Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Világgazdaságtan és EU tételek, 2003

Adatlap

Év, oldalszám:2003, 74 oldal
Nyelv:magyar
Letöltések száma:917
Feltöltve:2005. október 10
Méret:841 KB
Intézmény:-

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!


Értékelések

Ezt a doksit egyelőre még senki sem értékelte. Legyél Te az első!


Új értékelés

Tartalmi kivonat

TARTALOMJEGYZÉK 1. Milyen szakaszokra bonthatjuk a világgazdaság fejlődését? 2 2. Jellemezze a XX Sz Utolso szakaszában megvalósult globalizáció hajtóerőit! 3 3. Melyek a globalizáció főbb következményei? 4 4. Melyek a külkereskedelem alapfogalmai, indítékai? 5 5. Ismeretesse a nemzetközi kereskedelem elméleteit! 6 6. Ismeretesse a komperativ előnyökkel kapcsolatos elméleteket, a komperativ előnyök forrásait! 7 7. Ismertesse a nemzetközi áru és szolgáltatásáramlási folyamatokat jellemző mutatókat! 8 8. Jellemezze a külkereskedelem állami szabályozásának típusait 9 9. Jellemezze a vámok céljait és az azok elérésehez alkalmazható vámtipusokat! 10 10. Elemezze a protekcionista külkereskedelempolitika eszköztárát! 13 11. Jellemezze a nemzetközi szolgáltatáskereskedelmet! 16 12. Jellemezze a nemzetközi kereskedelmi egyezményeket és szervezeteket! 18 13. Ismertesse a nemzetközi pénzügyi alapfogalmakat! 21 14. Jellemezze a

nemzetközi fizetési mérleget! 23 15. Mutassa be a devizapiaci ügyleteket es az árfolyamtípusokat! 26 16. Ismertesse az IMF létrejöttének körülményeit, céljait feladatait! 28 17. Mutassa be a világbankot és társintezményeit! 29 18. Elemezze az EBRD célját, tevékenységét, és szervezetét! 30 19. Melyek a BIS működési céljai, feladatai? 31 20. Mutassa be a nemzetközi munkaerőpiac valtozosában felismerhető hosszútávu trendet! 32 21. Melyek az európai munkaerőpiac xx századi migrációs hullámai? 33 22. Elemmezze a Kelet-európai orszagok migrációs statuszát és a migrációt befolyasoló tényezőket! 34 23. Mutassa be a relokációt előidéző folyamatokat! 35 24. Melyek a nemzetközi finánctőkeáramlás és az eladósodási folyamat alapfogalmai, az eladósodási problema megoldasi lehetőségei? 36 25. Jellemezze az eladósodott országok által követendő kiigazítási politikát, valamint a hitelezők által bevezetendő intézkedéseket! 38

26. Mutassa be Magyarország eladosodási folyamatát! 39 27. Hasonlítsa össze a direkttőke-befektetések formáit! 40 28. Mutassa be a direkttőke import hatását a fogado orszagra 41 29. Jellemezze a 90-es evek magyar tőkevonzási politikáját! 42 30. Mutassa be a tőkekivitel főszereplőit, a nemzetközi multinacionális, transznacionális cégek jellemzőit ill. A különböző cégtípusok előnyeit és hátrányait! 43 31. Mutassa be a transznacionalizálódás terjedési folyamatát! 45 47 32. Melyek a transznacionális társaságok állami szabályozasának lehetőségei területei? 49 33. Jellemezze a magyar gazdaság transznacionalizálodási folyamatát! 34. Mutassa be a regionális együttműködés folyamatait, a regionalizálodás főbb stratégiáit, céljait! 51 35. Elemezze az integráció alapfeltételeit, az integráció fogalmi megközelítését 52 36. Mutassa be az európai integráció gazdasági okait es előtörténetét! 53 37. Jellemezze az európai

unió fejlődési szakaszait! 55 38. Elemezze a vámunió megvalosítási folyamatát az EGK-ban! 56 39. Melyek az egységes piac bevezétésenek főbb fejezetei, „csomagjai”? 57 40. Jellemezze az EU 3 pillérét! 59 41. Mutassa be a kozos agrarpolitika elemeit es kovetkezmenyeit, az agrarrenszer reformjait60 42. Mutassa be a Közösségi szintű ipar és struktúrapolitika jellemzőit és eredményeit! 62 43. Mutassa be a pénzügyi integráció történelmi előzményeit! 63 44. Elemezze a monetáris unio megvalósításának szakaszait! 65 45. ellemezze az Europi Unio Közös költségvetését, felépítésének alapelveit, bevételi és kiadási szerkezetét! 67 68 46. Milyen okokra vezethető vissza az EU gazdaságainak gyengesége? 47. Mutassa be Magyarország utját az EU-ba! 69 48. Elemezze a magyar csatlakozás jogharmonizaciós teendőit! 71 49. Hogyan érinti a Humán szférát a csatlakozás? 72 50. Milyen előnyök és hátrányok származhatnak a magyar gazdaság

monetaris uniohoz való csatlakozásából (GMU-tagság)? 74 1. MILYEN SZAKASZOKRA BONTHATJUK A VILÁGGAZDASÁG FEJLŐDÉSÉT? A világgazdaság a nemzetgazdaságok szerves, önálló mozgástörvényekkel rendelkező egysége. Kialakulása időrendileg nem az önálló nemzetállamok kialakulása utánra tehető, hanem velük párhuzamos. A világgazdaság eddigi fejlődéstörténetét 5 szakaszra bonthatjuk a) „A merkantilizmus és a korai gyarmatosítás kora" / XV. század végétől - XVI század végéig/ A korszak világgazdasági folyamatait vitathatatlanul a kereskedelmi tőke uralja. A nemzetközi kereskedelem áruszerkezeti és regionális változása elősegítette a belgazdasági fejlődést is. A távolsági kereskedelem luxuscikkeit és fűszertermékeit felváltotta a manufaktúrákban előállított tömegáru. A mediterrán térségét, mint fő kereskedelmi útvonalat az atlanti térség váltotta fel. b) „A gyarmati típusú nemzetközi munkamegosztás

kora" /XVII. századtól - 1870-es évekig/ Az országok egymás közötti gazdasági kapcsolatát egyre inkább a szervezett külkereskedelmi és pénzforgalmi folyamatok dominanciája jellemzi. A gyarmatbirodalmakon belül kialakult „hagyományos" munkamegosztás - a gyarmatok természeti kincsei és mezőgazdasági nyersanyagai ellentételezik az anyaország ipari készáru-exportját - már nemcsak a gyarmat és anyaország kapcsolatra jellemző. c) „A monopolizáció és a gyarmati tőkekivitel időszaka" /1870-es évektől - 1944-ig/ A korszakot az új ipari nagyhatalmak megjelenésével, a tőkekoncentráció és -centralizáció hatására kialakult óriásvállalatok egymás közötti igen éles nemzetközi versenyével és az aranystandarddal, mint nemzeti és nemzetközi pénzügyi rendszerrel jellemezhetjük. A nemzetgazdaságok kapcsolódási formáit tekintve a külkereskedelem és a nemzetközi pénzforgalom mellett egyre jelentősebbé váltak a

direkt tőkekapcsolatok, a működőtöké nemzetközi áramlása. d) „A Bretton Woods-i rendszer működésének és a gyarmati típusú munkamegosztás hanyatlásának korszaka" /1944-1973/ A világgazdaság aranykoraként emlegetett 25-30 évét a korábbi tanulmányainkból már jól ismert - keynesi gazdaságpolitika és az aranydeviza rendszer, mint új nemzetközi pénzügyi rendszer jellemzi Létrejöttek a világgazdaság működésének alapvető szerződései és nemzetközi intézményei (GATT, IMF, IBRD) és kialakultak működési alapelvei. Atudományos-technikai forradalom kibontakozása, nemzetközi vállalatbirodalmak kialakulása, regionális integrációs törekvések kibontakozása, technika-technológia transzfer folyamatainak felerősödése, a munkaerő nemzetközi áramlása, valamint a nemzetgazdaságok közötti kapcsolódási formák közül a kölcsöntőke mozgások felerősödése szintén e korszak meghatározó jelenségei. Az

„egycentrumú" amerikai hegemóniával jellemezhető világgazdasági korszakot a 70-es évek közepének eseményei gyökeresen átalakították. e)"Az elvetélt nemzetközi reformkísérletek, növekvő egyensúlytalanságok, pénzügyi zavarok korszaka" /1973- napjainkig / A nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlása (1971), a nyersanyagválság kirobbanása (1973), az ökológiai probléma kiéleződése felerősítette a nemzet- gazdaságok differenciálódási folyamatát. A strukturális átalakulási folyamatban az új világgazdasági korszakhoz való alkalmazkodásban az egyes nemzetgazdaságok eltérő eredményeket értek el. Egyre jelentősebb nemzetközi kapcsolódási formává vált az információáramlás. Az államok újraértékelték gazdasági szerepüket. Az igazságosság, hatékonyság és stabilitás érdekében más beavatkozási technikákhoz nyúltak. A gazdaságpolitikák központi eleme a monetarizmus, a 80-as évektől a

privatizáció és a dereguláció lett. A transznacionális és multinacionális vállalatok hatalmának növekedése, valamint számos ország adósságcsapdában vergődése szintén e korszak terméke. Felbomlott a világ egyharmadára kiterjedő szocialista blokk, megindult a gazdasági és politikai transzformáció. 2. JELLEMEZZE A XX SZ UTOLSO SZAKASZÁBAN MEGVALÓSULT GLOBALIZÁCIÓ HAJTÓERŐIT! A nemzetköziesedést és a globalizációs folyamatot a következő főbb tényezők ösztönözték a XX. század utolsó harmadában: 1. Az 1960-as évek óta kibontakozó új tudományos és technikai átalakulás jellegét és következményeit illetően minden korábbi technikai átalakulásnál nagyobb mértékben globális jellegű, átfogó és univerzáló hatású. A technikai átalakulás a nemzetközi versenyben jelentős előnyökhöz juttatott egyes országokat és vállalatokat a katonai és a polgári termelésben, s minden korábbinál jobb lehetőséget nyitott

számukra a globális expanzióhoz. 2. A hidegháború a vezető ipari országok politikai hatalmi elitjét közelebb hozta egymáshoz, elsősorban a közös ellenféllel szembeni stratégiai érdekek alapján. Sajátos tömbfegyelem alakult ki^amelyik korlátozta a hatalmi versengést a tömbök keretei között. Emellett a fejlett ipari országokban, az államközi viszonyok formálásában olyan erők kerültek túlsúlyba, amelyeknek alapvető érdekeik fűződnek a piaci korlátok é a mobilitást akadályozó tényezők lebontásához. A globalizációban különlegesen fontos szerepet játszott az amerikai hegemónia Az USA sajátos globális struktúraformáló hatalommá vált, amelyik nagymértékben képes volt meghatározni a világgazdaság technikai és gazdasági szerkezeti átalakulásának irányát, és a II. világháborút követő évtizedekben a liberalizálódás és a dereguláció legfőbb ereje volt a multi- laterális rendszerben 3. Az I világháborút

követő, néhány évtizedes visszaesés után folytatódott a nagy nemzetközi társaságok bővülésének folyamata, amelyek számára egyidejűleg növekedett meg a globális expanzió lehetősége és szükségessége. Ilyen társaságok már a XX század utolsó szakaszában is léteztek, ezek azonban egy nemzeti központból kiindulva működtek s az államok komparatív előnyei alapján határozták meg vállalkozásaik bővítését. A termelés, a fogyasztás és az erőforrások fel- használásának transznacionalizálódása a globalizáció egyik döntő tényezője. Különösen fontos szerepet játszik a verseny globalizálódásában és az új gyártmányok valamint termelési technológiák nemzetközi terjedésében. 4. A fogyasztási szokások globalizálódásában nagy szerepet játszott a tömegkommunikáció Ezen keresztül a fejlett ipari országok fogyasztásának demonstrációs hatása gyorsabbá és szervezettebbé vált, mint a múltban. Jelentősen

meggyorsult, tömegméretűvé és globálissá vált a nemzetközi információáramlás is. Az életstílus, a fogyasztási szokások közeledtek azokhoz a nemzetközi formákhoz, amelyeket a tömegkommunikáció és a nemzetköziesedő kiskereskedelmi, szuper- és hipermarkethálózatok köjzvetítenek. 5. A nemzetköziesedés folyamatainak rendkívül kedvezett a világtermelés és fogyasztás gyors és viszonylag széles körű növekedése. A XX Század végére a világgazdaság hatalmas komplex rendszerré fejlődött, amelynek három fő centrumára a verseny és az együttműködés egyidejűleg jellemző. A világ bruttó hazai terméke 2000-ben reálértékben számítva több mint ötszöröse volt az 1950. évinek A világgazdaságban mélyreható szerkezeti változások történtek. Ezek között különösen fontos a pénzügyi szektor rendkívül jelentős és gyors bővülése és globális integrálódása. Az egyes országok pénzügyei különböző irányból

nemzetköziesednek, a rendszer továbbra is rendkívül differenciált, s az eltérések az államok piacai és intézményei között sokkal nagyobbak, mint ahogy ez a köztudatban él. Közös vonás azonban mindenekelőtt az, hogy a világgazdaság fejlődése és számos ország gazdasági növekedésének fenntarthatósága minden korábbinál nagyobb mértékben függ a nemzetközi pénzügyi szektortól, az államok, a pénz- és tőkepiacok, a nemzeti és nemzetközi pénzintézetek, a regionális és globális együttműködési rendszerek és az államközi pénzügyi szervezetek összefonódott hálózatától. 6. Igen jelentős szerepet játszottak és játszanak a globalizáció folyamatában a nemzetközi, államközi multilaterális szervezetek. A multilateralizmus olyan intézményesített, szervezett együttműködési forma, amelyik az egyoldalú nyomással, kényszerrel (unilaterálisan) vagy kétoldalú (bilaterális) megállapodásokkal szemben három vagy ennél

több ország kapcsolatait hangolja össze általánosan elfogadott elvek és szabályok alapján. A nemzetközi szervezetek hatása a globalizációs folyamatokra többirányú. Igyekeznek a globalizáció folyamatait áttekinthetőbbé, szervezettebbé tenni, nemzetközi megállapodások, közösen kialakított magatartási szabályok, szabványok és normák segítségével tisztázni az alapvetően kaotikus folyamatokat. A nemzetközi multilaterális szervezetek egy része globális. Ezek közé tartozik mindenekelőtt az „ENSZ-család", amely a világszervezet központi szerveit és szakosított intézményeit jelenti, olyanokat, mint az ENSZ-hez kapcsolódó Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, valamint az ENSZ keretein kívül működő Kereskedelmi Világszervezet. A nemzetközi szervezetek többsége regionális jellegű. Ezek között a legjelentősebb az Európai Unió A nemzetközi viszonyok rendszerében az 1945-ben elfogadott ENSZ Alapokmány az államok

magatartását szabályozó legfontosabb dokumentum. Új nemzetközi szervezeteket csak ezzel összhangban lehet alapítani Az ENSZ Alapokmányának VIII fejezete mindenekelőtt a nemzetközi biztonság erősítésével kapcsolatban engedélyezi és ösztönzi a regionális megállapodásokat és szervezetek megalapítását. 3. MELYEK A GLOBALIZÁCIÓ FŐBB KÖVETKEZMÉNYEI? A globalizáció hatásai sokrétűek. Az Egyesült Államok, a nyugat-európai országok, Japán és más, iparilag fejlett országok, Kelet- és Dél-Ázsia egyes államai, a tökeerős vállalatok, mindenekelőtt a transznacionális társaságok, a rugalmasan alkalmazkodni képes kis- és középvállalatok, a kutatás ^és fejlesztés (K+F) terén élen járók, a nemzetközi pénzvilág hatalmasságai, á magasan képzett munkaerő a folyamatok fő haszonélvezői. Segítette a gazdasági transznacionalizálódás a magyar gazdaság modernizálódását, fejlődését is. Ugyanakkor a transznacionális

társaságok által közvetített szerkezeti és szer- vezeti változások, a liberalizálás, a műszaki fejlődés és a verseny egyes következményei, különösen azokban az országokban, amelyek nem voltak képesek belső gazdasági problémáik megfelelő kezelésére, növelték a szegénységet, az egyenlőtlenségeket, gyengítették a nemzeti intézményeket, még nehezebb helyzetbe hozták az alacsony hatékonyságú állami szektort, illetve az ott dolgozókat, s általában a nehezen alkalmazkodó vállalatokat. A világ nagy térségei közül az említett változások különösen súlyos problémákat okozott Afrikában, Latin-Amerikában, a volt szocialista országok többségében. A nemzetköziesedés és a globalizáció folyamata hozzájárult a jövede- lemelosztás egyenlőtlenségének növekedéséhez nemzetközi méretekben, s az államok keretei között is. A globalizáció nyomán változik a társadalmak gondolkodásmódja, érték- rendje is. Az erre

ható tényezők között az elméletek, eszmék, értékviszonyok változásai a globalizációs kihívással kapcsolatos kérdések között különleges helyet foglalnak el. Már igen korán megjelentek az olyan eszmék, amelyek a világot sajátos értékrend alapján szerették volna egyesíteni, s ebből kizárták mindazokat, akik más értékeket vallottak az egyének és a társadalom viszonyában, a hatalom gyakorlásában és az államközi kapcsolatok normáiban. A XXI század elején a globalizációval kapcsolatban, három eszmei irányzat különösen jelentős. Ezek közül kettő lényegében elfogadja a globalizációt, de különböző értékeket vall, míg a harmadik szemben áll vele. 1. Az egyik a globalizmus kollektív, közösségi eszméken alapuló, lényegében humanista megfogalmazása, amelynek centrumában az egyenlőségre, az emberi jogokra, a háború és erőszak nélküli fejlődésre épülő un. pluralista és szociális világ koncepciója áll 2.

A szociális világ koncepciójától nagymértékben eltér egy másik, a neo- liberális, libertariánus megközelítés, lényegét illetően a piacgazdaságra épülő univerzalizáló, technokrata globalizáció eszmerendszere, amelyik a technikai fejlődés, a piacok és a nemzetközi vállalatok érdekeiből kiindulva fogalmazza meg a globalizálódás céljait és eszközeit, s a piaci viszonyokat tekinti az egyéni jólét megteremtése legfőbb forrásának a globális rendszerben is. 3. A harmadik kategóriába több nézetkör sorolható Az egyik a nemzetköz- pontú megközelítés, a globalizációs folyamatot szinte kizárólag az állami, nemzeti, a nemzetbiztonsági érdekek szemszögéből vizsgálja, s célja ezek maximá- lis érvényesíthetősége. Ez a nézetrendszer esetenként elfogadja ugyan a globalizálódás előnyös oldalait az adott ország szemszögéből, de azonnal befelé fordul, ha érdekeit a folyamat sérti. E nézetrendszer egyik gyakorlati

megjelenése a kooperatív unilateralizmus A globalizálódással és annak fő szereplőivel egyértelműen szembenálló nézet- rendszer a neonacionalizmus és a nemzeti populizmus. A globalizáció erősíti a funkcionális és transznacionális kapcsolatokat, valamint sokoldalú együttműködési hálózatok kialakítását a világgazdaság vállalati és államközi viszonyaiban. Ösztönzi bizonyos normák, szabályok, tevékenységek és intézmények hasonlóvá vagy azonossá válását különböző országokban és térségekben. Hozzájárul ugyanakkor a különbözőségek, a különbségek növekedéséhez is. Hazánk gazdaságára a globalizációs folyamat hatása intenzívebben csak a rendszerváltás után bontakozhatott ki. Magyarországon jelenleg a nemzetköziesedés, a globalizáció és a transznacionalizálódás folyamataiban meghatározó szerepet játszanak a transznacionális társaságok és bankok, a világgazdasági együttműködés multilaterális

szervezetei. A felkészülést az Európai Unióban való tagságra megkönnyíti Magyarország intenzív részvétele a globális, multilaterális nemzetközi szervezetekben, pl. a Kereskedelmi Világszervezetben A globalizáció és a regionalizálódás erőinek és tényezőinek egyidejű érvényesülése a világgazdaságban új, sajátos kihívást jelent azonban Magyarország számára is. A globalizálódás és a regionalizálódás egyidejűleg megy végbe A regionális integrálódás lehet a globalizálódás lépcsőfoka, de képezhet azzal szembenálló folyamatot is. A világrendben mint komplex rendszerben egyébként állandóan jelen van a globalizálódással illetve a regionalizálódással szemben egy további tendencia is, a dezintegrálódás, vagyis nagyobb egységek szétesése is. 4. MELYEK A KÜLKERESKEDELEM ALAPFOGALMAI, INDÍTÉKAI? Az ipari forradalom, az egyre bővülő munkamegosztás lehetővé tette a termelés mennyiségének ugrásszerű

emelkedését. Ez a bővülés azonban egyre inkább felvevőpiaci korlátba ütközött A technika különösen a közlekedéstechnika - fejlődése azt is lehetővé tette, hogy az alacsonyabb értékű tömegtermékek is tárgyát képezhessék a nemzetek közötti árucsere-folyamatoknak. A világkereskedelem fejlődése, a világpiac, a kapitalizmus kialakulása, a meg- határozott belső integrációs fokot elérő nemzetgazdaságok elkülönülése párhuzamosan, egymást erősítve zajlott. A külkereskedelmi forgalom az áruk (termékek és szolgáltatások) országok közötti cseréjét jelenti. A termék- és szolgáltatásáramlás kétirányú. Egy adott országból kifelé irányuló árumozgás az export, az adott országba irányuló árumozgás az import. A külkereskedelem indítékai Az egyes nemzetgazdaságok bekapcsolódása a nemzetközi termék és szolgál- tatásáramlásba különböző okokra vezethető vissza. Ezek a következők: • A természeti

adottságok országonkénti különbözősége a gazdasági fejlettség egy meghatározott fokán elengedhetetlenné teszi a külkeres- kedelmi tevékenységet (pl. a kedvezőtlen mezőgazdasági feltételek az élelmiszerpiacot). • A mikroszintű (vállalati) hatékonyság emelése szintén fontos moti- válója a nemzetközi árucserének. • Exp. révén lehetővé válik a termelési szériák emelése, az önköltség- csökkentés, import révén az olcsóbb nyersanyag biztosíthat hatékonyabb termelést. ▪ Egy meghat. fejlettségi szint után a kereskedelmi vállalatok törek- szenek a választék bővítésére Ez is indukálhat külkereskedelmi áru- mozgást. ▪ A nemzetgazdasági újratermelés egyensúlyzavarainak megoldása (a túlkínálat levezetése, a hiány pótlása) is lehetővé válik export-import útján. ▪ Az országok jelentős része a fejlett technikát és technológiát önerőből kifejleszteni nem tudja. Ennek import útján való beszerzése

teszi lehetővé a világpiaci igényekhez alkalmazkodó termelési színvonalat. ▪ Az egyes nemzetgazdaságok számára akkor is jelentős előnyökkel járhat a külkereskedelmi tevékenység, ha mind e korábban említett tényezőket nem vesszük figyelembe. Ebben az esetben a komparatív előnyök kihasználása a cél. 5. ISMERETESSE A NEMZETKÖZI KERESKEDELEM ELMÉLETEIT! A nemzetközi kereskedelem elméleteit gyakran három csoportba szokták sorolni, az un. tiszta elméletek, pénzügyi elméletek és alternatív elméletek. A nemzetközi kereskedelem tiszta elmélete A nemzetközi kereskedelem tiszta elmélete arra keresi a választ, hogy miért van az országok között kereskedelem, mi határozza meg, hogy kivel kereskedik, és mit exportál és mit importál egy ország. A „tiszta" jelző arra utal, hogy a kereskedelmet „tiszta" árucserének tekintjük, nem vesszük figyelembe, hogy valójában a piacon minden csere pénz közvetítésével megy

végbe: árut cserélünk pénzre, majd pénzt árura. A kereskedelem célja Az emberek jólétük maximalizálására törekednek. Ha úgy látják, hogy csere révén magasabb jóléthez jutnak, akkor kereskedni fognak. Kölcsönös előnyök A csere aránya tehát tisztán a „piacon" alakul ki. A közgazdaságtudomány nem vállalja a szülök szerepét, nem értékeli a cserét annak „igazságossága" szempontjából: megelégszik azzal, hogy rámutat a piacon történő csere hatékonyságára (mindkét fél jobban járt). A gazdasági elméletben és gyakorlatban gyakori az olyan eset, amikor nem ismerték fel az önkéntes csere kölcsönösen előnyös voltát, így születtek az olyan elméletek, amelyek az országok fejlettségi különbségeit az „egyenlőtlen cserével", a kereskedelem révén való kizsákmányolással magyarázták. A merkantilisták és a jólét Mai eszünkkel természetesnek tűnhet, hogy az országok közötti kereskedelmet az

olyan alapvető racionális viselkedési szabályból vezessük le, mint a maximális jólétre való törekvés. Ez a nézet azonban korántsem volt általános a gazdaságok történetében. A 17-18. században a nemzetközi kereskedelem világméretűvé válásának kezdetén nem így vélekedtek az államfők tanácsadói. Az un merkantilista nézeteket valló gazdaságpolitikusok körében még nem volt elfogadott, hogy az állampolgárok jólétét tekintsék a gazdaságpolitika végső céljának. A jólét absztrakt fogalmát a vagyonnal helyettesítették, a vagyont pedig abban az időben aranyban mérték, ami akkor egyben a pénz is volt. Úgy vélték, hogy egy ország annál gazdagabb, minél több aranya van, a politikának tehát arra kell törekednie, hogy az ország minél több aranyat halmozzon fel. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha az ország tartósan többet exportál, mint importál. A merkantilista gondolkodás a kereskedelmet nem kölcsönösen előnyös

tevékenységnek tekintette, hanem 0 összegű játéknak. Nyilvánvaló, hogy ha a világ aranykészlete adott, akkor az egyik ország csak a másik rovására tud aranyat felhalmozni. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha minden ország egyforma merkantilista politikát folytat, akkor az a politika saját célját tekintve hatástalan lesz. A merkantilista szemlélet a mai közgazdaságtudományban természetesen nem játszik szerepet. Hagyományai azonban még mindig érződnek a gazdaságpolitika gyakorlatában. A vámok és egyéb kereskedelmi korlátozások ideológiai indoklásában gyakran hangzanak el merkantilista érvek. A kereskedelem okai ízlésbeli különbség A kereskedelem egyik lehetséges mozgatója a fogyasztói ízlésbeli különbség. Közgazdász nyelven fogalmazva a jóléti függvényben lévő különbség vezethet kereskedelemhez. Az elmélet azonban nem állhat meg a lehetséges magyarázatok felsorolásánál, feladata az is, hogy a fontos, lényeges

magyarázatot találja meg. Ebből a szempontból példánk nem találó, mert valószínűleg nem a kereskedelem lényeges magyarázatára mutat rá. Az emberek fogyasztói ízlése nem tér el alapvetően egymástól, vagy ha el is tér, éppen olyan irányban, hogy előnyben részesítik a hazai termékeket. 6. ISMERETESSE A KOMPERATIV ELŐNYÖKKEL KAPCSOLATOS ELMÉLETEKET, A KOMPERATIV ELŐNYÖK FORRÁSAIT! A Dávid Ricardo által kimutatott úgynevezett komparatív hatás következtében a példánkban szereplő mindkét ország előnyösen kapcsolódhat be a nemzetközi munkamegosztásba. Az egymással bonyolított külkereskedelem nemcsak a mindkét termék esetén abszolút előnyt élvező „A" ország, hanem az abszolút hátrányban lévő „B" ország számára is rejteget előnyöket. A nemzetközi kereskedelem kölcsönös - bár nagyságrendileg eltérő - előnyökhöz juttatja a résztvevőket. A komparatív előny lényege: A termelékenységi

hátrányban lévő ország lemaradása nem minden termék esetében azonos nagyságrendű, így az összmunkaráfordításon belüli ráfordításarányok nem azonosak. Ha az ország azon termékek termelésére és exportjára szakosodik, melynek ráfordításaránya a partneréhez képest kedvezőbb, komparatív előnyt élvez. A nemzetközi szinten létrejött többletterrmékből - nyereségből - azonban mindkét félnek részesednie kell, hiszen ezen haszon reményében kereskednek. Azt, hogy milyen arányban részesednek, a mindenkori árviszonyok döntik el. Ahhoz, hogy jelen példában a csere létrejöjjön és a komparatív hatás mindkét félnél kimutatható legyen, a „B" ország által szállított 2y ára 4x - 6x között kell, hogy legyen. A leegyszerűsített példából is egyértelmű, hogy a komparatív előnyök realizálhatósága liberális kereskedelmet tételez. A valóságban azonban az államok vélt vagy valós nemzetgazdasági érdekből - eltérő

intenzitással ugyan, de - beleszólnak a nemzetközi árucsere szabad folyásába. Az állami beavatkozás következtében megváltoznak az árviszonyok, lehetetlenné válik a valódi ráfordításarányok megállapítása. 7. ISMERTESSE A NEMZETKÖZI ÁRU ÉS SZOLGÁLTATÁSÁRAMLÁSI FOLYAMATOKAT JELLEMZŐ MUTATÓKAT! A devizakitermelési mutató Egyes termékek vagy termékcsoportok relatív hatékonyságát az úgynevezett devizakitermelési mutató segítségével ítélhetjük meg. A mutatót akkor használhatjuk, ha ismerjük a külkereskedelem szempontjából potenciálisan számításba vehető termékek belföldi ráfordításait és azok külkereskedelmi árát. A két érték alapján meghatározható, hogy egységnyi devizát mekkora forintráfordítással tudunk megszerezni. A devizakitermelési mutató megmutatja, hogy egységnyi devizát mekkora belföldi ráfordítással lehet megszerezni egy bizonyos termék külföldön való értékesítése során, adott

világpiaci árak esetén. A komparatív előnyt vagy hátrányt a külkereskedelmi árakon mért relatív hatékonysági pozícióval, a devizakitermelési mutató alapján kialakított rangsorban elfoglalt hely alapján dönthetjük el. A rangsorban meg kell húzni a határt az árelőnnyel vagy hátránnyal rendelkező - az exportálni vagy importálni érdemes - termékek között. A határt az éppen érvényes devizaárfolyam jelenti Azon termékeket érdemes exportálni, amelyek devizakitermelési mutatója kisebb, mint az aktuális árfolyam, mert ezeknél a termékeknél a költségek kisebbek, mint az exportból származó bevétel. A devizaárfolyam egyrészt elválasztja az exportálandó és az importálandó termékek körét, másrészt az árfolyam fordítja le a nemzetgazdaság komparatív előnyeit és hátrányait a gazdasági egységek nyelvére, abszolút ár- és jövedelmezőségi előnnyé, valamint hátránnyá transzformálva azokat. A devizakitermelési

mutató alapján megállapított hatékonysági pozíciót eszerint három tényező határozza meg: a termék belföldi ráfordításai a külföldön elérhető ár és a devizaárfolyam Ha a három tényező közül bármelyik megváltozik, az érintheti az adott termék hatékonysági helyzetét. // Külkereskedelmi cserearány-mutatók Cserearányt már a komparatív előny lényegének bemutatásakor is számoltunk, de ott a ráfordításokat és a kibocsátást egyaránt természetes mértékegységben tudtuk kifejezni. A nemzetközi cserearány azt fejezte ki, hogy egységnyi exporttermékért hány egység importterméket kapunk. A „Terms of trade" mutató (a nettó barter cserearány) azt fejezi ki, hány százalékkal több vagy kevesebb importterméket tud az ország vásárolni egységnyi exporttermékért, mint korábban. Jele: N A mutatót úgy számítják ki, hogy az adott ország által exportált áruk árindexét osztják az importált termékek

árindexével. Az árindexeket az exportált illetve importált termékek mennyiségével súlyozott átlagként határozzák meg N=Px/Pm Ha a mutató értéke nagyobb 1-nél, vagyis az átlagos exportárak gyorsabban nőttek, mint az importárak, akkor az ország cserearányai javultak, vagyis egységnyi exporttermékért több importterméket lehet vásárolni, vagy fordítva: egységnyi importért kevesebb exportot kell adni, mint korábban. Az income terms of trade mutató (l) kifejezi, hogy az adott évben a szóban forgó ország összes exportbevételén több vagy kevesebb importterméket tud-e vásárolni, mint az előző évben. I=Px/PyXQx=N X Qx ahol Qx a folyó évi export mennyisége az előző évi százalékában. A külkereskedelmi cserearány-mutatók alakulása - az egyéb feltételek változatlansága mellett - a nemzetgazdaság által realizált komparatív előnyök alakulására is utal. A mutatók javulása (romlása) a realizált komparatív előnyök relatív

növekedésére (csökkenésére) utal. Mindez különösen fontos információtartalommal bír az úgynevezett nyitott gazdaságok esetében. 8. JELLEMEZZE A KÜLKERESKEDELEM ÁLLAMI SZABÁLYOZÁSÁNAK TÍPUSAIT A kereskedelem okait és hatásait modellező elméletek jelentős része azon a feltevésen alapul, hogy az országok közötti kereskedelmet semmi nem korlátozza. Köztudott azonban, hogy mióta kereskedelem és államok léteznek, azóta a legkülönbözőbb vámokat, illetékeket vetették ki a más országból, városból érkező árukra. A középkori szabad királyi városok legfőbb bevételi forrása éppen ez volt A 19 század óta az állami szabályozás története nem más, mint a protekcionizmus és a szabad kereskedelem váltakozása, mondhatni küzdelme. A szabadkereskedelmi elvek azonban egy rövid időszakot leszámítva, soha nem válhattak meghatározóvá, legfeljebb kevésbé szorultak háttérbe. Protekcionizmusnak nevezzük a

kereskedelempolitika azon cél- és eszközrendszerét, amellyel az állam biztosítani és javítani kívánja az ország világpiaci versenyképességét, előnyben részesítve a hazai termelőket a külföldiekkel szemben. Nagyon gyakran tartják szükségesnek a fejlődésben lemaradt országok vagy iparágak felzárkóztatása érdekében a hazai termelők védelmét. Ettől várják a világpiaci versenyben elfoglalt pozíció megerősödését Az esetek nagy részében ilyenkor átmeneti intézkedésről beszélnek, de bizony az átmenet soha nem bizonyul rövidnek. A differenciált fejlődés következtében, az „életgörbéjük" hanyatló szakaszában lévő termékeket gyártó, a versenyben alulmaradó ágazatok szintén igényelhetik az átmeneti vagy akár tartós védelmet. Meg is kapják, amennyiben ez a kormányzat gazdaságpolitikai céljaival összhangban van. Összefüggés mutatható ki a gazdasági fejlődés ciklikus jellege és az állami beavatkozás

mindenkori formája, intenzitása között is. A recesszió éveiben erősödik annak igénye, hogy az állam különböző protekcionista eszközökkel lépjen fel a nemzeti érdekek védelmében. Az sem ritka, hogy politikai, nemzetbiztonsági, ellátási okok késztetik a kormányzatokat a protekcionista lépésekre. Az elmúlt évtizedekben egyre több ország kényszerült arra, hogy fizetési gondjainak enyhítése érdekében korlátozza az importot, ezzel átmenetileg felszabadítva eszközöket az adósság törlesztésére. Az utóbbi néhány évtizedben egyre inkább erősödnek azok a törekvések, amelyek a protekcionista eszközök visszaszorítását szorgalmazzák. A szaporodó szabadkereskedelmi övezetek és társulások is azt jelzik, hogy egyre több országban ismerik fel a szabadkereskedelem előnyeit. Mindezek ellenére napjainkban még mindig bonyolult protekcionista eszközrendszer védi az egyes országok belső piacát. Ezen eszközökről és hatásaikról

adunk áttekintést ebben a fejezetben. A protekcionista kereskedelempolitika sokoldalúan hat az ország gazdaságára, a nemzetközi gazdasági kapcsolatokra, a fejlődési lehetőségekre. Gyakran előfordul, hogy a hatások az eredetileg kitűzött célokkal ellentétes eredménnyel járnak, mert a rövid távú előnyök hosszú távon nem egyszer hátránnyá változnak. A protekcionizmus alkalmazásakor ezért minden kormánynak körültekintően kell eljárnia. A protekcionista kereskedelempolitika legfontosabb eszközei: vámok kontingensek (mennyiségi korlátozások) szubvenciók devizapolitikai eszközök egyéb eszközök ( bürokratikus ügyintézés stb.) 9. JELLEMEZZE A VÁMOK CÉLJAIT ÉS AZ AZOK ELÉRÉSEHEZ ALKALMAZHATÓ VÁMTIPUSOKAT! A vámok célja és formái A vám szó jelentését könnyű meghatározni, de teljes tartalmát nehéz egyetlen mondatba sűrítve összefoglalni, ezért a definíció helyett a hosszabb leírást választottuk. • A vám egy

olyan adó, amelyet az országhatáron áthaladó áruk után kell fizetni. ♦ A vám a legfontosabb keresk.polit eszköz, amellyel a kormány terelheti a kereskedelmet, szabályozhatja az export és import nagyságát. ♦ A vám segítségével megkülönböztetik a termékeket azok származási helye, termelője alapján. • És végül: a vám a forgalmazó szempontjából költség, amelynek valamilyen formában meg kell térülnie, ezért hatással van az árakra, ezen keresztül a cserearányokra, a belső piaci folyamatokra. A vám legtöbb jellegzetességét, mértékét, formáját elsősorban az határozza meg, hogy milyen kereskedelempoliatikai célt kívánnak segítéségével elérni. Ezért a vám bemutatását ezzel kell kezdenünk A vám, mint kereskedelempolitikai eszköz Az alkalmazott vámok szintje és szerkezete a gazdaság szinte minden fontos területére - a hazai termelésre, a fogyasztókra, a költségvetési bevételekre, a jövedelmekre - hatással van.

A vámokat éppen ezen sokoldalú hatásuk miatt a legkülönbözőbb gazdaságpolitikai, kereskedelempolitikai célok elérésére használhatják. A vám diszkriminatív hatásával tereli az árukat, forgalmazókat és a fogyasztókat. Ez a diszkriminatív hatás többféle csatornán keresztül alakulhat ki. A vám először is hátrányos helyzetbe hozza a külföldi szállítókat a hazai termelőkkel, illetve a hazai fogyasztókat a külföldi (a terméket világpiaci áron megvásárolni képes) fogyasztókkal szemben. Jogi értelemben diszkriminációról akkor beszélhetünk, ha a vámtarifák származási ország szerint is megkülönböztetik a termékeket. A diszkriminatív, terelő hatás mértékéről a későbbiekben részletesebben is fogunk szólni. Kereskedelempolitikai szempontból fontos, hogy a kérdéses vám autonóm vagy szerződéses. Az autonóm vámokat ugyanis az adott ország másoktól függetlenül, egyoldalúan állapítja meg, így ezeket jobban tudja

igazítani saját célkitűzéseihez. A szerződéses vámokat két vagy több ország közötti megegyezés alapján vetik ki, ezért ezeket nem lehet rugalmasan változtatni a kereskedelempolitika aktuális céljai érdekében. A fiskális vámok kivetésének alapvető célja, hogy a külkereskedelmi forgalomból minél nagyobb bevételhez jusson az állami költségvetés. A fiskális vámokat tehát elsősorban nem azért vetik ki, hogy azzal a külkereskedelmi forgalmat korlátozzák. A védővámok közvetlenül kereskedelempolitikai célokat szolgálnak, hiszen alapvető funkciójuk a hazai termelök pici pozícióinak javítása külföldi versenytársaikkal szemben. A védővámokat különböző jelzővel látják el aszerint, hogy milyen közvetlen cél elérését szolgálják. Ennek alapján megkülönböztethetünk nevelő-, piacbiztosító-, devizavédelmi-, antidömping-, kiegyenlítő-, és preferenciális vámot. A következőkben bemutatjuk az egyes célokat és az

azok eléréséhez alkalmazható vámtípusokat. : A fejletlen iparágak védelme: A fejletlen iparágak támogatásának szükségességét igazoló elméletet a 18-19. században egymástól függetlenül két közgazdász alkotta meg, az amerikai Alexander Hamilton és a német Friedrich List. Mindketten országuk iparosítását tartották szükségesnek és mindketten a brit iparban látták ennek akadályát. A megoldást a védővámok alkalmazásában találták meg Hasonló elvi megfontolásokat alkalmazhatunk manapság az iparosodó országokra és bármely olyan iparágra, amelyik még nem érte el a gazdaságos termelési méreteket. A fejletlen iparágak támogatásának elmélete szerint minden olyan iparágat védeni kell a külföldi versenytől, amelyik még csak kialakulóban van, és potenciálisan komparatív előnyre tehet szert. Az új iparágaknak ugyanis végig kell járniuk a maguk fejlődési útját: kezdetben minden iparág alacsony sorozatnagysággal indul,

majd fokozatosan tudja elérni a gazdaságos termelési méretet. A fejletlen iparágakat addig kell védeni, amíg a támogatott termék vagy iparág el nem foglalja megfelelő helyét a gazdaságban. Ha a vám a még nem kellően versenyképes, ugyanakkor potenciálisan komparatív előnyökkel bíró ágazatok átmeneti vámvédelmét biztosítja, akkor nevelövámnak nevezzük. A hazai jövedelem védelme Egy országban a legkülönbözőbb érdekcsoportok igyekeznek elérni, hogy jövedelmüket vámvédelemmel is biztosítsák. Ennek során leggyakrabban a külföldi versenytársak valamilyen költségelőnyére hivatkoznak, amelyet nem lehet piaci eszközökkel megváltoztatni. Ilyen költségelőnynek szokták tekinteni a bérszínvonalban meglévő különbségeket A fejletlen országok alacsony bérszínvonala miatt nemcsak a termelök aggódnak, hanem a munkavállalók is, hiszen joggal tartanak attól, hogy a külföldi verseny miatt csökkenő hazai termelés a

munkanélküliség növekedéséhez vezet. A vám melletti érvként a hazai tőke kiáramlása miatt csökkenő termelés és növekvő munkanélküliség szólhat. Vagyis bármely, erős konkurenciával rendelkező iparág kérhet vámvédelmet a külfi termelők költségelőnyére hivatkozva Ezt a fajta vámot piacbiztosító vámnak nevezik. Az esetek nagy részében azonban a vámvédelem kieszközlése inkább hatalmi kérdés, mint a valóságos fenyegetettségtől való védelem. A külső egyensúly helyreállítása A devizavédelmi vámok bevezetése általában az ország külgazdasági egyensúlyának (kereskedelmi, fizetési mérleg) javítását célozza, vagyis alkalmazásával a devizakiáramlást igyekeznek megakadályozni. Ha ugyanis külső egyensúlyi zavarok (a kereskedelmi, illetve a fizetési mérleg hiánya) esetén növelik a vámokat, az import csökken, mérséklődik a devizakiáramlás. Ezzel együtt nőhet a belső foglalkoztatás, mert az

importhelyettesítés érdekében egyes ágazatokban növelni kell a termelést. A devizavédelmi vámok azonban gyakran kiváltják a kereskedelmi partnerek retorzióját, ami megnehezíti az exportot, így a külső egyensúly nem javul. Retorziók: Gyakran előfordult a világgazdaság történetében, hogy egyes országok mások támadását igyekeztek „megbosszulni" vámok bevezetésével vagy növelésével. Ilyen támadás lehet a másik ország előzetes vámemelése, valamely külföldi vállalat vagy csoport dömpingje, vagy a partner országban alkalmazott exporttámogatás. Retorziós vámról akkor beszélünk, ha a vám kivetését az exportáló országban bevezetett vám váltja ki. Az ilyen intézkedésekre akkor kerül sor, ha tárgyalásokkal nem tudnak eredményt elérni, vagy ha abban bíznak, hogy a vám növelése javítja a tárgyalási pozíciókat. Állandó vita tárgyát képezi napjainkban is a nagyvállalatok által külföldön előszeretettel

alkalmazott dömping. A dömping azt jelenti, hogy az adott ország bizonyos termékét a külföldi fogyasztóknak alacsonyabb áron értékesíti, mint a hazai kereskedőknek. Az importőr ország számára a dömping akkor káros, ha ezzel megakadályozzák a hazai termelés kifejlődését, és/vagy így akarja a külföldi megszerezni a piacot, kiszorítva a belföldi versenytársat. A dömping ellen úgynevezett antidömping vámot vezetnek be, amivel kiegyenlítik a dömpingár és világpiaci ár közötti különbséget. A fokozatos alkalmazkodás biztosítása A fejlődés során - főként a fejlett országokban - mindig vannak olyan iparágak, amelyek termelésével fel kell hagyni, mert megszűnt komparatív előnyük. Ekkor a szabad verseny elvei szerint minél gyorsabban fel kell számolni az ágazat működését. Csakhogy ez természetesen károkat okoz - nemcsak az ágazat tulajdonosainak, hanem a nemzetgazdaságnak is. A károkat ellensúlyozhatja az egyéb

területeken realizált komparatív előny. Ha ilyenkor vámvédelmet alkalmaznak, akkor azzal lassítják az iparág megszűnését, csökkentve a károk nagyságát. Egyes partnerek előnyben részesítése A preferenciális vám elsődleges célja, hogy adott termék kereskedelmében bizonyos szállítók vagy vevők számára az átlagosnál kedvezőbb feltételeket teremtsen. Ezt a vám- típust az exportra és az importra egyaránt alkalmazhatják. Ez a vámtípus származékos jellegű, hiszen léte az általános, érvényben lévő magasabb vámszintből (vámtételből) fakad. Alkalmazásával nem korlátozni akarják a behozatalt, hanem kedvezményezni egyes külföldi termelőket a többiekkel szemben - így akarják rábírni a belföldi fogyasztókat arra, hogy a preferenciális vámmal terhelt, tehát viszonylag olcsóbb külföldi terméket vásárolják a vele kompetitív, de a magasabb vámteher miatt drágább külföldi termék helyett. Honvédelmi megfontolások

Vannak olyan iparágak, amelyeket azért kell védelmezni, mert háború esetén fontosak lehetnek. Ezeket az iparágakat békeidőben is életben kell tartani, még ha komparatív hátránnyal termelnek is. Természetesen sok olyan iparág van, amelyik valamilyen közvetlen vagy közvetett kapcsolatban áll a honvédelemmel. Ezek képviselői előszeretettel hivatkoznak fontosságukra. A vám, mint adó A vám normatív jellegű, közvetett adó. Mértékéről, kivetéséről, a befizetés módjáról, a vámeljárásról jogszabályok intézkednek. A vám a legbonyolultabb adófizetési forma, külön szakértelmet igényel Az egyes termékekre fizetendő vám mértékét az úgynevezett vámtarifa tartalmazza. A vám megállapításának formája szerint megkülönböztetünk érték-, mérték- és csúszóvámot. Az értékvámot a vámáru pénzben kifejezett értékének százalékában szabják meg. Ez a legelterjedtebb kivetési forma, a magyar gyakorlatban is ez az

általános. A vám meghatározása forintban történik, de vele együtt szabják ki a vámkezelési díjat, az általános forgalmi adót, a fogyasztási adót, a szakértői díjat és az egyéb költségeket. A vám kivetésének alapja lehet a világpiaci, a belföldi illetve egy fiktív ár is A legtöbb ország az árut kísérő számla alapján az adott áruért fizetett vagy fizetendő árat, az úgynevezett ügyleti értéket tekinti a vámmegállapítás alapjának. Mértékvám esetén a vámkötelezettséget az áru természetes mértékegységére vetítve határozzák meg, például súly, db, terjedelem, stb. (Ilyen például a svájci gyakorlat) Előnye, hogy könnyen adminisztrálható, hátránya viszont, hogy nehezen igazítható az árufajta minőségi paramétereihez és a vámtétel reálértékének biztosítása folyamatos korrekciókat követel. Az érték- és a mértékvám kombinált alkalmazása is lehetséges, de ritkán alkalmazzák. A csúszóvámot

(lefölözést) elsősorban a mezőgazdasági termékek importjánál alkalmazzák, például az Európai Unióban. A lefölözés valójában a vámot növeli. A csúszóvám mértéke a mindenkori világpiaci ár és belföldi ár különbözete. Célja, hogy védje a belső árszintet és ezen keresztül a hazai termelőket, akiket az import áru lefölözés nélkül kiszorítana a piacról. A vám érvényességének időtartama szerint lehet állandó, ideiglenes és szezonális vám. Ideiglenes vám bevezetésére kerülhet sor például fizetésimérleg-nehézségek miatt. A szezonális vámot általában a mezőgazdasági termékekre alkalmazzák. Amikor például a hazai termés beérik, akkor magasabb vámokkal próbálják piacokat védeni. A szezon elmúltával a vámok csökkenhetnek A vám esetében - ahogyan minden adónál - léteznek mentességek. Ezek egy részét általánosan alkalmazzák olyan esetekben, amikor egyértelmű, hogy az árut nem az adott országban

fogják értékesíteni. A bérmunkaügylet lényege, hogy az adott termék előállításához szükséges anyagokat, alkatrészeket behozzák az országba, majd feldolgozás után az áru elhagyja az ország területét, vagyis importra csak átmenetileg kerül sor. Ilyen esetben alkalmazzák az un vámelőjegyzést, amelynek lényege, hogy a külföldi tulajdonában maradó és átmenetileg behozatalra kerülő árukat előjegyzésbe veszik és kötelezik az importőrt, hogy meghatározott időn belül exportálja ezeket az árukat feldolgozott formában. Ha az exportra mégsem kerül sor, akkor ki kell fizetni a vámot. Fontos vámsemlegesítő eszköz a vámszabad terület létrehozására vonatkozó engedély. A vámszabad területre az áruk vámmentesen beszállíthatok, átrakhatok, csomagolhatok és feldolgozhatok. Vámot csak akkor kell fizetni, ha a vámszabad területenjéyő árut belföldi forgalomba kívánják hozni. // 10. ELEMEZZE A PROTEKCIONISTA

KÜLKERESKEDELEMPOLITIKA ESZKÖZTÁRÁT! A protekcionista kereskedelempolitika legfontosabb eszközei:  vámok  kontingensek (mennyiségi korlátozások)  szubvenciók  devizapolitikai eszközök  egyéb eszközök A vámok célja és formái A vám szó jelentését könnyű meghatározni, de teljes tartalmát nehéz egyetlen mondatba sűrítve összefoglalni, ezért a definíció helyett a hosszabb leírást választottuk. • A vám egy olyan adó, amelyet az országhatáron áthaladó áruk után kell fizetni A vámok célja és formái A vám szó jelentését könnyű meghatározni, de teljes tartalmát nehéz egyetlen mondatba sűrítve összefoglalni, ezért a definíció helyett a hosszabb leírást választottuk. •A vám egy olyan adó, amelyet az országhatáron áthaladó áruk után kell fizetni. •A vám a legfontosabb kereskedelempolitikai eszköz, amellyel a kormány terelheti a kereskedelmet, szabályozhatja az export és import nagyságát. •A vám

segítségével megkülönböztetik a termékeket azok származási helye, termelője alapján. Kontingensek ( kvoták ) A nemzetközi áruforgalom szabályozásának „leghatásosabb" eszköze a kereskedelem mennyiségi korlátozása. Ebben az esetben a kormány biztos lehet abban, hogy éppen annyi termék kerül exp-ra vagy imp-ra, amennyit szeretne, nem kell attól tartania, hogy a vám áremelő hatását az imp-tőr „lenyeli". Az exportkontingensek A nemzetközi gazdasági kapcsolatok történetéből számos példát ismerünk arra, hogy a kivitel gazdasági okokból történő tilalma fontos szerepet játszott a gazdaságpolitika céljainak megvalósításában. A szabadkereskedelmi irányzatok megerősödésével, a világkereskedelem, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok dinamikus növekedésével alkalmazása szükségszerűen visszaszorult. Az exportkontingensek alkalmazásának leggyakoribb céljai a következők: A kormányok elsősorban olyan termékek

(nyersanyagok, élelmiszerek) exportját korlátozzák, amelyek a hazai piacon keresettek, ugyanakkor a világpiacon is jól értékesíthetők. Ezzel akarják megakadályozni, hogy a világpiaci kereslet nyomán belföldön hiány keletkezzen, jelentősen növekedjen a belföldi ár. Ezt az eszközt használják akkor is, ha a kormányzat meg kívánja akadályozni vagy lassítani akarja valamilyen - nem vagy lassan megújuló – természeti kincs (például: ritka fafajiak, elefántagyar stb.) kiaknázását. A fejlődő országok a kivitel mennyiségi korlátozásával igyekeznek elősegíteni valamely hazai nyersanyag feldolgozását, kikapcsolva, csökkentve a világpiaci kereslet árfelhajtó hatását. A kivitel visszafogása növelheti a hazai foglalkoztatottságot is, ugyanakkor a világpiaci árak emelkedhetnek, attól függően, hogy az ily módon visszatartott árumennyiség milyen hatással van a világpiaci kínálat alakulására. A kivitel mennyiségi korlátozásának

célja lehet a cserearány javítása. Erre azonban csak akkor van lehetőség, ha az adott ország megfelelő világpiaci pozíciókkal rendelkezik, vagyis az általa visszatartott mennyiség más forrásokból korábbi áron nem pótolható. A rendszerint autonóm módon alkalmazott exportkontingensek, exporttilalmak azonban kétélű fegyvernek bizonyulhatnak az azokat bevezető országra nézve. A kivitel visszafogása arra ösztönözheti az importőr országokat, hogy új, alternatív beszerzési források felkutatásával, importhelyettesítő, importtakarékos termelési lehetőség keresésével csökkentsék függőségüket, így az át- meneti exportkorlátozás végül a piac elveszítését okozhatja. Importkvóták : Az import mennyiségi korlátozását hasonló célból alkalmazzák a kormányok, mint a vámokat. Rendszerint akkor választják ezt az eszközt, ha bizonyosak akarnak lenni benne, hogy a hazai piac védelme megtörténik, így rendszerint különösen

fontos termékek hazai piacának védelme, a mezőgazdasági termelés védelme, a fizetési mérleg egyensúlyának sürgető rendezése idézi elő ezeket az intézkedéseket. Egyéb mennyiségi korlátozások Az egyoldalúan - az exportőr vagy az importőr ország részéről – alkalmazott mennyiségi korlátozások mellett léteznek megállapodáson alapuló korlátozások is. Ezek közül az önkéntes exportkorlátozás a legelterjedtebb, amely lehet bilaterális vagy multilaterális. Az önkéntes exportkorlátozás (VER – voluntary export restraint) sok tekintetben hasonló a kvótához. A különbség az, hogy az önkéntes exportkorlátozást nem az importőr „veti ki" az exportőr országra, hanem formailag az exportőr ország szállítói vállalnak egyfajta önkorlátozást. Az önkéntes exportkorlátozást mindig az importőr indukálja. A két ország erőviszonyait vizsgálva biztosak lehetünk abban, hogy az importőr az adott termék világpiacán,

de legalábbis az exportőr ország számára jelentős szerepet játszik. Az importőr ország által kiprovokált exportkorlátozások az exportőröket előbb- utóbb kartellbe kényszerítik, mely az importőr ország piacán monopóliumként lép fel. A folyamat a következő: az önkéntes exportkorlátozás keretében szigorúbb korlátozó rendszerrel találkozunk, mint a kvóták esetében, hiszen nem az import konkrét mennyisége az előre meghatározott tényező, hanem az, hogy az import honnan származik. Az önkéntes exportkorlátozás és a kvóta között - hatását tekintve - nincs lényeges különbség. A mennyiségi korlátozás által előidézett árnövekedés haszna az önkéntes exportkorlátozás esetén azonban kizárólag az exportőrnél csapódik le. A mennyiségi korlátozások fontos típusa az un. vámkontingens is Ennek lényege, hogy meghatározott mennyiségig alacsony vámtételek mellett, akár vámmentesen juthat be a termék az adott ország

piacára. Ennél nagyobb mennyiség esetén azonban az importőr magasabb vámokat érvényesít. Ezt az eszközt széles körben alkalmazzák a fejlett tőkés országok a fejlődő országoknak nyújtott preferenciákhoz kapcsolva is. Szubvenciók: A szubvenció egy költségvetési forrásból származó vissza nem térítendő direkt vagy indirekt állami támogatás, melyet abból a célból folyósítanak különböző gazdasági egységeknek, hogy azok költségeik csökkenése vagy bevételeik növekedése révén képesek legyenek meghatározott gazdaságpolitikai célokat megvalósítani. A szubvenciónak a költségvetéshez való viszonya alapján két fajtáját különböztetjük meg: a közvetlen és a közvetett szubvenciót. A közvetlen szubvenció a költségvetés kiadási oldalát érinti, tehát a támogatott gazdasági egységet az állam pénzeszközökkel támogatja, esetleg kiadásainak egy részét átvállalja. A közvetett szubvenció a költségvetés

bevételi oldalára hat, mégpedig leggyakrabban elmaradt adóbevétel formájában, melynek befizetését az állam a szubvencionálandó társaság számára elengedi. Az állam a legkülönbözőbb gazdaságpolitikai célokból szubvencionálhat gazdasági egységeket. Most azokra a támogatásokra fordítjuk figyelmünket, amelyek felhasználhatók kereskedelempolitikai célok megvalósítására. Az ilyen célú szubvencióknak három típusát különböztetjük meg: a termelési-, az import- és az exportszubvenciót. A termelési szubvenció A termelési szubvenciót fordított vámnak is szoktuk nevezni, ugyanis céljai megegyeznek az importváméval, amennyiben mindkettő a hazai piac tökélet- lenségeit kívánja kompenzálni. A lényeges különbség a termelési szubvenció és a vám között az, hogy amíg a vám, mint normatív eszköz általános importkorlátozó hatást fejt ki, addig a termelési szubvenció konkrét célt fogalmaz meg, nemcsak ágazati szinten,

hanem akár egyes gazdasági társaságok szintjén is. A termelési szubvenció alkalmazásával a hazai termelő az importtal azonos áron képes értékesíteni termékét, noha termelési költségei magasabbak annál. A szubvenció tehát a belföldi kínálati árat csökkenti az importár szintjére Hatása természetesen azon múlik, hogy melyik vállalat költségeit veszi figyelembe, illetve milyen mértékű a támogatás. // Az importszubvenció Importszubvenció következtében a végső felhasználók kedvezőbb áron jutnak az import termékhez annak világpiaci áránál. Az importár és a fogyasztói ár közötti különbözetet a költségvetés finanszírozza. Erre akkor kerül sor, amikor a kormányzat szükségesnek tartja a belföldi árszint stabilizálását, a belső piac védelmét a világpiaci árhatásoktól. Az importszubvenció - a termelési szubvencióhoz hasonlóan - negatív vámnak is tekinthető. Az exportszubvenció Az exportszubvenció nem más,

mint a kivitel ösztönzését célzó állami támogatás. A termelési szubvenciótól az különbözteti meg, hogy az exportszubvenció következtében kialakuló exportár olyan kedvezményes helyzetbe hozza a termék külföldi fogyasztóit, melyet a hazai vásárlók nem élvezhetnek. Valutapolitika A nemzetközi pénzforgalom alapfogalmait a pénzügytan tárgyban tanultuk. A továbbiak megértése érdekében ismételjék át a valuta, deviza, valutaárfolyam alapösszefüggéseit! A valutaárfolyam erőteljesen befolyásolja a külkereskedelem irányát és nagyságát, hiszen a komparatív előnyök léte, illetve mértéke nagyrészt azon múlik, milyen arányban váltják át egyik ország valutáját a másikéra, így a valutaárfolyam alakítása alkalmas eszköz lehet arra, hogy akadályozza vagy éppen serkentse az országok közötti kereskedelmet. Hogyan hat a valuta leértékelése a külkereskedelmi forgalomra? Ez azt jelenti, hogy több hazai valutát kell

adni egységnyi külföldi valutáért, illetve egységnyi hazai valutáért kevesebb külföldi valutát lehet kapni. Ezért rövid távon a leértékelés az importot mérsékli, az exportra viszont ösztönzőleg hat. Az importőröknek ugyanannyi termék beviteléhez szükséges változatlan összegű külföldi valutáért most több hazai valutát kellene fizetniük, ugyanakkor az exportőrök hazai valutában mérve nagyobb bevételhez jutnak változatlan mennyiségben és exportáron értékesített termékük után is. Vigyáznunk kell azonban, nem jelenthetjük ki könnyedén, hogy a valutale- értékelés egyértelműen növeli az exportot és akadályozza az importot. Az importtermékek belföldi árának növekedése mindenképpen növeli a belföldi termelés költségeit, ezzel az átlagos árszintet is. így - az import részarányától függően - nő az export- termékek termelésének költsége is, ami rontja az exportőrök javuló profit- kilátásait. A

korábban bemutatott eszközök, különösen a vámok és az exportszubvenciók, speciális kereskedelemkorlátozó hatással rendelkeznek, némi túlzással azt mondhatjuk, hogy a kormány azokat az importőröket akadályozza és azokat az exportőröket támogatja, akiket akar, illetve kereskedelempolitikai prioritásai alapján jónak lát. Ezzel szemben a valutaleértékelés hatása nem szelektív, az összes potenciális exportőr és importőr tevékenységére egyformán kedvezően vagy kedvezőtlenül hat. Ezt nevezhetjük a leértékelés kereskedelemkonzerváló hatásának is, ami azt jelenti, hogy kevésbé korszerű eljárásokkal termelő szállítók is exportképessé válhatnak a valutaleértékelés hatására, gátolva ezzel a hazai termelési szerkezet megújulását, a legmodernebb eljárások elsajátításának kényszerét. A valutaleértékelés egyik legveszélyesebb hatása a hazai árszínvonal emelkedése. Ennek oka az imént leírtakból

kikövetkeztethető, hiszen az import termékekért több hazai valutát kell fizetni, ezért azok belföldi ára is emelkedik. Nem térünk ki a valutafelértékelés hatásaira, hiszen azok éppen ellenkező irányban hatnak a kereskedelemre, mint a leértékelés, ezért értelemszerűen ellentétes hatásúak a protekcionista célokkal. A valutaleértékelés hosszabb távon további, az eredeti célokkal ellentétes hatásokat is kiválthat. Ezek bemutatására a fizetési mérleg elemzése után, a nyitott gazdaság egyensúlyának vizsgálatakor térünk vissza. Egyéb protekcionista eszközök A hazai termelés védelmét más, kisebb hatókörű eszközökkel is védhetik a kormányok. Ezek közül példaként bemutatunk néhányat. Egyre inkább terjed a belföldi termelők védelmére az a megoldás, hogy különböző kedvezmények, támogatások, beruházási hitelek megszerzésének feltételéül előírják a belföldi termelésű input minimális részarányát. Az

ilyen előírás kedvezőbb, mint a vám vagy a kvóta, mert nem jár árnövekedéssel, és nem kell a külföldi versennyel sem számolni. Az áruk határokon történő ki- és belépését a kormányok bizonyos okmányok, illetékek és engedélyek birtoklásához köthetik, melyek magához a szállítandó áruhoz kapcsolódnak. Ha ezen okmányok beszerzését lassítják, nehezítik, akkor drágítják és korlátozzák az importot. Árnyaltabb protekcionista eszközök az egészségügyi, biztonsági, környezet- védelmi valamint a származási előírások, melyek kettős célt szolgálnak. Nyilvánvaló céljuk a belföldi gazdaság védelme a külföldi termelőkkel szemben, de felfedezhető ezen eszközök alkalmazásánál egy másodlagos indok is, ami nem más, mint a hazai fogyasztók egészségének, biztonságának és életminőségének védelme. Az ilyen úgynevezett paratarifális eszközök alkalmazásával azonban csak mérsékelten lehet élni, ezek legfeljebb

kiegészíthetik, „helyettesíthetik" az egyéb protekcionista szabályozást. // 11. JELLEMEZZE A NEMZETKÖZI SZOLGÁLTATÁSKERESKEDELMET! Az utóbbi évtizedekben a világkereskedelemben jelentősen felértékelődött és struktúrájában módosult a szolgáltatáskereskedelem. Az egyes - különösen a fejlett országok gazdaságában egyre nagyobb szerepet játszanak a szolgál- tatások, s így természetesen egyre nagyobb mértékben válnak a nemzetközi kereskedelem részévé. A szolgáltatások ma már nem a nemzetközi árukereskedelem kísérői csupán, hanem a nemzetközi kereskedelmi-gazdasági kapcso- latok hatékony kialakításának és működtetésének az előfeltételeivé is váltak. A szolgáltatásokról általában: A fejlett országok mindegyikében tartós tendencia a szolgáltató ágazatok, a tercier szektor térnyerése. Az alapanyag termelő ágazatok, a feldolgozóipar valamint a mezőgazdaság részesedése a GDP-ből csökken, a fejlett

országokban a GDP felét kétharmadát a nem anyagi jellegű termelés, vagyis a szolgáltatások adják. A szolgáltatások sajátos, nem megfogható, nem tárgyiasult formában megjelenő termékek. A szolgáltatás nem raktározható, helyhez kötött, nem vagy korlátozott mértékben szállítható. A szolgáltatást nyújtó és a szolgáltatás igénybe vevője (fogyasztója) többnyire személyes kapcsolatba kerülnek egymással, a szolgáltatás jellege gyakran egyedi, személyre szabott, a szolgál- tatás termelése és fogyasztása egyidejűleg történik. Mivel a szolgáltatások előre nem próbálhatok ki, értékesítésük során nagyon fontos a -- megelőlegezett! - bizalom, a megbízható referencia, a szolgáltatást nyújtó vállalat hírneve. A szolgáltatások skálája rendkívül széles. Sokféle, egymástól igen különböző tevékenységet fog át, gondot is okoz a szolgáltatások egységes meghatározása. A szolgáltatások csoportosítása A

szolgáltatások csoportosítása többféleképpen történhet. Egyik lehetséges csoportosítás szerint ide tartozik műszaki-gazdasági tanácsadás telekommunikáció, reklám, film, televízió adatfeldolgozás és informatika turizmus bank és egyéb pénzügyi szolgáltatások oktatás-szakképzés biztosítás, fuvarozás építési-szerelési szolgáltatások, A nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás szempontjából csoportosít egy másik felosztás, mely szerint ide tartoznak • a nemzetközi árukereskedelemmel kapcsolatos szolgáltatások (fuva- rozás, biztosítás, finanszírozás), • a helyhez kötött szolgáltatások (pl. turizmus), • a földrajzi távolságokat áthidaló szolgáltatások (személyszállítás, hírközlés), • a helyhez nem kötött szolgáltatások, amelyek bárhol előállíthatok, amennyiben az adott szolgáltatás termelési tényezői jelen vannak (pénzügyi szolgáltatások, adatfeldolgozás, K+F tevékenység, tanács-

adás stb.), • a nemzetközi vállalatközi kapcsolatokból származtatható szolgáltatások, főleg a multinacionális (transznacionális) vállalatok esetében. Ide sorolhatók a vállalatvezetés, könyvelés, jogi tanácsadás, marketing tevékenység, valamint a műszaki-szellemi termékek egymásközti átadásáért fizetett kapott díjak is. A szolgáltatások rendszerezhetők keresleti csoportok szerint, azaz termelő és (végső) fogyasztói szolgáltatásokat (utóbbiakon belül magán- és közszolgáltatásokat) különböztethetünk meg. Termelői szolgáltatások az áru- és szolgáltatástermelés közvetlen és köz- vetett inputjai: ide tartoznak a kutatás-fejlesztés, gyártásszervezés, irányítás, adatfeldolgozás, logisztikai, pénzügyi, jogi, egyéb szakmai szolgáltatások, tanácsadás stb. Fogyasztói szolgáltatások körébe sorolhatók azok, amelyek végső fogyasz- tásra kerülnek (ebben a körben ugyanúgy találunk pénzügyi, jogi stb.

szolgál- tatást, mint oktatást vagy éttermi szolgáltatást) A fejlett ipari országokban a fogyasztói szolgáltatások terén megfigyelhető • egyfelől a szolgáltatások sztenderdizálódása, gépesítése, árcsökke- nése („mcdonaldizáció"), • másfelől az a jelenség, hogy az emelkedő árú szolgáltatások egy részét a fogyasztók preferenciái továbbra is fenntartják. A termelői szolgáltatások dinamikusabban bővülnek, mint az árukínálat. Ezt magyarázza, hogy a) a termékek szolgáltatástartalma, illetve a szolgáltatások minősége, teljes körűsége a versenyképesség döntő tényezője. Tartós versenyelőny csak akkor élvezhető, ha a vállalat folyamatosan bővíti a termékeihez nyújtott szolgáltatásainak körét; b) az árutermelő vállalatok szolgáltató tevékenységeik egy részét a na- gyobb hatékonyság, a költségcsökkentés miatt „leválasztják" alaptevé- kenységükről, s önálló specializált

(leány)vállalatokat alapítanak erre a célra, vagy független szolgáltató vállalatok szolgáltatásait veszik igény- be (ezt nevezik „externalizációnak", illetve ,,contracting-out"-nak); c) a hírközlés, adattovábbítás és adatfeldolgozás lehetőségének hallatlan kibővülése és költségeinek csökkenése a termelő vállalatok közötti mun- kamegosztás bővítésének, valamint a vállalatok földrajzi terjeszkedésé- nek nagy lendületet adott. A szolgáltatások és a nemzetközi kereskedelem Felvetődik a kérdés, hogy vajon mely szolgáltatások kerülnek/kerültek be a nemzetközi kereskedelembe. Korábban az volt az általános vélekedés, hogy a szolgáltatások - sajátos tulajdonságaik miatt - nem tartoznak a „kereskedelemre alkalmas, szállítható áruk" (tradeable goods) körébe. Ez jó részükre kétségtelenül ma is igaz, de a technikai fejlődés (számítógépesítés, távközlés) egyre szélesíti azon

szolgáltatások körét, amelyek alkalmasak arra, hogy nemzetközi kereskedelmi forgalom tárgyai legyenek (pl. telekonferenciák, számítógépes tervezés, távdiagnosztika, kulturális és sporteseményeken való „részvétel", vagy például az Interneten elérhető szolgáltatások). A szolgáltatást nyújtó és annak felhasználója, illetve fogyasztója többféle módon kerülhet egymással kapcsolatba. A szolgáltatást nyújtó és a szolgálta- tást igénybevevő közötti kapcsolat négyféleképpen jöhet létre. Van amikor a fogyasztó utazik a szolgáltatás igénybevételének helyszínére (pl. turizmus, gyógykezelés, kikötői szolgáltatások), más esetben a szolgáltatást nyújtó által biztosított termelési tényezők áramlanak a szolgáltatás helyszínére (pl. közvetlen tőkeberuházás formájában a bank-, biztosítási stb szolgálta- tások) A szolgáltatások egy részénél maga a helyváltoztatás biztosítása (vonatkozzon az árura

vagy személyekre) a szolgáltatás (fuvarozás, személy- szállítás). Végül a termelő és fogyasztó kapcsolatát fizikai helyváltozatás nélkül is biztosíthatják az adatátviteli és hírközlési rendszerek. (Ez a szektor a leginkább dinamikus, és itt rejlenek azok az előnyök, amelyek kiaknázásában szinte kizárólag a fejlett ipari országoknak vannak lehetőségeik.) A nemzetközi szolgáltatáskereskedelem számbavétele A nemzetközi, azaz az országok közötti áru- és szolgáltatáskereskedelem - pontosabban annak pénzügyi vetülete - az országok központi bankjai által készített folyó fizetési mérlegekben jelenik meg. Ezeket a mérlegeket találjuk meg a Nemzetközi Valutaalap fizetési mérleg statisztikáiban. A folyó fizetési mérlegekben a nemzetközi szolgáltatáskereskedelemmel kapcsolatos bevételek/kifizetések korábban is az árukereskedelemtől elkülönít- ve, az un. „nem tényezőszolgáltatások" (non-factor services)

egyes tételeiként jelentek meg (láthatatlan tételeknek is nevezzük őket) Külön jelentek meg a „tényezőszolgáltatások" (factor services), azaz a klasszikus termelési tényezők munka, tőke külföldi tevékenységéből fakadó hozamok (átutalt munkajövedelmek, kamatjövedelem, nyereség). Az újabb fizetési mérleg statisztikák a folyó fizetési mérlegben a • reálgazdasági tranzakciókat (áru- és szolgáltatáskereskedelem), • a jövedelmek egyenlegét, • a viszonzatlan és egyéb átutalásokat különítik el. // A szolgáltatáskereskedelem a fizetési mérlegekben, az alábbi bontásban jelenik meg: • szállítás, • hivatalos szolgáltatások, • turizmus, • magánszolgáltatások. A szolgáltatásokat tartalmazó nemzetközi fizetési mérleg statisztikák tehát négy komponensre bonthatók. Részletesebb felosztást az egyes nemzeti folyó fizetési mérleg statisztikák vagy külön elemzések kínálnak. A szállítási, valamint

turisztikai szolgáltatások tartalma nyilvánvaló. A hivatalos szolgáltatások körébe az államközi, illetve nemzetközi szerződéseken alapuló, állami vagy magánvállalatok által nyújtott szolgáltatások tartoznak. A nemzetközi szolgáltatáskereskedelem szerkezete A szolgáltatáskereskedelem értékének aránya a világ folyó fizetési mérlegének tételei között az utóbbi évtizedekben nagyjából állandó, 15-17%-ot - durván 1/5- öt - képvisel, vagyis dinamikája a többi tétel dinamikájával nagyjából meg- egyezik. A szolgáltatáskereskedelem bővülésében, a nemzetközi kereskedelemben való részarányának megtartásában jelentős szerepet kaptak sajátos árfelhajtó tényezők, amelyek miatt a szolgáltató szektor árainak alakulása kevésbé ren- delődik alá az általános gazdasági tényezőknek. 12. JELLEMEZZE A NEMZETKÖZI KERESKEDELMI EGYEZMÉNYEKET ÉS SZERVEZETEKET! Az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (General

Agreement ön Tariffs and Trade GATT) : A GATT célkitűzései Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) tárgyalásánál már utaltunk arra, hogy a II. világháború utáni rendezésben felmerült egy kereskedelmi világszervezet alapításának ötlete is A Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (International Trade Organisation - ITO) azonban nem jöhetett létre, noha az ENSZ Kereskedelmi és Foglalkoztatási konferenciája (Havanna) 1947- ben egy megállapodástervezetet is véglegesített e célra, sőt, egy interim bizott- ságot is felállítottak az ITO érdekében. A szervezetből nem lett semmi, viszont az akkor már Genfben folyó vámtarifa-tárgyalások nagyon is sikeresnek bizo- nyultak. A résztvevők 1947 október 30-án megállapodtak abban, hogy a kölcsönös vámengedményeket tartalmazó országlistákat, a Havannai Karta 4. fejezetében foglalt kereskedelempolitikai elvekkel kiegészítve, mint ideiglenes egyezményt 1948. január 1-jével

életbe léptetik. Ezzel kezdődött az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény csaknem öt évtizedes működése. Ez az ideiglenes egyezmény lett a GATT, amely csak 1994. december 31-én „fejezte be" pályafutását, amikor is megalakult a Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation - WTO) 1995. január 1jei dátummal A GATT-ot többnyire nemzetközi szervezetként aposztrofálták, amely a de facto szerepére utal, noha ennek jogi alapja nem volt. A GATT nem egy szervezet volt, hanem egy nemzetközi egyezmény, amely szervezetként funkcionált titkársága révén. (A nemzetközi jog sohasem ismerte el a GATT-ot nemzetközi szervezetként.) Ugyanilyen okból a GATT tagországokat nem tagoknak, hanem szerződő feleknek kell(ett volna) szólítani. Hivatásának megfelelően a GATT fő célkitűzései is a nemzetközi kereske- delem útjában álló akadályok lebontására irányultak. Ilyenek voltak: 1. a nemzetközi kereskedelmet megkülönböztetés

nélkül és a legnagyobb ked- vezmény elvének multilaterális alkalmazása alapján kell folytatni; 2. a külkereskedelem megengedett szabályozói csak a vámok lehetnek Az egyéb szabályozó eszközök mint a ki- és beviteli engedélyezési rendszer, import-kvóták létesítése, árlefölözések, minőségi előírások, műszaki szab- ványok, állami szubvenciók - csak feltétlenül indokolt esetben, fizetésimér- leg-problémák áthidalásakor alkalmazhatók; 3. a szerződő feleknek kereskedelmi érdekeik megsértésének megelőzése, illetve megvédése céljából konzultációkat kell folytatniuk egymással, s végül 4. a vámok és egyéb kereskedelmi jellegű szabályozók fokozatos leépítése érdekében tárgyalniuk kell, melyhez a GATT megfelelő szervezeti és techni- kai keretet nyújt. A GATT szervezeti rendszere A GATT legfőbb szerve a Közgyűlés volt, amely évente ülésezett. Legfontosabb feladatai közé tartozott a tagfelvétel, az időszerű

kereskedelempolitikai kérdé- sek megvitatása és a vámkorlátok leépítésének előmozdítása mellett a szerző- dő felek közötti kereskedelmi viták eldöntése, valamint a GATT kötelezettségek alóli felmentések engedélyezése. A fokozódó feladatok ellátására jött létre 1960-ban a GATT-Tanács (GATT Council), amely minden, a Közgyűlés hatáskörébe tartozó kérdéssel foglalkoz- hatott, kivéve a kötelezettségek alóli felmentés engedélyezését. A Titkárság feladata a szerződő felek közötti vitás kérdések rendezésében való közreműködés volt. Munkáját állandó bizottságok is támogatták. A szervezet tevékenységének java részét a nemzetközi vámcsökkentési tárgyalások, az un. kereskedelmi fordulók adták. Ezek közül jelentőségében is kiemelkedik a Kennedy forduló, amelynek során a gabonák, vegyi termékek nemzetközi forgalmának vámjait csökkentették, s a dömpingellenes gyakorlatot erősítették meg a

szerződő felek. Itt mondták ki azt az alapelvet is, hogy a fej- lődő országoknak nyújtott vámkedvezményeket azoknak nem kell viszonozniuk, pontosabban nem mindet. A Tokió fordulóban ennél jóval kiterjedtebb munka folyt. Itt már sikerült kö- zös engedményeket elérni a vám és nem vámjellegű korlátozások terén mező- gazdasági termékeket, tropikus terményeket, polgári repülőgépeket illetően. Je- lentős szabályozási siker volt a világkereskedelem kereteinek és biztosítékainak megállapítása és rendszerezése Ilyen volt például a fejlődő országoknak garantált preferenciális rendszer, amelynek révén az őket a nemzetközi egyez- ményben megillető vámkedvezményeken túl pótlólagos kedvezmények illetik meg. Ezen felül a nem vámjellegű, nem tarifális kereskedelmi akadályok alkal- mazása vonatkozásában egy olyan magatartási kódexet (code ofconduct) írtak elő azok korlátozó hatását csökkentendő, amely a kormány-,

illetve közbe-szer- zések általános szabályaira, továbbá a dömpinggel szemben védekezésként alkalmazható ellensúlyozó vámok egységes rendjére, valamint a fejlődő orszá- gok ipari kész- és félkész termékeire, az Általános Preferenciarendszer alkal- mazására vonatkozott. Az 1986 szeptemberében induló Uruguay-forduló a kereskedelem, pénz, tőke és fejlesztés közötti kölcsönhatásokat vizsgálta a nemzetközi kereske- delem vonatkozásában. A Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation - WTO) A Kereskedelmi Világszervezet céljai: A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) az egyetlen olyan nemzetközi gaz- dasági intézmény, amely a nemzetek közötti kereskedelem szabályaival foglal- kozik. Tevékenysége az e szabályokat tartalmazó nemzetközi kereskedelmi egyezmények kidolgozására, betarttatására és ellenőrzésére, a keletkezett viták rendezésére irányul. Ezeket a nemzetközi szerződéseket a nemzetközi jog ereje által

kötik, szorgalmazzák a világ kereskedő nemzetei. Noha orszá- gok kormányai írják e szerződéseket alá, mégis a fő cél a termékek és szolgál- tatások előállítói, az exportőrök és importőrök tevékenységének elősegítése. A WTO az Uruguay-forduló tárgyalásain, 1995. január 1-jével jött létre, székhelye Genf 1997 végén (legutóbbi adat) 132 tagállama volt, 34 állam teljes megfigyelői státussal, 7 állam pedig megfigyelői hellyel rendelkezett az Általános Tanácsban. A WTO tevékenységének három célja van. Ezek a következők: 1. Elősegíteni a nemzetközi szabad kereskedelmet nemkívánatos mellékha- tások nélkül Ennek lényege a nemzetközi áruk és szolgáltatások szabad áramlása útjában álló akadályok elhárítása. Az is fontos, hogy a kormányok, termelők, exportőrök és importőrök tisztában legyenek a nemzetközi szabá- lyokkal, s betartsák azokat. 2. Fontos feladat a nemzetközi kereskedelmi tárgyalások

lefolytatása is A nemzetközi kereskedelem sem mentes eltérő szabályértelmezésektől, időn- ként a kereskedelmi „háborúktól". A WTO feladata éppen ezek megelőzése, illetve rendezése. 3. A harmadik feladat az időnként keletkező nemzetközi kereskedelmi viták rendezése A kereskedelmi kapcsolatokban eltérő érdekek érvényesülnek. Még nagyon világos kereskedelmi egyezmények értelmezése is lehet eltérő a felek álláspontjától függően. E különbségek legharmonikusabb elsimításának módja egy semleges, szakszerű eljárás választása, szilárd nemzet- közi jogi alapelveken Ezt biztosítja a WTO vitarendezési mechanizmusa. A Kereskedelmi Világszervezet tagállamainak többségét, mintegy háromne- gyedét fejlődő országok teszik ki. Az átalakuló közép- és kelet-európai orszá- gokkal együtt e két ország csoport szerepe jelentősen nő az elkövetkező évek- ben, ahogy a WTO szervezeti tevékenysége is kiteljesedik. A

tagországok exportérdekeinek elősegítésére hozták létre még 1964-ben, a GATT idején a Nemzetközi Kereskedelmi Központot (International Trade Centre), amelyet ma a WTO és az ENSZ - az ő nevében az UNCTAD - közösen tart fenn és irányít. A központ tanácsokkal segíti a fejlődő és átalakuló országokat exportösztönző programjaik kialakításában, behozatali technikák és stratégiák kidolgozásában. A Kereskedelmi Világszervezet elvárja tagjaitól, hogy a nemzetközi kereske- delmet érintő nemzeti intézkedéseikről haladéktalanul értesítsék. A tagállamok- nak bejelentési kötelezettsége van tehát Ide tartoznak a kereskedelmi eljárást módosító szabályok, a dömpingellenes jogszabályok, a kereskedelmet befolyá- soló új technikai paraméterek, a szolgáltatások nemzetközi kereskedelmét érintő rendelkezések, szellemi szabadalmi jogok változása és hasonlóak. A kereskedelempolitikai szemléket (trade policy review) és a

vitarendezési bizottság (dispute settlement panel - lásd a szervezeti leírásnál) jelentéseit közvetlenül a lezárás után nyilvánosságra hozzák, éppen gyakorlati jelentőségük miatt. Másokat hat hónapos időszak után tesznek csak elérhetővé A Kereskedelmi Világszervezet szervezeti felépítése A Kereskedelmi Világszervezetet is a tagállamok irányítják. A legfontosabb döntéseket a tagállamok képviselői, többnyire miniszterek ők kétévente találkoznak -, vagy magas rangú tisztségviselők - ők gyakrabban találkoznak Genfben - hozzák. A döntéseket általában közmegegyezéssel, konszenzussal hozzák. A legmagasabb rangú irányító testület a Miniszteri Konferencia (Ministerial Conference), amely legalább kétévente ülésezik A gyakorlati munkát az Általános Tanács (General Council) ellenőrzi. Számtalan egyéb tanács, bizottság, munkacsoport és tárgyalási csoport őrködik azon, hogy a szervezet mandátumát

megvalósítsák. Az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet (Organisation of Economic Co-operation and Development - OECD) Az OECD története és szervezeti felépítése A II. világháború utáni európai helyreállításra fogadta el az Egyesült Államok szenátusa és képviselőháza az un. Marshall-tervet Ennek lebonyolítására kezdetben az ENSZ európai regionális bizottságát szánták, de ott a Szovjetunió befolyásával is számolni kellett, így esett a választás egy önálló szervezetre, az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezetre (Organisation of European Economic Cooperation OEEC)-re, amelyet 1948. április 15-én hoztak létre Párizsban Eredetileg 17 tagja volt 1958-ban Spanyolország is csatlakozott. Az USA és Kanada társult tagként, Jugoszlávia megfigyelőként vett részt a szervezet munkájában. A szervezet kezdetben főként adminisztratív szervként működött, elsősorban az amerikai segélyszállítmányok elosztására,

irányítására, ellenőrzésére. 1961- ben az USA és Kanada is taggá lett, belépett Japán, Ausztrália, Új-Zéland is. Nevet is változtatott a szervezet: Gazdasági Együttműködés és Fejlesztési Szervezet (Organisation of Economic Co-operation and Development - OECD) lett az új neve. Később új tagok is beléptek, jelenleg a szervezetnek 29 tagállama van // Az OECD nem egy zárt klub. A tagállamokat sokrétű kapcsolatok fűzik a világgazdaság más országaihoz, azokkal szoros együttműködést valósítanak meg. // Tagnak lenni azonban nem egyszerű Az OECD valóban a gazdag országok nemzetközi szervezete annyiban, hogy tagállamai a világ áru- és szolgáltatásvolumenének kétharmadát állítják elő. A tagállamok bizottságokban találkoznak s cserélik ki információikat. A bizottságokban találkoznak a tagállamok képviselői lehetnek otthonról kiküldöttek vagy az állandó képviselet munkatársai - és a Titkárság szakértői,

alkalmazottai. A legfontosabb adminisztratív szerv a Tanács, amelynek döntéshozatali joga van. Ebben minden tagállamot egy fő képvisel, s az Európai Uniót is egy képviselő, így tagjainak száma 30. A Tanács rendszeresen tanácskozik nagy- követi szinten azért, hogy a szervezet számára irányt mutasson. A Tanács miniszteri szinten évente egyszer ülésezik, amikor a tagállamok külügy-, pénzügyvagy gazdasági miniszterei átadják az OECD-re vonatkozó informá- cióikat, befolyásolják a szervezet további munkáját. A szervezet speciális bizottságai jól körülhatárolt területeken felmerülő gazdasági kérdéseket vitatnak meg. Ilyen bizottságok vannak a kereskedelem, a köztulajdon irányítása, a fejlesztési segítség és a pénzügyi piacok területén. Az OECD mintegy 200 bizottsággal, munkacsoporttal és szakértői csoporttal dolgozik. Évente kb 40 000 nemzeti képviselőt, szakértőt fogad ilyen megbe- szélésekre Az OECD tevékenysége

Az OECD a következő alapelvek alapján dönt a felvételről: 1. A gazdaság rendező elve a piacgazdasági szervezet 2. Az országban demokratikus pluralizmus (többpárt rendszer) uralkodik 3. Tiszteletben tartják az emberi jogokat 4. Részvétel az úgy nevezett „egyenrangúak áttekintésében" (peer-review), A szervezet álláspontjának kialakítása során az OECD minden bizottsága véleményt nyilvánít a felvételi készségről, a tagjelölt állam pedig egy nyilat- kozatot ad, amelyben részletezi jogi és politikai elkötelezettségét a szervezet céljainak követésére. A két vélemény mérlegelése után dönt a Tanács arról, hogy meghívja-e az adott országot tagjai sorába. A tagsági „meghívót" a tagjelölt ország parlamentjének is jóvá kell hagynia. 13. ISMERTESSE A NEMZETKÖZI PÉNZÜGYI ALAPFOGALMAKAT! Nemzetközi valutáris rendszer - szereplők, eszközök, ügyletek és piacok Az előző fejezetben tárgyaltuk a

külkereskedelmi elméleteket. A klasszikus (un tiszta) külkereskedelmi elméletek nem, vagy alig foglalkoznak a „pénz" szerepé- vel. A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban azonban kulcsszerepe van a „nemzetközi" pénzügyeknek, mert • ma még majdnem minden országnak saját nemzeti valutája van, • a nemzetközi tőkemozgás legalább olyan fontos, mint a nemzetközi árumozgás. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlődése szükségszerűen kialakította azokat a pénzügyi kereteket, szokásokat, mechanizmusokat és intézményeket, amelyekre támaszkodva az áruk és szolgáltatások adásvételével, az országha- tárokat átlépő fizetésekkel, a pénz és tőke kölcsönzésével kapcsolatos ügyle- tekre sor kerülhetett. A nemzetközi valutáris rendszer adott keretei között gon- doskodhatnak az országok a nemzetközi fizetési forgalmuk egyensúlyáról, az esetleges egyensúlyhiányok finanszírozásáról (honnan és hogyan teljesíthetik

többlet fizetéseiket), arról tehát, hogy nemzetközi gazdasági kapcsolataiknak a kívánatos mértékű és irányú fejlesztése pénzügyi oldalról ne ütközzön aka- dályba. A nemzetközi valutáris rendszernek természetesen az idők folyamán külön- böző formái alakultak ki. A rendszer működési elvei és mechanizmusai egya- ránt mélyreható változáson mentek át. Tanulva a korábbi rendszer működési hibáiból és gyengeségeiből, a valutáris rendszer főszereplői, a világgazdaság vezető hatalmai, minden korszakban megkísérelték a valutáris keretek olyan irányú továbbfejlesztését, mely gazdasági érdekeik zavartalanabb érvényesü- lését biztosíthatja. A nemzetközi pénz- és tökepiacokon a 80-as évek óta soha nem látott mértékű forgalom bonyolódik. A nemzetközi pénzügyi tranzakciók volumene messze meghaladja a tényleges nemzetközi áru- és szolgáltatás forgalom pénz igényét. A piacokon mind több szereplő jelent

meg, s e szereplők növek- vő hányada érkezik a nem hivatalos (magán) szférából. A piacok hagyományos főszereplői, a bankok tevékenysége is merőben átalakult. Tevékenységüket napjainkban már nem egy- egy nemzeti jegybank specifikus szabályai határoz- zák meg, hanem a mindinkább egységes nemzetközi szokványok. A nemzetközi pénzügyi tranzakciók menetébe (formájába, irányába, feltétel rendsze- rébe) a hivatalos szervek egyre kevésbé szólnak bele. Esetleges beavatko- zásukkal ugyanis jórészt csak azt érnék el, hogy az ügyletek színtere áttevődne egy másik piacra, nem csekély veszteséget (jövedelem kiesést) okozva ezzel az adott nemzetgazdaságnak. A nemzetközi pénzügyi piacok fejlődése nyomán a piacok közötti koráb- bi funkcionális különbségek fokozatosan elhalványultak. Napjainkban aligha lehetne „önálló", az egyéb piacoktól elkülönült devizapiacokról, nemzet- közi rövid vagy hosszú lejáratú

hitelügyletekre specializálódott piacokról, vagy nemzetközi értékpapír tranzakciókra szakosodott piacokról beszélni. Nemzetközi pénzforgalmi politika valutakonvertibilitás A nemzetközi fizetéseket valutákban, illetve devizákban eszközlik. Valutának tekintjük egy ország törvényes fizetési eszközét, magát a bankjegyet, amely a kibocsátás helyén a pénzfunkciókat betölti. (Ár meghatározásra, tartozások és követelések kiegyenlítésére és befektetésekre használják.) A deviza fogalmának két fajta értelmezése ismert. Szűkebb értelemben ide soroljuk a külföldi va- lutára szóló pénzhelyettesítőket, a külföldi pénzeszközökre kiállított tartozást vagy követelést megtestesítő értékpapírokat. Tágabb értelemben mindenfajta - nemzetközi fizetésekben használható - eszköz devizának tekinthető, tehát az értékpapírokon túl a bankjegyek és a klasszikus pénzeszköz, az arany is. Az un. világpénz (nemzetközi

fizetésekben használt pénz) funkcióban fontos minőségi változás következett be. A hetvenes évektől már nemcsak nemzeti valuták forognak e szerepkörben, hanem megjelentek a nemzetközi valuták is. Nemzetközi valutáról akkor beszélünk, ha a valuta kibocsátásáról, használati köréről, feltételeiről stb. alapvető kérdésekről nem egy ország, egy adott nemzeti monetáris hatóság dönt, hanem egy kollektíva. A nemzetközi valuta értékét - vásárlóerejét így nem egy nemzetgazdaság, hanem a közösség globális teljesítménye határozza meg. A devizapolitika egyik kiemelt - elsőszámú - feladata, hogy meghatározza a hazai valuta nemzetközi forgalomképességét, döntsön arról, hogy a hazai törvényes fizetési eszköz milyen feltételek mellett kerülhet be a nemzetközi forgalomba. E döntés alapvetően két formát ölthet: a) a hazai valuta minden feltétel, azaz korlátozás nélkül - a tulajdonos döntésétől függően - beléphet

a nemzetközi forgalomba; b) az adott valuta nemzetközi forgalomba lépésére csak a hatóság által megszabott módon (formában és mértékben), tehát az illetékes hatóság engedélye alapján kerülhet sor. Az előző eset jelenti a valuta konvertibilitását, az utóbbinál kötött valutáról beszélünk. Természetesen a két szélsőséges fonna között a valuta nemzetközi forgalomképességének számtalan módozata létezik. Például a transzferábilis valuta esetében bizonyos relációkban, meghatározott országok valutáira a szabad átválthatóság biztosí- tott, míg más valuták felé kizárólag engedélyhez kötötten kerülhet sor az átváltásra. A forgalomképesség természetesen nemcsak a konverziós lehe- tőségtől függ. A valuta szabad atutalhatosága (kivitele, behozatala) is fontos jellemző. Nemzetközi valuták esetében a forgalomképesség eltérően minősíthető. E valuták természetes módon vesznek részt a nemzetközi

fizetési forgalomban, hiszen éppen az különbözteti meg őket a nemzeti valutáktól, hogy eredendően e feladat betöltésére. A konvertibilitás a gazdaság, az üzleti szerep- lők számára a döntési rugalmasságot biztosítja, hiszen adott esetben a tranzakcióhoz szükséges pénzügyi eszközöket azonnal (engedély kérés és átváltási kényszer vállalása nélkül) biztosíthatják. Bármennyire is fontos a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szempontjából a valuta konvertibilitása, a valuta korlátozás nélküli nemzetközi forgalmá- nak a bevezetésére csak igen kemény feltételek mellett vállalkozhat egy ország. A konvertibilitás deklarálására tehát akkor kerülhet sor, amikor a tulaj- donos gazdaság reálteljesítményét és pénzügyi stabilitását pozitívan érté- kelik a partnerek. A partnerek véleménye, amelyek a kérdéses valutát döntően használják, rendkívül fontos. Igaz, hogy a konvertibilitást a valuta tulajdonos kormánynak

kell hivatalosan deklarálnia, egy valuta ténylegesen csak akkor kerülhet be a nemzetközi fizetési forgalomba, ha e tulajdonosi bejelentést a potenciális partnerek komolyan veszik. A valuta nemzetközi forgalomképessége különböző mértékű lehet. Általá- ban a kormányok nemzetközi pénzforgalmi politikáját az óvatosság, s így a fo- kozatosság jellemzi. Fokozatosság több szempontból is; mindenekelőtt, hogy kik és milyen területen (milyen célra) élhetnek a szabad valuta átválthatóság lehetőségével? A valutakonvertibilitás legismertebb alapvető típusai a következők: Valutakonvertibilitás típusai Hol? Milyen célból? Kik élhetnek joggal? Nemzetközi Szolgáltatások, Tőkeügyletek Kereskedelem egyéb a) Valutakülföldiek Külső, részleges Külső, részleges Külső, teljes b) Valutabelföldiek Belső, részleges Belső, részleges Belső, teljes Általában először a valutakülföldiek számára biztosítják a valuta szabad nemzetközi

felhasználhatóságát, fokozatosan bővítve azon fizetési jogcímek körét, ahol élhetnek a lehetőséggel. Ezt követően, legalább is a külső részleges konvertibilitás sikeres működése után, kerül sor a valutabelföldiek felé a konvertibilitás bevezetésére. A teljes konvertibilitás tehát azt jelenti, hogy adott valutát mindenki, valuta kül- és belföldiek egyaránt, a nemzetközi fizeté- sek valamennyi területén szabadon használhatják. A konvertibilis valuták köre az elmúlt évek folyamán lényegesen kibővült. Különösen megnőtt számuk az elmúlt évtized folyamán, a liberális gazdaságpolitika térhódításakor, amikor az állam részvétele illetve beavatkozása a gazdaság működésébe általános jelleggel mérséklődött. 14. JELLEMEZZE A NEMZETKÖZI FIZETÉSI MÉRLEGET! A fizetési mérleg egy adott ország állampolgárai és a külvilág közötti ügyletek számszerű összegzése. A mérleg legfontosabb funkciója, hogy ob-

jektív információt nyújt az ország nemzetközi gazdasági pozíciójáról. Régebben egy adott ország fizetési mérlegének alakulásában döntő szerepe volt a (kül)kereskedelmi mérleg (balance of trade) alakulásának. Ez a mérleg egy adott ország meghatározott időszak (rendszerint egy naptári év) összes exportját és összes importját állítja szembe, függetlenül attól, hogy az áru ellenértékének kiegyenlítése megtörtént-e vagy sem. A (nemzetközi) fizetési mérleg a nemzetgazdaságok jövedelemszámítá- sának szerves részét képezi. A mérleg felöleli a valuta bel- és külföldiek között létrejött valamennyi tranzakciót. Általában egy évre készítik el az összesítést, de ismertek a rövidebb időszakra szóló (pl. negyedéves) fizetési mérlegek is A fizetési mérleg a nemzetgazdaságot egy sajátos „vállalkozásnak" tekinti. Ahogy egy üzletembernek az a célja, hogy eladható termékeket állítson elő, amelyekért

cserébe hasznos dolgokhoz juthat, a gazdaság egészére vonat- kozóan is fontos kérdés, hogy teljesítményét a külföld hogyan fogadja, mennyi- ben értékeli, a nemzetgazdaság által felkínált termékek mennyiben cserélhetők el hasznos - az ország számára szükséges - javakra? A fizetési mérleg legfontosabb funkciója, hogy átfogó képet adjon az ország devizamozgással járó tranzakcióiról. Ennek segítségével lehetővé válik a valuta árfolyamának - árának - előrejelzése, illetve az ország jövőbeni nemzetközi fizetőképességének felmérése. A politikusok számára a fizetőké- pesség megfelelő szinten tartása mindig is kiemelt feladatot jelentett. A gazda- ságpolitika minősítésének nem elhanyagolható szempontja, hogy hogyan alakult az ország devizatartalékainak - arany és külföldi valutákból felhalmozott készleteinek - a szintje. A mérleg szaldójának ismerete sorsdöntő lehet, hiszen napjainkban biztosra vehető, hogy

az egyensúlyhiány növekedése (az aktívum vagy passzívum fokozódása) előbb-utóbb meghatározott politikai lépéseket eredményez. A fizetési mérleg dinamikus egyensúlyban tartása olyan kemény követelmény, mely valamennyi kormányt arra kényszeríthet, hogy a szükséges intézkedéseket megtegye. Az intézkedé- sek változatos formát ölthetnek; a piaci - közvetett jellegű beavatkozás mellett sor kerülhet elvileg a direktebb, adminisztratív lépésekre is. Üzleti döntések meghozatalakor ezek valószínűségének mérlegelése elengedhetetlen. A „kettős könyvelés" lényege A fizetési mérleg alapvetően a kettős könyvelés elvére épül, mivel összeállí- tásakor a tényleges ügyleteket, valamint az azokat kísérő pénzügyi folya-ma- tokat egyaránt számba veszik. Ha a módszert megfelelően alkalmazzák, az or- szág külfölddel szembeni követelései, illetve tartozásai összegszerűen meg- egyeznek. Más szóval: könyvelési

szempontból a fizetési mérlegnek mindig 0 szaldóval kell zárulnia. A könyvelési null szaldó közgazdasági értelemben véve természetesen nem jelenti a nemzetközi fizetések egyensúlyát, ehhez a mérleg belső tartalmát kell elemezni. Az elemzésnél abból kell kiindulni, hogy a fizetési mérleg az ország és a külvilág között lebonyolódó pénzügyi folyamatokat összesíti egy meghatározott időszakra vonatkozóan. Bizonyos tételek egyértelműen „flow" jellegű adatok, míg másutt az állományváltozás értéke kerül be a mérlegbe, tehát un. „stock" jellegű adatokról van szó. A fizetési mérleggel kapcsolatos félreértéseknek (félremagyarázatoknak) igen gyakran a flow és stock adatok nem megfelelő kezelése az oka. A mérleg sorokból és két oszlopbál áll. A sorok a nemzetközi fizetések indítékait, a fizetési „jogcímeket" tüntetik fel, az oszlopok pedig a követeléseket, illetve tartozásokat különítik el.

Pozitív előjellel szerepelnek azok a tételek, melyek pénz (tőke) beáramlással járnak, a negatív tételek pedig az országból kiáramló tőke volumenét összegzik. A fizetési jogcímek száma igen eltérő lehet A tőkeforgalom esetében is általában megkülönböztetik a hosszú lejáratú (vagy lejárat nélküli) és az éven belüli tökemozgásokat. Gyakran a direkt és portfolió tételeket (részletes magyarázatát lásd az V fejezetben) is elkülönítik egymástól. A tőkeforgalmi tételek és a folyó fizetések közötti minő- ségi különbség lényege, hogy az előbbieknél a valutabelföldiek és külföldiek között devizakövetelések alakulnak ki, míg a folyó fizetések ilyen jövőben ese- dékes fizetési kötelezettségeket nem alakítanak ki. Valutabelföldiek a legkülönbözőbb pénzügyi tranzakciókat bonyolítják, hi- szen árukat és szolgáltatásokat exportálnak vagy importálnak, tőke befekte- téseket eszközölnek külföldön

illetve hiteleket vesznek fel, vagy nem hitel jel- legű tóiét vonnak be külső forrásokból. Szabadon döntenek lépéseikről, hiszen döntéseiket piacgazdaságban csupán az motiválja, hogy mely ügylet eredmé- nyezi számukra a legkedvezőbb hozamot. Azt mérlegelik, hogy mikor járnak jobban, mikor jutnak nagyobb ellenértékhez Ha bármit, továbbítanak" külföldre (árut, szolgáltatást vagy tőkét), nyilvánvalóan valamit kell kapniuk cserébe. Normális esetben az adott és kapott értéknek meg kell egyeznie Fentiek alapján teljesen értelmetlen fizetésimérleg-deficitről beszélni. Kivételként csak az adományok, segélyek említhetők, mint ellenszolgáltatással nem járó tételek. Könyvelési szempontból azonban ennek is van ellentétele, hiszen az adománnyal egyező mértékben csökkennek a tartalékok. Ha kereskedelmi mérleg deficittel zárul, azaz az import meghaladja az ex- portált áruk értékét, az importőrök egy része nem

fizetett reáltermékkel a be- hozott árukért, vagy pontosabban mások sem szállítottak többletárut a passzí- vum mértékében importált javakért, így az import egy részét hitelben vásárolták, vagy készpénzzel fizettek, esetleg a külföldön tartott aktívák (külfölddel szem- beni követelések) egy részét használták fel az import kiegyenlítésére. Az is lehetséges, hogy a kereskedelmimérleg-passzívum nem a magánszféra külföldi aktíváinak értékét csökkenti, hanem a hivatalos tartalékok egy részét használ- ják fel e célra. (A jegybank a többlet import értékében ad el devizát a piacon.) Bármely megoldást alkalmazzák is, a többlet import tőkebeáramlással jár Reál vagy pénzügyi aktívák eladása külföldre egyaránt tőkeimportot eredményez, értéke a pozitív előjelű oszlopba kerül. Fizetésimérieg-típusok : A fizetési mérlegnek különböző típusai ismertek. Az egyes mérlegek tartalma az eltérő szerkezetből

következően különbözik egymástól. Attól függően, hogy a nemzetközi fizetéseknek, pénz és tőkeáramlásoknak mely területét veszik számba, az egyenleg számszerű értéke illetve információ tartalma módosul. Az egyes fizetésimérleg-típusok könyveléstechnikai szempontból abban különböz- nek, hogy más módon választják szét a szaldót kialakító, valamint a szaldót egyenlegező tételeket. Tulajdonképpen az a kérdés, hogy hol „húzzuk meg a vonalat", mely az alaptételeket az egyenlegező tételektől elválasztják. A legszűkebb területet (bár bizonyos nézetek szerint a legfontosabb tételeket) a kereskedelmi mérleg fedi le, hiszen a szaldót kizárólag az áruexport illetve import alapján számítja ki. Minden más tételt egyenlegezőnek tekint. Tágabb kört ölel fel a folyó fizetési mérleg, mely a tőkeáramlásokat tekinti egyenlegező tételeknek, de a szaldót az összes egyéb fizetési jogcím figyelembevételével

határozza meg. Ha a vonalat a hosszú lejáratú (és lejárat nélküli) tőketételek alatt húzzuk meg, tehát a szaldószámításból csak a rövid lejáratú tőkemozgásokat zárjuk ki, akkor kapjuk az alap fizetési mérleget. Bizonyos országok esetében indokoltnak tűnhet a rövid lejáratú tőkeáramlások szét- választása és aszimmetrikus könyvelése. Likviditási típusú fizetési mérlegnél a rövid lejáratú tökeexport-szaldót meghatározó tétel, míg az éven belüli töke beáramlást egyenlegező tételnek tekintik. Folyó fizetési mérleg : Tartalmazza a teljes áru és szolgáltatás kereskedelmi ügyletet, a nemzetközi, jövedelem transzfert, valamint az egyoldalú átutalásokat. A pozitív előjellel elkönyvelt (követelést megtestesítő) exporttételeket általában FOB árakon veszik figyelembe. // A kereskedelmi ügyleteket legtöbbször pénzátutalás követi. Az importőr cég megbízza (hazai) bankját, hogy az exportőr javára, annak

bankja felé teljesítse a vételár átutalását. Előfordulhat természetesen, hogy az importőr cég önálló számlával rendelkezik az exportőr országban, tehát a vételár kiegyen- lítése nem jár nemzetközi pénzmozgással A szolgáltatás kereskedelmet, s az abból adódó fizetéseket általában elkülönítik a hagyományos árukereskedelemtől. Esetleg „láthatatlan kereske- delemként", jelölik A szolgáltatás kereskedelem igen heterogén kategória, a címszó mögött rendkívül különböző jellegű tevékenységek találhatók. Egyes országok a termelési tényezők nemzetközi áramlásával járó - külföldön realizált - jövedelmek átutalását is e sorban tüntetik fel. Bár a gyakorlat azt mutatja, hogy valamilyen módon mindig megkülönböztetik a termelési tényezők átadá- sával, illetve a nem termelési tényezőkkel kapcsolatos szolgáltatásokból fakadó nemzetközi jövedelmeket. Hagyományos értelemben véve a

szolgáltatások az áruk rendeltetési helyre való eljuttatásával kapcsolatos tevékenységeket jelentik, így pl. szállítás, szállítmányozás, biztosítás, pénzügyifizetéstechnikai szolgáltatások, illetve a turizmussal járó fizetések Az áru és szolgáltatás kereskedelem, illetve ezen belül a termelési-nem termelési tényezőkkel kapcsolatos szolgáltatások elkülönített számbavételekor érdemes a következőkre utalnunk. A termelési tényezők (munkaerő és töke) nemzetközi áramlásakor egyik ország a másik rendelkezésére bocsátja „felesleges" tényezőit, az ezeket követő jövedelem átutalások volumene tulajdonképpen a felhasználó (az importőr ország) „inputjától" függ. Az egyoldalú átutalások vagy egyoldalú „juttatások" azon összegeket tartalmazzák, melyeket a valutabelföldiek ellenszolgáltatás nélkül kapnak. Eze- kért sem a jelenben, sem a jövőben semmiféle fizetségre nem kötelesek. Az

or- szágba beérkező egyoldalú átutalások természetesen a pozitív oszlopba kerül- nek. A magánszféra vonatkozásában ide sorolhatók a külföldről kapott ajándé- kok Néhány ország a külföldön dolgozó vendégmunkások által hazautalt összegeket is ide sorolja, hiszen „egyoldalú" jellegükhöz aligha férhet kétség. Tőkemérleg: A tőke- (forgalmi) mérleg minden olyan nemzetközi ügyletet tartalmaz, mely a valutabelföldiek külföldi magánszemélyekkel szembeni követeléseinek vagy tartozásainak az értékét módosítja. A tőkeforgalmi mérlegben szereplő ügyletek ilyen értelemben állományváltozást jeleznek; a magánszféra külföldi aktíváinak illetve passzíváinak állományában bekövetkező változást számszerűsítik. A tőkeforgalom igen különböző fajta ügyletekből tevődik össze, így bizo- nyos csoportosítás, az ügyleteknek meghatározott szempontok szerinti bontása elengedhetetlen. A direkt befektetések olyan

külföldi aktívák megvásárlását jelentik, ahol a befektető a vállalkozást bizonyos mértékben ellenőrizni tudja. A befektetésnek tehát nem az a célja, hogy likvid eszközökhöz jusson, melyeket bármikor továbbadhat. A portfolió beruházások esetén a befektető tőkerészesedése nem teszi lehetővé az ellenőrzést. A befektető külföldi részvényeket vagy kötvé- nyeket vásárolva kívánja hozamát növelni, de a tőke működtetést nem tudja befolyásolni, illetve ellenőrizni. (Pl külföldi kormányok által kibocsátott kötvé- nyek megvétele.) A kölcsöntőke ügyletek lejárat szerinti bontását az indokolja, hogy fize- tési mérleg szempontból igen eltérő a rövid, illetve hosszabb lejáratú befekteté- sek hatása. A rövid lejáratú ügyletek a fizetési mérlegnek igen labilis, a jövőt illetően bizonytalan hatású tényezői. A hosszabb lejáratú tranzakcióknál sem lehet kizárni, hogy a futamidőn belül - tehát a tényleges

lejárat előtt - sor kerül a tőke ellenkező irányú áramlására, de ennek valószínűsége jóval csekélyebb, mint a likviditási preferenciát egyértelműen jelző rövid lejáratú tőkeügyleteknél. A tőkeügyletek lejárat szerinti elkülönítése csak formálisan történhet meg. A hivatalos tartalékok „mérlege" A fizetési mérleg folyó tételeit, valamint a tőkeforgalmi mérleget a hivatalos tartalékok mérlege követi. E harmadik részmérlegben szerepelnek általában az un. egyéb tételek, melyek egyértelműen egyetlen címszó mögé sem sorolhatók be, illetve a tévedések és kihagyások sora. Ez utóbbi beiktatását az teszi szükségessé, hogy bizonyos tranzakciók számbavételére technikai okokból nem kerülhet sor a folyó (mérlegkészítési) időszakban, illetve így korrigálhatok az árfolyam mozgásokból származó torzítások. E részmérleg legfontosabb eleme kétségtelenül a hivatalos tartalékok állomány változása,

valamint a külföldi hivatalos szervekkel szembeni kötelezettségek tétele. A nettó tartalék változás e két tételt együttesen vizs- gálja. A tartalékokat alapvetően külföldi devizákban tartják, illetve bizonyos mér- tékben aranyat halmoznak fel a jegybankok. A tartalékokat a jegybank értelem- szerűen befekteti; az eszközök likvid jellegét megőrizve valamilyen rövid lejá- ratú formában tartják a tartalékokat. A fizetésimérleg-szaldó értelmezése Igen gyakran beszélünk fizetésimérleg-deficitről, -passzívumról, netán hiányról, más országokkal kapcsolatban az aktívumot, a fizetésimérleg-többletet emlegetjük. Bármely irányú egyensúlyhiány alakuljon is ki egy országra nézve, a fizetésimérleg-szaldó „üzenete" azonos: valami rosszul alakul a gazdaságban, így valószínűleg - rövid időn belül - meghatározott változások következnek be, amelyekre a kormány eltérően reagálhat; a kormányzati lépések esetleg

ösztönözik e folyamatok beindulását, esetleg fékezni próbálják, de előfordulhat, hogy a kormány szabad utat enged a korrekciós mechanizmusoknak, tehát azokba nem kíván beavatkozni. Azon tranzakciókat tekintik autonóm jellegűnek, amelyek volumene teljesen független az egyéb fizetésimérleg-tételektől. Az igazodó tételek viszont egyértelműen levezethetők valamilyen más fizetési jogcímből, azaz más ügyletek logikus következményeinek tekinthetők. Más megkö- zelítésben az autonóm tételek a „vonal felett" találhatók, míg az egyenlegezö tételeket a „vonal alatt" tüntetik fel. Mindkét esetben igaz, hogy az autonóm és egyenlegezö tételek összege nulla. Fentiek alapján a fizetésimérleg-szaldót közgazdasági szempontból (eltekintve a könyvelési technikától) az autonóm tételek alapján vizs- gálhatjuk. A fizetési mérleg akkor zárulhat aktívummal, ha az autonóm jellegű bevételek (követelések) értéke

meghaladja az autonóm jellegű kiadásokat (tartozásokat). Deficit esetén az autonóm tételek nettó értéke negatív előjelű. 15. MUTASSA BE A DEVIZAPIACI ÜGYLETEKET ES AZ ÁRFOLYAMTÍPUSOKAT! A devizapiac központi kategóriája az árfolyam. Az árfolyam egy adott valutának egy külföldi pénzben kifejezett ára. A valutáknak számtalan „ára" létezik, melyek egymástól lényegesen különbözhetnek Eltekintve itt most a hivatalosan meghatározott ártól, a hivatalos árfolyamtól, a valutáknak a devizapiaci ügyletek jellegétől függően a piacon is több féle áráról beszélhetünk. A devizák adás-vétele történhet prompt, vagy azonnali fizetéssel. Ebben az esetben az ügyletkötés és annak teljesítése között maximum két munkanap telik el. Prompt vagy készpénz árfolyam az az ár, amelyet ilyen ügyletek esetén kell fizetni egy külföldi valutáért. Amennyiben az ügylet teljesítésére (mindkét fél részéről) csak a kötést

követő 3 munkanapon vagy később kerül sor, határidős vagy termin üzletről beszélünk. A határidős ügyletek megkötésére akkor kerül sor, ha a felek úgy érzik, hogy ily módon a devizák jövőben várható és számukra kedvezőtlen árváltozását kivédhetik. Aki egy valuta árfolyam emelkedésére számit, jövőbeni szükségletét akkor próbálja előrehozott vásárlással kielégíteni, ha így olcsóbban jut a valutához. A devizapiac egyik legfontosabb ügylete a swap megállapodás. Egy két lépcsős üzletről van szó, egy prompt és egy határidős megállapodás kombinációjáról. A felek azonnali ügylet keretében kicserélik valutáikat, majd rögzítik a visszacserélés feltételeit: mikor, milyen áron kerül sor kötelező jelleggel a kérdéses valuták visszaadására. Az ügylet természetesen nem költségmentes, hiszen a két csere nem azonos áron (árfolyamon) történik. A határidős árfolyam diszkontja nyilvánvalóan költséget

jelent, de ezt a valuta kamathozama csökkentheti. A prémium sem jelent ténylegesen tiszta nyereséget, hiszen a kicserélt valuta kamathozama elmaradhat az átadott valutáétól. A termin árfolyamokat igen gyakran a készpénz árfolyamtól való eltérés formájában közlik. A határidős prémiumot, vagy diszkontot adja meg a bank. A határidős és készpénz árfolyam pozitív eltérése a prémium, a negatív előjelű különbség a diszkont. A prémiumot, illetve diszkontot a készpénzárfolyamhoz viszonyítva, annak százalékában adják meg. Ismertek az un. jövőbeni vagy futures üzletek, ahol az üzlet megkötése és teljesítése a határidős ügylethez hasonlóan időben elválik, de a teljesítésre nem egy bizonyos periódus elteltével, hanem egy előre rögzített jövőbeni időpontban kerül sor. Erre a terminusra bármikor lehet kötni üzletet, azonban a kérdéses terminusra szóló jövőbeni árfolyam menetközben jelentősen módosul- hat. A

devizaárfolyam két módon jegyezhető: megadható az a külföldi valuta mennyiség, amely egységnyi hazai valutáért megszerezhető (hazai valuta külföldi valutában kifejezett ára), vagy azt a hazai valuta mennyiséget tüntetik fel, amelyért egységnyi külföldi valuta vásárolható. Bizonyos országok hagyo- mányosan az első megoldást alkalmazzák, így Nagy-Britanniában vagy az USA-ban a hazai valuta árát jegyzik; a világ legtöbb országában - így nálunk is - a külföldiét. Az árfolyam jegyzés ismerete elengedhetetlen Ennek különösen akkor nagy a jelentősége, ha árfolyam változásokról van szó. Nem mindegy, hogy pl egy 5%os árfolyam esés, mely árfolyamnál következett be Az árfolyamokat „jegyzik", azaz rendszeresen közlik a valuták éppen érvényes árát. Általában két árfolyam szerepel a jegyzésben; az eladási (bid) és a vételi (ask) árfolyam. A kettő közötti eltérés a devizakereskedő haszna A piaci árfolyam

jegyzés globálisan mutatja egy valuta áralakulását. Olyan átlag árról van szó, melyen esetleg egyetlen devizakereskedő sem kötött üz- letet. A jegyzéstől a bankok mindkét irányban eltérhetnek. Az árfolyam makro- és mikrogazdasági jelentősége : A valutaárfolyam makro és mikrogazdasági szempontból egyaránt kulcs fontosságú tényező. A valutaárfolyam - a valuta ára - valamennyi termék külső piaci versenyképességének döntő tényezője. Hogy milyen adott gazdaság reál és pénzügyi aktívái iránt a nemzetközi kereslet az döntő mértékben függ azok relatív árától, azaz külföldi valutá(k)ban kifejezett árszint- jétől. Ha a hazai valuta ára túlzottan magas, a külföldi devizában kifejezett termékárak is magasak lesznek. Köznapi megfogalmazás szerint az országot drágának tartják a partnerek Ennek nyilvánvaló következménye, hogy az ország mind kevesebb terméket tud külföldön eladni, s várhatóan csökken a

külföldiek érdeklődése a hazai pénzügyi aktívák (befektetési lehetőségek) iránt is; romlik a fizetési mérleg. A túlzottan alacsony árfolyam hatása fentiekkel ellentétesek, általában (rövid távon) javítja a fizetési mérleget. Ez bizonyos szempontból ugyanolyan káros következményekkel járhat Az egyensúlyhiány önmagában zavaró, hiszen a működési feltételek változását valószínűsíti. Az indokolatlanul alacsony árfolyam a nemzetgazdaság külsőpiaci versenyképességét a valóságos komparatív előnyök biztosította - szint fölé emeli, így még olyan termékeket is sikeresen exportálhatnak, amelyeket ésszerűbb lenne a külső piacokról beszerezni. Makrogazdasági szempontból tehát meghatározó jelentősége van annak, hogy az árfolyam a „reális" szint közelében legyen. Bármely irányban alakuljon is ki jelentős és tartós eltérés, a külgazdasági egyensúly, s ennek nyomán hamarosan a belső gazdasági

folyamatok egyensúlya is felborul. A gazda- ságpolitika számára így elsőrendű feladat az árfolyam megfelelő szintjének biztosítása. Mikrogazdasági szempontból, a gazdasági szereplők számára is kulcskérdés, hogy milyen a hazai valuta ára. A gazdasági döntések, beleértve a termelési szerkezetet (milyen termékeket, milyen módon gyártsanak), a piac- és árpolitikai döntéseket is az árfolyam adott szintjétől függően hozhatók meg. Az árfolyam a hazai valuta ára, de egyúttal valamennyi tennék devizaárának meghatározója. Minél magasabb az árfolyam, annál magasabbak lesznek a devizaárak. Ez természetesen csak szűk határok között érvényesíthető, hiszen az exportőr ország (eltekintve a hegemón pozícióval rendelkező nagy gazdaságoktól) kénytelen igazodni a „világpiaci" árakhoz. Termékeit csak a külső piacon szokásos árakon kínálhatja fel. A túlzottan magas árfolyam miatt az ország relatív árszintje emelkedik,

azaz az exportőrök külsőpiaci ár-verseny- képessége gyengül. A termelők/exportőrök elvileg a következő lehetőségek között választhatnak: • ár-versenyképességük tartása érdekében devizaáraikat a piaci átlagnak megfelelő szinten tartják; azaz tudomásul veszik, hogy bevételük hazai valutában csökken, s így az export értékesítés jövedelmezősége romlik, azaz a belföldi értékesítés jövedelmezőségétől elmarad. • ragaszkodnak a külsőpiaci értékesítés korábbi (vagy belföldi értékesí- tésnél elérhető) jövedelmezőségéhez, s így deviza áraik emelésére töre- kednek. Ez esetben tudomásul kell venniük, hogy termékeik iránt a kül- ső piaci kereslet visszaesik, tehát a fajlagos (termékegységre eső) jövedelem változatlan szintje mellett az értékesíthető volumen arányo- san csökken. • megkísérelik ktsg-ik csökkentését, új tech.-techn-ia alkalmazásával, olcsóbb források igénybevételével, így

pl. az import ere- detű input növelésével • piaci orientációjukat módosítják, export helyett a belföldi értékesítésre helyezik a hangsúlyt. Hasonló döntési kényszer elé kerülnek a termelők a túlzottan alacsony árfolyam kialakulása esetén is. Bár a problémák eltérő előjellel jelentkeznek, a kiútkeresés itt sem könnyű A hazai valuta alulértékeltsége látszólag igen kedvező az exportőrök számára, hiszen változatlan devizaárak mellett is jelentősen nő hazai valuta bevételük, így az export jövedelmezőség a korábbi szint fölé emelkedik. Valószínűsíthető, hogy ennek következtében az export termékeknek a jövedelmezősége a nem kereskedelmi szektor termékeihez viszonyítva is emelkedik. Az export érdekeltség tehát biztosan fokozódik. Alulértékeltség esetén az exportőrök döntési kényszere az alábbi kérdéseket illetően áll fenn: • mennyiben kívánják kiaknázni az árfolyam helyzetből fakadó potenc.

előnyöket? Törekednek-e (és képesek-e) arra, hogy az export volumen növelésével is fokozzák hozamukat? • milyen mértékű devizaár csökkentésre vállalkoznak? Mely devizaár mellett optimalizálható a globális hozam? • hogyan tudják kivédeni költségeik növekedését? Lehetséges-e és milyen módon a drágább import input kiváltása olcsóbb hazai beszállítással? Minél jelentősebb a valuta alul-, illetve túlértékeltsége, annál inkább fel kell készülniük a belföldi termelőknek is, a külföldi partnerekhez hasonlóan, hogy az egyensúlyhiányt fokozó irreális árfolyam rövid időn belül beindítja a piaci vagy hivatalos védekező mechanizmusokat, így az üzleti kalkulációk még bizonytalanabbá válnak. Úgy kell módosítani az üzleti stratégiát, hogy egyre ingadozóbb alapokra épül döntésük. Nagy országok esetében a külgazdasági ügyletek árfolyamkockázata kisebb terhet jelent a gazdasági szereplők számára. Esetükben

lehetséges, hogy hazai valutában kerül sor az (export vagy import) üzletek megkötésére, így az árfolyam változás veszélyével nem, illetve más módon kell foglalkozniuk, mint a külgazdasági ügyleteiket külföldi valutában bonyolító országoknak. Az árfolyam változás lehetőségét azonban ők sem hagyhatják figyelmen kívül. Bár a korábban megkötött üzletek kalkulációja nem változik, a jövőbeni piaci lehetőségeik szempontjából sorsdöntő lehet a hazai valuta árának emelkedése vagy esése. Egy esetleges felértékelés nyomán a dollárban vagy márkában megszabott export ár a külföldi vevők számára (nemzeti valutá- jukban) sokkal nagyobb terhet jelent, tehát keresletük jelentősen visszaeshet. Az árfolyam alakulásnak két szintje létezik. A valuta árát egyfelől a „tulaj- donos" (a kormány, illetve a nemzeti monetáris hatóság) határozhatja meg. Másrészt mint ár, természetes módon a piacon, a deviza

kereslet-kínálat függvényében alakulhat ki. Egyik módszer sem tökéletes A hivatalos árfolyam meghatározásokról egyértelműen kiderült, hogy a jelenlegi világgazdasági körülmények között, a nemzetgazdaságok pozíciójában végbemenő folyamatos változások mellett, teljesen alkalmatlanok a valuták reális árviszonyainak biztosítására 16. ISMERTESSE AZ IMF LÉTREJÖTTÉNEK KÖRÜLMÉNYEIT, CÉLJAIT FELADATAIT! A Bretton Woodsban alapított Nemzetközi Valutaalap azt a funkciót, illetve feladatot és hatáskört kapta, hogy a nemzetközi monetáris együttműködés és kereskedelembővülés előmozdítása révén és érdekében. • egyrészt felügyelje a nemzetközi monetáris rendszer működését, a va- lutaárfolyamok stabilitását és a kívánatos árfolyam-politikák folytatását, • másrészt kedvezményes rövid és középlejáratú hitelekkel segítse a tagállamokat átmeneti fizetésimérleg-nehézségeik áthidalásában. A

Nemzetközi Valutaalap vezető testülete a tagállamok képviselőiből álló „Kormányzótanács" (Board of Governors), operatív irányítója pedig az Ügyvezető Igazgatóság (Executive Board), illetve a Vezérigazgató (Managing Director). A Valutaalap szervezetében területi (pl afrikai, európai stb) és funkcionális főosztályok (pl. az Árfolyamok és kereskedelmi kapcsolatok főosztálya vagy a jogi főosztály) működnek, a különféle más, szolgáltató (pl. statisztikai) vagy kutató-elemző (pl a közgazdasági kutatásokat végző) és kiegészítő (pl. adminisztratív) részlegek, főosztályok mellett A Nemzetközi Valutaalapnak a hivatalos szervezeti egységein kívül tanácsadó testületei, konzultatív bizottságai is vannak (mint amilyen a „Közbülső Bizottság" és a „Fejlesztési Bizottság"). A Valutaalap döntéseire nagy befolyással bír az öt, illetve hét vezető pénzügyi hatalom (USA, NagyBritannia, Japán,

Franciaország és az NSZK, továbbá Olaszország és Kanada) monetáris kormányzatának vezetőiből álló tanácskozó testület, az un. Ötök, illetve Hetek Bizottsága, amelynek ellensúlyozására az 1972-ben a fejlődő országok által megszervezett, Afrika, Ázsia és Latin-Amerika 8-8 államának képviselőiből álló testület, az un. Huszonnégyek Csoportja aligha képes Az IMF tagjai gazdaságuk fejlettsége, illetve nagysága (a bruttó hazai termék színvonala), a nemzetközi kereskedelemben elért súlya, valamint világgaz- dasági jelentősége és nyitottsága alapján megállapított és ötévenként revideált kvóták szerint kötelesek hozzájárulni a Valutaalap tartalékolt alaptőkéjéhez, amelyből ugyancsak kvótájuk arányában vehetnek fel hiteleket. Sőt, a szavazati jogok is a kvóták nagysága szerint minősítettek, vagyis súlyozottak. A „súlyozott szavazati erő" (weighted voting power) azt jelenti, hogy bár minden tag- államnak

egyaránt 250 alapszavazata van, ezenkívül azonban a megállapított kvótájuk minden 100 ezer SDR-je után még további 1-1 szavazatot kapnak. 1962-ben az Alap megtárgyalta és „intézményesítette" a „Tízek" vagyis a legfejlettebb országok (USA, Anglia, NSZK, Japán, Franciaország, Olaszor- szág, Kanada, Hollandia, Belgium és Svédország) csoportjától (Group of Ten) saját forrásai kiegészítésére, illetve a fizetésimérleg-gondokkal küzdő tagállamai megsegítése céljából felvehető (eredetileg jnaximum 6 milliárd dollárig terjedő) összegek kölcsönzési rendjét, az un. Általános Hitelegyezményt (General Arrangements to Borrow, GAB), amelyet később felújítottak és bővítettek is. Sor került a kvóták többszöri emelésére is (a növekvő hiteligények miatt), és a hatvanas években - főként a váratlan spekulációs pénzáramlások, a „forró pénzek" okozta nehézségek ellensúlyozására - az Alapnál felvehető

un. készenléti hitelek intézményét (standby arrangements) valamint a tagállamok központi bankjai közötti az un. lecserélés! ügyletek (swap arrangements) gyakorlatát Az előbbi azt jelenti, hogy valamely tagállam előre engedélyt kér un. szándéklevél (letter of intent) formájában és nyer (csekély díj ellenében) az Alaptól a jövőben esedékes, meghatározott célú hitelfelvételre, hirtelen támadt hitelszükségletének majdani azonnali kielégítésére. Az utóbbi a már tárgyalt határidős ügyleteknek a felhasználását jelenti az egymással kooperáló központi bankok részéről a spekulációs pénzmozgások csökkentésére. A Nemzetközi Valuta Alap hitelezési és tartalékolási rendjében a leglényegesebb változás az eredetihez képest az un. Különleges Lehívási Jogok (Special Drawing Rights, SDR) bevezetése volt A "Különleges Lehívási Jogok" egy olyan hivatalos elszámolási és tartalékolási egység, amelynek

értékét egy „valutakosár" alapján határozzák meg. Az IMF hitelezési gyakorlata az idők folyamán sokat változott, és ez bizonyos fokig eredeti profiljának, funkcióinak a módosulását is jelzi. Egyfelől tekintettel a változó és növekvő igényekre, elsősorban az új és kevésbé fejlett gazdaságú vagy éppen eladósodott tagállamok problémáira, igényeire, az IMF új finan- szírozási módozatokat, kedvezményes hitelfelvételi lehetőségeket (financing facilities) vezetett be ugyanakkor szigorú feltételekhez (conditionalities) kötötte a kedvezményes hitelek nyújtását. Ez utóbbiak miatt meglehetősen gyakori bírálat érte - főként a strukturális bajokkal és fejlődési nehézségekkel küzdő eladósodott országok képviselői részéről. A hitelnyújtás „feltételességének", a kölcsönök, segélyek nyújtásához fűzött gazd. követelményeknek és elvárásoknak, a conditionalitiesnek a nagy nemz hitelezők

gyakorlatában több típusát különbözteti meg az irodalom.: így • az „keresletorientált" kondicionalitást, amely főként épp a Nemzetközi Valuta Alap hitelpolitikáját jellemzi és a költségvetési kiadások lefara- gása, a valutaleértékelés és a kamatlábemelés eszközeivel kívánja - a megtakarítások növelése és az exportösztönzés céljából - a hatékony keresletet, a a vásárlóerőt korlátozni; • az „kínálatorientált" kondicionalitást, amely - mint pl. a Világbank hitele- zéseinek nagy részénél beruházási programokhoz, projektumokhoz, illetve a strukturális alkalmazkodáshoz kötött; • a „növekedésorientált" kondicionalitást, amely egyebek mellett a külföl- di beruházási tőkék bevonását, a magánszektor beruházásainak serken- tését, a kereskedelem liberalizálását stb. írja elő, és • az „összevont", „kummulatív", illetve „kereszt" kondicionalitást, amely a más

hitelezők által szabott feltételek teljesítéséhez köti a hitelnyújtást. A Nemzetközi Valutaalap hitelnyújtásának „feltételességé", leginkább (és érthető okokból) a Világbank hitelezésének kondicionalitásával kötődik egybe, vagy inkább ez utóbbi hitelnyújtása veszi kritériumként az előbbi által támasztott hitelfeltételek megtartását, ezáltal a „kereszt-kondicionalitás" gyakorlatát folytatva. 17. MUTASSA BE A VILÁGBANKOT ÉS TÁRSINTEZMÉNYEIT! A Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD), illetve a „Világbank" (WB) A Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (International Bank for Reconstruction and Development, IBRD), amelyet általában a Világbankkal azonosítanak, voltaképp a Nemzetközi Valuta Alap „testvérintézménye", amelyet ugyancsak a Bretton Woodsi egyezmény alapján hoztak létre. Tagságának előfeltétele az előzetes IMF-tagság. Az IBRD élén ugyancsak egy

„Kormányzótanács" (Board of Governors) és egy Ogyvezető Igazgatóság (Executive Board, Board of Executive Directors) áll. Az IBRD legfőbb feladata eredetileg a háború utáni európai újjáépítés programjainak-és a hadigazdálkodásról a békegazdálkodásra való mielőbbi áttérésnek hitelekkel való segítése, finanszírozása, valamint általában a külföldi magánbefektetések és nemzetközi beruházások előmozdítása. Alaptőkéjét a tagállamoknak a Nemzetközi Valuta Alapnál meghatározott kvótái szerint tör- ténő részvényvásárlásai alkotják, amelyet a tőkepiacokon felvett kölcsönökkel, illetve kötvények kibocsátása útján egészít ki. A későbbiekben mindinkábba fejlesztési programok és hosszabb átfutású (pl. infrastrukturális) beruházási projektumok hitelekkel való ellátása, nem utolsósorban a fejlődő országok fejlesztési célú beruházásainak kedvezményes hitelekkel való finanszírozása lett tipikus

funkciója. „Társintézményei" közül, amelyeket ugyancsak a Világbank (World Bank, WB), illetve a Világbankcsalád tagjainak tekintenek, az egyik a Nemzetközi Pénzügyi Társaság (International Fináncé Corporation, IFC), amelyet 1956-ban létesítettek, és amely 1957-ben vált az ENSZ egyik szakosított intézményévé, a magánvállalkozások támogatásával általában a gazdasági fejlődést, különö- sen pedig a fejlődő országokban a magánberuházásokat hivatott ösztönözni és elősegíteni. A másik társintézmény, az 1960-ban létrejött és 1961-től az ENSZ szakosított intézményeként működő Nemzetközi Fejlesztési Társulás (Inter- national Development Association, IDA) általában hosszú lejáratú (50 éves futamidejű), többnyire kamatmentes, illetve csak kezelési költségek fedezetére kiszabott igen alacsony kamatozású (1 százaléknál kisebb kamatrátájú) hitele- ket nyújt a szegényebb fejlődő országoknak. Harmadik

társintézményként tartják nyílván a Nemzetközi Beruházásvé- delmi Ügynökséget (Multilateral Investment Guarantee Agency, MIGA), amelyet 1985-ben alapítottak, és amely 1988 óta működik azzal a feladattal, hogy bizonyos szolgáltatások (tanácsadás, információk) révén és főként a beruházási kockázatok ellenében nyújtott védelemmel serkentse a külföldi tőke beruházá- sait a gazdaságilag kevésbé fejlett területeken, biztosítási védelmet nyújtson a külföldön, éspedig elsősorban a fejlődő országokban tőkét beruházók számára bizonyos, nem gazdasági eredetű, vagyis nem az üzleti tevékenységből származó kockázatok ellenében (mint amilyen pl. az államosítás kockázata vagy a profitrepatriálás adminisztratív korlátozásának kockázata, illetve a háborús cselekményekkel, polgárháborúval stb. kapcsolatos kockázat) 18. ELEMEZZE AZ EBRD CÉLJÁT, TEVÉKENYSÉGÉT, ÉS SZERVEZETÉT! Az EBRD (Európai

Újjáépítési és Fejlesztési Bank) tevékenysége: A közép- és kelet-európai korszakos politikai és gazdasági változások idején, 1989 nyarán merült fel a gondolat, hogy a társadalmi és gazdasági átalakulás fájdalmas folyamatát egy új, csak Európára koncentráló bankkal is támogatni illene. A javaslatot már 1989 novemberében támogatta az Európa Tanács is. Az Európai Újjáépítési és Beruházási Bank megalakításáról 1990 január- jában kezdődtek meg a tárgyalások, s már májusban készen volt a nemzetközi megállapodás. A Bank hivatalos megnyitójára 1991 áprilisában került sor székhelyén, Londonban. Megalakulásakor 39 tagja volt, és tagja az Európai Unió és az Európai Beruházási Bank is. A Bank az általa segített átalakuló országok gazdaságpolitikáját segítendő összehasonlító statisztikákat közöl, fontos elemzéseket ad. Ennek fő fóruma a Transition report, amely évente, novemberben jelenik meg. A

megelőző év pontosabb gazdasági mutatóit közli az áprilisban megjelenő Transition report update. Az EBRD célja a nyitott, piacorientált gazdasági rendszerre történő átmenet folyamatának támogatása az átalakuló országokban úgy, hogy egyúttal a több- párti demokrácia, a pluralizmus és piacgazdaság elvei terjedjenek el azokban. A régió 26 átalakuló országában végbemenő strukturális és ágazati reformok megvalósítását részben infrastrukturális beruházásokkal, részben a magán- szektor közvetlen finanszírozásával kívánja elősegíteni. Kiemelt jelentőséget tulajdonít a környezetvédelmi vállalkozásoknak is. Céljait hitelek nyújtásával, valamint érdekeltségi befektetésekkel és garanciavállalással valósítja meg. Az EBRD egyszerre kereskedelmi és fejlesztési intézet, amely finanszí- rozásának 60 százalékát - az Alapokmánynak megfelelően - a magánszek- torban vagy a még állami tulajdonban lévő, de már

privatizálás alatt álló vállalatokban valósítja meg. A további 40 százalékot fordíthatja csak más vállalkozásokra, infrastrukturális befektetésekre. Az EBRD egyebek között a következőket végzi: 1. Kölcsönöket nyújt (önállóan vagy társfinanszírozásban) magánszektorbeli vállalkozásoknak és állami tulajdonú vállalatoknak a privatizáció előse- gítése érdekében. 2. Befektet vállalatok alaptőkéjébe, elsősorban a magánszektorban, de álla- mi tulajdonban lévő vállalatokba is azzal a céllal, hogy a magán- és külföldi tőke aránya emelkedjen. 3. Elősegíti magánvállalatok megjelenését a belföldi és a nemzetközi tőke- piacokon különböző garanciák nyújtása és pénzügyi tanácsadás útján. 4. Finanszíroz olyan infrastrukturális létesítményeket is, amelyek a piacgaz- daságba történő átmenethez szükséges infrastruktúra újjáépítését és fejlesztését szolgálják. Az EBRD eredetileg engedélyezett

alaptőkéje 10 milliárd ECU, mintegy 12,2 milliárd dollár volt, 30 százalékos befizetés mellett. Az alaptőke 1 millió darab egyenként 10 ezer ECU értékű részvényre oszlik, amelyeket csak tagállamok jegyezhetnek. A tagállamok alaptőke-részesedésük 30 százalékát öt év alatt, öt egyenlő részletben fizették be. Az egyes részletek fele volt teljesíthető un fizetési kötelezettségvállalási ígérvényekkel, amelyeket a Bank a későbbiekben finanszírozási tevékenysége kapcsán hívhat le. Az alapító okirat értelmében az Európai Unió mindenkori részaránya 51 százalék, vagyis többségi részesedése biztosított. Magyarország alaptőke-részesedése 79 millió ECU (mintegy 98 millió dollár). Ennek 30 százalékát fizette be az ország 1995 végéig. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank szervezete : A bank tevékenységét irányító legfontosabb testület a Kormányzótanács, amely azonban feladatainak és

felhatalmazásának nagy részét átruházta az Igazgatótanácsra. A tagállamok mindegyike 1-1 kormányzót és kormányzó- helyettest delegál a Kormányzótanácsba. Az Igazgatótanács létszáma 23, akiket a tagállamok választanak meg úgy, hogy az Ügyvezetőségen belül az Európai Uniót 11, a közép - és kelet-európai országokat 4, a többi európai országot ugyancsak 4, és az Európán kívüli országokat is 4 igazgató és ugyanennyi igazgatóhelyettes illeti meg.: A Bank elnöke egyben az Igazgatótanács elnöke Az Igazgatótanács határozza meg a bank általános működési területeit, főbb irányvonalait, valamint dönt kölcsönökröl, garanciákról, részvényberuházásokról, technikai segélyekről, a Bank által felvett nemzetközi kölcsönökröl, illetve a Bank általános stratégiájáról. Különleges vonása az Európai Banknak az, hogy Alapokmánya is rögzítette elkötelezettségét a környezetvédelemmel kapcsolatban. E

munkáját segíti a Környezetvédő Tanácsadó Testület is Az EBRD a rendelkezésére álló forrásokból különböző típusú kölcsönöket nyújt, részvényeket vásárol és garanciát vállal. Ez utóbbiak azonban nem vonatkoznak az exporthitelekre, valamint különböző biztosítási tevékenysé- gekre. A Bank kezdetben arra törekedett, hogy inkább kisebb vállalkozásokat, de azok közül sokat finanszírozzon. Hamar kiderült azonban, hogy az 50 millió ECU alatti összegek kihelyezése nem bizonyult hatékonynak. Ezért a Bank a tagállamokkal együtt olyan alapok létesítését szorgalmazza, amelyek már ennél nagyobb vállalkozások finanszírozására is képesek. A kölcsönökért kért kamat magasabb a mindenkori londoni bankközi kamatlábnál (LIBOR). Az EBRD részvényvásárlásokat is eszközöl, ezt általában akkor teszi, amikor egy vállalkozás esetében más finanszírozásra nincs mód. A részvényvásárlás esetén azonban lényeges

kritérium, hogy az a Bank számára középtávon megtérüljön, és megfelelő hozadékot biztosítson. A konkrét vállalat/vállal- kozásban azonban nem igényel ellenőrzési jogot, s annak irányításába sem avatkozik bele. 19. MELYEK A BIS MŰKÖDÉSI CÉLJAI, FELADATAI? A Nemzetközi Fizetések Bankja (Bank for International Settlements - BIS) Bár nem a II. világháború után, hanem 1930-ban, a bázeli megállapodás alapján kezdte működését, mégis fontos intézménye a nemzetközi gazdasági rendszernek. Tárgyalása tehát fontos, mint később látjuk, az 1997-1998-as pénzügyi válságok kezelésében játszott szerepe miatt. Noha a BIS-t a washingtoni intézmények riválisának tekintették, főleg az Egyesült Államok, hamarosan kiderült, hogy olyan szolgáltatásokat nyújt, amelyekre a Valutaalap, illetve a Világbank nem alkalmas, így a BIS mindvégig rugalmas tevékenységének eredményeként 1950-ben az amerikai vezetés már elvetette a Bank

felszámolására vonatkozó korábbi javaslatát. Az európai gazdasági újjáépítés intézménye az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet (Organisation for European Economic Cooperation - OEEC), a majdani OECD elődje lett. A vele együtt létrejött Európai Fizetési Unió un. bankári keze volt a BIS A BIS kiterjedt műveleteket végzett több évtizeden át az aranytartalékokkal. Aranyműveletekkel kapcsolatos, valamint a Valutaalappal összefonódó tevé- kenysége a hetvenes években erősödött. A nemzetközi pénzügyi rendszer 1976-ban jogilag ugyan kiiktatta az aranyat, ám a Valutaalap tekintélyes aranykészlettel rendelkezett. A Nemzetközi Fizetések Bankjának működési alapelvei, feladatai : A Nemzetközi Fizetések Bankját azzal a céllal hozták létre, hogy működése során elősegítse a különböző jegybankok együttműködését, kialakítsa a nem- zetközi pénzügyi műveletek új változatait, valamint a nemzetközi fizetésekben,

megbízotti funkcióval közreműködjön. Az alapítási céllal összhangban a Bank feladata a nemzetközi devizapolitikai együttműködés támogatása, a jegybankok bankjaként! tevékenység, továbbá széles körű nemzetközi elszámolások lebonyolítása. Működése során a BIS a jegybankok bankjaként tevékenykedik, ilyen minőségben monetáris műveleteket végez, aranyat, devizát vásárol és elad. A Nemzetközi Fizetések Bankjának tehát nincs bankjegykibocsátási joga. Hasonlóképpen nem vehet fel a kormányoktól hitelt, és nem nyújthat kormányok számára hitelt. Váltót nem fogadhat el, és leszámítolásra sincs jogosítványa, nem adhat/vehet részvényeket. A Nemzetközi Fizetések Bankja kapcsolatai nemzetközi szervezetekkel A Nemzetközi Fizetések Bankja részvénytársaság. A BIS irányítása az Igazgatótanács, valamint az apparátus kezében van. Az intézmény élén a vezérigazgató áll Az apparátus tagjai egyébként nem

kizárólagosan az alapító országok állampolgárai. A legfontosabb tanácsadó testülete a Közgyűlés, amelyen nem BIS - tagországok is részt vehetnek Nemzetközi pénzügyi intézményi minőségben a BIS alapvetően különbözik mind a Valutaalaptól, mind pedig a többi nemzetközi pénzügyi szervezettől. A BIS-nek nem tagjai, hanem részvényesei vannak, s ezek nem kormányok, hanem a jegybankok. Ebből következik, hogy az intézmény politikailag független, intézményileg és pénzügyileg önálló, technikai jellegű, bankszerű szervezetet alkot. 1990-ben a BIS létrehozott egy új szolgáltatást, a Kelet-európai Országok és a Nemzetközi Szervezetek elnevezésű koordináló testületet. Célja első- sorban az, hogy a Tízek Csoportja és Ausztria jegybankjai által nyújtott tech- nikai segítséget, képzési programokat összehangolja. Az Európai Unió tagállamainak Jegybankelnöki Bizottsága és annak vala- mennyi testülete rendszeresen a

BIS-nél tartja tanácskozásait. E Bizottság a nyugat-európai monetáris kooperáció legmagasabb fóruma és jelentősen hozzájárult a Maastrichti Egyezmény kidolgozásához. 20. MUTASSA BE A NEMZETKÖZI MUNKAERŐPIAC VALTOZOSÁBAN FELISMERHETŐ HOSSZÚTÁVU TRENDET! A MUNKAERŐ NEMZETKÖZI ÁRAMLÁSA: Az európai munkaerőpiac az 1970-es évek óta állandó gondokkal küzd. A munkanélküliségi ráta a felnőtt népességre vetítve 10% körüli Ennél jóval rosszabb (20%-os) és sokkal veszélyesebb következményekkel jár az ifjúsági (15-25 éves korig) ráta. Két hosszú távú trend feltartóztathatatlannak látszik: 1. Az amerikai individualista és az európai szociális piacgazdaság markánsan eltérő értékei a munkaerőpiacon még látványosabban ütköznek, mint a gazdaság más területein. 100 éve szilárdnak hitt értékek feladására kény- szerülnek az európai országok. A jóléti, "gondoskodó" állam, mely az európai szociális

piacgazdaság lényege fokozatosan eltűnik. A munkaerőpiac "amerikanizálódásának" - azaz az egyének önmagukról való gondoskodási kényszerének - oka a munkaerőpiacon az európai válla- latok és kormányok azon törekvése, hogy megőrizzék illetve javítsák ver- senyképességüket amerikai versenytársaikkal szemben. A versenyképesség megőrzésének legegyszerűbb módszere a munkaerő- költségek leszorítása, ugyanis az amerikai versenyelőny oka közvetve az európai differenciálatlan "jó élet", a relatíve magas bérszínvonal és a szociális juttatások magas színvonala. 2. A második hosszútávra ható változás a munkafeltételek és munkakörül- ményekben bekövetkező módosulás. Az atipikus foglalkoztatási formák (a bedolgozás, a részmunkaidős foglal- koztatás, az alkalmi munka, az önfoglalkoztatás) terjedése feltartóztat- hatatlan. Ez összefüggésben van az előzővel, hiszen ezeknek a formáknak közös

jellemzője, hogy alkalmazásuknál kisebb a cégek kötelezettsége a munkaerővel szemben, kiszolgáltatottabb a munkavállalói oldal. Az említett két tendencia következményeként minden országban nő fekete gazdaság, fokozódik a feszültség az etnikumok között, a munkanélküli fiata- lok radikalizálódnak ezért a nemzetállamok egyre erőteljesebben védik saját munkaerőpiacaikat. A nyugat-európai országok munkaerőpiaci problémái két folyamat eredmé- nyeképpen tovább erősödnek. • A kelet-európai munkaerő nyugatra vándorlása – migráció • a nyugat-európai termelés keletre vándorlása - relokáció 21. MELYEK AZ EURÓPAI MUNKAERŐPIAC XX SZÁZADI MIGRÁCIÓS HULLÁMAI? Az európai munkaerőpiacon az elmúlt 100 évben 4 migrációs hullám zajlott le. Az első a XIX. század végén a XX század elején a keleti térség iparoso- dásához kapcsolódott Hasonlóan a mostani folyamatokhoz a technika akkor is nyugatról jött, a betanított

munkaerő keletről áramlott nyugatra, az irányító munkaerő pedig nyugatról keletre. A második hullám, mely milliókat mozgatott az l. és a II világháború követ- kezménye volt Ez nem nevezhető - legalábbis a kiváltó okai alapján - hagyo- mányos migrációnak. Az erőszakos ki és betelepítések, a menekülés milliókat kényszerített otthonuk megváltoztatására. A harmadik hullám 1945-1950-közötti időszakban zajlott. 13 millió ember hagyta el a keleti blokkot a vasfüggöny leeresztése miatt. Gyakorlatilag a térség teljes elit munkaereje,(tudósok, művészek, ) kivándorolt Európa nyugati felébe illetve Amerikába. A negyedik hullám 1989-94-ig tartott. Ebben az időszakban 3,5 millió ember vándorolt az egykori szocialista országokból nyugatra illetve Izraelbe. Ennek 66%-a a Szovjetunióból kivándorló németek és zsidók, a 20%-a pedig a volt jugoszláv térség menekültjei. Az 1989-1994 közötti vándorlásnak mindössze 15%-a nevezhető a

valódi értelemben vett migrációnak, melynek mozgatórugója a bérkülönbség és a fejlettebb térségbeli jobb élet reménye. 1994-ben a nyugat-európai határok lezáródtak a keleti migráció előtt. A nyugat- európai országok megszüntették az úgynevezett "menekült státus"- t a volt szocialista országok állampolgárai számára. A küldő országokat politikailag biztonságos országnak nyilvánították. 1992 óta folyamatosan csökken a kelet-európai emigránsok száma. A keleti veszély, mely a nyugati munkaerőpiacot fenyegeti, nem létezik vagy legalábbis sokkal kisebb jelentőségű. Néhány adat ennek bizonyítására: Nyugat-Európában jelenleg 19 millió külföldi él. Ez az összlakosság 0,23%-a Ebből mindössze 800000 fő kelet-európai, elsősorban lengyel, (50%) ro- mán,(18%) bolgár, szlovák, cseh és magyar. A francia és német területen élő portugálok száma megegyezik az ossz kelet- európaival. A kelet-európai munkaerő

célországa 64%-ban Németország, 8%-ban Ausztria, 7,4%-ban Franciaország, 4,9%-ban Anglia. 1989-1995-ig a kelet-európai térség csak kibocsátó volt. Jelenleg azonban munkaerőfelszívó státusban van. • Egyre erősebb a legális és illegális tranzitmigráció. A lengyel, magyar és cseh területen akar átvonulni a Dél-és Nyugat Ázsiából és Afrikából áramló népesség. Az Unióba azonban szigorúbb a bejutás, ezért rend- szerint nem sikerül továbbjutásuk. Az egzisztenciájukat és reményeiket vesztett bevándorlók katasztrofálissá teszik a térség közbiztonságát. • Szerbiából, Ukrajnából, Szlovákiából menekülnek a nemzeti kisebb- ségben élők. • Megindult a cigány törzsek vándorlása a román, bolgár, cseh, szlovák, magyar területekről a német, osztrák, olasz, sőt kanadai területek felé. Továbbjutásukat az osztrák határnál megállították Németország, Ausztria, Svájc és a skandináv országok számára

Magyarország, Csehország, Lengyelország a " GORDON SANITAIRE" migrációpolitikai státust tölt be. Milyen jelentősebb változásokra számíthatunk a Kelet-európai migráció tekin- tetében: • Nő a nyugat-európai munkáltatók illegális foglalkoztatása. A kelet- európai munkaerőt rövididejű munkaszerződés keretében alkalmazzák Linz, Passau, Bécs, Drezda, Berlin központtal. • Erősödik a brain drain. Az átlagon felüli szakképzettségű, fiatal, városi, több nyelven beszélő rugalmas népesség nyugatra áramlása. 22. ELEMMEZZE A KELET-EURÓPAI ORSZAGOK MIGRÁCIÓS STATUSZÁT ÉS MIGRÁCIÓT BEFOLYASOLÓ TÉNYEZŐKET! A A 70-es évek magas kelet-európai születési rátája által okozott népességnövekedés most jelenik meg a munkaerőpiac kínálati oldalán. Nő az illegális munkaerőközvetítés A lengyelek 50%-a van ily módon a német és osztrák munkaerőpiacon foglalkoztatva. 1989-óta drasztikusan csökkent a születési

ráta és nő a halálozási ráta. Magyarországon a születendő férfiak várható átlagéletkora 62 év. (Ez megegyezik a nyugdíjkorhatárral!) A fő migrációs potenciált a térségben a nemzetiségek jelentik. 1992 óta folyamatosan csökken a kelet-európai emigránsok száma A keleti veszély, mely a nyugati munkaerőpiacot fenyegeti, nem létezik vagy legalábbis sokkal kisebb jelentőségű. Néhány adat ennek bizonyítására: Nyugat-Európában jelenleg 19 millió külföldi él Ez az összlakosság 0,23%-a. Ebből mindössze 800000 fő kelet-európai, elsősorban lengyel, (50%) román,(18%) bolgár, szlovák, cseh és magyar A francia és német területen élő portugálok száma megegyezik az ossz kelet- európaival. A kelet-európai munkaerő célországa 64%-ban Németország, 8%-ban Ausztria, 7,4%-ban Franciaország, 4,9%-ban Anglia. 1989-1995-ig a kelet-európai térség csak kibocsátó volt. Jelenleg azonban munkaerőfelszívó státusban van. • Egyre

erősebb a legális és illegális tranzitmigráció. A lengyel, magyar és cseh területen akar átvonulni a Dél-és Nyugat Ázsiából és Afrikából áramló népesség. Az Unióba azonban szigorúbb a bejutás, ezért rend- szerint nem sikerül továbbjutásuk. Az egzisztenciájukat és reményeiket vesztett bevándorlók katasztrofálissá teszik a térség közbiztonságát. • Szerbiából, Ukrajnából, Szlovákiából menekülnek a nemzeti kisebb- ségben élők. • Megindult a cigány törzsek vándorlása a román, bolgár, cseh, szlovák, magyar területekről a német, osztrák, olasz, sőt kanadai területek felé. Továbbjutásukat az osztrák határnál megállították Németország, Ausztria, Svájc és a skandináv országok számára Magyarország, Csehország, Lengyelország a " GORDON SANITAIRE" migrációpolitikai státust tölt be. 23. MUTASSA BE A RELOKÁCIÓT ELŐIDÉZŐ FOLYAMATOKAT! Relokáció, azaz a munkahelyek földrajzi áttelepülése

Az állások földrajzi áttelepülése 3 folyamat eredményeképpen jöhet létre. 1. A külkereskedelmi forgalomban a hazainál olcsóbb terméket hoznak be, így a hazai termelő megszünteti a gyártást, tehát megszűnnek a munkahelyek.Ez a veszély az EU országokat nem fenyegeti, mert 1989-től kezdődően a kelet-európai térség országaival szemben jelentős a kereskedelmi többletük, a valóban versenyképes kelet-európai termékeket (mezőgazdaság, élelmi- szeripar) különböző protekcionista eszközökkel nem engedik az uniós piacra./ Ha valamit kiszorított a kelet-európai export, akkor az a latin- amerikai./ 2. Bérmunka-kapcsolatok kialakulása A bérmunka-kapcsolatok a gyártási folyamatok munka-intenzív szakaszának áthelyezése az alacsonyabb bérű országokba hosszútávon szintén a nyuga- ti térség számára kedvező, mert lehetővé teszi a gazdasági szerkezet kor- szerűsödését azáltal, hogy a feldolgozóipar rovására a magasabb értékű

szolgáltatások felé tolódjon a gazdasági szerkezet. A nyugat-európai cégek sok Kelet-európai céget bérmunka jelleggel foglalkoztatnak. Elsősorban a textil, és bőripar, a ruhagyártás, a jármű és gépgyártás egyes ágazataiban terjedt el ez a kapcsolatforma A fejlettebb országok vállalatainak az ilyen típusú együttműködési forma nagyfokú rugalmasságot biztosít. A feltételek megváltozása esetén ugyanis tökeveszteség, sőt tranzakciós költség nélkül is áthelyezhető a termelés. A munkahelyek bérmunkajellegű áttelepülése rövidtávon előnytelennek tűnik, hosszútávon azonban állásnyereséget eredményez. Alacsonyszintű mnkahelyek elvesztése történik tehát, amit hosszútávon -sok esetben már rövidtávon is mindenképpen kompenzál a magas szintű munkahelyek teremtése. Kelet-Európa számára a bérmunka rövidtávon hasznos. Pótolta a kieső piacokat és jelentős exportbevételt eredményezett a bérmunkában dolgozó keleti

cégek számára. 1996-ban például a magyar export 27%-a ebben a konstrukcióban valósult meg. Hosszú távú elönytelensége két módon is jelentkezik. Egyrészt abban, hogy a kelet-európai cégek állandó bizonytalanságban vannak. Lehetetlen ugya- nis a stratégiai tervezés A nyugati cégek szerződéskötési hajlandósága bár- mely makrogazdasági és politikai körülmény megváltozása esetén változhat. Másrészt abban, hogy rögzül a kelet-európai munkaerőpiacon a szakma- struktúra. A magas képzettséget igénylő álláshelyek nyugatra települése párhuzamosan az alacsonyabbak keletre településével nem kívánatos tendenciákat bontakoztat ki. A keleti magasan képzett fiatal, rugalmas munkaerő elhagyja a régiót 3. A harmadik forma, melyben az álláshelyek áttelepülnek a direkt tőke- mozgáshoz kapcsolódik Ez fizikai értelemben általában nem jelent mun- kahelyáttelepülést, legfeljebb nem bővül az anyaországbeli munkahelyek szánna. Ez a

fajta relokáció egy általánosabb jelenségnek a globalizációnak a keretében a multinacionális társaságokon keresztül valósul meg. A multinacionális tőkemozgás fő mozgatórugója a XX. század végén azonban már nem a munkaerőköltségek csökkentése 24. MELYEK A NEMZETKÖZI FINÁNCTŐKEÁRAMLÁS ÉS AZ ELADÓSODÁSI FOLYAMAT ALAPFOGALMAI, AZ ELADÓSODÁSI PROBLEMA MEGOLDASI LEHETŐSÉGEI? A nemzetközi gazdaságban az 1970-es évekig az árukapcsolatok domináltak. Az 1970-es évektől kezdődően a súlypont a tőkeforgalomra tevődött át. A tőkeforgalmon belül - formáját, célját és hatását tekintve kétféle tőkemozgást különböztetünk meg. Az úgynevezett finánc illetve kölcsöntőke mozgás, mely pénzformában áramlik a felvevő ország felé, hogy meghatározott idő múlva kamattal térjen vissza és a direkt tőkebefektetéseket, melynek célja többé kevésbé a tőke határon túli működtetése. A nemzetközi tőkeforgalmon belül

jelentős asszimetria mutatható ki, egyrészt formai értelemben, mivel aránytalanul magas a finánctőkemozgás, másrészt regionális értelemben, mivel a Triád /Japán - USA -NYE/ egymás közötti forgalma dominál. A 70-es évek világgazdasági változásainak hatására egyre nagyobb jelen- tőségűvé váltak a kölcsöntőke kapcsolatok. A világgazdasági korszakváltás közel 120 országban indított el eladósodási folyamatot A XX. század utolsó két évtizedének vitathatatlanul az egyik legnagyobb gazda- sági problémája az eladósodás. A világban jelenleg felhalmozott adósságállomány a piaci feltételekkel már nem visszafizethető. Az eladósodást kezdetben pénzügyi problémaként kezelték, a valóságban azonban ez csak egy tünete, felszíni megjelenése egy világméretű átrende- ződési folyamatnak, egy világgazdasági korszakváltásnak, mely a fejlődő világ 90% -t súlyos válságba sodorta. Ahhoz, hogy az eladósodás nagyságrendjét,

hatását elemezni tudjuk, célsze- rűnek látszik néhány alapfogalom tisztázása. Alapfogalmak Adósságállományon az állam és a belgazdasági magánvállalkozások külföld- ről felvett hiteleit értjük. Bruttó adósságállomány: az összes fizetési kötelezettség. A nettó adósságállományt úgy számíthatjuk ki, hogy a bruttó adósságállományból levonjuk mindazokat az összegeket, melyekkel más országok tartoznak. Eladósodási folyamatról akkor beszélünk, ha egy ország nagy mennyiségű és teljesítőképességéhez mérten is jelentős fizetési kötelezettséget halmoz fel. Abszolút eladósodásról beszélünk, ha az összadósság növekszik, relatív ela- dósodási folyamat zajlik, ha az összadósság ugyan változatlan nagyságrendű, de az ország gazdasági összteljesítménye csökken. A két folyamat rendszerint együtt jár Az eladósodási szint mérése az adósságrátával történik. Az adósságráta számlálója a brttó

adósságáll a nevezője pedig a nemz. vagyon, vagy a GDP Az eladósodás leggyakrabban használt mérőszáma az úgynevezett adósság- szolgálati ráta, mely az éves adósságszolgálatot - azaz a kamatterhek és a törlesztő részlet összegét - viszonyítja az éves exportbevételhez. Közgazdasági szempontból fontos az adósság szerkezetének vizsgálata is Az 1982-es világgazdasági adósságválság és máig ható következményei. Az 1982-es adósságválság kialakulásához az első lökést az amerikai pénzügypolitika adta. (1971-1972) A kamatlábak csökkentése következtében a $ gyengült. A gyenge dollár elárasztotta az európai pénzpiacokat. A hitelkínálat megsokszorozódott és a fejlődő világ beruházási programjainak finanszírozásában talált e finánctőke kedvező befektetési lehetőséget. A második lökést az 1973 nyersanyag áremelkedés adta. Az olajexportőrök meg növekedett bevételei az európai bankokba kerültek

rövidlejáratú betétek formájában, így megnövelték az egyébként is magas hitelkínálatot. A kamat a hitel ára. Ha nagy a kínálat az ár zuhanni kezd, azaz a nemzetközi hitelkamatlábak a nagymértékű hitelkínálat következtében lezuhantak. Azok az országok akik olajimportra szorultak meggondolatlanul vették fel az olcsó nemzetközi hiteleket, hogy könnyebben kifizethessék megnövekedett olajszámlájukat. Ez az olcsó hitellehetőség lehetővé tette, hogy a fejlődő orszá- gok egy része és a szocialista országok számára, hogy ne alkalmazkodjanak a megváltozott körülményekhez. A 80-as évekre a hiteltúlkínálat túlkeresletté vált. A kamatok emelkedni kezdtek A második olajárrobbanás, a lengyel politikai események, a szovjet beavatkozás Afganisztánban tovább rontották a helyzetet. Valódi tőkemozgás nélkül kezdett emelkedni az adósságállomány. Bein- dult az eladósodási spirál Az eladósodási probléma enyhítése

Köztudott tény, hogy az eladósodási probléma jelenleg már a hagyományos módszerekkel megoldhatatlan. A felhalmozott adósságtömeg piaci feltételekkel már visszafizethetetlen. A megoldás csak az adósok és hitelezők együttes, közös erőfeszítéseitől várható. Milyen lehetőségei vannak egy eladósodott országnak az adósságteher könnyítésére. 1.) Az első lehetőség a kölcsönök visszafizetésének moratóriuma A moratórium az adós által önkényesen és egyoldalúan megtett lépés. A lényege az, hogy az adós egyszerűen felfüggeszti tartozásai kifizetését. Teljes moratórium esetén, egyáltalán nem fizet, részleges moratórium esetén pedig általában csak az exportbevételének meghatározott részét fordítja törlesztésre. 2.) A tartozások átütemezése Az átütemezés egy olyan eljárás, amely az adósságok visszafizetésének időpontját módosítja, távolabbra teszi, általában úgy, hogy a többi tényezőt kedvezőtlenül

befolyásolja. / például emeli a kamatot/ Az eljárás a Párizsi klubhoz - hivatalos kölcsönök esetén - vagy a Londoni klubhoz - magánhitelek esetén benyújtott kérelemre indul. A tárgyalásokon, ahol az összes hitelező jelen van, kialakítják az új hitelfeltételeket. Sajnos a problémát - az esetek többségén - ez sem oldja meg, sőt hosszú- távon még súlyosbítja. Az átmeneti tehermentesítés legfeljebb lélegzetvé- telnyi szünethez juttatja a válságban levő gazdaságot. Ez a rövidtávú tehermentesítés! mód is csak többségében olyan adósok számára lehetőség, amelyeknek adósságállománya finánchitelekből áll és külföldi kormányoktól származik. 3.) A harmadik lehetőség - és a legtöbb eladósodott ország számára az egyetlen - az úgynevezett „kiigazítási politika" bevezetése. Egy olyan gazdaságpolitikát kell tehát bevezetniük, mely javítja az ország fizetőképességét. A fizetőképességi mutató

segítségével könnyen elemezhetők a tennivalók. Folyamatosan növelniük kell áru és szolgáltatásexportjuk mennyiségét és a cserearány-romlás elkerülése érdekében a minőségét is. / X / Elő kell segíteniük, hogy gazdaságukba minél több tőke áramoljon. Természetesen az újonnan felvett hiteleknek lehetőleg kedvezőbb feltételekkel kell rendelkeznie. A nemz pénzpiacokon egyre kedvezőbb lejáratú és kamatozású hit.-ket kell felvenni és ebből visszafiz a rövidebb lejáratú, magasabb kamatú korábbanfelvetthitelt. Ezt adósságmenedzselésnek hívjuk / CM/ Az eladósodott országnak tehát nemcsak meg kell szerezniük, hanem meg is kell tartaniuk a külföldi tőkét. Jogi és adózási feltételek változtatásával el kell érniük, hogy a külföldi tőke profitja az országban maradjon. Áru- és szolgáltatásimport csökkentése. / M / : Az import csökkentésénél a következőket kell szem előtt tartaniuk. A fogyasztási célú importot

kell csökkenteni, nem pedig a beáramló korszerű technikát és technológiát, mert ez utóbbi a válságból való kilábalásuk, fejlődésük egyetlen biztosítéka. Fejlett technika nélkül romlik exportképes- ségük, és javulás helyett romlik likviditásuk is. A külföldi vállalatok számára pedig fontos a piac. Kettős nyomás alá kerül tehát az a gazdasági politikai vezetés, mely a fogyasztási cikkek importját korlátozni akarja. Tőkeexport csökkentése / Cx/ : Furcsán hangzik, a tökeexport csökkentése, mint javaslat. Ennek a hátterében az áll, hogy az eladósodott országok tökeexportja valójában nem export, hanem tőkemenekülés illegális csatornákon keresztül. A tőkemenekülés tehát egy olyan tőkeexport forma, mely ellentétben a hagyományos tőkeexporttal nem a nagyobb haszon reményében és érde- kében áramlik. Egyetlen célja van a tőke biztonságba helyezése A valuta leértékelésétől való félelem, a magas infláció, a

beruházások magas kockázata, sőt néha még politikai szempontok is késztethetik a tőkét menekülésre. A menekülő tőke sokféle formát választ. Export alulszámlálásra, import túlszámlálása, sőt „bőröndmódszer" is használatos. Nemcsak a beruházások pénzügyi háttere, hanem a bizonytalan gazdasági kilátások következtében a lakossági megtakarítások is külföldre menekülnek. Tragikus körforgás alakul ki. Óriási tőke menekül az eladósodott országokból titokban a nyugati bankrendszerbe. A bankok megerő- södve a beáramló tőkétől hitelt nyújthatnak annak az országnak, ahonnan a tőke származik. A kialakult adósságállomány jelentős részének oka a tökemenekítés. Az államok a forráskiáramlást a felvett hitelekkel pótolják. Miközben az állami szektor jelentős mennyiségű tőkét importál, a magánszektor menekíti a tőkét. Az eladósodott országok hiteleinek 3/4 része a magánszférába áramlott Szinte

ugyanazok a hitelfelvevők, mint a menekítők. Ennek az az oka, hogy a külföldi hitelként felvett tőkét otthon befektetni kisebb kockázat, a saját tőkét pedig kimenekítik. Az adósságszolgálat csökkentése / Ds / Ennek egyik lehetősége, - mint már korábban említettem - az adósság- állomány pénzpiaci menedzselése, másik pedig a hitelezőkkel közösen a visszafizetési feltéteket kedvezőbbé tétele. Egyértelmű, hogy hitelezőknek is erőfeszítéseket kell tenni. Rövidtávon ugyan nem érdekük a probléma megoldása, de hosszútávon tarthatatlan ez az öngerjesztő folyamat. Sok ország esetében az eladósodáshoz a nemzetközi kamatmechanizmus is hozzájárult. Az eladósodott fejlődő országok nettó tőkeexportőr pozíciója • éhínség szélén lévő országokból tőke áramlik a fejlett világ felé - hosszútávon tarthatatlan. A fejlett országok kormányai által nyújtott segélyek csak azt teszik lehetővé számukra, hogy tovább

fizessék a magánszektor felé a kamatotokat. Melyek azok az intézkedések, amelyekkel segíthetek az eladósodott országok? a.) A hitelező országok kereskedelmi protekcionizmusának csökkentése A protekcionista külkereskedelem-politika akadályozza az eladósodott országok exportját, ezzel nehezíti számukra a konvertibilis pénzek meg- szerzését. Bármilyen exportorientált gazdaságpolitikát folytathat az eladó- sodott ország, az áruival szemben alkalmazott import korlátozás feles- legessé teszi erőfeszítéseit b.) Új törlesztési módozatok kial, a nemzetközi kamatmechanizmus átalakításaEbben a folyamatban mérföldkőnek számított az un.BRADY- terv A Brady-terv indulásképpen leszögezi, hogy sok fejlődő ország soha nem fogja tudni adósságállományát visszafizetni.Hitelezői oldalról tehát szükség van az adósságállomány csökkentésére A Brady-terv három alapmódozatot javasol a probléma megoldására: • visszavásárlás A

hitelező bankok jóval névérték alatt a pénzpiacon eladják az eladósodott országok adósságleveleit, értékpapírjait. Az adós országok pedig IMF hitelből saját adósságleveleit felvásárolják • adósságkonverzió A hitelező bankok az adósság egy részét fix alacsony kamatozásúvá alakítanák át. • Az adósság lecserélése Ennél a módszernél az adós és a hitelező szoros együttműködésére van szükség. A hitelező az adós beleegyezésével az adósságlevelet piaci áron eladja Ez az ár alacsonyabb, mint a névérték. A kedvező áron megvásárolt adósságlevelet a vállalkozó az adós országban névértéken elcseréli exportrészesedésre vagy részvényre. 25. JELLEMEZZE AZ ELADÓSODOTT ORSZÁGOK ÁLTAL KÖVETENDŐ KIIGAZÍTÁSI POLITIKÁT, VALAMINT A HITELEZŐK ÁLTAL BEVEZETENDŐ INTÉZKEDÉSEKET! A legtöbb eladósodott ország számára az egyetlen - az úgynevezett „kiigazítási politika" bevezetése. Egy olyan

gazdaságpolitikát kell tehát bevezetniük, mely javítja az ország fizetőképességét. A fizetőképességi mutató segítségével könnyen elemezhetők a tennivalók. A likviditási mutató értékének növelése a cél, ugyanis a számláló a rendelkezésre álló és a megszerzett devizabevételeket tartalmazza. A nevező a szükséges kifizetéseket. Konkrét gazdasági célokra lefordítva az eladósodott országoknak a következőket kell tenniük. Folyamatosan növelniük kell áru és szolgáltatásexportjuk mennyiségét és a cserearány-romlás elkerülése érdekében a minőségét is. / X / Elő kell segíteniük, hogy gazdaságukba minél több tőke áramoljon Természetesen az újonnan felvett hiteleknek lehetőleg kedvezőbb feltételekkel kell rendelkeznie. A nemzetközi pénzpiacokon egyre kedvezőbb lejáratú és kamatozású hiteleket kell felvenni és ebből visszafiz. a rövidebb lejáratú, magasabbkamatúkorábbanfelvetthitelt Ezt

adósságmenedzselésnek hívjuk/ CM/ A tőkeáramlás másik formájának - a működőtőke - szorgalmazásánál a következőket kell szem előtt tartani. Áru- és szolgáltatásimport csökkentése. / M / Az import csökkentésénél a következőket kell szem előtt tartaniuk. A fogyasztási célú importot kell csökkenteni, nem pedig a beáramló korszerű technikát és technológiát, mert ez utóbbi a válságból való kilábalásuk, fejlődésük egyetlen biztosítéka. Fejlett technika nélkül romlik exportképes- ségük, és javulás helyett romlik likviditásuk is. Természetesen nagyon erős ezen országok lakossága részéről a politikai nyomás a fogyasztási célú ter- mékek import növeléséért! A rosszabb körülmények között élő lakosság a tömegkommunikáció csator- nákon keresztül találkozik a fejlett országok fogyasztási színvonalával és szerkezetével és óriási erőfeszítéseket tesz az importáruk megszerzéséért. A külföldi

vállalatok számára pedig fontos a piac 26. MUTASSA BE MAGYARORSZÁG ELADOSODÁSI FOLYAMATÁT! Magyarország eladósodási folyamata 1973 előtt: A magyar eladósodási hajlam kialakulása az első világháború utánra tehető. A Trianoni békeszerződés következtében az ország elvesztette területének 2/3- ad részét. A maradék országrész gazdaságilag sebezhető, elsősorban mező- gazdasági termelésre alkalmas terület volt. Az ipari területek és a nyersanyag- források a szomszédos országokba kerültek. A II. világháborút követően a Jaltai konferencia Magyarországot a külső szovjet birodalom részévé tette A két világháború között a magyar gazdaság a német, osztrák olasz gazdaságokkal szoros integrációban komplementer struktúrát épített ki. Nyugat-Európa volt a fő exportpiac és a fő importforrás A szovjet modell kötelező átvétele, a KGST létrejötte, a magyar gazdaságot reorientációra kényszerítette, 1949-től

exportálni és importálni csak kelet felé lehetett. Az 1956-os magyar forradalom és a gazdasági rendszerváltási kísérlet nem sikerült. A gazdaság helyreállítását jelentős szovjet hitelek segítségével valósították meg. 1968-tól azonban óvatos, lassú külgazdasági nyitás a direkt tervgazdaságtól való jelentős eltérés jellemzi a magyar gazdaságot. A gulyáskommunizmusnak nevezett magyar gazdasági modell lehetővé tette a Nyugat-Európái hitelfelvételt is. 1973-ig nem beszélhetünk eladósodásról. Az összes adósságállomány 805 millió $ és a fizetési mérleg még kiegyensúlyozott. 1973 –1978 : Az 1973-as nyersanyag és energia-áremelkedés következtében egyértelművé vált az ország nagyarányú külgazdasági nyitottsága és sebezhetősége. Az energiaemelkedés egy óriási méretű világgazdasági szerkezetátrendeződési folyamat nyitánya volt. Ez akkor még nem volt világos a magyar gazdaságvezetés számára, mivel a

hatást csak késve érezte a magyar gazdaság az olcsó szovjet nyersanyagimport miatt. „Szívesen" és olcsón adtak hitelt, melyet a magyar gazdaság még olcsóbban továbbhitelezett. Két nagyon fontos folyamat is elősegítette, hogy 1978-ra a magyar adósság- csapda bezáruljon, / azaz a további hiteleket azért kellett felvenni, hogy az előzőket törleszteni tudja / Az egyik a cserearányromlás. Ez azt jelenti hogy a magyar exporttermékek ára a világpiacon egyre csökkent, miközben azoknak a termékeknek az ára melyet importálunk egyre drágult. A másik az úgynevezett „szocialista nagyberuházások". A könnyen kitermelhető szovjet nyersanyagkészlet elfogyott, ezért a szibériai területeken óriási közös beruházások kezdődtek. A magyar gazdaságnak a fejlett nyugati technológiát kellett a világpiacon beszereznie és exportálnia a későbbi olaj és földgáz szállítások megelőlegezése képpen. A reálfolyamatok kedvezőtlenül

alakultak, de a monetáris folyamatok is rontották a helyzetet. Az adósság nagy részét (60%-t) svájci frankban vették fel, a svájci frank erősödése jelentősen megnövelte a valódi terhet. A nyugat-európai inflációs ráták csökkenése emelte a reálkamatlábat. Negatív kamatlábat +5,4%-ra emelkedett 1978-1985 :Javult ebben az időszakban a magyar gazdaság adóssághelyzete, még annak ellenére is, hogy a nemzetközi hitelek átlagkamatlába 15,1%-ra emelkedett. A kamatterhek növekedése azonban - annak ellenére, hogy külkereskedelmi mérlegünk a romló árfeltételek mellett is pozitív volt 1984-ig további eladósodáshoz vezetett. Egyre több árut termelt az ország és szállított ki, egyre alacsonyabb áron Ennek ellenére a terhek egyre növekedtek. Az eladósodási spirálból kitörni külső segítség nélkül nem lehet. 1985-1990 A gazdasági növekedést a hagyományos gazdasági szerkezet megőrzése mellett próbálták elérni. A nemzetközi

pénzpiaci kamatláb továbbra is magas maradt A dollárfolyamatosgyengülése további veszteségek forrása volt (számít. szerint az ossz - árfolyamváltozásból eredő - adósság 4,5 milliárd $) Ez a kezelhetetlen pénzügyi válság jelentősen hozzájárult a rendszerváltás szükségességének felismeréséhez. 1990- A kezdeti látványos javulás után újabb cserearány-veszteségek következtek. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a volt KGST országok az egymás közötti kereskedelem elszámolásában is áttértek a konvertibilis devizákban történő elszámolásra. A javulást a nemzetközi működötöké beáramlása segítette. A helyzet és a gazdaságpolitikai mozgástér jellemzésére csak egy adatot szeretnék ismertetni. 1990- 1994 - ig a magyar gazdaság 21,8 md $ -1 fizetett - törlesztő részlet és kamatként vissza. Az ossz nettó adósságunk 17,8 md $ Ez azt jelenti, hogy szinte 3 évenként kifizetjük a teljes adósságot. A 90-es

évek javulása alapvetően a működötöké beáramlás növekedésének köszönhető. A beáramló tőke azonban kezdetben pozitív hatású a fizetési mérlegre, de hosszútávon a profitrepatriálás miatt kedvezőtlen.// 27. HASONLÍTSA ÖSSZE A DIREKTTŐKE-BEFEKTETÉSEK FORMÁIT! Direkt tőkebefektetések A direkt tőkebefektetések létrejöhetnek portfolió befektetések és a tényleges működőtöké befektetések formájában. a) Portfolió befektetések jellemzői. • A pénzügyi befektető külföldi állampapírokat és vállalati értékpapírokat vásárol. • A befektetők többsége - befektetési és nyugdíjalap illetve intézmények - úgynevezett nagybefektető. • Egy-egy tranzakció nagy összegeket mozgat. • célja a megtakarítások jövedelmező befektetése. • nem igazán érdekelt a cég nyereséges műk-ben, csak annyiban amennyiben ez az értékpapír árfolyamot befolyásolja - célja tehát inkább spekulatív. • a vállalkozással

szemben passzív, nem kíván a vezetésbe beavatkozni. • ennek megfelelően nem törekszik többségi tulajdonra. • vonzó számára a célország gazdasági stabilitása likvid tőkepiaca, valamint a gyors ki és bevonulási lehetőség. • A fogadó gazdaság számára pontosan a nagy mozgékonysága miatt magasfokú bizonytalanságot jelent. b) Tényleges működőtőke beruházások jellemzői Ezek megvalósulhatnak új vállalatok alapításával (az úgynevezett zöld- mezős beruházások), illetőleg meglévő vállalatok részvényeinek felvásár- lásával. Ez utóbbi forma bár formailag hasonlít a portfolió befektetéshez lényegesen eltér tőle ugyanis • többségük szakmai befektető • a tulajdon megszerzésének célja a részleges vagy teljes ellenőrzés megszerzése a reálfolyamatok, tehát termelés, illetve szolgáltatás felett. • magas profit illetve új piacok megszerzése a hosszútávú cél. • nem érzékeny annyira a politikai és

gazdasági instabilitásra. A direkt tőkebefektetések motívumai Elöljáróban mindenképpen le kell szögezni, hogy a tőke csak akkor áramlik bármilyen formában országhatáron túlra - kivéve a már említett menekítést -, ha a célországban elérhető hozam nagyobb, mint a belgazdaságban elérhető. A XX század végén azonban a hozam fogalma kibővült A hozam, a haszon egy vállalat számára nem az azonnali pénznövekmény elérését jelenti. Haszon lehet vállalati szempontból például a nyersanyagellátás biztonságossá tétele. A továbbiakban azt vizsgáljuk meg - a teljesség igénye nélkül - hogy milyen fő motívumok mozgatják a működődőkét napjainkban. • a célország védett piacaira való bekerülés, a • olcsó munkabér kereskedelmi korlátok kijátszása • olcsó nyersanyag mint hagyományos • piacszerzés motívumok. • elavult termékek továbbélésének biztosítása • alacsonyabb műszaki és környezetvédelmi (életgörbe

meghosszab- bítás) normák a célországban. A célország kiválasztásánál a tőkeexportőr vállalatok által figyelembe vett szempontok: A különböző választási szempontok relatív súlyát a döntésben a cég nagy- ságrendje és a betelepülés szándékolt célja határozza meg. Eltérő a multinacionális nagyvállalatok és a középvállalatok motivációja • szerezhető költségelőnyök. Ennél nem elsősorban az abszolút költségszint a fontos. Például az alacsony bérből származó előnyt megsemmisítheti az olcsó munkaerő szakképzetlensége illetve az alacsony termelékenysége • megszerezhető piacnagyság A piacnagyságot nem azonosíthatjuk a népességszámmal. A célpiac nagyságrendjét az ottani kereslet nagyságával mérjük, mely a reálbérek függvénye. Gyakran nem is adott célország piacára kívánnak belépni, hanem az onnan könnyebben megszerezhető regionális piacra. Például Magyarország esetében az Ukrán és az Orosz

piacra. • A célország konjunkturális helyzete, gazdasági növekedése. Egyértelmű, hogy egy fellendülő gazdaság nagyobb vonzóerőt képvisel a tőke számára. • fejlett infrastruktúra. Itt nemcsak a hagyományos infrastrukturális elemek a meghatározók (például úthálózat, közlekedés fejlettsége, energiaellátás, telekommuni- káció), hanem az úgynevezett belső infrastruktúra - azaz a vállalatok közötti együttműködést elősegítő intézmények például: pénzügyi és bankrendszer fejlettség, jogrendszer stabilitása, minősége • gazdaság stabilitás, az ország belső és külső egyensúlyi állapota. • kiszámítható és tőkebarát gazdaságpolitika. A bizonytalan helyzetet csak a rövid időn belüli gyors megtérülést és azonnali profitrepatriálást célul kitűzők kedvelik. 28. MUTASSA BE A DIREKTTŐKE IMPORT HATÁSÁT A FOGADO ORSZAGRA A tőkeimport hatása a befogadó országra Számtalan kutatás, és ennek hatására

óriási adatbázis, áll rendelkezésre ennek a fontos kérdésnek a tisztázására. Objektív megítélést azonban megakadá- lyozza a probléma bonyolultsága és a rászoruló országok tudatos adattorzító tevékenysége. A befogadó ország gazdaságvezetésének hozzáértése, az ország gazdasági és politikai függésének mértéke, és a tőkeimportra való rászo- rultsága határozza meg, tehát hogy a külföldi tőke előnyei vagy hátrányai dominálnak. a.) Hatása a foglalkoztatásra A direkt tőkebefektetések foglalkoztatásra gyakorolt hatását általában kedvezően ítélik meg még akkor is, ha többségben pótlólagos munkaerő foglalkoztatása helyett inkább leépítik a munkaerőt. b.) Hatása a jövedelmekre A külföldi vállalatok bérszínvonala jelentősen meghaladja a hazai vállala- tokét, Magyarországon pl. 4050%-kal Erőteljes szerepe van tehát a jövedelemdifferenciálódásban A túlzott jövedelemdifferenciák - a 40 év alatt

megszokott nivellált jövedelmi viszonyok miatt - a volt szocialista orszá- gokban irritálják a közvéleményt. c.) Hatása a technikai színvonalra A felgyorsult tudományos és technikai fejlődés következtében - tekintettel az általános tőkehiányra - a modern technikához való hozzájutásnak egyik fontos forrása a működőtőke import. A monopolpozíciót biztosító csúcstechnológiához való hozzájutásnak ez csak akkor útja, ha az ország 100%-os külföldi tulajdont is engedélyez. d.) Hatása a befogadó ország exportjára A tőkeexport erőteljesen szorgalmazó, - elsősorban magas adósságállo- mánnyal rendelkező - országok legfontosabb elvárása, hogy a tőkeexport növelje exportteljesítményüket lehetőleg a repatriált profit mértékét meg- haladó szinten, mert így pozitív a hatás a nemzetközi fizetési mérlegre. Ha a beáramló tőke célja a belső piac megszerzése, vagy elavult terméke számára piac biztosítása, akkor kevés a

remény az export pozitív befolyá- solására. e.) Hatása a befogadó ország gazdasági szerkezetére Kezdetben a tőkeimport kizárólag torzító hatással volt a befogadó országok gazdasági szerkezetére. A XX század elején illetve XIX. század végén így alakultak ki azok az úgynevezett monokultúrás országok (kakaó, kávé, banán, cukornád, olajköztársaságok), melyek gazdasági sebezhetősége és kiszolgáltatottsága közismert. f.) Hatása a befogadó ország gazdasági növekedésére Ez a hatás is a fogadó ország gazdaságpolitikájának függvénye. Ha a keletkező profit nem hagyja el az országot, hanem ismét befektetik, akkor a beruházások növekednek, a munkanélküliség csökken és a piaci kereslet nő g.) Hatása a befogadó ország tőkemenekítésére Köztudott, hogy az eladósodott országokból évente közel azonos nagy- ságrendű tőke menekül külföldre mint amennyi hitelfelvételre évente ezen országoknak szükségük van. A

tőkemenekítés nagyságrendje csak megkö- zelítőleg mutatható ki. Ennek oka az, hogy azok az országok ahonnan a tőke menekül eltitkolják nagyságrendjét. h.) Hatása a befogadó ország természeti környezetére Szintén köztudomású hogy a fejlett szociális piacgazdaságok környezet- védelmi normái magasabbak, mint a tőkeimportra erőteljesen rászoruló fej- lődő és KKE országoké. Ennek következménye, hogy ezen országok cél- pontjaivá váltak a fejlett gazdaságokban betiltott vagy környezetvédelmi szempontból nem kívánatos tevékenységek. i.) Hatása a befogadó ország importjára Importra való hatása is a tőke jellegének függvénye. Ha kereskedelmi tőke, / mint például a nagy áruházláncok/ akkor egyértelmű az importnövelő hatás. Gyakori helyzet, hogy a beáramló működőtőke enklávé jelleggel települ az adott gazdaságba, azaz minden anyagot importál, rnely a működéséhez szükséges, és minden terméket exportál.

/ bérmunka típusú kapcsolat / j.) Hatása a hazai pénzügyi erőforrásokra Vitathatatlan tény hogy kedvező szabályozás hiányában a külföldi tőke jelentős erő-forráselvonást eredményez. A repatriált profitok és a hazai hitelforrások megcsapolása kedvezőtlenül érinti a belgazdaságot. k.) Hatása a hazai vállalatokra A külföldi tőke beáramlása kettős hatással van a hazai vállalkozókra. Egyrészt azzal, hogy erősebb versenyt támaszt hozzájárul az ellustult, „nyu- godt" tempóhoz szokott cégek fejlődéséhez, másrészt a legjobb munkaerő elszívásával, a hazai bankrendszer hitellehetőségeinek lecsapolásával, az aránytalanul magas adókedvezményekkel eleve győztes pozícióból indul, tönkretéve a hazai versenytársat. Ezen tőkék alapjellemzője kiváló alkalmazkodóképességük, ezért szere- pük és viselkedésük a fogadó ország gazdaságpolitikájának és rászorult- ságának függvénye. 29. JELLEMEZZE A 90-ES EVEK

MAGYAR TŐKEVONZÁSI POLITIKÁJÁT! A nyitás körülményei: A magyar tökeimport liberalizálása 1987-1990 közé tehető. Ezt két nagyon kedvező körülmény is segítette. A viszonylag bőséges világgazdasági tőke- kínálat mint külső, és az átalakuló, de még stabil gazdaság, mint belső körülmény. A 80-as évek közepére a magyar gazdaságvezetés számára már világossá vált, hogy mind a tervgazdasági rendszer mind a külső pénz bevonásából finanszí- rozott gazdasági fejlődés zsákutca. A teljes gazdasági lemaradást, a világgaz- daság perifériájára szorulást csak a működőtőke intenzív bevonása akadályozhatta meg. Ekkor a magyar gazdaság még nagyon komoly előnyökkel rendelkezett a többi szocialista országhoz képest. • 1968-óta tart Magyarországon a fokozatos piacosítás. • 1988-tól példátlanul kedvező jogi feltételeket biztosítottak a külföldi tőkének. • liberalizált árrendszer, liberalizált import. •

nagyvonalú adókedvezmények. • békés politikai rendszerváltás. Ennek következtében a remélt hozam magas, a kockázat pedig kicsi volt. A külföldi tőke gazdasági szerepének negatív oldala Magyarországon 1. A tőkeimport nem segítette elő a gazdasági szerkezet korszerűsödését, sőt erősebb marketing tevékenységgel hazai vállalatok tömegét tette tönkre, mert főleg a kereskedelembe áramlott. 2. Megnövelte a Magyarországra beáramló import fogyasztási cikkek ará- nyát, korszerű technika beáramlása helyett tehát a luxusfogyasztás finanszírozása tette katasztrofálissá a kereskedelmi mérleget. 3. A beáramló tőke többsége, - ágazati jellege miatt - csak rövidtávon érdekelt 4. Hatékonyságuk nem megfelelő, legalábbis az általuk közétett mérlegada- tok alapján 5. A befektetések nagy része nem a termelést és a korszerűsítést segíti, hanem a hazai fogyasztási piacot célozza. 6. A külföldi tőke viselkedésének negatív

elemeit erősíti a belgazdasági bizonytalanság, a hosszútávú struktúrapolitikai koncepció hiánya. 7. Túlzott a területi koncentráció 8. A számukra nyújtott túlzott kedvezmények miatt erős az ellentét a hazai cégek és az országban működő külföldi cégek között. 9. Magyarországnak nincs átgondolt hosszútávú stratégiája a tőkevonzás területén, hanem a rövidtávú fizetési mérlegpozíció dönti el viselkedését a külföldi tőkével szemben A nemzetközi tőke fő jellemzője kiváló alkalmazkodóképessége. A negatív hatások oka tehát alapvetően nem a külföldi tőke hanem a magyar gazdaság- politika. Melyek azok a célok, amelyeket a továbbiakban a magyar gazdaságnak - ha a külföldi tőke pozitív hatásait is érezni kívánja - követnie kell. - Az infrastruktúra fejlesztésével elő kell segíteni, hogy a külföldi tőke profitja Magyarországon kerüljön befektetésre valamint a környező országokból menekülő

tőke nálunk telepedjen le. - elő kell segíteni a közvetlen ipari beruházásokat, a kereskedelmi helyett. - Törekedni kell szorosabb kapcsolatokat kiépíteni a jövő fő tőkeexportőre- ivel, a Távol - keleti országokkal - Elő kell segíteni a hazai töke országon belül maradását, a tőkemenekítés csökkentését. - csökkenteni kell a külföldi tőke számára nyújtott kedvezmények mérté- két, de a kedvezményezettek számát növelni kell. 30. MUTASSA BE A TŐKEKIVITEL FŐSZEREPLŐIT, A NEMZETKÖZI MULTINACIONÁLIS, TRANSZNACIONÁLIS CÉGEK JELLEMZŐIT ILL. A KÜLÖNBÖZŐ CÉGTÍPUSOK ELŐNYEIT ÉS HÁTRÁNYAIT! A globális intézményrendszer egyik legfontosabb szereplője maga a globális vállalat. Először is nagyon fontos, hogy világosan lássuk, az eltéréseket a különböző nemzetközi cégtípusok között. A szakirodalom szerint léteznek  hazai  nemzetközi  multinacionális  globális és  nemzetek felett átívelő"

transznacionális vállalatok A cégtípusok : A hazai vállalat: Jellemzője, hogy kizárólagosan saját országában tevékenykedik és csak hazai beszállítókkal, és kereskedőkkel dolgozik együtt. Termékeit és szolgáltatásait a hazai piacon értékesíti. A hazai vállalat első találkozása a nemzetközi piaccal, ha külföldről importál, vagy oda exportál. : A nemzetközi vállalat: Olyan vállalat, amely több tevékenységével is elhagyja saját országát Például közös termelőüzemet, vagy kereskedelmi egységet létesít egy másik országban egy ottani vállalkozóval, vagy egy külföldi kutatóintézettel, esetleg egyetemi tanszékkel együttműködve végez helyben vagy saját országában kutatás- fejlesztést és ennek alapján termelést. A lényeg azonban az, hogy nemzetközi tevékenysége, a hazaihoz képest jelentéktelen. : A multinacionális vállalat : Lényege, hogy olyan több telephelyes nagyvállalat, amelynek telephelyei különböző

országokban vannak. A telephelyeket, helyi részlegeket általában leányvállalatoknak hívják, és ezek az anyavállalat 100%-os tulajdonában vannak. Működhetnek azonban közös vállalkozás formájában is, amikor a helyi tulajdonostárs vagy az állam, vagy egy másik magánszervezet, pl egy helyi vállalat Más kombinációk is elképzelhetők, pl. hogy egy másik nemzet multinacionális cége a tulajdonostárs (Pl ha Magyarországon egy amerikai multinacionális cég leányvállalatában egy angol multinacionális cégnek is van tulajdonjoga.) A multinacionális cégek leányvállalatai viszonylagos önállósággal dolgoznak, és a leányvállalatok egymással csak a központon keresztül vannak kapcsolatban. A leányvállalatok általában nyereségközpontok: vagyis a központ elvárja tőlük, hogy az adott helyi viszonyok mellett maximális profitot érjenek el. Ennek alapján az is elképzelhető, hogy a multinacionális cég különböző orszá- gokban működő

részei egymással versenyeznek a piacon. Ezt a helyzetet egyszerűsítve a következő ábrával szemléltethetjük: A multinacionális cég szerkezete A központban készül a cég átfogó stratégiája, az 1-5-ig jelzett részlegekben pedig úgy folyik a munka, mintha azok kis, független cégek lennének. A helyi részlegek ehhez „lokális stratégiát" dolgoznak ki. A globális vállalat: A globális vállalat is több telephelyes nagyvállalat. Ennek részlegei azonban semmilyen önállósággal nem rendelkeznek. A stratégiát és annak megvaló- sítási módszereit a cég központjában dolgozzák ki. A globális cég egységei rr ás és más tevékenységet végeznek. Az egyik helyen lehet, hogy nyersanyagkitermelés, a másikon részegység gyártás folyik Vannak azután olyan részlegek, ahol a különböző egységekből összeszerelik a végterméket. A globális cég részlegeire jellemző a futószalagos tömegtermelés. Ezért az adott helyen, adott

országban előállított részegységet vagy végterméket nemcsak annak az orszác iák a piacára szánják, hanem terítik a világpiacon, ül - részegységek esetén - a globális cég különböző országokban működő össze- szerelő üzemeibe szállítják. Ily módon a globális cégek kialakulása óriási mértékben növelte meg ;a szállítási igényeket. A globális cégek jellemzőjének szokták tartani azt is, hogy néhány meghatározó terméket gyártanak. Példa lehet erre a Coca-Cola cég. Másik jellemzőjük az a törekvés, hogy a termék minden egyes része ott készüljön, illetve minden egyes szükséges tevékenység ott folyjék a világban, ahol az a legolcsóbban oldható meg. Ezt a tevékenységet angolul „global sourcing"-nak nevezik, amit magyarra talán „globális eredetű gyártásnak" fordíthatnánk le. Az ábrán látható 1-6 részleg egymással szoros kapcsolatban működik. Ezért, ha bármelyikük leáll, az gondot

okozhat a „központnak". Másrészről, ha egy adott országban a kormány eldöntené, hogy az ott működő részleget meg- vásárolja, nem sokra menne vele, hiszen csak egy torzó birtokába jutna, amelyből elég nehéz lenne önállóan működni tudó céget létrehozni. A globális cégre jellemző, hogy a profitot a cég egészének összehangolt műkö- désével kívánja elérni. Ezért a stratégia részét képezheti, hogy egy adott or- szágban, akár hosszabb ideig is az ottani árak alatti áron értékesíti termékeit. A multinacionális és a globális vállalat közötti határt, a piacok globalizálódá- sával, az összeolvadásokkal, a közös vállalkozások számának növekedésével egyre nehezebb megvonni. A Transznacionális vállalatok Az egész világot behálózó „vállalatkonglomerátumok", amelyek a globális cégek terjeszkedésével, megerősödésével, vállalati felvásárlásokkal és összeolvadá- sokkal jönnek létre. A név

arra utal, hogy a cég „nemzetek feletti", ami azt az érzetet kelti, hogy nemzeti hovatartozásának nincs jelentősége. A transznacionális cégek jellemzője továbbá, hogy hálózatokat hoznak létre, szövetségeket alakítanak a beszállítókkal, kutatóintézetekkel, egyetemekkel, piackutató intézetekkel. A hálózat segítségével, annak ellenére, hogy a szövetségesek tevékenységeit nem vásárolja fel a transznacionális cég, óriási többlethatalomra tesz szert. A transznacionális cég szerkeze A téglalapok a transznacionális vállalat részlegeit, a körök pedig a stratégiai szövetségeseket szemléltetik. A globalizáció előrehaladtával a multinacionális cégek teljes eltűnése és a globálisok transznacionálissá alakulása várható. A különböző cégtípusok előnyei és hátrányai A hátrányokat és előnyöket a befogadó nemzet szempontjából vizsgálva a következőkre kell felfigyelnünk: A multinacionális cég előnye, hogy

igyekszik alkalmazkodni a helyi szokások- hoz. Éppen ezért szívesen alkalmaz vezető beosztásban is helyi szakembe- reket. Mivel a multinacionális cég részlegei kis önálló vállalatoknak tekinthetők, ezért nemcsak termelő, hanem kutató-fejlesztő, elemző, pénzügyi, marketing és egyéb tevékenységeket is végezhetnek. Ez azt jelenti, hogy ezek a részlegek sokféle, közöttük nagy tudást igénylő munkahelyet is teremtenek. Ha a multinacionális cég bajba kerül, és ezért egyes egységeitől meg kell szabadulnia, akkor egy ilyen „kis önálló vállalatként" működő egység megve- hető és könnyen tovább működtethető, hiszen csaknem minden, egy cég műkö- déséhez szükséges tevékenység és tudás megtalálható benne. A globális és transznacionális cégek pedig mindenben ellentétei a multinacionális vállalatoknak. Helyi részlegeik csaknem mindenben a köz- ponttól függnek. Általában az alkotó, szellemi munkát a

cégközpontba vagy egyes regionális központokba telepítik, a legtöbb telephelyen pedig csupán fegyelmezett összeszerelő munkára tartanak igényt. A globális és transzna- cionális cégek tehát, ahogy ezt tevékenységük jellemzéséből láthatjuk, „globális futószalaggá" szervezik az egyes országokban működő részlegeiket. A globális futószalag: A globális és transznacionális cégeket a munkamegosztás, a specializáció és a tömegtermelés jellemzi. Ez például az autógyártás területén - ahogy azt korábban már említettük - azt jelenti, hogy az alkatrészek és a részegységek különböző országokban készülnek, és a késztermékeket ezekből ismét más helyeken szerelik össze. Ez a munkamegosztás megnöveli a szállítási igénye- ket Ezzel függ össze az is, hogy a globális cégek jelentős nyomást gyakorolnak az üzemeiknek otthont adó országokra az autópályák építése érdekében. Elemzések szerint a globális cégek

a világkereskedelem közel 70%-át bonyolítják le, de ennek több. mint fele, a cégeken belüli kereskedelem Ez persze azt is jelenti, hogy a termékek többségéről nem tudjuk, hogy alkat- részei, részegységei honnan is származnak, és milyen körülmények között, kik gyártották azokat. Előfordulhat, hogy valamely részegységet rabok, vagy eset- leg gyermekek állítanak elő, ami ha ismert lenne, akkor a vásárlók közül sokan elutasítanák a termék megvételét. Az is előfordulhat például, hogy mondjuk egy gyümölcsjoghurtot gyártó cég egy a gyümölcsei minőségéről és jó ízéről ismert országban nem a helyi termelőktől vásárolt gyümölcsöt teszi bele a joghurtba. Szakkönyvekben ennek okaként azt szokták megemlíteni, ott országban csak összeszerel vagy összeállít, és az alapanyagot, a "nemzetközi futószalagon” máshonnan szerzi be. A valódi ok azonban más is lehet Például a már említett transzfer árakon

keresztül történő értékkivonás. A „globális futószalag", amely nagyon sok országot köt össze, gyakran okoz irányítási problémákat is. Hiszen egy globális cég „gazdasága" gyakran nagyobb, mint egy ország gazdasága. Emlékezzünk rá, hogy a rendszerváltás előtt, a magyar gazdaságot - nem túl nagy sikerrel - az Országos Tervhivatalban készült tervekkel próbálták irányítani. Ma pedig a globális cégek központi tervezése küszködik ezzel a feladattal. Azt is mondhatnánk, hogy a centralizált népgazdasági tervezés helyébe nálunk a globális cégek centralizált tervezése lépett. 31. MUTASSA BE A TRANSZNACIONALIZÁLÓDÁS TERJEDÉSI FOLYAMATÁT! Becsléseim szerint a külföldön elhelyezet összes tőkék állománya 1999-ben mintegy 10 000 milliárd dollárt tett ki. Ez a külföldi tőkebefektetések valamennyi formáját (értékpapírok, külföldi kölcsönök, közvetlen befektetések stb.) ma- gában foglalta Ez az összeg

az adott évet figyelembe véve, a világon eszközölt összes beruházások valamivel kevesebb, mint két évi volumenének felelt meg. Az 1980as évek közepétől az 1990-es évek közepéig például az értékpapírokba fektetett külföldi tőkeállomány tizenötszörösére emelkedett, s 1994-re a vállalatok részvényben eszközölt befektetéseinek 37%-át tette ki. Ennek közel 55%-át az USA-ban fektették be külföldi vállalatok, pénzintézetek. Az ENSZ- statisztikák szerint, 1986 és 1996 között az évi összes tökekiáramlás a világon megháromszorozódott, s 1996-ban, a történelemben először meghaladta az 1000 milliárd dollárt. A transznacionális társaságok anyavállalatainak közel 90%-a az 1990-es évek második felében a fejlett ipari országokból származott. Öt ország az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Japán, a fejlett ipari országokban működő anyavállalatok 54%-át ellenőrizte. Ez a szám csak

azokat a vállalkozásokat foglalja magában, amelyekben 50%-nál nagyobb része- sedéssel rendelkeznek külföldiek. A tényleges ellenőrzési kör azonban ennél lényegesen nagyobb menedzsmentszerződések vagy egyéb eszközök révén. Viszonylag új jelenség az 1990-es években a transznacionalizálódás a közép- vállalati szektorban. A múltban a kisebb méretű vállalatok ritkán fektettek be tőkét külföldön. Egyrészt tájékozatlanok voltak a külföldi viszonyokról, másrészt problémáik voltak a menedzsment és a tőkeforrások terén. Az elmúlt években a telekommunikációs és szállítási technika fejlődése, valamint a pénzügyi szolgál- tatások bővülése és a nemzetgazdaságok többségének növekvő mértékű világgazdasági nyitása sok kisebb vállalat számára tette lehetővé és kifizetődő- vé a külföldi befektetéseket. Globális méretekben a transznacionális társaságok külföldön lévő vállalatainak üzleti forgalma

1998-ban meghaladta a 11 000 milliárd dollárt, ami a világexport több mint másfélszerese volt. Nagymértékben előrehaladt az 1980-as évek óta a transznacionális társaságok anyavállalatai tőketulajdonának az értékpapírpiacok általi nemzetköziesedése is. A vállalatrendszer tényleges ellenőrzése, amelyben a vezető részvényesek játszanak meghatározó szerepet, azonban általában továbbra is az anyavállalat székhelyén realizálódik. Igen lényeges változás az is, hogy az anyavállalatok növekvő számú közös vállalkozást alapítanak leányvállalataikkal illetve a leányvállalatok egy- mással. Ily módon sajátos, többszörös kötöttség jön létre rendszerükben. Az 1990-es években átlagosan a leányvállalatok 46%-a például az amerikai társaságok esetében maga is tulajdonos más leányvállalatokban. E forma terjedését elsősorban a vállalkozások funkcionális kapcsolódásai magyarázzák. Az ilyen tulajdonstruktúra egyben

megkönnyíti a transzferárak vagy más, mani- pulatív eszközök (például licencekkel kapcsolatban) használatát, a könyvelési és finanszírozási manipulációkat is. A transznacionális társaságok, mint isme- retes, gyakran manipulálják hasznuk nagyságára vonatkozó adataikat a transz- ferárak segítségével. Jelentősen felnagyítják a szülővállalatoktól vagy más egységeiktől beszerzett anyagok, alkatrészek árát. Ez gyakran a világpiaci árakat 40%-kal is meghaladja. A transznacionális társaságok kulcsfontosságú szereplők a nemzetközi K+F hierarchiában. Az innováció szerepének felértékelődése (már a két világ- háború között is) egyre jobban előtérbe tolta a nagyvállalatokat a nemzetközi gazdasági tevékenységek innovációkkal kapcsolatos legkülönbözőbb területein, de különösen a vegyiparban, valamint a jármüvek a gépek és beruházási javak világforgalmában. A transznacionális társaságok nagy szerepe a

világ K+F szektorában jelentős tényező az országok szakosodásában és a nemzetközi munkamegosztásban. A transznacionális társaságok konkrét szerepe az egyes országok tudományos és műszaki fejlődésen alapuló specializálódásában egyrészt a társaságok versenystratégiájától, másrészt a fogadó országok „fogadókészségétől", munka- erejük felkészültségétől, a helyi K+F képességek nagyságától, eredmé- nyességétől is függ. A csúcstechnikát termelő iparágakban kulcsfontosságúvá vált annak biztosítása, hogy az adott vállalati rendszer vezető szerepet töltsön be bizonyos szegmensekben, világméretekben. A globális műszaki vezető szerephez kapcsolódó stratégiák megkövetelték a magas K+F kiadásokat, a versenytársak rendszeres beolvasztását, a nemzetközi tudományos források feletti ellenőrzés megszerzését, az erőforrások koncentrációját, a kapcsolódó szolgáltatások integrálását. Ennek

nyomán a transznacionális társaságok K+F tevékenysége sajátos módon internacionalizálódik. K+F tevékenységének zöme továbbra is az anyavállalat bázis országában összpontosul. A külföldön végzett K+F inkább a beruházásokat követi A külföldi, olcsóbb K+F kapacitások önmagában ritkán vonzzák a közvetlen beruházókat. Sokkal inkább az a jellemző, hogy az anya- vállalat K+F tevékenységének stratégiai szempontból kevésbé fontos kompo- nenseit külföldre telepíti és azokat a bázis országban, az anyavállalat keretében integrálja. Globális méretekben a foglalkoztatottság sokkal kevésbé transzna- cionalizálódott, mint a termelés, a fogyasztás vagy a K+F tevékenység. A foglalkoztatás alakulása a transznacionális társaságok tevékenysége kapcsán egyébként számos tényezőtől függ. Elsősorban az adott társaság stra- tégiai céljai határozzák meg azt, hogy nemzetközi tevékenységükben milyen szerepet játszanak a

külföldi munkaerőforrások. Ez függ annak a szektornak a jellegétől is, amelyben a társaságok működnek. Minden szektorban vannak természetesen bizonyos lehetőségek többé vagy kevésbé munkaintenzív alternatívákra. Ezek azonban a nemzetközi verseny és a technikai fejlődés miatt elég korlátozottak A transznacionális társaság külföldi tevékenységében „másolhatja" a szülővállalat foglalkoztatási modelljét, de a helyi viszonyokhoz is alkalmazkodhat. A hatások attól is függnek, hogy új létesítményről vagy meglévők átvételéről van-e szó, illetve, hogy a külföldi vállalkozással egyidejűleg leállítják-e a hazai termelést. A kilencvenes évek elején 1 millió dollár külföldi befektetés állomány a fejlődő országokban kb. 30 000, a fejlett ipari országokban pedig kb 11 000 fő számára adott munkalehetőséget Az olcsó és képzett munkaerő mint a lehetséges nagy haszon forrása, hagyományosan egyik legfőbb

motivációként fogalmazódott meg a külföldi befektetésekkel kapcsolatos ösztönzők között. Azok a társaságok, amelyek globális tevékenységük keretében az alacsony bérszintű országokat preferálják, általában igen „mozgékonyak", és rengeteg alternatíva között választhatnak. Nagy szerepet játszanak az alacsony fejlettségű országok világgazdasági integrálásában. Miután beruházási költségeik általában alacsonyak, azokat gyorsan amortizálhatják. Az ilyen társaságok rendszerint a fejlett ipari országok piacait szolgálják, esetleg a vállalati hálózati rendszerben több egységet is kiszolgálnak részegységekkel, alkatrészekkel. A fogadó ország piaca rendsze- rint nem fontos számukra. Esetenként, tekintettel a nagy szállítási volumenre és a megrendelések teljesítésének gyorsaságára, a piacok közelsége némileg kompenzálhatja a bérek esetlegesen magasabb szintjét. Az alacsony bérszint mellett a munkaerő

megbízhatósága, a munkaerőpiac rugalmassága, a kor- mányok képessége a társadalmi feszültségek kezelésére, ugyancsak igen fon- tos feltételei a beruházási döntéseknek. A transznacionális társaságok közvetlen foglalkoztatási hatásán túlmenően figyelembe kell venni közvetett hatásukat is, vásárlásaik, alvállalkozásaik révén. Részadatokra épülő becsléseim szerint ez a közvetlen foglalkoztatásnak kb. kétszeresére tehető A transznacionális társaságok, azzal hogy rendszerükben különböző országok munkaereje integrálódik, és igyekeznek a munkaerővel szemben mindenütt azonos követelményeket támasztani, fontos szerepet játszanak a munkaerő- piacok nemzetköziesedésében és a szakmai követelmények nemzetközi szabványainak terjedésében is. A tapasztalatok szerint, termelőtevékenységük „áthelyezésével" valóban leépítenek munkahelyeket egy-egy ágazatban az anyavállalat bázis országában. A nemzetközileg

integrálódó termelés azonban rendszerint az anyaországban is teremt új munkalehetőségeket, azonban főként a magasabban képzettek számára. 32. MELYEK A TRANSZNACIONÁLIS TÁRSASÁGOK ÁLLAMI SZABÁLYOZASÁNAK LEHETŐSÉGEI TERÜLETEI? A XX. század végére a transznacionális társaságokkal való kapcsolatrendszer az államok nemzetközi gazdaságstratégiájában igen fontos kérdéssé vált, különösen azokban az országokban, amelyek nagyobb mértékben függnek döntéseiktől. Az államok és a transznacionális társaságok viszonyával kapcsolatban két egymástól eltérő jellegű problémakört, két különböző dimenziót kell elemezni, • az egyik dimenzió a transznacionális társaságok és az anyaország államának kapcsolatrendszere, • a másik a társaságok és a fogadó országok kapcsolatainak alakulása. A globalizáció növelte az érdekkülönbségeket az államok és a transzna- cionális társaságok között. A globalizáció

nyomán a kormányok egyre kényelmetlenebb helyzetbe kerültek a transznacionális társaságok nyomása, a nem- zetközi multilaterális szervezetek liberalizációs egyezményei és a helyi globalizáció ellenes erők és érdekek között. A kormányok és a transznacionális társaságok közötti kapcsolatok sok vonat- kozásban eltérnek a nemzeti vállalkozások és kormányaik viszonyától, s a gazdasági erőviszonyok - különösen kisebb országok esetében - behatárolják a kormányok képességét a társaságok ellenőrzésére, tevékenységük szabályozására. A kormányok azonban, elvileg még ilyen feltételek mellett is, korlátoz- hatják, szabályozhatják tevékenységüket, legfeljebb a társaságok otthagyják az adott országot, ami természetesen az adott társaságok számára is költséges lehet. A társaságok ezért is hajlandók bizonyos engedményekre, ha érdekeik úgy kívánják. Egy adott országból való kivonulás az anyavállalatok és a

leányvállalatok esetében elvileg egyaránt lehetséges. Nem kevés nemzetközi társaság helyez- te át központját például olyan országba, amelynek adózási viszonyai ked- vezőbbek voltak. A potenciálisan konfliktusos kérdések az anyavállalat országának kormányzatához való viszonyában rendszerint azzal kapcsolatosak, hogy az adott kormány jogköre kiterjedhet-e a transznacionális társaság egész nemzetközi tevékenységére, illetve annak melyik részét szabályozhatja, például a monopóliumellenes intézkedésekben, a technika- vagy versenypolitikában, a befektetések és a munkahelyek teremtése vagy „exportja" kérdésében, külpolitikai céljaik érvényesítésében. Esetenként azok élesen eltérőek lehetnek a nemzeti érdekektől. A transznacionális társaságok természetesen igényelhetik kormányaik segítségét bizonyos kérdésekben, rendszerint versenypozícióik és nemzetközi biztonságuk erősítésében. Ez utóbbinak

különféle politikai, szervezeti közvetett és közvetlen gazdasági formái és eszközei alakultak ki. A fejlett ipari országok zöme, különösen a nyugat-európai országok és Japán, a nemzetközi verseny transznacionális szektorában a második világháborút kö- vető két-három évtizedben a szektorspecifikus iparpolitikát és menedzselt oligopólium formulát alkalmazta. Ennek lényege az volt, hogy bizonyos, álta- lában az állami bürokrácia keretében kialakított mechanizmusok segítségével, jórészt a nemzetközi trendek alapján, kiválasztottak az ország szempontjából perspektivikusnak tekintett ágazatokat és igen gyakran ezek keretében bizo- nyos vállalatokat, amelyek különleges támogatásban részesültek. Lényegesen összetettebb a fogadó országok kormányzata és a transz- nacionális társaságok közötti viszony már csak azért is, mert a kormányok kötelessége lakosságuk anyagi érdekeinek, jólétének védelme, erősítése,

az ország emberi és természeti erőforrásairól való gondoskodás. E feladatuk végrehajtása során sajátosan ellentmondásos helyzet is kialakulhat a transz- nacionális társaságokkal való viszonyukban. A transznacionális társaságok szemszögéből alapvető fontosságú „országkockázat" összetevői között ezért is meghatározó fontosságú a kormányok jellege, magatartása. Az 1980-as és az 1990-es évek tapasztalatai szerint különböző típusú országok bizonyultak képesnek jelentős külföldi működő tőke bevonására. A tőkebeá- ramlásban a transznacionális vállalatok és a fogadó országok konkrét érdekeinek komplementaritása játszott döntő szerepet. Ez igen különböző területe- ken és ágazatokban realizálódott. Megfogalmazható azonban néhány általános jellegű következtetés a sikeres példák alapján. A főbb politikai, gazdasági és emberi tényezők, amelyek segítették a működő tőke importját, a

következők voltak: • A fogadó ország politikai stabilitása, a vonatkozó törvények és gazdaságpolitikák jellege, áttekinthetősége, kiszámíthatósága. • A fogadó ország kormányának pozitív magatartása és kiszámítható politikája a helyi és külföldi vállalkozásokkal kapcsolatban. • A nemzeti gazdaságpolitika stratégiai céljainak realitása, helyessége a nemzeti és a nemzetközi piaci feltételek és változások fényében, a megvalósításukhoz szükséges eszközök megléte. • Az ország képessége arra, hogy a fontos helyi termelési tényezők és erőforrások árát nemzetközi összehasonlításban alacsony szinten tartsa. • A főbb elvek, amelyeket az eddigiekben megfogalmaztak: a külföldi és a nemzeti vállalkozások azonos kezelése, a működési feltételek liberali- zálása, a beruházások és a szellemi tulajdon védelme, a döntőbírás- kodás szabályai államközi, valamint a vállalatok és a kormányok vitá-

jában. • A munkaerő képzettségének szintje, a javulás intézményes feltételeinek biztosítottsága, a munkaerő magatartása, a munka- és vállalkozói erkölcs színvonala. • A közvélemény és a politikát formáló intézmények magatartása a külföldi vállalkozásokkal kapcsolatban. Az érdekek és célok változása és lehetséges eltérései miatt a nemzetközi társaságok működésének kezdetei óta igen komplex és nehéz kérdés a fogadó országok és a transznacionális társaságok viszonyának értékelése. Sok szak- értő szerint a konfliktus a nemzetközi társaság és a fogadó országok között eleve elkerülhetetlen. Mindkét fél ugyanis maximálni igyekszik hasznát az adott ügyletből A konfliktusok azonban nemcsak a jövedelmek elosztásából adódhat- nak, hanem számos más, a két fél stratégiai céljaival kapcsolatos különbsé- gekből is. Vannak azonban más jellegű problémák is. A fogadó ország nemzetgaz- daságában,

különösen ha a közvetlen külföldi tőkebefektetések meghaladtak bizonyos minimális küszöbértékeket, figyelembe kellett venni a külföldi töke jelenlétét, s esetenként jelentős szemléleti, gazdaságpolitikai és szervezeti változásokat kellett eszközölni a külföldi vállalkozások működőképessége és a tőkeáramlások folyamatosságának fenntartása érdekében. A külföldi működő tőke pozitív nemzetgazdasági hatása a fogadó országokban mennyiségileg mérhető és minőségileg, mennyiségileg csak áttételesen vagy egyáltalán nem mérhető területeken jelentkezett. A mennyiségileg mérhető hatások közé tartozik a fizetési mérlegben jelentkező és a tökebeáramlásból adódó többlet, illetve a hiány csökkenése, a nettó exportnövekedés, illetve import megtakarítás, az üzleti forgalom, a fizetett adók és a hozzájárulás a belső foglalkoztatottság növekedéséhez s a jövedelmek emelkedéséhez. A fogadó országok

tapasztalatai alapján indokolt az a következtetés, hogy a fenti előnyök ritkán jelentkeznek egyidejűleg. Az is egyértelműen megfogal- mazható, hogy realizálódásuk nem automatikus, hanem kemény alku és ügyes politika eredménye. Végül tény az is, hogy beteg és gyenge gazdaságok ritkán képesek jelentősebb hasznot húzni a külföldi közvetlen befektetésekből. A nemzetközi tapasztalatok alapján megállapítható az is, hogy a közvetlen külföldi tőkebefektetések sok negatív következménnyel is járhatnak. A transznacionális társaságok tevékenysége, különösen a kisebb országokban, egyidejűleg járhat kedvező és kedvezőtlen következményekkel a fogadó országok gazdaságára. Több módon is korlátozhatják a helyi vállalkozók lehetőségeit: tőkeerejük és nemzetközi műszaki és marketinghátterük lényegesen jobb, mint a legtöbb nemzeti vállalaté. Hitelképességük révén könnyebben és olcsóbban juthatnak pótlólagos

tökéhez a nemzeti tőkepiacról is, mint a hazai vállalkozók. A terme- lési folyamatot a fogadó országban úgy is megszervezhetik, hogy a magas értékű alkatrészeket, részegységeket külföldről szerzik be, és a helyi hozzájá- rulást az alacsony értékű alkatrészekre korlátozzák. Szennyező tevékenységek áttelepítésével a környezetvédelmi szempontból liberálisabb országokba, jelentős környezeti károkat okozhatnak. Sok országban a nemzeti törvényhozás és a kormányok is igyekeztek a transznacionális társaságok tevékenységét normatív módon szabályozni a nemzetközi szerződésekben megengedett keretek között. A tapasztalatok arra is utalnak, hogy a mai világban nem áll a transznacionális vállalatok érdekében, hogy nagymértékben gyengítsék a fogadó országokat az ott elérhető legmagasabb haszon érdekében, s a kormányok is sokkal több lehetőséggel rendelkeznek a kirívóan kedvezőtlen feltételek elkerülésére, mint

30 - 50 évvel ezelőtt. Tény azonban az is, hogy kevés kormány rendelkezik a megfelelő admi- nisztratív kapacitással, erővel, tapasztalatokkal és alternatívákkal ahhoz, hogy a mérleget saját országa javára billentse. Ezért is törekedett számos ország arra, hogy nemzetközi magatartási kódex megalkotását szorgalmazza a transznacionális társaságok tevékenységének szabályozására. Erre irányuló törekvéseik azonban mindeddig sikertelenek ma- radtak. Újabban a nemzetközi életben előtérbe került a transznacionális vállalatok társadalmi felelőssége érvényesíthetőségének kérdése Erre azonban nemzetközi fórumok még nem alakultak ki. Az eddigi nemzetközi szabályozások elsősorban a transznacionális társa- ságok számára teremtettek globálisan egységesebb és sok vonatko- zásban kedvezőbb feltételeket. Nem jelentéktelenek a világgazdaság transznacionális szektorának társadalmi hatásai sem, az államok és ezek

keretében a társadalmi csoportok differenciá- lásában. A vállalkozások közül a globalizálódás különösen nehéz kihívás a kis és középvállalatok számára. Az OECD tagállamaiban például, ahol az erre vonatkozó statisztikák a legteljesebbek, a gyáriparban e vállalatoknak alig 1%-a fejt ki jelentősebb nemzetközi piaci tevékenységet, mintegy 25%-uk sorolható a globálisan is versenyképesek közé. A szolgáltatások terén ennek aránya kisebb. A kis- és középvállalatok csaknem fele csak jelentős támogatással képes a fennmaradásra a globalizálódó gazdaságban, s a fennmaradók - döntően a szolgáltató szektorban ez ideig képesek voltak kis regionális piacokon elszigetelni magukat a veszélyektől. 33. JELLEMEZZE A MAGYAR GAZDASÁG TRANSZNACIONALIZÁLODÁSI FOLYAMATÁT! Magyarország, a térség más országaihoz hasonlóan, a nyolcvanas évek végéig lényegében kívül rekedt az évszázad második felében kibontakozott nemzet- közi

vállalkozási rendszeren. Az ipari-műszaki vállalatközi kooperációs rendszerekbe azonban már a hat- vanas években bekapcsolódtak magyar cégek. A közvetlen külföldi tőkebefek- tetésekre vegyes vállalatok formájában a magyar törvények 1972 óta adnak lehetőséget. A kedvezőtlen jogi feltételek, a gazdasági és politikai környezet nehézkessége, bürokratizmusa, a valutaátválthatóság hiánya és más tényezők miatt a kockázatot azonban túl magasnak tekintették. Csak az 1986 óta megindult jogi, majd az 1989-90-ben bekövetkezett politikai változások nyomán kezdett növekedni Magyarországon a külföldi tőkebefektetések állománya. Magyarország világgazdasági integrálódásában az 1990-es évek végén már igen jelentős volt a külföldi szektor szerepe. A világ összes közvetlen külföldi tőkebefektetése állományának 0,04%-a volt Magyarországon elhelyezve. Ebben a tekintetben 1997-ben a világon a 35 helyen állt A közvetlen

külföldi tőkebefektetések állományának a bruttó nemzeti termékben kialakult aránya 33% volt, a közepesen fejlett nyugat-európai országok átlagának több mint kétszerese és a világátlag háromszorosa. Ha nem készül fel jobban a magyar gazdaság, a társadalom és az intéz- ményrendszer az előnyök jobb hasznosítására és a megnövekedett külső sebezhetőség kezelésére, a nagyfokú függőség súlyos gondok forrásává válhat. Annak nyomán, hogy a magyar gazdaság nyitott, liberalizált piacgazdasággá vált, s fő partnerei az Európai Unió tagállamai lettek, amelyek gazdaságilag, műszakilag sokkal fejlettebbek, minőségileg új módon fogalmazódik meg az is, hogy miképpen értelmezhetők, milyen mechanizmusok segítségével és milyen területeken alakíthatók ki az úgynevezett világgazdasági kitörési pontok. Az állam szerepe természetesen, különösen közepesen fejlett országok ese- tében, nem mellőzhető. Minden kormány

érdekelt abban, hogy az adott ország- ban, a lehetséges legnagyobb mértékben legyenek jelen az adott kor kulcsfon- tosságú termelő és szolgáltató ágazatai, amelyek segítik a gazdasági növekedést, a műszaki fejlődést s a jövedelmek emelkedését. A kitörési pontoknak nevezett tevékenységek ebben az értelemben lényegében a technikai szem- pontból progresszív, a versenykésséget erősítő szerkezeti átalakulást hivatottak előmozdítani. A gazdaságpolitikák, struktúrapolitikák, iparpolitikák elméletében, és esetenként gyakorlatában, különösen kisebb országok esetében három fő módszer alakult ki a sikerre esélyes területek keresésére, illetve kiválasztására. • Az egyik módszer a komparatív előnyökre épülő feltételezett versenyké- pességből, • a másik a megcélozandó nemzetközi piaci rések meghatározásából indul ki, • a harmadik lényegében a nemzetközi vállalkozásokra bízza a feladat oroszlánrészét,

abból kiindulva, hogy ezek a világpiac értékítéletéből kiindulva racionálisan döntenek. A versenyképesség, mint az előzőekben erről már szó esett, komplex fogalom. Szélesebb értelemben függ a kormányok gazdaságpolitikájának helyességétől is, az infrastruktúra fejlettségétől, a képzettségi szinttől, a nemzeti innovációs képességektől, a finanszírozás módjától, költségeitől, s mindazoktól a tényezők- től, amelyek meghatározzák a vállalatok gazdasági környezetét. Vitathatatlan azonban, hogy a kedvezőtlen nemzeti gazdasági és versenykörnyezet alkal- matlan kitörési pontok kialakítására. A magyar gazdaságban az 1990-es években eszközölt külföldi befekte- tések nagy hányada a privatizáció során olcsón megvásárolható, értékes vállalatokat, és a belső piac megszerzését célozta meg. Egyes területeken azonban ezen keresztül, vagy zöldmezős beruházások ré- vén, a magyar gazdaság lényeges

területei integrálódtak nemzetközi társasá- gok globális termelési és értékesítési rendszerébe. Magyarország szemszögéből is fontos változás a transznacionális szektor jelentőségének növekedése nyomán a kölcsönös függőség erősödésének egyik fontos gazdasági következménye és kifejezője, hogy a hagyományos nemzeti ipari komplexum - amely univerzális gazdasági szerkezetre, nemzeti tulajdonra épül, s kialakításában döntő szerepet játszik az állami struktúrapolitika - az új feltételek mellett elvesztette korábbi lehetőségeit, sőt értelmét is. A nemzetközi versenyképesség tényezői radikálisan megváltoztak Hazánkban a külföldi szektor már ma is növekvő mértékben befolyásolja az állam és a lakosság jövedelmeit, a foglalkoztatottságot és a műszaki fejlődést. A külföldi tulajdonú vállalatok hatása a kereskedelmi és a fizetési mérlegre ugyancsak tovább nő, exportjuk, importjuk s a profitok

repatriálása nyomán. A külföldi szektor jelenlétének és tevékenységének természetesen jelentősek a kedvező következményei. Valószínű, hogy sokkal nehezebb lenne a magyar gazdaság helyzete, és még nagyobb mértékben romlott volna nemzetközi versenyképessége a külföld tulajdonú vállalatok nélkül. Kérdés azonban, hogy a transznacionális társaságok segítik-e az ország modernizálódását és különösen gazdaságának felzárkózását a világ fejlet- tebb részéhez, illetve ebből milyen haszna van a magyar társadalomnak? Az eddigiek még nem adnak kellő alapot a határozott válaszra. A nemzetközi tapasztalatok alapján a következők fogalmazhatók meg: a technikai és gazdasági modernizálódás és a felzárkózás alapvető fontosságú tényezője a vállalat. A gazdasági felzárkózás folyamata lassú és részleges változások sorozata a gazdaság egyes szektoraiban és vállalataiban. Gyenge és beteg gazdaságok, tehetetlen

kormányok tapasztalatai a fejlő- dő világból arra utalnak, hogy a külföldi vállalatok működésének hatására a gazdaság könnyen dualizálódhat, szétválhat egy modern szektorra, amely a gazdaságban szigeteket képvisel. A transznacionalizálódás kezdetei egyébként szinte minden kevésbé fejlett gazdaságban e tendenciát erősítik. A változások nyomán a magyar gazdaság- ban sem lehet még kizárni ezt a tendenciát, ami az ország gazdaságának növekvő mértékű kettészakadását jelentheti: a fejlett ipari országok gazdasá- gához integrálódó, magasan fejlett technikai rendszerű vállalatokra és a dön- tően nemzeti tulajdonban lévő, sok esetben lemaradó vállalatokra. A lemaradás a nemzetközi tapasztalatok szerint kifejezésre juthat a termelékenységben, a minőségben, a technikai szintben, a szervezettségben és a jövedelmekben. További fontos tényező az is, hogy a külföldi szektor néhány éven belül maga is nagyobb

mértékben integrálódik a magyar gazdaságba, s kapcsolja azt a világ- gazdasághoz, de mindenekelőtt az európai térséghez. Ugyanakkor a kedvező, illetve kedvezőtlen tapasztalatok is nyilvánvalóbbakká válnak a külföldi szektor és a magyar gazdaság számára is. Mindez elkerülhe- tetlenül bizonyos korrekciókat eredményez majd, mindkét oldalon, pozitív és ne- gatív irányban. Egyes társaságok valószínűleg kivonulnak a magyar gazdaságból, újak pedig felfedezik azt Az, hogy a magyar gazdaság milyen mértékben fogja vonzani a külföldi társa- ságokat a jövőben, milyen szektorokba és technikai szinten, és ebből milyen hasznot húz, nagymértékben függ attól, hogy menyire tud képzettebb munka- erőt, szakembereket, fejlett infrastruktúrát, kedvező jogrendszert és intézményrendszert, stabil politikai és gazdasági környezetet ajánlani. E tekintetben igen tanulságos Írország pozitív példája. Erősödni fog a magyar vállalatok

nemzetköziesedése is, ami transznacionalizálódásukkal jár együtt. Minden valószínűség szerint, a magyar EU-tagság is része lesz az új realitá- soknak Ez nemcsak a magyar vállalatok nemzetköziesedését mozdítja elő, hanem abból a szempontból is fontos lehet, hogy Magyarország kompetitív előnyeit miképpen hasznosíthatják nem EU bázisú, például japán, koreai, orosz és más transznacionális társaságok az EU keretében, illetve a magyar gazdaságnak e társaságok mennyiben ajánlanak kedvezőbb feltételeket és alternatívákat, mint az EU bázisú társaságok. A következő évtizedek integráltabb világában valószínűleg azok az országok számíthatnak sikerre, amelyek kormányzását nem torzítják el szűk csoportér- dekek vagy merev, ideológiai megfontolások, amelyek gyakorlatiasan képesek nemzetközi helyzetük, lehetőségeik és nemzeti érdekeik reális mérlegelésére, képviseletére és céljaik reális megfogalmazására. Ehhez

meghatározó fontos- ságú a demokratizmus és a társadalmi kohézió küszöbértékének, a közmeg- egyezés és a szakértelem szükséges minimumának biztosítása. A nemzetközi feltételeket illetően fontos követelmény különösen a kisebb, a nemzetközi rendszertől függő országok esetében, a képesség a partnerek meg- felelő megválasztására nemzetközi kapcsolataikban, és az, hogy partnereik po- litikája, magatartása ne destabilizálja őket, hanem kedvező kereteket nyújtson fejlődésükhöz. Ez még az Európai Unió tagjai esetében is meghatározó fontosságú marad 34. MUTASSA BE A REGIONÁLIS EGYÜTTMŰKÖDÉS FOLYAMATAIT, A REGIONALIZÁLODÁS FŐBB STRATÉGIÁIT, CÉLJAIT! Természetes és mesterséges régiók A régió, mint valamilyen sajátosság által meghatározható térség, elsősorban földrajzi, ökológiai egységként értelmezendő, amelynek természetes földrajzi határai vannak. Megkülönböztethetünk természetes

földrajzi, történelmi fejlődés során kialakult régiókat és un. mesterséges, tehát a tudatos törekvések alapján ezek ered- ményeként kialakított régiókat. Természetesnek tekinthető a régió mint társa- dalmi képződmény is, vagyis az emberek közötti meghatározott, más tér- ségektől megkülönböztethető kulturális, nyelvi, vagy hosszú történelmi fejlődés során kialakult társadalmi, politikai, gazdasági vagy biztonsági viszonyok összessége. A mesterséges régió az adott térség államai céltudatos, szervezett együttmű- ködésének eredménye valamilyen gazdasági, kulturális, politikai vagy katonai területen. Az ebben részt vevő államok az együttműködés előmozdítására és fenntartására rendszerint állandó szervezetet hoznak létre A regionalizmus: • Ideológiai szempontból olyan irányzat, amelyik szerint a világnak célszerűbb és hatékonyabb nagyobb geopolitikai egységekben, mint nemzeti államokban élni. •

Tendenciaként olyan gyakorlat kifejezője, amelyik hagyományosan vala- milyen földrajzi, gazdasági, kulturális vagy nyelvi ismérv alapján össze- tartozó térségek egységgé szerveződését jelzi. • Az ENSZ gyakorlata elsősorban az egyes kontinenseket tekinti régióknak a globális rendszerben. Ezek közgazdasági értelemben tekinthetők makrorégióknak is, amelyek keretében „alrégiók" illetve „mikrorégiók" jöhetnek létre. Regionális együttműködést kezdeményezni, elindítani politikai és gazdasági szempontból egyaránt nehéz feladat. A tudatosan, közös döntések alapján ki- alakított regionális együttműködés jellegét nemcsak az abban részt vevő álla- mok sajátos érdekei, céljai és lehetőségei és kompromisszumai határozzák meg, igen gyakran külső erők is szerepet játszanak ebben. A főbb, stratégiai fontosságú kérdések az államok szintjén a következők: 1. Miért és mikor kezdeményezzenek regionális

együttműködést, illetve miért és mikor csatlakozzanak ilyen szervezethez? 2. Milyen egyéb alternatíváik vannak? 3. Milyen típusú és mélységű regionális együttműködés felel meg leginkább érdekeiknek? 4. Milyen kötelezettségeket kell vállalniuk és mit nyernek? 5. Hogyan oszlanak meg csatlakozás esetén a várható előnyök és hátrá- nyok gazdaságuk és társadalmuk szereplői között? 6. Hogyan növelhetik előnyeiket és korlátozhatják az esetleges hátrányos következményeket? 7. Hogyan változnak meg a regionális együttműködés következtében nemzetgazdaságuk fejlődésének feltételei? 8. Miképpen erősíthetik a regionális együttműködési vagy integrációs szer- vezethez csatlakozás útján vagy annak keretében hosszabb távon nemzetgazdaságuk versenyképességét? Minél fejlettebb és mélyebb az integráció, minél később csatlakozik egy ország, minél nagyobb a fejlettségi szintkülönbség közte és a többiek között,

annál nehezebb a csatlakozás. A XX. század második felében a regionalizmus a történelemben először vezetett jelentős változásokhoz és meghatározó módon befolyásolja az államok politikai és gazdasági stratégiai döntéseit. A regionalizálódás főbb stratégiai céljai Napjainkban különböző típusú és nagyságú multilaterális, regionális együtt- működési szervezetek hálózzák be a világot. Jellegüket tekintve meghatározó fontosságúak az alapítók céljai Az alábbiakban néhány fontosabb célkitűzést emelünk ki. Ezek közül az egyes szervezetek egyszerre több célt is szolgálhatnak 1. Zárt regionális erőközpont kialakítása A részt vevő államok céljaikat az önellátás maximalizálásával igyekeznek elérni. Ilyen törekvések jellemezték pl a volt szocialista országok regionális együttműködési szervezetét, a KGST-t 2. Nyitott, „liberális" regionalizmus Az erre törekvő államok nemcsak egymás közötti

kapcsolataikban bontják le a gazdasági korlátokat, hanem globális méretekben is alapjában liberális kereskedelempolitikát folytatnak, a multi- laterális szervezetekben kialakított normáknak megfelelően. Ilyen szerve- zetté vált, bizonyos kivételektől eltekintve - például a mezőgazdaság - az Európai Unió 3. Közös fejlesztés céljait szolgáló regionális együttműködés. Az erre törekvő államok együttműködésüket alapvetően az infrastruktúra, az iparfejlesztés és az új iparágak számára a piacteremtés eszközeinek tekintik. A magyar és részben a nemzetközi szakirodalom a KGST-t is gyakran jellemezte fejlesz- tési integrációként. 4. Hegemonista regionalizmusként szokták jellemezni az olyan együttműködési csoportosulást, amelynek keretében egy vezető hatalom ösztönzésére vagy kényszerítő erejének hatására állnak össze államok. A hitlerista Német Birodalom új európai rendje, a II. világháború előtti Japán

„Új Ázsia" prog- ramja sorolhatók ebbe a kategóriába. Sokan tekintették a KGST-t is a szov- jet hegemonista törekvések eszközének. 5. A regionalizmus egy adott térségben az államok komplex együttműkö- désének, biztonságpolitikájának eszköze lehet. Az Amerikai Államok Szer- vezete, az Afrikai Egységszervezet, az Európai Biztonsági és Együttműkö- dési Szervezet (EBESZ) tartoznak ebbe a kategóriába. 6. Regionális szervezeteket globális nemzetközi szervezetek keretében is ala- píthatnak Az egyes kontinenseken, az adott földrész államainak együttmű- ködésében különleges szerepet játszanak az ENSZ regionális gazdasági bizottságai. 35. ELEMEZZE AZ INTEGRÁCIÓ ALAPFELTÉTELEIT, AZ INTEGRÁCIÓ FOGALMI MEGKÖZELÍTÉSÉT A nemzetállam alapvetően a tőkés gazdasági fejlődés „terméke". Az áruter- melés igazán a tőkés gazdálkodásban lesz uralkodó. Mivel a társadalmi mun- kamegosztás - a specializáció és a

kooperáció elmélyülésével a csere egyre gyakoribbá és szélesebb körűvé válik, az árutermelés és a pénz, valamint a piac egyre nagyobb szerepet kap. Az egységes piac az, ahol az áruk és szolgáltatások, valamint a termelési tényezők - a tőke és a munkaerő - áram- lása teljesen szabad, nem akadályozza sem adminisztratív előírás, sem köz- gazdasági gát (például vám). A két folyamat: regionalizálódás és globalizálódás párhuzamos folyamatok, hi- szen sem bizonyos gazdasági, sem más (környezetszennyezési, élelmezési, energetikai, biztonságpolitikai stb.) problémák nem állnak meg a regionális gaz- dasági integráció határainál. A termelés eredményeinek (áruk és szolgáltatások), valamint a termelési tényezőknek az áramlása azonban világméretekben még sokáig nem lesz teljesen szabad. Egyelőre ez csak a legfejlettebb gazdasági integráció(k)nak lehet célja. AZ INTEGRÁCIÓ MEGKÖZELÍTÉSEI Az integráció - amely

alapvetően a matematikából átvett fogalom - magasabb rendű összegződést jelent. Bizonyos elemek szerves egységesülése, ami távolról sem mechanikus, egyszerű összeadódás. A gazdaságban is többféle integráció létezik (termelési integrációs rendszerek stb.), ezek közül legismertebb a világgazdaságtan két fontos területét képező mikro- és makrointegráció. A mikrointegrácíó a mikrogazdaságban, azaz a vállalati szférában történik. A prosperáló vállalkozások, vállalatok, pénzintézetek (bankok és biztosítótársa- ságok) természetes növekedése és fejlődése olyan koncentrációs és centra- lizációs folyamatokhoz vezet, amelyek a XX. században országhatárokon is túlnyúló, azaz transznacionális vállalatbirodalmakat, vagy multinacionális ma- mutcégeket hoznak létre. E nemzetközi vállalatok némelyikének éves forgalma eléri, vagy meghaladja Belgium vagy akár Ausztrália éves termelési értékét (bruttó hazai

össztermékét, GDP-jét). A makrointegráció szuverén nemzetállamok közötti, kormányok által kötött szerződésen alapuló, hosszútávú és bonyolult együttműködési rendszer. Bonyolult - egyfelől - az érdekek, érdekszövevények, másfelől - a politikai, gazdasági, biztonsági, kulturális, védelmi, rendfenntartási, igazgatási, külpoliti- kai kapcsolódások rendkívül nagy száma miatt. A jól működő gazdasági integráció általában ott jön létre, ahol az együtt- működés alapja a mikrointegráció. Először tehát a vállalatok, a mikroszféra kapcsolatai válnak szorossá, s erre a szerves kapcsolatrendszerre épül rá a makrointegráció azzal a céllal, hogy elhárítsa a vállalatok nemzetközi együtt- működése előtt álló akadályokat. Az ellenkező eset nem szerencsés A sikeres integrációnak ugyanis két gazdasági alapfeltétele van. Az egyik az, hogy lehetőleg fejlett piacgazdaságú ipari államok alkos- sanak blokkot

(abszolút fejlettségi szint), mivel ezek un. „érintkezési felülete" megfelelően nagy Eszerint az együttműködő gazdaságok számtalan síkon képesek érintkezni egymással, hiszen magas ipari fejlettség, vagyis sok export- és sok importtermék jellemzi őket. A másik feltétel az, hogy a blokkban tömörülő gazdaságok között lehe- tőleg ne legyen nagy fejlettségi különbség (relatív fejlettségi szint). Ilyen esetben ugyanis az együttműködés akadozna: a fejlett országok értelemsze- rűen más problémákkal találkoznak, más, korszerű megoldásokat alkalmaznak, gazdasági-pénzügyi tartalékaik magasabbak, ellenálló- és alkalmazkodóképes- ségük nagyobb, növekedési-haladási sebességük gyorsabb Bizonyos korszakokban és helyzetekben, olykor főként politikai, katonai meg- fontolásból olyan országokat is beemelnek a fejlett tagok az integrációba, amelyeknek tagsága gazdaságilag kevéssé indokolható (például az Európai

Közösség un. mediterrán kibővítése: 1980 - Görögország, 1986 Spanyol- ország és Portugália) Az imént leírt kérdéskör sokat elemzett problémája az integrációs szak- irodalomnak: ez a mélyülés (vertikális fejlődés) és bővülés (horizontális „fejlődés") dilemmája. Ez a dilemma végighúzódik az integrációk (EGK/EK/EU) történetén, és Ma- gyarország, illetve Kelet- és Közép-Európa uniós tagságának problematikája is csak ebben az összefüggésben érthető meg. A kérdés fontossága miatt erre még a későbbiekben visszatérünk. Az integráció tehát bonyolult történelmi folyamat, amely végigkíséri az embe- riség történetét. Bizonyos megoldásai, mechanizmusai évszázadosak, bár iga- zán szervezett nemzetközi intézményi keretei századunk második felében ala- kultak ki. A mai piaci integrációk a szuverén nemzetállamok önkéntes összefo- gásának eredményei. Az összeadódási-összefonódási folyamat

komplex: gazdasági, politikai, biztonsági alapokon nyugszik. Az integráció egyszerre folyamat és állapot. Ez azt jelenti, hogy az integ- rációnak különböző intenzitású szakaszai vannak. Nehéz megmondani, hogy az országok közötti együttműködés milyen fokánál beszélhetünk „igazi" integ- rációról. Itt sincsenek abszolút igazságok Ha ugyanis azonosítjuk magunkat az integráció folyamatfelfogásával, akkor az is elfogadható, hogy az ősi közössé- gek egyesüléseitől, a modern nemzetállamok létrejöttén át a XIX. században kezdődött szabadkereskedelemig minden integráció. 36. MUTASSA BE AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ GAZDASÁGI OKAIT ES ELŐTÖRTÉNETÉT! Sikeres gazdasági integráció csak nagyjából azonos vagy hasonló társadalmi- politikai rendszerű országok között jöhet létre. Demokráciában élő, magán- tulajdonon alapuló piacgazdaság csak hasonlókkal integrálódhat sikeresen. Még ekkor is akadályozhatják az

együttműködést a hagyományok, a szokások, a mentalitás és korántsem közömbösek a nemzeti történelemből eredő szimpátiák, vagy éppenséggel ellenszenvek. A gazdasági okok tengelyében a társadalmi munkamegosztás - specializáció és kooperáció - nemzetközivé válása áll. Amint azt már hangsúlyoztuk, a társa- dalmi munkamegosztás nem áll meg az országhatároknál. A XX század második felében már nemcsak az a jelenség nyilvánvaló, hogy egy luxemburgi polgár olasz öltönyt, spanyol cipőt, angol gyapjúneműt hord, háztartási gépei németek, telefonja svéd, autója francia, holland sajtot eszik, sőt mindezeket tetszés szerint fel is cserélhetnénk. Más oldalról a mai technika által diktált hatalmas szériák megfelelően nagy értékesítési piacot igényelnek, ami sokszor messze meghaladja egy fejlett, de nem óriási nemzetgazdaság belső piacát. Szükség van tehát a külső piacokra is. Másrészt a mai technika olyan hatalmas

beruházási ráfordításokat követel, ami nem volna gazdaságos egy országban. Ugyanakkor nincs is szükség arra, hogy a hatalmas, egy nemzetgazdaság igényeit olykor messze meghaladó szérianagyságot produkáló beruházást párhuzamosan több, vagy minden országban megvalósítsák. Ez a nemzetközi munkamegosztás közgazdasági alapja A termelésiforgalmi és következésképpen pénzügyi folyamatok tehát nem állnak meg az országhatároknál, ráadásul a nemzetköziesedés folyamata egyre intenzívebbé válik. Ez az objektív alapja a gazdasági integrációnak, amely fokozatosan egyre kiterjedtebbé, mélyebbé válik. Feladata tehát, hogy megtisztítsa a nemzetgazdaságok által felépített akadá- lyoktól a terepet, egységesítse a piacot. Különösen igaz ez Nyugat-Európára, ahol az ötvenmilliós francia, de még a nyolcvanmilliós német piac sem veheti fel a versenyt az USA vagy Japán belső piacával, nem beszélve az igen fejlett, de kicsi belga,

holland, dán vagy svéd piacról. AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ELŐTÖRTÉNETE A II. világháború utáni időszakban Európa sorsát nagyban befolyásolta nyu- gatról az Egyesült Államok, keletről pedig a Szovjetunió. A fejlett nyugat-európai országok egyfajta szoros együttműködés kialakításában látták önállósodásuk, világgazdasági súlyuk növelésének esélyét, továbbá az USA-val és még inkább a Szovjetunióval szembeni sikeres fellépés nagyobb lehetőségét Az európai egység gondolatáért harcolt például Saint-Pierre abbé, Immánuel Kant filozófus vagy a nagy író, Victor Hugó, akinek a nevéhez fűződik az Európai Egyesült Államok kifejezés. Az 1920-as években egy, az Osztrák- Magyar Monarchiában született, amerikaivá lett személyiség, Richárd Couden- hoveKalergi indította útjára a Páneurópai Unió mozgalmát, az első világháborúban meggyengült Európa megerősítésére. Európa „megszokta", hogy évszáza-

dokon át kulturális, gazdasági, technikai és katonai fölényben van a világgaz- daságban. Az első világháború után azonban elvesztette vezető szerepét Gyarmatain megindultak a függetlenedés! törekvések, belső erőforrásai kezdtek kimerülni. A Szovjetunió megjelenése sem volt megnyugtató, miközben az európai nagyhatalmak képtelenek voltak a megbékélésre. Franciaország nem volt hajlandó lemondani hegemón szerepéről, amit viszont az iparilag egyre erősebb - s gyarmatokkal nem rendelkező - Németország nem fogadott el. A világ korábbi első számú hatalmaként, az ipari fejlődés élharcosaként, a világ műhelyeként, a kapitalizmus bölcsőjeként ismert Anglia egyre inkább pozíciót vesztett, a technikai haladás helyett továbbra is gyarmataival vesződött és nem tudatosodtak benne az új erőviszonyok. Európa nemzeti-nacionalista ellentétekkel küszködött, amelyeknek számát az első világháború után önkényesen megváltoztatott

határok csak növelték, így lettek Európa országai a fasizmus áldozataivá és került sor a második világháborúra, amely új külső - nem európai - döntési központokat hozott létre, az USA-t és a Szovjetuniót. Nyugat-Európa vezető országai 1948-ban aláírtak egy regionális együttmű- ködési szerződést, miközben tisztán látták: az USA nélkül nem elégséges védelmi erejük, így jött létre 1949. április 4-én a NATO (Észak-atlanti Szerződés Szervezete). A NATO ugyanakkor a gazdasági integráció háttérbe szorulását is jelentette, hiszen a transzatlanti tömb az USA és Kanada részvételével, nem utolsósorban a szovjet fenyegetéssel szemben jött létre. 1949 május 9-én megalakult az Európa Tanács (Council of Europe) A második világháborút követően az integrációs gondolat hívei alapvetően két táborra szakadtak. Késhegyig menő viták dúltak közöttük arról, hogy az egysé- gesülés kontinentális méretű legyen,

vagy kisebb körre terjedjen ki. Ugyancsak eltértek a vélemények a nemzeti önállóság, a szuverenitás egy részéről való lemondás tekintetében Az Anglia vezette többség, a skandináv államok és Portugália nem akart lemon- dani függetlenségéről és szuverenitásáról (ők a hagyományos nemzetközi együttműködés hívei voltak), míg Franciaország, Olaszország és a Benelux Államok hajlandónak mutatkoztak a komolyabb integrációra, a nemzeti szuvere- nitás egy részének feladására A történelmi jelentőségű és ma is sokat emlegetett, híres és példaértékű fran- cia-német megbékélés gondolata, majd megvalósítása az európai integráció atyjának számító Róbert Schuman nevéhez fűződik. Az 1948 nyarán francia külügyminiszterré kinevezett Schuman személyesen példázta a megbékélés szükségességét, s rámutatott a nacionalista, önmagát gerjesztő gyűlölködés abszurditására. Schuman így az európai integráció

rendíthetetlen híve lett, s ő javasolta a Montánunió (Európai Szén- és Acélközösség) létrehozását. Javaslatát egy másik híres személyiség, Jean Monnet francia gazdaságpolitikus dolgozta ki. Ennek szellemében Németország, iparfejlesztési érdekei mentén, lényegében önkéntes alapon és egyenrangúan csatlakozna a francia iparfejlesztéshez, azaz egyesítenék a lotaringiai acélipart a német szénrégióval. Az együttműködés szupranacionális, azaz nemzetek feletti intézmény formájában valósulna meg, kihagyva ezzel a briteket, akik ezt a megoldást elvetik. Az európai integráció előzménye, a Montánunió 1952-ben kezdte meg működését, Jean Monnet elnökségével. Ugyanekkor írták alá a szerződést az Európai Védelmi Közösség tervezetéről Különböző belpolitikai változások miatt ezt a franciák nem ratifikálták, míg végül brit részvétellel 1954 őszén létrehozták a Nyugat-Európái Uniót (WEU). Az

együttműködés ezek után egyre inkább gazdasági jelleget öltött, így az 1955 nyarán, az olaszországi Messinában tartott konferenciát követően 1957. március 25-én aláírták az Európai Gazdasági Közösség és az Euratom létrehozásáról szóló Római Szerződést. Tagállamai: Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg, vagyis a Hatok. 37. JELLEMEZZE AZ EURÓPAI UNIÓ FEJLŐDÉSI SZAKASZAIT! Az integráció - folyamat. A XX század második felében megjelenő piaci integrációknak különböző szakaszai ismertek. Van olyan integráció, amely az első szakasz(oka)t átugorva rögtön egy ne- hezebb feladatot, egyben szorosabb összefonódást jelentő formát valósít meg (ilyen a nyugat-európai integráció is), s vannak olyanok, amelyek megrekednek a lazább szövetségnél. Két „kapaszkodót" azonban találhatunk. 1. Az egyik: ma már egy komoly integrációtól elvárható, hogy

többé-kevésbé egységes piacot teremtsen Az egységes piacon megvalósul az „egy piac = egy ár" elve. Az egységes piacot nem szabdalják fel mesterségesen a történelmileg öröklött, s a gazdaságokat egymástól elválasztó • vámok, kontingensek, • különböző szabványok és normák, • a nemzetközi tőkeáramlást akadályozó (lehetetlenné tevő) admi- nisztratív és közgazdasági előírások, • gazdaságpolitikai szabályozások (adók, támogatások), • szeszélyesen mozgó nemzeti valutaárfolyamok. S ne feledjük - egy piac végül is akkor lesz egységes, ha egyetlen pénz működik, tölti be a pénzfunkciókat. 2. A másik kapaszkodó: van egy általánosan elfogadott mérőszám, mellyel az integráltság fokát mérik Ha egy blokk országai ezt a számot elérik vagy meghaladják, úgy összefonódottságuk mértéke alapján a blokk integrá- ciónak tekinthető. Az összefonódottságot az egymástól való függéssel (dependencia)

mérik. Eszerint, ha egy ország külkereskedelmének a GDP-jéhez viszonyított legalább 10%-át a blokk országaival bonyolítja, akkor átlépte az un. Dependencia küszöböt, azaz integráltnak tekinthető (Mára az Európai Unió tagállamai esetében ez a szám a 15%-ot is meg- haladta.) A dependenciaküszöb, mint szám, azzal mutat rá az egymásrautaltságra, a gazdasági függőségre, hogy az ország teljes bruttó hazai termékének érté- kéhez viszonyítja a blokkban tömörülő országokkal folytatott külkereskedelmi hányadát. Ezek után nézzük a piaci típusú integráció fő szakaszait a magyar szár- mazású amerikai Balassa Béla - szakirodalomban általánosan elfogadott - elmélete alapján: • preferenciális övezet, • szabadkereskedelmi társulás, • vámunió, • közös piac, • gazdasági és pénzügyi unió, • a legvégén: totális, gazdasági-pénzügyi és politikai unió. A preferenciális övezet olyan laza együttműködési

forma, amikor az övezeten belüli országok egymásnak bizonyos (bármilyen) kedvezményeket nyújtanak. Ezek lehetnek más országokhoz képest alacsonyabb vámok vagy egyéb kereskedelempolitikai kedvezmények. (Példa: a brit preferenciális vámrendszer a Brit Nemzetközösség országai között.) Mai nézőpontból ez nem igazi integráció A szabadkereskedelmi övezet olyan - csupán a külkereskedelemre vonatkozó együttműködési forma, amikor az övezet országai az egymás közötti forgalomban liberalizálják (szabaddá teszik) a külkereskedelmet - az övezeten belül eltörlik a kontingenseket (a kötelező mennyiségi kvótákat) és a vámokat. Harmadik (kívülálló) országokkal szemben fennmaradnak a vámok, és kifelé minden tagország egyéni nemzeti kereskedelem- és vámpolitikát folytat! A vámunió olyan együttműködési forma, amely magában foglalja a szabad- kereskedelmi övezetet (a tagok között nincsenek mennyiségi korlátozások - kontingensek

- és vámok), ámde kifelé is közösen, egy országként lép fel a külkereskedelmet tekintve. Külső országokkal szemben közös külső vámtarifa-rendszert, vámfalat épít ki és közös külkereskedelempolitikát folytat. A vámuniós blokk tehát vám- szempontból egy országként viselkedik A közös piac olyan együttműködési forma, amely magában foglalja a vámu- niót, de az övezeten belül az áruk és szolgáltatások szabad áramlásán tűi liberalizálják a termelési tényezők, vagyis a tőke és a munkaerő mozgását is. Közös piacként eddig csupán az EGK/EK deklarálta magát1968 július 15-én A gazdasági és pénzügyi unió olyan szoros együttműködési forma, amelyben a tagállamok a gazdaság- és pénzügypolitikák fokozatos koordinálását, egyez- tetését, harmonizálását valósítják meg. A folyamat maga is több szakaszból áll, amelynek végén közös gazdaság- és monetáris politikát folytatnak, s az egész

megkoronázásaként életbe léptetik az övezeten belül az egységes valutát (Single Currency). Az egységes belső piac olyan szoros együttműködési forma, amelyben a „nem vámjellegű" korlátokat is lebontják. Az integráció zavartalan működéséhez ugyanis elengedhetetlen a határforgal- mat gátló formalitások, a technikai és fiskális akadályok felszámolása is. Tech- nikai akadályok az országonként különböző szabványok, előírások, míg fiská- lisak az eltérő adók. Ezek harmonizálása ugyancsak alapvető integrációs feladat. A politikai unió olyan együttműködési forma, amelynek tartalma ezidáig nem igazán kidolgozott. Annyi bizonyos, hogy - a fentiekkel összhangban - a legfon- tosabb döntések és végrehajtásuk, a törvényhozás (parlament), illetve a kor- mányzás, valamint a bíráskodás közösségi szintre emelkedik. Arra a kérdésre, hogy végül is alapvetően sor kerül-e a legfőbb döntések (a törvényhozás)

közösségi szintűvé válására, azaz a nemzeti parlamentek, költségvetések tarto- mányi szerepet kapnak-e - egyelőre nincs válasz. Ha most végignézzük az itt leírt folyamatot, illetve annak szakaszait, akkor az egész folyamatnak végső soron két nagy „főszakaszát" fedezhetjük fel. • Az elsőben (vámunió, közös piac) az országok között mesterségesen felállított akadályokat bontják le, míg • a másodikban (gazdasági és pénzügyi unió, egységes piac, politikai unió) a történelmileg kialakult, országonként eltérő szabályozásokat hangolják össze. Ezért a közgazdászok egy része az elsőt negatív, míg a másodikat pozitív integrációnak is hívja. 38. ELEMEZZE A VÁMUNIÓ MEGVALOSÍTÁSI FOLYAMATÁT AZ EGK-BAN! A vámunió egyrészt az övezeten belül a mennyiségi korlátozások meg- szüntetését és a vámok leépítését, másrészt a külső országokkal szemben kö- zös vámtarifarendszer működtetését,

valamint közös kereskedelempolitika alkalmazását jelenti. Az egykori „Hatok" (EGK), amikor 1958. január 1-én megkezdték a blokkszintű együttműködést, azonnal a vámunió kiépítését célozták meg. Az eredeti elképzelések szerint e munka 12 évet vett volna igénybe A kedvező belső és külső körülményeknek köszönhetően (a 60-as évtizedet gyors növe- kedés jellemezte, el is nevezték „aranykornak") a vámuniót gyorsítva 10 év alatt, 1968. július 15-ére megvalósították Mivel közgazdaságilag a vámok mesterséges (nem természetes) költségek és a termékek árába beépülve drágítják azokat, nyilvánvaló, hogy legkézenfekvőbb eszközei az ár (költség) deformálásának, a versenyfeltételek torzításának. A magasabb vámszintű ország a vámok segítségével védi a hazai termelőt a hasonló külföldi terméktől és termelőtől Amikor nagyjából azonosan fejlett országok a belső vámokat leépítik, azt a fenti

hátrányok kiküszöbölése és az előnyök realizálása érdekében teszik. Az egyes országokat azonban nem egyformán érinti a vámleépítés. A történelmileg magasabb vámtarifájú országok vámjainak megszűnése két fontos - rövidtávon az adott ország érdekeibe ütköző - dolgot jelent. • a fejletlenebb ország nagyobb versenynek teszi ki magát (bizonyos iparágait), így egy sor drágábban termelő hazai cég tönkremegy, és • a vámmal azonos költségvetési bevétel kiesik. A fejlettebb integrációs országoknál a helyzet annyiban más, hogy alacsonyabb vámokról kell lemondaniuk, tehát • hazai cégek tönkremenetelével nem kell számolni, és • kevesebb költségvetési bevétel esik ki. Előbbi ország csoportba tartozott Franciaország, Olaszország, míg az utóbbiba az NSZK és Hollandia. A közös külső vámfal kiépítésénél elvileg több megoldás jöhet szóba. Választhatják a legalacsonyabb, a legmagasabb vagy valamilyen

közbülső vá- mot közös vámnak. Az EGK döntése az átlagvámok választása volt. Itt részben hasonló a hatás, mint a belső vámlebontásnál A magasabb vámtarifájú „latin országok" alacsonyabb vámokat voltak kényte- lenek alkalmazni (vámkiesés, kisebb hatású védekezés), míg a történelmileg alacsonyabb vámszintü német, holland gazdaság a korábbiaknál magasabb vámokat számíthatott fel a külső országokból érkező termékek után (jobban védhette magát), és ráadásul költségvetési bevételei is nőttek. Látható, hogy a vámuniónak - a dolog belső természetéből adódóan spon- tán diszkriminatív hatása van a külső, nem tagállamokkal szemben. Ez a külsőknek hátrányos, ámde közgazdaságilag érthető és nem áll szemben nemzetközi kereskedelmi normákkal, nem mesterséges, nem direkt hátrányos megkülönböztetés. Ha ugyanis egymás között eltörlik a vámokat, akkor magától értetődő, hogy a tagok

inkább belső terméket vásárolnak, egymás felé fordulnak, míg a külsők hoppon maradnak. Ha elméletileg nézzük a vámuniót, akkor a fentiekből látható, hogy két hatás vetekszik egymással: • a kereskedelemteremtés (trade creation) és • a kereskedelemeltérítés (trade diversion). A vámunió létrejötte előnyökkel és hátrányokkal jár. Nagy kérdés, hogy vége- redményben melyik a nagyobb. Ennek kiszámítása nem egyszerű feladat Nézzük közelebbről! Azáltal, hogy a vámokat az övezeten belül eltörlik, az ex- port olyan termelők számára is lehetővé válik, akiknek termékei után a vámunió előtt az importőrnek vámot kellett fizetnie, ezért inkább a drágább, hazai termelőtől vásárolt. A Hatok esetében például egy francia cég korábban otthon vásárolt egy alkat- részt, pedig a hazai termelő drágábban termelte meg azt, mint - mondjuk - egy holland. De a hazai gyártó nem azért „győzött" a hollanddal szemben,

mert hatékonyabban, azaz olcsóbban termelt, hanem azért, mert a terméket a vásárló cég saját országában nem terhelte vám. Ha azonban létrehozzák a vámuniót, a beszerző az olcsóbb külföldi áru felé fordul, hiszen immár megszűnt a vám a vámövezeten belül. Ezt nevezik keres- kereskedelemteremtésnek, amely a blokkon belül egyértelműen hasznos, előnyökkel járó folyamat. Csakis előnyös lehet ugyanis az a folyamat, amelynek során a ténylegesen olcsóbban termelő jut eladási lehetőségekhez. A vámmentesség miatt ugyanis az olcsóbbá válik, így tehát a régi kereskedelem átterelődik a kevésbé hatékony, ámde vámmentességet élvező drágább termelő felé. Ezt hívják kereskedelemeltérítésnek A kereskedelemeltérítés nyilvánvalóan negatív hatása a vámuniónak. Ez utóbbi jelenség egyébként felveti a vámok általános csökkentését, illetve eltörlését egy minél nagyobb kiterjedésű zónában. Ezért ma már szinte

magától értetődő a nagy szabadkereskedelmi övezetek létrehozása (lásd például az Európai Gazdasági Térséget). A vámunió megvalósítása jó példa arra is, hogy a tagországok egy csoportjának érdekei - legalábbis rövidtávon - sérülhetnek. A fentiekből következik, hogy Franciaország és Olaszország áldozatokat hozott, amikor a más tagállamoknál magasabb vámokat megszüntette, illetve a közös külső vámfalnál a vámszintet csökkentette. 39. MELYEK AZ EGYSÉGES PIAC BEVEZÉTÉSENEK FŐBB FEJEZETEI, „CSOMAGJAI”? A kezdet a Milánói Csúcs volt 1985-ben, amikor megjelentették a Fehér Könyvet, amely csaknem 300 határozatot tartalmaz az egységes piacról. A befejezés határidejéül 1992 december 31-ét jelölték meg A Fehér Könyv hangsúlyozza a piac egységessé válásának fontosságát, és nyomában különféle számítások, modellek készültek a remélt előnyökről (Cecchini jelentés). A Közösség egységes piaccá

válásának tervezete elgondolkodtatta a külső országokat. Mi lesz akkor tették fel maguknak a kérdést -, ha az Európai Közösség e belső piaccal kvázi erődítménnyé válik, ahová szerfölött nehéz lesz áruikkal bejutniuk? Az egységes piac tervezetének főbb fejezeteit, „csomagjait"! A FIZIKAI AKADÁLYOK LEBONTÁSA A Fehér Könyv főbb intézkedési területei a következők: • a fizikai, • technikai és • pénzügyi (fiskális) akadályok felszámolása. A fizikai akadályok megszüntetésének lényege a nemzeti határellenőrzések teljes felszámolása. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy a vámunió megvalósítása után vajon miért kellett fenntartani az ellenőrzéseket a Közösség belső határain? Ennek két oka is voit. Az egyik, hogy - a fentebb leírtak szerint - jelentős különbségek maradtak a tagországok között a növény- és állategészségügyi, környezetvédelmi, biztonsági-honvédelmi előírások, normák között.

A másik, hogy a közös külső vámfal ellenére a tagországok a külső országokkal szemben továbbra is más és más mennyiségi korlátozásokat (kvótákat) alkalmaztak. Ezek miatt a határokon mindvégig származási, eredetellenőrzési vizsgálatokat kellett alkalmazni. A két fő ok mellett a határellenőrzéseket nyilvántartási, adatszámlálási okból is fenntartották. Az áruk mozgásának figyelemmel kísérésére, nyilvántartására pedig új számítástechnikai módszereket vezettek be, mégpedig úgy, hogy az adatokat nem a határszerveknek, hanem a vállalatoknak kellett szolgáltatniuk. A német, olasz, ír, görög, svéd vagy brit állampolgár 1992 után nemcsak útlevél ellenőrzés nélkül utazhat a Közösségben, hanem más tagországban letelepedhet, tanulhat, munkát vállalhat. A szabad munkavállalási jog azt jelenti, hogy amennyiben a holland cég éppen egy spanyol vagy osztrák munkavállalót talál legalkalmasabbnak az adott

munkakör betöltésére, azt az állam ne akadályozhassa meg. (Ez a gyakorlatban nem könnyen valósul meg, főként a munkanélküliség növekedésekor ) Az Unión kívüli országokba 1989-től közös európai útlevél lépett érvénybe, és egységesítették a vízumkiadási gyakorlatot is a külső országok állampolgáraival szemben. 1994-től néhány kivételtől eltekintve életbe lépett az un. Schengeni Egyezmény Ennek keretében az Unió külső határain kell a belépőket ellenőrizni, megszűrni. Aki ugyanis az Unió bármelyik „szélén" bejutott, az akadálytalanul mozoghat az egész Közösségben. Sőt, egyenlő jogokkal vehetik igénybe a szociális juttatásokat (nyugdíj, ösztöndíj, betegellátás) is. Ez nem kis terhet ró a tagállamokra Ezért talán érthető, hogy néhány ország -- Nagy- Britannia, Dánia, Írország - nem írta alá az Egyezményt. A Schengení Egyezménynek a nem-tagországokra, különösen a leendő tagokra, így

Magyarországra is óriási kihatása van. Miután Ausztria 1995-ben EU-tag lett és csatlakozott az Egyezményhez, „ke- ményítenie" kellett a határellenőrzést. Ez pedig azonnal kihatott szomszédaira Ahhoz, hogy például Ausztrián át ne juthassanak illetéktelenül külső állampolgárok Németországba, Svédországba vagy bármely más tagállamba, az osztrák-magyar, osztrák-szlovák stb. külső közösségi határokon szigorítani kellett az ellenőrzést A TECHNIKAI AKADÁLYOK MEGSZÜNTETÉSE A második nagy „csomag" a technikai akadályok felszámolása az egységes belső piac megvalósítása érdekében • a nem vámjellegű kereskedelempolitikai korlátokat (eltérő nemzeti szabványok, normák) le kell építeni, • az állami piacokat meg kell nyitni, a szolgáltatásokat liberalizálni kell. Az eltérő nemzeti szabványok és normák tekintetében három fő megoldást alkalmaznak. 1. Ezek egyike a nemzeti szabványok és normák kötelező

kölcsönös elismerése. Ez azt jelenti, hogy „valamely közösségi tagországban jog- szerűen előállított és forgalomba hozott terméket az összes többi tagor- szágban kötelező a szabad forgalomba beengedni". Vagyis a Portugáliában vagy Görögországban forgalmazott termék a legszigorúbb normákat alkal- mazó Dániában, Németországban vagy Hollandiában sem kifogásolható, forgalmazásuk engedélyezése kötelező. A kölcsönös elismerés az egységes piac kialakításának alapvető módsze- révé vált. A módszerből az is látható, hogy a Közösség a legkisebb ellen- állás irányában haladt, a legkönnyebb megoldást választotta. 2. Természetesen vannak olyan területek, amelyeken a szabványok valódi egységesítése kikerülhetetlen Ez a második megoldás. A közösségi szintű szabványok kidolgozása már régóta megkezdődött, de az egységes európai piaccal lényegesen felgyorsult. A szabványok egységesítésére különösen a

gyógyszergyártásban, a gépi- parban, a vegyiparban, a csúcstechnológiai termékeket előállító elektronikai ágazatokban (telekommunikáció stb.) került sor Az egységesítés egyrészt költségcsökkentő, másrészt környezetvédelmi megfontolású. 3. A harmadik megoldás az új szabványok bevezetésénél kötelező az előzetes közösségi bejelentés, amit notifikációs eljárásnak hívnak. Ez azt célozza, hogy ne keletkezhessenek új technikai-műszaki akadályok. Az árukra vonatkozó szabványokhoz hasonló a szabad munkavállalást elősegítő harmonizálás. Elvileg a közös piac 1968. évi deklarálása óta a Közösség egész területén szabad a munkavállalás A gyakorlatban azon- ban ez csak az egyszerű fizikai munkák esetében valósult meg. Ráadásul a Közösség országaiba elsősorban kívülről áramlott a munkaerő (Törökországból, a volt Jugoszláviából, a mediterrán országokból/. Mivel az állami megrendelések piaca nem vált

integ- rálttá, kijelenthető, hogy 1992 végéig csupán a fogyasztási cikkek piaca tartozott valójában az integrációba. Ezen a helyzeten nyilvánvalóan alapvetően változtatni kellett. Igaz, hogy a Közösségben már 1977 óta az állami vásárlásokra nyílt versenytárgyalásokat (tenderek) kell meghirdetni, ezeket azonban számos esetben kijátszottak. Az egységes piac szabályai szerint minden 5 millió ECU feletti beruházási programra, valamint 400 ezer ECU feletti vásárlásra kötelező a tender kiírása. A szolgáltatások között kiemelt figyelmet szentelnek a hitel- és tőkepiacok egységesítésének. A 60-as évek végére liberalizálták a kereskedelemmel és a közvetlen tőkebefektetésekkel (működő töke) összefüggő tökeáramlásokat. A főként rövid lejáratú, spekulatív célú pénzügyi és tőketranzakciók kívül ma- radtak a liberalizálás körén. Liberalizálni kell a Közösségben a szállítást és a kommunikációs

szolgál- tatásokat is. Ebből a közúti szállításé megvalósult, a légi szállítás szabaddá tétele jelenleg van folyamatban. A korábban nagy ellenállást tanúsító távközlési cégek 1998 január 1-ével nyitották meg nemzeti piacaikat. A FISKÁLIS AKADÁLYOK KIKÜSZÖBÖLÉSE Az egységes belső piac megvalósításának harmadik nagy területe a fiskális (adó-) akadályok lebontása. Ez rendkívüli fontosságú az áruk és szolgáltatások valóban szabad - a versenyfeltételeket mesterségesen nem torzító - áramlása szempontjából. Az országonként eltérő adóterhek (vagy éppenséggel szubvenciók) nagymér- tékű költségarányváltozásokat eredményezhetnek, ami mesterséges verseny- előnyöket (illetve hátrányokat) eredményez az integráció taggazdaságai között. Az indirekt adók legfontosabbika a forgalmi adó. A termékek fogyasztói árába beépített forgalmi adó gyakorlatilag kitűnően helyettesíti a tagállamokban egyébként

már 1968-ban megszüntetett vámokat. Az Európai Közösség minden tagállama 1973-ig fokozatosan rátért a hozzáadott érték utáni (VAT = Value Added Tax) adóztatásra. A forgalmi adónak ez a fajtája a legkorszerűbb, ugyanis nem kumulatív adó Ez azt jelenti, hogy a társadalmi munkamegosztás mélységét, a termékelőállítás fokozatainak számát tekintve közömbös. Van ország, ahol kettő, és van ahol három vagy öt adókulcs létezik Van tagállam, ahol létezik a 0-kulcs (Nagy-Britannia) és létezik 35 %os kulcs is (Görögország). Hogyan torzítja ez a versenyfeltételeket? Ha a tagországok betartják a Római Szerződés idevágó cikkelyét, miszerint „egyetlen tagállamnak sem áll jogában, hogy más tagállam hasonló termékét a hazainál jobban adóztassa" akkor is vámpótló hatású a VAT jelenlegi alkalma- zása, mivel az adókulcsok eltérnek egymástól. E kettős hatás miatt az adókulcsok harmonizálása nagy ellenállásba

ütközik. Olyan átrendeződésekhez vezet ugyanis a nemzeti jövedelem-elosztásban, újraelosztásban, ami az adott gazdaság hagyományait nézve fontos változások okozója. Nem csoda hát, hogy a Fehér Könyvben javasolt 5, illetve 15%os kétkulcsú forgalmi adóztatás máig nem valósult meg. A forgalmi adón kívül jelentősek a különbségek a szintén a közvetett adók csoportjába tartozó fogyasztási adókban. Ilyeneket alkalmaznak a szeszes italokra, az üzemanyagra. (Nálunk a do- hányárura is és 1997-ig a csokoládéra, az aranytermékekre, a fűszerpaprikára, a mézre is kivetették. ) A fogyasztási adók tekintetében is jelentősek a különbségek a tagországok között. A Közösség egyes országaiban a benzinre magas, míg másutt alacsony extra adókat vetnek ki, ugyanez a helyzet a szeszesitalokkal. A hagyomá- nyosan bort és sört fogyasztó országokban ezek fogyasztási adója elhanyagolható vagy éppenséggel 0, míg a magas alkoholtartalmú

italokat előnyben részesítő északi országokban meglehetősen magas. 40. JELLEMEZZE AZ EU 3 PILLÉRÉT! Az Európai Unió felépítését, működését az 1992. február 7-én, a hollandiai Maastrichtban aláírt és 1993. november 1-jén hatályba lépett Európai Uniós Szerződés szabályozza Ezt egészítette ki az 1997. október 2-án megkötött és 1999 május 1-jén hatály- ba lépett Amszterdami Szerződés valamint a 2001 februárjában aláírt Nizzai Szerződés. A Maastrichti Szerződés az Európai Uniót három pillérre állította. • Az első pillér az Európai Közösség, • a második pillér a közös kül- és biztonságpolitika, • a harmadik pillér pedig a bel- és igazságügyi együttműködés. Az Európai Közösséget alkotó három alapszerződés közül kettőt a Maastrichti Szerződéssel módosítottak. Az alapszerződéseket a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozásával és további közösségi programokkal bővítették ki,

illetve az egyes részterületeken belül integrációs lépéseket irányoztak elő. Az Európai Unió első pillérét az 1952-ben hatályba lépett Párizsi Szerző- déssel 50 évre létrehozott Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK), valamint az 1957. március 25-én aláírt Római Szerződéssel életre hívott Európai Atomenergia Közösség (EURATOM) és Európai Gazdasági Közösség (EGK) alkotja. A közös kül- és biztonságpolitikát alkotó második pillér előzményei 1969- ig, az EK tagországok állam- és kormányfőinek hágai csúcsértekezletéig nyúl- nak vissza. Ekkor határozták el az európai politikai együttműködést (European Political Co-operation EPC), amelynek keretében a tagállamok egyeztették külpolitikai lépéseiket. Ez az együttműködés kormányközi jellegű volt, mivel a döntéseket konszenzussal hozták meg. Az adminisztratív apparátus is kor- mányközi alapokon szerveződött. Az EU harmadik pillérét a bel- és

igazságügyi együttműködés alkotja, ame- lyik kormányközi jellegű politikai kooperáció. A tagállamok kölcsönösen tájékoz- tatják egymást rendőrségi, bűnügyi és migrációs kérdésekben. Lépéseiket is összehangolják, különösen az Európai Unió Tanácsában egyhangúlag elfogadott közös álláspontoknak megfelelően, és a szükség szerint elhatározott közös akciók hatékonyságának fokozására. A közös tevékenység szervezeti kerete a tagállamok képviselőiből álló Koor- dináló Bizottság, amely az Európai Tanács ülésein előterjesztő és döntéselő- készítő szerepet játszik. A leglényegesebb különbség az első, illetve a második és a harmadik pil- lér között az, hogy amíg az első pillér az úgynevezett közösségi modellen nyugszik, amelynek alapját különféle közösségi intézmények képezik, ad- dig az Európai Unió másik két pillére kormányközi együttműködés formá- ját ölti, közösségi

intézmények nélkül. 41. MUTASSA BE A KOZOS AGRARPOLITIKA ELEMEIT ES KOVETKEZMENYEIT, AZ AGRARRENSZER REFORMJAIT. A KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA ELEMEI Az integrációval a tagországok az egymás közötti kereskedelmet liberalizálták. E liberalizáció úgy történt meg, hogy közben a nemzeti szabályozási mechanizmusok és technikák fennmaradtak, amiket később aztán igyekeztek összehangolni. Az agrárszektorban azonban más a helyzet A Közösségben a közös agrárpiacot nem lehetett létrehozni a nemzeti agrártámogatási rendszerek megtartásával. Ezek ugyanis pótolták volna az egymással szemben megszüntetett kereskedelmi akadályokat. Az agrárszektorban ugyanis - miután megszűnt az államok beavatkozási lehetősége - kialakították a közös agrárárakat. Ezek képezik az agrártámogatás alapját Az agrárpolitikát az EU a közös költségvetésből finanszírozza, igénybe véve annak több mint felét. A közös költségvetésben lévő közös

agráralap (FEOGA - Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap) két nagy részből áll: a Garancia Alap az árszubvenci- ók forrása, míg az Orientációs Alapból fedezik a mezőgazdaság fejlesztését. Jellem- ző azonban, hogy ártámogatásra az agráralap 92%-a, és fejlesztésre csupán 8%-a jut. Ez az arány olyan elképesztő, hogy már csak emiatt is szinte kezdettől élesen bírálják az agrármechanizmust. A közösségi agrárrendszernél nincs jobb példa a negatív struktúrapolitikára, hi- szen az ilyen hatalmas arányú támogatási rendszer következménye nem lehet más, mint a fennálló, sok tekintetben elmaradott struktúra konzerválása. (Ráa- dásul az is ismertté vált, hogy ezek az óriási összegek nem feltétlenül a kistermelő farmerekhez, hanem inkább a tehetősebb gazdákhoz jutnak.) A KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA KÖVETKEZMÉNYEI A közösségi agrárrendszer bemutatása alapján nyilvánvaló, hogy • a Közösségben az

agyonszubvencionált agrárárak miatt a termelés nemcsak nőtt, de „túlnőtt". Nemcsak az önellátás valósult meg, hanem krónikus túlter- melés alakult ki. • finanszírozási szempontból a következő helyzet tárul elénk: a Közösség aktív dolgozóinak 3-6%-át kitevő mezőgazdasági termelők túltermelését (és nem mindig indokolt jövedelmét) végső soron az egész lakossággal fizettetik meg. Ráadásul a lakosságra kettős teherként nehezedik az agrárium: o egyrésztmint az agrártermékek fogyasztójával,minden lakossal,minden családdal megfizettetik a gyakran óriási szubvenciókat tartalmazódrága élelmket, o másrészt mint adózótól veszik el ennek ellenértékét, és utalják át a közös költségvetésbe. A mezőgazdaságnak adott támogatások országonként sem egyformán oszlanak meg: egyértelműen az agrárországok a haszonélvezői (Franciaország, Olaszország, sőt a fejlett Hollandia is), míg a nettó

agrárimportőrök a finanszírozói. Itt tehát a nemzeti jövedelmek újraelosztásáról van szó, közösségi szinten. Ez súlyos és állandó viták forrása a Közösségben, olyan feszültségek okozója, ame- lyek 1962 óta feszítő, és nem pedig kohéziós erőként hatnak a tagállamok között A magas közösségi agrárárak részben az import kiszorításával állnak elő, ez pedig csökkenti a versenyt, monopolhelyzetet biztosít a korántsem leghatékonyabb ter- melőknek. A monopolhelyzet, illetve a verseny kiiktatása rontja a termelés hatékony- ságát. A közös agrárpolitika egyik fő oka a kis gazdaságok támogatási igénye. Ered- ményeit tekintve azonban e szociális szempontú megfontolásnak sem tett ele- get: a tetemes összegekből nem a szegényebb farmerek gazdaságát támogatták, azok inkább a gazdag birtokosoknál csapódtak le („gabonabárók"), és nem annyira a termelői szférába, mint inkább az elosztó-kereskedelmi hálózatba

jutottak. A KÖZÖSSÉGI AGRÁRRENDSZER REFORMIRÁNYAI Az igen súlyos negatív következményekkel járó közös agrárpolitika és agrárrend- tartás reformjára a kezdetektől szükség lett volna, két évtized után azonban végképp elengedhetetlenné vált. A reformok így az 1980-as évektől már megkezdődtek. Sor került: • a mezőgazdasági termékek árainak befagyasztására, az árak növekedésének megakadályozására. Bár ez a folyamat élénk viták tárgya lett, a reform spontán módon megindult: az irreálisra felfújt agrárárak csökkenni kezdtek (1990-es évtizedre mintegy 20%-kal), • a túltermelés mérséklésére a támogatások bizonyos csökkentésének hatására. Ez utóbbi egyszerű okkal magyarázható - a finanszírozás lassú ellehetetlenülésével. A támogatáscsökkentés módja a „plafon" alkalmazása, bizonyos termékeknél (pl. tej, gabona) csak egy bizonyos termelésmennyiségig járt a támogatás. Az igazi reformok azonban

várattak magukra, és csak az 1990-es évek elején fogal- mazódtak meg, amikorra az egész fennálló konstrukció tarthatatlanná vált. A radikális reformelképzelések alapgondolata, hogy az árszubvenciókat a farmerek közvetlen jövedelemtámogatásának kell felváltania. Ezt hívják szétválasztásnak (decoupling). Ha ugyanis az árakat támogatják, akkor • feleslegek alakulnak ki, • az árak torzítottak, egyáltalán nem tükrözik a piaci viszonyokat. A mezőgazdaság azonban különleges helyzete, sajátosságai miatt nem hagyható magára, ezért az adott helyen, adott terméket előállító termelőt kell támogatni. E radikális reformterv 1992-ből Mac Sharry nevéhez fűződik. A Mac Sharry-terv alapján az ED fontos reformdöntéseket fogadott el Az árak és közvetlen pénzbeli juttatások, az ár- és jövedelempolitika szétválasztása mellett • csökkentették az exportár-támogatásokat (a gabonaárakat 30%-kal, a marha- húsárakat 15%-kal, a

tejtermékárakat 2,25%-kal), aminek következtében a közösségi árak közeledtek a világpiaci árakhoz, • bevezették a szántóterület 15%-os rotációs pihentetését (ugaroltatás), így csökken a túltermelés, javul a vidék környezeti állapota, miközben a farmerek jövedelmei stabilizálódnak, • 1999 végéig, a GATT-tárgyalások eredményeként sor kerül az agrárkeres- kedelem liberalizációjára. Az EU csökkentette a nem vámjellegű importkor- látozásokat és az exportár-szubvenciókat. Az un. Blair House-megállapodás értelmében az EU vállalta • a belső támogatások 20%-os, • az exporttámogatások 36%-os és az • az export mennyiségének 20%-os csökkentését. A GATT uruguayi fordulóját lezáró megállapodás keretében (1993. december 15) a Közösség a fenti engedmények mellett vállalta, hogy • az összes importkorlátozást vámokká alakítja. Ezt vámosításnak (tarifikálás) nevezzük Továbbá, hogy • a fejlődő

országok trópusi termékeinek vámját mintegy 40%-kal mérsékli. A reformok máig sem valósultak meg, pedig ezzel a KKE-i országok piacra jutásának esélyei is lényegesen javulnának. 42. MUTASSA BE A KÖZÖSSÉGI SZINTŰ IPAR ÉS STRUKTÚRAPOLITIKA JELLEMZŐIT ÉS EREDMÉNYEIT! KÖZÖS IPARPOLITIKA Az erőforrások allokálásának állami-kormányzati befolyásolását rendszerint a piac rendellenes működésével, az úgynevezett piaci kudarcokkal indokolják. A piac rendellenes működésének fő okai a következők: • externáliák megjelenése (eltérések jönnek létre a tranzakciók résztvevőinél jelentkező, illetve a társadalmi szinten értelmezett költségek és előnyök között), • a tökéletlen verseny miatt a piaci erők, piaci mechanizmusok az erőforrások szuboptimális allokációjához vezetnek, • az aszimmetrikus információk okozta rendellenességek: az árakról, a ter- mékminőségről stb. nem rendelkeznek azonos információval a

kereslet és kí- nálat oldalán megjelenő piaci szereplők, ami piaci zavarokhoz vezet, az erő- források rossz hatékonyságú elosztásával jár. A fejlett országok iparpolitikájában a gazdasági növekedés, a foglalkoztatás és a kül- gazdasági versenyképesség szempontjai játszanak meghatározó szerepet. A kevés- bé fejlett országokban az iparosítás dinamikus hatásaival és a termelékenység növe- lésével magyarázzák az ipar előnyben részesítését. Megjelenési formáját tekintve az iparpolitika lehet közvetlen vagy közvetett, más megközelítésben aktív és passzív jellegű. Az iparpolitikák változatos képet mutat- nak az egyes országok eltérő helyzetének, az e célra fordítható állami erőforrá- soknak és a kormányzat aktivista vagy laissez-faire beállítottságának megfelelően. Az aktív iparpolitika abból indul ki, hogy a piaci erők önmagukban nem mindig csoportosítanak elegendő erőforrást a gazdaság fejlődése

szempontjából létfontos- ságú ágazatokba. Következésképpen állami-kormányzati iparpolitika nélkül a kívá- natostól elütő iparszerkezet alakulhat ki. Állami beavatkozással kell tehát kiválasztani azokat az ágazatokat, amelyek különösen jelentősek a gazdaság és a társadalom előrehaladása szempontjából, és támogatni kell növekedésüket. A jelenleg hatályos Amszterdami EK-Szerződés 157. cikke foglalkozik az iparral, meglehetősen általános értelemben, elsősorban a célok és követelmények meghatá- rozásával. Ennek értelmében a Közösség és a tagállamok ügyelnek arra, hogy a Közösség iparának versenyképességéhez szükséges feltételek biztosítottak legyenek. Ennek érdekében egy nyitott és versenyképes piaci rendszer követelményeivel össz- hangban • fel kívánják gyorsítani az ipar alkalmazkodását a strukturális változásokhoz; • ösztönözni kívánják a vállalkozások, különösen pedig a kis- és

középvállalatok megindításához és továbbfejlesztéséhez kedvező környezet kialakítását a Közösség egészében; • elő kívánják segíteni az innovációs, kutatási és műszaki fejlesztési politikák ipari lehetőségének jobb kihasználását. A tagállamok a Bizottsággal kapcsolatot tartva kölcsönösen konzultálnak és a szükséges mértékben egyeztetik tevékenységüket. A Bizottság megtehet minden olyan kezdeményezést, amely ezen egyeztetést előmozdítja. Ugyanakkor a 157 cikkben is hangsúlyozzák, hogy a Közösség nem vezethet be olyan intézkedéseket, amelyek a verseny torzulásához vezetnek. A fentieken túlmenően a Római Szerződés, az Amszterdami EK-Szerződés verseny- re alapozott kereskedelmi liberalizációt és piaci integrációt szorgalmazott. A verseny érvényesülését a vállalati egyesülések ellenőrzésével, az állami támogatások vissza- szorításával és a dömping teljes megszüntetésével próbálta

előmozdítani. A Közösségnek tehát nincs pontosan meghatározott és elfogadott iparpolitikája; az iparpolitikai célokat elsősorban versenypolitikai esz- közökkel éri el Nem meglepő ezután, hogy a Római Szerződésben nincs utalás átfogó iparpolitikára. Az ötvenes években a Bizottság kidolgozta a versenyszabályokat, és érvényesíti ezeket. A Bizottság csak a tagállamok mértéken felüli beavatkozása esetén cse- lekszik. Figyelmet érdemel azonban, hogy az ÉSZAK és az EURATOM esetében a Bizottságnak jogában áll intervenciós politikát folytatni. A Bizottság iparpolitikai feladatai a következők: • a tagállamok iparpolitikáinak összehangolása, • a közvetlen és a közvetett szubvenciók koordinálása a növekedést mutató iparágakban, • a szubvenciók megszüntetése a hanyatló ágazatokban, • a regionális fejlesztést célzó tagállami iparpolitikák összehangolása a Közös- ség szintjén, • az ipar szerkezeti

alkalmazkodásának az előmozdítása, • központi segítség nyújtása a kutatás-fejlesztés területén. A közösségi iparpolitika újabb megfogalmazása az 1990 őszén közzétett Bangemann jelentésben található. Az iparpolitika helyett a versenyképesség javító program kifejezést használja, arra utalva, hogy az iparon túlmutató, átfogó intézkedéscsomagra van szükség az EU nemzetközi versenyképességének javításához. A vertikális iparpolitikai eszközök közé az alacsonyan tartott energiaárak és szállítási tarifák, továbbá bizonyos veszteségkompenzáló exporttámogatások tartoznak. A vertikális eszközöket alkalmazó iparpolitikával befolyásolni lehet az input-output kapcsolatokat, s e kapcsolatokon keresztül közvetett és csak nehezen átlátható tá- mogatást lehet nyújtani egyes piaci szereplőknek. Az elmúlt évtized tapasztalatai arra utalnak, hogy az Európai Unióban az iparpo- litika továbbra is inkább nemzeti jellegű;

a közösségi szintű iparpolitika eredményei meglehetősen szerények. A közösségi iparpolitika a nemzeti iparpolitikák keretfeltételeit határozza meg a verseny- és támogatáspolitika szabályrendszerével, azok közösségi jellegét erősíti. Egyelőre azonban kevés jele van annak, hogy a tagállamok iparpolitikái szé- les fronton közeledtek volna egymáshoz. A közösségi struktúrapolitika szemléletváltása Az elmúlt évtizedekben a közösségi iparpolitika gyakran összefonódott a struktúra- politikával. A struktúrapolitika az iparpolitika mellett a kutatás-fejlesztési poli- tikát, továbbá a gazdaság más szektorait befolyásoló politikákat (például a mezőgazdasági politikát) is magában foglalja. A hetvenes évek második felétől a világgazdasági versenyben alulmaradó válság- ágazatok (az acélipar, a hajógyártás, kisebb mértékben a textil- és ruházati ipar) közösségi támogatása került előtérbe, miközben a

mezőgazdaság változatlanul lekö- tötte a közösségi források nagyobb részét. Bár a Bizottság ellenőrizte a nemzeti támogatásokat, gyakran jóváhagyta azokat ebben az időszakban. Nem pozitív alkalmazkodás zajlott, hanem a komparatív hátrányba került ágazatok kaptak passzív védelmet. Az alkalmazkodást az is nehezítette, hogy a válság szerkezeti és konjunkturális elemei egymással összefonódva jelentkeztek; a recesszió rövid távú mentőakciókat tett szükségessé. A nyolcvanas évek elején kerítettek sort a nemzeti struktúrapolitikák felülvizsgálatára. Ebben az időszakban állították előtérbe a struktúraátalakítást és a műszaki korsze- rűsítést a nemzetközi szerkezetátalakulási folyamatokban lemaradó ágazatok, tevé- kenységek védelmével szemben. Fokozatosan átcsoportosították a támogatásokat a kutatásfejlesztésre, az új technológiák kidolgozására. A Maastrichti Szerződés sajátos kompromisszumot tükröz a

liberális és intervenci- onista struktúrapolitika között. Egyrészt megszigorították a támogatások feltételeit Másrészt a csúcstechnológiákat alkalmazó ágazatok egy részében (például a vezeté- kes telekommunikációban) közvetlen támogatások helyett közvetett ösztönző eszkö- zökkel (hitelgaranciákkal, kamatszubvencióval stb.) segítik a transzeurópai hálózatok kiépítését. A közösségi struktúrapolitika dilemmája változatlanul az, miképpen lehet javítani az együttműködést valamint a munkamegosztást a közösségi és a nemzeti struktúrapo- litikák között, illetve milyen hatékonysággal lehet érvényesíteni a közösségi versenypolitika követelményeit. 43. MUTASSA BE A PÉNZÜGYI INTEGRÁCIÓ TÖRTÉNELMI ELŐZMÉNYEIT! TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK A Gazdasági és Monetáris Uniót (EMU) a gazdasági integráció formáinak leg- fejlettebb fokozata, a vámunió, közös piac és egységes piac után, az integ- rációs folyamat

betetőzése. Az euró készpénz formában való bevezetésével az Európai Unió 2002 első heteiben jutott el a Gazdasági és Monetáris Unió kié- pítésének utolsó szakaszába. A monetáris integráció fontos kritériuma a közös vagy az egyetlen valuta (com- mon őr single currency) bevezetése vagy létrehozása, s a gazdasági integráció ezzel egészül ki monetáris unióvá. Az unió funkciói ezzel főként gazdaságiak, a „hatékonyság" és a „stabilizáció" elérésére irányulnak. A gazdasági és monetáris unió mellett a bizottság már 1962-ben elkötelezte magát, és az első tervek az 1960-as évek végén (Barré-terv, 1968, majd VVerner terv, 1970) készültek el. A gazdaságpolitikák és a gazdasági teljesítmények erőteljesen megoszlottak, ami mögött az eltérő nemzeti politikai és társadalmi érdekviszonyok és struktúrák meghatározó szerepet játszottak. AZ EURÓPAI MONETÁRIS RENDSZER (EMS) Az 1970-es évek elején

elvetélt monetáris integrációt az Európai Közössé- gekben 1979 márciusában az un. Európai Monetáris Rendszerrel (European Monetary System - EMS) élesztették újjá Fő deklarált célja a „monetáris stabilitás övezetének" megteremtése volt. Az EK Miniszterek Tanácsa 1972 márciusában az árfolyamok fokozatos stabi- lizálása mellett foglalt állást, s a valutáik egymással szembeni lebegési sávjait 4,5%-ról plusz-mínusz 2,25%-ra szűkítette, így jött létre a „kígyó az alagút- ban", ami azt jelentette, hogy a szűkebb EK-valutakígyót (lebegési) a dollárral szemben a szélesebb sávban lebegtették. Az EMS egyik fő összetevője az árfolyam-szabályozási mechanizmus (ERM), az un. központi paritás volt, amelyet valamennyi valutára a nemzeti központi bankok kölcsönösen állapítottak meg. Az EMS-re a valutaárfolyamok kétoldalú meghatározása és szabályozása volt jellemző. Az EMS fontos újítása az Európai

Valutaegység (ECU) létrehozása volt. Az ECU-t formálisan az un. elszámolási egységből vezették le 1971 előtt az elszámolási egység egy dollárral volt egyenlő, s gyakorlatilag a közös agrárpo- litikával kapcsolatos költségvetési finanszírozásban alkalmazták („zöld dollár"). Az elszámolási egységet 1975 után Európai Elszámolási Egységre (EUA) keresztelték át. Az elszámolási egységet meghatározó valutakosár 1999 január 1-ig maradt érvényben, amikor az ECU átalakult az unió egyetlen valutájává (euró). Az EMS keretében, legalábbis az árfolyamok védelmében, olyan gazdaság- politikai beavatkozásokra és koordinációkra került sor, amelyekkel az EU minden nemzetközi pénzügyi intézményhez képest a legmesszebbre ment el. A tőkepiacok liberalizálásával 1990 után a legtöbb tagországban megszűntek azok a devizapiaci korlátozó intézkedések, amelyek útjában álltak annak, hogy az ECU tényleges párhuzamos

valutává váljon és az EU-országok belső piacán használata elterjedjen. Az ECU-t kezdettől a tagállamok központi bankjai közötti elszámolásokra és hitelezésre használták (államközi fizetési eszköz). A közös költségvetést ECU- ben állították össze, s a be- és kifizetéseket formálisan ECU-ben teljesítették. Az ECU bankszámlapénz, de készpénz vagy érme formájában nem létezett. A magánfogyasztói szférában hitelkártya formájában használata már elterjedt. Az ECU fokozatosan egyre inkább rendelkezett az autonóm valuta jellemzőivel és státusával. Az EMS-ben eredetileg sem sikerült a tagországok teljes részvételét bizto- sítani. Nagy-Britannia az árfolyam-stabilizáción hosszú időn keresztül kívül maradt, s ahhoz csak 1990 októberében csatlakozott (6%-os lebegési sávval). Az ERM-hez 1989 júniusában Spanyolország, 1992 áprilisában pedig Portugália is csatlakozott (6%-os lebegtetési sávval), míg Olaszország 1990

január- jában a 2,25%-os szűkített sávra tért át. Görögország ebben az időszakban nem vett részt az ERM-ben Az EMS-ből a pénzügyi válság hatására 1992 szeptemberében Nagy-Britannia és Olaszország meghatározatlan időre kilépett. A spanyol, a portugál és az ír valutát leértékelték, ezzel az EMR gyakorlatilag összeomlott. 1999 után az EMU életbelépésével az EMS módosult formában az euró-övezet és a kívül maradt országok közötti viszonyra korlátozódik. Az Európai Monetáris Rendszer értékelése Az EMS feladatát az 1990-es évek elejéig többé-kevésbé sikeresen teljesítette. Az 1970-es évek végétől reális igényeket elégített ki és fontos funkciót töltött be. A szélsőségesen ingadozó árfolyamok megfékezésében és a valutapiacok stabilizálásában valamennyi tagország érdekelt volt. Az EMS hozzájárult az inflációs ráták Közösségen belüli konvergenciájához. 1980-ban a legmagasabb inflációs ráta

(Olaszország 21,2%-kal) és a legala- csonyabb (NSZK 5,5%-kal) között a különbség 16% volt. Ez 1990-re kevesebb mint 4%-ra, 1992-re pedig 1%-ra (a német infláció viszonylagos gyorsulása miatt is) zsugorodott. A stabilabb külgazdasági körülmények javították a Közösség országaiban a világgazdasági alkalmazkodás feltételeit. Feltételezhetően csökkentette azok- nak a protekcionista intézkedéseknek a veszélyét, amelyek egyébként az árfo- lyamok védelmében válhattak volna szükségessé. Nagyobb teret biztosított az alkalmazkodás szempontjából fontos struktúrapolitikáknak. A bírálók ugyanakkor az EMS számos negatív következményére hívták fel a figyelmet. A gazdasági növekedés az 1980-as évek nagy részében nyomott maradt, s a kedvezőbb inflációs teljesítményért lassúbb növekedéssel kellett fizetni. Viszonylag kedvezőtlen volt az 1980-as években a közösségi országok teljesítménye a munkanélküliség tekintetében is;

mindvégig rosszabb, mint a versenytársaké. Az 1980-as évek második felében ugyan nőtt a foglalkozta- tottság, de a munkanélküliség szintje továbbra is mintegy 2%-ponttal az ipari országoké felett maradt. Hasonlóképpen kedvezőtlenül alakult a tagországok nagy részének külgazda- sági egyensúlya. A fizetési mérlegek egyensúlyát illetően semmilyen „konver- gencia" nem volt tapasztalható. Más kérdés, hogy a kedvezőtlen tendenciáknak sokkal inkább strukturális, mint az EMS működésére visszavezethető okai voltak. Az EMS fejlődése azt bizonyítja, hogy az intervenciók terhei első- sorban a gyengébb valutájú országokat érintették. Az intervenciók érdekében, különösen 1987 előtt, a gyengébb valutájú országok gyakran kényszerültek egyoldalú valutapiaci intervenciókra. Az ERM működésének másik fő „aszimmetriája" az un. német „árfolyamprotek- cionizmussal" kapcsolatos. Paritás-korrekciók híján a

márka egyre inkább alul- értékeltté vált (a reálárfolyam fokozatosan leértékelődött), ami lehetővé tette, hogy az NSZK egyre nagyobb exporttöbbletet érjen el partnereivel szemben. Nem véletlen, hogy a német exporttöbblet jelentős hányada az EU-n belül keletkezett, miközben a költségek fokozatos kiegyenlítődése mellett a partnerek versenyképessége elvileg javult. Az 1990-es évek eleji recesszió és az 1992. szeptemberi valutáris válság zavarkeltő hatása erősítette a monetáris integráció melletti érveket. Ennek nem kis szerepe volt abban, hogy a tagországok eltökéltsége erősödött a monetáris integráció felé. 44. ELEMEZZE A MONETÁRIS UNIO MEGVALÓSÍTÁSÁNAK SZAKASZAIT! A GAZDASÁGI ÉS MONETÁRIS UNIÓ KIALAKÍTÁSA ÉS MŰKÖDÉSE A maastrichti döntések és a Gazdasági és Monetáris Unió megvalósítása A monetáris unióra vonatkozó újabb un. Delors-tervet 1989 áprilisában tették közzé A terv logikusan következett

az egységes európai piac programjából. A tőkepiacok teljes liberalizálása a nemzeti monetáris politikák hatékonyságát fenyegeti, s az „előremenekülés" egyetlen lehetséges módja az egységes valu- ta megteremtése. A Delors-terv szerint a monetáris uniót az 1990-es évtizedben három szakasz- ban kívánták megvalósítani. Ezt az ütemtervet szentesítette az 1991 decem- beri maastrichti csúcstalálkozó A terv a monetáris integráció alábbi alapfel- tételeit rögzítette, amelyek gyakorlatilag megfeleltek a monetáris unióra vonat- kozó korábbi elképzeléseknek: 1. a nemzeti valuták teljes és visszavonhatatlan konvertibilitása, 2. a tőkeátutalások teljes liberalizálása, a bank- és a pénzpiacok teljes integrációja mellett, 3. az árfolyam-lebegési sávok szűkítése és végül a valuta-paritások visszavonhatatlan rögzítése Az első szakasz beindítására már 1990 júliusában sor került. 1994 január 1-ig szabaddá tették a

Közösség valamennyi országában, valamint a tagállamok és harmadik országok között a tőkék áramlását és megszüntették az árfolyam- ellenőrzéseket. A terv szerint valamennyi tagországnak be kellett volna lépnie az árfolyam-stabilizációs mechanizmusba. A gazdasági teljesítményekben már bizonyos „konvergenciát" vártak, s lépéseket tettek a központi bankok függet- lensége irányába. A monetáris unióban való részvétel feltételeként a tagállamok felé szigorú konvergencia-kritériumokat határoztak meg. Ezek a következők: • a tagországoknak magas fokú árstabilitást kell elérniük. Az infláció, amit a fogyasztói árindexszel mérnek, a vizsgált 1 éves időszakban nem tér- het el 1,5% pontnál többel a három legjobb inflációs teljesítményű tag- ország színvonalától. • Stabil kormányzati pénzügyi pozíciók értelmében kívánatos, hogy a költségvetési decit a GDP 3%-át, valamint • az államadósság a

GDP 60%-át ne haladja meg. • A kamatok konvergenciáját úgy értelmezik, hogy a vizsgált l évben az átlagos, nominális hosszú lejáratú kamatráta nem tér el 2%-nál többel a három legjobb teljesítményű országétól. • Az EMS árfolyam mechanizmusában a nemzeti valuta stabil, vagyis két éven belül nem szükséges a leértékelés egyetlen másik tagország valutájával szemben. A második szakasz 1994. január 1-jén kezdődött Létrehozták az un Európai Mo- netáris Intézetet, aminek élére 3 éves megbízatással ALexandre Lamfalussyt nevezték ki. Az Intézet erősítette a monetáris kooperációt a központi bankok között, ellenőrizte az EMS működését, elősegítette a tagállamok közötti pénzügy- politikai koordinációt az árstabilitás érdekében és támogatta az ECU használatát. Az Európai Tanács 1995. decemberi ülésén döntött az egységes valuta nevéről és a bevezetés menetrendjéről. Az unió új egységes pénzét

euróra keresztelték Az 1998 május 2-i Európai Tanács ülésen határozták meg a harmadik szakaszban részt vevő tagállamok körét. A harmadik szakaszra való áttérést tehát alapvetően a konvergencia-kritériumok teljesítése alapján mérlegelték. A 15 tagállamból az első körbe 11 került be, míg a másik négy (Dánia, Görögország, NagyBritannia és Svédország) különböző okokból maradt kívül Az EMU harmadik szakasza 1999. január 1-jével kezdődött Első lépésként visszavonhatatlanul rögzítették az euróövezet 11 tagállamának valutái és az euró közötti átváltási kulcsokat. Az euró tényleges pénzzé vált, miközben a hivatalos ECU kosár egyidejűleg megszűnt létezni. Az ECU-t 1:1-ben váltották át euróra. A részt vevő országok az új államadósságukat euróban jegyzik. A Központi Bankok Európai Rendszere (ESCB) az egységes monetáris politikát, valamint a külső valutaműveleteket ezentúl euróban folytatja. A

nemzeti valuták törvényes fizetési eszközök maradtak, és az euró használata szabadon választható volt. A vállalkozások kölcsönös megállapodás alapján számláikat és elszámolásaikat euróban vezethették és bonyolíthatták. A tőzsdék és a pénzpiacok megkezdték az euróban való kereskedést Az euró 2002. január 1-ig csak számlapénz formájában funkcionált Az euró bankjegyek és érmék ekkor kerültek forgalomba, és néhány héten keresztül a nemzeti pénzekkel még párhuzamosan használták őket. A nemzeti valutákat gyakorlatilag 2002. február végéig valamennyi euró- övezet országban kivonták a forgalomból, és ezzel az eurő vált az egyetlen törvényes fizetési eszközzé. Az Európai Unió Tanácsa továbbra is figyelemmel kíséri a közösségek egységes gazdasági és monetáris politikáját. E tevékenysége folyamán: • a Tanács minden évben átfogó gazdaságpolitikai irányelveket és irány- számokat határoz meg az

inflációra, a költségvetésre és az árfolyam stabilitásra; • eldönti, hogy az euro övezetben résztvevő országban kialakult-e túlzott mértékű deficit, s ha igen, ajánlásokat tesz az érintett országnak a hely- zet felszámolására; • az eddigi „sokoldalú ellenőrző" (multilateral surveillance) hatalmánál fog- va, azután, hogy az eurót bevezették, joga lesz arra, hogy büntető intéz- kedéseket hozzon az övezet azon országaival szemben, amelyek túlzott mértékű kereskedelmi és/vagy fizetési mérleghiánnyal rendelkeznek. A Maastrichti Szerződés intézkedik a független Európai Közp. Bank (ECB), valamint a Közp Bankok Európai Rendszere (ESCB) felállításáról. Az ESCB az Európai Központi Bankból és a nemzeti központi bankokból áll. Az ECB fő feladata, hogy őrködik „az árstabilitás fenntartásán". Az ECB-t a Bundesbankhoz hasonló önállósággal ruházták fel Az ESCB hatásköre, hogy meghatározza és

végrehajtja a közösség monetáris politikáját, külföldi valutaműveleteket folytat, kezeli a tagállamok hivatalos valutatartalékait és biztosítja „a pénzügyi rendszer zökkenőmentes működését". Az Európai Központi Bank és a Központi Bankok Európai Rendszere 1999 január elsejével kezdte meg működését. Az árfolyam-politikai döntések a Miniszterek Tanácsa hatáskörében maradnak. A nemzetközi valutapiaci beavatkozások viszont az ECB határkörébe tartoznak. Az euró tényleges pénzzé vált, amit az európai integráció egyik legfontosabb fejleményének tartanak. A kívül maradottak számára az un ERM-2-ben való részvétel adódik. Az ERM-2-be való belépés nem kötelező, hanem önkéntes, de a két évig tartó árfolyam-stabilitás követelményét csak azok az országok teljesíthetik, akik részt vesznek benne. Az ERM-2-nek is a fő célja az „árfolyam- stabilitás" fenntartása Az ERM-2 is a központi árfolyamokra

épül, de ezúttal ezeket az árfolyamokat euróban határozzák meg. Az eltérés nem csak abban van, hogy az ECU-t most már az euró helyettesíti, hanem abban is, hogy szemben az ERM-1-re jellemző kétoldalú meghatározásokból és intervenciókból összekapcsolódó paritásráccsal, az euró a hivatalos „horgonyvaluta", vagyis minden valuta csak az euróhoz kötődik. Az euró bevezetésével alapvetően megváltozott az övezet külgazdasági nyi- tottsága. Az egységes valutával az egymás közötti kereskedelem „belkereske- delemmé" vált, külkereskedelemnek csak a nem tagországokkal folytatott áru- csere tekinthető. Mivel korábban a tagországok zömben kis- és közepes méretű gazdaságoknak számítottak, az összes áruexportjuk a GDP-jüknek mintegy 35%-át tette ki, ami azt jelentette, hogy viszonylag nagyfokú külgazdasági nyitottság jellemezte őket. Most az euró bevezetésével az euró-övezetre az export aránya a GDP-ben mindössze

14%-ra csökkent. Ez már nem nagyság- rendileg tér el Japán (10%-os) és az USA (8,5%-os) hasonló mutatójától. 45. ELLEMEZZE AZ EUROPI UNIO KÖZÖS KÖLTSÉGVETÉSÉT, FELÉPÍTÉSÉNEK ALAPELVEIT, BEVÉTELI ÉS KIADÁSI SZERKEZETÉT! A nemzeti és az EU költségvetésekjellemzői : Minden nemzetközi szervezet rendelkezik saját költségvetéssel. Ez alól az EK/EU sem kivétel Az EU költségvetése, az un „közös költségvetés", nagyban eltér a hagyományos nemzetközi szervezetek költségvetésétől és számos sajátos jellemzője van. A „közös költségvetés" hasonlít, de különbözik is a nemzeti államok költségve- tésétől. A nemzeti költségvetés egyfelől az adott államgépezet működését biztosítja, másfelől annak gazdaságirányítási és szabályozási szerepei vannak, valamint politikai, gazdasági és szociális alapokon részlegesen újraelosztja az ország nemzeti jövedelmét. A nemzeti és „közös"

költségvetés közötti azonosságok és eltérések a következők: 1. A nemzeti költségvetés túlnyomórészt az adóbevételekre épül Az állam az állampolgáraitól, a vállalkozásaitól és más intézményétől adókat vagy adójellegű bevételeket (vámok, illetékek, bírságok és egyebek) szed be. 2. A kiadási oldalon az állam un közjavakat vagy közszolgáltatásokat nyújt a társadalom számára Ez lehet közoktatás, közegészségügy, közbiztonság, nemzetvédelem és sok más egyéb (közutak vagy vasutak építése és fenn- tartása, az energiaellátás biztosítása). A közjavakat és közszolgáltatásokat éppen úgy fogyasztjuk, vagy vesszük igénybe, mint a közönséges javakat (téliszalámi vagy hajvágás); a „köz" jelzőt azért kapják, mert vagy az egész társadalomnak oszthatatlanul nyújtott szolgáltatásról van szó (az utcákon a közbiztonság), vagy mert az adott szolgáltatást (hadsereg vagy az energia- eloszló

rendszer) csak össznemzeti szinten célszerű megszervezni és biztosítani. 3. A költségvetésen keresztül az állam gazdaságirányítási és szabályozási funkciókat gyakorolhat Ha növeli az állami kiadásokat (pl. útépítésre), ezzel növelheti a foglalkoztatottságot és gyorsíthatja az ország gazdasági növeke- dését. Ha szigorítja a kiadásokat és javítja a költségvetés mérlegét, akkor stabilizálhatja az árakat, visszaszoríthatja az inflációt. A gazdaság „finom szabályozásának" fine tuning) nagy irodalma van, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a valóságban az államok ebben többnyire kevéssé sike- resek. 4. A költségvetésen keresztül az állam a gazdaságfejlesztő és szerkezetáta- lakító célokat követhet Az állam finanszírozhat nagy stratégiai fejlesztési programokat (pl. erőművek vagy utak építése), amelyek az egész társada- lom vagy gazdaság érdekeit szolgálják és csak évtizedek során térülnek

meg. 5. Az állam, főként szociális megfontolásokból, jövedelmeket csoportosít át a gazdagoktól a szegényekhez. Ez a nemzeti költségvetésekben nagyrészt „automatikusan" történik, hiszen a magasabb jövedelműek progresszív jövedelemadót fizetnek, míg a másik oldalon az alacsonyabb jövedelműek a kiadások haszonélvezői (munkanélküli-segély, szociális juttatások). Az EU közös költségvetése: Az EU „közös költségvetése" sokban hasonlít a nemzeti költségvetésekhez, de van néhány különleges vonása is. A nemzetközi intézmények többségével szemben a közös költségvetés gazdaságirányító és szabályozó funkciókat is ellát. Tényleges szabályozó és újraelosztó tevékenysége a közös agrárpoli- tika bevezetésével 1962 után indult, majd fokozatosan bővült. A közös költségvetés a következő főbb alapelvekre épül: 1. Az EK/EU esetében már kezdettől az un „saját jövedelemforrások" elvét

érvényesítették, vagyis a tagországok meghatározott jövedelemtételeket (összes vámbevételek és egyéb importilletékek, az értéknövekedési adó VAT vagy nálunk áfa •• meghatározott százaléka) fizetnek be a közös költségvetésbe. 2. A közös költségvetés az un automatikus finanszírozás elvére épül Ez azt jelenti, hogy a fenti tételeket a költségvetésbe a tagállamok minden alkudo- zás nélkül kötelesek átutalni. A kiadások egy része is automatikus jellegű, hiszen előre meghatározott igényjogosultságok (agrár- vagy regionális támogatások) alapján keletkeznek. 3. A társfinanszírozás (kofinanszírozás) elve szerint az EU csak akkor finan- szíroz fejlesztéseket nagyobb arányokban, ha a költségek meghatározott részét az adott tagállam vagy a magánszféra fedezi, a költségekhez az érintett ország helyileg is hozzájárul. 4. A közös költségvetésben nem mutatkozhat hiány A kiadások nem halad- hatják meg a

bevételeket (A nemzeti költségvetésnek lehet hiánya, amit a kormányok többnyire hitelekből fedeznek.) 5. Az externalitás (külsődleges hatások) elve szerint egyes tevékenységek költségei és bevételei egyidejűleg több tagállamban jelennek meg. Ha az egyik tagállamban haszon, a másikban veszteség mutatkozik, felmerülhet a kompenzáció (kiegyenlítés) igénye. 6. Az oszthatatlanság elve szerint bizonyos tevékenységek (kontinentális szállító- vagy energiarendszerek) gazdaságossági és működtetési okokból nem oszthatók szét a tagországok között, ezért azokat közösségi szinten célszerű megvalósítani. 7. A kohézió elve szerint a közösség valamennyi polgára számára biztosítani kell a szolgáltatások, a jólét és a fejlődés minimumát. Ez feltételezi, hogy a gazdagabb tagállamokból jövedelem áramlik a szegényebb gazdaságokba. Az Egységes Európai Okmány hivatalosan is rögzíti a „tagállamok közötti gazdasági

és szociális kohézió és szolidaritás" elvét. 8. A szubszidiaritás elve szerint a döntéshozatalt és a hatósági tevékeny- séget - amennyiben nem az EU kizárólagos hatáskörébe tartozó kérdésekről van szó, és a magasabb szinten való kezelésből előny nem származik - a lehető legalacsonyabb szintre (pl. helyi önkormányzatok) kell bízni A közös költségvetésben a kiadásokat és a bevételeket 1999-ig ECU-ben számolták. A közös költségvetés bevételeinek és kiadásainak szerkezete A közös költségvetés kezdetben az un. saját bevételek, az összes vám, valamint az agrárlefölözési illetékek automatikus átutalásán alapult. Mivel ezek egy idő után nem fedezték a kiadásokat, egyéb bevételi forrásokat kellett keresni. Az 1970-es évek elejétől a tagállamok a nemzeti értéknövekedési adóalapoknak először 1%-a, majd később 1,4%-a befizetését vállalták. 1988 óta mindezeket az un GDP elemmel egészítették ki. Az

Európai Unió költségvetési bevételeinek és kiadásainak százalékos megoszlása Év Vámbevételek Agrár- hozzájárulás VAT Negyedik forrás 1971 25,4 31,2 43,4* 1980 36,8 12,5 41,7 1987 25,0 8,6 66,4 1996 15,5 2,7 48,9 32,9 A közös költségvetés kiadásainak nagy részét (egyes időszakokban 70%-át) a közös agrárpolitika emésztette fel. Az utóbbi időszakban ezek aránya a költségvetés 50%-a körül stabilizálódott A közös költségvetésben a strukturális műveletekre az un. szerkezeti vagy strukturális alapok állnak rendelkezésre. A strukturális alapokból a szegényebb tagállamok és körzetek támogatását kívánják elérni A strukturális alapok erőteljesebb növelését az 1980-as évektől határozták el. A közös költségvetés strukturális alapjai: az Európai Regionális Fejlesztési Alap; az Európai Szociális Alap; az Agrárköltségvetés Orientációs Alapja; a Halászati Alap és a Kohéziós Alap. Az alap átutalásait az

euró bevezetéséhez előírt un. maastrichti konvergenciaprogram teljesítéséhez kötik Az alap előirányzatait az 1993 és 2000 közötti időszakra 15 milliárd ECU összegben határozták meg. 46. MILYEN OKOKRA VEZETHETŐ VISSZA AZ EU GAZDASÁGAINAK GYENGESÉGE? Az EU-gazdaságok és az euró teljesítményének értékelésénél újra és újra elhangzik, hogy a hiányosságok és nehézségek strukturális tényezőkre vezet- hetők vissza. Vagyis ezek a vélemények az euró, és általában Európa gyengélkedését végső soron mélyebben fekvő strukturális okokra vezetik vissza. Szakértők szerint csak a strukturális reformok megkezdése és következetes folytatása esetén várható az euró és az övezet gazdaságainak stabilizálódása, valamint a hosszabb távú növekedési trendek megszilárdulása. Hangsúlyozni kell, hogy az EU a globális világgazdaság egyik legfejlettebb övezete, korszerű gazdasági struktúrákkal és technológiákkal, s

termékei és vállalatai megállják helyüket a világpiaci versenyben. Európa strukturális problémái fő kifejezőjének a mérsékelt gazdasági nö- vekedést és a viszonylag magas munkanélküliséget tekintik. A viszonylag lassú növekedés mellett az elmúlt húsz évben Európában a mun- kanélküliség a 10% körüli szinten stabilizálódott, s időszakosan abban csak mérsékelt javulást sikerült elérni. Az EU gazdaságok strukturális gyengeségeinek több dimenziója van: 1. A strukturális problémák részben műszaki-technológiai jellegűek Az un. „technikai szakadék" áthidalása kezdettől az európai integráció egyik alapvető megfontolása volt Az elmúlt 40 évben Európa a felzárkózásban ellentmondásos teljesítményt mutatott. Több csúcstechnikai ágazatban és termékben szó sincs lemaradásról, Nyugat-Európa az Egyesült Államokat és Japánt is megelőzi. Különösen egy-egy termékben vagy termékcsoportban lehet

nyugat-európai fölényről beszélni Ilyen ágazatok közé sorolható az atomenergia-ipar, a repülőgépgyártás, a gyógyszer- ipar, a telekommunikációs eszközök gyártása, s az un. hagyományos ágazatok közül az élelmiszer-feldolgozás, az autóipar vagy a gépgyártás számos ágazata. Az atomenergia-iparban a franciák vezetnek, s a nyugat-európai riválisok mellett megelőzik az Egyesült Államokat és Japánt is 2. Az 1990-es évektől új mozzanat az újonnan iparosodott országok felől jövő egyre élesebb verseny és világpiaci kihívás. Ezek az alacsony bérszínvonallal és szociális kiadásokkal rendelkeznek, miközben technoló- giáikkal és termelékenységükkel versenyképesek és emellett agresszív marketingpolitikát folytatnak. Az olcsó munkaerőn alapuló versenyképes- ségbeli előnnyel rendelkező országokkal szembeni panaszok jogosak, de nehéz kezelni azokat. 3. Európa lemaradt egyes szolgáltató ágazatok és szektorok moderni-

zációjában Ez főként Amerikához képest szembetűnő. Miközben a feldolgozóipari vállalatok termelékenysége és versenyképessége megfelelő, s a szereplök ezen a területen a globális verseny miatt egyszerűen nem engedhetik meg maguknak a jelentős lemaradást, a szolgáltató szektorok egy részében nem ez a helyzet. Nagyjából megfelel ez az un. keres- kedelembe kerülő („tradable"), és a kereskedelmen kívüli („nontradable") termékek problémájának; utóbbiak esetében a globális verseny kényszerítő erői többnyire közvetettek, gyengébbek vagy hiányoznak. 4. A strukturális problémák gyökere a tényezőpiacok (tőke és munkaerő) fejletlensége. Az elemzők mindenekelőtt a tőkepiacok likviditására, a kockázati tőke viszonylagos szűkösségére hívják fel a figyelmet. 5. A strukturális problémák jelentős része intézményi és szabályozási hiányosságokra vezethető vissza. A bírálók a strukturális problémák

között a rugalmatlan tőke- és munkaerő-piaci szabályozást, a tényezők magas árát, különösen a magas bérköltségeket, a közszolgáltatási szektorok (egészségügy, oktatás vagy államigazgatás) régen megérett reformjainak késlekedését említik. • Miközben az Egyesült Államokban az összes adóterhek a GDP-nek mindössze 31%-át teszik ki, az euró-övezet átlagában ez 43% körül van. Tekintettel a viszonylag nagy szóródásra, ennek a „hátránynak" a ledolgozása csak hosszabb távon képzelhető el. A magas adók visszatartják a beruházásokat, a foglalkoztatottságot, és egészében kedvezőtlenek a gazdasági növekedés szempontjából. - 5.2 Az európai tényezőpiacok rugalmatlanságát az elemzők szinte közhelyszerű tételnek tekintik Ebben a jogszabályi merevségek és a túlszabályozottság, azeurópaimunkaerőmagasszervezettsége, a centralizált bérmegállapodások és a bony. munkajogi feltételek egyaránt szerepet

játszanak - 5.3 Európa versenyképességének egyik legfőbb gyenge pontja a bérköltségek magas szintje, amiből jelentős komparatív bérköltség- hátrányok adódnak a többi fejlett régióhoz, de különösen a feltörekvő újonnan iparosodó országokhoz képest. - 5.4 Az új alkalmazkodási kényszerek alapján ismét kiéleződtek az európai jóléti állam reformjával kapcsolatos viták. A magas munka- nélküliség változatlanul magas szociális kiadásokkal járt együtt, s a szociális kiadások növekedését az 1980-as években sem sikerült visszatartani. A globális világgazdaságban tehát nem csak vállalatok, hanem nem- zetgazdaságok, vagy mondhatjuk úgy is, társadalmi és gazdasági struktúrák versenyeznek egymással. Európa globális vállalatai bizo- nyos hiányosságaik ellenére a világméretű verseny vezető szereplői, versenyképességi problémáik az előzőek tükrében elsősorban költsé- geik, főként bérköltségeikből adódnak.

Európa gyengesége tehát nagyrészt társadalmi és gazdasági struktúrájából származik, s helyét a következő évtizedek globális versenyében nagyban az határozza meg, mennyiben képes a szükséges strukturális reformok keresztül- vitelére. 47. MUTASSA BE MAGYARORSZÁG UTJÁT AZ EU-BA! Az intenzívebb kapcsolatépítés kezdetét jelezte az 1988-ban megkötött Keres- kedelmi és Együttműködési Megállapodás Magyarország és az Európai Közös- ségek, illetve annak tagállamai között. Ez a megállapodás még nem hozott sok előnyt, mivel csak azt tartalmazta, amit a magyar külgazdasági diplomáciának nem sikerült többoldalú keretek között elérnie Magyarország GATT-csatlakozása után. Az EK 1989 őszén saját kezdeményezésére, egy lépésben, azonnal eltörölte a magyar export diszkriminatív mennyiségi korlátozásait. Ezt döntően politikai megfontolásokból tette, a demokráciába és a piacgazdaságba való átmenet előmozdítása

érdekében. Az EK 1990. január 1-jétől egy évre felfüggesztette azokat a mennyiségi korlátozásokat is, amelyeket nem csak az un. állami kereskedelmet folytató országokkal szemben alkalmazott Az 1991. december 16-án Brüsszelben aláírt Európai Megállapodás (társulási szerződés) létrejötte viszont már elválaszthatatlan a magyar külgazdasági diplo- mácia erőfeszítéseitől valamint a parlamentáris demokráciába és a piacgaz- daságba való átmenettől. Az Európ. Megáll az EK részéről egyoldalúan életbe léptetett általános preferenciarendszer helyébe szerződéses vámcsökkentési kötelezettségeket állított. AZ Európai Parlament 1992. szeptember 16-án jóváhagyta az EK és Magyar- ország közötti Európai Megállapodást, és annak parlamenti ratifikálását java- solta a Közösség tagországainak. A magyar Országgyűlés 1992. november 17- én ratifikálta a megállapodást Az Európai Közösség tagországai 1993 október

15-én fejezték be a szerződésratifikálását, egy évvel később az eredetileg várt időpontnál. Az Európai Megállapodás 1994. január 1-jén, az 1994 évi l törvényként lépett hatályba Magyarországon. Az Európai Megállapodás 2000 végéig a szabadkereskedelem megvalósítását tűzte ki célul Magyarország és az Európai Közösség között az ipari termékek körében. A Közösség aszimmetrikus módon, azonnal vagy rövid időn belül vál- lalt kötelezettséget különféle előnyök nyújtására, Magyarországnak viszont ezt csak később kellett megtennie. Ebben az átmeneti időszakban a magyar gaz- daságnak módja volt felkészülni a magasabb technikai szinten álló közösségi termelők erős versenyére. Magyarország 1994. április 1-jén nyújtotta be hivatalos tagfelvételi kérel- mét, amit több középeurópai ország követett A tagjelölt államok gazdasági, politikai és társadalmi állapotának, továbbá az aquis communautaire

(közös- ségi vívmányok) átvételének a felmérése érdekében az Európai Bizottság több száz kérdést tartalmazó kérdőívet adott át az érintett kormányoknak 1996 ápri- lisában. Ami Magyarország EU-tagságát illeti, az Európai Tanács által kidolgozott csat- lakozási menetrend értelmében 2002 végére befejeződhetnek a csatlakozási tárgyalások. Az Európai Tanács 2002 végén megnevezi azokat az országokat, amelyekkel 2003 elején megköti a csatlakozási szerződést. MAGYARORSZÁG EU-ERETTSEGE A csatlakozási tárgyalások kimenetele szempontjából döntő jelentősége van az úgynevezett integrációérettségnek. Az újonnan belépő országok számára szük- séges pénzügyi támogatások és a csatlakozási költségek ugyanis erősen függnek a tagjelöltek, köztük Magyarország integrációérettségétől. Az integrációérettség jegyeit az Európai Tanács 1993. évi koppenhágai csúcs- értekezletén meglehetősen általános

formában fogalmazták meg (politikai rend- szerváltás, a demokrácia fejlesztése, a piacgazdaság kiépítése, megfelelő ver- senyképesség). A 2000-es évek elejére Magyarország már áttért a piacgazdaságra, kiépítette a nyugati mintának megfelelő parlamentáris demokráciát valamint a piacgaz- daság jogi és intézményi rendszerét, amit az OECDtagságunk önmagában is nyugtáz. Az Európai Unió elsősorban azért érdekelt a keleti irányú kibővítésben, mert fő célja a közép- és kelet-európai régió destabilizálódásának megakadályozása, a rend és nyugalom megszilárdítása keleti perifériáján. Az Európai Unió úgy véli, Magyarország hozzájárult a stabilitáshoz a szom- szédos államokkal megkötött alapszerződésekkel Nyugati szemmel a stabilitást erősítik a magyar-román viszonylatban kialakult jó katonai kapcsolatok is. A régió stabilitásához hozzájárul a magyar vállalatok közvetlen tőkebefektetéseinek növekedése

a környező országokban, valamint a dinamikusan bővülő kis- határforgalom is A térség gazdasági stabilizálódását és a közép-európai országok EU-tagságra való felkészülését segíti a kibővült CEFTA keretében folyó együttműködés. Az utóbbi időben elsősorban politikai szempontból valamint intézményi és jogi megközelítésben vizsgálták az integrációérettséget. Azt elemezték, mennyiben felelnek meg a Magyarország által megkötött nemzetközi szerződések valamint a piacgazdaság intézményi és jogrendszere a közösségi elvárásoknak, az EU- tagság követelményeinek Sokkal kevesebb figyelmet fordítottak a reálgazdasági tényezőkre (a gazdasági szerkezet jellemzőire, a gazdasági növekedés ütemére, a mikroszféra világgaz- dasági verseny- és alkalmazkodóképességére). A reálgazdasági szféra fejlett- sége azonban legalább oly fontos, mint a pénzügyi alkalmazkodás, illetve az intézményi és jogrendszerünk

harmonizálása az Európai Unióéval. A reálgaz- daság néhány mutatója jól tükrözi az EU- érettség mikroökonómiai, azaz vállalati dimenzióit. E mutatók közül megemlíthető a szolgáltató szektor hozzájárulásának aránya a GDP- hez. Ez az arány folyamatosan nőtt Magyarországon a kilencvenes években, s 1997-re élre került a közép- és kelet-európai régióban. Ugyancsak a mikroszféra megerősödésére utal az ipari termelékenység kétszámjegyű emelkedése Magyarországon, ami közép- és kelet-európai összehasonlításban is figyelemre méltó teljesítmény. Az EU értékelése szerint Magyarország a legfelkészültebb az integrációra a közép- és kelet-európai tagjelöltek közül a gazdasági fejlettséggel, műszaki-szerkezeti átalakulással kapcsolatos mutatók alapján. 48. ELEMEZZE A MAGYAR CSATLAKOZÁS JOGHARMONIZACIÓS TEENDŐIT! Az EU-tagságra való felkészülés három nagy joganyag alapján folyik. A kiinduló alap az

Európai Közösségek belső piacának egységesítésével foglalkozó 1985. évi Fehér Könyv, amely az 1987-ben elfogadott Egységes Európai Okmány melléklete. Ebben szabályozták, hogyan kell egymáshoz kö- zelíteni az Európai Közösségek tagországainak belpiaci joganyagát, és előirányozták a pénzügyi szolgáltatások előtti fizikai, a tágan értelmezett mű- szaki és a fiskális (adózási) korlátok mérséklését, majd lebontását. Az Európai Unióban a gazdaságra vonatkozó jogszabályok mintegy 90 százaléka harmonizált. A másik dokumentum a cannes-i fehér könyv, amit az Európai Tanács 1995. június 2627-i cannes-i csúcsértekezlete fogadott el. Az Európai Unió vezetése a cannes-i Fehér Könyvben felsorolt közösségi jogszabályok átvételét javasolja az európai megállapodást kötött közép- és kelet-európai országoknak a jogharmonizáció megvalósítása céljából. A harmadik joganyag az Európai Közösségek és

tagállamai, illetve Magyar- ország között 1991. december 16-án aláírt és 1994. február 1-jén hatályba lépett Európai Megállapodás Sem a cannes-i Fehér Könyv, sem más közösségi dokumentum nem írja elő közvetlenül az Európai Unióhoz csatlakozni szándékozó közép- és kelet- európai országoknak azt, hogy meghatározott időn belül teljesítsék a Gazda- sági és Monetáris Unióba való belépéshez előírt maastrichti konvergenciakritériumokat, és lépjenek be a Gazdasági és Monetáris Unióba. Az Európai Tanács 1993 június 21-22-i koppenhágai csúcsértekezletén elfogadott felvételi feltételek egyikéből (meg kell felelni az EK-tagsággal járó kötelezettségeknek, alkalmassá kell válni az egyre bővülő acquis communa- utaire befogadására) azonban az következik, hogy idővel teljesíteni kell a maastrichti konvergencia- követelményeket is. A kormány által kidolgozott stratégia szerint Magyarországnak 2002. január 1- jétöl

késznek és képesnek kell lennie az EU-hoz való csatlakozásra. Ezzel a követelménnyel összhangban alakították ki a közösségi joganyag átvételének nemzeti programját (ANP), amelyet a kormány 1998 szeptemberében fogadott el. Ez több mint 500 oldalon foglalja össze, hogyan, milyen ütemezésben és milyen ráfordításokkal ülteti át Magyarország a közösségi jogszabályok eddig át nem vett elemeit saját nemzeti jogrendjébe. Ennek végrehajtása következtében a magyar gazdasági joganyag már mintegy 90 százaléka megfelel a közösségi jogszabályoknak. A jogharmonizáció nem szűkíthető le a közösségi jogszabályok átvételére és kihirdetésére. A jogharmonizációval részben összefüggő, részben attól füg- getlen feladat a gazdasági szereplök, azaz a vállalatok, az önkormányzatok és a lakosság felkészítése az EU-tagságra. Ez sok esetben túlmutat a joghar- monizáción, mert egyéb, a közösségi politikákkal kapcsolatos más

mecha- nizmusok alkalmazására, új együttműködési formák elsajátítására is segítséget kell adni az előbbiekben felsoroltaknak. Az átvett közösségi joganyagot végül érvényesíteni is kell. Magyarországon nem csak a harmonizált, hanem a nem harmonizált jogszabályok érvényesítése is sok kívánnivalót hagy maga után. Az igazságszolgáltatás lassúsága, körülményessége még az egyszerűbb esetekben is arra ösztönzi az üzleti élet szereplőit, hogy ne a jogrend keretei között keressék igazukat. 49. HOGYAN ÉRINTI A HUMÁN SZFÉRÁT A CSATLAKOZÁS? Az EU-csatlakozás a humán szférát • egyrészt a jövedelmek alakulásán és differenciálódásán, • másrészt a munkaerő-keresleten, • harmadrészt a külföldi munkavállalás liberalizálásán keresztülbefolyásolja. A vállalati körben az EU-csatlakozás hatására várható differenciálódás a lakosság jövedelmi viszonyait is befolyásolni fogja ellenható erők

hiányában. Az EU-csatlakozás után felgyorsulhat a lakosság jövedelmi és életszín- vonalbeli differenciálódása, a társadalom kettészakadása, nőhet a mun- kanélküliség. Azon munkavállalók elhelyezkedési lehetőségei és jövedelmei fognak várhatóan javulni, akik a csatlakozási felkészülésben előnnyel rendelkező vállalatoknál dolgoznak. Ezek zömében a külföldi tulajdonosi részesedésű vállalatok, ahol 2000-ben mintegy 350 ezer főt foglalkoztattak, ami az ipari foglalkoztatottak egyharmada, az összes foglalkoztatott 10 százaléka. A csatlakozást követő kezdeti években erőteljesebb jövedelmi differenciálódás mehet végbe a magyar lakosság körében, mint a hasonló fejlettségű dél- európai országokban történt a csatlakozásuk után, a nyolcvanas években. A szociális biztonságot erősítő intézkedések nem fokozhatok ugrásszerűen a költségvetési deficit növekedése miatt, ami viszont a maastrichti konvergen- ciakritérium

teljesítését is veszélyezteti. A költségvetést fogja terhelni az egészségügyi és az oktatási reform is, amelynek elmaradása, de még további halogatása sem engedhető meg. Az EU-csatlakozás tehát aligha fogja jelentősen megemelni magyar lakosság többségének életszínvonalát rövid és középtávon. Számottevő rétegeknek éppen a további leszakadás a reális perspektívájuk. Ehhez képest a lakosság megalapozatlan várakozással tekint az EU- csatlakozásra, ami felveti a politikai szféra meghatározó részének a felelős- ségét is. Úgy tűnik, mintha a kormány és az ellenzék vezető politikusai nem tartanának a várható politikai feszültségtől, pedig a csatlakozást követő csalódottság kedvezhet az EU-val szemben bizalmatlan politikai erőknek. A csatlakozás előkészítése emiatt nem egyszerűen technikai, szervezési és jogi kérdés, hanem politikai probléma is. Eddig nem sikerült meggyőzően tudatosítani, hogy milyen előnyei

származnak a magyar lakosságnak az ország EUcsatlakozásától, és milyen negatív hatásokkal, következményekkel kell számolnia. Teljes mértékben hiányzik a politikai marketing ezen a területen. A lakosság véleményét leginkább befolyásoló társadalmi csoportokat kellene elsősorban felkészíteni az EU csatlakozásra és következményeire. A munkaerő iránti kereslet döntően a magyar gazdaság fejlődési pályájától, a gazdaságszerkezeti változások irányától és ütemétől, a külföldi vállalatok további magyarországi szerepvállalásától függ. Az EU-csatlakozás, mint a tágan értelmezett külső, világgazdasági környezet része, legfeljebb módosíthat e fő tényezők által kialakított trendeken, de a munkaerő iránti keresletet alapvetően nem az EU-csatlakozás fogja meghatározni. Az EU-csatlakozásra való felkészülés és a csatlakozás maga várhatóan a szakképzett, azon belül is a felsőfokú képzettséggel rendelkező

munkaerő keresletét fogja elsősorban befolyásolni. Szakképzetlen és alacsony szakkép- zettségű munkaerőből nemcsak Magyarországon, hanem világméretekben is túlkínálat van; ebben a körben az EU-csatlakozás várhatóan nem fog pótlólagos keresletet támasztani. Ezért a továbbiakban a felsőfokú képzettségű munkaerő keresletét elemezzük. Ezt két tényező fogja alakítani: • az EU-csatlakozás közvetlen szakemberigénye; • az EU-csatlakozás következtében megváltozó üzleti környezet pótlólagos kereslete. Ami a csatlakozásra való felkészülés és a csatlakozás közvetlen munkaerő- igényét illeti, ez időben koncentráltan fog fellépni, azaz 2005. évi magyar belépést feltételezve várhatóan a 2004 és 2006 közötti időszakban. Ezután a felsőfokú képzettségű szakemberek iránti igény az Európai Unió fejlődésének irányától, ütemétől fog függni. A magyar EU-csatlakozással összefüggésben a következő

területeken várható pótlólagos kereslet: • Magyarországnak delegálnia kell szakembereket a közösségi intézmé- nyekbe; • az EU-csatlakozás nyomán a magyar igazságszolgáltatásnak értelmez- nie és alkalmaznia kell a közösségi jogot. E követelmény az ügyészségre is vonatkozik; • a magyar közigazgatásnak mind országos, mind helyi szinten alkal- masnak kell lennie a Közösség egységes belső piacának a működ- tetésére, a közösségi politikáknak, azok közül is a közös agrárpolitikának és a közösségi agrárrendtartásnak az érvényesítésére valamint a közösségi források fogadására és hatékony felhasználására. Ehhez a mainál nagyobb létszámú és jobb minőségű közigazgatásra, képzettebb szakemberekre van szükség; • a csatlakozás után feltehetőleg Magyarország lesz az Európai Unió külső határa több szakaszon. A Schengeni Egyezmény átvétele és alkalmazása pótlólagos feladatokat fog hárítani

a Külügyminisztériumra (vízumok kiadása), a határőrségre, a vám- és pénzügyőrségre és a rendőrségre; • a Közösség egységes belső piacának a működtetése szükségessé teszi az állat- és növényegészségügyi állomások, minőségellenőrzési, - tanúsítási és akkreditálási intézmények fejlesztését. • Az EU-csatlakozás megtörténtével mintegy 300-400 főt kell majd Magyarországnak delegálnia a különféle közösségi intézményekbe. E szakemberek egy része Brüsszelben fog dolgozni, másik része Magyar- országról tartja majd a kapcsolatot a közösségi intézményekkel. • Az EU csatlakozással párhuzamosan nagy számban lesz szükség olyan jogászokra, akik ismerik és alkalmazni is tudják a közösségi jogot. A képzésben erre nehéz felkészülni, mert bizonyos közösségi jogforrások (rendeletek) csak a tagállamokra vonatkoznak. A csatlakozás után Magyarország lesz az Európai Unió külső határa több

szakaszon. Ennek hatását a munkaerő-szükségletre még megközelítőleg sem lehet felmérni. Az biztos, hogy megszűnik a magyarosztrák határon a határellenőrzés, innen elvileg át lehet csoportosítani létszámot a többi határ- szakaszra Ezt azonban korlátozza a magyar munkaerő csekély mértékű földrajzi mobilitása. A határellenőrzés megerősítéséhez jórészt középfokú szakképzettségűekre lesz szükség. A fegyveres erők 16,8 százaléka rendelkezett felsőfokú végzettséggel 1996-ban. Mindennek alapján a pótlólagos létszámigényt 400- 500 főre becsüljük. Az EU csatlakozás után előbb vagy utóbb Magyarországra is kiterjesztik a letelepedés és munkavállalás szabadságát. Számolni kell tehát a magyar munkaerő kiáramlásával az Európai Unió többi tagországába és a külföldi munkaerő beáramlásával Magyarországra a tagállamokból. Ami a magyar munkavállalók iránti külföldi keresletet illeti, hosszú távra igen

nagy munkaerő-kereslet prognosztizálható az Európai Unióban. Az egyik leglényegesebb nem adminisztratív korlát a nyelvtudás hiánya. Az EU- országokban csekély a munkaerő-kereslet azokon a területeken, ahol nincs szükség alaposabb nyelvtudásra (például az építőiparban). Becslések szerint a magyar lakosság mindössze 10 százaléka beszél idegen nyelvet, elsősorban az angolt és a németet. A nyelvtudás minőségéről nincs megbízható információ Ezzel a nyelvismerettel elvileg Nagy-Britanniában és Írországban, illetve az NSZK-ban és Ausztriában lehetne elhelyezkedni kvalifikált munkakörben. Nagy-Britannia és Írország esetében a kulturális távolság emelhet korlátokat a munkavállalásban. Empirikus tapasztalatok szerint a magyar fiatalok szívesen mennek el néhány évre külföldre tanulni és dolgozni, de azután hazatérnek. Már ma is sokan tanul- nak külföldön A szakmunkások és a betanított munkások kevésbé vállalnának

munkát szülőföldjüktől távol. Még az országon belül is nehezen változtatnak lakóhelyet. Következésképpen a diplomásokra - a korlátokkal együtt - inkább fog hatni a külföldi munkavállalás vonzereje és lehetősége, mint az általános iskolai és a középfokú végzettségűekre. Különösen erős lehet ez a szívóhatás a globális multinacionális vállalatok részéről (függetlenül attól, hogy EU-beli vagy más székhelyű cégekről van szó), ha azok a központjukból távolabb eső posztokra keresnek munkaerőt. A fejlett ipari országokban a munkaerő már nem könnyen motiválható anyagilag, hogy kiküldetést vállaljon elmaradottabb országokba. A többi közép- és kelet-európai ország felvétele az EU-ba szintén szívóhatást gyakorolhat a felsőfokú végzettségű munkaerő iránt. A kulturális közelség, a fentebb említett menedzserszemlélet, egyes esetekben pedig a nyelvtudás miatt nőhet a kereslet a magyar munkavállalók

iránt. A közép- és felső szintű menedzserek esetében Magyarország még legalább 5- 7 évig versenyelőnyben marad a volt szocialista országok nagy részével. E szegmensben hosszú távon reális azzal számolni, hogy a frissen végzettek 1-2 százaléka vállal hosszabb- rövidebb ideig külföldön munkát. A bevándorlók a demográfiai trendek és a munkaerő iránti kereslet függvényében a felsőfokú végzettségűek jóval szélesebb rétegeiből kerülnek ki, mint a hazai diplomások külföldön boldogulni tudó és akaró része, kevésbé összpontosulnak a gazdasági és a műszaki értelmiségre. A hazai bevándorláspolitikának szem előtt kell tartania e közvetett tőkeimport jelentőségét, azaz a schengeni egyezményhez való csatlakozás után is lehetővé kell tennie a magyarországi munkavállalást. 50. MILYEN ELŐNYÖK ÉS HÁTRÁNYOK SZÁRMAZHATNAK A MAGYAR GAZDASÁG MONETARIS UNIOHOZ VALÓ CSATLAKOZÁSÁBÓL (GMU-TAGSÁG)? Az Európai

Unióba való belépéssel Magyarország arra is kötelezettséget vállal, hogy tagja lesz a Gazdasági és Monetáris Uniónak, azaz a GMU csatlakozás nem jelent majd választási lehetőséget. Ez következik az Európai Tanács 1993. június 21-22,-i, koppenhágai csúcsértekezletén az EU keleti kibővülésével összefüggésben elfogadott felvételi kritériumokból. Ezek egyike „a politikai, a gazdasági és a pénzügyi unió céljaival való egyetértés". Ezért nem érdektelen áttekinteni, hogyan érinti a magyar gazdaságot, illetve azon belül mindenekelőtt a vállalati szférát az erre való felkészülés. Magyarország felkészülése a GMU tagságra, illetve később a tagság elnyerése több területen állítja kihívás elé a gazdasági szereplőket és a gazdaságpolitikát. A GMU tagságra való felkészülés időszakában a gazdasági fundamentumok a forint tartós felértékelődését valószínűsítik, s ez kedvezőtlen az exportban érdekelt

vállalatok számára. Az érintettek nagy része költségcsökkentéssel, a termelékenység javításával és egyéb technikákkal többé-kevésbé semlegesí- teni tudja a felértékelődés hátrányos hatásait. Makrogazdasági szinten a Maastrichti Szerződés konvergenciakritériumainak a teljesítése ró pótlólagos költségekkel járó alkalmazkodási feladatokat a gazdaságpolitikára és gazdaságirányításra A közösségi források fogadásának követelményei, a közösségi költségvetéshez való hozzájárulás és a korábbi időszakról áthúzódó terhek nehezítik a deficittel kapcsolatos kritérium teljesítését. A GMU-tagság előnyei egyértelműen mikrogazdasági jellegűek, tehát elsősorban az üzleti szféra szereplői profitálnak majd belőle. A költségek ezzel szemben makrogazdasági szinten jelentkeznek A GMU védernyő funkciója világgazdasági zavarok idején domborodik ki, mindenekelőtt akkor, ha a külső sokkok nem

aszimmetrikusak. A Gazdasági és Monetáris Unióba való belépéssel, illetve az arra való felkészüléssel kapcsolatos a gazdasági növekedés és az egyensúly (az infláció, illetve az államháztartási deficit csökkentése) közötti célkonfliktus. Az infláció mérséklésének legfőbb eszköze az olyan árfolyam-politika és árfolyamrendszer, ami nem akadályozza a forint felértékelődését. A növekedés Magyarország útja az Európai Unióba és stabilitás dilemmájának feloldása érdekében hasznos lesz elemezni az ír tapasztalatokat, mivel Írországnak is meg kell küzdenie a GMU-ban ezzel a célkonfliktussal. Az EU-tagsággal vállalandó kötelezettségekből adódik, hogy utána nem kerülhető ki a GMU-tagság sem. Nem mellékesek azonban Magyarország belé- pési feltételei, elsősorban a forint pénzcsere előtti árfolyama. Ebben olyan megegyezésre kell jutni, hogy a GMU-hoz való csatlakozás ne rontsa a magyar üzleti szféra hosszú távú

versenyképességét, már csak azért se, mert a GMU, illetve azon belül az Európai Központi Bank monetáris politikája nem tekinthető túlzottan növekedésbarátnak. A GMU-tagságra való felkészülés időszakában célszerű előtérbe állítani a gaz- daságpolitika növekedésösztönző elemeit (beleértve a megtakarítások ösztön- zését és a tőkepiacok fejlesztését) természetesen a mindenkori külgazdasági környezet és belgazdasági egyensúlyi korlátok figyelembevételével. A GMU-ba való belépés után megszűnnek a gazdasági növekedés külső egyensúlyi korlátai, a versenyképességi problémák pedig egyre inkább regionális szinten fognak jelentkezni. Ezzel felértékelődik a regionális politika, és az erre szolgáló közösségi források bevonása.