Irodalom | Középiskola » A hivatalnok társadalom bemutatása az orosz irodalomban

A hivatalnok társadalom bemutatása az orosz irodalomban A realizmus a 19. században a romantika mellett kialakult művészeti irányzat. A realista írók szembefordulnak saját korukkal, s az a törekvésük, hogy a valóságot minél hitelesebben ábrázolják. A realista művészek úgy kívánnak minél pontosabb, igazabb ábrázolást adni a valóságról, ahogyan azt maguk látják, tapasztalják. Mélységesen tisztelik az apró részleteket is: táj- és helyrajzi adatokat, a szereplők külső sajátosságait, arcvonásait, alakját, ruházatát stb. A realizmus lényeges eleme a körültekintő lélekrajz, a szereplők lelkivilágának a feltárása. Kerüli az eszményítést és a romantikára jellemző díszítőelemeket is. A romantikus és realista vonások gyakran egyazon művön belül is megfigyelhetők. Két uralkodó műfaja a regény és a novella. A 19. század az orosz irodalom fénykora, s mindenekelőtt az orosz realizmus hozott gyors fejlődést.

Oroszországban még nem volt erős, művelt polgári osztály, éppen ezért a nemesség és a nemességből kiszakadt értelmiség sürgette a polgári átalakulást, a cári önkényuralom megdöntését. Az orosz realista írók művei jórészt arról szólnak, hogy hogyan nem szabad, hogyan nem érdemes élni. Hőseik afféle „fölösleges” emberek, akik valamilyen magasabb elhivatottság nélkül, tétlenül élik életüket, nem használnak senkinek, semminek, képtelenek bárkit is boldogítani, s maguk is reménytelenül boldogtalanok. Az realizmus egyik legelső kiemelkedő írója, az ún. kisember irodalom megteremtője Gogol volt. A hivatalnok novellák közül a leghíresebb tőle A köpönyeg (1842) című groteszk elbeszélése. A groteszk a komikumnak az a fajtája, amelyben a legszélsőségesebben ellentétes elemek egybefonódása kelt nevetséges hatást. Ezek közül az egyik minden esetben valamely riasztóan torz, rút vagy általában félelmet, borzalmat

keltő vonás, amely a másik oldalon mulatságos, bájos vagy kicsinyességében komikus elemekkel ötvöződik. A novella középpontjában egy kishivatalnok Akakij Akakijevics áll. Az első részben megismerhetjük a főszereplőt, és munkáját. Élete szürke, egyhangú és sivár, de ezt ő már nem is érzi, lelkileg már eltorzult. Munkája nem más, minthogy naphosszat iratokat másoljon. Jól tudja (tapasztalta), ennél nagyobb kihívásokra nem alkalmas, de jelenlegi helyzetével elégedett, feladatait pontosan, hiba nélkül hajtja végre. Életének fordulópontja, hogy régi, rongyos köpönyege helyett egy újat kell csináltatnia, de nincs rá pénze. Lehetetlennek tűnő dolgokról mond le, hogy megspórolja a köpönyeg árát. ~ 1 ~ Nem a nagyvonalú életről kell lemondania, hanem a normális életről. A kisszerű vágy felnagyított álommá válik. Annyira fontossá válik számára a ruhadarab, hogy szinte csak azért él. Ettől megváltozik a

viselkedése, hirtelen lesz célja, értelme az életének, de ebben az a tragikus, hogy ez a kisszerű cél jelenti számára az élet értelmét. Amikor a köpönyeg elkészül, fosztogatók rabolják el tőle, és ebbe belebetegszik, majd belehal. Életében se foglalkozott senki vele, halála sem érdekelt senkit. Munkahelyére másnap már új hivatalnokot vettek fel. Azonban mégis sikerült elérnie, hogy az emberek egy ideig még róla beszéljenek. Halála után egy ideig kísértetként visszajár a túlvilágról, s „rangra és címre való tekintet nélkül mindenkiről leráncigálta a köpönyegét’’. Gogol arra akar rávilágítani, hogy micsoda társadalom az ahol egy holt tárgy (azaz a köpönyeg) egyenértékű egy ember életével. A befejezés is éppen olyan furcsa, groteszk, mint maga a történet, hiszen egyszerre érezhető a visszatérő humoros hangnem és a tragikus értékvesztés. Az orosz realizmus legnagyobb alakja Lev Nyikolajevics Tolsztoj.

Saját erkölcsi elveket vall, ez a tolsztojanizmus:a szeretet erejét és hatalmát hirdeti, a jövőt a parasztságban látja, prófétaszerepet vállal, célja a világ boldogítása. Műveit a realista stílus jellemzi Célkitűzései eszmerendszere idealista , nem megvalósítható. Egyik legkiválóbb kisregénye, az Iván Iljics halála. A központi kérdés ebben is: hogyan kellene, illetve hogyan nem szabadna élni. Tolsztoj megbontja a hagyományos időrendet: egy közhivatalnok életének bemutatását a halálhírrel, s a gyászszertartással kezdi. Ennek lényeges szerepe van: azt tudhatjuk meg, hogyan hatott a halál ténye Ivan Iljics ismerőseire, miképpen vélekedtek az elhunytról, milyen emléket hagyott bennük. A kollégáit csak az előbbre jutás érdekel, és az, hogy a másik halt meg nem ők. A családja sem sajnálja, egyedül kisfia érez iránta részvétet „Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt” –így foglalja össze az író

hőse egész sorsát, s ezzel az ítélettel kezdődik a múlt bemutatása. A főhős teljesen hétköznapi módon, az elvárásoknak megfelelően él. Nem tesz semmi különlegeset, nem lóg ki a sorból, azt teszi, amit elvárnak tőle, még házassága is a megszokáson alapul, nem szerelmi házasság. Feleségével gyakran veszekedett, a kellemességnek hamarosan nyoma veszett. Ez ellen úgy próbált védekezni, hogy több időt volt a hivatalában, otthonától távol. Magas beosztású ügyész lett, s épp új lakását rendezte be, amikor a függönyök felaggatása közben megcsúszott, s az oldalát beverte az ablakkilincsbe. Ettől kezdve (hónapokon át) fokozódó fájdalmat kezdett érezni oldalában. A kisregény 4 részével kezdődik a betegség folyamatának leírása. A regény tere egyre jobban leszűkül, Ivan Iljics betegszobájára. A szereplők is fogynak: a hős magára marad szörnyű szenvedéseivel. Fájdalmi napról napra erősödtek, ópiumot, később

morfiumot adtak neki. Mégis, „gyötrelmei közül a hazugság volt a legnagyobb”: „.Ivan Iljics csak beteg, de nem haldoklik ” ~ 2 ~ Egyedül Geraszim értette meg a helyzetét, csak ő sajnálta. Geraszim úgy viselkedett Ivan Iljiccsel, mint súlyos beteggel, nem hazudott neki, derűsen, panasz nélkül szolgálta ki. S Geraszimon kívül csak kis gimnazista fiában vett észre a beteg valami szánakozó ijedtséget. Geraszim jósága és elérzékenyedése szólaltatja meg Ivan Iljicsben „a lélek hangját” Hosszas vívódások után rá kellett döbbennie, hogy életét elhibázta, egész tudatos élete nem az volt, aminek lennie kellett volna. Felismerte, hogy mindaz, amit értéknek hitt, hazug és üres. Felismerte, hogy gyermekkora idilljétől távolodva nem fölfelé haladt, ahogy hitte mostanáig, hanem a fényességből a sötétségbe, az igazságból a hazugságba. Élete utolsó hatvan percében még jóvá tette elhibázott életét: észrevette,

hogy mások is szenvednek; megesett a szíve rajtuk, s lelkében feltámadt az önzetlen szeretet, a jóság, a sajnálat a szenvedők iránt. Úgy kell intéznie halálát, hogy nekik ne fájjon, meg kell szabadítani őket a szenvedéstől. Erkölcsileg megtisztult: eltűnt a fájdalom, eltűnt a halálfélelem, s megigazulva, boldogan halt meg. A 19. századi orosz irodalom legnagyobbjai közé tartozik Csehov is A korai novellák egyik legsikerültebb darabja A csinovnyik halála (1883). A novella főhőse Ivan Dmitrics Cserjakov hagyatéki végrehajtó, ugyanolyan megnyomorított lelkű kishivatalnok, mint Akakij Akakijevics, mégis leszűkített világában ő is jól érzi magát. Életében változást hoz egy váratlan tüsszentés. Cserjakov lelkében ez szörnyű bűnné terebélyesedik, hiszen a tábornoki rangban lévő Brizzsalov államtanácsost tüsszentette le. Cserjakov azonnal bocsánatot kért, s a tábornok egy legyintéssel intézte el. A szerencsétlen

csinovnyikot viszont tovább gyötri a bűntudat, és ismétlődő bocsánat kéréseivel zaklatja a tábornokot. Mikor már hatodszorra is Brizzsalov elé állt, a tábornok valóban megharagudott rá, és dühösen kidobta. A befejezés tragikomikusan jelképes értelmű. Cserjakov „ gépiesen hazatér, s vadonatúj egyenruháját le sem vetve, végigfeküdt a díványon ésmeghalt” . Nem a „vétsége” miatti lelkifurdalásba, nem a képtelenségig felnövesztett rettegésbe halt bele, hanem abba, hogy „belsejében valami megszakadt” .Olyan tettet követett el, amelyet egy magas állású személyiség nem helyeselt, s ez összeférhetetlen a csinovnyik-léttel. Cserjakov ezzel egyszerűen megszűnt létezni Az orosz irodalom azért talált rá erre a jellegzetes hőstípusra, mert a társadalom elmaradottságából kiszakadni vágyó, haladó szellemiségű írók egyfajta lázadó, az emberiséget megjobbítani akaró célokat követtek. A csinovnyik alakja volt a

legmegfelelőbb az orosz lemaradottság és kiúttalanság ábrázolására. Így válhatott a kishivatalnok-réteg az írók célpontjává, ami által az orosz irodalom betörhetett Európába, és a világirodalom legnagyobb alkotó nemzetei közé emelkedhetett. ~ 3 ~