Művészet | Festészet » A klasszicista és romantikus tájképfestészet Magyarországon

A klasszicista és romantikus tájképfestészet Magyarországon A XVIII. század folyamán kezdett divatba jönni a nagybirtokosok megrendeléseire készített látképek, egy-egy kastélyról és annak környezetéről. A hazai táj iránti érdeklődést leginkább a sokszorosított grafikai sorozatok keltették fel. Az 1820-as évektől viszont már nem csupán vidéki kezdeményezések tapasztalhatók a tájképes grafika műfajában, Pest – Buda is meghatározó mértékben bekapcsolódik a művészeti közélet alakításába. A tájképet polgári műfajként emlegetik mivel felvirágzása egybefonódott a felvilágosodás eszméinek terjedésével. Az eszményi táj mestere nem törekszik a látvány hűséges visszaadására; tanulmányozza a táj alkotó elemeit, az alkonyi és hajnali megvilágításokat. A tökéletes képi harmóniára törekvő eszményi táj felépítése, alá volt rendelve az akadémiákon tanított pontos szabályoknak. A magyar tájfestészet

első nagy tehetsége, id. Markó Károly képei mutatnak példát ehhez a tájfelfogáshoz. Mint a hazai tájak hűséges megörökítője indult el pályáján De itthon csak kisszerű feladatok teljesítése révén tudta volna fenntartani magát, mert nagyszabású tájképekre Közép-Európában nem volt kereslet. Itália földjén letelepedve megfelelő megrendeléseket kapott, s elnyerte a magasabb körök elismerését. A klasszikus akadémiai tanítások kötelező, háromsíkú tájkompozíciója szinte mindegyik Markó - képet meghatároz, a művész római korszakának alkotásán is érvényesül. „Diana a vadászaton” c. képén is az árnyékos előtér csak jelzésszerűen van jelen és kétoldalt átvezet a középtérbe Így a jobb és bal oldalon levő sötétebb tömegek körbefonják a látnivaló hátteret. A sziklákkal, bokrokkal, kidőlt fákkal zsúfolt középtér formái között a vadászat római istennője látható, az íjat feszítő Dianát

körbefogó nimfák és a vadászkutyák pillantása, mind a menekülő szarvas felé irányulnak. De a festmény szélére került mozgás nem borítja fel a kép egyensúlyát, ugyanis egy vadászkürtjét fújó nimfa lezárja a kompozíciót. Harmincegy évi távollét után, 1853-ban Markó látogatást tett Magyarországra. Hazája iránti elkötelezettségét azzal is tanúsította, hogy emlékezetből festette le a magyar Alföldet annak jellegzetes motívumaival, az itatóvályúkkal körülövezett gémeskúttal és gólyával. Az alkonyi színharmóniát választva nem szakadt el az okkeres, vörösesbarnás árnyalatoktól. A romantika legkorábbi képviselője Kisfaludy Károly, már 1822-től festette a szenvedélyes, mozgalmas kompozícióit a tengeri viharral, az elemek drámai összecsapásával. Felfogása az északi népek heroikus, a természet fenyegető erejét hangsúlyozó tájfestészetével rokon, mintsem a magyar romantika érzelmességével. A XVII. Századi

holland tengerfestők hagyományait barokkos mozgalmassággal élénkítő előképek jó kiindulópontot szolgáltak Kisfaludynak. A mozgalmas képek kedvelt motívuma a vihar, a természeti elemek összecsapása, a veszélybe került, kiszolgáltatott ember bemutatása; (Tengeri és levegői vihar). Azonos témakör sokszori variálása, sűrítettebb előadásmódot hozott magával, melybe saját itáliai tengerélményének emlékét is beleépítette. A század utolsó harmadára Magyarországon is megszületett a realista tájábrázolás. Erre a romantika fénykorában , az 1830-as évek közepén Barabás Miklós itáliai vízfestményei utalnak. Velencei tanulmányútja idején nemcsak a helyi kolorista hagyományok hatottak rá, hanem egy skót festő barátja révén sajátíthatta el az angol akvarell tájfestés módszerét. Visszatérve Magyarországra felhagyott a részletező részletre kidolgozott festményeivel és a biedermeier polgári aprólékosságaihoz

csatlakozott. A cégérfestés sem Magyarországon, sem külföldön nem volt lebecsült műfaj. Egyrészt jó árat lehetett érte kérni, másrészt reklámot jelentett nemcsak a boltos, de a festő számára is. Barabás 1838 és 1865 között készült számos cégérképe között az egyik legérdekesebb a „Zöld fa”, amely Nagy József pesti fűszerüzletébe csalogatta a vevőket. A festő ezt megelőzően számos akvarellt készített szülőföldje tájairól, és ezeket Erdélyi képek címmel sokszorosított albumban szerette volna kiadni, de erre soha nem került sor. 1838-ban akvarelleket készített alföldi tájakról. Ezeken hasznosította az itáliai tanulmányútján elsajátított angol vízfestéstechnikát, mely a természetet sokkal lágyabb felfogásban tükrözte vissza. Barabás tájábrázolásának kettősségére utal, hogy a nagyméretű cégérrel s a tájhátteres zsánerképpel egy időben is folytatta az akvarellfestést. A távlatot nyújtó

Dunai képek-sorozata vagy a Lánchíd építésének különböző fázisait megörökítő képei megőrizték a reformkori Pest – Budának és lakóinak arculatát. A pusztaábrázolás kettős szimbolikája egyrészt a „magyar ugar” sivárságából, reménytelen egyhangúságából, másrészt határtalan végtelensége miatt a magyarság letörhetetlen szabadságvágyából fakad