Művészet | Festészet » A tájkép a XVII-XVIII. századi művészetben

A tájkép a XVII-XVIII. századi művészetben A XVII. sz-i holland festészet szinte a valóságos világnak a részlete A holland tájképfestők egy része a bájos holland városok hangulatos részleteit örökíti meg; mások a holland életben oly nagy szerepet játszó tengert és homokos, gyér növényzetű partját, az örökösen párás levegőtől üdezöld szántóföldeket és erdőket. De mindig festenek emberi alakot is a képükre vagy ember által készített házat, vagy legalábbis csónakot vagy kerítést, hogy még inkább emberközelségbe hozzák alkotásukat. Ezek a művészek szeretettel és lelkesedéssel hazájuk szerény, igénytelen tájrészleteit örökítették meg. A XVII sz-i olasz ill francia tájfestés ún „eszményi tájat” ábrázol Csak Németalföldön találkozhatunk a XIX. sz-i értelemben vett tájképfestéssel vagyis, hogy a festők a táj egy részletét a valóságnak megfelelően ábrázolják. Poussin mellett a XVII. sz-i

Franciao másik nagy festője Le Lorrain Az ő munkásságával a tájképfestészet a vallási és mitológiai tárgyú nagy festészettel összemérhető művészi rangot kapott. Lorrain művészeti képzése Paul Brill és Adam Elsheimer alkotásainak tanulmányozásaiból indul ki. Ezek a mesterek három részre tagolják a teret: egy sötétbarna előtérre, zöld középrészre és egy kék háttérre, mely bizonyos esetekben egybeolvad az alkonyi felhőkkel. A tér ehhez hasonló felosztása figyelhető meg Lorrain Malom c festményén (1631). Lorrain nemcsak a tájat próbálja megragadni, hanem megkísérli megjeleníteni annak levegőjét is. Számára a történet nem a festmény témája, az inkább a táj részét képezi Nem az ókori romok érdeklik, melyekkel tele a római vidék, hanem ezeknek a tájaknak a változó szépsége. Poussin kiindulási pontként történelmi vagy filozófiai témát választ, ezzel ellentétben Lorrain a fény és a színek

tanulmányozásából indul ki, érdektelenséget mutatva a kép témája iránt, mely műveiben a mezei ünnepségekre, palotákra, romokra korlátozódik. Egyetlen téma, mely felkelti érdeklődését az a római táj, valamint a tenger, és ez számos művében kifejeződésre jut. Ilyen a Falusi ünnep (1639), Kleopátra partraszállása Tarzuszban, Európa elrablása (1655), Tájkép Apollónnal és a cumaei szibillával, Római Szent Paul hajóra szállása Ostiában (1639). A holland tájképfestők közül kiemelkedik Hendrick Avercamp, Esaias van de Velde és Hercules Pietersz, akik magukon viselték Gillis van Coninxloo művészetének hatását. Hendrick Avercamp (1585 – 1634) képein apró figurákkal benépesített tájat jelenít meg, ilyen pl. a Téli táj korcsolyázókkal Esaias van de Velde (1591 k – 1630) szintén festett tájképeket Ilyenek a Dűnék, a Tó vagy a Kis vitorlás. Közülük Pietersz Seghers (1590 k. – 1639) volt a legeredetibb, kiváló

rézkarcművész, aki a metszetek előállításának saját technikáját fejlesztette ki, mellyel előzőleg megfestett papírra és lenvászonra készített rézkarcokat. Ezek közül kiemelkedik a Mohos jegenyefenyő és a Téli táj folyóval. Metszetein a színekkel kisérletezett, majd festményein is folytatta; amit alacsony horizontok, fények és árnyk kontrasztjával társított. Festményei közül, melyeket Rembrant is nagyra értékelt, kiemelkedő a Völgy folyóval és a Tájkép. A holland tájkép sajátos vonása az atmoszféra megragadása és az alacsony horizont vonala, mely nagy jelentőséget ad az égbolt ábrázolásának. Ezek a jellegzetességek az ún tonális korszak festőinél jelennek meg, akik közé Jan van Goyen és Salamon van Ruisdael is tartozik. A kora egyik legmegbecsültebb holland tájképfestőjének számító Van Goyen stílusának jellemzője, az igen alacsony horizontú, levegős, messze kilátást nyújtó, impresszionista

könnyedséggel festett tájképeknek sárgás, később kékesszürke tónusa; valamint a kompozíció egyszerűsége, ami az ábrázolt teret egységessé teszi. Goyen az egyik legkiválóbb mestere a levegőperspektívának, aminek különös szerep jutott a holland tájképfestészetben. A festő 1634-ben Hágában telepedett le, és itt alkotta meg műveinek nagy részét. Témái a városok látképei – Leiden látképe, Dordrecht látképe - fák és kunyhók szegélyezte utak – Ösvény kunyhókkal – folyók – Folyóparti táj . Esaias van de Velde és Jan van Goyen döntő hatást gyakoroltak Salamon van Ruisdael (1600k. – 1670) művészetére, aki a tengerparti dűnék, téli tájak, redők szerelmese volt Képei nagy műgondról árulkodnak, különösen az égbolt és a vizek ábrázolásában. Goyenhez hasonlóan Ruisdael festményeinek színvilága is nagyon egységes; a későbbi időszakban élénkebbé válik. Legkiemelkedőbb művei közé tartozik a

Folyami táj halászokkal, a Gyaloghíd, a Táj dűnékkel, a Komp. Salamon van Ruisdael unokaöccse Jacob van Ruisdael (1628 k. – 1682) a legrangosabb képviselője annak az irányzatnak, mely szakít a realista tájképpel. Első alkotói korszakában, az ötvenes években, Hollandia és Németország határterületén élt, melynek kastélyokkal és patakokkal tarkított erdős vidékei a barbizoni iskola egyes alkotásaira emlékeztető, viharos, romantikus tájképek megalkotására ihlették. Van Ruisdael ezeket a tájakat bonyolult kompozícíókban jeleníti meg, melyekben a kontrasztok játékának adja a főszerepet, mindig gondosan illesztve azt a környezetbe. Ez figyelhető meg pl A bentheimi kastély c képén 1657-től Amszterdamban élt, stílusában pedig fokozatosan eltávolodott a valós természettől, drámaibb tájakat teremtve: viharos tengerpartokat és felidézett romok emlékképeit – A zsidó temető (1670k.) A hetvenes években letisztultabb képek

születtek, mint a Búzamezők c híres képe is