért nem „idegen anyaggal” dolgozott Isten a no teremtésekor, miért nem vett egy újabb agyagdarabot, és miért nem abból kezdte a „másik ember” megformálását. Nem így tett, mert ez az egyértelmu azonosság-érzés így nem lett volna tökéletes. Viszont Isten a férj-feleség kapcsolatot olyan szorosnak, bensoségesnek kívánta megalkotni, hogy magának az elso embernek a testébol vette ki az általa elore eltervezett segítotárs alapanyagát – így lett ez a lény a „férfihoz illo, hozzávaló” minden tekintetben. Van még egy másik rendkívüli jelentoségu prófétikus üzenet is ebben a jelenetben, gondoljunk csak a názáreti Jézusra, amikor a kereszten kínhalált szenvedett, azaz „elaludt”: akkor a római katona lándzsával átdöfte az oldalát, amelybol vér és víz folyt ki – és amikor a Fiú, a Megváltó az „álomból

felserkent”, azaz feltámadt, akkor létrejött az Egyház, az o Teste, amely szintén a testébol vétetett (Pál az Efézus 5:30–32 versekben beszél errol a nagyszeru párhuzamról, 12 amely Krisztus és az Egyház, valamint a férj-feleség viszony között áll fenn – ezekre az igeversekre egy késobbi alkalommal még majd visszatérünk.) Isten ismeri az ember házastárs utáni vágyakozását, és ezt a hiányt kész megszüntetni Meglátván Isten legújabb remekmuvét, amely egyúttal válasz is volt emberi hiányérzetére, Ádám minden bizonnyal kitöro örömmel fogadta társát: „Ez már csontomból való csont és testembol való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberbol vétetett.” (1Móz 2:23) Ádám lényegretöroen fogalmaz: a no „emberbol vétetett”, s ezzel tulajdonképpen azt mondja: „belolem vétetett” . Ez valóban az igazi társ felismerésének kifejezése, ennek lényege egy mély és rendíthetetlen meggyozodés, belso

szellemi bizonyosság, hogy ez a „másik” nem idegen számomra, hanem közelvaló, „mintha valahonnan mindig is ismertem volna”, „az igazi, az egyetlen”, „otthonosan érzem magam vele”, „egész életemet vele kívánnám leélni” – körülbelül így szokták ezt kifejezni azóta is azok, akik megtalálják azt a bizonyos „másikat”. (Továbbra se felejtsük el, hogy Ádám még a bunbeesés elotti idoszakban van: ez az egyszeru, természetes felismerés ilyen állapotban, azaz outána már csak buntol megtisztult, megszentelt állapotban tud igazán félreérthetetlen lenni – Isten természetesen jótevoje a bunös nemzedékeknek is, és meglepoen sok, evilágban élo, buneibol meg nem tisztult, nem hívo ember tudott szerencsésen választani magának házastársat – az már más kérdés, hányan állták ki közülük késobb a huség próbáit az együtt töltött évek során.) Az eddigiekbol megérthetjük tehát, hogy Isten az o Igéje által

közölni akarta, hogy ismeri az ember házastárs utáni vágyakozásának (azaz: tisztességes házasodási igényének) szükségét, s ezt a hiányt kész megszüntetni, sot megfelelo feltételek mellett aktív szerepet is hajlandó játszani egy férfi és egy hozzáillo no egymásra találásában, vagyis o a házasság isteni szerzoje, aki már az emberi lény megteremtésekor útjára indítja az elso, tökéletesre tervezett (kizárólag férfi és no között lehetséges) házassági kapcsolatot, az emberiség elso családjának „osmintáját”, alapegységét. Isten, aki minden teremtett lény Alkotója, 13 valóban a legjobban ismeri teremtményeit, és O tudja legjobban, kihez ki illik igazán – ezért a hívoknek érdemes aktív hittel orá hagyatkozni ebben a kérdésben (is), annál inkább, mivel az elmondottakból láthatjuk, hogy O maga nyilvánította ki készségét arra, hogy segítsen ebben a döntésben, mondván: „szerzek néki társat, hozzá

illot”. * „Annakokáért elhagyja a férfiú az o atyját és anyját és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.” (1Móz 2:24) Ez az igevers foglalja össze Isten örök érvényu igazságát az ember házasságára vonatkozóan, vagyis ez a bibliai kijelentés határozza meg örök idokre a házastársi kapcsolat lényegét – Isten akarata szerint. A Teremto eredeti – azóta is változatlan – elképzelése, elvárása, mondjuk ki: parancsolata, (a mai idokben is érvényben levo) egyértelmu végzése ez a „kezdetben” alkotott tökéletes egység egyetlen férfi és egyetlen no között, amely a földi élet teljes idotartamára szól. Ez az egyetlen lehetoség harmonikus családi otthon kialakítására és egészséges személyiséggel rendelkezo gyermekek felnevelésére. Mivel az asszony „emberbol vétetett”, „annakokáért elhagyja a férfi az o atyját és anyját” – a házastárs kiválasztása során tehát a férfi a „belole kivett,

belole származó tagját” találja meg, hogy ezáltal teljes, „befejezett” személlyé váljon. Így a felnotté vált férfi szellemében-lelkében felismeri a hozzáillo, „ismeros, nem idegen” noi lényt, akihez vonzódni kezd, ez a „másik” egyre fontosabb lesz a számára, egyre több örömet talál abban, ha találkozik vele, és nyilvánvalóan nemcsak a külseje, hanem egész lénye kedves lesz a számára: ez megmutatkozik abban is, hogyha beszélnek egymással, egyre jobban értik egymást, egyre jobban élvezik ezeket a beszélgetéseket – egyre inkább „egymásra hangolódnak” –, s amikor a kapcsolat megérik a házasságkötésre, a házasulandó felekben a szülo-gyermek viszonyra jellemzo összetartozás-tudat helyét addigra felváltja az egymáshoz tartozás elsobbsége – maga mögé utasítva ezzel minden egyéb természetes kapcsolatot: 14 így létrejön a „ragaszkodás” egymáshoz. A házassági kapcsolat, a férj-feleség viszony

– amely a Biblia további fejezeteiben található egyértelmu tanítás szerint a házasságkötés nyilvános eseményével veszi kezdetét – a legszorosabb, legbensoségesebb emberi összetartozást jeleníti meg a földi életben, ezt a tényt a már fentebb említett igevers befejezo szakasza mondja ki világosan: „és lesznek egy testté.” A férj-feleség viszony – amely a házasságkötés nyilvános eseményével veszi kezdetét – a legszorosabb, legbensoségesebb emberi összetartozást jeleníti meg a földi életben Maga a názáreti Jézus idézi újra az 1Móz 2:24 igéjét a farizeusok kérdezosködéseire adott válaszában, mivel ez az önmagát túlszabályozott rendszerbe záró vallásos elit meglehetosen sanda szándékkal faggatta ot e témakörben – ahogyan a további akadékoskodásukból is kiviláglik –, és nem szívesen vette, hogy meg kell elégedjen az egyszer s mindenkorra kimondott „igennel”, ezzel az egyértelmu isteni határozattal

a házasság tekintetében. „És hozzá menének a farizeusok, kísértvén ot, és mondván: Szabad-e az embernek az o feleségét akármi okért elbocsátani? O pedig felelvén, mondá: Nem olvastátok-e, hogy a teremto kezdettol fogva férfivá és asszonnyá teremté oket? És ezt mondá: Annakokáért elhagyja a férfiú atyját és anyját: és ragaszkodik feleségéhez és lesznek ketten egy testté. Úgy hogy többé nem ketto, hanem egy test Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza” (Mt 19:3–6) Az 1Móz 2:24 pontos idézésén túl Jézus még nyomatékkal meg is magyarázza, értelmezve kiegészíti, tulajdonképpen 15 teljessé teszi az eredeti igeverset: „Úgy, hogy többé nem ketto, hanem egy test. Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza.” Ez a válasz egyenes: Isten akarata az eredeti minta maradéktalan megvalósulása. Csak az az állapot elfogadható számára, amit KEZDETBEN alkotott és jelentett ki A

házasság kötelékében megtörténik az „egybeszerkesztés” – azaz Isten a két házasfelet egy közös személyiséggé köti össze. A két fél természetesen megmarad külön férfinak és nonek, és más-más szerepet tölt be például a családban is mint apa és anya, s egyúttal önálló emberként is teljes értéku személyiség, de mégis változásokon megy át házasságában, más ember lesz, mint egyedülvaló, nem házas állapotában volt: ketten együtt új egységet alkotnak, valamiképpen mégsem ugyanazok többé, mint azelott voltak. Lehet, hogy egymástól nagyon eltéro munkát végeznek, egymástól sok ezer kilométerre is kerülhetnek – Isten szemében mégis láthatatlan, eltéphetetlen szálak fuzik oket egybe – és ez meglátszik rajtuk az új, közös élet során. Isten szándéka ezzel az új egységben élo párral az, hogy tökéletesen kiegészítsék, gazdagítsák egymást, hogy huségesen álljanak meg egymás mellett mind az

ifjúkorban, mind az öregedés évei alatt, hogy kitartsanak minden élethelyzetben, jóban és rosszban, „békeidoben” vagy háborúság idején – az újjászületett, engedelmességben járó, Istent szereto hívok életében az együtt töltött évek egyre inkább érlelik, mélyítik kapcsolatukat, amely idos korban a kipróbáltságnak olyan zamatával rendelkezik, mint a legjobb óbor Isten tökéletes elképzelése a megbonthatatlan egység, a mindenkori összetartozás, a harmónia keresése, ápolása, orzése. A Teremto és a Megváltó nem enged a legjobb, a tökéletes, „az igazi” lehetoségbol, nem köt kompromisszumot sem az ember bunös természetébol adódó hajlamokkal (például az unalommal, hutlenséggel, állhatatlansággal, a romlott test nyughatatlanságával és kívánságaival), sem a különbözo korok diktálta divatokkal, amelyeket az evilág szelleme talál ki az igazságtól megfosztott, attól elszakadt nemzedékek számára, hogy valós

tényeket meghazudtolva, „valami új megoldás” kergetésébe csalva újra ugyanabba a szakadékba taszítsa mindnyájukat, mint elodeiket, hogy a már eddig megtört, becsapott, félrevezett milliók tetemei közé söpörje az újabb és újabb generációk képviseloit is, modernségnek, szabadságnak 16 álcázva azt, ami életreszóló kudarcsorozatot és örökké tartó kárhozatot jelent majd nekik. Ennek ellentétét kínálja fel Isten beszéde, amely szerint a házasfeleket maga az Úr kapcsolja egymáshoz, szerkeszti egybe, és orködik is egységükön, újra és újra megerosítve azt. * A „ragaszkodik feleségéhez” kifejezés tehát ilyen módon úgy értelmezheto, hogy a férfi (természetesen az Újszövetség tanúsága alapján már a nore is vonatkoztatható ez, mivel a no ebben az idoszakban már a megváltás jóvoltából visszanyerte eredeti, sot annál még elonyösebb partneri szerepét, teljes egyenrangúságát – nem szerep-azonosságát! –,

s bár utóbbit az Ószövetség sem vitatta, a bun következményeként mégis elkerülhetetlenül hátrányos helyzetbe került fizikai állapotát és a [családban-társadalomban] élvezett jogait tekintve), tehát a férfi (no) számára az új, házastársához fuzodo kapcsolata elsobbséget élvez minden egyéb emberi kapcsolatához képest – például felváltja a szüleihez való, addig természetes belso kötodését is. A házasság köteléke ilyen módon mintegy „átrendezi a sorokat”, vagyis új fontossági sorrendet állít fel a természetes emberi kapcsolatrendszerben – mindez nyilvánvalóan változatlanul hagyja az Istenhez való kötodés kizárólagos elsobbségét a hívok életében. Az egyedülálló (egyedül élo) férfi és no ugyanakkor feltételezhetoen önálló személy, olyan, felelosséget vállalni tudó felnott, aki szabadságot élvez gondolkodásmódjában, célkituzéseiben, foglalkozásában, sot ízlés- és érzésvilágában, nem

beszélve vallási meggyozodésérol, jó lenne, ha a diktatúrák sok évszázados hagyományaira 17 visszatekinto országok polgárai között – mondjuk itt, a mi térségünkben is – egyértelmu lenne ez a megállapítás, és a szülok képesek lennének tudomásul venni az évek elteltével szükségszeruen bekövetkezo változásokat mind maguk, mind felnotté váló gyermekeik sorsában, így tisztelni tudnák a fiatal generáció személyes szabadságát, véleményalkotását, tisztességes döntéseit – sot, jóakarattal támogatnák jó értelemben vett, normális kilépési törekvéseit a szüloi ház néha kissé dajkálva melengeto fedele alól –, mint ahogy a természetben a madarak saját maguk lökik ki fészkükbol a már repülni tudó fiókákat – persze itt nem a kilökés aktusáról, hanem a „szabad szárnyalás” segítésérol van szó –, hogy például ne legyen kriminalizálva az otthonban az a tény, ha egy felnott fiatalember

tisztelettudó és korrekt módon a maga lábára akar állni (Nem az ido elotti párválasztásról vagy a tiszteletlen, arrogáns és hálátlan fiatalkori magatartásról beszélünk itt és most, hanem arról, hogyan válik egy felnott fiatal – e tekintetben többnyire mégis elsosorban férfiról van szó – alkalmassá a családalapításra.) Ugyanis egy agyondédelgetett, túlzott figyelem, törodés, lelki kontroll alatt élo fiatalember vagy infantilizálódik az évek során, vagy egyre keserubb lázadás támad benne, amely azután bizonyos pótcselekvésekben, hóbortokban vagy szenvedélyfüggoségekben nyilvánul me Szerencsések ezért azok az emberek, akik hajlandók elfogadni az élet egymást követo eseményeit, és alkalmazkodni is tudnak a közben adódó, új élethelyzetekhez, nevezetesen gyermekük önállósodásához, érett felnotté válásához A bölcsebb idosödo emberek, különösen, ha istenféloek, megtanulják félretenni érzelmi igényeiket az

elozoleg megszokott családi közösségre, nem emlegetik szomorú lemondással azokat az éveket, amikor még gyermekeik „olyan aranyos kisgyerekek voltak”, nem vágyakoznak meddo, irreális érzelmekkel a múlt eseményei után, hanem inkább arra figyelnek, hogyan segítsék, támogassák fiatal felnott családtagjaikat mindenféle (szellemi és anyagi természetu) módon. A józanság, az egészséges hit megorzi az idosebb generáció tagjait minden megalapozatlan elvárástól, elhamarkodott kritizálástól, a keseruség megnyilvánulásaitól, attól a szenvelgo „elhagyott, fájó lelku szüloi” mentalitástól, amely azután az ifjak felé záporozó szemrehányásokban, vádaskodásokban nyer kifejezésmódot – a család békességének 18 mindenkori rovására. Akármennyire valósak is lehetnek esetleg bizonyos szüloi érzések ebben a korban – az elszakadás korában –, ezek eluralkodása, nyers kitörése sokat árt mindkét nemzedék tagjainak. A

Szellemben járó emberek megfeszítik ezeket az elkerülhetetlenül jelentkezo hiányérzéseket, nemet mondanak az ebbol támadni kívánó indulatokra, az elhagyottság, kifosztottság, csalódottság, magány vagy önsajnálat életérzéseire. Amikor felnott gyermekük Isten szerint választ házastársat magának, az érett, szellemi emberek ezt nem megrövidítésnek, hátrányos helyzetnek, nem becsapott, méltatlan állapotnak fogják fel, hanem áldásnak és az élet legtermészetesebb velejárójának, hiszen elméletben talán mindenki egyetért azzal, hogy gyermekeit nem önmagának neveli – más persze a gyakorlat A testi ember kísértéseihez tartozik az is, hogy a szülo a gyermeke mindenki más által nagyszerunek, telitalálatnak tartott választását fanyalogva fogadja, és csupáncsak azért, mert az a „másik fiatal” láthatóan egyre fontosabb a fia (vagy lánya) számára, puszta féltékenységbol szinte esküdt ellenségévé válik a „betolakodó

jövevénynek”. Természetesen egészen más dologról van szó akkor, ha a fiatalember (vagy leány) választása nyilvánvaló kívánnivalót hagy maga után, és a család, rokonság, barátok vagy a keresztény közösség józan, objektív tanúi is egyöntetuen valamiképpen elhibázottnak látják vonzódását ahhoz a bizonyos személyhez (nem pletykázó, leselkedo „szemtanúkat” értünk ez alatt, hanem megfontolt, tisztességes életvezetésu, kipróbált, esetleg igei látásokkal rendelkezo személyeket, akik ha egy ilyen döntésbe végso soron nem is szólnak – nem is szólhatnak – bele, mégsem véletlen, hogy örömmel vagy fenntartással fogadják-e ennek a bizonyos választásnak a hírét – tanácsot viszont csak akkor adnak ilyen dologban, ha az illeto kéri oket erre). A fiatalok is jól teszik tehát, ha esetleg egy általános megütközéssel találkozva nem azonnal a sértett dac vezérelte reakcióknak engedik át magukat. Az istenfélo, idosödo

szülok ugyanakkor úgy játszhatnak igazán pozitív szerepet gyermekeik házasodásának idoszakában, ha minden erovel igyekeznek megkímélni a fiatalokat a családi kapcsolatokban bekövetkezheto válságoktól, és a társválasztás idején elkötelezik magukat arra, hogy korrekt, tisztázott, baráti viszonyt ápoljanak felnott gyermekeikkel, amelyben az oszinteség és a tapintat kéz a 19 kézben járnak egymással. A házasságra visszatérve: a „ragaszkodás” kifejezésben benne van az az eltéphetetlennek szánt kötelék, amely összefuzi, egybekapcsolja a házastársakat attól kezdve, hogy tanúk elott huséget fogadnak egymásnak és – hívok esetében – az arra kijelölt, felszentelt személyek Isten nevében, az o hatalmával összekötik az életüket. Jézus erre a láthatatlanul összeköto kapocsra utal azzal, amikor ezt mondja: „Ketten lesznek egy testté többé nem ketten vannak, hanem egy test. Amit Isten egybeszerkesztett, ember el ne

válassza” A házastársak Isten szemében ettol a pillanattól fogva önálló, teljes értéku egységet, egy új, muködoképes szervezetet alkotnak, amely a következo nemzedék létrehozásának, felnevelésének nélkülözhetetlen feltétele. Ha megértjük a Teremto gondolkodását, nem nehéz arra sem rájönnünk, miért mondja O a Malakiás 2:16-ban minden félreértést kizáró módon, hogy „gyulölöm az elbocsátást” (azaz a válást): „ Azért, mert az Úr tett bizonyságot közted és a te ifjúságod felesége között, akit te megcsaltál, holott társad és szövetséges feleséged! Nem tett ilyet egy sem, akinek még volt lelke. És mit keresett az az egy? Istentol való magvat. Orizzétek meg azért a ti lelketeket, és a ti ifjúságotok feleségét meg ne csaljátok! Mert gyulölöm az elbocsátást, ezt mondja az Úr, Izraelnek Istene, és azt, aki ruhájára kegyetlenséget borít, azt mondja a Seregeknek Ura. Orizzétek meg azért lelketeket és ne

csalárdkodjatok!” (Mal 2:14–16) * A válás egy élo szeretetközösség brutális lemészárlása, egy eleven test szétmarcangolása Az elobbiekbol egyértelmuen következik, hogy Isten szemében a válás olyan, mint egy muködo szervezet ellen elkövetett merénylet: azaz egy test megölése, feldarabolása, durva megcsonkítása. Az emberek csak a láthatóra néznek, s azt gondolják, ilyen esetben mindössze „két felnott ember közös megegyezésen alapuló, felelos döntésérol van szó” 20 (feltételezve még a „legkedvezobb” esetet) – s figyelmen kívül hagyják nemcsak a szellemi-erkölcsi dimenzióban, hanem a szereplok testében-lelkében végbemeno destruktív folyamatokat, nem beszélve a gyermekek szenvedésérol, amely nagyon sokszor drámai módon bizonyítja azt, hogy itt egy élo szeretetközösség brutális lemészárlása zajlott le, azaz szellemi-erkölcsi területen valóban végbement egy eleven test szétmarcangolása – s ami maradt

belole, nem több vérzo húscafatoknál, s a lelkekben szinte helyrehozhatatlan sérüléseket, töréseket hagy maga után, amelyeknek gyakran fizikai következményei is vannak. Az ilyen szétvert, roncsokban maradt kapcsolatokból, elpusztult otthonokból sok-sok ezer céltalan, csalódott, kiábrándult fiatal indul neki a „maga-se-tudja-hova-miért” életnek, és a korán elvesztett remények, az átélt megrázkódtatások, a felnottekben való csalódás, a hirtelen rájuk rontó feleslegesség-tudat szinte biztos kézzel terelik oket hasonló kudarcok, erejüket meghaladó megpróbáltatások és – sok esetben – a szenvedélyfüggo életmód felé. Számtalan tehetséges, szép gyermekkorra emlékezo, napjait önfeledt bizalomban élo, a felnottkor iránt illúziókat tápláló ifjú lélek találkozott váratlanul azzal a zord valósággal, hogy szülei elválnak, és biztonságosnak hitt otthona nem létezik többé. Váláson egyébként nemcsak azt a bizonyos jogi

procedúrát kell értenünk: bibliai értelemben válásnak minosül már az az állapot is, amikor két házastárs egymás ellenségévé vált, azaz akár még közös fedél alatt is, de egymást gyulölve, engesztelhetetlen haraggal, a kibékülés szándéka nélkül „él együtt” egy helyen, gyakorlatilag már egymástól elszakadva, egymást megtagadva és általában megtaposva, kiátkozva a közös múltat, átértékelve és megtagadva a szeretetben együtt töltött idoket. Ez a gyulölet megemészti az otthont, tüzes vasként égeti belülrol a házasfeleket – mert ok tényleg egy test voltak, ezen nem lehet utólag változtatni –, s ahogy egyre inkább megkeserednek egymásra, úgy telnek be mind több indulattal, úgy szenvednek egyre jobban a megalázottságtól, a kölcsönös elutasítástól, a gyulöltség-érzéstol, az egymásra szórt vádaktól. A válás lényegében ez: az „egy test” likvidálási folyamata, s a bírósági tárgyalások már

csak ennek a házi készítésu pokolnak az ajtófeliratára ütik rá a pecsétet. A kölcsönös kirekesztés hevében a „felelosen dönto” (valójában rendkívül felelotlen) felnottek nem veszik 21 észre, hogy amit tesznek, nem más, mint rombolás és rombolás – szétzúzása mindazoknak az értékeknek, amelyeket ifjúságukban közösen létrehoztak. De a meg nem bánt bunök könyörtelenné teszik az embereket, még saját gyermekeik iránt is. Nem tudják felmérni, nem érzik át, mit követnek el ezekkel a rájuk bízott, kiszolgáltatott, törékeny lényekkel szemben, akiknek sorsa nagyon is fontos a mennyei Atya számára – ugyancsak Jézus tanúsága szerint. A gyermekek ebben a viharban szinte a puszta létezésük megkérdojelezését, kiüresedését vagy elértéktelenedését élik át, hiszen a szemük elott játszódik le annak a két embernek egymás elleni árulása és egymástól való elszakadása, akiknek a létezésüket köszönhetik –

Isten akaratából –, s akiknek a szeretete, összetartozása, közös fészke indította el útjukat ezen a világon. Lehet-e csodálkozni azon, hogy a széttört családból menekülo fiatalok személyiségzavarokkal, elvetettséggel és a már említett deviáns magatartásformákkal küszködnek – és ha nem kapnak kello segítséget, ez így marad, sot egyre súlyosabb testi-lelki nyomorba taszítja, s a párkapcsolatban szinte elkerülhetetlen kudarcra predesztinálja oket késobbi életükben? Az elvált házasfelek szintén nem lesznek soha többé olyanok, mint azelott, s a gyermekeik sem tudják meg nem történtté tenni az átélt borzalmakat, amelyek közül a legmegrázóbb az, hogy csalódniuk kellett szüleik egymás iránti szeretetében, amely a talajt jelentette a lábuk alatt, amely a biztos fogódzópont volt számukra, és a jövojükre nézve is a legfobb bátorítást jelentette. Ez tartogatta számukra saját, majdani önálló életük sikerét illetoen a

legbiztosabb kilátást. Mindennek ellenére a gyermekek túlnyomó többsége a válás után is változatlanul szereti – vagy próbálja szeretni – a szüleit, s ez gyakran sikerül is. Elfogadja különélésüket, beletörodik esetleges új 22 „családalapításukba” (megjelenik a másik, új „szülo”, a „Pista apu”, a „Mari anyu”) – de a lelkében kitörölhetetlenül tovább él annak emléke, hogy volt valamikor két ember, akik szerették egymást, – éppen o ennek az élo gyümölcse, kézzelfogható bizonysága, az emlékek hordozója – s ugyanakkor a kényszeru tanúja annak, hogy ez a szeretet, összetartozás többé már nem létezik, mert a biztonságosnak hitt otthonba egyszercsak betört a pusztító forgószél, és a ház minden darabja széthullott, megsemmisült: valahogy úgy érzi, hogy egy érthetetlen módon támadt negatív, gonosz ero szétzúzta azt a szeretetkapcsolatot, amelybol o az életét kapta. Ha a felnottek – az

érintett szülok – saját maguk élnék át, amit gyermekeik éreznek a szakadás folyamatában, valószínuleg nagyon sokan meggondolnák, tényleg érdemes-e a végletekig feszíteni a húrt. Inkább leülnének és átgondolnák az egészet újra – és talán komolyan kezdenék keresni a bajból a kiutat. Isten viszont teljes mértékben együttérez az ártatlanok szenvedéseivel, és ez megmagyarázza a megtérést elkerülo bunösök, a továbbra is engesztelhetetlen házasfelek késobbi sorsában felbukkanó „baljós árnyakat”. Mert az Úr, ahogy mondja, mindezt gyulöli. Gyulöli az egység felbomlását, a jónak megromlását, az összetartozás szétesését – gyulöli a szeretet meghidegülését, az egykor szeretett személy megunását, megcsalását, kijátszását, eldobását. Gyulöli a szent fogadalom megszegését, az esküszegést, gyulöli a bujkálást, a sötétségben elkövetett tisztátalan cselekedeteket, gyulöli az o képmásának megvetését,

megalázását, a vele való eroszakosságot, a gyengeségével való visszaélést, gyulöli a társ betegségében való elhagyását, öregségében történo megutálását, gyulöli a házastárs iránti érdektelen közönyt, a másik titkon való rágalmazását, egy bizalommal levo személy bizalmával való tisztességtelen játékot, egy férjnek vagy feleségnek javaiból történo kifosztását – és rendkívüli módon gyulöli a „kicsinyek megbotránkoztatását”, a gyermeki lélek megtörését és feldúlását. Gyulöli azt, ha a kiskorú személyek a felnottek bunei miatt elveszítik a biztonságos otthon nyújtotta védelmet, gyulöli gyermeki bizalmuk, békességük 23 szétzúzását, gyulöli azt, ha a gyermekeknek ido elott kell szembenézniük a világ gonoszságával, annak nyers erejével – gyulöli Isten a hazugságot, a hutlenséget, az árulást, a viszályokat, vádlásokat, azt a bizonyos megsemmisíto indulatot, amely az ember nagy

ellenségétol és megrablójától származik, aki Jézus szerint „kezdettol emberölo volt” (1Jn 8:44b). Isten gyulöli a bunt, amely maga a törvénytelenség (1Jn 3:4b), és elveti a bun kínálta „megoldást” a megromlott kapcsolatokra, amelyhez a bun által megvakított emberek folyamodnak: azaz a szakadást, szakítást, a válást – mivel a valódi kiút a megbánás, megtérés, kiengesztelodés és a helyreállás lenne – ugyanúgy, ahogyan egy tornádó rombolása után azon a vidéken az emberek eloveszik építoeszközeiket, és újjáteremtik a környezetüket, és nem arra a következtetésre jutnak, hogy inkább tuzzel égessék fel a még megmaradt bútorokat, egyéb holmijaikat Isten mindig gyulölni fogja a „szakítómegoldást”, a kapcsolat végleges széttörését, a házasság megölését és eltemetését, még ha az emberek további évszázadokon át újra és újra kardoskodnak is amellett, hogy szükség van válásra, „joguk van

hozzá”, még ha újabb könyvtárnyi irodalom halmozódik is fel évente a válás ártalmatlan, „felvilágosult, modern emberekhez illo” voltáról, illetve a „hagyományos családmodellt” helyettesíto „egyéb megoldások” létjogosultságáról – ezzel egyenes arányban növekszik ugyanis majd a könyvtárnyi irodalom a depresszió kezelési formáiról, a drogos fiataloknak nyújtott segítség módozatairól, az alkoholizmus növekedése okozta gondok vagy a hajléktalanok problémáinak megoldási kísérleteirol, és így tovább TIME: A gyerekek válás miatti hosszú távú károsodása roszszabb, mint korábban gondolták 24 Isten jobb lehetoséget kínál a válás helyett: Jézus Krisztus engesztelo áldozatát, amellyel megváltotta a „halott házasságot” is. Van feltámadás – az Úr feltámadása által – a végzetesen megromlott, gyakorlatilag elpusztult házasság számára! Jézus vére le tudja mosni a házasfelek buneit, azokat is,

amelyeket egymás ellen és gyermekeik ellen követtek el, és Isten ereje meg tudja valósítani a teljes és maradéktalan kiengesztelodést. Nincs más kiút, csak a KEZDETBEN adott minta! Az úgynevezett „keresztény” világ a tékozló fiúhoz hasonlóan megunta az atyai ház békéjét, jóllakottan tolta félre az Igében közölt kézenfekvo, egyszeruen megragadható áldásokat, és már több évszázadon át kiruccant egy távoli tájékra – szerette volna ugyanis megízlelni „egy más régió” kínálatát, így például a házassági kapcsolat eredeti rendeléseit elvetve megpróbált keresni magának egy attól eltéro, sot nagyon is messze eso „Kánaánt”, meg óhajtotta tapasztalni a tiltott gyümölcs: a kívánságok adta „élményeket” – és ez a folyamat már elég régóta tart. Talán mostanában éri el tetopontját a bibliai erkölcsi értékek teljes tagadása, és nemsokára globális méretekben beérnek ennek gyümölcsei, amelyeket

már eddig is milliók ízleltek meg. Lehet, hogy éppen századunkban fog egyre jobban megerosödni az a felismerés, hogy a nagy lelkesedéssel beharangozott „felszabadulás” a Biblia által lefektetett erkölcsi normák alól nem az ígért paradicsomi állapotokat hozta meg az abban reménykedo, sokféle módon hitegetett tömegek számára, hanem a tékozló fiú történetében említett ama bizonyos moslékosvödröknek a kellemetlen íz- és illatözönét Szegénység, bunözés, drogkultúra, depresszió, alkoholizmus, AIDS csak néhány kiragadott példa az említett „felszabadult életforma áldásos következményeibol” – ugyanis mindezek valamilyen módon az igei életforma elutasításának és egy új útkeresés gyakorlatba ültetésének a hajtásai, akár elismerik ezt az emberek, akár nem. Kívánatos volna szembenézni azzal a kérlelhetetlen ténnyel, hogy az emberek minden erkölcsi norma „kényszere alóli felszabadítása” szükségszeruen vezet

a gazdasági hanyatláshoz, szegénységhez, tömegeket fenyegeto járványokhoz, egyéni-közösségi, sot 25 nemzeti-nemzetközi szinten bekövetkezo tragédiákhoz, katasztrófákhoz – de még mindig ott tartunk, hogy a gondolkodó elit tagjai cinikusan és maró gúnnyal utasítanak el minden ilyen következtetést. Pedig csak a tanulságok levonása tudná lebontani azt a kaotikus, átláthatatlan problémahalmazt, amely az elmúlt évtizedekben-századokban torlódott fel körülöttünk, s mennyire nagy haszonnal járna, ha sokan képesek lennének elfelejteni, amit az iskolákban és a tömegkommunikáció révén hallottak – és félretéve a modern ember számára kötelezoen eloírt eklektikus világnézet közhelyeit, egyszeruen és oszintén bevallanák: „Megpróbáltuk, de nem találtunk jobbat! Sot, amirol azt ígérték nekünk, hogy maga a boldogság szigete, úgymint: a szabad szex, a bármennyiszer megismételheto válás, a homoszexuális életforma,

mindenféle perverz vágyak felgerjesztése és gátlástalan kiélése – éppen ez az, ami kifosztott minket minden szellemi és anyagi jóból, zurzavart, betegséget, eroszakot teremtett mindenfelé, felfokozta a nyomort, a kilátástalanságot, ellopta a családot, a gyermekeinket” „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened!” (Lk 15:21a) Isten tehát KEZDETBEN nem ilyen sorsot szánt az embernek, hanem legbelso magánszférájában stabilizálni akarta ot egy minden nehézség, próba kiállását szavatoló kapcsolatformában, hogy onnan mint egy rendíthetetlen, biztos bázisról indíthassa útjukra kiegyensúlyozott, bátor, eros és egészséges utódait. Tudjuk, hogy a bunbeesés sajnálatos módon mindent megváltoztatott az elso emberpár életében, és azóta az ember a legszemélyesebb kapcsolatában is ingatag, csapongó, kiszámíthatatlan lénnyé vált: bukott természetével nem tudta megvalósítani az életreszóló elkötelezettséget, nem tudta

házastársát töretlenül és huséggel szeretni egy életen át. Még a közben felállított vallásos korlátok is sokszor inkább arra ösztökélték, hogy az isteni eloírásokat kijátssza, és teret nyerjen lefojtott, szégyenkezve titkolt, sokszor egyszeruen csak letagadott vágyai számára. Jól tükrözi ezt a mentalitást a farizeusok Jézusnak 26 feltett kérdése, amely akár érvelésnek is felfogható: „Mondának néki: Miért rendelte tehát Mózes, hogy válólevelet kell adni és úgy bocsátani el az asszonyt? Monda nékik: Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg néktek, hogy feleségeiteket elbocsássátok, de kezdettol fogva nem így volt. Mondom pedig néktek, hogy aki elbocsátja feleségét, hanemha paráznaság miatt és mást vesz el, házasságtöro, és aki elbocsátottat vesz el, az is házasságtöro.” (Mt 19:7–9) A farizeusok felemlegették a „kiskaput”, azaz a válólevelet, amelyet a Törvényben Mózes biztosított

a férjek – és csakis a férjek! – számára (bizonyos feltételek mellett). A kérdés (vagy érvelés) minden kétséget elhárít afelol, milyen szándékkal kívánták ok megtudni Jézus – vagy Isten – véleményét e témában. A testi ember ugyanis, legyen bár milliós nagyságrendu vallási szabályok megtartója, házassági kapcsolata tekintetében egyre csak a kibúvót, a kötelék alóli feloldást keresi, mivel nem tud parancsolni kívánságainak, képtelen ellenállni bizonyos csábításoknak. Amit ilyen helyzetben az ember bukott természetével el lehetett érni, azt a Törvény elérte. Az Ószövetségben a többnejuség is engedélyezett életforma volt, tehát egy megfelelo anyagi háttérrel rendelkezo férfi több feleségrol és azok gyermekeirol is kielégítoen tudott gondoskodni. A farizeusokat bizonyára megdöbbentette a názáreti Jézus egyszeru és egyértelmu válasza, amelyet akadékoskodásukra adott: tudniillik az, hogy újra érvénybe

lép Isten eredeti és tökéletes akarata a házastársi kapcsolatot illetoen: helyreáll az „egy férfi – egy no” kezdetben megalkotott mintája. A testi ember a „kemény szíve” miatt ugyanis képtelen ezt a kapcsolatot Isten akarata szerint megélni, de a Messiás Földön való megjelenése, engesztelo áldozata és feltámadása egyúttal a házasság megváltását, az eredeti „házasságmodell” maradéktalan helyreállítását is eredményezi. Jézus ezért mondhatta nyugodtan és biztonsággal azt, hogy úgy lesz ezután minden, mint teremtéskor – ugyanis o megváltani készült a házasságot is! A Törvény ideje alatt valóban szükség 27 volt bizonyos engedményekre – de az Isten által Krisztusban újjáteremtett emberi természet már nem nyugnek, nem keserves igának fogja fel az életreszóló házastársi közösséget, hanem szeretetében folyamatosan megújulva egyre elmélyültebb, egyre letisztultabb, egyre tökéletesebb formában lesz

képes kifejezni összetartozását a másik féllel. Az új, krisztusi természet ugyanis nincs megfertozve a bunnel, tisztátalan vágyakkal, nem vonzza a világ bunre ösztönzo propagandája, hanem átlát a csábítás olcsó trükkjein, s egyáltalán nem érzi magát fogságban, ha ugyanazon személlyel kell eltöltenie földi élete minden napját, sot nem felejti el ot akkor sem, ha ideig-óráig távollétre kényszerül tole. Krisztus természete maga a huség, az elkötelezettség, a szentség, a tiszteletadás és szelídség, az o természetét magára ölto két embernek minden megadatik, hogy egymást egész életükben „forrón szeressék” és boldoggá tegyék – ha mindketten így akarják. Amit Isten Kezdetben megalkotott, azt a Megváltó áldozata visszaszerezte, sot, magasabb szintre is emelte! Ennek ellenére még sok hívo ember is nehezen hiszi el, hogy a házassága „földre szállt menny” tudna lenni, és – ha Szentlélekben jár – még

rendkívüli erofeszítést sem kellene produkálnia a cél érdekében. Mit kellene vajon tenni ezért a kívánatos állapotért? A válasz egyszeru: megismerni Isten akaratát az O beszédébol, folyamatosan tanulni azt – és átültetni a gyakorlatba: azaz munkálni a jó házasságot, tudatosan építeni egymással a közösséget. A jó házasság azon múlik, hogy a házasfelek az otthonukban is fel tudják-e öltözni a krisztusi természetet, el tudják-e sajátítani a krisztusi tulajdonságokat, vagy sem. Ha már az egyik fél meg tudja ezt tenni, vagy legalábbis elszánta magát erre, és dolgozik rajta, a mennyei atmoszféra eshetosége 50 százalékos Ha mind a két fél teljes erobedobással feszíti meg 28 Szellem által az ótermészetét – akkor már rövidesen a „mennyei földi lét” kapujában állnak! Még mielott a férfi-no ótermészet sajátságaira és azok bibliai módon való leküzdésére rátérnénk, a házassággal kapcsolatosan ki kell

emelnünk egy elengedhetetlenül fontos tényt, amely a róla alkotott bibliai szemlélet alapja. Ez az igazság a következo: a házasság a Biblia szerint szövetségi viszony. Isten beszéde alapján nemcsak a házasság szövetség, hanem Isten és ember viszonyát – sot a Megváltó révén hívok egymás közti testvéri kapcsolatát is – szövetség alkotja, pecsételi meg: a Szentírást alkotó két könyv összefoglaló neve nem véletlenül Ó- illetve Újszövetség, ahogyan azt rendszeresen említjük. Derek Prince a Házasság: szövetség címu könyvében részletesen elemzi az általános értelemben vett bibliai szövetség fogalmát, annak gyakorlati vonatkozásait és a házasságra vonatkozó üzenetét. Többek között utal arra a sajnálatos körülményre is, hogy a nyugati emberek egyáltalán nem értik ennek a viszonynak a mibenlétét, s még kevésbé tudják felfogni a vele járó kötelezettségeket és áldásokat. Isten ugyanis szövetségi

elkötelezettség nélkül nem lépett kapcsolatba az emberrel a történelem folyamán. A kapcsolatot rendszeresen o kezdeményezte az általa kiválasztott személlyel – illetve néppel, közösséggel –, és már legelso alkalommal is meghatározta a szövetségre lépo felek kötelezettségeit, közölte elvárásait és ígéreteit. A viszony mégis kölcsönösség alapján köttetett De nyilvánvalóan csak Isten tudott és akart adni ebben a kapcsolatban olyat, ami a másik számára dönto jelentoségu volt: megváltást, életet, szabadulást, áldásokat. Ennek ellenére sikerült ténylegesen kölcsönössé tenni Isten és ember viszonyát a szövetség által: Isten adta ebben a nagyot, az igazit, az életreszólót – az ember pedig annyival tudott mindehhez hozzájárulni, hogy Isten útmutatása szerint válaszolt erre, és elkötelezett közösségre lépett az Úrral. A szövetség a Biblia alapján tulajdonképpen egy megszentelt, elkötelezett viszony,

megpecsételt összetartozás, ünnepélyes szerzodés, 29 amelyben két fél megállapodik egymás kölcsönös támogatásáról, segítésérol, sot még ennél sokkal többrol: leteszik az életüket egymásért mindhalálig. Olyan baráti kapcsolat – általános értelemben véve –, amelyben mindkét fél kötelezi magát a másik javának eloremozdítására, aktív munkálására. A felek ezentúl nem önmagukban és önmagukért élnek, hanem a másikat mindig szem elott tartva, azaz tulajdonképpen a másikért. A kapcsolat elengedhetetlen velejárói az önzetlenség, az adásra való készség, a huség, a tisztelet, megbecsülés. Történjék bármi ezután, semmi sem rendítheti meg a két fél összetartozását: Isten ilyen típusú viszonyban gondolkodik és cselekszik, nem teszi ki kapcsolatait érzelmi fellángolások-elhidegülések, hangulatok, élmények (vagy azok hiánya), netán az idojárás szeszélyeinek. O örökké változhatatlan, rendíthetetlen

és stabil lény, o a Koszikla – s a kapcsolataira sem jellemzo semmi, ami ingatag, múlékony, könnyen felejtheto, futó élmény lenne: ezek mind a teremtett világhoz tartozó, hiány-létbol eredo jellegzetességek. Amit o kimond, az úgy van, amit o megköt, az kötve van: „Nem ember az Isten, hogy hazudjék, és nem embernek fia, hogy megváltozzék.” (4Móz 23:19a) Jézus is így határozza meg Isten beszédét: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” (Mt 24:35) Isten a megbízhatóság, az állandóság letéteményese, az Örök és az Igazmondó. A kapcsolattartás területén szintén ilyen, és ezt kívánja teremtményeitol is. A szövetségben kifejezodik a kapcsolattartás ilyen messzemeno komolysága – amikor Ábrahám (ekkor még Ábrám volt a neve) Isten utasítására levágta az áldozati állatokat: egy hároméves üszot, 30 egy hároméves kecskét, egy hároméves kost, azokat kétfelé hasítva tette

az oltárra (ezenkívül még egy gerlice és galambfióka alkotta az áldozatot, mely utóbbiakat nem hasította kétfelé). Az 1Móz 15-ben, amely ezt a jelenetet tárja elénk, azt olvassuk a 17. versben: „És amikor a nap leméne és sötétség lon, íme egy füstölgo kemence és tüzes fáklya, mely általmegyen vala a húsdarabok között.” A levágott állatok félbevágott testrészei közötti áthaladás azt jelentette: a szövetség közöttünk életre-halálra szól. A 18 vers így folytatja: „E napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, mondván: A te magodnak adom ezt a földet, Egyiptomnak folyóvizétol fogva, a nagy folyóig, az Eufrates folyóvízig.” Így történt tehát a szövetségkötés Isten és Ábrám (a késobbi Ábrahám) között Amikor a felek kifejezték, hogy letették egymás számára az életüket, életbe léptek az ígéretek, áldások is. A szövetség tehát, amint láttuk, vérontással jár – az áldozati állatok levágása

ezt fejezte ki –, és ígéreteket, áldásokat foglal magában a legtávolabbi idokre vonatkozóan is. A vérontás az engesztelés szükséges voltát, azaz a majdani Megváltó eljövetelét jeleníti meg, egyúttal pedig azt is kifejezi, amit említettünk: „hozzád tartozom mindhalálig”. A „tüzes kemence” bibliai képe pedig a szenvedésre utal. A szövetségi kapcsolatba természetes módon beletartozik a „jóban-rosszban” való kitartás. Nem jelent olyan társas viszonyt, amely csak addig tart, amíg jól mennek a dolgok, amíg „jól érezzük magunkat”, vagyis nincsenek körülöttünk vagy közöttünk megpróbáltatások, nehézségek, elfáradás, kimerültség, rossz érzések, látszólagos céltalanság, üresség, azaz a sivatag élményei, melyek során a vándorló választott nép rögtön visszafordult Egyiptom felé, és nem akarta tovább vállalni a hányattatásokat a szövetséges Isten és kijelölt vezetoje, Mózes oldalán. A pusztában

vándorló izraeliták a történelmi elbeszélésen túl mindannyiunk bukott, romlott természetének prófétikus képét állítják elénk, amelynek egyik fo jellemzoje az állhatatlanság. Isten nem találta örömét a szalmaláng-lelkesedésnél többet nyújtani nem képes nemzedékben a velük létrehozott szövetség idején, amikor is a menet közben jelentkezo nehézségek, veszélyek és az Isten által is tudatosan rájuk bocsátott próbák, azaz „sanyargatások” aláásták az Egyiptomból kiszabadított felnott generáció elsöpro részének turoképességét, és 31 bebizonyosodott, hogy nem tudnak megmaradni a kezdeti idillikus kapcsolatban a Szabadítóval – még az átélt csodák ellenére sem. Az ádámi (bunbeesés utáni) embert még a csodák sem tudják tartósan Isten iránti – vagy társa iránti – huségre nevelni, a megoldás: az új ember, aki képes hu maradni a szövetségben, az újjáteremtett természet, amely meg tudja tartani Isten

parancsolatait különféle kísértések közepette is. A nyugati civilizációban élo mai generáció számára teljesen idegennek tunik a szövetségi viszony – bármely kapcsolatrendszerre legyen is az vonatkoztatva. Sem államközi szerzodésekben, sem mikroközösségi formában nem tekintik az emberek magukra kötelezonek az általuk aláírt szerzodéseket, nem veszik komolyan ígéreteiket, megmosolyogják különféle fogadalmaikat, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül kilépnek akár baráti, rokoni, akár házastársi kötelékeikbol, ha érdekeik akár látszólag is úgy kívánják. Nem éreznek felelosséget elhagyott házastársuk (sokszor még gyermekeik) iránt sem, a házasság sok fiatal és idosebb ember véleménye szerint „csak egy papír”, amit nem szükséges életreszóló érvényunek tekinteni – önmagukat hívonek tartó emberek is sajnálatos módon egyre nagyobb vakmeroséggel bontják szét házasságukat bibliai ok nélkül, és mennek

bele újabb kapcsolatba, nem törodve azzal, hogy Jézus azt házasságtörésnek nevezi, és a házasságtörés büntetése az Ige szerint halál, azaz örökkévaló kárhozat A nyugati Egyház – egyházak – a világgal való szembenállást ezen a területen többé-kevésbé feladták, és ezzel egyidejuleg elveszítették hitelüket, azaz alkalmasságukat a tényleges bizonyságtételre, az Evangélium hirdetésére. Az ezen a területen elkövetett bunök és engedetlenségek ugyanis lehetetlenné teszik az oszinte megtérok befogadását és 32 felnevelését: hiszen milyen megtérésrol beszélnek ott, ahol embereknek megengedik, hogy házasságtörésben, szexuális bunökben élve is „egyháztagok” legyenek? Komolytalan és üres minden ilyenfajta „evangelizáció”, nem való másra, mint hogy csak szaporítsa a képmutató vallásos emberek számát. Ugyan mitol fogadja el a kívülvaló, azaz a magát hitetlennek valló világ olyan, magukat

„újjászületett”, „evangéliumi”, sot „karizmatikus” hívoknek nevezo emberek bizonyságtételét, akiknek a közösségében élo házastársak nem tudnak békésen megférni egymással, nem beszélve arról, hogy némelyek már egy-két kiadós veszekedés után is ürügyet keresnek a másik elhagyására, elutasítva még a legelemibb, néha még a világban is igyekezettel keresett kiengesztelodést? Vajon mitol tisztelhetnék a világi emberek olyan „keresztények” hitét, akik ugyanolyan közönséges módon beszélnek családtagjaikkal, ugyanúgy szidják, ócsárolják egymást (és természetesen más embereket), mintha sohasem hallották volna az Evangéliumot, vagy nem hallgatnának hetente kétszer-háromszor magas színvonalú igehirdetést? Miért érezzenek vonzást Istent kereso fiatalok (vagy idosebbek) olyan gyülekezetek iránt, ahol némely házasságban élo férfiak vagy nok „rájönnek, hogy annakidején” – mondjuk tizenöt-húsz éve –

„tévedésbol választották” házastársukat, és megengedik maguknak a hutlenséget – ráadásul még igyekeznek erre vallásos magyarázatot is találni, különféle mesékkel akarják igazolni kiégett, sivár, szeretetlen állapotukat, és meg akarnak szabadulni a megunt másiktól – vajon van ilyenkor különbség Egyház és világ, hívo és nem hívo, Krisztus követése és a Béliálhoz tartozás között? Miért kívánnak egyes fiatalok ugyanúgy élni az Egyházban, mint ahogy a hitetlen emberek járnak a világban? Miért kérik számon bizonyos tinédzserek szüleiktol, tanáraiktól a „szabadságot” a flörtölésre, felelotlen, rejtett bulizgatásokra, a „ma-ez-holnap-az” típusú találkozásokra? Hogyan érvelhetnek hívo családok gyermekei úgy, hogy „meg kell érteni, hogy ma már más világ van, alkalmazkodni kell a modern kor követelményeihez”, mialatt idézni sem tudják (vagy nem akarják), hogy Istennek minderrol mi a véleménye az

Írásokban? 33 Válások, kicsapongás, házasságtörések, flörtök és tragédiák Ha valahol az egyházak – egyebek mellett – eltévesztették az Istentol rendelt irányvonalat, az például a szexualitást illeto bibliai elvárások, parancsolatok következetes képviselete és betartása, beleértve az ez ellen történo bármely ellenszegüléssel való szembehelyezkedést és az isteni törvények minden körülmények között történo felvállalását és számonkérését. Ez természetesen idonként nem is tunik könnyu feladatnak, sot lehet kifejezetten veszélyes is – gondoljunk csak Keresztelo János életútjának befejezésére: tudjuk, hogy nem sokkal kivégeztetése elott félreérthetetlenül közölte Heródessel: „Nem szabad néked a testvéred feleségével élned.” (Mk 6:18b) Az o története nyilvánvalóan elárulja, hogy egy ilyen bátor kiállás Isten igazsága mellett – különösen, ha házasságról, huségrol van szó – akár az

életébe is kerülhet annak, aki nyíltan és kompromisszum nélkül hajlandó hirdetni Isten útját – s az emberiség történelmében valószínuleg sokkal több lelkész, pap, prédikátor lett volna mártírrá, ha Keresztelo Jánoshoz hasonlóan ok is vállalták volna az igazsághoz való maradéktalan ragaszkodást, például a mindenkori társadalmi elit elott – elsosorban erkölcsi ügyekben –, de ugyanakkor talán sokkal több király, hadvezér, fopap és államfo értette volna meg példájuk láttán, hogy rájuk is ugyanúgy vonatkoznak az erkölcsi törvények, mint másokra. A következo nemzedékek már minden bizonnyal profitáltak volna hosiességükbol, s elkezdodhetett volna egy általános erkölcsi megújulás, akár Európa-szerte is. Ez sajnos nem következett be, hanem épp ellenkezoleg, sok egyházi tekintély maga járt élen a minden erkölcsi gátlást félretevo életmód gyakorlatában, és sok más egyéb bunnel együtt így járult hozzá az

Evangélium és Isten teljes beszéde hitelének megrontásához, és a „kereszténység” elnevezés tartalomvesztéséhez, meghamisításához, azaz a hit lejáratásához, ezzel együtt pedig a mostani, a bibliai igazságokkal szembehelyezkedo 34 nézetrendszerek kialakulásához és azok általános elterjedéséhez. A világ és az igazi Egyház útja nyilvánvalóan nem lehet azonos, nem is keresztezheti egymást. A világ a szemmel látható csodtömeg ellenére sem fogja megváltoztatni felfogását a szexuális erkölcs tekintetében – vagyis nem lesz hajlandó magáévá tenni a bibliai elveket, mivel az evilág fejedelme, amely a kor szellemiségét is mindig megszabja, aktualizálja, ezt nem fogja lehetové tenni számára. Nem is lehet könnyen meggyozni az evilág urát követo, Jézus utalása szerint a széles úton haladó sok embert arról, hogy egyáltalán azt is elfogadják: a már említett széles körökben jól ismert válságjelenségek

összefüggésben állnak az általános erkölcsi romlással, a Tízparancsolat elvetésével és Isten törvényeinek figyelmen kívül hagyásával. Az viszont elfogadhatatlan, hogy a kereszténységen belül, az Egyház soraiban a világ normái szerint élo, erkölcsi relativizmus alapján gondolkodó emberek háborítatlanul vallhassák magukat az Evangélium követoinek, és minden következmény nélkül fittyet hányhassanak a hitben járás legalapvetobb követelményeinek. Ahogy a bibliatanítók gyakran mondják: Egyház a világban – ez természetes és normális dolog. A világ az Egyházban – ez már nem helyénvaló és tolerálható jelenség Ez utóbbi állapothoz tartozik a szexuális területen történo kompromisszumok egész sora, amelyek közül az egyik legkirívóbb a válás és újraházasodás gyakorlata (a Jézus által említett bibliai okon kívül). A keskeny út ezzel szemben az életreszóló szövetségi viszony a házasságban: csak ez

garantálja a hívok jó lelkiismeretét és az Egyház háborítatlan fejlodését, példamutatását a társadalomban: ha ebben az égetoen fontos, alapveto jelentoségu kapcsolati formában a hívok nem tudnak többet felmutatni a világi mintáknál, akkor hiábavaló minden olyan erofeszítésük, amely a kereszténységrol mint komolyabb és értékesebb életvitelrol kívánná meggyozni a kívülvalókat: kár a fáradságért, meddo erolködéssé, üres papolássá válik minden érvelésük: az emberek ugyanis tudják, hogy torzsalkodni, veszekedni, egymástól elszakadni, 35 azaz elválni csak olyanok szoktak, akiknek az életében, otthonában Isten nincs jelen, s az ilyen dolgok nem az Isten kezenyomáról, hanem az ördög közelségérol tesznek tanúságot. Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy arról ismerik fel oket, hogy egymást szeretni fogják (Jn 13:35), és ez hangsúlyozottan érvényes a házastársi kapcsolatra. Az újjászületett hívok nem

adhatják ennél alább – nincs másképp hitele a hitüknek, igehirdetésüknek, a só megízetlenült, és nem véletlen, hogy „tapossák az emberek” (Mt 5:13b), vagyis elutasítják, sot kigúnyolják a vallásos mentalitást, életmódot. A válás egyetlen igei oka a másik fél házasságtörése, amely eredményeképpen a vétkes fél megbontja az egységet, és meg is marad ebben az állapotban – s ha nem tér vissza házastársához, ezzel a cselekedetével sajnálatos módon a kárhozat útjára téved, és elveszti bizalmát, azaz az üdvösség reménységét az ítélet napjára. A vétlen fél az 1Kor 7: 15 szerint szabaddá válik – de a bölcs ember ugyanakkor nem siet mindjárt kárpótlást keresni a veszteségre, hanem megfontoltan és szent módon kívánja folytatni az Úrral való életet, alaposan meggondolva a következo kínálkozó lehetoség szerinti döntést, s megfontoltan mérlegeli minden családtag (például a gyerekek) érdekeit. A

szövetség szellemi erot is közvetít, amely a házasságkötés alkalmával rászáll a pár kapcsolatára A szövetségi kapcsolat a Biblia szerint tehát életreszóló kötést jelent, ez Isten beszéde szerint változatlan, örök idokre megfogalmazott isteni törvény, és ez a nyugati kultúrában élo, 21. századi emberekre is vonatkozik, akár tudomásul veszik, akár nem. A szövetség egyúttal szellemi erot közvetít, amely a házasságkötés alkalmával rászáll a házasságba lépo pár kapcsolatára, és eroteljes szellemi köteléket, összeköto kapcsot hoz létre közöttük. Ez az a „hármas kötél” , amely Salamon szavai szerint „nem hamar szakad el” (Préd 4:12b). A „hármas kötél” értelemszeruen három szereplot feltételez. Az a bizonyos „harmadik személy” a kapcsolatban maga a Mindenható Isten, aki garantálja, 36 hogy ha mindketten huségesen és engedelmesen követik útmutatásait, alárendelik magukat az O beszédének, akkor

házasságuk minden földi próbát, nehézséget ki tud állni. Bármilyen negatív befolyás vagy szakítóero támad ellenük, még ha érzelmeik idoközben elhalnának is egymás iránt, vagy ha zavar állna be egymás közti kommunikációjukban, vagy akármilyen unalom, elidegenedés jeleit kezdenék egy ido után tapasztalni – a „hármas fonatú kötelet” (amely szakemberek véleménye szerint is a legerosebben font kötélváltozat, amelyben a kötél egyes tagjai a leheto legnagyobb felülettel tapadnak egymáshoz, s ez azt eredményezi, hogy az elleneronek ez a kötéltípus tud a legsikeresebben ellenállni, azaz szinte semmilyen feszítoero nem tudja szétszakítani) nem lehet tehát könnyen szétbontani; bár az igeversben figyelmeztetésül azért ott van az „egyhamar”, s ez azt jelenti, hogy azért ne kísérletezzünk – mondja Salamon –, hogy meddig mehetünk el Gyakorló hívo házaspárok gyakran említik, hogy akár múló zavarról, akár mélyebbnek

látszó válságról van szó kapcsolatukban, észreveszik: a mennyei segítség mindig kéznél van, és meglepoen gyors módon lehet kilábalni egy-egy hullámvölgybol, feltéve, ha nem mennek túl messzire, és nem engedik magukat a hitetlenség és reménytelenség gondolatai által legyozni A hitben járó házaspár számára Isten mindig „jobbkéz felol” van, azaz állandóan készenlétben áll. Nincs az a konfliktus, amelyet hívok az Úr segítségével fel ne tudnának oldani, meg ne tudnának szüntetni. A bibliai életmódban nem létezhet olyan átmeneti egyet nem értés, amelyet ne lehetne áthidalni. Minden más egyszeruen cáfolná a szereplok tényleges hitét, elkötelezettségét Isten országa iránt, szembeállítaná oket Jézussal és legfobb tanításaival. Engesztelhetetlen, egymást gyulölo embereknek semmi közük a názáreti Jézus Krisztushoz, ez a magatartás idegen az o természetétol. Szomorú és nevetséges is néha, ahogyan egyesek

érvelnek társuk ellen, ahogyan okot keresnek arra, hogy saját szeretetlen állapotukat igazolják: „ellenszenves lett”, „nem törodik velem eleget”, „annyit sérteget”, „nem lehet már vele úgy beszélgetni, mint régen”, és így tovább. A világban sokan súlyos sértéseket, nemegyszer fizikai bántalmazásokat is el tudnak szenvedni – nem mintha ugyan kötelesek lennének veszélyeknek kitenni magukat – egyszeru, pragmatikus okokból, például „a gyerekekért”, „ a 37 lakásmegosztás nem lenne megoldható”, és így tovább. Hosökként szenvednek nap mint nap olyan asszonyok – ritkábban férfiak –, akiket házastársuk kihasznál, semmibe vesz, vagy ami rosszabb, szóval és tettel sérteget, talán hosszú éveken át. Természetesen ezek tragikus, megrázó történetek, és a szereploknek keresni kell a helyzethez illo legmegfelelobb megoldást – ami számukra is Istennél van végso soron –, mennyire sajnálatos jelenség

ugyanakkor az, ha hívok ezzel szemben apró, jelentéktelen hibák, kisebb kellemetlenségek miatt is már boldogtalanságról panaszkodnak, reményvesztett állapotba kerülnek, múló fáradtságjeleket, érzéketlenség-megnyilvánulásokat is tragikus elhidegülésnek neveznek, bizonyos heves vitákat pedig jóvátehetetlen konfliktusokként könyvelnek el. Nem jó, ha a keresztények túlérzékenyek, túlreagálják a környezetükben eloforduló negatív jelenségeket, nem helyes, ha felnagyítják sérelmeiket, és állandóan érzelmi kárpótlást, emberi vigasztalást keresnek. A modern ember nem szeret turni, és minden kívánságát maradéktalanul és azonnal ki akarja elégíteni – erre nevelik, így szocializálják ot napjainkban. Ez a kor szelleme, és a keresztényeknek erre kell nemet mondaniuk. Korunk hose más nézopontból pedig a sikerorientált, önmagát megvalósítani szándékozó, minden kellemeset felhabzsolni kívánó embertípus, azaz egy bizonyos

független, egocentrikus, akaratos „nagymeno” (valljuk be oszintén: elég ellenszenves alak), aki ezekkel a tulajdonságaival a házasságban a legteljesebb mértékben elkerülhetetlen bukásra számíthat, és öreg napjaira százszázalékos magányra van ítélve. Ezt a karaktermintát nem lehet büntetlenül bevinni a házasságba. A szövetségi viszony ennek a szöges ellentéte: itt az egyik személy állandóan figyel a másikra, számításba veszi, hogy neki (is) mi a jó, mit lehet neki adni, mivel lehet építeni, mi okoz neki örömöt Kulcsszavai a figyelés, a törodés, a gondoskodás, az adás. És az adás – egyesek számára talán meglepo módon – meghozza a vágyott boldogságot, mert az Úr szavai szerint: „jobb adni, mint venni” . (Csel 20:35b) A komolyan vett szövetségi kapcsolat boséggel kibírja az apróbb-nagyobb nézeteltéréseket (persze, nem kell ilyesmire 38 bátorítani senkit), vitákat, sot veszekedéseket is (ami nem szükséges,

hogy napirenden legyen), az érzelmi hullámzásokat, a munkahelyrol hazahozott gondokat és fáradtságot, a gyermekek ellátása miatti elkülönülést és átmeneti eltávolodást; a barátok ilyen-olyan befolyásait; politikai feszültségeket (amelyeknek nem kellene nagy súllyal, túlzott jelentoséggel jelen lenniük a családok életében); a különbözo családi tradíciók okozta szokás- és ízléskülönbségeket – és minden más egyéb olyan tényezot, amely esetleg lohasztó hatást gyakorolna a házaspár „kezdetben oly tüzes” érzelmeire egymás iránt A szövetségben éppen ez a nagyszeru, ez ad biztonságot: nevezetesen az, hogy a házasság nem érzelmeken, hangulatokon áll, nem függ attól, fiatalok-e még a házastársak vagy már idosebbek, változott-e a külsejük az évek során, egészségesek-e vagy betegek; gazdagabbak lettek-e közben, vagy anyagi nehézségekbe kerültek; van-e gyermekük vagy nincs – a szövetség ereje megmarad, az

összetartozás változatlanul fennáll, bármilyen külso-belso folyamatok zajlanak is bennük vagy körülöttük: ez olyan fundamentumát jelenti az életnek, amelyre két ember együtt mindennél inkább tud építeni, amely biztos kiindulópont az új generáció számára, s amely felszabadítja az ember teljesítoképességét, alkotó fantáziáját, emellett biztonságérzést és háborítatlan békét nyújt neki a legviharosabb külso körülmények között is Erre az állapotra is vonatkoztatható Jézus példázata a kosziklára épített házról: ugyanis a szövetségre épített család olyan, mint az eros alapzatra helyezett ház: nem dönti össze semmilyen szélvihar, árvíz vagy esozés – mert az Igére, Isten eros beszédére lett építve, s ezért rendületlenül fennmarad a földi sorssal elkerülhetetlenül vele járó hányattatások, sot háborúságok közepette – e nélkül a stabilizáló ero nélkül nincs egészséges otthon, 39

kiegyensúlyozott élet, és nincsenek jó eséllyel induló utódok sem. A szövetség nélküli együttélést, az úgynevezett élettársi kapcsolatot ezért nevezi paráznaságnak és utasítja el kategorikusan a Biblia – ugyanis Isten minden idokre meg akarta szentelni, és védelem alá kívánta helyezni az ember legintimebb összetartozási formáját, két személy legbelso egységét – minden más út hatalmas, természetes szinten jóvátehetetlen kárt tesz az emberi személyiségben, mintegy kiszolgáltatja azt a bizonytalanságnak, saját maga és a másik ember szeszélyeinek, s emellett megfosztja mindazoktól a természetszeru jogoktól, amelyek az ilyen szinten megosztott élettel meg kellene illessék, mint például a kiszámíthatóság, a folyamatos gondoskodás, a minden körülmények közti támogatás, tehát a huség – és más hasonlók. A másik személy megbecsülése csak elkötelezettségben valósulhat meg. Hosszú távon mindenképpen

szenvedést, sot várhatóan összeomlást okoz a minden garanciát nélkülözo, „ideig-óráig jellegure” tervezett együttélési kapcsolat: ez éppen a példázat szerinti homokra épített háznak megfelelo emberi viszony, amelyet már az elso fuvallat romba dönt, és még ezen túl is „nagy lesz a romlása”, azaz nagy személyiségbeli (értelmi-érzelmi, gyakran fizikai, anyagi) károkat okoz az ember életében, teljes labilitást hoz létre benne, lerombolja a lelkiismeretébe épített erkölcsi gátakat, megnyitja benne az ajtót az általános szabadosság felé, az elso törvénytelen kapcsolatot már könnyen követi a többi, és ez óhatatlanul is egyre mélyebbre viszi, süllyeszti életvitelét, perverzitás vagy akár prostitúció, alkohol- vagy drogfüggoség irányába hajtja ot. Ez az eleinte beláthatatlan kényszerpálya megfosztja ot a késobbi tiszta, egyenes, józan kapcsolatteremtés lehetoségétol, nem beszélve eközben az Istentol való

elszakadás állapotáról, s ami maga a kárhozat. Az újszövetségi apostolok levelei nagyon világosan figyelmeztetnek a paráznaság elkerülésére, arra, hogy a törvénytelen együttélést, az „együttlakást”, „összeköltözést” Isten elutasítja, és hívok számára semmilyen magyarázat nem igazolja ilyen típusú kapcsolatok kezdeményezését és fenntartását, ennek a viszonynak a Biblia szerint ugyanis nincs létalapja, ennek megfeleloen ezért az emberi szellem elhalását, értelmi visszafejlodését, eltompulást, személyiségbeli torzulásokat, céltévesztést, azaz általános szellemi-fizikai romlást eredményez. Isten 40 szemében a paráznaság a törvénytelen életmód egyértelmu, sot kiáltó megnyilvánulása. A világ a „házasság elotti szex” kifejezéssel bagatellizálni kívánja ennek a kapcsolatformának a káros jellegét, mintegy tagadva is ezzel azt a személyiségrombolást, amely elkerülhetetlenül és visszavonhatatlanul

lejátszódik az illegális szexuális közösségben, s a valós tényeket meghamisítva „szabadságnak”, egyenesen „felszabadításnak” titulálja azt a teljes bizonytalanságot, ideig-óráig tartó érzelmi-testi fellángolást, amelynek kiüresedése után az emberek tökéletes kifosztottságuk állapotában számos alkalommal pszichiáterekhez fordulnak segítségért Televíziós sorozatok ezrei prédikálnak napjainkban az embereknek arról, hogy a bibliai életmóddal nem törodo (mellesleg tökéletes szépségu) fiatalok hogyan találják meg örömüket a szexuális kalandokban, persze minden káros következmény nélkül (a képernyon) – mialatt kevesen kíváncsiak arra, hogy az ezekben a sorozatokban szereplo és más, hasonló életmódot választó valóságos emberek vajon tényleg olyan sikeresek és boldogok-e, mint ahogy ezek a primitív és kizárólag flörtölésekre kihegyezett történetek állítják. A paráznaságot, homoszexualitást ma olyan

hévvel hirdetik – néha még munkahelyi agitáció formájában is –, mint ahogyan a legelszántabb misszionáriusok az Evangéliumot. Sok keresztény nem képviseli olyan következetesen saját hitét, világnézetét mások elott, mint az erkölcsnélküliség apostolai a maguk nézeteit, felruházva azt „modern és tudományos” érvekkel – emellett gondosan elhallgatva a kudarcok, viharok, érzelmi-fizikai hajótörések tényeit. A hívok – például istenfélo tinédzserek – egyenesen defenzívába kényszerülnek bizonyos helyzetekben, megvetés és gúny tárgyaivá lesznek egyes iskolai vagy munkahelyi környezetben, és komoly erofeszítéseket kell tenniük mind imaéletükben, mind verbális kifejezokészségük tekintetében, hogy kelloen kommunikálni tudják bibliai hitre alapozott álláspontjukat. Már nem az úgynevezett szexforradalom idején élünk, hanem annak aratása köszöntött ránk – ma már szexizmusról, szexkultúráról, az ember

nemiségének istenként való felmagasztalásáról beszélnek, amikor is az irodalomban, filmekben, televíziós musorokban, de munkahelyeken, baráti társaságokban, szórakozóhelyeken, reklámokban, plakátokon is minden, de minden errol szól, és ezzel együtt mindent át 41 akar hatni az Isten törvényeit elveto, azzal nyíltan szembehelyezkedo eszme- és gyakorlatrendszer, amelyet a nyugati civilizációban finoman erkölcsi liberalizmusnak neveznek, és nyíltan propagálnak is, mondván, hogy azt „büszkén kell vállalni” – s ami a közhiedelem ellenére sem új találmány, mert mind a Biblia, mind az ókori kultúrák feljegyzései már osidoktol fogva ismerik ezt az életmódot, sot, azt is leírják, mi történt azokban a korokban, és mi lett azokkal a birodalmakkal, amelyek ezt a „modern, liberális erkölcsi felfogást” a legmeszszebbmenokig elsajátították és gyakorolták A Biblia felfogása errol nagyon világos és értheto mind az

Ószövetségben, mind az Újszövetségben – ezért is gyulölik a szexuális szabadosság élharcosai mind a Bibliát, mind a bibliai módon élo hívoket –, ezért pellengérezik ki oket számtalan tévémusorban, és ezért igyekeznek a sikeres igehirdetoket – foleg, akik a televízió képernyojérol szólítanak meg széles tömegeket – lejáratni, szélsoségesekként megbélyegezni, azaz megkérdojelezni szavahihetoségüket, s oket bármilyen eszközzel félreállítani, ugyanis e körök számára roppant zavaró jelenség az, hogy ezrek, tízezrek, sot világszerte milliók élnek az övékkel szögesen ellentétes módon, vagyis a Biblia útmutatásai alapján egyértelmuen és nyilvánvalóan sikeres, kiegyensúlyozott és boldog életet A kegyelem kapuja azonban korunkban is nyitva áll mindenki számára, és nagyon sok szexmániás, kalandjaiba végleg belegabalyodott ember tud még kiszállni élete útvesztoibol, teremthet magának a megváltás gyümölcsei

alapján normális, elfogadható, kiegyensúlyozott életformát, és kaphat Istentol eloször is bunbocsánatot, teljes szabadulást, azután pedig még a legmerészebb álmait is felülmúló családot, hogy megvalósuljon az, amit Jóel próféta mondott: „És kipótolom nektek az esztendoket, amelyeket tönkretett a szöcsko, a cserebogár és a hernyó és a sáska: az én nagy seregem, amelyet reátok küldöttem.” (Jóel 2:25) 42 Szexkultúráról, az ember nemiségének istenként való felmagasztalásáról szólnak a reklámok, a plakátok és a televíziós musorok is A házasság szövetsége tehát megteremti a férfi-no kapcsolat szikla-fundamentumát, és az ember számára megadja azt a nélkülözhetetlen biztonságot, amely egyebek mellett ahhoz is szükséges, hogy egyáltalán reális, értelmes terveket tudjon szoni a jövojére vonatkozóan; s amint már említettük, a szellemvilágban ilyen módon megpecsételt és legalizált viszony eros stabilitást

ad a család, a gyermekek gondozása, nevelése, védelme szempontjából is. Amint láttuk, a szövetség olyan eros szellemi kötelék, amely kiállja a szakítópróbákat, és túléli a földi élet bármely eseményével együtt járó megrázkódtatásokat, feszültségeket. Ha a hívo házaspárok rendelkeznek a Biblia szerinti látással, tudással errol, akkor saját maguk vehetik a kezükbe kapcsolatuk munkálását, javítását, fejlesztését – s ahogyan már eddig is utaltunk rá, a jó házasság aktivitást feltételez (egyébként bármely jó – testvéri-rokoni-baráti – kapcsolatot szintén építeni, ápolni kell a maga természetének megfeleloen), rá kell ugyanis jönnünk, hogy semmi nem megy „csak úgy magától”, és foleg nem olyan korban, amikor általános jelenséggé vált a kapcsolatteremtés nehézkessége, azaz kortünetként ismerik az elmagányosodást, általános közöny, érdektelenség, fásultság jellemzi mindenütt az embernek az

emberhez való viszonyát, és bármennyire központi „tudományág” lett is a kommunikáció a legtöbb országban, éppen az egymással való kommunikálásban tapasztalható a legnagyobb mértéku elsivárosodás, felszínesség, kiüresedés, azaz visszafejlodés. Hívo házasok sem engedhetik meg már maguknak, hogy automatikusan várják el a dolgok sikeres elorehaladását közös életükben: ima és imaközösség, együtt élvezett értelmes idotöltések, tartalmas beszélgetések, a megszokottól néha eltéro programok mind-mind szükségesek ahhoz, hogy friss szél fújjon be az otthonba, hogy a családi élet ne monoton, megszokott mechanizmusok színtere legyen, hanem a harmónia szigete, eros bástya, sot akár menedék a 43 viharok idején. Ahol Isten Szelleme jelen van, ott mindig készen áll a megújulás lehetosége, könnyen támadnak jó ötletek egymás vidámítására, kellemes meglepetésekre – és hamar megtörténik a bajok elhárítása.

Milliók élnek a Biblia alapján sikeres családi életet A szövetség alapjait a testi bunök rázzák meg, ebben is élen járnak a tisztátalan magatartások, flörtölések, amelyek valójában a hutlenség megnyilvánulásai, s amelyek a mai „nyitott társadalomban” úgyszólván elvárt beidegzodések lettek – fontos az, hogy a keresztények idoben észrevegyék, milyen kihívásokat, kísértéseket jelentenek számukra ezek a jelenségek, és tudatosan álljanak ellen ezeknek, még félreértésekre sem adva okot az egymás közti közlekedésben. Sajnálatos módon egyes nyugati gyülekezetekben nagyon is természetesnek veszik az alkalmazkodást e tekintetben a kor követelményeihez: elofordul, hogy férfiak és nok nem testvérként, nem testvéri vagy visszafogott munkakapcsolatban társalognak, viselkednek egymással, hanem az általános beszédtéma közlése mögött is érvényesül valamiféle szexuális jellegu metakommunikáció, azaz személyiségük

„férfi” és „noi” jellege elotérbe kerül, s ez már óhatatlan adózás a kor szellemének, amely az embereket nem szellemi lényként akarja láttatni (akiknek van lelkük, és testben élnek), hanem elsosorban szexuális lényként, amely mögött elhanyagolhatóvá válik az illeto lelke, a szellemérol pedig senki sem vesz tudomást, az ugyanis a világi felfogás szerint nem is létezik. Szodomáról jegyzi fel a Biblia, hogy ott a „más test után járás” volt szokásban (Júd 7), tehát mint a vad a zsákmányra, úgy vadásztak az emberek egymás testére, amit bizonyít a városba érkezo angyalok felé megnyilvánuló durva, agresszív, szexuális jellegu közeledésük. Korunk öltözködését szintén ez a szellemiség hatja át, valamint ez a szemlélet szállta meg többek között a muvészetek tekintélyes részét, a szórakoztató- és szépségipart, a tömegkommunikációt és egyéb területeket. A keresztényeknek 44 magát ezt a szemléletet

is el kell utasítaniuk, ha tartósan boldog és sikeres házasságban akarnak élni – nem mérhetik házastársukat a kor szépségideáljaihoz, nem utálhatják meg az ido múlásával, nem hagyhatják el, ha megbetegszik, vagy ha akármilyen fizikai problémája támad, nem támaszthatnak irreális követeléseket vele szemben, és nem fordíthatják szemüket a vonzó megjelenésu emberek felé azzal a kívánsággal, ami a világ fiaiban nap mint nap megnyilvánul. A törvénytelen flörtölés jóvátehetetlen károkat okozhat Jézus a huséget nemcsak külso cselekedetekhez, hanem szívbeli eltökéltséghez, belso szilárdsághoz kötötte: már a nézése is tiszta kell legyen egy embernek ahhoz, hogy szent és feddhetetlen módon eleget tegyen a Mester elvárásainak – ezt a szent szabadságot a buntol és vágyaktól a hívo életben meg kell szerezni, nemcsak a jó házasság, hanem a jó lelkiismeret miatt is. Isten gyermekeinek sem a nézése, sem az ízlése, sem a

gondolkodása nem lehet azonos a megváltatlan bunösökével: ez nem farizeusi felsobbrenduség hirdetése, hanem Isten Országa Evangéliumának alapkövetelménye! Isten megszentelt gyermekei nem testként nézegetik, hanem szellemi lényként tisztelik a másik embert, és nem alacsonyítják le ot odáig, hogy vágyaik tárgyává tegyék, ezek a vágyak egyébként is meghaltak már bennük, amikor szellemük újjászületett. Éppen ezért istenfélo, huséges férjek nem gyönyörködnek egy nem hozzájuk tartozó no szépségében, nem táplálnak gyengéd érzelmeket idegen asszonyok iránt, nem kívánnak még titokban sem inkább együtt lenni, meghitten társalogni más novel, mint a feleségükkel (természetesen ettol még tisztelhetnek, értékelhetnek, és az Úrban, testvérként, nagyon is szerethetnek akárkit, noket is) – ugyanúgy józan és megszentelt hívo nok nem tanúsítanak olyan magatartást, 45 amellyel okot adnának ilyenfajta illegális

kapcsolatok létrejöttére: például nem keresnek érzelmi támaszt, vigasztalást vagy gyengédség megnyilvánulásait egy nem hozzájuk tartozó férfitól, legyen az akár pásztor, lelkész vagy pap, még nehézségek, gondok vagy fájdalmas élmények közepette sem; nem hívják fel noi mivoltukra az ellenkezo nemuek figyelmét kihívó vagy rejtetten csábító öltözködésükkel; szavaikba, gesztusaikba nem kevernek olyan ártatlannak tuno, de mégis árulkodó jelzéseket, amelyek megkülönböztetett figyelemrol, határtalan csodálatról vagy féktelen rajongásról adnak közlést Ezeket a finom, de mégis létezo viselkedési határokat sajnálatos módon olykor hívok is átlépik, és bár néha csak meggondolatlan, felelotlen, tudatlan magatartásról van szó, így is károkat, feszültségeket, kellemetlenségeket tudnak okozni egymás házastársi kapcsolataiban. Az már súlyosabb eset, ha tisztátalan démonoktól megkötözött emberek csapdába ejtik

egymást – és minden erkölcsi gátlást félretéve udvarolni kezdenek másvalaki feleségének, vagy ilyesmit elfogadnak más férjétol: hívoként ilyesmi valójában nem történhetne meg, de ha emberek esetleg elesnének ilyen módon, akkor a leheto leghamarabb világosságra kell hozni a sötétség cselekedeteit, és bunbánattal orvoslást keresni a bajra – ilyenkor sajnálatos módon nagy érzelmi törések, nem-egyszer súlyos következmények is elofordulnak, amelyeket csak nehéz munkával, hosszú ido alatt lehet helyrehozni – és hívok esetében mindig valamiképpen jóvátehetetlen kárt, érzelmi sérüléseket, szellemi leépülést okoz bármiféle elkalandozás az egyenes útról, bármely szövetségrontás – még az utóbb megszerzett bunbocsánattal sem lehet minden rossz gyümölcsöt elkerülni a földi életben – gondoljunk csak Dávid király sorsára a házasságtörése után Ezért is fontos, hogy mindenki már hívo élete legelején komolyan

vegye a megtisztulást minden szexuális tisztátalanságból már hívo élete legelején, és határozott akarati döntést hozzon afelol, hogy házasságában semmilyen inkorrektséget nem enged meg magának, sem nézés, tekintet, sem gondolatok, sem érzelmek, sem kommunikációja területén. Jób saját elmondása szerint „szövetséget kötött a szemeivel, hajadonra mit 46 sem ügyelt” (Jób 31:1) – s ha ez az o korában is fontos akarati elhatározás volt, elképzelhetjük, hogy ma mennyivel inkább az A kapcsolattartásban történo nyíltság és kiszámíthatóság szintén jól védi a házasfeleket attól, hogy akárkivel fölösleges és tisztátalan hálóba keveredjenek: létezik ugyanis sokféle, jól ismert, megfeleloen bejáratott kommunikációval és jól körülhatárolható távolságtartással járó kapcsolatforma, mint például a munkakapcsolat, a rokoni (testvéri) kapcsolat, a szülo-gyermek viszony és a többi. Ezeknek határait az emberek

évszázadokon át minden nehézség nélkül tiszteletben tartották, és nem lépték át – sokszor még a világban sem. Keresztényeknek nem okozhat nehézséget az, hogy ezekhez az egyszeru és természetes viszonyulásokhoz visszatérjenek, még akkor sem, ha ennyire zavaros, kusza és szexuálisan túlfutött korban élnek és mozognak a külvilágban. A világ ugyanakkor részben el is van már fáradva saját terheitol, és sokhelyütt ma már felszabadultan üdvözlik a korrekt, tisztes távolságot tartó, családjukhoz ragaszkodó kollégákat, alkalmazottakat, a fonökökrol nem is beszélve (Egyszer majd kiderül, hogy tulajdonképpen mindenkinek elege van a szexuális szabadosság áporodott légkörébol, amely köztudottan a munkahelyi teljesítményekre sincs jó hatással.) Az Egyházban sem árt az eddigieknél jobban törekedni a kapcsolatok egészséges, jól körülhatárolt, tisztázott voltára. A keresztények Jézus szavai szerint testvérek, és a

testvéri kapcsolatnak semmi köze a nemiség megnyilvánulásaihoz. Ahol kialakuló „többlet-érdeklodés” van szabad és tisztességes emberek között, természetesen házasodási szándékkal, ott megvan az udvarlás lovagias, szintén nyílt és korrekt módja – e témával késobb még szeretnénk foglalkozni. Viszont a testvéri viszony teljesen más jellegu beszéd- és viselkedésformákat feltételez, mint a férfi-noi jellegu érdeklodés – ezért a hívoknek némely esetben egyszeruen meg kell tanulniuk a nem félreértheto kapcsolattartást, s ha kell, megtagadni és elhagyni régi szokásokat, amelyeket a még megtéretlen és gátlástalan testi ember engedett meg magának. Nem írhat keresztény ember gyengéd érzelmekkel teli 47 levelet egy másvalaki férjének vagy feleségének, nem oszthat meg vele olyan bensoséges, bizalmas, személyes dolgokat, amelyek csak szorosan hozzátartozó személyre tartoznának, nem álmodozhat senki egy másvalaki

férjével vagy feleségével való találkozásról úgy, mint a világban egy filmsztár rajongója Érzelmi területen is oszinteségre és tisztaságra van szükség a hívo közösségekben, s nem szabad tisztátalan gerjedezéseket, vágyakat vallásos érdeklodés, segítokészség álcája mögé se elrejteni: sok keresztény közösségben engedték elburjánzani ezeket a fonák, egészségtelen jelenségeket mindaddig, amíg bizonyos, kérlelhetetlenül bekövetkezo negatív események ki nem józanították oket. A lelkigondozás egyes nyugati gyülekezetekben egyenesen táptalaja lett a tisztátalan érzelmi kötelékek kialakításának: némely, gondokkal, elvetettséggel, különbözo frusztráltságokkal küszködo személyek – általában nok – lelki segélykérés ürügyén támaszt, vigaszt, tulajdonképpen érzelmi kompenzációt kerestek a lelkészeknél, és az ilyen, már eleve nem tiszta szellemi légkörben zajló szolgálat nemegyszer lelki függést,

tisztátalan érzelmi kötodést, súlyosabb esetekben szexuális bunöket, bukásokat eredményezett. Ma már közismert tény, hogy a maradéktalanul oszinte segítségkeresok általában hajlandók elfogadni azonos nemu személy szolgálatát – de napjainkban már ilyen helyzetben is nagy hangsúlyt kell tenni az egészséges beszédekre, a mindennemu lelki függés elkerülésére, az imádkozás elotérbe helyezésére, ugyanis az Evangéliumban és az apostolok leveleiben az Egyház funkciói között nem találunk olyanfajta lelki segélyszolgálatot, amelyet ma sok gyülekezetben gyakorolnak, ehelyett viszont megtaláljuk az intést, az imádkozásokat, a Szellem erejének megnyilvánulásait – s ezzel együtt az egészséges légkört is a hívok között. Természetesen lehet és szükséges is tanácsokat kérni egymástól az Egyházban, de a hívoket sokhelyütt leszoktatták a hit gyakorlására való nevelésrol, a józan Isten-keresésrol, inkább beteges, szirupos

szeretet-ömlengések iránti 48 vágyakat, tisztátalan epekedéseket, megfoghatatlan kívánságokat erosítettek meg bennük, s ezzel sokszor azt érték el, hogy némelyek úgy kezdték tálalni „problémáikat”, mintha azok megoldhatatlanok lennének, illetve mintha nem is a megoldást szeretnék elérni, hanem helyette valami mást: valami szeretetmegnyilvánulást kicsikarni másoktól, valami érzelmi kompenzációt – ami teljesen méltatlan magára valamit is adó, Szellemtol született emberekhez, és nem utal másra, mint megtisztítatlan érzelmekre és az Ige erejének hiányára a keresztény közösségben. Ha az egészségtelen lelki-érzelmi kapcsolatok megszunnek a hívok között, az Egyházba még nagyobb dinamizmus köszönt be, és a keresztény házasságok az eddigieknél is virágzóbbak lesznek! Sok bun kiindulási pontja egy apró kompromisszum, valamilyen kis engedetlenség, elenyészoen csekély határátlépés A „nagy dolgok” tehát,

amelyek rombolják a szövetségi kapcsolatot: a bunök – de sok bun kiindulási pontja egy apró kompromisszum, valamilyen kis engedetlenség, elenyészoen csekély határátlépés Érdemes ezért idoben ébernek lenni, és odafigyelni esetleg egy tartós és növekedo szimpátiára egy bizonyos – bibliai kifejezéssel élve – „idegen” személy iránt (még egyszer hangsúlyozzuk, hogy nem az egészséges testvéri szeretetrol van itt szó, amelyben szintén lehetnek eroteljes pozitív érzelmek!) – így még jókor vissza lehet lépni, meg lehet állni, s el lehet kerülni olyan szituációkat, amelyek az intim összetartozás-érzés felé terelhetik a gyanútlan szereploket Napjainkban a huséget úgy kell orizniük Isten gyermekeinek, mint régi idokben a házaknál a tüzet. Minden oktalan féltékenység elkerülésével, ugyanakkor mégis odaadóan vigyázni kell a házastársi kapcsolatban megélt, különleges egymáshoz tartozás háborítatlanságára, hogy a

másik fél helyére még véletlenül se kerüljön be más, sem úgy, hogy nagyobb tetszést arat, mint kellene, sem úgy, hogy gyengéd érzelmeket kelt maga iránt a házastárs rovására. * 49 A szövetség egyik rendkívül fontos összetartó eleme a huség, amely szellemi ero is, éveken át kimunkált magatartás is, s amely tulajdonképpen Isten egyik nagyon lényeges tulajdonsága. Az egész Biblián végigvonul az Isten huségérol szóló bizonyságtétel. A zsoltárok több helyen magasztalják Isten huséges mivoltát, egyik ilyen példa a 36 zsoltár: „Uram, az égig ér a te kegyelmességed; a te huséged a felhokig!” (36:6) Istent úgy ismerjük meg a teremtményeivel kapcsolatosan is, hogy a végsokig huséges hozzájuk, minden körülmények között kitart mellettük, és megtartja ígéreteit. Az Úr az emberektol szintén elvárja ezt, és az Írások pozitív szereploi valóban huséges emberek – a leghuségesebb személy az emberi történelemben

pedig maga a názáreti Jézus, aki az Atyához, népéhez, tanítványaihoz és végso soron mindannyiunkhoz a legmesszebbmeno példáját adta a huségnek, amikor lemondott mennyei dicsoségrol, földi hírnévrol, érvényesülésrol, gazdagságról, minden kényelemrol, és az emberiség megváltására szentelte az életét – o valóban huséges volt halálig, sot azon túl is, és napjainkban szintén huséges. Pál apostol ezt így fogalmazza meg: „Ha hitetlenkedünk, o hu marad: o magát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2:13) Aki beléveti bizalmát, annak az érdekében bármikor tanújelét adja huségének, támogatásának. A huség egyszeru megfogalmazásban állhatatos ragaszkodást jelent: a másik fél érdekeinek, javának állandó szolgálatát. A huség ilyenképpen aktív állapot, mindig talál módot a ragaszkodás kifejezésére, olyan eredményeket hoz a másik személy életében, mint a jó gyümölcsöket termo fa – azon munkálkodik, hogy építse,

gazdagítsa a másikat minden tekintetben. A huség különösen meg tud mutatkozni bajok, szenvedések idején, ez a szituáció árulja el legjobban, kik a hozzánk valóban huséges emberek. Salamon azt mondja, hogy „A legtöbb ember talál valakit, aki jó hozzá, de hu embert, azt ki találhat?” (Péld 20:6) Ez arra utal, hogy bizony nem terem minden bokorban állhatatosan ragaszkodó ember, sot még magunk felol sem lehetünk bizonyosak e téren, de megtanulhatjuk, ha akarjuk, a huséget, felöltözhetjük magunkra és gyakorolhatjuk, még olyan korban is, mint amilyen a mostani, amikor a huség roppant túlhaladott 50 jellemvonásnak van kikiáltva, és a modern ember inkább az elfordulást, elhagyást, sot a másik elárulását választja, ha ez számára hasznosabbnak tunik. A huség különösen akkor ékeskedik és virágzik, ha a másik személy távollétében nyilvánulhat meg – amikor o nincs ott, és mégis kifejezodik a hozzátartozás eltéphetetlen

köteléke: ilyen volt például Ábrahám szolgája, amikor az 1Móz 24-ben küldetést kapott, hogy menyasszonyt hozzon az ura fiának, s minden szavában és tettében az ura érdekeinek feltétlen elotérbe helyezése, gazdája háza javának keresése nyilvánult meg. Az egész fejezetben végigkövethetjük, ahogyan Eliézer, a szolga, minden mondatával, tettével, még imáival is ura ügyét igyekszik sikerre vinni. Jézus példázataiban szintén találkozunk a hu és bölcs szolga képével, amikor olyan személyekrol beszél, akik uruk távollétében gondosan vezetik gazdájuk gazdaságát, ellátják házanépét, megszaporítják jövedelmét, kitartóan várják ot, és feddhetetlenül bánnak a rájuk bízott javakkal és emberekkel: ezek a történetek tulajdonképpen a tanítványoknak szólnak, és arra figyelmeztetnek, hogy az Eljövendo Úr esetleges késlekedésekor is huséggel tartoznak szolgálni Isten országának céljait. A huség tehát egyben a másén

való huség is – vagyis más tulajdonával való tiszteletteljes, megbízható, korrekt bánásmód, amellyel együtt jár a számadásra való mindenkori készenlét. A huséges megbízott nem téveszti össze magát megbízójával, sem mint alkalmazott a fonökével, sem mint pénztáros a cégtulajdonossal – hanem a rábízott vagyonnal, munkaeszközökkel kifogástalanul és legjobb tudása szerint bánik, nem tekinti azt sajátjának, de mégis sajátjaként orzi, vigyázza, gyarapítja azokat más számára – ez a mentalitás világi környezetünkben ma már nagyrészt ismeretlen, de a keresztény közösségekben azért még sok helyen maradéktalanul megvalósul, sot a tapasztalatok szerint egyre többen igyekeznek arra, hogy a hu és bölcs szolga bibliai modelljének megfeleljenek. A másén való huség mellett Jézus említi még a kevesen való huséget is – ami azt jelenti, hogy ifjúkorban vagy a hívo élet kezdetén, illetve fiatal házaspárként még nincs

igazán sok minden, amivel gazdálkodhatunk – de a kevéssel való élésben is elengedhetetlen a huség. Ha kicsi a fizetés, vajon kinek és minek adunk elsobbséget? Ilyenkor rendkívül negatív szerepet játszik egy önzo férj vagy feleség, aki esetleg saját magának 51 vásárol a kevésbol, míg társa szükségérol megfeledkezik. Élelmiszer-vásárlás alkalmával vajon kinek az ízlése, szempontjai döntenek? Az a helyénvaló, ha mindkét fél kívánsága érvényesül, ha kölcsönösen figyelembe veszik egymás igényeit – de ugyanezt el lehetne mondani a lakberendezésrol, autóvásárlásról vagy egyéb fontos vagy apróbb beszerzési ügyletrol. Ha kevés van, hogyan osszuk be, minek adjunk elsobbséget? Nagy segítség ilyenkor a huség szelleme és az önzetlenség. A kevesen való huség szukölködés idején segít abban, hogy ilyen állapotban se merüljünk alá a közönségesség, igénytelenség, elhanyagoltság szintjére. Ugyanis a kevés

jövedelem bölcs és hu beosztása biztosítja az emberi méltóság érvényesülését – akár szegényként is. Sokaknak meg kell tanulniuk, hogyan alakítsanak ki maguk körül egy egyszeru, akár puritán, de tiszta, rendezett környezetet; néhány ötlettel szegényes otthonokat vonzóvá, kellemessé lehet tenni – kis ügyességgel egyszeru öltözékeket „fel lehet dobni”, olcsó ételeket ízletessé lehet tenni. Asszonyok ezrei tudtak háborúkban, katasztrófák idején laktató és néha még jóízu ételeket is kitalálni addig ehetetlennek hitt alapanyagokból, és otthont teremteni néhány elhagyott, megmaradt bútordarab segítségével. A szellemi állapot mindig dönto volt a család életében: emellett másodlagos jelentoséget élvez az anyagi helyzet. Ugyanakkor Jézus ígéretet tett arra, hogy ha valaki a kevesen hu, sokat fognak rábízni (Lk 16:10–12) Azt is tudjuk, hogy a hívok bátran kérhetik Urukat arra, hogy a keveset sokasítsa meg,

hiszen a földön járva Jézus jól tudott tartani többezres tömegeket néhány kenyér és hal megszaporításával. Isten kész átvezetni gyermekeit a szukölködésbol a tisztes jólétbe, és ha látja, hogy nem szédíti meg oket a gyarapodás, hanem jól sáfárkodnak a rájuk bízottakkal, akkor egyre többet ad nekik, egyre jobban felemeli oket szellemi és anyagi területen egyaránt: a házasoknak érdemes ebben gyakorolni a hitüket. 52 A huséghez elválaszthatatlanul hozzátartozik a világosságban járás, azaz az egyenesség, oszinteség, kiszámíthatóság, következetesség és az a készség, hogy minden cselekedetünket átláthatóvá tegyük. Nem állandó beszámolási kötelezettségrol van szó, hanem arról, hogy tökéletes összhang álljon fenn a társ számára bemutatott, megjelenített személyiségünk, illetve a valódi, belso énünk között. Leegyszerusítve: ha jó házasságot akarunk, nem lehetünk képmutatóak, még kevésbé

álnokok. Minden kapcsolatra érvényes ugyan ez a követelmény, de elsosorban a házasságban elengedhetetlen, hogy valaki következetes és megbízható legyen, hogy sohase érje meglepetés házastársát nem várt döntései vagy máshonnan róla kapott információk miatt: meg kell teremteni, és fenn kell tartani a bizalom légkörét a családban. Ehhez nélkülözhetetlen az egyenes, világos beszéd – nem állandó önfeltárulkozást, lelkizést értünk ez alatt, hanem egészséges, értheto kommunikációt – és azt, hogy a társ számára nyilvánvalóak legyenek szándékaink, terveink, látásaink, szellemi állapotunk, mert a házassági kapcsolatot rendkívüli módon aláássa a bujkálás, az ismeretlen utak, érthetetlen döntések, félinformációk, következetlenségek, homályos közlések, vagyis a kiszámíthatatlanság. Amikor egy házastárs meghökkenve értesül arról, hogy férje vagy felesége kivel találkozott, „hol látták”, vagy egy

számla érkeztével szerez tudomást valamilyen korábbi anyagi lépésérol, nem lehet csodálkozni, ha bizalma nagymértékben megrendül, s ezután gyanakvással kezdi nézni a másik jövés-menését, és ott is félrevezetést feltételez, ahol errol szó sincs: az elveszett bizalmat az ebben hibás félnek kell helyreállítania. János apostol elso levele elso fejezetében leszögezi: „Ha pedig a világosságban járunk, amint o maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az o Fiának vére megtisztít minket minden buntol.” (1Jn 1:7) Elozoleg János elmondja, hogy „Isten világosság és nincsen o benne semmi sötétség” (1Jn 1:5) – azaz az Úr természetéhez tartozó valóság a világosság. Ez ugyanakkor a közösséget létrehozó és fenntartó tényezo is, amely nélkül minden kapcsolat felbomlik, szétesik. Meg kell tehát tanulnunk a világosságban járást, az igen és nem alapján 53 álló

kiszámíthatóságot, fel kell adnunk a mellébeszéléseket, halandzsázásokat, a függetlenség látszatával kecsegteto „kis különutakat”, a sejtelmes elhallgatásokat és alattomos magánakciókat – különösen azt a kegyes csalást, hogy „mindezt azért hallgattam el elotted, mert nem akartalak felizgatni” és ehhez hasonló kétes értéku magyarázatokat – ekkor lesz otthonunk felszabadult, vidám közösség színtere, ahol „édes bizalomban”, gondtalanul lehet élvezni egymás társaságát. Szövetség a hétköznapokban – azaz számtalan, fontosnak nem tuno szituációban hogyan élhetünk harmonikusan együtt és egymás mellett – erre a mondhatni kimeríthetetlen témára még szeretnénk visszatérni, hiszen az Evangéliumok és az Újszövetség további fejezetei, például az apostoli levelek a megoldások hatalmas tárházát kínálják nekünk „átlagos és átlagostól eltéro” élethelyzetekre. Elozetesen talán mégis szükséges

lenne utalni egy olyan tényezore, amely nagyon gyakorlati módon védi a házastársak egészséges kapcsolatát, s amely elengedhetetlenül fontos a huséges mentalitás maradéktalan megvalósítása érdekében is. A keresztény jellem e nélkülözhetetlen tartozéka pedig a megbocsátásra való készség. Amennyire sokat emlegetjük és ismerjük ennek az ízig-vérig krisztusi jellemvonásnak a mutatóit, annyira kevesen valósítják azt meg akár családjukban, akár gyülekezetükben. Némely keresztény közösségek lassacskán sajnos arról ismerhetok meg, hogy a legtöbb elégedetlen, sértett, frusztrált ember éppen közöttük van jelen: ebben a típusú embercsoportban reagálnak az emberek legérzékenyebben egymásra, és hajlamosak akár évtizedes keseruségeket, nehezteléseket is elraktározni, hogy valamiképpen ezzel erosítsék meg saját magukról alkotott pozitív véleményüket magukban, vagy hogy ezáltal szabaduljanak meg a szintén sokszor jelentkezo

vallásos buntudatuktól. A családi környezeten kívül leginkább az egyházon belüli kapcsolatokat mérgezik folyamatosan az oktalanul orzött sérelmek – 54 vagy álsérelmek –, itt burjánoznak legjobban az önsajnálat, elvetettség, csalódottság, keseru szemrehányások, negatív érzelmek, itt érzik magukat feljogosítva a legtöbben arra, hogy mások iránt rosszhiszemuek, érzelmi területen követelozoek, hibakeresok, azaz törvénykezoek legyenek; s ahol nincs jelen a Szentlélek kedves, feszültségoldó, hibákat befedezo atmoszférája, ott ridegebb és kérlelhetetlenebb elnyomás alá helyezik az emberek egymást, mint akár a világban. Természetesen a világi bunösök ezt már „kívülrol tudják” – és nem vonzza oket egyes hiperérzékeny, nem egyszer paranoid reakcióktól sem mentes embercsoportok köre. Ezért az egyik legsürgetobb feladatnak tunik az, hogy megbocsátás által helyreállítsuk a józan, egészséges kapcsolatokat mind a

családokban, mind az Egyház különbözo közösségeiben. Nem Isten akarata, hogy a hívok sértetten közlekedjenek a gyülekezetekben, és nem szolgálja az Úr dicsoségét az sem, ha ki nem békült, megkeseredett családtagok egymást érzelmi nyomás alatt tartva azt próbálják ki, hogy „ki bírja tovább” a neheztelés, vádlás, engesztelhetetlen harag légkörét otthon Jézus világosan megfogalmazta a kapcsolatok bibliai rendezési módját a Máté evangélium 18. fejezetében (15–18) Minden konfliktus legegyszerubb feloldása a „szemtolszemben” történo problémafelvetés, amelybe beleértendo az is, hogy az megfeleloen tisztelettudó hangnemben történjen (lásd fentebb: emberi méltóság megbecsülése!). Ha ilyen módon lezajlik a bocsánatkérés, a sértett fél köteles azonnal megbocsátani, és a dolog ezzel remélhetoleg el van felejtve. Ha ketten nem sikerül dulore jutniuk, két-három megbízható (józan, értelmes, feltétlenül pártatlan)

személy jelenlétében kell eldönteni, mi is az igazság abban az adott szituációban. Ha itt sem születik egyezség, a gyülekezet képviseloinek kell állást foglalniuk az ügyben, s ha a vétkes rájuk sem hallgat, akkor automatikusan elveszíti hívoi státusát. Házastársak között természetesen ritkán akad olyan hordereju dolog, amely miatt ezeket az állomásokat végig kellene járniuk, de idonként elofordulhat, hogy nagyobb hatásfokú döntéseikben (mint például munkahely-változtatás vagy házeladás) nem tudnak egységes álláspontra helyezkedni, s ilyenkor valóban érdemes kikérni általuk ismert, bölcs és érett hívok véleményét. 55 Az emberek hajlamosak akár évtizedes keseruségeket is elraktározni A mindennapi, bátran csip-csup ügyeknek nevezheto kis koccanásokat azonban nevetséges lenne kivinni a négy falon kívülre, itt valóban rugalmas, gyors megbocsátókészségre és az úgynevezett sérelmek azonnali felejtésére van

szükség, ha a házastársak egészséges légkört akarnak meghonosítani otthonukban. Sokan itt követik el életük nagy hibáit, és lökik bele magukat a saját maguk okozta boldogtalanságba: képesek (sajnálatos módon többnyire nok) napokig, hetekig neheztelni egy-egy szeretetlen szóért, mondatért, felemlegetni évtizedekkel elobb elszenvedett megaláztatásokat, s egyúttal lemondani arról, hogy házastársuk valaha is megváltozik, s ezt surun emlegetni is Ahogyan azonban minden idosebb, az Úrban már kipróbált személy tanúsítja: a megbocsátás nem érzelmi kérdés, hanem akarati döntés. És – ahogy Lester Sumrall is utal rá Kitörés a függoségekbol címu könyvében – az akaratunk sokkal többre képes, mint ahogy gondoljuk: igenis képesek vagyunk akarati elhatározással sok mindent megváltoztatni: reggel idoben felkelni, mosolyogni az emberekre, szorgalmasabban dolgozni, feladni rossz szokásainkat és – megbocsátani. Az akarati döntést

követik majd az érzelmek is – ebben tehát hittel kell lépnünk. A legtöbb „egetrengeto sérelem” pedig nem más, mint pitiáner esetek, apró bosszantások, kellemetlen megjegyzések, fáradtan odavetett mondatok, valamely külso probléma begyuruzése (lásd: szülo-gyermek viszony felnottkorban) – esetleg démonikus támadások – vagy nagyon sokszor csupán félreértések Sok házassági tanácsadó ismételgeti, hogy a házasságok aláaknázója a „nagy ügyek” (tehát bunök) mellett a feloldatlan hétköznapi, kisstílu irritációk sora, amelyek miatt aztán az emberekben fokozatosan alábbhagynak a pozitív érzelmek, elönti oket egy lemondó, kiábrándult, fásult hangulat, és a másik jelenléte észrevehetoen már nem örömöt okoz, hanem ingerli oket: „Miért ide tetted a cipodet?” – „Nem tudsz rendet tartani.” – 56 „Ezt a levest is sikerült elrontani.” – „Miért nem foglalkozol többet a gyerekekkel?” – és így tovább,

azaz a pár egymás folytonos kritizálása felé sodródhat, ha nem állnak meg idoben, nem mondanak le határozottan a hibakeresésrol egymásban, és nem tanúsítanak nagylelkuséget egymás iránt. A krisztusi természet minden gyarlóságot befedez, amit csak lehet. Amit nem lehet, azt megfelelo hangnemben szóvá teszi, de mindvégig megorzi békességét A sértésekre egyenes szóval, józanul hívja fel társa figyelmét, és hajlandó hamar megengesztelodni. Ugyancsak a Máté evangélium 18 fejezetében Jézus Péter kérdésére válaszolva azt mondja, hogy adott esetben még hetvenhétszer (más magyarázatban: hetvenszer hétszer) is meg kell testvérünknek (elsoként tehát házastársunknak) bocsátani (21–22 versek). A megbocsátást megkönnyítheti egy kis ajándék Vagyis még az is jobb, ha valaki egy nap például hetvenszer hétszer kér (és kap) bocsánatot, mint megtartani a csalódottság, neheztelés érzéseit, elraktározni az emlékezetben a

kellemetlen szavakat, megorizni a megalázó jelenet fájdalmas emlékeit – mivelhogy mindezek egyúttal a fizikumot is károsan befolyásolják, észrevétlenül rombolják egészségünket, tönkreteszik munkánk sikerét, céltalanná szürkítik napjainkat, s hosszú távon – minden túlzás nélkül – megrövidítik életünket. A Mester nem elvont, önmagáért felállított szabály betartásaként követeli meg tolünk a feltétel nélküli megbocsátást, hanem a mi jól felfogott érdekünkben. És többek között azért is, mert ember amúgy sem sérthet meg minket annyira, mint ahogyan mi megsértettük Istent – s o mégis készségesen megbocsátott nekünk A Péter kérdésére adott válasz után azonnal következik a sokak által jól ismert példázat arról a szolgáról, aki urának tízezer talentummal (mondjuk körülbelül kétmilliárd dollárral) tartozott (Mt 18:23–35) – s mivel nem volt mibol fizetnie, a király nem adatta el családjával

rabszolgának, mint ahogyan a törvény megkövetelte volna, hanem 57 megsajnálta, és elengedte tetemes adósságát. Ezután, ahogy ez a szolga kiment onnan, ahol ilyen irgalmasan bántak vele, találkozott egy szolgatársával, aki neki száz dénárral volt adós (körülbelül kétszázezer dollár), o viszont nem engedte szabadon a másikat, hanem fojtogatni kezdte, és követelte tole az adósság megtérítését. A másik szolga hiába könyörgött neki, o mégis börtönbe juttatta társát – s a történet folytatásából megtudjuk, hogy a király, miután értesült szolgája kíméletlenségérol, maga elé hívatta ot, és szemére hányta azt, hogy miért nem volt könyörületes szolgatársa iránt, amikor rajta is megkönyörült az ura. Ezután pedig a király a gonosz szolgát átadta a hóhéroknak mindaddig, amíg megfizeti mindazt, amivel tartozik. Jézus így fejezi be a példázatot: „Eképpen cselekszik az én mennyei Atyám is veletek, ha

szívetekbol meg nem bocsátjátok, kiki az o atyjafiának, az o vétkeiket.” (35 vers) Látható mindebbol, hogy Isten egyenesen parancsot ad nekünk, tanítványainak és gyermekeinek a megbocsátásra, irgalmasságra, a terhek feloldására, az adósságok elengedésére (ez utóbbinál, anyagi esetben nagyon fontos megjegyeznünk azt, hogy a parancsolat a példázatban eloforduló helyzetre vonatkozik, és nem felelotlenül harácsoló, pénzt herdáló, nyeglén követelozo „szolgatárs” adósságainak elengedését írja elo). A megbocsátásra vonatkozólag Pál apostol az Efézusi levél 4. fejezetében még azt is hozzáteszi: „a nap le ne menjen a ti haragotokon” (26b) – azaz a lehetoség szerint, amennyiben rajtunk múlik, minden napot békességben és kiengesztelodésben érdemes lezárnunk – s ha arra gondolunk, hogy az Úr váratlan visszajövetele egyeseket éjjeli álmukban talál: „Mondom néktek, azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban; az egyik

felvétetik, és a másik elhagyatik.” (Lk 17:34), akkor ennek tudatában bizonyára nagyon is meggondoljuk, vajon mennyire kifizetodo kockáztatni a mennyei seregszemlérol, tehát az elragadtatásról való lemaradásunkat csak azért, mert meg vagyunk arról gyozodve, hogy nekünk van igazunk egy bizonyos nézeteltérésben „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon” – azaz amennyire rajtunk múlik, minden 58 napot békességben érdemes lezárnunk A megbocsátás technikája hamar elsajátítható, sot továbbfejlesztheto az „elfedezés” irányába, amikor esetleg a másik fél nem kér bocsánatot, hanem észre sem veszi, hogy vétkezett ellenünk. Van, amikor oda kell menni, és tiszteletteljesen észrevételezni, ami történt, de van, amikor nem szükséges, mert nem történt olyan igazságtalanság, amely megkövetelné ezt a lépést. Ilyenkor nagy haszonnal jár a „felejtés tudománya”, amely vélt sérelmekre a

legkiválóbb orvosság. Ha valamelyik házasfél esetleg démonikus megkötözöttség okán sértegeti állandóan házastársát, akkor a másik fél sok közbenjáró imával, szellemi szolgálat igénylésével tud a helyzetbol kiutat találni – jó néhányan vannak, akik ilyen helyzetben is megtapasztalták Isten gyógyító beavatkozását. Ugyanakkor minden esetben az Isten akarata, amit Jézus általánosságban is mondott a tanítványoknak: „Legyen bennetek só és legyetek békében egymással.” (Mk 9:50b) Csak így, a megbocsátásra való állandó készenlétben (és nem a sértodésre való alkalmat várva) leszünk alkalmasak egy valóságos szövetségi kapcsolat mindennapos megélésére, mivel ezzel tulajdonképpen lemondunk igazságunk állandó érvényesítésérol, áldozatot vállalunk a kapcsolat megorzéséért és ápolásáért, elismerjük, hogy mi is rászorulunk Isten és emberek irgalmasságára – és észrevétlenül, de szívósan munkáljuk

a békességet, harmóniát otthonunkban – azaz Isten segítségével „egy kis darab menny” születik a földön 59