Kommunikáció | Felsőoktatás » A tömegmanipuláció eszközei és módszerei George Orwell 1984 című regénye alapján

Adatlap

Év, oldalszám:2005, 7 oldal
Nyelv:magyar
Letöltések száma:202
Feltöltve:2009. július 16
Méret:51 KB
Intézmény:-

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!

Értékelések

Ezt a doksit egyelőre még senki sem értékelte. Legyél Te az első!


Új értékelés

Tartalmi kivonat

A tömegmanipuláció eszközei és módszerei George Orwell – 1984 című regénye alapján. „Magától értetődőnek tartjuk ezeket az igazságokat: hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, hogy teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel az embert, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvéshez. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az emberek kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányozottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új kormányzatot létesítsen.” (Részlet a Függetlenségi Nyilatkozatból) Ma mindez ma már természetesnek tűnik, de ebben a műben még az ehhez hasonló gondolat is halálos bűnnek számít. A világot három nagyhatalom (Óceánia, Eurázsia

és Keletázsia) irányítja, akik az élet minden apró pontját ellenőrzés alatt tartják és az ellenük való összefogás, leváltásukra tett kísérlet lehetetlennek látszik. Mi Óceánia világát ismerhetjük meg főhősünk, Winston Smith szemszögéből, aki a külső párt tagja. Munkája „mindössze” annyi, hogy a múltat kell kijavítania a jelenhez mérten. Ez első hallásra kicsit abszurdnak tűnik, de ez a műben teljesen természetes. A munka lényege, hogy ha a „Nagy Testvér” a múltban valamelyik nyilatkozatában tévedett, az kell a valósághoz igazítani. A legapróbb termelési előrejelzési tévedés kijavításától az elgőzösített személyek történelemből való kiírásáig. – Később részletezem Semmi bizonyítéka nem maradhat, hogy a Nagy Testvér tévedett Minden apró cikket, fotót, mindent, amit a Párt valaha is nyilatkozott, ki kell javítani. De ki az a Nagy Testvér? És miért nem tévedhet? A válasz magában rejti az

Angszoc (a politikai idea neve) legnagyobb „erényét” és megdönthetetlenségének okát. A Nagy Testvér nem más, mint a pártelnök, az eszme maga. Nem véletlenül használom az „eszme” szót, mert maga a személy talán már nem is létezik, de mivel az idea nem halhat meg és nem is tévedhet, így a Nagy Testvér személye is örökké fog élni és soha nem fog tévedni. És miért tekint az emberek nagytöbbsége a Nagy Testvérre megváltóként? (Annak ellenére, hogy az életszínvonal a minimális szintet is alig éri el, mindig van valamilyen hiány, és az emberek szenvednek). A válasz egyszerű: Mert nincs más választásuk. „ A Nagy Testvér figyel téged!” Ez az a mondat, ami mindenhol olvasható. A „Gondolatrendőrség” úgynevezett teleképeken figyeli az embereket. Ez egyfajta képközvetítő szerkezet, amiben központilag sugárzott műsorokat lehet látni (természetesen olyanokat, amiben a Nagy Testvért dicsőítik, vagy az ellenségeit

mocskolják), nem lehet kikapcsolni, és ezen keresztül meg tud figyelni a Gondolatrendőrség. Ezek a teleképek mindenhol ott vannak. A munkahelyeken, az otthonokban, köztereken, mindenhol, ahol emberek megfordulnak. Nem figyelnek folyamatosan, de azt senki nem tudhatta, hogy éppen mikor látják. Éppen ezért viselkedik mindig mindenki még otthon is jó párttag módjára. Az emberek nagy része már így nőtt fel, és magától értetődő nekik ez a rendszer. Már nem is kell magukra erőltetni ezt a viselkedést, számukra ez a természetes, a Párt mindenek felett. Ha valaki mégis gondolatbűnt követne el, és a Gondolatrendőrség rajtakapja, nincs menekvés. Elkapják, bebörtönzik, kínozzák, megtörik, és végül megölik. Az ilyen bűnösöket a legváratlanabb helyen- és időben találják meg, meglepetésszerűen. Bezárják egy olyan börtönbe, ahol nincsenek ablakok, csak a neon fénye világít, de az mindig. Senki nem tudja mennyi idő telt el a

bebörtönzése óta, milyen napszak van, csak annyit tud, hogy bármikor megölhetik. A Párt – tanulva a múlt hasonló stílusú uralkodási rendszereiből - nem öli meg azonnal a „bűnösöket” (nehogy mártírt csináljon belőle a nép), hanem a válogatott kínzásokat alkalmazva megtörik, és elérik azt, hogy önként bevallja a Párt ellen elkövetett bűneit (talán az el sem követetteket is). Mikor ez megtörtént, a személyt vagy nyilvánosan, vagy titokban kivégzik. Ezt nevezik elgőzösítésnek Ekkor az embert egyszerűen kiírják a történelemből, mintha soha nem is létezett volna. Eltüntetnek mindent, ami az esetleges létezésére utalhat, születési okmányokat, munkahelyi iratokat, mindent. Az emberek, akik esetleg ismerték, nem mernek beszélni róla, mert félnek, hogy esetleg ők is ilyen sorsra jutnak. A Párt bárkit, bármikor megölhet, úgy, hogy senki nem szól érte egy alig hallható szót sem. A mű vége felé főhősünk, Winston is

egy ilyen börtönbe kerül, így jobban megismerhetjük, miről is szól ez az egész. Hogyan éheztetik, aztán etetik, hogy csinálnak belőle egy emberi roncsot, egy élőhalottat, aztán miként hozzák rendbe. Nemcsak fizikai kínzásokat alkalmaznak a rabokon, hanem szellemi fájdalmakat is okoznak, sőt, talán inkább ezt hozzák előtérbe. Az emberek nem tudják pontosan, hogy mi történik az ilyen börtönökben, csak azt tudják, hogy semmi olyan, amikre szükségük lenne. Viszont így a félelem is nagyobb, mintha mindenről tudnának. Különböző félelmetes mítoszok születnek, és már akkor is rettegés fogja el az embert, mikor meglátja a Szeretetminisztérium épületét. Ugyanis ez volt a neve annak a bizonyos börtönépületnek Hatalmas, fehér építmény ablakok nélkül Az embereket már a látványától is borzongás fogta el. De térjünk inkább vissza az elejéhez! Ez az egész hiábavaló, ha az emberek emlékeznek a múltra, és arra, hogy akkor

nem voltak ehhez hasonló problémáik. Nem hagyják, hogy ezt tegyék velük, fellázadnak, és egy ekkora méretű lázadást már a Párt sem tud leverni. Ez talán így is lenne, ha emlékeznének az emberek. Ezzel mindössze annyi a probléma, hogy senki nem emlékszik már. Akik el tudnák mondani, hogy milyen volt régen, azok már vagy halottak, vagy túl öregek, ahhoz hogy emlékezzenek. Így mindenki azt tudja a múltról, amit a Párt enged nekik. Vagyis a múltban minden rosszabb volt, nem volt mit enni, szakadt ruhákban jártak az emberek, és az átlag életkor sokkal alacsonyabb volt. Ekkor jött a Nagy Testvér, és megmentette ettől a népet. Azóta javul az életszínvonal, nő az átlag életkor, mindenkinek van munkája, és természetesen mindenki boldog. A Párt megsemmisített minden olyan tárgyat, amely utalhat a múltra. Elégetett minden festményt, könyvet, rajzot, lerombolt minden szobrot, templomot, mindent, ami esetleg utalhat arra, hogy a

pártnak nincs igaza. Amit nem tettek tönkre, azt úgy alakították át, hogy az szolgálja az Angszoc eszméjét. Így kisebb az esélye, hogy a tömeg rájöjjön arra, hogy a Párt előtt mindenkinek egyszerűbb volt az élete. Ha mégis ráébredne valaki a tömegből, azt könnyű eltávolítani. Senki sem hisz neki, sőt, még csak el sem mondhatja senkinek a véleményét, mert valaki biztosan feljelentené. Ilyenkor vagy elnyomja magában a felismerést, vagy biztosan meghal. A Gondolatrendőrséget nincs lehetőség kikerülni, mindenkit figyelnek a teleképeken keresztül, de ha így esetleg nem jönnének rá, hogy a személy gondolatbűnt követ el, akkor valaki a környezetéből minden bizonnyal feljelenti. A legnagyobb veszélyt mégis a gyerekek jelentik. Születésüktől fogva mindenhol az Angszoc szellemében nevelik őket. Az iskolák szinte már gondolatrendőrt nevelnek a tanítványokból, akik otthon is hűen szolgálják a Nagy Testvért. Nem számít egyedi

esetnek, hogy egy gyerek feljelenti a szüleit, mint a Párt ellenségeit. Ezek hol valós vádak, hol csak egy fejlett fantázia szüleményei, de ettől még ugyanúgy bűnös a feljelentett személy. Talán ők a Gondolatrendőrség legjobb eszközei. Ki ismerné az embert a legjobban, ki tudná megmondani minden arcrezdülésből, hogy mire gondol? A gyerek az, aki a legtöbb időt tölt az emberrel, és aki talán a legjobban ismeri. Amennyiben ez a gyerek tudja a „kötelességét”, akkor minden lelkiismeretfurdalás nélkül jelenti fel szüleit, mert tényleg elhiszi, hogy ez a kötelessége. A gyerekek bár jó szolgái a rendszernek, világrajöttük mégsem olyan egyszerű. Már a családalapítás is nehézségekbe ütközik Hosszú időt felemésztő procedúrákon kell keresztülmennie annak, aki meg akar házasodni. A Párt nem engedheti, hogy olyan emberek „szövetkezzenek”, akik nem élnek tökéletes párthű életmódot. Hosszú ellenőrzések, és kutatások

várnak a házasulandókra. Másrészt a házasélet esetlegesen elvonhatja a figyelmet a „jó párttag” életmódról. Talán nem fogják teljesíteni a kötelességeiket, elhanyagolják a feladataikat, vagy legrosszabb esetben a Párt ellen is fellázadhatnak. Ha viszont már túljutottak ezen a procedúrán, és végre sikerült összeházasodniuk, akkor a gyermekszülés már szinte kötelességük lett. (Talán azért, mert a gyermek később felügyelni fogja a szülőt) Folyamatosan próbálkozniuk kell, a teherbeejtéssel, hogy utána párthű gyermeket tudjanak felnevelni. Mindez nincs kötelezővé téve, de ez az elfogadott az általános köztudatban. Ez a folyamatos próbálkozás természetesen nem a házasélet öröméért történik, nem is az élvezetekért, hanem csupán a gyereknemzésért. A Párt mindent az ellenőrzése alatt akar tartani, de vannak dolgok, amiket nem tud. Ezeket jobb - megoldás nem lévén – tiltja Ezek közé tartozik a nemi élet

is, mivel ez elvonja a figyelmet a kötelességekről, a háborúról, a Nagy Testvérről. Ha ez tiltva van, az emberekben felgyülemlenek az indulatok, amit nagyon jól ki lehet használni. Rá lehet irányítani a háborúra, a rendszer ellenségeire, bármire, ami veszélyeztetheti a Nagy Testvér helyzetét. Ezt használják fel gyűlöletkeltésre, a háborús hangulat megteremtésére, és így ezek a feszültségek nélkül nehezebb lenne elhitetni az emberekkel, hogy ez nekik is jó. Ha az emberek megszabadulnának ettől a feszültségtől, akkor ki akarna háborúzni, gyűlölni az aktuális célpontot, értelmetlen feladatokat végrehajtani, és talán a Nagy Testvértől (ill. a Gondolatrendőrségtől) való félelem is megszűnne. Egy idő után már az emberek is megszokták ezt az életmódot, és talán már nem is vágynak rá, csak a Párt iránti kötelességnek tartják a házastársi életet. A gyerekszülés kötelességgé vált, ugyanakkor alakultak

nemiség-ellenes szövetségek, amik tagjai olyan emberek (nők), akik elutasítják, mind a nemi életet, mind a gyerekszülést. Másrészt az életszínvonal egy folyamatos alacsony szinten van tartva. Bár az emberek mindenhonnan azt hallják, hogy minden évben egyre többet és többet termelnek mindenből, és csak néha van valamilyen hiány egy-egy elhanyagolható luxuscikkből, ez a valóságot meg sem közelíti. Senki nem mer ellene szót emelni, de folyamatos hiányok vannak mindennapi termékekből. Ellenben azt csak a Belső Párt tagjai tudják, hogy ezekből az árucikkekből semmilyen hiány nincs, csak (szándékosan) nem kerül piacra elegendő mennyiség belőlük. A Párt ezt is szabályozza, mert ha mindenkinek meglenne mindene, akkor talán nem lenne akkora a munkabéli teljesítmény. Így mindig van miért dolgozni, többet termelni, és az emberek megtanulnak örülni annak, amilyük van. A nép természetesen úgy tudja, hogy a Párt előtt még ennél

is rosszabb volt a helyzet. Az emberek szakadt, rongyos ruhákban jártak, nem volt mit enniük, járványok tizedelték az emberiséget, és az átlag életkor is sokkal alacsonyabb volt. Így talán könnyebb elfogadni ezt a helyzetet és hinni abban, hogy később még jobb lesz minden. De ha a termelés egyre nagyobb mértékeket ölt, egyre többet termelnek, akkor miért nincs elegendő mennyiség mindenből? Hová tűnik az árucikkek nagy része? Erre a legjobb megoldás a háború. Természetesen a Belső Párt tagjai semmiben nem szenvednek hiányt, sőt. De ez mégsem emészt fel ekkora mennyiséget. Viszont egy háborúban minden lehetséges dologra szükség van Élelem, ruházat, fegyver, minden, amit meg lehet termelni. Talán ezért indult el a háború a világ három nagyhatalma, Óceánia, Eurázsia és Keletázsia között. Már senki nem emlékszi rá, hogy mikor és miért indultak a harcok, mindenki csak azt tudja, hogy háború van. Igazából senki nem is

látja a hadi állapotok végét, a nagyhatalmak azonos szinteken állnak, senkinek nincs jelentős fölénye, senki nem győzhet. Az egész csak a készletek felemésztésére jó, mert a nép nem kaphat elegendő mennyiséget. Az ellenség is folyamatosan változik Óceánia hol Keletázsiával áll hadban, hol Eurázsiával. De a népnek úgy kell tudnia, hogy Óceánia mindig is az aktuális ellenséggel állt hadban, ezért mikor szövetséges-csere történik, Winstonnak és munkatársainak minden nyilatkozatot, újságcikket, teleképműsort, mindent, amiben valaha is a régi ellenség neve felmerülhet, meg kell változtatni. És hogy véletlenül se derüljön ki az igazság, más hatalmak országaiból származó emberrel Óceánia polgára nem is beszélhet. Ez is gondolatbűnnek minősül. A beszélgetést megelőzendő, nem is tanulhatnak idegen nyelveket. A háborúval egyszerűen meg lehet oldani a felesleg kérdését, ráadásul az emberekben rejlő gyűlöletet is van

kire irányítani. Amíg az ellenséget utálják, addig nem fordulnak a Párt ellen, sőt, inkább mint megmentőre tekintenek fel rá. Utolsó lépésként pedig nyelvészek ezrei dolgoznak egy új nyelvrendszer kialakításán, amiből kiszűrik a felesleges szavakat, mindent leegyszerűsítenek. Természetesen ebben a nyelvben, az Újbeszélben, már a gondolatbűn elkövetésére alkalmas szavak nem is léteznek, egyszerűen nem lehet megfogalmazni a gondolatbűn tárgyát. A Párt tervei szerint, mikor majd mindenki csak ezen a nyelven tud majd beszélni, csak így fog gondolkodni, akkor a gondolatbűn fogalma lényegét veszti. Az emberek csak párthű gondolatokat tudnak majd megfogalmazni. A nép végleg elveszteti az ellenállás lehetőségét, a Párt pedig az idők végezetéig fog uralkodni. Mindent összegezve a tömegek manipulálásának legegyszerűbb módja a megtévesztés és a megfélemlítés. Ebben a műben is ez a két módszer van a legerőteljesebben

hangsúlyozva, de ezen kívül talán az összes lehetséges út megmutatkozik és egy olyan átgondolt hálóvá szövődik, amin sehogy nem lehet átjutni, és nyerni a manipulálóval szemben. És végül elhisszük, amit el kell hinnünk.