Betekintés: Deák Viktória Hedvig - Egyháztörténelem I.

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


SAPIENTIA SZERZETESI HITTUDOMÁNYI FŐISKOLA Deák Viktória Hedvig OP Egyháztörténelem I. jegyzet 2005 Budapest SAPIENTIA – ET 1 1 1. Bevezetés. Az egyháztörténelem fogalma, tárgya. Teológiai megalapozása. Módszere. Az egyháztörténelem korszakolása Az egyháztörténelem tárgya Az egyháztörténelem, jogos tudományos autonómiája és saját módszerei mellett, a teológiai kutatás fényében nyeri el értelmét, és a hívő hitének kifejeződése is (az egyháztörténész feladata Isten jelenlétének felfedezése a történelemben). Kiindulópontja a kinyilatkoztatás: az egyház a hívők közössége, amely tanúskodik Krisztus első eljöveteléről, a Szentlélek vezeti, és várja Krisztus második eljövetelét. Ez viszont azt is jelenti, hogy az isteni és az emberi elem, a hanyatlás és növekedés egyszerre van benne jelen. “Az egyháztörténet tárgya a Krisztus által alapított egyház növekedése az időben és a térben. Mivel

tárgyát a teológiából kapja, ezért teológiai tárgy, nem ugyanaz, mint a kereszténység története. A teológiai kiindulási pont tehát az egyház fogalma, amelyet nem úgy kell érteni, hogy a dogmatika által nyújtott egyházfogalom mintegy a történeti elbeszélés váza. Hanem a teológiai nézőpont az egyház isteni eredetére vonatkozik, Jézus Krisztus által akart rendjére (szentségi és hierarchikus), és a Szentlélek megígért segítségére. Az egyház története csak az üdvösségtörténet szempontjából érthető, végső értelmét csak a hit ragadhatja meg.” Hubert Jedin Azt mondhatjuk, hogy az egyháztörténelem teológiai és történeti tudomány egyszerre. Nézőpontunk a katolikus hit perspektívája. Ez történettudományi szempontból is legitim lehet, ugyanúgy perspektíva, mint az összes többi történészé. A teljes objektivitás amúgy is illúzió, 19. századi találmány. A történész perspektívája nagyban függ a

megismerő alany kultúrájától, körülményeitől. Ez a perspektíva teszi egyházivá a történészt. A történettudományi és a teológiai szempont lehet egymással feszültségben is. A teológus az egyház önértelmezéséből indul ki, a történész ennek látható kifejezéseiből. Az egyháztörténelem nem pusztán a történelem teológiája, de nem lehet pusztán csak a látható intézmény története. Az egyháztörténelem tehát a teológiától kapja tárgyát, ezért fontos, hogy milyen egyházfogalomból alakulunk ki: az egyház, mint pusztán intézmény – ebben az esetben leszűkítjük a tárgyat, csak a hierarchia lesz az érdekes. Jelentős a II. Vatikáni Zsinat hozadéka: az egyház Isten népe (LG), az egyháztörténelem jobban koncentrál a vallásosság történetére. A profán történelemtudomány fejlődése is vitt hasonló arányba: Annales-kör és folyóirat (Annales, E.S.C; 1929, Strasbourg), főbb képviselői Lucien Febvre, Fernand

Braudel, Marc Bloch, Georges Duby, Jacques Le Goff. Nem a nagy események, személyiségek a téma, hanem a tömeg, a mentalitás története, demográfia, statisztika, mint forrás (pl. klíma: gazdaság szempontjából fontos). Eddig érdektelen dokumentumok is fontosak lesznek, minden érdekes lehet, ami az ember jelenlétének a jele. Miért fontos az egyháztörténelem? Röviden, mert a jelen megértéséhez elengedhetetlen a múlt ismerete. Mint teológiai tárgy, az egyháztörténelem először 1917-ben lett kötelező erővel a papképzés része. Akkor főként apologetikus jelleggel, a modernizmus ellenében: amit a spekulatív teológia tanít, azt bizonyítja a pozitív teológia, az egyház ellenségeivel szemben. Az egyháztörténelem a bizonyítékokat szolgáltatja ehhez. Mindez az egyháztörténelemnek nem vált javára. Továbbá, a kinyilatkoztatás, maga az egész kereszténység, mint vallás, történeti. A kereszténység új időfogalmat is hozott, ami

lineáris. Jézus Krisztus-esemény egyszeri, az idő egy konkrét 1 SAPIENTIA – ET 1 2 pontján történik. Ez a történetiség kettős: egyrészt Jézus Krisztus kinyilatkoztatása időben történik (kategoriális kinyilatkoztatás), másrészt az ember, akihez szól, szintén a történelemben él. Történetiség felfedezése a 19. sz. gyümölcse. Módszere Kritikai módszer, történelemtudomány módszereit alkalmazza. Lépései: 1. Források feldolgozása, itt keveset számít a vallási hovatartozás 2. Mindezek között oksági kapcsolatok, rendszer felállítása, ítéletalkotás (felemelkedés, reform etc). Műfajok: biográfia, monográfia (lehatárolt helyre, időre, intézményekre vonatkozik, szigorúan tud. kritériumok), tanulmány (rövidebb, irodalmibb, kevesebb hivatkozás) 3. Egyháztörténelem egészének megértése – hit fényében történik. Segédtudományok: többek közt epigráfia, numizmatika, kronológia, paleográfia, heraldika,

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


történeti földrajz. Egyháztörténelem története A történetírás Hérodotosszal kezdődik: ott is egy nép önidentitásából születik, egy jelentős esemény indította el. Az első keresztény történetíró (egyszerre teológus is) Caesareai Euszébiosz (273-339), műve Historia ekklésiastiké (egyházi történet). 324. Az egyház története az ortodoxia története, főleg az apostoli folytonosság érdekli. Az egyház előrehaladása a történelemben számára az emberiség üdvösségéről szóló isteni terv megvalósulása. Constantinus “megtérése” az a nagy esemény, ami elindítja a keresztény történetírást. A keresztény középkorban igazi egyháztörténelemről nem beszélhetünk, inkább keresztény történetírásról, mivel az állam és a társadalom nem váltak szét egymástól. Gioacchino Da Fiore-val († 1202) kezdődik a dekadencia-elmélet: a jelenlegi, intézményes egyház, a Fiú korszaka után jön a Szentlélek korszaka.

(Egészen pontosan 1260-ra várta a Szentlélek korának eljövetelét, amely a szerzetesek korszaka lesz.) Reformáció: Mattheus Flaccus Illyricus protestáns író: Magdeburgi centuriák (1560-1574) című polemikus műve azt akarja bizonyítani, hogy a reformált egyház, és nem Róma az ősegyház jogos örököse. A felelet Cesare Baroniustól jön, aki Néri Szt. Fülöp rendtársa, oratoriánus, később bíboros: Annales Ecclesiastici. Szintén apologetikus jellegű, de ellenkező előjellel, értéke, hogy a Vatikáni Könyvtár sok dokumentumához hozzáfért. A megkülönböztetés egyháztörténelem és a kereszténység története közt a felvilágosodás szülötte: megkülönbözteti az eszmét a struktúrától, amely elnyomja az előbbit. Egyes modernista szerzők szerint: az egyház az a struktúra, amelyet a csalódott hívők találtak ki maguknak, mivel nem jött el a bejelentett Isten Országa. Szerintük az aktív isteni jelenlét nem lehet közvetlen

kutatás tárgya. Korszakolása A periodizáció mindig már interpretáció, utólagos, mesterséges. (ld. ókor vége; újkor kezdete) Jelentősége inkább didaktikus. Hubert Jedin, August Franzen: Az egyház és a társadalom viszonya alapján 1. Az egyház a hellenisztikus-római kultúrkörben 1–7.sz. 2. Az egyház mint a keresztény népközösség alapja 700–1300 3. Nyugati keresztény világ felbomlása, reformáció, a világmisszió kezdete 1300–1750 4. A világegyház az ipari korban; 19-20. század: elszakadás az államtól 2 SAPIENTIA – ET 1 3 (Ez teljesen Nyugat-Európa-centrikus felosztás.) Az egyház és a világ kapcsolata alapján (Marcel Chappin) 1. Kezdetek–4.század: távolság (Egyház nem imádkozik az uralkodó megtéréséért), üldözés 2. 400–1800 Az egyház és a világ kb. azonosak a) 400–1000 császár/király dominál b) 1000–1500 egyház (pápa) dominál c) 1500–1800 abszolutista állam dominál (francia forradalom!) 3.

1800–1960 egyház izolálódik, egyház 2b-t sírja vissza, állam küzd az egyház ellen (jozefinizmus, kultúrharc) 4. 1965 – egyház beilleszkedik a világba 2. A születő egyház környezete (politikai-társadalmi-kulturális helyzet; vallások) Politikatörténet Az egyház egy már meglévő, működő kultúrába születik bele. A Római Birodalom, az imperium Romanum, a Földközi-tenger partvidékét foglalja el. Mint ilyen, Nagy Sándor birodalmának helyébe lépett. Igen városiasodott (lakosság 10-20% él városokban), igen fejlett infrastruktúrával rendelkezik (úthálózat, vízvezetékrendszer, posta – eszmék érintkezése miatt fontos). Provinciákból áll. Rabszolgatartó társadalom, földművelésre van alapozva (Egyiptom, É-Afrika ezért stratégiailag fontosak). Az egyeduralmi rendszer kiépítése a birodalom expanziója miatt elengedhetetlen volt. Rétegzett, de nem zárt társadalom Octavianus (Kr.e. 27-ben szavazzák meg neki az Augustus címet)

(Kr.e 31 – Kr.u. 14) alatt: principatus, mint államforma, nem a császárság megalapítása. Pax Romana (római béke) megteremtése: tartós békeidőszakot, biztonságot teremt. Uralma alatt történik Pannonia elfoglalása (Tiberius) Hatalmának alapja: hadserege, Egyiptom birtoklása (császári provincia). Társadalmi-erkölcsi reformokat is bevezet: gyermekvállalás elősegítése. Békés, gazdasági virágzást adott a kereszténységnek. Tiberius az istenek sorába emelteti, papi testületet is alapít a kultuszára. Utána: Iulius-Claudius dinasztia (Tiberius, Caligula, Claudius, Nero, aztán polgárháború 68/69-ben) Flaviusok: Vespasianus (70-79), alatta zsidó háború. Titus (79-81) Római géniusz: polgárjog kiterjesztése rugalmasan történt, nem úgy, mint a görög városállamokban; átvettek sok idegen elemet a legyőzöttektől, és rómaivá tették (császárkultusz pl.); jellemző rájuk egyfajta politikai zsenialitás. Kultúra Hellenisztikus kultúra,

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


amelyet az ókor globális kultúrájának nevezhetnénk. (időben Kr. e. 336-30 - Egyiptom, mint utolsó királyság beolvadása, előtte Pergamon, Makedónia, Szíria), Nagy Sándor utántól, hadvezérei által alapított királyságokban alakul ki. Kozmopolitizmus, sztoicizmus aranykora. Nyelv a koiné görög, Nyugaton a latin, de a divatos a görög. Rómában a liturgia kb. 370-ig görögül folyt. Kr.e. 2. századtól Rómában is erősebb görög hatás érvényesül (Achája provincia elfoglalása után), művészetben, irodalomban. Vallás 3 SAPIENTIA – ET 1 4 Szinkretizmus, politeizmus. Róma mindig a legvallásosabbnak gondolta magát, ez győzelmének alapja. Róma nem kényszerítette rá saját vallását senkire sem, pragmatikusak voltak. Pontosan a kizárólagosság jelenti a botrányt Róma számára a kereszténységben és a zsidóságban. Görög isteneket átvette Róma, ill. azonosította sajátjaival. Mágia a vallás része volt, nem

különböztették meg, jóslatok, mágikus erejű szobrok, amulettek használata a vallás része volt stb. Vallás és etika nem tartozik szükségképpen egybe. Erre az időre a vallás monisztikus irányba kezd elmenni, elit körökben a szkepszis a divat (Cicero: minden kétséges, ezért a legbiztosabb megtartani a hagyományt). Van egy isteni gondviselés, egy logosz, amely átjárja a világot, sors, heimarmené, amely az olümposzi istenek felett áll. A misztériumokba való beavatás pont a sors feletti uralmat akarta biztosítani. De ez nem személyes istenhit. Az archaikus római vallás már kimerült, bár Augustus próbálta megreformálni. Egyes ősi kultuszformákat felújít, illetve mivel Iuppiter volt a köztársaság védőistene, helyette Apollónt favorizálja. Gyógyító isten. Állam és uralkodó vallása eggyé lesznek. Az uralkodók kultusza Hellenisztikus eredetű, eredetileg a jótevők iránti hála és tiszteletadás megnyilvánulása volt, de a

hódolat és a hűség kifejezőjévé vált. Ezért főképp politikai jelentősége volt. De maga az elv továbbél a keresztény szakrális császár- és királyeszményben. A keresztények és a birodalom közti összecsapás elkerülhetetlen volt, császár és Krisztus is Úr és szabadító. Az ókori kultuszban kimutathatók keleti elemek: egyiptomi fáraó, mint az istenség fia, görög hérosz-kultusz (az istenek nem képviseltek más létrendet, inkább az emberi tökéletesség magasabb fokát). A rómaiak tisztelték az ősök manes-ét, hősök genius-át. Augustus kezdte el, hogy elfogadta személyének tiszteletét a keleti provinciákban, de neki és Rómának (Róma város védőistene) emeltek egyszerre templomot. Így egyetemes, az egész birodalomra kiterjedő kultuszforma volt. Nagy Sándor volt ebben az első, hellenisztikus királyok követik. Augustus is megpróbálta a vallásos odaadást az uralkodó iránti hűség szférájába emelni. Az ő genius-ának

is lehetett áldozatot bemutatni (nem ugyanaz, mint az isteni tisztelet, magánember genius-ának is mutattak be áldozatot születésnapján). Halála után isteni rangot kapott. Fontos látni, hogy mindez a Pax Romana és a gazdasági virágzás megteremtésekor történik. 3. századig nem volt kötelező a birodalmi vallás. Misztériumvallások A tradicionális politeizmus kimerülése nyomán jönnek be a misztériumvallások. Titkosak, Keletről jönnek általában. Müsztérion titkos szertartást jelent. (kereszténységben a misztérium Istennek a történelemben végbevitt cselekvését jelöli, amely az ember számára üdvösséget vagy ítéletet hoz: teremtés, megváltás) Vannak helyi és vannak egyetemes jellegű misztériumvallások. Nem voltak kizárólagosak olyan értelemben, hogy egyvalaki több misztériumba is beavattathatta magát. Kezdetben helyi jellegű: eleusziszi misztériumok (Athén közelében), Démétér görög gabonaistennő és lány Perszephoné

körül. A beavatottaknak (személyenként) a halhatatlanságot biztosítja. Egyiptomi eredetű Izisz-Ozirisz-Szerapisz kultusza (Szerapisz neve Ozirisz+Apisz kombinációból, temploma az alexandriai Serapeum, Zeusszal azonosították). Ízisz kultusza terjedt el Egyiptomon kívül is, Démétérrel ill. Aphroditével azonosították, az összes többi istennő az ő manifesztációja. Kr.u.1. századtól Rómában is legitim lesz a kultusz. 4 SAPIENTIA – ET 1 5 Templomaiban naponta istentisztelet volt, ill. a mítosz felelevenítésére (Ozirisz nem támad fel, hanem az alvilágban folytatja életét) két nagy ünnep volt évente. Főníciai eredetű Adónisz kultusza, mítoszában a 2. században jelenik meg az a motívum, hogy feltámad, valószínűleg Ozirisz-mítosz hatására. Aphrodité szerelmese, vadászbalesetben meghal. Frígiából (Kis-Ázsia) származik Kübelé és Attisz kultusza; Kübeléből Nyugaton az istenek anyja, Magna Mater lett. Elsőként fogadták

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


be Rómában a keleti kultuszok közül, a 2. pun háború idején, a Sybilla-könyvek jóslatai alapján. Claudius alatt nyert hivatalos elismerést. A mítosznak több változata van, egyik szerint Kübelé szerelmes lett Attiszba, és rávette, hogy örök szüzességet fogadjon. De Attisz beleszeretett egy nimfába, ezért Kübelé megölte a nimfát. Ebbe Attisz beleőrül és kasztrálja önmagát. Rómaiak számára ellenszenves volt, mert papjai is kasztrálták magukat. Mithra (görögül Mithrász) perzsa (fény) istenség kultuszában vannak a kereszténységhez hasonló elemek. Eredete homályba vész, van mitologikus magyarázat: Mithra vadász volt, nagy hőstette a bika megölése, véréből élet és gabona fakadt. Leölése alkotó tevékenység, életet és energiát ad az emberiségnek. Asztronómiai magyarázat: a bika leölése a kozmikus erők megszemélyesítése. Mithrász a világ ura, aki az univerzumot igazgatja, megmenti a lelkeket a sorstól, és megőrzi

őket, amikor áthaladnak haláluk után a bolygók szféráin. A mithraizmus egyfajta megváltást kínál követőinek, pl. Rómában a Santa Prisca templom alatti Mithrász. szentélyben a felirat: “Megmentettél minket az örök vér kiontásával”. 7 szintű beavatást ismer (kézrátétel, vízhintés, kultikus étkezés kenyérrel és vízzel), csak férfiaknak, Nyugaton terjedt el. Sol Invictusszal (legyőzhetetlen nap) azonosították, születésnapja dec.25. Kizárta a nőket, nem nemzeti alapon terjedt, voltak erkölcsi követelményei (eskühöz való hűség), beavatottak vesznek csak részt a kultuszban, istenségének követendő élettörténete volt, egységes ikonográfiával. De nem volt kizárólagos jellegű. A misztériumvallások és kereszténység Keresztény apologéták szerint a misztériumvallások a kereszténység démoni utánzatai. Sok vallástörténész szerint épp fordítva, a kereszténység kölcsönzött tőlük. Sokan a feltámadás

párhuzamait keresték, de sem Ozirisznál, sem Attisznál nem erről van szó. Ezen misztériumok eredete a mezőgazdasági ciklusban gyökerezik, kötődnek a természet körforgásához. Beavatás mint újjászületés: nem szükségképpen erkölcsi megújulás, és nem is bűnöktől való megváltás. kereszténységben nem voltak faji vagy társadalmi korlátok, jobban elszakadt a judaizmustól, mint a misztériumvallások nemzeti eredetüktől. Megistenülés, istengyermekké válás nem volt. Mysterion jelentése is más: kereszténységben olyan titok, amely korábban rejtett volt, de most kinyilvánult és hirdettetett; a misztériumvallásokban pedig racionálisan nem közölhető üdvösségtartalom. Zsidóság A birodalom tolerálta őket, szabad vallásgyakorlatot élveztek, a diaszpórában komoly súlyuk volt, kétharmaduk Palesztinán kívül élt. Rómában is több zsinagóga volt. Császárért naponta áldozatot mutattak be. Hellenizálódtak természetesen ők

is. Nem monolitikus vallás, több irányzat létezett: esszénusok, szadduceusok, farizeusok. (Ezekről tudósít Iosephus Flavius: A zsidók története c. művében) Farizeusok: a.m. elkülönültek. Tórát az új helyzetben magyarázták, tekintéllyel, hagyományok alapján, az élet minden területén. Nem papi jellegűek. Tanfejlődésben rugalmasak, pl. test feltámadását, lélek örök életét, túlvilági 5 SAPIENTIA – ET 1 6 büntetését hiszik. Rituális tisztaság fontos. Válás kérdésében is eltérnek. Szadduceusok konzervatív, arisztokrata papi párt, csak az írott Tórát fogadták el. Esszénusok: KhirbetKumránban élnek, a jeruzsálemi templom áldozatát nem ismerik el. Vitatott az azonosítás Kumrán és esszénusok közt, lehet, hogy több csoport is volt. Szigorú hierarchia, próbaidő, Igazság Tanítójáról is van szó, aki erőszakos halált halt. Eszkatologikus remények, várják a Messiás eljövetelét. Különböző naptárat

használtak. Jézus és köztük komoly kapcsolat nem feltételezhető, több a kapcsolat a Talmuddal. A három kultúra (zsidó, görög, római) által támasztott három fő kihívás az ókori egyház számára a) zsidóság A kereszténység a zsidóságon belül születik, megvan a folytonosság tudata. A zsidóság vallási intézmény, úgy, mint a kereszténység. Teokráciáról van szó, ahol Jhvh uralkodik a törvény által. Az egyháztörténeti problémák a judaizmuson belül mind vallási jellegűek. előnyök: a vallás nem a politika függeléke volt, hanem fordítva; kereszténység is ezt akarta, a vallás uralmát kiterjeszteni az egész életre. Jézus tanításának csúcsa, hogy ő a megígért Messiás. Ez a zsidó várakozás beteljesedése. Egyedül a zsidóság volt tisztán monoteista. hátrányok: a zsidó vallás nemzeti jellegével vannak összefüggésben, ill. a törvény és a külső cselekedetek fontosságának hangsúlyozásában. Ez ellentétben

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


állt a kereszténység két fontos üzenetével: bensőre helyezi a hangsúlyt, illetve az egyetemes küldetés. Ezért érthető, hogy a kereszténység és zsidóság közti ellentét egyetlen problémára vezethető vissza: lehetnek-e a pogányok is keresztények (anélkül, hogy előbb zsidónak kell lenniük)? (ld. Pál, törvény kegyelem) b) a görög gondolkodás A problémák itt jórész filozófiai természetűek, hiszen a görög a filozófia nyelve. Hit és tudás viszonya mi, eretnekségek, teológia itt születik. Lemérhető ez pl. azon, mennyire érdekelték a görögöket a dogmatikai viták. előnyök: a kereszténység olyan elméket is talál, akik nyitottak a szellem felé. A görög filozófia már elkészítette a fegyvereket a politeizmus és bálványimádás ellen, már a monoteizmus felé hajlott. Valamint a spekulatív görög szellem segítette a kereszténységet, hogy szisztematikus teológiát fejlesszen ki. Fontos a görög nyelv is, mint

kommunikációs eszköz hátrányok: a kereszténység mindig misztérium marad; ezért a spekulatív szellem hajlamos arra, hogy elhatalmasodjon. Innen jön a racionalizmus veszélye (kereszt botránya), az, hogy a gondolkodás természetes ismeretté akarja redukálni a kinyilatkoztatást. Ez tulajdonképpen a hellenizáció veszélye, amivel ma is vádolják a kereszténységet, az egyház meghamisította Jézus üzenetét, a biblikus nyelvet filozófiaival helyettesítette, narratív helyett metafizikus, statikus, esszencialista lett. Názáreti prófétából így lett Isten preegzisztens fia. Igaz ugyan, hogy a platonizmusnak befolyása volt, de inkább a morálra, mint a dogmára. A Szentháromság dogmája minden előzetes filozófiai koncepciót széttör. Éppen hogy az eretnekségek hellenizálták a keresztény üzenetet; Arius tana sokkal jobban illett a görög gondolkodáshoz, a platóni egy-hez. c) a római környezet A római világ inkább praktikus, mint teoretikus.

A kormányzat, adminisztráció világa. Róma eredendően toleráns a vallásokkal szemben, a tanok, ill. az egyéni lelkiismeret nem érdekli. A kereszténység létét praktikus szempontból nézi: ennek a vallási közösségnek a léte megegyezik-e az állam érdekeivel, azaz, létezhetnek-e a keresztények. 6 SAPIENTIA – ET 1 7 előnyök: a Birodalom nem csak harctér volt a kereszténység számára. Infrastruktúra, belső biztonság, béke, mind elősegítette a kereszténység terjedését. Később a Birodalom a maga területeivel, provinciáival, egységével az egyház önszerveződésének modellje lett. hátrányok: ugyanez adta a veszélyt is, ti. hogy a politikai szempont lesz a döntő, ez történik a keresztényüldözésekben, de a cezaropapizmusban is. Maga a probléma (az állam és az egyház viszonya) a kereszténység egész történetét végigkíséri. További veszély, hogy a római kormányzási modell lesz az egyház kormányzásának modellje

is. 3. A kereszténység terjedése Jézus mennybemenetele után elkezdődik a missziós munka. Fontos a jeruzsálemi közösség. (30-36) (ld. ApCsel, mint fő forrás, amely nyilván idealizál; ill. Iosephus, Euszébiosz, Suetonius, Tacitus) Először a zsidó istentiszteletbe kapcsolódnak bele, feljárnak a templomba. De különbségek is vannak, már itt megjelennek a keresztény közösség megkülönböztető jegyei: keresztség, kenyértörés, kézföltétel, Jézus Krisztusba vetett hit. Péter vezető szerepe már itt nyilvánvaló. Egy belső vita következményeképp kiválasztanak hét diakónust a hellenisták köréből. Két különböző mentalitásról is szó van, ők kevésbé kötődnek a templomhoz. Ellenük tör ki az első üldözés is (István diakónus halála 33/36). Utána akik elmenekülnek, Palesztinán kívül is közösségeket hoznak létre (Antióchia: első, megtért pogányokból álló közösség; keresztény név, amelyet itt kapnak meg

először, valószínűleg gúnynév; Péter vezeti, aztán Saul és Barnabás; Damaszkusz). 42/43 id. Jakab apostol meggyilkolása. I. Heródes Agrippa letartóztatja mindkettőjüket, őt kivégzik. 62/63 ifj. Jakab kivégzése (az Úr testvére), közösség vezetője volt Péter távozása után (43/44). 50-ben az apostoli zsinat intézkedik a pogányokról: fojtott állattól és a vértől tartózkodniuk kell. A jeruzsálemi közösség 66-ban, a zsidó felkelés kitörésekor Pellába menekül, árulónak tekintik őket a zsidók. A zsidókereszténység a 2. században ér véget; tulajdonképpen két szék között a padlóra esnek, mind a pogánykeresztények (miért tartják meg a zsidó szokásokat?), mind a zsidók gyanakvással tekintenek rájuk. 85-től már átkot mondanak rájuk a zsinagógai liturgiában. 133-135: Bar Kochba-féle lázadás, Jeruzsálem lerombolása (Aelia Capitolina római város lesz belőle), Hadrianus császár kitiltja a zsidókat Judeából.

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


Ebionitáknak nevezték magukat (ebion – szegény szóból), Ireneusz már az eretnekek közé sorolja őket, egyesek már Ebion nevű főeretnekről is tudnak (közülük néhányan tagadták Jézus szűzi születését). Arab támadások alatt semmisülnek meg végleg. A konstantini fordulatig a zsidók üldözik a keresztényeket, aztán fordítva. Szt. Pál tevékenységét ld. Újszövetségben. A római közösséget a hagyomány szerint Péter alapította, mások szerint már előtte megalakult (Pál már a meglévő római közösségnek ír Korintusból 57/58-ban). Római Szt. Kelemen levele utal arra, hogy Rómában lett vértanú, hagyomány szerint a Nero-féle keresztényüldözésben 64-ben. Sírja nagy valószínűséggel ott van, ahol gondoljuk, ld. az ezt bizonyító ásatásokat (Kirschbaum: Az apostolfejedelmek sírjai SZIT). 25 éves római tartózkodásáról szóló hagyomány 4. századi, nem hiteles. De minden pápalista elején ő áll, és ezt más egyházak

sem vonták kétségbe. 115/117 k. Ignác írja a rómaiaknak: “nem úgy parancsolok nektek, mint Péter és Pál.” A többi apostol tevékenységéről semmi biztosat nem tudunk, apokrifek tudósítanak róla. János Efezus, Tamás India, Márk Alexandria püspöke. (ld. magyarul is) A terjedés néhány adata 100 körül, kb. 50 keresztény közösség, Palesztina, Kis-Ázsia, Makedónia, Achája, Róma, Marseille. 200 k., több mint 100 közösség: Egyiptom, É-Afrika, néhány van Európa többi részében. (Lyon, Vienne) 7 SAPIENTIA – ET 1 8 300 körül, több mint 450 közösség. 150 Kis-Ázsiában, 60 Itáliában, 40 Egyiptomban. Különösen Európában, a vidék pogány marad (pagus-paganus). 300 k., kb. 10%-a a lakosságnak keresztény. A birodalmon kívül, 100 k. néhány közösség, kereskedelmi kapcsolatok révén, talán Indiában is. 300 k. már Iránban komoly jelenlét (Ktésziphón), Armenia (Örményország) az első keresztény állam, Etiópia is

keresztény lesz. 4. Az egyházi hierarchia kialakulása és fejlődése az 1-2. században, az egyházszervezet kialakulása A kezdetekről nincs sok adat, egyébként is a hierarchia kezdeti alakulása a legvitatottabb kérdések egyike, ahol a kutatók felekezeti hovatartozása, egyháztani felfogása sokat számít. Nagy a veszély, hogy a kutató saját egyháza jelenlegi helyzetét veszi kiindulópontnak, csak ez felelhet meg az “eredeti tiszta egyház” állapotának. Jézus sajnos nem adott pontos utasításokat a tanítványoknak: különösen protestáns kutatók szeretik kiélezni a különbséget aközött amit Jézus akart, és ami létrejött. Mindenestre valószínű, hogy a tanítványok jobban tudták értelmezni Jézus akaratát, mint 2000 év múltán a tudósok, mondja jogosan Franzen. Újszövetségben Az Újszövetség ebből a szempontból nem rendszeres. Először vándorhierarchia van, ezt váltja fel a helyi, stabil 2. sz. közepére. Vándortanítók,

próféták (karizmatikus személyek) működtek az 1. sz. végéig. Már Pál pasztorális leveleiben érzékelhetők a monarchikus püspökség (egyetlen püspök, mint vezető, egy egyházközségben) első jelei (1-2 Tim, Tit 1,7 - presbiter illetve püspök szinonimaként szerepel). A karizmatikus szerepek visszavonulóban, a funkcionálisok pedig karizmatikusként legitimálódnak. Továbbá helyenként is változik. Nem volt egyetlen, meghatározott utasítása Jézusnak erre nézve. A kor dokumentumai általában kétlépcsős hierarchiáról beszélnek (püspök és presbiterek, illetve püspök és diakónusok – ez utóbbi Római Szt. Kelemennél), általában nem lehet pontosan körülhatárolni az egyes kifejezések értelmét. Pál: „apostolokra, prófétákra, tanítókra alapozott épület vagytok”. Az általa alapított közösségekben igazi hierarchia nem létezik még, ő maga állította az első vezetőket, presbitereket/püspököket. Az apostoli atyák kora

Római Kelemen szintén püspökökről/presbiterekről (ez a kettő szinoníma nála), illetve diakónusokról beszél. Ezeket a szolgálatokat az apostolok állapították meg, akik Jézus Krisztustól jönnek. De valószínű, hogy Kelemen nem ignáci értelemben vett püspök, hiszen általában többesszám 1. személyben beszél. Valószínűleg ő volt a presbiteri tanács szóvivője Rómában (azaz kollegiális vezetés volt), de tudatában van annak, hogy annak az egyháznak a hangja, amely Péterre és Pálra épül. Nem lehet a hierarchiára ill. a hatalom felosztására vonatkozóan következtetéseket levonni a levélből. A Didakhéban (12 apostol tanítása, keletkezett 100 és 150 k. Szíriában, de lehet 70110 k. is) a helyi hierarchia mellett nagy szerepük van még a vándorprófétáknak, akiknek joguk volt az eucharisztiát megünnepelni. Őket bírálni bűn a Szentlélek ellen. Óker III, 100 (XV,1). 8 SAPIENTIA – ET 1 9 Antióchiai Szt. Ignácnál már

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


az egyház elkülönül azoktól a csoportoktól, amelyek nem tartoznak egy püspök. tekintélye alá. Elsőként ő beszél katolikus egyházról. A püspök a garancia, ő áll a csúcson. A földi hierarchia a mennyei képmása; a püspök az Atya képe, presbiterek az apostolokhoz hasonlatosak. Vándorprófétákról nem esik szó. “Minthogy a püspöknek úgy engedelmeskedtek, mint Jézus Krisztusnak, úgy tűnik nekem, nem emberi szempontok szerint éltek, hanem Jézus Krisztus szerint, aki meghalt értünk, hogy az ő halálában híve elkerüljétek a halált. Szükséges tehát – így is cselekedtek – hogy a püspök. nélkül ne tegyetek semmit, de a presbytériumnak is engedelmeskedjetek, mint Jézus Krisztus – a mi reményünk – apostolainak, életformánk legyen Jézus Krisztus. Jézus Krisztus diakónusainak is mindenben tetszeni kell mindenkinek, hiszen nem az étel és ital szolgái, hanem Isten egyházának sáfárai. A diakónusokat hasonlóképpen mindenki

úgy tisztelje, mint Jézus Krisztust, ahogyan a püspököt is, mert az Atya képmása, a presbytereket pedig Isten tanácsaként és az apostolok testületeként. Nélkülük nem lehet egyházról beszélni.” Trallésziakhoz, 3,1-2. “Kövessétek mindannyian a püspököt, ahogyan Jézus Krisztus az Atyát, a presbytériumot pedig úgy, mint az apostolokat.; a diakónusokat úgy tiszteljétek, mint Isten rendelkezését. [...] Azt tartsátok érvényes eukarisztiának, melyet a püspök vagy megbízottja végez.” Szmirnaiaknak, 8. A pápai primátus korai története szempontjából is fontos, ld. rómaiakhoz írt levele: “… a szeretett egyháznak, mely a magasságbeli Atya és egy Fia, Jézus Krisztus fenségében irgalmat talált, […] méltó a szentségre és a szeretet vezetője…” N.b. a szeretet szót az egyház szinonimájaként használja. Kérdés, hogy Ignác általános tapasztalatot ír-e le. Hogyan történhetett a fejlődés az Újszövetség és Ignác

között? Történetileg a folyamatot nem lehet egészében rekonstruálni. Nem tudjuk, hogyan történet az átmenet az apostoli korból. Volt kollegiális hatalomgyakorlás is, pl. Jeruzsálemben. Valószínűleg először a helyi presbitériumok választottak maguknak elnököt, talán először forgórendszerben, miközben az apostolok küldöttei vándorszolgálatot gyakoroltak: úgy, mint Pál, sorra látogatták a közösségeket. Aztán a fontosabb egyházak kialakulásakor szükség volt arra, hogy az apostolok egy utóda elnököljön. Akkor választottak egy bizonyos várost, és ott elnököltek, így összemosódott a helyi vezető és az apostolutód. Cyprianus lesz majd a 3. században a püspöki hatalom nagy tanúja (De unitate Ecclesiae catholicae): ő az apostolok utóda, fegyelmez, tanít, kiszolgáltatja a szentségeket, a presbiteri kollégiummal és a néppel egyetértésben. 2-3. század Monepiszkopátus felé (monarchikus püspökség) megy a fejlődés,

üldözés is ezt segíti elő. 150 körülre ez a modell lesz az uralkodó, 200 körül pedig már kizárólagos. Hyppolitusnál (200 k., Róma; ellenpápa) klérus és a nép szétválik, a konfesszorok alkotnak kapcsolatot a két csoport között; vannak már özvegyek, szüzek, szubdiakónusok.1 Ő már ír a püspök/pap/diakónus felszenteléséről. Apostoli folytonosság/szukcesszió először Ireneusznál jelenik meg 180 k., “Engedelmeskedni kell a püspököknek, ők az apostolok utódai; a folytonossággal együtt megkapták az igazság biztos karizmáját.” Adv. Haer. IV, 26,2. Ez védelmet jelentett a gnosztikusok ellen is, akik azt állították, hogy Jézus ismeretlen tanításának vannak birtokában. Hogyan ismerhetjük meg az igaz kinyilatkoztatást? A garancia a megszakítás nélküli hagyományból van, amely Jézus életének közvetlen tanúira megy vissza. 1 Cornelius pp. levele Novatianus-szal kapcs.ban (250 k.): “nem tudta, hogy egy katolikus

egyházban egy püspöknek kell lennie, amely egyházban – nem tagadta, nem is tagadhatta volna? – negyvenhat pap, hét diakónus, hét alszerpap, negyvenkét akolitus, ajtónállókkal együtt negyvenkét ördögűző és felolvasó, a szűkölködőkkel együtt több mint ezerötszáz özvegy van, és mindnyájukat az Úr kegyelme és emberszeretete táplálja.” Óker írók IV, 292. Euszébiosz 9 SAPIENTIA – ET 1 10 Episzkoposz szó felügyelőt jelentett a jogi nyelvben, egyesületi hivatalnokot. Preszbüterosz a.m. idősebb, de nem csak tiszteletbeli cím. Kezdetben nem válnak szét, mindketten a szolgálatot látják el. A liturgiában kezdenek differenciálódni a kezdetben egybemosódó feladatok. Presbiterek közül kiválik a püspök, aki a liturgiát vezeti, segítője a diakónus, aki a karitatív munkában segédkezik. A 2. századtól bővül liturgikus szerepkörük, olvassák az evangéliumot, viszik az eukharisztiát a betegeknek. Előfordult, hogy

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


liturgiát végeztek, ezt tiltották a zsinatok. Ezt egyébként a kereszténység vidéki terjedése tette szükségessé, mivel a püspök és a presbitérium a városban rezideált. Később presbiterek kerülnek a vidéki egyházközségek élére. Püspöké a felszentelés joga, ő levelezik, kapcsolatot tart. A diakonátus állandó intézmény volt, püspök. szolgálatára szentelődnek, a fődiakónus szerepe különösen kiemelkedő, gyakran a pápák közülük kerültek ki. Gazdasági és szervezési feladatai voltak. A nők szerepe az egyházi szolgálatokban A nők szerepe a szolgálatokban nem azonos a nők szerepével a hit terjesztésében és megőrzésében. Mindenképpen meg kell jegyeznünk a komoly női jelenlétet abban a csoportban, amely Jézust követte (Mk 15,40; Mt 27,55). Nincs szó azonban a nők külön meghívásáról, az apostolokkal ellentétben. Pál leveleiben, ApCselben sokszor van szó különböző nők tevékenységéről. ApCsel 17,34 Damarisz

Athénben; Evodia és Szintiche Filippiben Fil 4,2.; Róm 16,1-2: Főbé, a kenkreai egyház diakonosz-ának nevezi az apostol; Juniász (valószínűleg nő) Róm 16,7-ben kiváló apostolként van említve a jeruzsálemi Biblia ford. szerint. SzIT-féle fordítás már nem ilyen bátor: “akiket az apostolok körében nagyra becsülnek”; Trifena és Trifosza, akik az Úrért fáradtak Róm 16,12. Kérdés, hogy itt funkciókról van-e szó, vagy egyszerűen informális használatról. 1Tim 3,8.11.12. esetében két értelmezés lehetséges, vagy a diakónusok feleségeiről van szó, vagy ami valószínűbb, a diakonisszákról. Magának a diakónusi funkciónak a tartalma sem világos, jelenthet prédikációs tevékenységet is. A presbyteros szó nőnemű alakjával is ez a helyzet, jelenthet kort is („idős nő”), nemcsak hivatalt. A páli levelekben több figyelmeztetés található az ellen, hogy a nők tanítsanak (1Kor 14,34-35; 1Tim 2,11-15).. Azonban 1Tim 5,3-16-ban

található az özvegyek sora, ami valamilyen szolgálatot feltételez. A diakonisszák Elég hosszú idő elteltével lehet újra a nők szolgálatáról hallani katolikus szövegekben, ez annak is a következménye, hogy nők sokszor fontos szerepet játszottak eretnek szektákban. A Didascalia Apostolorum (250 előtt, Szíria) említi a nők diakónusi szolgálatát: a püspök Isten képmása, Krisztusnak felelnek meg a diakónusok, a Szentléleknek a diakonisszák, az apostoloknak a papok, az oltárnak az özvegyek és az árvák. A diakonissza nem prédikál és nem keresztel, hanem a nők körében végez apostoli szolgálatot, segédkezik a keresztelésnél. 5. A péteri szolgálat és a római primátus kezdetei 250-ig Az Újszövetségben Az evangéliumokban Jézus után Péterről tudjuk meg a legtöbb részletet (családi állapota, anyósa, foglalkozása). Jézustól új nevet kap, amely meg is marad (nem úgy, mint a mennydörgés fiai Zebedeus fiai esetében). Jézus

speciális szavakat intéz hozzá (Mt 16,17-19 - 10 SAPIENTIA – ET 1 11 sok aramaizmus van benne), neve programot jelent (szikla/értékes kő/legfontosabb; másik magyarázat: a hívők atyja, mint Ábrahám, aki szintén szikla Iz 51,1-2). Az egyház, amely az evangéliumokban írásban rögzíti alapítójáról szóló hagyományát, fontos szerepet tulajdonított Péternek. Az evangéliumok és ApCsel 195ször említik, a többi apostolt összesen 130szor. Mindig őt említik elsőként, ő a Feltámadott első hivatalos tanúja (1Kor 15,3-8). Fontos Pál leveleinek tanúsága, melyeket még Péter életében írt: Péter szikla, soha nem nevezi Simonnak. A kapcsolat Péter és Róma között Volt már szó ezzel kapcsolatban Kelemen leveléről, ill. Ignácéról. Az is fontos, hogy más városok soha nem tagadták a római tradíció igaz voltát. A római egyház speciális módon fontos lesz, mert Péter és Pál ott haltak vértanúhalált, és mert a sírjuk ott

van, annak ellenére is, hogy nem ők alapították ott az egyházat. A római egyház feladata ezért, hogy folytassa Péter és Pál tanúságtételét. Péter utódai Két lista áll rendelkezésre, Hégészipposzé az egyik, 160 k., Euszébiosz idézi. Valamint Lyoni Ireneusz listája, amit ő is idéz (Linusz, Anaklétusz, Kelemen stb. neve után írja: “ezzel a renddel és ezzel az utódlással jutott el hozzánk az a hagyomány és az igazságnak a prédikációja, amely megvan az egyházban az apostoloktól kezdve”). Ez a folytatólagosság, successio nem öncélú, nem annyira utódlás az adminisztrációban, hanem az igazságról való tanúskodásban, ami Péternek az elsődleges feladata volt. Ez egy olyan szolgálat, ami az egyikről a másikra száll, még abban az esetben is, ha tudjuk, hogy 150-ig valószínűleg, Rómában a püspöki hivatal gyakorlása kollegiális volt. (Római Kelemen, bár tekintéllyel ír, nem mondja magáról, hogy ő Róma püspöke.

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


Valószínűleg ő volt a kollégium vezetője. Ignác leveleiben csak Róma püspökét nem nevezi néven; “egyház elöljárói”, ill. „az egyház élén álló presbiterek”-ről beszél Hermász). A lassú folyamat, amelynek során tudatosul a péteri szolgálat tartalma és fontossága 1. fázis: A római egyháznak presztízse van ebben a korban (250-ig). Néhány adat: maga a tény, hogy Kelemen levelet ír a korintusi egyházközségnek, ahol egyes fiatalok szembeszegülnek a presbiterekkel. Világosan megjelenik, hogy mind Korintus, mind Róma egy egyházba tartoznak. Ignác: Róma “elnöke a szeretetnek” De nem említ Rómával kapcsolatban püspöknevet, míg többi leveleiben igen. De világos Róma bizonyos elsőbbsége, az agapé és a hit tisztasága miatt. 2. században eretnekek keresnek legitimációt Róma városában (Markión, Valentinosz). 180 k., Ireneusz emíti Róma egyházának tekintélyesebb elsőbbséget, ahol az apostoli hagyományt mindig

megőrizték (Adv. Haer. III.3.2). 195.k., Viktor pápa ki akarja közösíteni azokat az egyházakat, amelyek továbbra is a zsidó tradíció szerint ünneplik a Húsvétot (Niszán 14-én), és nem a következő vasárnap. (lehet, hogy ennek oka az, hogy a kérdés magában Rómában is megoszlást okozott, mert az ázsiaiak még a zsidó hagyományt követték). 2. fázis: 250-340: konkrét döntések a római szék részéről Pl. I. István pápa megakadályozza egy aposztata püspök letételét Hispániában. István pápa érvényesnek ismerte el az eretnekek által kiszolgáltatott keresztséget, ebben nézeteltérésük van Cyprianusszal. És hasonló, elszigetelt esetek. Constantinus Miltiadesz pápának ajándékozza a Lateráni palotát. 11 SAPIENTIA – ET 1 12 A jogi kidolgozás a 3. fázisban következik be 340-440. I. Iulius (Gyula) pápa levele az euszebiánusokhoz DS 132. “Talán nem tudjátok, hogy a szokás az volt, hogy előbb nekünk kell írni, és

innen lesz eldöntve, mi az igazságos?”. Továbbiakat ld. a khalkédóni zsinatnál. 6. A Római Birodalomhoz való viszony az 1-3. században, az első keresztényüldözések A birodalomhoz való viszony szakaszai 312-ig 1. Az apostoli kor: engedelmesség, de távolságtartás – 100-ig Már az evangéliumokban megfigyelhető az a törekvés, hogy a szerzők igyekszenek Pilátus helytartónak (azaz a római elemnek) Jézus kivégeztetésében játszott szerepét csökkenteni. Maga Jézus nem szimpatizált a fegyveres lázadó zelótákkal. (“Adjátok meg a császárnak…”), és az ősegyház is távol tartotta magát a zsidó nacionalistáktól. Róm 13,1-7: Mindenki vesse alá magát a hatalomnak… Mt 22,21: Adjátok meg… Ennek az engedelmességnek szociális alapja van: sok keresztény, (akik közül sok zsidó is van) a városi kispolgársághoz tartozik, ezért nincs társadalmi okuk a lázadásra, hanem sokkal inkább a rendet és a fegyelmet pártolják. Vallási

alapja is van: mint a zsidók, úgy a keresztények tudják, hogy Isten mindig nagyobb és hogy semmi sem történhet, csak az, ami az ő akarata. A keresztények a gyorsan bekövetkező második eljövetelben bíznak, tehát jobb engedelmeskedni, mivel minden elmúlik nemsokára. A távolság olyan szövegekben fejeződik ki, mint: Róm 12,2: Ne hasonuljatok ehhez a világhoz; Kol 2,20: Ha tehát Krisztussal meghaltatok e világ elemei számára...; Kol 3,1-2 Ha Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami odafönt van; 1Pét 2,11: Mint idegeneket és zarándokokat buzdítalak titeket. Teológiai értelme a parúszia várása. Fil 3,20: A mi hazánk a mennyben van. Egyedüli kivétel a Jelenések könyve, amely teljesen elveti Rómát és minden földi hatalmat. Maga a Birodalom viszont alapvetően toleráns volt az egyéb vallásokkal, így a zsidókkal is, és kezdetben a zsidóság egy szektájának tartott kereszténységgel is. 2. 100–312: elfogadás, de még mindig

távolságtartás A Birodalom fennmaradása új tapasztalatokkal szolgál a keresztények számára: a puszta engedelmességhez járul már az elfogadás is, amely forradalmi változást okoz, a kereszténység berendezkedik a Birodalomban. Ez háromféleképpen fejeződik ki: az apologéták írásaiban, a keresztény funkcionáriusok jelenlétében és a Birodalomért ill. a császárért végzett imákban. Az apologéták, amikor megírják védőirataikat a császároknak, hogy így megvédjék az egyházat a támadásoktól, “kénytelenek” pozitívumokat is említeni a Birodalommal kapcsolatban. Vannak olyan keresztények, akik birodalmi funkcionáriusok, vagy azok lesznek. Kevesen voltak, és a források beszélnek a tisztségek visszautasításáról. A tisztviselők kapcsolata a pogány kultusszal sokak számára akadály volt. Az imádság a császárért (de nem a császár megtéréséért) különböző dimenziókkal bír: az ima az üldözőkért bibliai hagyomány;

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


ill. a keresztényeknek is érdeke a nyugalom. Néha észrevehető némi büszkeség is a Birodalommal, mint szervezettel kapcsolatban. Órigenésznél, Jusztinosznál, Alexandriai Kelemennél megfigyelhető bizonyos nyitás a Birodalom filozófiai és irodalmi kultúrája felé. Órigenész a Birodalom létében a gondviselést látja: Isten úgy 12 SAPIENTIA – ET 1 13 készítette fel a népeket Jézus tanítására, hogy egyetlen római császárnak legyenek alávetve. (Contra Celsum 2,30) De a részleges elfogadás mellett, a kereszténység a társadalom sok aspektusát elveti, úgymint a morális dekadenciát, a cirkuszi játékokat (Tatianosz: Beszéd a görögökhöz 22-23), vérontást (Minucius Felix: Octavius 30). Ezért a távolság folytatódik. Ez a távolság a terminológiában is kifejeződik: “Isten egyháza, amely Rómában tartózkodik” – Római Kelemen) Diognétoszhoz írt levél: “A keresztények hazájukban élnek, de mint idegenek” stb.

Mindazonáltal a kereszténység több elemet átvesz a Birodalomtól: Szervezeti szinten pl. a kereszténység átveszi a hivatali adminisztráció terminológiáját (episzkoposz, szünodosz) A szinódus gyakorlata pl. Kis-Ázsiából származik, ahol egyszer egy évben egy provincia képviselői összegyűltek a birodalmi kultusz megszervezésére). Ez az átvétel a régióknak megfelelő különbségekkel zajlik: Egyiptom megőrzi a kollegialitást kb. 200-ig, amikor bekövetkezik a polgári adminisztráció centralizációja; akkortól viszont Alexandria püspökének vezető szerepe lesz; Afrikában hiányzik az uralkodó püspöki szék, mert a polgári struktúra ehhez nem ad alapot; a püspöki katedra, amely már a 3. századtól a püspöki tekintély szimbóluma, tulajdonképpen a római magisztrátusok széke. További ilyen átvétel a rabszolgaság intézményének elfogadása. Itt a Birodalom erősebb, mint az egyház, és befolyásolja. Az egyháznak a

rabszolgasághoz való hozzáállása változik az ókorban: egyre normálisabb dolognak tűnik – úgy tűnik, nem tudtak rabszolgák nélküli gazdasági rendszert elképzelni. A liturgiában megmarad az elv, hogy Krisztus előtt mindenki egyenlő: a rabszolgák is részesülnek a keresztségben és az eukarisztiában, úgy, mint a szabadok. Ez forradalmi lépés, mert a pogány kultuszokban a rabszolgák nem vehettek részt. A vértanúságban is egyenlők a szabadokkal. De a rabszolgaság intézményének eltörlése nem része az egyház programjának, az egyház csak az urak részéről történő önkéntes felszabadítást patronálja. Közben vannak olyan keresztények, akik rabszolgát tartanak. A 3. században már nem keresztelnek meg rabszolgát ura engedélye nélkül, és felszentelés előtt fel kell szabadítani (I. Callixtus pápa még rabszolga volt 217-222) 312 után is, az egyház megkívánja a rabszolgákkal való jó bánásmódot, de soha nem követelte az

eltörlését. Aranyszájú Szt. János csak azért emeli fel a szavát, hogy a keresztények mértékkel tartsanak rabszolgát (2-3 családonként). Úgy tűnik, hogy Nisszai Szt. Gergely az egyetlen, aki azt állítja, hogy a rabszolgaság Isten akarata ellen van (Homilia a Qohelethez, 4) Egy másik, fontos következményekkel járó folyamat a párhuzamos struktúrák felállítása: így az államtól társadalmilag fontos szektorokat vesz kezébe az egyház. Így pl. az egyház saját házassági törvényeket kezd követni: nem fogadja el a válást, de érvényesnek ismeri el azt a házasságot, amely nem érvényes a Birodalom törvényei szerint, azaz a nemes származású nő ás rabszolga férfi házasságát. Egyébként a házassági hűtlenséget ugyanúgy elítélte a férfiak és a nők esetében – többek között ez is vonzóvá tette a kereszténységet a nők körében.2 Az egyház létrehozza a polgári peres ügyek számára saját bíróságait. A püspökök

szervezik meg, saját elnökletükkel, az állami bíróságok mintájára. Maguk a pogányok is odaviszik az ügyeiket, tudván, hogy a püspökök nem korruptak. Így létrejön az állam az államban, de ez a Birodalom számára fenyegetés is. Ez magyarázza az üldözéseket is. Az első keresztényüldözések 250-ig 2 Ehhez a témához további adalékok ld. Ernst Dassmann: “A kereszténység újításai az egyháztörténet kezdetén” Mérleg 37 (2001) /1, 21-34. 13 SAPIENTIA – ET 1 14 250-ig csak helyi, elszórt (nem állami) üldözésekről van tudomásunk. 251-ben és 260-ban, illetve 303-311 között van szisztematikus, az egész Birodalomra kiterjedő üldözés. Az Euszébiosz-féle 10 üldözés nem felel meg a valóságnak, az egyiptomi 10 csapást idézi fel. De hogyan jutott el az állam a toleranciától az üldözésig? Mi volt az üldözések oka? Több nehézség is felmerül az üldözésekkel kapcsolatban: 1) először is, nagyon kevés állami

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


dokumentum áll a rendelkezésünkre. A császárok keresztények ellen kiadott ediktumai szinte teljesen hiányoznak, legfeljebb Euszébiosztól vannak utalások. 2) Továbbá forrásaink szinte kizárólag a keresztényektől származnak, azaz ezek az írások az államot vádolják. Teljesen hiányzik az üldözések leírása pogány részről. A keresztények kevés megértést mutattak a tekintetben, hogy az üldözésekre bármilyen módon ők adtak volna alkalmat (különállásukkal, amely mintegy az egész római életforma elvetésének tűnt - odium humani generis – emberi nem gyűlölete). Egy Lactantius beállítása sokáig meghatározta a keresztény történetírást: elvakult, vérszomjas üldözők az egyik oldalon, akik elnyerik méltó büntetésüket, másik oldalon az igazak, akik elnyerték a koronát. 3) Ezért nehéz megállapítani, mi volt az a törvényes ok, ami alapján a római állam üldözte a keresztényeket. (Sokszor fel sem merül a kérdés,

mintha természetes lenne az üldözés) Egy rendkívüli törvényről van szó, amelyet kifejezetten a keresztények ellen bocsátottak ki? Vagy különböző törvények alkalmazásáról van szó, amelyek a nemzeti istenek kultuszát védték? Vagy csak a kötelező állambiztonság gyakorlásáról volt szó? Ma általában arra gondolnak a kutatók, hogy nem szükséges rendkívüli törvény meglétét feltételeznünk. Az üldözések tehát kivételt jelentettek, amelyek nem zavarták túlságosan a kortársak tudatát, kivéve az éppen érdekelteket. Ezt bizonyítja az, hogy a keresztények elfogadták a római államot, mint olyant, és hogy a keresztények, mint közösség, már a 2. századtól pl. építhettek templomokat; Iusztinosz nyilvános iskolát tarthatott fenn Rómában a 2. század közepén. Az ún. katakomba-időszak tehát kivétel. J. Lortz szerint az általános ok az a gyökeres szembenállás, ami a pogányság és a kereszténység között fennállt.

De mivel a Birodalom a jogra épült, nem írhatunk a számlájára egykönnyen jogtalanságokat. A legkomolyabb üldözések is nem szörnyeteg császárok, hanem a legjelentősebb uralkodók alatt következtek be, tehát az államnak komoly okai voltak az üldözésre, amelyek saját nézőpontjukból érvényesek voltak. Az állam számára az uralkodó kultuszának visszautasítása felségsértésnek számított, államellenes bűncselekménynek. Közelebbről, fontos szerepet játszott a tömegek viselkedése, ellenségessége: a keresztények sokszor bűnbakként funkcionáltak természeti katasztrófák, rossz termés stb. esetére. Elterjedtek a hírek, amelyek szerint a keresztények vallási praktikái természetellenesek, innen az őrültség, ateizmus (a hivatalos kultuszban való részvétel hiánya miatt), kannibalizmus, vérontás, orgiák stb. vádja. Valójában a császárok sokáig nem vettek tudomást a kereszténység létéről, és nem találtak ki egységes

viselkedésmódot velük kapcsolatban. Vagy az ateizmus-vádból indultak ki, vagy békén hagyták őket. Nagy az eltérés az üldözés intenzitásában a Birodalom keleti és nyugati fele között, Keleten sokkal intenzívebb volt Az üldözések kronológiája: A Nero (54-68)-féle üldözés 64-ben. Róma égése után Nero a keresztényekre hárítja a felelősséget. Tacitus ingens multitudo christianorum-ról (keresztények hatalmas tömege) számol be. Annales 15,38-44. Római arisztokrácia szempontja, 115-120 között keletkezett. Fontos ugyanezen részben közlése Krisztusról (“akit Pontius Pilátus helytartó kivégeztetett”). Domitianus császár, Vespasianus másik fia (81-96), dominus et deus-nak szólíttatta magát, és kötelező lett az eskü a császár genius-ára. A 3. századi Dio Cassius görögül író történetíró szerint uralma alatt több zsidóbarát rómait ateizmussal vádoltak, így pl. Titus Flavius Clemens-t, a 95-ös év consulát és

feleségét. A hagyomány szerint ők keresztények voltak. 14 SAPIENTIA – ET 1 15 Traianus (98-117) alatt ifj. Plinius (62-114), Bithynia helytartója (109-111) és a császár közötti levelezés tartalmaz fontos információkat (10 könyvből álló levélgyűjtemény, a X. könyv a császárral folytatott levelezését tartalmazza.). X/96-97es levél szól a keresztényekről (kereszténységet amentia-nak, őrültségnek, ill. superstitio prava et immodica – gonosz és ízléstelen babonának minősíti). A levél fontos a liturgia-és dogmatörténet szempontjából is: “carmen Christo quasi deo dicere secum invicem (maguk közt Krisztusnak, mint Istennek felváltva éneket énekeltek”; “ex duabus ancillis, quae ministrae dicebantur (két szolgálótól, akiket diakonisszáknak hívtak)”. Traianus válaszából kiderül, hogy nem volt törvény a keresztényekre vonatkozóan. Nem kell utánuk kutatni, de ha bevallják, az büntetendő. Névtelen

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


feljelentéseknek nem kell hitelt adni. Ez nagy mozgásteret adott a helyi tisztségviselőknek, sok függött a helyi lakosság nyomásától is. A korszak híres vértanúja: Antióchiai Szt. Ignác 110 k. Hadrianus császár szintén betiltja a puszta vádaskodást, csak nyíltan, a bírósághoz címezve lehet beadni feljelentést. (Euszébiosz IV, 9, 1-3). Marcus Aurelius – a filozófus császár (161-180), a pannóniai hadjárat során írta önéletrajzi jellegű elmélkedéseit görögül. Közbeeső időben helyi üldözések (Szmirnai Polikárp pl.150 k.). Alatta helyi üldözések, amelyeknek a császárhoz nem volt közük; leghírhedtebb a 177-es lyoni, ld. részlet Euszébiosz egyháztörténetéből, ahol idézi az ottani keresztények levelét társaik szenvedéseiről az ázsiai egyházaknak. Iusztinosz, a filozófus is alatta hal vértanúhalált 165-ben Rómában. Császársága alatt többször volt pogromhangulat, a különleges adók, pestisjárvány miatt

(amelyet a pártus hadjáratból hurcolták be a katonák). Maga a császár, a sztoikus filozófus fanatikusnak tartotta a keresztényeket. Commodus császár pártolta a keresztényeket (181-192), ágyasa, Marcia állítólag keresztény volt. Ettől függetlenül az ő uralkodására esik a scillium-i keresztények vértanúsága Afrikában. Passiojuk az első latin nyelvű keresztény irat. Összefoglalva, a 2. század végéig az áldozatok száma csekély, nem volt általános törvény a keresztények ellen, hanem az üldözés csak a keresztények, mint egyesek ellen folyt. A kereszténység már a legfelsőbb társadalmi osztályokba is behatolt. Az egyház hitte, hogy a vértanúk azonnal bebocsátást nyernek a paradicsomba és győzelmi koszorút nyernek. Voltak önkéntes vértanúk is, akiket az egyház öngyilkosokként elítélt. A 3. századtól a mártírokról való megemlékezés bekerült az egyház hivatalos liturgiájába. Az ellentétes irányú nézet is élt

egyes keresztények körében: eszerint, – a gnosztikus dualizmus hatására – úgy vélték, hogy közömbös a pogány, nemlétező isteneknek bemutatott áldozat, mert ezek csak külsőségek, amelyek nem befolyásolják a szellem belső odaadását, a lelkiismeretet nem szennyezi be a nekik szóló áldozat. Kortörténet a 3. századi üldözésekhez A 3. századtól kezdődik a birodalom mély katonai-gazdasági válsága. A császári hatalom és a kereszténység éppen ebben a válságban ütközik össze. A 2. század volt a birodalom virágzása, amikor elérte legnagyobb kiterjedését (Dacia provincia is a Birodalom része ekkor) A következő évszázad azonban a hanyatlás százada. 3. században nincs több hódítás, így rabszolga sem. Ez munkaerőhiányt jelent a mezőgazdaságban, amelyet barbárok letelepítésével próbálnak megoldani. Külső támadások is fenyegetik a birodalmat, úgy mint a pártusok (Perzsiában a Szaszanida dinasztia uralkodik

226-tól; I. Saphur már Szíriába is behatol), elérik a határokat a népvándorlás első hullámai, a gótok (Al-Duna vidékén). A germánok veszélyeztetik a Rajna-Duna térségét. 235-268 között katonai anarchia, egymást gyorsan váltó katonacsászárokkal, ill. egyszerre több usurpátorral (trónbitorlók). Egyáltalán már a 3. század első harmadának császárai is katonák, akik egyre inkább a hadseregre támaszkodnak. A 15 SAPIENTIA – ET 1 16 hadsereg reformra szorul, elosztása nem megfelelő. A legiok a limes mellett táboroznak, mint egy vékony kordon, ezért nem voltak alkalmasak nagyobb támadás elhárítására, vezetésük katonailag képzetlen szenátorokra volt bízva. Az infláció is állandósul Caracalla császár 212ben polgárjogot ad az összes provincia szabadállapotú lakosának. Az új körülményekhez alkalmazott politikai-katonai struktúrák bevezetése lehetővé tette a birodalom restaurálását, de mély változásokat is

hozott. Megváltozik a császárság, mint intézmény. A császár elsősorban a hadsereg feje lesz, aki hatalmát isteni eredetűnek tartja. Aurelianus császár pl., aki bevezeti a Sol Invictus (legyőzhetetlen nap) kultuszát, saját magát az istenség kiáradásának, közvetítőjének tartja, pénzein az “isteni eredetű és úr” felirat olvasható. A császári hatalom szakralizálódik, a sacer (szent, etimológiája: elválasztott) szó a császári szinonimája lesz; ekkor vezetődnek be a császári udvar szertartásrendjébe egyes perzsa elemek (leborulás, a bíbor szín, jogar, diadém). Mindez voltaképpen a hatalom legitimálására szolgál. A császár már nem optimus princeps, aki a principatus idején a polgárok egyetértését elnyerve polgári módon kormányzott, hanem egy hadsereg vezetője, amely neki tesz esküt. Egyúttal a szenátori rend tagjai egyre inkább kiszorulnak a katonaipolitikai pályáról. A politikai rendszer az abszolutizmus felé

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


tolódik el – “totalitárius állam”. Mindeközben a pogány vallásosság megújul és megerősödik, főleg a keleti vallásokkal való találkozásban: a keresztényüldözésekben megnyilvánuló agresszivitás is mutatja ennek intenzitását. Erről részletesebben ld. később. Sőt, már a kereszténység győzelme után, az egyházatyák még folytatják polémiájukat a pogánysággal (azaz megmarad), a pogányságot tiltó rendeletek a 6. századig fennmaradnak. Ezzel párhuzamosan viszont az egyház szervezete egyre inkább kiépül, a kereszténység már az egész birodalomban elterjedt, láthatóvá vált. Az összeütközés így elkerülhetetlen. Az üldözések évszázada A keresztény történetírás szempontjából a 3. század az üldözések százada, ennek a politikának a bukása megnyitja az utat a kereszténység győzelméhez. 202-ben Afrikában üldözési hullám tör ki Septimius Severus alatt, valószínűleg nem a császár parancsára. Ebben az

üldözésben hal vértanúhalált Perpetua és Felicitas Afrikában. Philippus Arabs császár alatt Róma ezredéves fennállását ünnepli 248. április 21-én, pénzérméin a Roma Aeterna (örök Róma) felirat. A keresztények nem vettek részt az ünnepségeken, ez Alexandriában pogromot váltott ki. A császár halála után polgárháború tört ki, amelyben Decius lett a győztes (249-251), akit az ókori történetírók a római erények megtestesítőjének írtak le. Az ő restaurációs kísérlete alatt következik be az első általános keresztényüldözés. Ennek során a Birodalom összes polgárát supplicatio-ra (áldozatbemutatásra) kötelezte, hogy az istenek oltalmát kiesdjék, valószínűleg egy járvány ellen. Erről mindenkinek igazolást kellett szerezni, ez volt a libellus. (Sok ilyen megőrződött Egyiptom homokjában). Akik nem voltak hajlandók áldozni az erre kijelölt bizottságok előtt, azokat megkínozták, végső esetben kivégezték.

Valószínű, hogy maga a felszólítás nem kifejezetten a keresztények ellen irányult, hanem egységesíteni akarta a Birodalom népeit. Sokan lettek vértanúk, de sok volt a lapsus (bukott) is, főleg a gazdagabbak közül, de a klérus és a püspökök közül is. A császár elesett a gótok ellen vívott csatában, akik betörtek Daciaba, ez vetett véget az üldözésnek. (Decius császárféle üldözés alatt elszenvedett kínzásokba halt bele Órigenész 253-ban). Utóda, Valerianus (253-260) uralkodásának vége felé, 257-8-ban újabb, igen erőszakos üldözés következett, amely csak a keresztények ellen irányult, és valószínűleg voltak gazdasági motivációi is (vagyonelkobzás, mint büntetés), illetve kifejezetten az egyházi elit ellen irányult. (érdekes, hogy csak uralkodása második felében kezdődik el, ez is mutatja, mennyire keveset tudunk az igazi okokról.) Első rendeletében betiltotta az 16 SAPIENTIA – ET 1 17 istentiszteleteket,

a klérusnak áldozatot kellett bemutatnia. Aki továbbra is istentiszteletet tartott, azt kivégezték. Sokakat ítéltek kényszermunkára, illetve börtönöztek be. Második rendelete értelmében azonnal ki kellett végezni minden olyan egyházi tisztségviselőt, aki megtagadta az áldozatbemutatást. Több keresztény szenátort ill. a lovagi rend tagját lefokozták, vagyonelkobzással büntették. Ekkor lett vértanú II. Sixtus pápa és diakónusa, Lőrinc, Karthágóban pedig Cyprianus. A hitehagyottak száma sokkal kisebb volt, mint az előző üldözésnél. Valerianus császár perzsa fogságban halt meg. Fia, Gallienus felhagyott az üldözéssel, amint megkapta a hírt apja fogságba eséséről. Leiratában 260-ban visszaadta a keresztényeknek a kultuszhelyeket és temetőket, azaz elismerte jogukat templomok birtoklásához, ill. engedélyezte a liturgia végzését. Ez az első eset, hogy egy császár hivatalos formában fordul a keresztény püspökökhöz. Ezzel

együtt nem pártolta a kereszténységet, de támaszkodni akart rájuk. Utána az illír katonacsászárok uralma következik 284-ig. Csak Diocletianus császárnak sikerült kiutat találni a politikai-katonai válságból. Lactantius beszámol arról, hogy Aurelianus császár keresztényellenes rendeleten dolgozott, de meghalt. Ő szorgalmazta Sol Invictus kultuszát, amelyet a. Birodalom egyetemes vallásává kívánt tenni. 274. december 25-én avatta fel a Capitoliumon a Napisten templomát. Az egyház ebben az utolsó üldözést megelőző időszakban megerősödik, fejlődése zavartalan. Ebben az időszakban az egyháznak sikerül a társadalomban iránta meglévő előítéleteket legyőzni: az utolsó üldözésre már nem jellemző a tömegek részvétele, Atanáz beszámol arról, hogy a pogányok rejtegették a keresztényeket. A hitehagyottak/aposztaták problémája A Decius-féle üldözés után kellett az egyháznak szembenéznie a lapsi-k problémájával, akik

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


vissza akartak térni az egyházba. Nemcsak azok számítottak hitehagyottnak, akik áldozatot mutattak be, hanem azok is, akik vesztegetéssel igazolást szereztek arról, hogy áldozatot mutattak be (=libellatici), vagy sikerült nevüket rávezettetni azoknak a listájára, akik áldozatot mutattak be. További fokozat a sacrificati, akik áldozatot mutattak be, thurificati, akik tömjént szórtak a császár képmására, és a delatores, akik másokat is beárultak. Minderről Cyprianus tudósít, Karthágó püspöke. Ő maga az üldözések elől elmenekült, és rejtekhelyéről levelezéssel irányította az egyházközséget. Amikor visszatért a béke, Cyprianus De lapsis (A bukottakról) c. művében próbál megoldást találni: egyedül Isten bocsáthatja meg az ellene elkövetett bűnöket; ezért szigorú bűnbánatot kell tartaniuk, így elnyerhetik Isten bocsánatát és az üdvösséget. Az üldözés alatt megkínzott hitvallóknak, akik túlélték az üldözést,

igen nagy volt a tekintélyük, ők voltak a confessorok, akik a közfelfogás szerint minden bűnt megbocsáthattak, bűnbánat tartása nélkül. Cyprianus hangsúlyozza, hogy nem rendelkeznek bűnbocsátó hatalommal (valószínűleg ezt az is indokolta, hogy egyesek pénzért szereztek tőlük ajánlólevelet. Általában a confessorok hajlottak az engedékenységre, névtelen ajánlóleveleket is kibocsátottak – ezek az ún. libelli pacis-ok). Cyprianus később változtatott szigorú álláspontján, és a püspök hatáskörébe utalta a hittagadás megbocsátását, aki meghallgatva a hitvallók véleményét, vezeklési időt szabott ki rájuk. Cyprianus nem tudta megakadályozni, hogy ne jöjjön létre egy ellenegyház Felicissimus és Novatus vezetésével, akik a rigoristákat (túlzóan szigorúakat) képviselték, illetve megpróbálták Rómában hiteltelenné tenni Cyprianust a menekülése miatt. Szerintük a hitehagyásra az egyház nem adhat semmilyen

bocsánatot. Voltaképpen ez volt a tradicionális álláspont. Ezzel szemben a 3. század közepén kezdett elterjedni az a nézet, hogy a püspökök kiengesztelhetik az egyházzal a bűneiket megbánókat kellő vezeklés után. (Tertullianus is a hagyományos álláspontot képviselte, azaz hogy gyilkosságra, házasságtörésre, hittagadásra nincs bocsánat) Ugyanez volt a probléma Rómában is, ahol Novatianus presbiter szállt szembe Cornelius pápával (251-253), és végül ellenpápává választatta magát, az egyházat 17 SAPIENTIA – ET 1 18 pedig erkölcsi lazasággal vádolta. A pápa ugyanazt a mérsékelt álláspontot tette magáévá, mint Cyprianus – bűnbánattartás után lehetséges a kiengesztelődés. (Cyprianus őt ismerte el pápának, és fontos volt a karthágói püspök véleménye Róma számára). Nemsokára őt és követőit katharoi-nak, tisztáknak nevezték (azóta is minden eretnekség egyik ismertetőjele ez, a probléma mindig újra

felmerül: kiválasztottaké-e csak az egyház, vagy a bűnösök iskolája). Cyprianus ezzel a kérdéssel foglalkozik De unitate ecclesiae catholicae (A katolikus egyház egységéről) c. művében, amelyben kifejti, hogy az egyházat nem lehet megosztani. Nem lehet annak atyja az Isten, akinek nem anyja az egyház, az egyházat és annak egységét pedig a püspök képviseli. Cyprianus később István pápával (254-256) is vitába keveredett azzal kapcsolatban, hogy érvényes-e az elszakadtak által kiszolgáltatott keresztség (amikor Novatianus követői vissza akartak térni az egyházba). Cyprianus szerint nem, mert senki sem adhatja azt, amije nincs, nem közölheti a Szentlélek ajándékait az, akiből ezek hiányoznak. 256-ban egy afrikai zsinat is tagadta az eretnekek keresztségének érvényességét. István pápa a hagyományra hivatkozva azt válaszolta, hogy csak a bűnbánat utáni visszafogadás jeléül kézrátételt kell alkalmazni (DS 110), de mást nem. A

pápa ezt a gyakorlatot apostoli hagyománynak minősítette. A pápa arra is hivatkozott, hogy az apostoli folytonosság révén birtokolja Péter tanítói székét. A szentség nem a papé ill. az egyházé, hanem Krisztusé, ő keresztel, bárhol is történik a keresztség. Az érvényesség a formától függ, nem a személytől. Ez az opus operatum-elv legkorábbi megfogalmazása. Ez a döntés megőrzi Krisztus hatalmát az egyházban, akinek a püspök és a papok csak eszközei. Ugyanez a probléma visszatér a donatista szakadás kapcsán, ill. a gregoriánus reformban is. István és Cyprianus vitájának a pápa halála vetett véget. (Előtte István pápa kiközösítette az ellenkező véleményen lévő afrikai püspököket). Később a donatista vita kapcsán az afrikai püspökök végül elfogadták Róma álláspontját. 18 SAPIENTIA – ET 1 19 7. A keresztényellenes polémia a 2. században A 2. század közepétől kezdődik el a keresztények elleni

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


támadás irodalmi eszközökkel, ez a keresztényellenes polémia. Maga a tény mutatja, hogy a kereszténység komoly súllyal rendelkezett, és ez a pogány értelmiséget cselekvésre késztette. Erre a keresztény válasz az apológia, művelői az apologéták, voltaképpen ők az első teológusok. Az első kritikusok a zsidók voltak, ezért az első apologéták figyelmét sokáig a zsidóság és a kereszténység közötti vita foglalta le.(Ld. Jusztinosz vértanú: Párbeszéd a zsidó Triphónnal. Ő egyébként nyilvánosan vitatkozott a cinikus Crescens filozófussal is Rómában, aki ateistának nevezte a keresztényeket). Ennek és a hasonló írásoknak az a céljuk, hogy bebizonyítsák a zsidóknak, Krisztus a próféták által megígért Messiás, az Ószövetség próféciája az evangélium előrejelzése, az egyház Izraelnek, a kiválasztott népnek a folytatása. Már Tacitus is, bár meg van győződve, hogy nem a keresztények gyújtották fel Rómát,

mégis bármilyen büntetésre méltónak tartotta a keresztényeket. Suetonius a császárok életrajzírója (Vita Neronis 16) a kereszténységet superstitio nova et malefica-nak minősíti (új és gonosz babonaság). A pogányok által írt keresztényellenes művek közül az első Szamoszatai Lukianosznak (120-180k) a szatírája De morte Peregrini címmel (Peregrinus halála), ami műfajából adódóan nem szisztematikus polémia, hanem a keresztények egyes tulajdonságait figurázza ki anélkül, hogy a keresztény tanítást mélységében ismerné. Alapja egyébként valós esemény, ti. hogy Peregrinosz cinikus vándorprédikátor a 165. évi olimpiai játékokon elégette magát. Cornelius Fronto, (100k.-170k.) korának híres szónoka és nyelvtudósa, Marcus Aurelius császár nevelője, az archaizáló stílus egyik művelője, szintén írt egy beszédet a keresztények ellen, amint erről Minucius Felix tudósít (Octavius 9,6), s amelyben vérfertőzéssel vádolja

a keresztényeket. Nyilván egy ilyen tekintélyes ember szava nem maradt nyom nélkül a közvéleményben. Sokkal komolyabb és veszélyesebb volt viszont a pogány filozófus, Kelszosz írása (170 k.): Aléthés logos, (Igaz/hiteles tan), olyannyira, hogy hetven év múlva Órigenész érdemesnek találta, hogy cáfolatot írjon rá (Contra Celsum). A mű elveszett, csak annyiban rekonstruálhatjuk, amennyiben Órigenész idézi. Kelszosz alaposan megismerte a kereszténységet, olvasta az Ószövetség egyes részeit, az evangéliumokat, keresztény irodalmat. Istenképét a középplatonizmus befolyásolta, elfogad egy abszolúte transzcendens, anyagtalan, változatlan istent, valamint több kisebb istent, akiket vallási kultuszokkal lehet tisztelni. Nem tudja ezért elfogadni a semmiből való teremtést (ez változást jelentene az istenség számára), sem a megtestesülést: “semmilyen isten nem szállt alá, és nem is fog soha”. Jézus személyét is agresszíven

támadja: a keresztények egy halottat tisztelnek, Jézus sarlatán és hazug, az egyiptomi mágusok módszereivel tett szert tekintélyre. A keresztényekről is megvan a véleménye: nagyrészt tanulatlanok, hitük a buták vallása, nincs köze a görög paideia-hoz (műveltséghez). Ezért csak olyan rétegekben talál visszhangra, akik számára a kultúra idegen, (rabszolgák, munkások, nők, gyerekek). Ebben nincs semmi csodálatos, hiszen vallásuk alapítója is csak ács volt. A kereszténység a logos ellensége, mert felhasználják ugyan, de meghamisítva, a saját céljaikra. Továbbá hűtlenek a görögség egy másik ideáljához, a nomos-hoz, a vallási hagyomány tiszteletéhez. A nomos-nak a megtagadása a kereszténységet szükségképpen izolálja, marginális vallást csinál belőle, amelynek követőit Kelszosz egy csapat kukachoz hasonlítja, amelyek a trágyadomb mellett állva azon vitatkoznak, hogy melyikük a nagyobb bűnös. Munkájának nyilván volt

hatása a művelt pogány közönségre. A görögül és latinul író apologéták tevékenységéről ld. a patrológiát. 19 SAPIENTIA – ET 1 20 8. Az első eretnekségek3 A gnózis Eretnekség annyi, mint haireszisz, válogatás, ti. a hittikok közül, a hit egyoldalú megközelítése. Az eretnekségnek, azon túl, hogy megtöri az egyház egységét, olyan értelemben van pozitív hatása, hogy az egyház összes dogmatikai definíciói valójában az eretnekség kihívásainak köszönhetők. Az ókori egyház dogmatikai vitái két nagy témára koncentrálódtak jórészt: Jézus Krisztus személye, és a Szentháromság. Időrendben az első a gnózis4, az ókori egyház egyik legnagyobb szellemi kihívása. A kifejezést két értelemben használjuk: egyrészt a kereszténységből 80-150 között kiszakadt szekták, amelyek a kereszténység teozófikus változatát terjesztették, másrészt tágabb értelemben egy olyan képlékeny, szinkretista vallásosság,

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


amely a keleti Mediterráneumban terjedt el, és a judaizmus, a kereszténység és a platonizmus egyvelege volt. Kérdéses, hogy ez az áramlat létezett-e már a kereszténység előtt is (azaz, a 2. századi eretnekségek úgy keletkeztek-e, hogy idegen elemeket erőltettek a kereszténységre, vagy a kereszténység elemeit illesztették be egy már meglévő rendszerbe). A gnózis erejét az intenzív irodalmi propaganda adta egyfelől, másfelől hogy összefüggő világmagyarázatot tudott adni az ókori embernek, átvéve a misztériumvallások és a kereszténység elemeit. A gnózis azért is volt veszélyes, mert belülről támadta meg a kereszténységet, és a keresztény hitnek pont azt a dimenzióját akarja “kijavítani”, ami az ókor emberét a legjobban zavarta, ti. Jézus történetének konkrétságát: “Az ókori emberek számára az egész kevésbé lett volna megdöbbentő, ha a történetet megszabadították volna történelemi beágyazottságától

és kozmikus vagy pszichológiai mítoszként értelmezték volna.” H. Chadwick. A gnózis alapvetően szótériológiai/antropológai érdeklődésű: hogyan lehet megtalálni az igazi tudást/gnózist, amely megvilágítja a világnak és a rossznak az enigmáját. “Kik voltunk? Mivé lettünk? Hol voltunk és hová vettettünk ki? Mi felé megyünk és mitől fogunk megszabadulni? Mi a születés és mi az újjászületés?” Az ember legbelsőbb lényege az igaz, tökéletes, de ismeretlen istennel való egyesülésre törekszik. De az ember, a sors furcsasága miatt, ebben a tökéletlen világban van megkötözve, amely nem lehet a legfelsőbb isten műve, hanem csak egy kisebb és tökéletlen istené (démiurgosz - ez neoplatonikus hatás), aki gonosz hatalmak segítségével uralja ezt a világot (ők a hét bolygón laknak). Ezért a világért tehát az embernek nem szabad felelősséget vállalnia. Az ember csak úgy tud megszabadulni az uralmuktól, ha megismeri

saját magát, és felismeri, hogy el van szakadva a tökéletes istentől. Ez a felismerés ill. visszaemlékezés (platóni elem) teszi lehetővé az ember számára a visszatérést az igazi isten fényes világába. (ld. pl. Tamás-akta Gyöngyhimnusza). Forrásai: dualizmus és asztrológiai elméletek Keletről, hellenisztikus filozófia. A gnosztikus eszméktől már áthatott emberek számára ígéretesnek hangzott mindaz, amiről a kereszténység beszélt: megváltás egy addig ismeretlen személynek köszönhetően, aki egyben addig ismeretlen kinyilatkoztatás hordozója is. Krisztus alakja így hamar átkerült a gnosztikus világba. Ők viszont nem tudják a megtestesülést elfogadni, ebből ered a doketizmus. Már Jusztinosz beszél 160 körül olyan keresztényekről, akik a világ teremtőjében rossz istent látnak. (Sőt Chadwick szerint pl. már a páli levelekben felfedezhetjük egyes pregnósztikus áramlatok nyomait olyan tanokban, mint amelyekkel küzd az

apostol: 1Kor 7,1: a házasság elutasítása; 1Kor 8: egyesek különleges tudás birtokában vannak, amely szerint 3 Az eretnekség és a skizma (szakadás) közt az a különbség, hogy utóbbi elszakadás a katolikus egyháztól, és egyházfegyelmi szférát érint. 4 Giovanni Filoramo: A gnoszticizmus története, Paulus Hungarus-Kairosz, Budapest 2000; Kákosy László: Fény és káosz. A kopt gnósztikus kódexek, Gondolat, Budapest 1984 (A Nag-Hammadiban megtalált 13 kopt gnósztikus kódexről) 20 SAPIENTIA – ET 1 21 bálványok nincsenek, ezért nem ártalmas a bálványáldozati hús fogyasztása; Kol 2,8.16: egyesek a világ elemeinek tulajdonítanak felesleges jelentőséget.) A gnósztikusok sikerét az is megkönnyítette, hogy a hagyományra hivatkoztak: az igazi tudás tanítása az apostoloktól származik, mindeddig rejtett utakon terjedt (ld. Mk 4,33 - Jézus nem mondott el mindent a tömegnek – erre a részre hivatkoztak.) A gnoszticizmus egyházon

belüli megnyilvánulásairól ld. a patrológia anyagát: Baszilidész, Valentinosz, Markión tevékenysége. Utóbbi nem szoros értelemben vett gnosztikus, hanem gnosztikus elemeket kevert a nézeteibe. Mindezek közül leginkább Markión sikerei ébresztették rá az egyházat arra, hogy felül kell vizsgálnia a Szentíráshoz és a hit szabályához való viszonyát, illetve saját szervezeti formáit. A 2. és 3. század elejének teológiáját legnagyobb részben a gnoszticizmussal folytatott harc jellemzi. Az egyház harca a gnoszticizmus ellen Ez egyrészt irodalmi formában történik: antignosztikus polémia, amelyből sok elveszett (később elveszítette jelentőségét). A ránkmaradtak közül a leghíresebb Lyoni Szt. Ireneusz, Az eretnekségek ellen, avagy a hamis gnószisz cáfolata című művét Adversus haereses címen szokták idézni (latin fordításban maradt fenn). Tertullianus több művében polemizál a gnosztikusokkal: De carne Christi (Krisztus

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


testéről; ti. hogy Krisztusnak igazi, és nemcsak látszatteste volt), ill. De resurrectione carnis (a test feltámadásáról), valamint De praescriptione haereticorum, hogy az eretnekeknek nincs joguk a Szentírásra és az apostoli hagyományra hivatkozni, az a katolikus egyház birtokában van. Az antignosztikus írók mottója ez lehetne: ismeret és hit, teremtés és megváltás, míg a gnosztikusoké: ismeret vagy hit, teremtés vagy megváltás. Történtek fegyelmi intézkedések is, ld. Markión kiközösítése. A közösségek vezetői prédikációkkal igyekeztek felvilágosítani a keresztényeket. Ez a különleges helyzet a közösségek püspökeit megerősítette, mint az igaz tanítás őrzőit, és az ebből következő megnövekedett tevékenység még nagyobb jelentőséget adott a monarchikus püspökségnek. Ennek következményeképpen a hiteles tanítás és a püspökség összekapcsolódik. Az igazságnak csak egyetlen hagyománya létezik, amelyet

egyetlen utódlás 5 biztosít. Így a gnosztikus szisztémával szemben a tanításnak olyan rendszere jön létre, amelyet belső koherencia jellemez, és amely később úgy mutatódik be, mint az egyházak hitének ortodox és tekintéllyel rendelkező megfogalmazása: ez Isten szavának legvégső kifejeződése, amelynek hivatalos csatornája a püspöki hivatal. Mivel a gnosztikusok az apostoli hagyományra hivatkoztak, felmerült a kérdés, ki hivatott a Szentírást értelmezni, kié a tekintély. A gnosztikusok pont azt vonták kétségbe, hogy a püspökök lennének az egyetlen legitim letéteményesei az apostoli hagyománynak. Ha a gnosztikusok igényét elfogadta volna az egyház, akkor ez az egyház szétesését eredményezte volna. A kor teológusai ezért a hagyomány és az apostoli utódlás témáira, valamint a Szentírás kánonjának véglegesítésére koncentráltak. Az újszövetségi kánon létrejöttének fázisait legnagyobbrészt homály fedi:

kezdetben az Ószövetség könyvei számítottak inspiráltnak. A Jézusról szóló szóbeli hagyománynak lassan négy írott változatát fogadta el az egyház (bár a János-evangéliummal kapcsolatban voltak problémák). A másik gyűjteményt a páli levelek képezték, ezek közeledtek lassan egymáshoz. Minden bizonnyal az a tény, hogy Markión bizonyos iratokat fogadott el, meggyorsította a kánon kialakulásának már megindult folyamatát. A kánonról tudósít az ún. 5 Diadochos/diadoché = utód/utódlás; használták a görög világban az athéni iskola tanárainak egymás után következésére, ill. a zsidóság a Tóra szóbeli átadásának a folyamatosságára. 21 SAPIENTIA – ET 1 22 Muratori-töredék, amely a római egyház által elfogadott könyveket tartalmazza, a 2. század. végéről. (A római egyház sokáig nem fogadta el a Zsidókhoz írt levél kanonikus mivoltát, mivel a római hagyomány szerint nem Páltól származott. A

Muratori-töredékből hiányzik 12Pt, Jak, 3Jn, Zsid). Annak eldöntésére, hogy ezeken kívül mely iratok kánoniak, az egyháznak objektív és támadhatatlan elvhez kellett folyamodnia, és ez volt az egyházi hagyomány elve. Csak azokat az iratokat lehetett kánoniaknak tekinteni, amelyek az apostoli korból származtak, és a közösség hagyományában különleges tekintélynek örvendtek. Ezt a hagyományt csak azon közösségek vezetői garantálhatták, melyek eredetüket az apostolokra vezették vissza. Ez az elv megfosztotta tekintélyüktől az apokrif és gnosztikus iratokat. A másik elv, amit az antignosztikus írók hangsúlyoztak az eretnekségek ellen, az igazság normájának ill. a hit szabályának hívja Ireneusz (regula fidei), melyet a hívek a keresztségkor kapnak meg. Ez minden bizonnyal a keresztségi hitvallásra utal, vagy legalábbis mindazon hitigazságok összességére, melybe a keresztségi oktatás vezette be a hittanulókat, és amit meg

kellett tanulniuk. A keresztségi hitvallásba (symbolon) pont a 2. században került be az a krisztológiai kiegészítés, amely olyannyira hangsúlyozza Krisztus földi életének valóságát. (Ld. DS 1-12). Ez nyilvánvalóan a doketista, gnosztikus eszmék ellen irányult. Ugyanez a hitvallás Istent, mint a világ teremtőjét mutatja be, és vallja a test feltámadását A polémia során, a teológusoknak lehetőségük nyílt egyes igazságok szisztematikusabb kifejtésére (Ireneusznál eredeti bűn kifejtése pl.) Voltaképpen a gnosztikusokkal folytatott polémia adta a lökést az egyháznak a szoros értelemben vett teológia megszületéséhez. A kateketikai intézmények is ekkor kezdenek általánossá válni, illetve bevezetődni (katekumenátus). Már nem elég pusztán az, ha valaki megvallja, hogy Jézus Krisztus. Ahhoz, hogy valaki az egyházi közösség része legyen, magáévá kell tennie az egyház hivatalos tanítását, szertartásait, és az egyházi

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


ideálhoz alakított keresztény életet kell élnie. A montanizmus6 Még nem ért véget a gnosztikus polémia, amikor új mozgalom vette kezdetét az egyházban, amely “új próféciának” nevezte önmagát. A kortársak fríg eretnekségnek hívták, elterjedési helyéről. A mozgalom az egyházban a kezdetektől ismert vallási lelkesedés egy új formája (karizmatikus adományok az egyházban). A karizmatikusok az egyház szolgálatára bocsátották adományaikat, köztük a prófécia adományát. A feszültségek a korai időkben sem hiányoztak a tekintély gyakorlói és a karizmatikusok között, és később ez a kapcsolat stabilizálódott. Ebben az esetben azonban a két fél összeütközött, és a mozgalom követői végül az egyházon kívülre kerültek. A montanista mozgalom 170 k. kezdődött, amikor Ardabau faluban (Frígia tartomány) Montanosz, keresztsége után eksztatikus állapotban meghirdette szülővárosa keresztényeinek, hogy ő a Paraklétosz

prófétája, aki most őrajta keresztül akarja bevezetni a kereszténységet minden igazságba. Az elején volt némi tétovázás, de amikor két nő is csatlakozott hozzá, Priscilla és Maximilla, akik hasonló eksztatikus stílusban kezdtek prófétálni, és különösen amikor Montanosz megígérte követőinek, hogy kiemelt helyük lesz az eljövendő mennyei Jeruzsálemben, áradni kezdett a hívők serege. Próféciájuk fő jellemzője az eszkatologikus üzenet volt: az Úr visszatérése a küszöbön áll, és vele együtt a mennyei Jeruzsálem a földre fog szállni, Pepuza fríg város melletti síkságon. (ez arra is felhívja a figyelmet, mennyire áthatotta a korai kereszténységet a parúzia várása, és milyen csalódást okozott sokakban ennek az elmaradása; egyúttal arra is jó példa Montanosz, mennyire nehéz 6 A montanizmust nem lehet persze ugyanúgy eretnekségnek nevezni, mint pl. a gnózist. 22 SAPIENTIA – ET 1 23 egyensúlyban tartani egy

ilyen várakozást a családi élettel, munkával stb. járó kötelezettségekkel). Mindez közvetlen előkészületet igényel a hívőktől: Montanosz állandó böjtölésre szólította fel őket (addig a heti két, félnapos böjt volt szokásban), amikor Krisztus eljövetele késett, akkor ezen enyhített (két hét böjt, száraz ételeken). Szintén mivel az Úr eljövetele közel volt, megtiltottak követőiknek minden menekülést a vértanúság elől. Ha kikerülnék, ez újabb kapcsolatot jelentene a világgal, amelynek úgyis nemsokára vége lesz. Ugyanilyen okból a házasságról való lemondásra is buzdítottak, a két prófétanő járt elől jó példával. Tertullianus később ezt a második házasság tiltására enyhítette. A mozgalom eléggé gyorsan terjedt Kis-Ázsiában, Szíriában, Lyonban, Vienne-ben. A korszak pápái kezdetben nem ítélték el a mozgalmat. A mozgalom valószínűleg gyorsabban elhalt volna magától, ha egy olyan kaliberű ember,

mint Tertullianus nem kapcsolódott volna bele. Különösen vonzó lehetett számára, hogy itt lehetett közvetlenül a Szentlélek tekintélyére hivatkozni. (Ő maga végül egy saját magáról elnevezett szekta vezetője lett. Már Cyprianus sem tesz említést róluk, valószínűleg Tertullianus halála után nem volt jelentőségük). Kis-Ázsia püspökei csak hosszabb idő és több tanácskozás (ezek voltak az első, a később szinódusokhoz hasonló gyűlések) után döntöttek úgy, hogy a montanisták próféciája nem jöhet a Szentlélektől, és követőiket kizárták az egyház közösségéből. Ettől függetlenül Kis-Ázsiában még sokáig megmaradtak. Az egyház azzal, hogy visszautasította a montanisták extrém aszketikus elveit, kikerülte azt a veszélyt, hogy fanatikusok szektájává váljon. Kikerülte a szélsőséges vallási szubjektivizmus veszélyeit is azzal, hogy a hierarchiára hivatkozott. Elősegítette annak a meggyőződésnek a

véglegesülését, hogy a kinyilatkoztatás lezárul az apostoli korral. Végül a közeli parúzia reményéről lemondva, megőrizte annak lehetőségét, hogy pozitíve értékelje saját küldetését a világban. A nőknek a montanista mozgalomban elfoglalt különleges szerepe azt eredményezte, hogy az egyház a későbbiekben a nők egyházi szerepét korlátozta. Az ún. monarchiánus vita (A nikaiai zsinathoz vezető dogmatikai út első lépése) A szentháromságtan klasszikus megfogalmazása (“egy Isten három személyben”) késői. Nem található meg a Nikaia előtti egyházatyáknál, akik a Szentháromság titkát másképpen fejezik ki, és az üdvösségtörténet eseményeibe ágyazzák bele. A 3. század az a kor, amelyben elkezdődik az átmenet az üdvtörténeti megközelítésből a teológiai felé (azaz a Szentháromság titkának vizsgálata, amint önmagában van =immanens Szentháromság). A Logosz-teológia A 2. század második felében, a

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


gnosztikus polémia keretében több apologéta jelentősen előrevitte a krisztológiai reflexiót. Ez az ún. Logosz-teológia (ez egy ún. felülről induló krisztológia), amely ki akarja kerülni a gnosztikus nézeteket, ti. hogy a teremtés és a megváltás Istene különböző. Az akkor modern Logosz-teológia a következőképpen gondolkodik Krisztusról: Isten és a világ között a Logosz (bölcsesség) közvetít, őt Isten szülte saját magából, hogy gondoskodjon a világ teremtéséről és kormányzásáról, és a Logosz megteremti a világot. A bűnbeesés után a Logosz elkezdi pedagógiai tevékenységét az ószövetségi kinyilatkoztatással, amely fokozatosan felkészíti az embert a megtestesülés újdonságának elfogadására. Az idők végén pedig ő maga megtestesül, halálával meg feltámadásával győzelmet arat a halálon, és kiváltja az embert a sátán fogságából. A Logosz először személytelenül van benne az Atyában ab aeterno

(öröktől fogva), és aztán egy bizonyos ponton az Atya nemzi őt, mint személyes bölcsességét, hogy elvégezhesse a világ teremtését. Az Atya és a Fiú közti különbségnek ez a hangsúlyozása sokak számára veszélyeztette az egyetlen Istenbe vetett hitet, erre reakció a monarchianizmus. Iusztinosz pl. számszerű különbségről is beszél Istenben: 23 SAPIENTIA – ET 1 24 “És hogy ez Erő, melyet a prófétai szó Istennek is mond […] nemcsak fogalmailag különbözik, mint a Naptól a fény, hanem számszerűleg más, az előzőekben ezt a tant is röviden megvizsgáltuk azt mondván, hogy ez az Atyától született Erő, az ő akaratából és Erejéből született, de nem leválásképpen, mintha megosztódott volna az Atya lényege (uszia), mint amilyenek az összes többi megosztott és feldarabolt dolgok, melyek nem ugyanazok, mielőtt még feldarabolták volna. És példaként vettük a tűzről meggyújtott másik tüzet, látjuk, hogy egyik

sem csökkenti a másikat, melyről sokat lehet meggyújtani, hanem ugyanaz marad.7 Hyppolitus is, amikor Noétosz ellen ír, hangsúlyozza két személy meglétét az istenségben (említi marginálisan a Szentlelket is). Ha a kereszténység el akarta kerülni a többistenhit vádját, illetve amikor egyes keresztények úgy látták, hogy a Logosz-teológia veszélyezteti az egyistenhitet, két út állt előtte: vagy tagadnia kellett, hogy Krisztus Isten, vagy tagadnia kellett, hogy ő egy másik, az Atyától különböző Isten. Az első megoldás az adopcionizmus (=visszatérés az alulról induló krisztológiához): Krisztus ember volt, aki úgy lett Istenné, hogy az Isten adoptálta őt. A második a modalizmus: egyetlen Isten van csak, aki különböző alakokban, módokon mutatkozik meg nekünk. A történészek mind a kettőt monarchianizmusnak nevezik (moné arché: egyetlen elv/eredet), adopcionista illetve modalista monarchianizmusnak. Monarchianizmusnak abban az

értelemben, hogy mind a kettő a monoteizmust akarja megvédeni, úgy hogy csak egyetlen elvet ismer el. A monarchianista vita fő kiváltója a Logosz-teológia volt, amely az Atya és a Fiú különbözőségét hangsúlyozta. Két teológiai irányzat vitájáról is szó van tehát itt. 1. Adopcionista monarchianizmus Ireneusz szerint az ebioniták azt vallják, hogy Krisztus csak ember, Mária és József fia. Theodotosz, a cserzővarga Rómában 190 k. azt hirdette, hogy Jézus egyszerű ember volt, (HE 5, 28, 6) keresztségekor száll csak rá a Lélek, vagyis Krisztus. Tanítványai azt hirdették, hogy mindig ez volt a hivatalos tanítás Rómában, csak Zefirinus pápa alatt változtatták meg. Viktor pápa elítélte őt (HE 5,28,6). Szamoszatai Pál ellen ugyanez volt a vád (Jézusban Isten bölcsessége csak lakást vett), egy zsinat őt elítélte 268-ban Antióchiában 2. Modalista monarchianizmus Eléggé elterjedt, valószínűleg azért is, mert beépítette magába

a kereszténységnek azt a két meggyőződését, hogy az Isten egy, és hogy Jézus Krisztus Isten. Noétosz az első modalista (180 k., Szmirna), akiről tudomásunk van, Hyppolitus értesít róla. Ő hangsúlyozta az Atya és a Fiú egységét, és ennek következményeképpen azt állította, hogy az Atya testesült meg és halt meg a kereszten (=patripasszionizmus). Atya, Fiú és Szentlélek Isten arcai, illetve különböző módok, amelyeken keresztül Isten kapcsolatba lép a világgal. Különösen is hivatkozik az Újszövetség 3 versére: Jn 10,30; 14,9-10. Mindezt Noétosz a hagyományos hit védelmében teszi, nem akar külön szektát alapítani. Kevéssel később Rómában Praxeas szembehelyezkedik Montanosszal, és felújítja Noétosz nézeteit. Őróla nem tudunk túl sok konkrétumot. Tertullianus ellene írt művéből tudjuk (Adversus Praxean, 1,5), hogy “a sátánnak két ügyéről is gondoskodott Rómában: elűzte a próféciát és bevezette az

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


eretnekséget, elüldözte Paraklétoszt és keresztre feszítette az Atyát.”8 Praxeas annyiban módosította Noétosz nézeteit, hogy őszerinte az ember Jézus nem azonos az Isten Lélekkel-Krisztussal, aki viszont azonos az Atyával, és leszállt a Fiúba. Így az Atya együtt szenvedett a Fiúval. Itt látszik, mennyire hasonló ez a vélemény az adopcionizmushoz. Krisztus tehát őszerinte csak egy ember. A legfontosabb személy, aki a modalizmust képviselte, Sabellius volt, aki Líbiából érkezett Rómába, ahol Callixtus pápa 220 körül elítélte. Semmilyen dokumentum nem maradt 7 8 Iusztinosz: Párbeszéd a zsidó Trüphónnal, 129,4. Tertullianus persze azért is volt mérges Praxeasra, mert az szembeszállt Montanosszal. 24 SAPIENTIA – ET 1 25 ránk tőle. Valószínűleg ő mérsékelt patripasszionizmust vallott. Nehéz pontosan tudni, hogy hogyan, mert nézeteiről csak ellenfeleitől értesülünk. Epiphaniosz azt írja, hogy Sabellius az egyetlen

istenségnek három cselekvési módot tulajdonított; az egyetlen Isten három arccal mutatkozik meg nekünk. Callixtus pápa próbált közvetíteni a két párt között Rómában. A nikaiai zsinat után, Sabellius neve lesz a vonatkoztatási pont, amikor a személyek közti különbség veszélyben volt. Mindazonáltal a monarchia szó hitelesen keresztény marad, ortodox értelemben használja Jusztinosz, Tertullianus stb. Ezekben az esetekben a monarchia az Atya misztériumát jelenti, aki egyetlen kezdete és eredete a Fiúnak és a Szentléleknek. Tertullianus az, aki a substantia (lényeg) és persona (személy) szót bevezeti teológiába, de még nem definiálja szabatosan azok tartalmát. Szubordinacionizmusnak (sub-ordinare: alárendelni) hívják a nikaiai zsinat előtti atyák azon teológiai tendenciáját, amely a Fiút az Atyánál alsóbbrendűnek tartja. Okai egyrészt, hogy ezek az írók az Atya és a Fiú viszonyáról az üdvtörténet keretében (oikonomia)

gondolkodtak, a világhoz való viszonyukban. Platóni hatás is felfedezhető: a képmás alsóbbrendű, mint a modell. Anakronizmus viszont ennek kapcsán eretnekségről beszélni, hiszen a Nikaia előtti atyák szerepe nélkülözhetetlen a nikaiai zsinat dogmájának kifejlődéséhez, másrészt nem lehet őket megítélni egy későbbi korszak kritériumai szerint. 9. Az egyház élete a 2-3. században A liturgia A teológiai irodalom fejlődése mellett liturgikus téren is hasonlóan fontos fejlődés játszódik le. A Húsvét és a húsvéti vita Húsvét ünnepének liturgiája tökéletesedik már a 2. században, így a hívek tudatában ez lesz a központi ünneplés. Ekkor kerülnek bele a beavató szentségek, ill. egyéb szertartások a Húsvét előtt és után. A 2. században két különböző gyakorlat létezett a Húsvét időpontjával kapcsolatban: Kis-Ázsia keresztény közösségei Niszán hónap 14-én ünnepelték a Húsvétot, a zsidó szokáshoz

igazodva. Számukra a fontosabb a szenvedésről való megemlékezés volt, de bennfoglalta azt is, hogy ennek az ünneplésnek a vége a feltámadásról való megemlékezés, 15-e hajnali óráiban. Több napos böjt előzte meg, és felolvasták Kiv 12. fejezetet is. A másik gyakorlat a római volt, illetve hasonlóan tettek Egyiptomban, Szíriában, Pontuszban is: a Húsvétot Niszán 14-e után következő vasárnap ünnepelték (tavaszi első holdtölte utáni vasárnap). Ez sem zárta ki a szenvedésre való megemlékezést, hiszen böjt előzte meg, péntektől vasárnapig. A húsvéti vita tehát nem annyira a Húsvét tartalmáról folyt, hanem az időpontjáról, és a megelőző böjt hosszúságáról. Mindkét fél az apostoli hagyományra hivatkozott, Kis-Ázsia Jánosra, Róma pedig Péterre és Pálra. Valójában nem tudjuk, ki vezette be Rómában a vasárnapi Húsvétot, valószínűleg a 2. század elejétől lett gyakorlat. A közös motívumok mindenesetre

megvannak mind a két vigiliában: böjt, Kiv 12, homília, eukarisztia a végén. A véleménykülönbség először Szmirnai Polikárp és Anicetus pápa között merült fel, ekkor békésen megbeszélték a dolgot. Komolyabb volt a vita, amikor a 2. század vége felé egy Blastus nevű pap be akarta vezetni a quartodecimánusok szokását Rómában (HE 5,15). 195 körül Viktor pápa (HE 5,23-25) valószínűleg egységesíteni akarta a gyakorlatot, ekkor sok helyen szinódusokat tartottak, a többség a vasárnapi gyakorlat mellett foglalt állást. Viktor pápa ekkor keményen fellépett az ellenkező gyakorlatot képviselő kis-ázsiai egyházakkal szemben, akiket Polükratész efezusi püspök vezetett, és ki akarta őket közösíteni az egyházból. Ekkor azonban 25 SAPIENTIA – ET 1 26 Ireneusz és más püspökök is rosszallásukat fejezték ki az eljárás miatt. A quartodecimánus gyakorlat megmaradt a nikaiai zsinatig, ott kiközösítették őket. A

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


Húsvétot szigorú böjt előzte meg (Trad. Ap.33). A központja a vigilia ünneplése, amire az összes keresztények összejönnek. Ezért a keresztény húsvét, a zsidótól eltérően, közösségi, nem családi ünnep. 3. században kerül bele a keresztség kiszolgáltatása is, illetve az örömteli jelleg előtérbe kerül. (Trad. Ap 20- valószínűleg itt is a húsvét éjszakai kiszolgáltatásról van szó). A 3. században kezd kialakulni a húsvéti ünnepkör, a húsvéti idő ötven napja (böjt és a térdelés elhagyása). Keleten már a 2. századtól van megemlékezés a közösség mártírjairól (dies natalis ünneplése). Nyugaton ez később alakul ki. Az Eukarisztiát ünneplik a sírjuknál haláluk napján, minden megholt esetében, még inkább a mártíroknál. Rómában erre az első adat a 3. század első negyedéből van. A 3. század végétől kezdik megjelölni a sírokat (martyrion). A mártírok kultuszának felügyelete a püspök feladat volt.

A Katekumenátus és keresztség A 2. század végén-3. század elején jön létre hivatalosan a katekumenátus, mint a keresztségre való előkészület. Egyik oka az egyház 2. század végi missziós sikere volt: meg kellett vizsgálni a sok jelentkezőt. Másik ok a szilárd tanbeli képzés szükségessége volt, gnózis miatt. Először magánemberek készítik fel a keresztségre a jelentkezőket, később az egyház átveszi a szervezést. 215 k. Hyppolitusnál már egy kimunkált szisztéma áll előttünk. (TA 15sq). A tanító megvizsgálja a jelentkezőket, ha olyan a foglalkozásuk, ami összeegyeztethetetlen a keresztény hittel, akkor azokat el kell utasítani. Házas állapotát is megvizsgálják, illetve, hogy szabad-e. (katonák csak akkor, ha nem ölnek). Ez után megjelölik őket, és katekumenek lesznek három évre. Ezután újabb vizsgálat következik, ekkor lesznek electi (kiválasztottak), majd a keresztelés előtt ördögűzés, sűrűbb böjtölés. A

keresztséget nemcsak húsvétkor szolgáltatták ki. Az észak-afrikai gyakorlatról Tertullianustól van tudomásunk: erősebb hangsúlyt kap a jelöltek morális-aszketikus képzése, és a keresztség jogi jelentősége. Az eukarisztia ünneplése 150 k. Jusztinosz vértanú értesít róla, ld. Apol.65sq: ima, csók, aztán hálaadás a kenyér és a kehely felett, ez a központi része a liturgiának minden vasárnap. Közösségi ez a liturgia, hívek aktív részvételével (Ámen), az eukarisztikus imádság pedig hálaadás. Ugyanezt Hyppolitus is hangsúlyozza: püspök hálát ad a kánonban az Atyának a Fiú által; ő az Atya igéje, aki által minden teremtetett. Innen a misére is ez lesz a szakkifejezés. TA 4¸23 beszél az eukarisztiáról, keresztelés illetve püspökszentelés keretében. A Hyppolitus által közölt szövegekről ő maga írja, hogy azok nem kívülről való megtanulásra vannak, hanem csak egy vázlat, mindenki imádkozzék képességei

szerint. Még a 3. századi misében különböző formuláriumok létezhettek, de a lényeg nagyjából ugyanaz lehetett: 154 körül Anicetus pápa és Szmirnai Polikárp együtt végzik a liturgiát Rómában, illetve a Didascalia is írja, hogy a vendég püspöknek kell vezetnie az Eukarisztiát. Tertullianus már beszámol arról, hogy nemcsak vasárnap, hanem szerdán és pénteken is ünnepelték az eukarisztiát. Reggel, napfelkelte előtt ünnepelték, nagyrészt már nem kapcsolódik az agapéhoz. A 3. században körvonalazódik a titoktartás fegyelme (disciplina arcani): keresztség, eukarisztia, credo, miatyánk titkos volt. Szintén a 3. századra esnek a keresztény művészet kezdetei is. Hozzásegített ehhez az egyház által élvezett több évtizedes béke. De volt egy olyan irányzat is, amely ellene volt minden művészi ábrázolásnak, főleg az ószövetségi képtilalom alapján. Még az elvirai zsinat is tiltja az ábrázolásokat a templom falain.

Tertullianus is szoros kapcsolatot lát az antik művészet és a pogány kultusz között. Alexandriai Kelemen szimbólumok használatát javasolja keresztényeknek a pecsétgyűrűjükre pl., hal, horgony, halász, hajó, galamb. A szarkofágokra is vésnek keresztény jeleket, hogy ezekkel fejezzék ki a feltámadásba vetett 26 SAPIENTIA – ET 1 27 hitüket. A 3. század elején már vannak templomok, a túl nagy szám miatt magánházakba már nem fértek be. A legrégibb keresztény temető a Callixtus-katakomba, Zefirinus pápa birtokán ásták ki, és Callixtus diakónus volt az őre (a későbbi pápa). A falfestmények bibliai jeleneteket ábrázolnak itt. A lelkiség és erkölcsiség a harmadik században A 3. századi keresztény lelkiségét a keresztség és a vértanúság határozzák meg. A keresztség A 3. század írói, főleg az alexandriai iskola tanítói foglalkoztak a keresztény tökéletesség elméletével. Alexandriai Kelemen szerint a keresztség

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


a bűnök megbocsátása, megszabadít a démonok hatalmától, az Atya országában való újjászületés az új életre, halhatatlanságot ajándékoz, a lélekbe a Szentlelket önti, és biztosítja Isten igaz ismeretét, a gnózist. A keresztségben az ismétlődik meg, ami Jézussal történt a keresztségben, ezért e szentség erejében az élet Krisztus követése lesz, akivel a hívő egyesült. Ezt továbbfejleszti Órigenész (keresztség előképei az Ószövetségben: Izrael kijövetele Egyiptomból, átkelés a Vöröstengeren, az Ígéret földjére való belépésben Jézus a vezető). A kereszténynek a Logoszt kell utánoznia, ővele és őbenne kezdi el a keresztény lelki útját az Atya felé. A keresztségben kapott új életnek ki kell virágoznia a lélek életében, de ez csak akkor lehetséges, ha naponta megújul. A Logosznak úgy kell működnie a lélekben, mint a szőlőfürt, amelynek a szemei csak lassan érik el az édességet. A megkereszteltnek meg

kell őriznie a keresztség kegyelmét (ellent kell mondania a Sátánnak); a keresztségben Krisztus a lélek jegyese lett, amelynek hűségesnek kell lennie jegyeséhez (Krisztus-misztika már itt!). A visszatérés a pogány élethez ennek a hűségnek a megszegése lenne. Ezt a hűséget csak a rossz hatalmaival való állandó harcban lehet megőrizni. A megkeresztelt ebben is Krisztus példáját követi, akit megkísértett a Sátán. A keresztségi lelkiségből jön két olyan magatartásmód, melyet a kereszténység különösen is becsül: a felebaráti szeretet és a készség a vértanúságra. A Lélek, akiben a keresztségben részesülünk, megadja a szenvedéshez a bátorságot; a keresztségi ellenemondásban már benne van a vértanúság elfogadása. Mindez nem az elitnek szól csak, hanem minden kereszténynek. A keresztségi spiritualitás még mélyül a 4. században a misztagógikus prédikációkban. A követés gondolatához belsőleg kapcsolódik a

vértanúság, mint a tökéletesség csúcsa (már Antióchiai Szent. Ignácnál): akkor lesz valaki Krisztus igazi tanítványa, ha meghal érte. A vérnek a tanúsága egészen különleges egységet hoz létre Krisztussal. Maga Krisztus küzd bennük. Ez helyettesítheti a másik keresztséget is, sőt felülmúlja hatásaiban, mert utána nincs meg már a bukás veszélye. Krisztus és Isten iránti legnagyobb szeretet megnyilvánulása. Exhortatio ad martyrium (buzdítás a vértanúságra) állandó témája a keresztény prédikációnak, sőt műfaj. Cyprianus nagyon kiegyensúlyozott a gyakorlatot illetően, nem fanatikus. A vértanúság lelkiségének továbbélése megmutatkozik egyes keresztény körök azon törekvésében is, hogy a véres mártíriumot helyettesítő formákat találjanak. Ilyen lehet pl. a pestises betegek ápolása életük árán. Később fordulat: szűzi élet és világtól való elvonulás mint helyettesítő formák. Aszkézis a 3. században

Már a kezdeti időktől kimutatható olyan keresztények léte, akik lemondanak a házasságról, jobban távol maradnak a profán élettől, bár továbbra is családjuk körében laknak, és az egyház szolgálatára állnak. Nyilván már Jézus és Pál példája és tanítása hamar visszhangra talált (pl. Római Szent Kelemennél: 1Kel 38,2: “Aki testében megőrizte a tisztaságot, ne legyen miatta felfuvalkodottá, tudván azt, hogy más az, aki megadja neki az önmegtartóztatás adományát.”) Ignác is tud már a szüzek csoportjáról (Szmirn.13,1; Pol.5,2: “Ha valaki az Úr 27 SAPIENTIA – ET 1 28 teste iránti tiszteletből meg tud maradni szüzességben, maradjon meg, de ne dicsekedjék! Ha dicsekedni fog, el fog veszni, s ha a püspöknél többre tartja magát, már a romlás áldozata.”) Az apologéták a szüzek nagy számával érvelnek, hogy bizonyítsák a pogányoknak a kereszténység magasabb erkölcsi színvonalát.9 A következő században

már nekik szóló írások keletkeznek, bár fix életrendjük még ekkor sincs. Nem volt még külön liturgikus szertartás sem a számukra. De a szándékuk ismert volt a közösség vezetői számára. Cyprianus számára ők Krisztus Király nyájának kiválóbbik része, az anyaszentegyház virágai.10 Még nagyobb megbecsülés fogja őket övezni, amikor a szüzesség eszménye összekapcsolódik a léleknek Krisztussal való eljegyzéséhez. Már Tertullianusnál megvan a sponsa Christi kifejezés, ő a mindkét nembeli aszkéták szűzi lelkére használja. Fejlemény a 3. században: a keleti szerzetesség kialakulása (monachizmus): az aszkéta kiválik a közösségből. A keresztség és a vértanúság lelkisége, a szüzesség eszményével együtt, lesznek a szerzetesség mozgatórugói. A 3. század szüzesség-ideálja hatással van a papi cölibátus kialakulására is Nyugaton. Extrém irányzat is kialakult, az ún. enkratiták (Szíriában): nem engedték a

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


keresztséghez azokat, akik nem éltek teljes megtartóztatásban. Mesterüket, Tatianoszt 172ben kiközösítették. Ima és böjt a korai kereszténységben Szintén Alexandriában kezdődik teológiai megalapozása. Ld. Órigenész monográfiája az imáról. A keresztény életnek állandó imának kell lennie, ennek a napi imádság elidegeníthetetlen része. Homíliáiban sok imádság található Krisztushoz (ennek nagy lesz a hatása a keresztény hagyományra). Tertullianus és Cyprianus a Miatyánkot kommentálják, mint ami par excellence keresztény ima, hiszen csak nekik atyjuk az Isten. Emellett elismerik a szabad ima fontosságát is. Zsoltárok könyvét is imádkozzák. Krisztológiai vonatkozása van a kelet felé fordulásnak az imában (már a 2. század elejétől szokás Keleten): onnan várják Krisztus eljövetelét (később hasonló okból lesz szokás a templomok keletelése). Zsidóságban a jeruzsálemi templom felé fordulás volt szokásban. Szokás volt

kereszt előtt imádkozni: keletről meg fog jelenni a kereszt, mint az Úr győzelmének szimbóluma. Kultuszban és magánban is a kereszt jele nagyon fontos (homlokra). Szerda és péntek voltak a böjti napok. Értékét mutatja, hogy a kultuszba is bevezetik a böjtöt, pl. Húsvét előtt. Bűnbánati fegyelemben is fontos szerepe volt. Erkölcsi élet A keresztény tömegek erkölcsi színvonaláról leginkább Tertullianus, Cyprianus tájékoztatnak (őket érdekelték a gyakorlati dolgok.) Számot kell vetni azzal, milyen objektív nehézségek voltak: teljesen pogány környezet, amelynek nyilván volt negatív hatása is. Ld. a békeidőszak utáni üldözésekben bekövetkező hitehagyások. Euszébiosz egyenesen isteni büntetésként értelmezi az üldözést. (HE 8,1,7-9. irigység, kényelem, hanyagság, veszekedés a diocletianusi üldözés előtt). Házasság és család Színvonala messze a pogány fölött állt. Már Antióchiai Szent Ignác ajánlja a

házasságnak a püspök előtt való megerősítését. A vegyesházasság nem volt ajánlott, sőt tiltva volt, az ilyenek szülei egyházi büntetésbe estek. A 3. századi írók állítják a házasság felbonthatatlanságát. A házasságtörést szigorúan büntették, férfiak esetében ugyanúgy, mint a nőknél (Didasc.2-3; Elvirai zsinat LXIX: házasságtörőknek 5 év penitencia), az abortusz gyilkosságnak számított: ezen a téren ütköztek leginkább a keresztény elvek a pogányokéival. 9 Pl. Minucius Felix: Octavius 31,5. Lásd Cyprianus Carthaginensis: De habitu virginum 3. 10 28 SAPIENTIA – ET 1 29 (Római jogi felfogás szerint a megszületett gyerek számít embernek.). A nőnek tehát ugyanolyanok a jogai, mint a férfinak, ami azt jelenti, hogy a pogányoknál magasabb helyet foglalnak el. A második házasságot viszont gyengeségnek tartják. A szeretetszolgálat A pogányokra is kiterjedt. Belső formái közt az agapék: püspök felügyelete

alatt, egyesek házában; ezek erősítik a közösségi tudatot a különböző társadalmi osztályok tagjai között. Volt közös kassza, ebből támogatták a szegényeket, időseket, árvákat, bebörtönzötteket. Idegeneket is befogadják, és eltemetik a halottakat. Ez utóbbi szintén keresztény jellemző. Rabszolgaságról már volt szó: mindenesetre az egyház az egyenlőséget elismerte, ugyanúgy vértanúként tisztelt rabszolgákat is, pl. Felicitas Karthágóban. A rabszolgákkal való rossz bánásmódot büntették. Az egyházak egymást is segítették. A római közösség viselkedése ebben mintaszerű volt. A püspököket a karitatív feladatokban segítették az özvegyek (akik ekkor már mint külön egyházi státusz léteztek). 2. századtól már hajadonok is ilyen feladatokra, ezek a diakonisszák. (Ld. Didascalia, Szíriában). Szintén keresztény újítás, hogy a munkát megbecsülik (a pogány ókor alávetettségnek és szolgainak tartotta a kézi

munkát). Az egyházi rendtartások a munkát kötelességnek tartják és a munkára alkalmas keresztény nem kaphat támogatást a közösségtől. A kereszténység és a pogány kultúra viszonya Maga a probléma nem korlátozódik az ókorra, de a helyzet sokban hasonlít pl. a mostanira. Általános volt az ellenérzés a pogány kultúra sok elemével szemben. Tertullianus ebben is extrém (keresztény nem taníthat pogány iskolában). A civilizáció áldásait mint a démonok találmányát elutasítja. Általában tiltottak voltak a színház és a gladiátori játékok. A görög atyák általában elnézőbbek voltak, tulajdonítottak bizonyos fontosságot az irodalomnak. Alexandriai Kelemen szerint a filozófia nem az ördög találmánya, hanem felkészítés a kereszténységre, amely utat mutathat a hitre. A műfajok közül értékeli a tragédiát, mert arra tanít, hogy tekintetünket az égre emeljük. Minucius Felix visszautasítja a pogány költészetet,

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


mitológiai tartalma miatt, de a filozófiát értékeli istenfogalma miatt. (23,1;23,8, 38,5; 20,1-2; 14,2; 31,1) Lactantius hozzáállása már sokkal pozitívabb, ő maga is keresztény rétorként működött, szerinte a filozófia megvilágítja a különbséget az igaz és a hamis között. Az egyházszervezet továbbfejlődése a 3. században Az egyházszervezet tökéletesedik, alacsonyabb fokozatú tisztségek is kialakulnak, és különösen Keleten, kialakulnak az egyháztartományok, belülről megerősödik a püspök pozíciója. Kialakul a megkülönböztetés klérus és laikusok közt (laikus a.m. a néphez tartozó). A klérus Az addig ismert megbízatások, püspök, presbiter, diakónus, bár tartalmilag változatlanok maradtak, funkcióik azonban egyre inkább elkülönültek, kikristályosodtak. Ezenkívül feladatkörük új elemekkel is bővült, kezdett kialakulni az alkalmasságot meghatározó ismérvek köre, s a püspöki megbízatás mélyebb teológiai

megalapozást kapott. Püspökök – láttuk, hogy az Egyház belső problémáival, mindenekelőtt az eretnekségekkel folytatott küzdelem során milyen fontos szerepet játszottak a püspökök, akik megbízatásuk teljes tudatában és tekintélyével léptek fel. A püspök a közösség minden megnyilvánulásában annak mindenki által feltétel nélkül elfogadott vezetője. A püspök hirdeti az Igét, ezért olvasnia kell a Szent Írásokat és elmélkednie rajtuk, nem a saját ötleteit kell hirdetnie, hanem a Szentlélekéit. Gondoskodik a liturgia szabályos vezetéséről, őrködik az egyházi fegyelem fölött. Képviseli a közösséget a más közösségekkel való kapcsolatában (levelezés, vendégfogadás) 29 SAPIENTIA – ET 1 30 és a püspökök gyűlésein (szinódus), emiatt fontos szerepet tölt be az Egyház egységének előmozdításában. A püspöki megbízatás teológiai megalapozását több teológus író is elvégezte. A püspök

teljhatalma Jézusnak Péterhez intézett szaván alapul, amellyel átadta a kulcsok hatalmát, írja Órigenész. A püspök ezért Isten hangját hallatja, feladata pedig az, hogy az embereket elvezesse Isten országába. Ezért minden erény példája kell hogy legyen, ezt Órigenész olyannyira túlhangsúlyozza, hogy azt a benyomást kelti: papi teljhatalma személyes életszentségétől függ. Cyprianus, Karthago püspöke (+258) a másik, aki – latinul elsőként – teológiai magyarázatot ad. Aláhúzza, hogy egy közösségnek csak egy püspöke lehet, s csak az van az egyházon belül, aki közösségben van a püspökkel. Isten hívja meg a püspököt szolgálatára, ezért ő egyedül Istennek felel. Felelőssége túlterjed a saját közösségén, s végeredményben az egész Egyházért felelősséget visel, mindenekelőtt annak egységéért. Cyprianus a püspöki szolgálatot összeköti a szukcesszió gondolatával, mikor azt írja, hogy (saját) szolgálata az

Úrnak Péterhez intézett szaván alapul. Cyprianus arról is tudósít, hogy István Róma püspöke arra hivatkozott, hogy Péter katedráját (székét) per successionem foglalja el. A püspöki szolgálat fontossága miatt az arra történő választásnak szabályosan kell lefolynia, abban a közösségnek is szerepet kell játszania. A választáson az időközben kialakulófélben lévő egyháztartományok püspökei is részt vesznek. Ők is szentelik fel. (Már Traditio Apostolica-ban/TA ennek nyoma van) A jelöltnek, mivel az egész közösség számára példaképként kell szolgálnia, magas jellembeli és erkölcsi mércét kell megütnie. Legalább ötven évesnek kell lennie. Ki vannak zárva a kétszernősültek. Presbiter – a korabeli források a püspök tanácsadóinak és a vezetésben társainak nevezik a presbitereket. Fontos szerepük volt a hivőkkel kapcsolatos jogi eljárások lefolytatásában. A 3. század során a presbiteri szolgálat jelentőségének

növekedése tapasztalható, legalábbis egyes területeken (pl. Egyiptomban). Ennek több oka is volt. A keresztények számának növekedésével az a helyzet állott elő, hogy nem tudtak minden közösség élére püspököt állítani, azt egy presbiterre bízták. Egy ilyen közösség vezetésével megbízott presbiter biztosan rendelkezett azzal a joggal, hogy az eukarisztiát vezesse. A presbiterek feladatköre bővülésének egy másik oka a szükségben keresendő: az üldözések alatt ugyanis sok püspök vagy börtönben volt, vagy elmenekült, vagy meghalt, s a közösség vezetésében a presbiter helyettesítette öt. Végül a nagyvárosokban kialakult nagy keresztény közösségekben egyre növekvő mértékben volt szükség olyan személyekre, akik papi feladatokat elláttak. Rómában ekkor alakulnak ki az ún. tituli, azaz a lelkipásztori kerületek, amelyek élén presbiterek állnak. Alexandria környékén vendég papok látták el a vidéki

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


keresztényeket. A presbiterek megbízatása a püspök által történt, több forrás utal arra, hogy a püspök mellett a presbiterek is föltették kezüket az újonnan szenteltre. Ezidőtájt jelentek meg az ún. vándorpresbiterek, akik a nagyvárosok körüli közösségek lelkipásztori ellátásával foglalkoztak. Már TA kiemeli szerepüket a keresztelésnél. Diakónus – egy átlagos keresztény közösség életében a presbiterek még mindig másodlagos szerepet töltöttek be a diakónusok mellett. A diakónusok a püspökök főállású segítői, elsősorban a szegények gondozásában és a vagyonkezelésben tevékenykedtek, ők voltak a legtöbbet kapcsolatban a hívekkel. “Ők a püspök füle, szája, szíve és lelke.” A püspökkel való szoros kapcsolatuk miatt a diakónusok jelentős befolyást tudtak gyakorolni az egyházi döntésekre. A közösség jólléte a püspök és diakónusai harmóniájától függ. (Didascalia, Óker Írók 5,162;188sq)

Egyéb szolgálatok – az Egyház növekvő igényei kielégítésére további szolgálatokra volt szükség, amelyek azonban mind alatta maradtak a diakónusi szolgálatnak. E szolgálatok többsége liturgikus funkció volt, más részük a közösségi szeretetszolgálatban kapott feladatokat, pl. az értelmi fogyatékosok, vagy epilepsziások 30 SAPIENTIA – ET 1 31 gondozása. Ez utóbbi feladat az exorcistákra hárult, míg az alszerpapok a diakónusok közvetlen segítői voltak. A kisebb szolgálatok közül a leggyakrabban a lektort említik, aki az istentiszteleteken felolvas. Ehhez előzetes képzésben kellett részesülnie, s a közösségben bizonyos tekintélynek örvendett. Az ostiarius (ajtónálló) az istentiszteletei helyek bejáratait őrizték, és megakadályozták az illetéktelenek belépését. Ld. TA 7-14 a tisztségekről. A hitvallók szenvedése a papszenteléssel egyenrangú. Valószínűleg ezt úgy kell érteni, hogy a presbitereket

megillető tisztelet illeti meg őket is. Az ezekre a szolgálatokra, valamint a papi és való meghívás a püspök által történt, aki, természetesen tanácsot kérhetett a közösségtől. Kézfeltétellel csak a presbiter és a diakónus kapta szentelését, megbízatását. A lektornak a megbízatáshoz, mint ma is, a püspök az olvasmányoskönyvet adta át. Már a 3. században kezdett kirajzolódni az alkalmasságot, illetve az alkalmatlanságot meghatározó tulajdonságok köre. Pl. ha szellemileg alkalmatlan volt, vagy egyszer már nyilvános egyházi bűnbánatra volt kötelezve. Az akadályok közé számított még pl. a betegágyon fölvett keresztség (a hitvallás hiánya miatt) és az öncsonkítás. Mivel a püspöknek és a diakónusnak minden idejét a közösség szolgálata töltötte ki, a közösség kötelessége volt, hogy adományaikkal biztosítsák megélhetésüket. Ezt abból a részből vették ki, amelyet a közösség a szűkölködő hívek

számára adott össze. A többi klerikusnak saját magának kellett megélhetését előteremtenie. Ez a tény arra is alkalmat adott, hogy klerikusok hivatásukkal nehezen összeegyeztethető kereskedelmi tevékenységgel teremtették elő az anyagiakat. A klérus képzéséről még messze sincsenek az Egyház vezetői által meghatározott követelmények. A klerikusok a teológiai ismeretekre a keresztelkedésre való felkészülés idején a katekumen-oktatások keretében, valamint magántanulás révén tettek szert. Előfordult az is, hogy egy képzettebb keresztény filozófiai alapismereteket adott át. A liturgikus funkciókat a gyakorlatban sajátították el. Lehetőség volt arra is, hogy aki egy kisebb szolgálatban megállta helyét, magát továbbképezve, egy magasabb szolgálatra jelentkezzen. A püspöki egyházközösség fölötti szervezeti formák A presbiterekkel kapcsolatos fejlődés eredménye, hogy a püspök joghatósága nagyobb területre kezd

kiterjedni. Egyháztartományok – kialakulásuk két tényező együttes hatásának eredménye. 1) Az egyik az a tény, hogy a nagyobb közösségek missziós tevékenységet folytattak elsősorban abban a (politikai értelemben vett) tartományban/provinciában, amelyben voltak. A kereszténység először általában a legnagyobb helyeken telepedett meg. A missziós tevékenység az első időkben a nagyobb helységekbe irányult, s ezek a közösségek értelemszerűen bizonyos fokig függőségi viszonyban maradtak az anyaközösséggel, de egymással is. Érthető módon az anyaközösséget vezető püspök rangban megelőzte a többi püspököt. Ezt a rangot a 4. századtól kezdve metropolita elnevezés fejezte ki. 2) Ennél határozottabb befolyással voltak a közösségek fölötti szervezeti forma (=metropolitai rendszer) kialakulásában a szinódusok. Bizonyos területek püspökei gyűlést tartottak, hogy az egyházat érintő fontosabb kérdésekről

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


tanácskozzanak. A püspökök nem csak egy politikai értelemben vett provinciából jöttek, hanem annál nagyobb területről is. Keleten az ilyen gyűlések a 3. század elején már rendszeresek voltak, míg a nyugati területeken még nem voltak szokásban, amint azt Tertullianus megjegyzi. Később a keleti szinódusok résztvevői csak a politikai közigazgatási területről jöttek össze. Itt a provincia fővárosának, a metropolisnak (a.m. anyaváros) a püspöke (a metropolita¸ Nyugaton a 6. századtól archiepiscopus/érsek a neve) elnökölt. A metropolita joga volt az igazgatása alá tartozó 31 SAPIENTIA – ET 1 32 területen az új püspökök személyének jóváhagyása, az egyháztartomány püspökei pedig jogosultak az új püspökök beiktatására. A latin Nyugaton csak később lehet hasonló szervezeti fejlődést megfigyelni és más formában is folyt le. Nem alakult ki, mint Keleten, több egyháztartomány, hanem az egész Nyugaton tartományok

fölötti szervezet jött létre, egy Észak-Afrikában, egy pedig Közép- és Dél-Itáliában. A központ Karthágó, illetve Róma volt. Ebben elsődleges szerepet játszott az a tény, hogy a nevezett területek evangelizációja ezekből a nagyvárosokból indult ki. Történelmi adatok utalnak arra, hogy a Karthágóban, vagy Rómában tartott szinódusokon valamennyi, az alájuk tartozó területeken működő püspök részt vett. Így Róma és Karthágó rangja messze túlnőtt egy egyszerű metropolitai rangon. Keleten két város szerzett hasonló tekintélyt magának: Antióchia és Alexandria (apostoli eredet!). Egy 251-ben Antióchiában tartott szinóduson egész Szíria és Kis-Ázsia keleti részének püspökei részt vettek. Az antiochiai püspök missziós területe is messze túlnyúlt saját egyháztartományának határain. Hasonlókat lehet Alexandriáról elmondani: a nikaiai zsinat ezt a fejlődést erősíti meg, amikor határozatban mondta ki, hogy az

alexandriai püspök alá tartozik Egyiptom, Libia és a Pentapolis (Egyiptomtól nyugatra) összes egyházmegyéje. Ugyanaz a zsinat Antiochiának és Rómának is hasonló módon nagyobb területek feletti fennhatóságot biztosít. Ezzel megvetette a patriarkhatus intézményének alapjait. (Jeruzsálem is hasonló jogokat kap tiszteletből, nem egyházpolitikai jelentősége alapján) 10. Az utolsó üldözések és az egyház felszabadulása Vallási háttér A 3. század kortörténetével kapcsolatban már volt szó a Birodalom katonai-politikai válságáról, amelyből Diocletianus császárnak sikerült kiutat találnia. Erről ld. később. A válság ellenére azonban a pogány vallásosság fellendül és még megújulásra képes. A keletről jövő kultuszok megerősödnek, és ekkor sokban átformálják az ókori vallásosságot. Aurelianus császár tette a Birodalom hivatalos vallásává a napkultuszt, ünnepe december 25. lett. Ő rómaivá tette ezt a szíriai

eredetű kultuszt (Palmyra és Emesa mint eredet), mint Sol Invictust, sőt ő lett a Birodalom hivatalos protektora. A neoplatonista Porphüriosz (Plótinosz tanítványa11 és életrajzírója, egy keresztényellenes polémia szerzője) pedig megadta hozzá a teológiai hátteret: minden istenség nevét vissza lehet vezetni a napéra. A nap történelem nélküli, fensőbb istenség volt, leszármazottak nélkül. Új vallásosság alakult ki, amely addig ismeretlen volt: az elit szkepszise helyébe valami más lépett: a “szent visszatérésének” nevezhetjük ezt, ami a társadalom minden rétegében elterjedt. (Sacer szó használata, a császár mint közvetítő az istenek és az emberek között) Az istenség az Olümposz felett áll, transzcendens, ismeretlen, egyetlen istenség, teremtetlen, mindenható, változhatatlan. Filozófia és teológia itt megegyeznek: Plótinosz Egy-e, amelyről sem azt nem lehet elmondani, hogy van, sem azt, hogy nincs, megelőz minden

meghatározást, tökéletes 11 Plótinosz 205-270, vele kezdődik tkp. az újplatonizmus, amely nem annyira Platón tanainak felújítása, hanem egyes platóni, arisztotelészi, sztoikus és újpüthagoreus tanok összeötvözése. Hatása igen nagy a keresztény gondolkodásra is, az ókorban is (Ágoston!), de később is, főként Pseudo-Dionysios Areopagitán keresztül. Az Egy az egység legfőbb princípiuma, végtelen teremtő erő, akarata és lényege egybeesnek, az első hüposztázis. Két hüposztázis emanál belőle (mint fényforrásból a fény): a Nusz, a szellem, megértés, amely az ideákat gondolja, és a szellemből pedig a Pszüché, a lélek, amely teremtő erő, közvetítő az érzékelhető és a szellemi világ között. Az ember feladata, hogy a más-ságból kilépve visszatérjen az Egyhez, megszabadul az érzelemtől és az értelemtől, és belemerül az Egy szemlélésébe. Ez egy hipertudatos eksztázis, emberi erőfeszítéssel elérhető. 32

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


SAPIENTIA – ET 1 33 filozófiai kifejezése a legfőbb istenség transzcendenciájának. Ez már nem Juppiter, aki alá van vetve a Fatumnak (sorsnak). A transzcendens istenség és az emberek között számos közvetítő funkcionál, akik a föld feletti szférákban találhatók (az utolsó szférán túl, amelyben találhatók a csillagok, kezdődik a tiszta szellem világa, ahol az egyetlen istenség uralkodik); ennek köszönhető a mágia, asztrológia elterjedése még inkább. Elterjed a túlvilági létben való hit is: a halhatatlan lélek, megszabadulva a testtől, visszatér az égi szférákon túlra, ahonnan érkezett. A vallási érdeklődés tehát hasonló a kereszténységéhez, de a megoldások különbözőek (test feltámadását, a történelem végét illetően). Közös vallásos atmoszféra volt, és a különböző irányzatok közül a kereszténység lett a győztes. Még egy fontos irányzat, amely a 3. század második felében kezd el terjedni, a

manicheizmus volt. Nem keresztény eretnekség, hanem önálló vallás, saját alapítóval, szent szövegekkel, és egyetemes küldetéstudattal rendelkezik (nem úgy, mint a gnózis), ebben hasonlít a kereszténységre. Vonzóereje hatalmas volt, nagyon gyorsan terjedt (Kínáig!; Ágoston kilenc évig volt manicheus). Az alapító Mani Babiloniában született 216-ban, kinyilatkoztatásokat kapott 12 és 24 éves korában, aminek alapján úgy gondolta, hogy ő hivatott beteljesíteni elődei vallásait (Zoroaszter, Buddha, Jézus). 277-ben halt meg börtönben (csak tanítványai terjesztették róla, hogy keresztre feszítették). Teljesen dualista rendszere van (a rossz és a jó princípiumai kezdettől fogva léteznek; fény a sötétség, szellem az anyag ellen), amelyben a tudás üdvözíti az embert. Az ember a világban magát elidegenedett helyzetben találja; ez azért van, mert az ember a világba dobott fényszikra. Jelen korszak annak az eredménye, hogy a

sötétség támadást indított a fény ellen. Isten hagyja, hogy elveszítse lényegének egy részét, hogy jobban küzdjön a Rossz ellen. A világ a Jó védekezésének eredménye, csatatér. Isten üdvözítőket küld, hogy visszaszerezze a Fény töredékeit, úgy, hogy saját eredetükre ébreszti őket (gnósztikus hatás), Jézus is egy ilyen üdvözítő. Így üdvözíthetik Istent. A moráljuk alkalmazkodott a jelen helyzethez: szigorú a tiszták számára, kompromisszum az auditoresnek (hallgatók), akiknek lehetett szexuális kapcsolatuk, de a gyermeknemzést kerülniük kellett. Minden vallásba behatoltak, és a legkeményebb üldözésekben volt részük, Diocletianus császártól kezdve. A középkorban is felbukkannak majd. A pogányság megújulását jelzi a keresztények elleni intellektuális intolerancia új hulláma is. A Diocletianus (284-305; † 316)-féle üldözés Diocletianus a 3. század legnagyobb, legeredményesebb uralkodója: megújítja a

Birodalmat, átszervezi a közigazgatást, hadsereget stb. 293-tól fokozatosan bevezeti a tetrarchia12 12 A négy uralkodó rendszere, a két augustus alatt volt egy-egy caesar, akik egy meghatározott területet irányítottak. Nyugat Kelet 293 Aug: Maximianus Diocletianus (284-) Caesar: Constantius Chlorus Galerius (Treviri) 305. A két augustus lemond. Aug. Const. Chlorus (†306) Galerius (†311) Caeser: Severus (†307) Maximinus Daia 306. Contantinus és Maxentius (Maximianus fia) küzdenek a hatalomért 311. Maximinus Daia (†313) Licinius 312. Constantinus Licinius 33 SAPIENTIA – ET 1 34 rendszerét, amivel az állam ellenőrzése hatékonyabb lett. Diocletianus az egész Birodalom felett uralkodott, Keleten közvetlenül irányította Kis-Ázsiát, Szíriát, Egyiptomot, míg Galerius caesari minőségben a dunai területeken uralkodott. Nyugaton az augustus Maximianus volt, székhelye Mediolanum (Itália, Afrika, Hispánia), Constantius Chlorus volt a caesar

(Britannia, Gallia). Mind a négy uralkodó a saját területén végrehajtotta azokat a reformokat, amelyek hozzájárultak a stabilizáláshoz politikai és katonai téren, és legyőzte az uzurpátorokat. A közigazgatást is megreformálta és egységesítette Diocletianus, több, kisebb provinciát hozott létre (Itáliában is, ami azelőtt kiemelt volt), illetve a provinciák feletti egységekként a dioecesis-eket, vicarius-ok vezetése alatt. Maximálta az árakat és a béreket, megszüntette a városi autonómiákat. A földbirtokosokat arra kötelezték, hogy katonákat állítsanak ki, megreformálták az adórendszert is. Ezzel együtt egy politikai teológiát is kidolgoztak, ami szakralizálta a császári hatalmat (Diocletianust Iovius-nak juppiterinek nevezték, a caesarokat Herculius-oknak, herkulesieknek), amely az istenek atyjától származott. Iuppiternek ez a szerepe mutatja, hogy helyre akarták állítani a római tradíciókat. Ez volt az ún. dominatus

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


rendszere, bár ez nem volt deklarálva. Az üldözés okai13 Feltételezésekre vagyunk utalva, a fő forrás Lactantius (De mortibus persecutorum, A keresztényüldözők haláláról), ő Galeriusnak tulajdonítja a fő szerepet, ő beszéli rá a vérontásra a császárt. (L. szerint Antiókhiában az áldozatbemutatáskor a haruspex nem látta a jeleket, mert egy jelenlévő tisztségviselő keresztet vetett, ezért indult el az üldözés.) Erre nincs bizonyítékunk, és az ő ilyen szerepeltetése jobban beleillett Lactantius szerkesztési koncepciójába (a gonosz üldöző, akit Isten megbüntetett). Nem valószínű, hogy azért tört ki, mert a császár imádását megtagadták a keresztények. A közvetett ok az, hogy a keresztény egyház ebbe a “totalitárius” szisztémába nem fért bele. Ezt bizonyítani látszik, hogy bár a konkrét üldözés csak 303-ban kezdődik, de már korábban vannak változások a valláspolitikában (ld. pl. manicheizmus üldözése,

tisztogatások a hadseregben). 303. februárban Nikomédiában (császári székhely) megjelenik az első rendelet: megparancsolta a templomok lerombolását, a szent könyvek elégetését, az istentiszteletek beszüntetését, a magas rangú keresztények elvesztették kiváltságaikat (HE 8,2,4-5), a közigazgatást is meg akarta tisztítani a keresztény elemektől. Itt a császár még nem akart vérontást. Egy második ediktum elrendelte az egyház fejeinek bebörtönzését, a harmadik pedig áldozatbemutatásra kényszerítette őket: aki visszautasította, azt kivégezték. A 4. ediktum végül 304-ben elrendelte, hogy mindenki mutasson be áldozatot az isteneknek. A rendeletek végrehajtása különböző volt Keleten és Nyugaton: a keleti, régi keresztény területeken volt a legtöbb mártír, és sok lapsi is. Híres mártírok: Lucia, Ágnes, Marcellinus, Péter. Diocletianus saját feleségét és leányát is áldozatbemutatásra kényszerítette. KisÁzsiában pl.

egy egész falut felégettek, mert lakói kereszténynek vallották magukat. Nyugaton Constantius Chlorus területein nem volt üldözés, néhány templomot romboltak le. Hispániában ekkor lett vértanú pl. Vince (Maximianus területe). Afrikában sok volt a vértanú, különösen erőszakosan hajtották végre a szent könyvek beszolgáltatását, így lapsiknak számítottak, akik beszolgáltatták a szent könyveket és a liturgikus felszereléseket. (Ebből jött létre a donatista szakadás). Nyugaton az üldözés voltaképpen véget ért 306 után, Keleten viszont folytatódott a politikai stabilitás miatt, Maximinus Daia vallási fanatizmustól indítva még Galeriusnál is kegyetlenebb volt az üldözésben. Természetesen itt is sok függött az egyéni hivatalnokoktól, ki mennyire lelkesen hajtotta végre az utasításokat. Voltak olyan pogányok is, akik keresztényeket rejtegettek. Végül 311-ben Galerius türelmi rendeletet adott ki halálos ágyán a többi

uralkodó nevében is (lehet, hogy a keresztények, mint politikai támogatók megnyerése is inspirálta.). A 13 Magáról az üldözésről bőven tájékoztat Lactantius és HE 8-9.könyv 34 SAPIENTIA – ET 1 35 kereszténység religio licita (engedélyezett vallás) lett, sőt a császár arra kérte a keresztényeket, hogy imádkozzanak érte és a Birodalomért. Maximinus Daia viszont folytatta az üldözést, amikor látta, hogy Licinius Constantinus felé húz. 312-ben, miután legyőzte Maxentiust, Constantinus újra elküldte neki Galerius rendeletét; erre leállította az üldözést. Maximinus Daia legyőzése után pedig Licinius 313-ben kihirdette Keleten is a milánói megegyezés részleteit (ennek szövege maradt fenn). A két uralkodó, Licinius és Constantinus, 313. februárjában Mediolanumban (Milánó) találkoztak, és közös nyilatkozatot adtak ki arról, hogy mindenkit megillet a vallás szabadsága (tehát nem türelmi rendeletről van szó) –

ezt nevezik hagyományosan milánói ediktumnak.14 Constantinus “megtérése” Constantinus 285 k. született, Constantius Chlorus és Helena fia. Mindenképpen főszereplő, akinek egyéni cselekedetein sok múlott. Már az ókorban két vélemény volt róla és szerepéről: a keresztény szerzők szerint, övé a döntő szerep a Birodalom krisztianizálásában. A keresztény birodalom apologétáinak véleménye ez, akik nem tudtak a trón és az oltár szövetsége nélkül gondolkodni. Más részről a pogány szerzők, és pl. Iulianus apostata is, úgy vélték, hogy ő a felelős a pogány tradíciók elhagyásáért, a romlásért, a birodalom bukásáért. A 20. századig a történészek döntő szerepet tulajdonítanak neki. Az Euszébiosz-féle Vita Constantini (C. élete) nyomán kibontakozó hagiográfia uralmában az új kor hajnalát látta, amelyben a kereszténység győz. A felvilágosodás irodalma ezzel szemben kritizálta. Gibbon szerint ő adta meg a

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


kegyelemdöfést a krízisben levő birodalomnak. Burckhardt szerint viszont Constaninus opportunista, egy vallási elvakultságon nyugvó elnyomó rendszer atyja ő. Egy másik, spirituális hangot is lehetett kezdettől fogva hallani, akik szemére vetették Constantinusnak, hogy a tiszta, szenvedő és szent egyházat adományaival korrumpálta, és császári befolyás alá vetette (Dante, Pokol XIX,115; különösen Luther és a protestánsok kapták ezt fel, mint “hanyatláselméletet”, Ecclesia primitiva mint mintakép, amihez vissza kell térni.) De a tömeges krisztianizáció már előtte elkezdődött. A kérdés az, hogy ezt mennyire segítette elő ill. befolyásolta a keresztény császár valláspolitikája. Út a hatalomhoz és megtérés A keresztény történetírók szerint megtérését egy látomás motiválta, a Milvius-hídi csata előestéjén 312-ben. Megtérésével kapcsolatban három véleményt említünk: 1) Megtérése propagandafogás volt a

keresztények megnyerésére. Zószimosz pogány történetíró szerint Constantinus csak 324-ben tért meg, felesége Fausta és fia, Crispus meggyilkoltatása után, hogy bocsánatot nyerjen bűneire. Több 20. századi történész szerint is, megtérése propagandafogás volt csak, hogy megnyerje magának Kelet keresztényeit Licinius elleni pogárháborújában; így vallásháborúnak állíthatta be kettejük harcát. 2) Alföldi András magyar ókortudós szerint Constantinus nem politikai számításból tért meg, hanem impulzív ember volt, aki azt remélte, hogy a keresztények Istenében hatékony védelmezőre találhat. Úgy tett tehát, mint előtte az imperatorok (Caesar, Augustus), és ő az egyetlen Istenben való hitet szembe állította a juppiteri tradícióval. Ezért is propagálta széles körben, hogy mit tett. Őszerinte tehát Constantinus megtérése végtére is őszinte volt. 3) A harmadik típusú vélemény szerint Constantinus nem értette meg a

kereszténység lényegét, hanem csak elfogadta, hozzáállása alapvetően tehát szinkretista. 14 HE 10,5; De mort.48. 35 SAPIENTIA – ET 1 36 A csata és a látomás A 312-es győzelmet hosszú harcok előzték meg. Már korábban, pénzein megjelenik Mars és Sol Pacator – szakít tehát a tetrarchia ideológiájával. 310 körül Apollo templomában látomása van, az isten győzelmet ígér neki – már itt is isteni jelekkel akarja kiválasztottságát alátámasztani. Maxentius (aki Itáliát és Afrikát bitorolta) elleni hadjárata és a győzelem 312. október 28-án a Milvius-hídnál Róma előtt, nagy hatást tettek a kortársakra – hadserege sokkal kisebb volt Maxentiusénél (40.000 contra 100.000). Lactantius az első, aki égi jelről beszél: csata előtt álmában figyelmeztetést kapott, hogy az Isten jelét tegye a pajzsokra, és a rézsút fordított X felső szárát behajlítja, ez Krisztust jelzi. Lactantius az álmot nem tartja csodásnak. A

csata kimenetele pedig mutatta, hogy az a keresztények Istenének köszönhető. 318-ban ez volt a hivatalos verzió. Euszébiosz HEben nem említ látomást (324k. az utolsó kiadás), 9,9,2-ben ír a csatáról. A Vita Constantiniben azonban leírja a látomást: a csata előtt az uralkodó seregével jelet lát az égen, egy fénylő keresztet, mellette a szavak: toutw nika (ezzel győzz). A következő éjjel megjelent neki Krisztus a kereszttel, és megparancsolta neki, hogy ezt a jelet vigye magával a harcba. Később valóban koszorúban lévő Krisztus-monogrammot tetet a zászlóra, a labarumra. Nagyon valószínű, hogy ezt a verziót maga a császár találta ki később, Euszébiosz 325. után ismerte őt meg. Pénzein is megjelennek lassan a keresztény szimbólumok: 322-ig még pogány istenségek is, Sol Invictusszal (Legyőzhetetlen nap) együtt, de 315-ben pl. olyan pénz, amely Constantinust Krisztus-monogrammos sisakban ábrázolja. Valószínűleg itt még nem

tudta elválasztani a szoláris monoteizmustól. Már halála után közvetlen megjelenik a részrehajlás vele szemben mindkét oldalon. Szinte hagiográfia fonódik köré. Ennek egy fontos eleme a keresztsége köré font legendák: Nikomédeiai Euszébiosz püspök keresztelte meg, aki ariánus volt, a nikaiai zsinat kiközösítette. Ezért terjed el a legenda már nagyon korán, hogy Szilveszter pápa keresztelte meg, miután közbenjárására kigyógyult a leprából, ill. hogy rögtön a látomás után megkeresztelkedett; ill. hogy azért halasztotta keresztségét, mert a Jordánban akart volna megkeresztelkedni (Ambrus, Jeromos). A donatio Constantini (konstantini adománylevél) is legendás, mely szerint a császár a pápának adta a császári hatalmat Róma, Itália és a Nyugat összes tartománya felett (erről később hamisított oklevél is), ill. a lateráni palotával együtt a császári jelvényeket is. A keleti egyház úgy kötötte magához az uralkodó

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


alakját, hogy szentté avatta. A protestánsok, Luther is tagadták mindezt, főleg a donatio-t minősítették hazugságnak. Válaszul X. Leó pápa megbízza Raffaellót a Sala di Constantino kifestésével a Vatikánban (művészet az egyházpolitika szolgálatában). Az események Szövetséget köt Licinusszal 313-ban, Licinius feleségül veszi Constantinus lányát. A 313-as milánói megegyezés vallásszabadságot ad mindenkinek, visszaadja az elkobzott kultuszhelyeket, birtokokat, tehát az egyházat tulajdonosnak ismerte el. Közben a Liciniusszal való szövetség ingadozik, ő kitart a pogányság mellett, bár türelmet tanúsít a keresztényekkel szemben. 324-ben kerül sor a végső összecsapásra köztük, C. ekkor egyeduralkodó lett, a korábban elkezdett törvényhozói működést teljességre vitte, és hivatalos rendet adott az egyháznak. Utolsó éveiben egyre inkább ő lett a “külső ügyek püspöke/episzkoposza/felügyelője” az egyházban. (ennek

értelmezése vitatott). Rendelkezései Rómában a Basilica Constantiniana (Lateráni bazilika; patrociniuma az Üdvözítő először, aztán Szt. János), S. Pietro, S. Paolo Fuori le Mura építtetése. Mégis szakít Rómával, mint fővárossal, amely a pogány hagyományokat képviseli: megalapítja az új fővárost, Constantinopolist, (Byzantion) az új Rómát. A keresztény szerzők isteni ihletésről beszélnek, geopolitikai szempontok is voltak: mindenesetre jelezte egy új hatalom létrejöttét. 36 SAPIENTIA – ET 1 37 330-ban avatják fel. Euszébiosz keresztény városról beszél, de azért a pogány templomok továbbra is működtek benne. Constantinus pl. nem utasította vissza a pontifex maximusi (legfőbb pap, a pogány kultusz irányítója) címet, és a város felavatásánál is voltak pogány rítusok. Konstantinápoly új fővárossá válásában végéhez ért a Diocletianusszal elkezdődött folyamat, azaz hogy a Birodalom súlypontja keletre

kerül, s később a Birodalomnak ez a része tekinti magát a Római Birodalom örökösének (476 után). Ennek messzeható egyházi következményei is lesznek. (Konstantinápolyi patriarkátus kialakulása, Nyugat és Kelet eltávolodása). Rómában a Lateranusok palotáját a pápáknak adatja (ez a pápaság társadalmi presztízsét növelte), Jeruzsálemben felépítteti a Szent Sír-bazilikát, a hagyomány szerint ott, ahol anyja megtalálta a kereszt ereklyéjét, Betlehemben pedig a Születés-bazilikát. Törvényeiben határozott valláspolitika nyilvánult meg. Meghatározta az egyház és a hatalom viszonyát; az egyház ugyan nem lett államvallássá, de helyzete egyre hivatalosabb lett. Az egyházi szóhasználat behatolt a jogi formulákba: így volt szó ecclesia-ról és clericusról pl. 315-től a katolikus egyházak annona-ban (gabonajáradék) részesültek. Elfogadhattak örökségeket és adományokat. Nem követelték meg a formaságokat a végrendeletnél,

ha az egyházra hagyták. Templomokban lehetett rabszolgákat felszabadítani teljes szabadságra. A püspökök bírói funkciót gyakoroltak keresztények közötti peres ügyekben. Ágoston panaszkodott is erre később. Megkönnyítette az evangelizációt és a keresztény életet, hogy 321-ben a vasárnapot ünnepnappá nyilvánította. Ez új időszámítást vezetett be. Az egyház privilégiumai – Az egyenlősítéstől a privilegizált állapotig A klerikusokat a konstantini fordulat kezdetétől megkülönböztetve kezelték: privilégiumaik nyomán a polgári jogban is kialakult egy jogilag definiált rend/ordo. Tagjait az egyház definiálta, és állami tisztségeket nem vállalhattak. (a pogány papoknak is voltak privilégiumaik) A klérus tagjai adómentességet nyertek. Mindez elősegítette Isten népén belül egy elit kialakulását. 326-ben C. pontosította, hogy mindez az ortodox, és nem a heretikus klerikusokra vonatkozik. A zsidókkal kapcsolatban nem

változtatott a hagyományos politikán: vallásszabadság számukra is, de a túlzott zsidó prozelitizmust korlátozta. Megjelent viszont egy új kategória: az eretnekek, akiket a zsinatok annak minősítettek. 326-ban pl. C. úgy határozott, hogy az eretnekek nem élvezhetik ugyanazon mentességeket, amelyeket a katolikus klérus. Így elkezdődött az a fejlődés, amely majd az ortodoxiát teszi meg az állam vallásává. Itt még viszont az eretnek kategória csak a klérusra vonatkozhat. Társadalmi törvények Ezekben sok történész keresztény ihletettséget keresett. De ezeket általában lehet általános humanisztikus törekvésekkel is magyarázni (pl. feljelentők büntetése, törvény előtti egyenlőség hangsúlyozása, funkcionáriusok túlkapásainak büntetése, börtönállapotok javítása). Házassági törvényeiben új szellem is megjelenik néha, védi a házasság szent voltát. Tilos a férjnek ágyast tartani, az ilyen kapcsolatból származó

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


gyerekek törvénytelenek. De megerősíti azt a törvényt, amely tiltja a rabszolgával kötött házasságot a nő számára: a gyerekeik is rabszolgák lesznek. (Callixtus pápa rendelkezésével szemben, aki ezt engedélyezte) A 4. századi kánoni rendelkezések majd ehhez fognak alkalmazkodni. Többi rendelkezései hagyományosak ezen a téren: kiskorú örökösök védelme, emberrablók ellen stb. 320-ban eltörölte Augustus rendelkezését a cölebszek és a gyermektelen házasok ellen: ebben nyilván a keresztény szüzességnek az egyház által prédikált eszménye adott ihletet, és elősegítette a klerikusi cölibátust. Keresztény ihletésű pl. hogy a szökött rabszolgákat uraik nem ölhették meg; rabszolga házaspárokat nem lehetett elválasztani. Eltörölte a keresztrefeszítést, mint halálbüntetést 37 SAPIENTIA – ET 1 38 Legtöbb humanitárius törvénye már ismert volt, az újdonság a koherens törvénykezés volt, illetve az, hogy az

egyháznak új jogállást adott, gazdasági privilégiumokat, amelyeket az egyház különböző funkciók elvégzésével viszonzott: ima az államért. Az új keresztény monarchia Egyeduralkodóként Constantinus küldetéstudata megerősödik, rövid idő alatt kirajzolódnak egy keresztény monarchia körvonalai. Saját magát új Mózesnek tekinti, és kijelenti a püspököknek, hogy ő a “külső ügyek püspöke”. Keleten is azt a valláspolitikát valósítja meg, amelyet nyugaton már elkezdett. Már 313 után felelősnek érezte magát azért, hogy az egyházat védje, és megfelelő forrásokkal ellássa. A klérust is azért mentesítette minden kötelezettség alól, hogy a kultusznak és a missziónak szentelhessék magukat. 330 után kezd a pogánysággal szigorúbb lenni, betiltja a mágiát és a béljóslást. Néhány pogány templomot is kirabol, hogy pénzt veressen. Porphüriosz műveit pedig elpusztíttatja. Utolsó éveiben püspökökkel veszi magát

körül, tanulmányozza a Szentírást, kiépíti az utód-dinasztiát. A püspökök tiszteletbeli helyeket kapnak, államköltségen utaznak a zsinatokra. Caesareai Euszébiosz pedig megalkotja az illő politikai teológiát, megszületik a Birodalom új teológiai értelmezése: amint a Logosz az Atya hatalma alatt működik a világban, úgy uralkodik Constantinus Isten oltalma alatt. A Logosz utánzójának kell lennie: amint Krisztus kiűzi a démonokat, úgy győzi le Constantinus az ellenséget; Krisztus az Isten országába vezeti az embereket, a császár az ő példájára, elvezeti az embereket az egyházba; a császár előkészíti a birodalmat arra, hogy átadhassa a Logosznak, aki majd átadja Atyjának. A császár az Atya helyettese a földön, amint Krisztus az Atya helyettese az égben, szent, az apostolokkal egyenlő. Ebben a szemléletben a császár az üdvterv részese, az üdvösség eszköze. Ld. a cezaropapizmus kezdetei: a császár az egyház feje lesz,

egyetemes püspök hatalmát gyakorolja a joghatóság, de nem a szentségek terén, nem apostoli folytonosság, hanem isteni rendelés révén. A császárnak hatalma van az egyház felett, de nem az egyházban. Ő hívja össze a zsinatokat, és dekrétumait mint birodalmi törvényeket hirdeti ki; beiktatja a konstantinápolyi pátriárkát, eldönti az egyházmegyék határait. 337-ben a perzsa hadjárat alatt betegségében Constantinust Nikomédeiai Euszébiosz megkereszteli. Halálhírére meggyilkolják rokonait, fiai, ill. Gallus és Iulianus kivételével. A konstantini fordulat okai, következményei 1. Miért győzött a kereszténység? Gibbon: a szinkretista kereszténység egy széteső világban győz. De miért pont a kereszténység? Min alapult a kereszténység vonzereje? Nem lehet Constantinus kedvezésével magyarázni: ez okozat, és nem ok. Az okot inkább belső faktorban kell keresni, mint pl. az egyház tagjainak magas erkölcsi színvonala, a vértanúk

bátorsága, válogatás a jelöltekben, akik soha később nem élték át ennyire, hogy a kereszténység szakítás régi életmódjukkal. Vonzó lehetett, hogy az üldözött keresztények nem akartak bosszút állni. Biztos, hogy hozzájárult a sikerhez az, hogy a kereszténység értékeket tudott nyújtani a hellenizmus világának, az üdvösség útját. Ágoston Confessiones VII-ik könyvében azt mondja, hogy a keresztény Isten humilitas-a, alázata, amely a megtestesülésben mutatkozik meg, tette őt kereszténnyé. Krisztus személyéből egyedülálló vonzóerő áradt. Az általa alapított közösség eltörölte a társadalmi stb. korlátokat addig elgondolhatatlan mértékben. Újdonság volt a feltámadás üzenete is. 2. A kereszténység győzelmének következményei Új korszak kezdődik az egyház számára. Néhány évtized leforgása alatt a kereszténység a birodalom vallása lett, Theodosius már betiltja pogány szertartásokat. Az addig üldözött

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


keresztények viszonylag gyorsan elfeledkeztek az evangéliumi erőszakmentességről. Létrejön a birodalmi egyház. Nyugat és Kelet egyre inkább más irányba kezd tartani. Az egyház belső élete gazdagodhat: a teológia nagy korszaka megkezdődik. További következmény, hogy az államnak egyre növekvő a beleszólása az egyház ügyeibe. Ebből Keleten később cezaropapizmus lesz, míg Nyugaton Róma püspöke, aki mögött több 38 SAPIENTIA – ET 1 39 évszázados apostoli hagyomány áll, függetlenebb az uralkodótól (bár a 8. század közepéig annak politikai alattvalója). A későközépkor, majd a protestánsok körében visszatérő vád, hogy a Constantinus utáni birodalmi egyház elárulta eredeti küldetését. (Később csak az eltévelyedés kezdetének meghatározásában voltak eltérések, írja Franzen. Egyesek ezt a korakeresztény apologétáknak tulajdonítják, akik hellenizálták az evangéliumi üzenetet, mások szerint már az apostoli

kor végétől kezdődik a romlás. De a legnagyobb felelőssége kétségkívül Constantinusnak volt.) A hierarchia engedett a hatalom csábításának. Valóban vitatható, mennyire volt hasznos az egyház küldetése szempontjából, hogy a császár beavatkozott az egyház ügyeibe, dogmatikai szinten is (ld. nikaiai zsinat után), ő hívta össze az első egyetemes zsinatot is. Már Constantinus száműzi Atanázt Trierbe (mert nem hajlandó Ariust visszavenni az egyházi közösségbe), fia Constantius pedig még erőteljesebben beleszól az egyházpolitikába (ld. ariánus vita és ennek következményei). De túlzás lenne elvárni, hogy a korabeli püspökök mindennek a veszélyeit előre sejtsék. Később jönnek olyanok, akik korrigálják a viszonyt (Atanáz, Ambrus). De másrészről, megnövekszik az egyház szabadsága küldetésének teljesítésére (új horizontok, lehetőségek). Tömegek áramlanak az egyházba, ez jelentősen átalakítja az addigi szervezeti

formákat, de ösztönzést is ad a keresztény teológiának a katekumenátus kifejlesztése, a liturgia is. Elindulhat egy keresztény kultúra létrehozása. (Másrész viszont az egyház tömegegyház lett, amelybe sok opportunista is bekerült). Sőt úgy tűnt, eljött a pillanat, hogy a kereszténység elkülönültségéből kilépve most az egész közéletet áthassa: világra nyitott optimizmus. Ez nyilván magával hozta az elvilágiasodás veszélyét. De már a Birodalommal való kapcsolat megelőlegezte a későbbi együttműködést. Mindenesetre leegyszerűsítés csak a negatívumokat látni. Ez történelmietlen is lenne. A kereszténységnek nincs csak egyetlen üdvözítő megvalósulása; ha igaz a megtestesülés, akkor van helye az egyházban a történeti fejlődésnek is, és az inkulturációnak. Továbbá, anakronisztikus egy vallásilag semleges államot feltételezni a 4. században. 11. A nikaiai zsinat (325) A nagy zsinatok időszaka (325-451) ma is

meghatározó az egyház sajátos arcának kialakulásában. Ami ekkor történik, precedens értékű lesz a további zsinatok számára. A nikaiai zsinatban ismét megmutatkozott Constantinus isteni elhivatottságának tudata. Constantinus hívja össze, Konstantinápoly közelébe, hogy jobban tudja kontrollálni az eseményeket. Cél az alexandriai problémák megoldása, az egyház egységének biztosítása. (Mikor Constantinus 324-ben először megy Nikomédiába, akkor látja, hogy az egyházat Keleten megosztja Árius esete) Már a 2. század második felétől vannak helyi szinódusok, de egy egyetemes szinódus megtartása elképzelhetetlen lett volna korábban. Amikor a kereszténység hivatalos lesz, a püspökök szerepe is értelemszerűen megnő, a teológiai viták fontosak lesznek az egyház egysége szempontjából is. Az egyetemes zsinatok csak később lesznek egyetemesként számon tartva. Az első hét egyetemes zsinatot a császár hívja össze, mind Keleten

folynak (teológiai érdeklődés, felkészültség sokkal jobb, mint Nyugaton), csekély nyugati részvétellel. A pápa legfeljebb néhány legátust küld, személyesen nem vesz részt. Teológiatörténeti előzmények Fő előzmények amonarchianizmus (amely Isten egységét az Atya, mint egyedüli eredet felől szeretné megfogalmazni) eretnek formái (adopcionizmus, modalizmus – Praxeas, Sabellios, 39 SAPIENTIA – ET 1 40 Noétosz patripasszionizmusa). A szubordinacionizmus a Nikaia előtti atyák közös tendenciája volt. De az ő nézőpontjuk még az ökonómia: Jézus az üdvtörténetben alá van rendelve az Atyának. Jézus az Atyától származik, ezért alsóbbrendű nála. Ez legitim szubordinacionizmus. Jézus istenségét a nikaiai zsinat előtti atyák sem vonták kétségbe (ellenkező esetben nem lett volna ariánus krízis). A 4. században az érdeklődés a teológia felé kezd eltolódni: az Atya és Jézus örök viszonya lesz az érdekes. (Az

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


örök, az immanens Szentháromság). Később az 5. században ugyanezen folyamat egy következő állomása lesz, amikor Jézus ontológiai struktúráját kezdik vizsgálni (az isteni és emberi természet hogyan van meg az egyetlen Krisztusban). De a teológusokat ebben is szótériológiai érdeklődés vezeti: Isten természetétől függ az örök üdvösségünk, tehát ez nem meddő elmeélesítés csupán. Ha a Fiú nem igazán és teljesen Isten, akkor az emberiség sem juthat az isteni szférába. Először a Fiú, majd a Szentlélek istensége lesz a téma. A kérdés az, hogyan lehet ezt összeegyeztetni a bibliai monoteizmussal. A közép-és újplatonizmus könnyű megoldást kínálna (három hypostasis, amelyek nem egyenlők): Arius éppen erre a kompromisszumra törekszik. A Fiú istenségének kérdése tölti ki a 4. századot, mert a problémát a zsinat egyáltalán nem oldja meg. A konfliktus kezdetei Arius presbiter (*256-260 – †336) líbiai származású,

egyházi múltja mozgalmas: előző püspöke fegyelmi problémák miatt még diakónusként kiközösítette. Később Alexandria kikötőjében intelligens, jó pasztorális érzékű lelkipásztor. Hívei jelentik fel a püspöknél prédikációi miatt, mert azt mondta, hogy a Fiú az időben teremtetett. Tanítása gyorsan terjed Egyiptom határain kívül is, lesznek magasrangú támogatói (Nikomédeiai Euszébiosz püspök pl.). 320-ban püspöke Alexandrosz helyi zsinatot hív össze, amely kiközösíti Ariust. A püspök az ortodoxián kívül saját tekintélyét is meg akarta védeni, amikor elítélteti Ariust, akinek a plébániája rivalizál a többivel. Arius ellentámadásba megy át, szabellianizmussal vádolja meg a püspököt. Két zsinat is mellette foglal állást, rehabilitálni akarja, elég nagy már a politikai zűrzavar ahhoz, hogy a császár beavatkozzon. Arius nézetei A krízis mélysége mutatja, a korabeli egyház mennyire nem volt hozzászokva a

szubordinacionizmushoz. Arius egyik meggyőződése, hogy az Isten egy, teremtetlen és örök. Az Ige, akiről a Szentírás beszél, viszont teremtetett. Nem lehet egyszerre teremtett és teremtetlen, Atya és Isten. Másrészt két teremtetlen két Istent jelentene. Isten örökkévalósága az ő teremtetlen, nemzetlen mivoltához kötődik. Tehát az Ige, aki született, nem lehet örök. Ha azt mondanánk, hogy örök az Atyával együtt, akkor ezzel azt mondanánk, hogy vele együtt teremtetlen/születetlen. Az Igének tehát kezdete van. Nem az Atya lényegéből született, mert ez az istenség megosztását jelentené. A Fiú tehát teremtmény, de felsőbbrendű, hozzánk képest olyannyira, hogy méltán nevezhetjük Istennek. A bölcsesség, az Ige prófétai előképe, ezt mondja: “Az Úr alkotott engem útjának kezdetén, művei előtt réges-régen” Péld 8,22 Ld. Arius levele (Óker írók 559-560). “Isten nem volt mindig Atya, hanem volt olyan, amikor Isten

egyedül volt, és még nem volt Atya; később lett Atya” – mondja. Arius gondolkodása tanúsítja, hogy Isten transzcendenciájának erősen tudatában van. Isten olyannyira más, hogy atyasága csak egy attribútuma, egy emberi analógia. Isten csak később lett Atya. Krisztológiája A Szentírás alapján Arius úgy látja, hogy a Fiú változásnak van alávetve, amely összeegyeztethetetlen istenségével (születés, tudatlanság, szenvedés stb.). Jézus elismeri az Atyáról, hogy nagyobb nála (engedelmes neki). Jézus tehát alsóbbrendű Isten. Sémája: az Atya Igéje, egy emberi testtel egyesült, és ő játssza a lélek szerepét benne. Olyan érdemszerzően viselkedik, hogy tökéletes lesz és az istenség része. 40 SAPIENTIA – ET 1 41 Arius elfogulatlanabb értékeléséhez tudnunk kell, hogy itt két teológiai hagyomány is összeütközött. 1) Az első modell az Atya és a Fiú közti különbséget hangsúlyozza ki. Az Atya a kezdet, a

principium, az ő tulajdonsága az agennészia, nem-született-ség. Ő az első hypostasis. A Fiú, a Logos, az ő képmása, alárendelt közvetítő. (Krisztusnak nincs agennésziája, tehát nem Isten) Ő a második hypostasis, essentia, uszia, az elsőtől különböző, mert neki nincsen agennésziája. Az Ige eszerint példájával és tanításával üdvözít, nem úgy, hogy természetének részeseivé tesz minket. A megváltás tehát ismeret elnyerése, a megtestesülés nem változtatja meg ontológiai értelemben az emberiséget. Az Ige másodrendű Isten, aki erkölcsnemesítés útján üdvözít. Biblikusan könnyen bizonyítható. 2) A másik modell az Atya és a Fiú hypostasisának, usziájának, lényegének egységén alapul. A Fiú ugyanúgy Isten, ahogy az Atya. A megtestesülésben az egész emberiség megváltozik. Az alárendelésről szóló bibliai szövegek a megtestesült Fiú állapotáról szólnak, nem az Igéről önmagában. Az üdvösség

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


megistenülés, ontológiai realitás. Arius az első modellt követi, de sokan mások is eszerint gondolkodnak, ezért érthető az általa kiváltott krízis mélysége. Sokaknak problémát okozott az is, hogy ha a Fiú ugyanazon a szinten van, mint az Atya, akkor úgy tűnik, hogy az Atya szükségből szüli a Fiút, nem szabadon. A nikaiai zsinat összehívása Összehívása és a procedúra hagyományt teremtenek. Constantinus hívja össze, erről nem konzultál Rómával (A 6. egyetemes zsinat lesz az első, melyet a pápa és a császár együtt fog összehívni 680-ban). Hangsúlyos a birodalom egységének szempontja. Ez veszélyes is abból a szempontból, hogy az agilisabb, politikailag reménykeltőbb frakció köré akarják szervezni az ortodoxiát a császárok később. Ekkor majd a hit igazsága másodlagos szempont lesz. Kb. 250-300 résztvevő van, Szent Atanáz is jelen van (mint püspökének teológiai szakértője). 4 püspök érkezett Nyugatról, köztük

Hosius kordobai püspök, Constantinus tanácsadója. Egyházi részről ő elnököl. Szilveszter pápa nem volt jelen, két papot küldött el. Ez is így alakul a későbbi zsinatokon. Három nagy befolyási szféra képviselteti magát: Alexandria, Antióchia, Róma. Arius ellen vannak határozottan Alexandrosz, Eusztathiosz, Ankürai Marcellus, mellette Nikomédiai Euszébiosz. Jelen vannak laikus teológusok is. Tiszteletbeli elnök a császár. Fő kérdés az ariánus probléma volt, ezen kívül 19 egyházfegyelmi kánon is született: legfontosabb a döntés a Húsvét időpontjáról, elfogadták az egyház nagyobb részének hagyományát (első tavaszi holdtöltét követő vasárnap); Ariust kiközösítik és száműzik. Elfogadnak egy hitvallást (“a 318 atya hitvallása”), amely a caesareai hitvallás átvétele, kiegészítésekkel. Bár egyetértés övezte az elfogadott hitvallást, de ebben bizonyára nem kis része volt a császár jelenlétének, bizonyára

több püspök nem értett egyet vele, amint a későbbi ariánus vita mutatja. A nikaiai hitvallás “Hiszünk […] az egy Úrban, Jézus Krisztusban, az Istennek a Fiában, aki az Atyától egyszülöttként született, azaz az Atya lényegéből/usziájából” – mondja a Fiúról. A Fiú születése tehát szellemi folyamat. A Fiú ugyanolyan lényegű másik létező, mint az Atya. “Egylényegű az Atyával” – homousziosz tó Patri (consubstantialis/omoousioj) –– ez a lényegi kifejezés, a későbbi botránykő. A született tehát egylényegű a szülővel, ugyanazon létszinthez tartozik. Egyesek szerint a kifejezés Hosius ötlete volt, mivel a szónak Keleten negatív előtörténete volt (Szamoszatai Pál szabelliánus értelemben használta). Nehézség volt vele, mert nem szentírási kifejezés volt, ezért is támadták, és lehetett kétértelműen is magyarázni. Nikaiában bizonyos 41 SAPIENTIA – ET 1 42 értelemben még korai a használata. A

DS 126 mutatja, hogy nincs még különbség uszia és hypostasis között, ez később még sok zavart, félreértést okoz. Itt még szinonimaként használják. A kappadókiai atyáknak köszönhetően fog kikristályosodni a görög terminológia a Szentháromságra vonatkozóan: mia uszia, treisz hüposztaszeisz, azaz egyetlen lényeg (uszia), és három hypostasis (itt személy értelemben) A hypostasis kifejezésnek ugyanis két értelme van. 1) Klasszikus görögben jelöli azt, ami valóságos, a látszattal szemben, azt, amit lényeg, a járulékossal szemben. (ez latinul substantia, ami kb. egyenlő az uszia/lényeg jelentésével.) Hypostasist Atanáz is használja, amikor az egyetlen lényegről beszél; 2) de van egy másik jelentése is, amely szerint azt jelöli, ami konkrét, individuális, önmagában fennáll, latinul ez a subsistentia, ill. szellemi létezők esetében a persona). Nikaiában születik meg az egyház dogmatikus nyelvezete; először történik meg,

hogy hivatalos egyházi szövegben a görög filozófiából eredő szó fordul elő. Nem blaszfémia az emberi bölcsesség szavait, amely az Isten bölcsességének ellentéte, bevezetni a hitvallás szentélyébe, eltávolodni a Szentírás kinyilatkoztatott nyelvezetétől? Sok tradicionális elme panaszkodott emiatt. De az igazi kérdés itt az: van-e létjogosultsága az Írás értelmezésének, mindig újabb kifejezésekkel? Maga a megtestesülés hatalmaz fel erre: Isten szóvá teszi önmagát, hogy az emberi értelem felfoghassa. Ezért nem merevedhet érinthetetlen formulákba. A dogma Isten szavának magyarázata, amely le akarja azt fordítani új kulturális nyelvekre (ld. “azaz” szó használata a hitvallásban), bizonyos szükséghelyzetekben azt, amit a Szentírás mond. Itt a hit nyelvezetének a hellenizációja a tartalom de-hellenizációjának szolgálatában áll. Nikaia recepciója (azaz, hogyan ment át a zsinat tanítása az egyházi köztudatba)

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


Recepció ebben az esetben azt jelenti, hogy az egyház magáévá teszi ezt a meghatározást, és felismeri, hogy az passzol az életéhez. Ez beleegyezést igényel. Ez nem egy jogi kritérium, és nem egyenlő azzal, hogy Róma püspöke jóváhagyja. Szintén a recepció hosszú folyamatában érlelődött ki a zsinat tekintélyének tudata. A részvevők tudatában voltak, hogy az egyetemes egyházat reprezentálják. De ez nem volt világos az összes kortársak számára. Szent Atanáz szerepe itt döntő: ő tulajdonít egyetemes jelentőséget a zsinatnak, döntései visszavonhatatlanok (maga a pápa sem gondolta így). Van egy lépés a de facto tekintélytől a de iure tekintélyig: az első a de facto. 381. után (1. konstantinápolyi zsinat) lesz a nikaiai zsinat az ortodoxia kritériuma. 12. Az ariánus vita a nikaiai zsinat után (381-ig) és a II. egyetemes zsinat Uralkodók: Nyugat II. Constantinus (337-340) I. Valentinianus (364-375) Constans (337-340: Itália,

É-Afrika) 340-350: Nyugat II. Constantius 350-361 egyeduralkodó Iulianus 361-363 Iovianus 363-364 Kelet II. Constantius Valens (364-378) 42 SAPIENTIA – ET 1 Gratianus és II. Valentinianus (375-383) 43 I. Theodosius (379-383) II. Valentinianus és I. Theodosius (383-392) I. Theodosius (392-395) A vita három fázisra osztható: 1) 337-ig (Constantinus halála) 2) 337-361 (Constantius és Constans alatt) 3) 357-380 Az ariánus szakadás 1. fázis – 325-337 A nikaiai zsinat nem hozott megoldást, a krízis mélyül, az egyetértés csak látszólagos, valójában Constantinus határozottságának volt köszönhető. Sok püspök visszavonja a beleegyezését (Nikomédeiai Euszébiosz pl.), bár Constantinus teljesen a zsinat mögött áll. 328-tól ezek a püspökök és párthíveik meg akarják győzni a császárt, hogy ők képviselik a többséget. Ariust is rehabilitálják, miután a császár előtt letett egy hagyományos, biblikus szövegezésű hitvallást,

aminek nem volt köze a vitához. Nikaia védelmezőit igyekeznek eltávolítani püspöki székeikből, úgy mint Ankyrai Marcellust, Antiochiai Eusztathioszt, szabellianizmussal vádolva őket. Szent Atanázt, Alexandria püspökét száműzik Treviribe (Trier), miután a türoszi zsinaton Euszébiosz pártja elérte, hogy letegyék 335-ben (mert megtagadta Arius visszavételét az alexandriai egyházba). Arius 336-ban hal meg. 2. fázis – 337-360. Keleten Constantius támogatja az arianizmust, míg Nyugaton Constans az ortodoxiát. Nikomédeiai Euszébiosz megkapja a konstantinápolyi pátriárkai széket. Az ellenállás Nikaiával szemben helyi zsinatokon fejeződik ki: 341. Antiochia Ankyrai Marcellus ellen beveszik a hitvallásba: “országának nem lesz vége”; ezen a zsinaton Kelet és Nyugat szakadásának veszélye is felmerült. 342/3 Szerdikai zsinat, patthelyzet, két fél kiátkozza egymást. Császár nyomására kompromisszum: Atanáz hazamehet a

száműzetésből. Constantius viszont, immár egyeduralkodó, az arianizmus köré akarja szervezni a birodalom egységét (361-ig). Úgy látja, a hasonlóság (homoios) formulája erre a megfelelő (a Fiú hasonló/homoios az Atyához). Constantius elítélteti Atanázt a nyugati püspökökkel, aki erre nem hajlandó, azt száműzik (Liberius pápát pl., Vercelli Eusebius püspököt, poitiers-i Hilariust). Atanáz a sivatagba menekül a szerzetesekhez. 360 k. Keleten úgy tűnik, hogy az arianizmus győzedelmeskedett. Nagy Szent Baszileiosz az egyház akkori helyzetét olyan sötét éjszaka vívott tengeri csatához hasonlítja, amikor senki sem tudja megkülönböztetni az ellenséget a szövetségestől15. A zavar teljes. Pl. a sirmiumi zsinat (Mitrovica) úgy határoz 359-ben, hogy az uszia szót nem szabad alkalmazni egyáltalán, mert nem érthető. 3. fázis – az ariánus szakadás 357-381 Az arianizmuson belül ezalatt különböző irányzatok alakulnak ki (második

generáció már). Radikális ariánusok: Aetiosz és Eunomiosz vezetésével, racionálisan levezetve kijelentik, hogy a monoteizmust csak akkor lehet fenntartani, ha azt mondjuk, hogy Krisztus nem hasonló (an-omoios) az Atyához. homoiusziánusok (szemiariánusok): visszautasítják Nikaiát, de azt vallják, hogy a Fiú lényege hasonló az Atyáéhoz, mint tökéletes képmás hasonlít az ősképhez. Képviselőjük Ankyrai 15 A Szentlélekről XXX,76-77. Óker Írók 6, 159sq. 43 SAPIENTIA – ET 1 44 Baszileiosz, aki lassan közeledi a Nikaia-pártiakhoz. Próbálja megnyerni a császár, Constantius kegyeit, de végül a szeleukia-ariminumi kettős zsinat után (359/360) őt is száműzik, mivel összefogott Atanázzal. Ez a zsinat elfogadja, hogy Krisztus hasonló az Atyához, tehát nem beszél az uszia kérdéséről. Ez az arianizmus teljes győzelmét jelentette. Jeromos erről írta: “Akkor a lényeg szót eltörölték; mindenhol a nikaiai hit elítélését

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


hirdették. Az egész földkerekség felnyögött, és elcsodálkozott, hogy ariánus lett.” Az egyiptomi püspökök viszont Atanáz bíztatására nem írták alá a formulát. Iulianus uralkodása alatt minden párt toleranciát élvezett, a száműzött püspökök visszatérnek. Valens császár alatt viszont ismét üldözik a nikaiai hit híveit De a teológiai munka az ötvenes években kezdődik. A nyelvezet még mindig teljesen konfúz. Az ariánusok első generációja kihal, Atanáz él még. De ekkor új kérdések is felmerülnek, pl. Szentlélek istensége, Jézus emberségének problémája. Ezekre ad választ a II. egyetemes zsinat 381-ben. A Szentlélek istenségének kérdése 360 k. merül fel, amikor a Fiú egylényegűségének kérdése kezd nyugvópontra jutni. Felmerül a kérdés: mindaz, amit az egyház a Fiúról mond, a Lélekre is alkalmazható? Nem megfelelőbb vajon, ha egyszerűen teremtményi szintre helyezzük, vagy isteni erőnek véljük pusztán?

Hiszen a Szentlélek sem nem születetlen, sem nem született, akkor csak teremtmény lehet. A másodgenerációs radikális ariánusok, Aetiosz és Eunomiosz azt hirdették, hogy amint a Fiú az Atya első teremtménye, úgy a Szentlélek a Fiú első teremtménye, neki van alávetve. A mérsékelt ariánus körökben is van hasonló tendencia: ők a makedoniánusok (Makedóniosz konstantinápolyi püspökről), vagy más néven pneumatomachusok (lélek ellen harcolók; Egyiptomban és Kis-Ázsiában). Szerintük a Szentlelket nem lehet az Atyával és a Fiúval együtt dicsőíteni, mert a dolgokat nem ő teremtette, nem is rajta keresztül teremtődtek, csak benne. Ellenük harcol Atanáz és Baszileiosz (Nagy Szent Vazul). Baszileiosz szerint, ha a Szentlélek tesz minket kegyelmével az isteni természet részeseivé, nem lehet nem isteni természetű ő maga. Továbbá, ha a lex orandi (imádság törvénye) megfelelésben van a lex credendivel (hit törvényével), akkor a

Szentlelket is az Atyával és a Fiúval együtt kell dicsőíteni, amint a Szentlélek az Atyával és a Fiúval együtt szerepelt mindig is a keresztelési formulákban. “Úgy hiszünk, ahogy megkereszteltek, és úgy dicsőítjük Istent, ahogy hiszünk.” (Ep. 159) Baszileiosz soha nem mondja ki explicite, hogy a Lélek Isten, egyértelműen pasztorális okokból, mert így nem található meg a Szentírásban, és mert egyeseknek nehézséget okoz. Szerinte elég a nikaiai hitvallás elfogadása, valamint annak megvallása, hogy a Lélek nem teremtmény. Atanáz (Levelek Szerapiónhoz) szerint, a Szentléleknek isteni működést tulajdonít az Írás. Az ő viszonya a Fiúhoz nem a Fiú viszonya az Atyához. Ha a Lélek teremtmény, nincs Szentháromság, és mi sem részesedhetünk az isteni életben. A Lélek eredetével kapcsolatban, a teremtmények és Isten közt nincs közbeeső létállapot, amint az a görög filozófiai tradícióból következne. Az apollinarista

vita (bár témájában nem, de időrendben ide illik) A szíriai Laodikeia püspöke, Apollinarisz (315-392) a Logosz-szarx (Ige-test) krisztológiai sémát képviselte a végsőkig. Ez a krisztológiai gondolkodás alexandriai eredetű: az örök Logosz emberi testet vett magára. Ennek a sémának a veszélye mindig a monofizitizmus lesz, igazán ember-e? Míg 44 SAPIENTIA – ET 1 45 Antióchiában inkább a Logosz-anthroposz (Ige-ember) modell népszerű. Erősebbek a zsidó, biblikus gyökerek. Itt a kérdés az: valódi-e az egység a két természet között. Apollinarisz theos ensarkosról (testté – szó szerint hússá – lett Istenről) beszél. De a hagyomány sosem vette a szarx szót ilyen leszűkítő értelemben, ahogy ő. Szerinte Krisztusban az isteni Logosz foglalja el az emberi lélek helyét; ezért Jézus emberi természete nélkülözi az emberi lelket. Apollinarisz a nikaiai hit és a homousziosz elszánt védelmezője egyébként. Ő az első, aki

Krisztus ontológiájának kérdését felveti: hogyan létezhet egymás a végtelen Isten és a véges ember? Érdekes, hogy az egyháznak sokkal hosszabb időbe telt, amíg Krisztus teljes emberségét tisztázta, mint istenségét, az Atyával való egylényegűségét. Két dolog motiválja Apollinariszt: az egység védelmezése Krisztusban, és Krisztus abszolút ontológiai és morális szentségének megőrzése (amelyet egy emberi, esendő lélek veszélyeztetne). Krisztus tehát egy isteni Logoszból és emberi testből áll össze. Az emberi test számára csak erőtlen eszköz, de így egyetlen cselekvési és akarási központ van. Így elkerülhető, hogy Krisztusban emberi lélek legyen, amely az Igétől különböző, emberi döntési központ. Az emberi akarat nem képes állandóan a jóra irányulni, ezért fennáll az a veszély, hogy olyan princípium lesz, amely szemben állna az Igével, hajlamos a szenvedélyekre, bűnre, halálra. János-prológussal érvel:

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


“Az Ige testté lett”, de nem lélekké, mondja ő. Krisztus tehát egységes. Értelmét nem győzhetik le a lélek és test szenvedélyei, isteni, vétkezhetetlen módon vezeti a testet, legyőzi a halált. Apollinarisz ezen kívül az Ige-Isten egyetlen megtestesült természetéről beszél (“mia physis tou Theou Logou sesarkomene”), azaz nem különbözteti meg a physis/természet és hypostasis kifejezést Krisztusban. Ezt a formulát később – ortodox módon magyarázva – Alexandriai Cirill is használja majd (mert azt hitte, hogy Atanáz használta). Apollinarisz, bár Krisztus egységét és szentégét megőrzi ugyan, de aláássa megváltói művét. A kappadókiai atyák kritikája éppen erre koncentrál: “amit nem vett fel, azt nem váltotta meg” – írja Nazianzoszi Szt. Gergely. Ha Krisztusban nem volt emberi lélek, akkor nem is váltotta meg az emberi lelket, pont azt, ami a legjobban rászorul a megváltásra. Az I. konstantinápolyi, II. egyetemes

zsinat I. Theodosius, még mint a Kelet uralkodója hívja össze, a Kelet zsinata. Egyetemes zsinatként, egyedi eset. Nem volt tudatában egyetemességének. Csak a khalkédóni zsinat fogja mint ilyent megerősíteni. Az akták elvesztek, tartalom a nyugati püspököknek írt 382-es szinódus leveléből maradt fenn. Doktrinális értelemben a szerepe az volt, hogy Keleten véget vessen az ariánus eretnekségnek, nyilatkozzon a Szentlélek istenségéről, és rendezze a konstantinápolyi püspök helyzetét, amelynek a jelentősége figyelemreméltó lett, miután császári székhellyé vált. 4 fegyelmi kánont is kiadott a zsinat, a 3. kánon arról szól, hogy Róma után a második helyet a tiszteletben Konstantinápolynak adja, mert az a második Róma. A pápák ezt sosem ismerték el. Úgy is lehetett értelmezni, hogy Rómát is csak politikai szerepe miatt illeti meg az elsőség. Kb. 150 résztvevő van, Baszileiosz ekkor már halott. Helyette barátai és elvbarátai

vannak ott (a két Gergely, jeruzsálemi Cirill stb.). A Szentlélekről szóló rész Nem használtak filozófiai terminusokat, a makedoniánusokkal való kiegyezés reményében. A cél persze az volt, hogy a Léleknek az Atyával és a Fiúval való egylényegűségét hirdessék. Erősen a kappadókiaiak hatása alatt van. “[Hiszünk …és a Szentlélekben] aki Úr.” A Lelket nem nevezik Istennek, mert a Szentírás sem. De az Úr isteni jelző, LXX a tetragrammatont így fordította le. Ez a Lelket ugyanarra a szintre helyezi, mint a Teremtőt és a megdicsőült Krisztust. 45 SAPIENTIA – ET 1 46 “Éltetőnkben” Utal a Lélek üdvökonómiai szerepére, ő az újjáteremtő. Ez azt is implikálja, hogy radikálisan különbözik a teremtményektől. “Aki az Atyától származik.” Utal Jn 15,26-ra. Itt azt akarja aláhúzni, hogy a Lélek nem teremtmény, bár a szöveg eredetileg arra utalt, hogy a Lélek kijön az Atyától a világba (ökonómiai értelme

volt). Az atyák itt még nem akarták pontosítani, miben különbözik a Lélek az Atyától és a Fiútól, hanem meg akarták mutatni, hogy a Lélek nem lehet teremtmény. A Lélek sem nem születetlen, sem nem született, sem nem teremtmény, hanem örök isteni eredete van. A későbbi Filioque-vita témájáról (a Szentlélek az Atyától ered, vagy az Atyától és a Fiútól?) nincs még szó, nincs is a zsinat szándékában. (1013-ban veszik be Rómában a hitvallásba) Hangsúlyosabb, hogy az ariánusok ellen állítsák, a Lélek nem a Fiú teremtménye. “Akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk.” Ez kifejezi, hogy megfelelés van a lex credendi és a lex orandi közt. Isten egyetlen imádásában részesül a Lélek. A zsinat pontot tett ötven év vitájára. A zsinati levél a nyugati püspökökhöz tartalmazza, hogy nincs megtestesülés lélek, szellem nélkül, ezt Apollinárisz ellen. Egyesek szerint a “megtestesült a

Szentlélektől, Szűz Máriától” betoldás szintén ellene irányult. A zsinat továbbá kiközösítette az eunomiánusokat (anomoiánusok), ariánusokat, pneumatomakhusokat. Az ún. nicea-konstantinápolyi hitvallás A khalkédóni zsinatig nem történik említés új hitvallásról. Ott arról van szó, hogy a nikaiait egészítették ki, de furcsa, hogy az első két artikulus nagyon különböző. Két különböző szövegről van tehát szó. Valószínűleg hitvalláson nem a konkrét szöveget értették, hanem a tartalmát, főleg, hogy tartalmazta a homousios kifejezést. Bármilyen szöveget hívhattak nikaiai hitvallásnak, ami ezt a tartalmat tiszteletben tartotta. Ezeket adaptálták a keresztségi hitvalláshoz. Ezek közül egyet erősített meg a konstantinápolyi zsinat, egy helyi hitvallást, és kiegészítette. Nem akartak tehát új hitvallást írni. Ez utóbbit hívta Khalkédón a 150 atya hitvallásának. Ezután egyetemesen elterjedt, és bekerült a

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


liturgiába. 13. A donatista szakadás Az ariánus vitával párhuzamosan, Észak-Afrika egyházainak életét a donatista szakadás határozta meg. Ennek eredete a Diocletianus-féle üldözésre nyúlik vissza. Távolabbi előzménye Cyprianus teológiája arról, hogy a hittagadó/eretnek által kiszolgáltatott szentség nem érvényes. Az üldözés során Nyugaton hittagadónak számított az, aki beszolgáltatta a szent könyveket, míg Keleten csak az, aki áldozatot mutatott be. Mensurius karthágói püspök eretnek könyveket szolgáltatott be, kerülte a hősködést és provokatőröknek tekintette azokat, akik megtagadtak mindenféle együttműködést a hatóságokkal. Halála után (311) kettévált a gyülekezet: három vidéki püspök felszentelte Caecilianus fődiakónust, Mensurius pártjának fővezérét. Egyik közülük állítólag kiszolgáltatta a szent könyveket, ezért felmerült a kérdés, hogy érvényes volt-e a szentelés. De a numidiai püspökök

is beleszóltak, egy bizonyos Donatus püspököt küldték, hogy rendet csináljon, ő Maiorinus lektort nevezte ki püspöknek, fel is szentelik a numidiai püspökök. 70 numidiai püspök egy zsinaton Maiorinust ismeri el püspöknek, míg Róma és a többi Észak-Afrikán kívüli egyház kitart Caecilianus mellett. A további eseményeket már befolyásolta erősen a császárok politikája: Constantinus Caecilianus pártját ismerte el, az ő klerikusainak adta meg a kiváltságokat. Maiorinusék igyekeztek ezen változtatni. A 314-ben összehívott Arles-i zsinat azonban ellenük döntött (DS 123 – visszatérőket nem kell újra megkeresztelni), és megerősítette azt, amit annak idején még István pápa képviselt Cyprianus ellen. Maiorinus utóda nemsokára Donatus lett 46 SAPIENTIA – ET 1 47 (valószínűleg azonos a fentebb említettel). Az Arles-i zsinat végzése ellen is fellebbeznek, erre a császár még keményebben ellenük fordul, elrendeli a

templomok lerombolását. Így a donatisták lettek az egyház világi hatalomtól való függetlenségének szószólói. Constantinusnak erőszakkal sem sikerült megakadályozni a szakadást, végül 321 után engedte a donatistákat működni. Így két párhuzamosan létező egyház alakult ki Afrikában egymás mellett; az egyesek társadalmi helyzete, műveltsége nem sokat számított a hovatartozásban. A frontvonalak megmerevedtek, sőt Iulianus uralma alatt a donatisták erőszakoskodtak a katolikusokkal. Ők magukat a szentek és igazak egyházának tekintették, a hozzájuk áttérőket újrakeresztelték. A katolikusok az egyházat inkább Noé bárkájának tekintették, ahol a búza és a konkoly is megfér. A donatistákat támogatták az ún. circumcelliók, berber idénymunkás terroristák is, ami kompromittálta őket. A donatisták megerősödéséhez az is hozzájárult, hogy kihasználták a Rómától elnyomott lakosság Róma-ellenes érzelmeit is.

Észak-Afrikán kívül azonban nem terjedtek el. Mire Ágoston lett Hippo püspöke, ez az állapot tartott 85 éve. Először kereste a kiegyezést, nem akarta az állami kényszerítő eszközök bevetését, mert félt a látszatmegtérőktől. Aztán fokozatosan vették rá véleményének megváltoztatására. 405-től egyre erősebb volt a kormányzati nyomás, és ez sikerrel járt. Ez a siker hatást gyakorolt Ágostonra. És különben is, Lk 14,23-ban ott áll, hogy “compelle eos intrare” (kényszerítsd őket bejönni). 411-ben Honorius császár összehívott egy konferenciát Karthágóban, amely kudarcba fulladt, a donatisták nem voltak hajlandók leülni a katolikusok mellé. Ezután a császár törvényen kívül helyezte őket, pénzbírság, vagyonelkobzás sújtotta őket. Végül csak az iszlám hódítás morzsolta fel őket teljesen. 14. Az egyház, az állam, és a társadalom Constantinus fiaitól Theodosiusig Valláspolitika Constantinus fiai alatt

alapvetően megváltozik az állam és a vallások viszonya: a pogányság felé az intolerancia fog dominálni. Főként Constantius alatt lesz egyre erősebb az a tendencia. 341-ben megtiltja az áldozatbemutatást, 356-ban a bálványimádást főbenjáró bűnnek minősítette. Ez a folyamat Gratianus és Nagy Theodosius uralkodása alatt tetőzött: az ortodoxia államvallás lett. 380-ban ugyanis Theodosius megparancsolja a keresztényeknek, hogy Damasus pápa és Péter alexandriai püspök hitét vallják. A 4. században megszületik az intolerancia teológiai igazolása is: Isten akarja a pogány kultuszhelyek elpusztítását. De ekkor is a pogányság, nem a pogányok eltávolítása dominál a politikai életből. 379-ben Gratianus és Theodosius lemondanak a pontifex maximusi címről, 392-ben betiltják a pogány kultuszt az egész birodalom területén. Ez az a pont, ahol a pogányság egyértelműen kisebbségbe szorul. De az ellenállás még komoly, és pogányok

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


továbbra is magas funkciókat töltenek be (Symmachus mint praefectus urbi Rómában, a régi arisztokrácia és az ősi római vallás szószólója pl.) Ez a folyamat csak Iulianus Apostata uralkodása alatt szakad meg, de csak rövid időre. 416-ban kizárják a pogányokat és a zsidókat az államigazgatásból. 527-ben a katekézis kötelező lesz mindenkinek, végül 529-ben bezárják az athéni akadémiát, Iustinianus alatt, és ezzel a pogányság végleg kiszorul a nyilvános életből. A csőcselék szintjén erőszakos eseményekben torkollik az intolerancia. Több helyen keresztények templomokat rombolnak le, mire a pogányok meglincselik a keresztényeket. 389-ben lerombolják a Serapeiont, 415-ben a csőcselék fanatikus szerzetesek részvételével meggyilkolja Hypathia filozófusnőt. 47 SAPIENTIA – ET 1 48 Julianus aposztata (hitehagyott) működése (361-363) Bár ő szigorú keresztény nevelést kapott, de ezt példával a családja nem támogatta meg:

bátyját, Gallust, Constantius kivégeztette. Titokban beavattatta magát az eleusziszi misztériumokba, aztán 361-ben nyíltan megtagadta a keresztény hitet. Toleranciát hirdetett minden vallás iránt, újra megnyitják a pogány templomokat. A zsidókat kezdi támogatni a keresztényekkel szemben, sőt a jeruzsálemi templomot is fel akarja építtetni. A keresztényeknek megtiltja a tanítást, ezt már a pogány kortársak is túlzásnak tartották. Keleten szinte prédikátorként hirdette a politeizmust: a pogány vallást keresztény mintára akarta újjáéleszteni (főpapokat nevez ki, kateketikai funkcióval, jótékonykodással). De ezt is túlzásba vitte, a pogány áldozatokat már alig tudták bemutatni. Nagy Sándor reinkarnációjának hitte magát, ezért hadjáratot indít a perzsák ellen, ott hal meg. A kultúra A 4. században tehát még együtt él a pogányság és a kereszténység, sőt a hagyományos pogány kultúra újjáéledéséről beszélhetünk.

A pogány újjáéledésben nagy szerepe volt Iulianus apostata “apostoli tevékenységének”. Ez a kereszténység aránytalan terjedésének is köszönhető: Nyugaton főként ott terjedt el, ahol görög anyanyelvű kolóniák voltak, így egészen a 3. század végéig a római egyház nyelve is a görög volt. A pogányság főleg a falvakban, illetve a régi arisztokrácia körében maradt meg. A hadseregben is sok volt a pogány, egészen Iustinianusig így köszöntötték a császárt: “Auguste X, dei te nobis servent!” (Felség, az istenek őrizzenek meg téged nekünk). A 4. század végén kb. egyenlő volt a pogány és keresztény szenátorok száma. A római arisztokrácia hűséges maradt vallásához, amelyet nyelvi műveltségük közvetített számukra. Ehhez képest a kereszténység primitívnek tűnt. A 4. században egyébként az addig visszaszorított szenátori rend újra politikai szerephez jutott. A császárok támogatásának köszönhetően is,

összegyűjtik az antik kor emlékeit, kommentárok, kézikönyvek születnek, amelyekből majd a középkor tanulni fog. Megjelenik a kódex, a jogtudomány oktatása mind szélesebb körű lesz. Az állam és az egyház A császár a birodalom egységének letéteményese, és mint ilyen, egyértelmű, hogy felelős a birodalom hitbeli egységéért. Ennek végzetesek a következményei az ariánus vita idején. Ezt az egységet a császár által összehívott zsinatoknak kellett biztosítaniuk. Előtérbe kerül annak fontossága, hogy világos hitvallási formulákat fogalmazzanak meg, amelyekben mindenki meg tud egyezni, s ez állandó egyeztetést igényelt. A 4. és 5. században az a bonyolult helyzet állt elő, hogy a császároknak választaniuk kellett a formulák között. Mindenki egyetértett abban, hogy császári hozzájárulás szükséges, hogy egy zsinati határozat érvényes legyen, de nem hittek a császár személyes tévedhetetlenségében. Arról már volt

szó, hogyan avatkozott be Constantius a dogmatikai vitákba. A császári hatalom a püspökök kijelölésébe nem szólt bele szisztematikusan, csak korlátozott módon. Főleg a konstantinápolyi pátriárka személyére szerettek jelölést tenni. Egyébként püspökválasztásnál vétójog illette meg a metropolitákat a nikaiai zsinat értelmében. Constantinus előtt a nép szerepe sokkal fontosabb volt, amikor az egyház tömegegyház lesz, ez a szerepe némileg csökken, de pl. Ambrust vagy Tours-i Mártont a nép akarta püspöknek, Ambrus meg sem volt keresztelve, amikor megválasztották közfelkiáltással. Theodosius alatt új fázis következett be, amikor két jelentős személyiség csapott össze az egyház szabadságának illetve az állam hatalmának védelmében. Ő egyébként egyedi eset a 48 SAPIENTIA – ET 1 49 császárok között, ő az első, aki már uralkodása kezdetén megkeresztelkedett (bár lehet, hogy csak azért, mert halálveszélyben

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


érezte magát), és utána is gyakorló keresztényként élt. II. Valentinianus alatt, aki helyett anyja, Iustina császárné kormányzott, és aki az ariánusokat meg a pogányokat pártfogolta, Ambrus keményen ellenállt, és sikerült visszavonatnia azt a császári rendeletet, amely két katolikus templomot az ariánusok kezére akart játszani. Azt is kifejezte a császárnak, hogy dogmatikai kérdésekbe nincs joga beleszólni. “Imperator enim intra ecclesiam non super ecclesiam est.” (“A császár ugyanis az egyházon belül és nem az egyház felett van.”). Theodosiusszal Ambrus először 388-ban ütközött össze. Kallinikonban a csőcselék a helyi püspök bíztatására felgyújtotta a zsinagógát, és a császár elrendelte a felépítést a püspök költségén. Ambrus ebben egy, a keresztényekkel ellentétes csoport támogatását látta, és a végsőkig ellenállt. Mediolanumban a liturgiát addig nem volt hajlandó folytatni, amíg a császár vissza

nem vonta a döntését. 390-ben nyilvános penitenciára kötelezte a császárt, aki vérengzésre adott parancsot Thesszalonikában. A cirkuszban a feldühödött tömeg ugyanis meglincselt egy gót császári tisztviselőt, aki császári parancsra egy homoszexuális kocsihajtót letartóztatott. Hétezren haltak meg körülbelül. Ambrus nyilvános bűnbánatra szólította fel a császárt, és addig nem volt hajlandó megáldoztatni, amíg ennek eleget nem tett. Korántsem volt szó nyilvános összeütközésről. Mindenesetre Theodosius halálakor mondott beszédében Ambrus megdicsérte a császárt, mert uralkodása alatt az egyház és az állam viszonya harmonikus volt. Ő is dicsőítette a birodalmat a pax romana gondviselésszerű jótéteményéért. Az eltérő fejlődés (ún. nyugati dualizmus, két kard elmélete – Gelasius pápa 494; DS 49416) a császár és az egyház viszonyában későbbi századok eredménye, az eltérő történelemi körülményeknek

köszönhetően. Nem nagyon lehet azt mondani, hogy már ekkorra kialakult Keleten a cezaropapizmus. Maga Nagy Szent Leó pápa írta, hogy a császár nemcsak imperiummal (világi hatalommal), hanem sacerdotiummal (papi, szent hatalommal) is fel van ruházva. Tehát nem volt komoly eltérés Keleten és Nyugaton, hanem mindkét oldalon hiányoztak a világos jogi meghatározások, és a következetlenségek is ugyanazok. Ha a császár ortodox, akkor papi címmel méltatták, ha nem volt az, akkor zsarnoknak tekintették. 15. A krisztológiai viták Krisztus személyének, ontológiai struktúrájának kérdését Apollinárisz robbantotta ki, és a II. egyetemes zsinat érintőlegesen foglalkozott is vele. A nikaiai zsinaton viszont Jézus személyének és természeteinek problémája még a háttérben marad. A krisztológiai viták hátterében két eltérő teológiai iskola is áll: Alexandria és Antiókhia, amely városok egyház politikai értelemben is konkurrálnak

egymással. Alexandria szemléletét, melyet Atanáz és Cirill képvisel leginkább, a következő jellemzi. Ez az ún. logosz-szarx séma. Deszcendens, leszálló krisztológia, az örök Igéből indul ki, aki az időben emberi testet vesz magára. Inkább platonikus ihletésű (ld. Philón, Órigenész stb.). A megtestesülés pillanata érdekli, in fieri, amikor az Ige felölt egy teljes emberi természetet. Kedvenc szentírási hivatkozása Fil 2, illetve János prológusa. Erőssége, hogy az egységet emeli ki Krisztusban. Korlátja, hogy nehezen tudja megkülönböztetni a két természetet a megtestesülés után, veszélye a monofizitizmus. Inkább időben gondolkodik, előbb és később: az Ige valami lesz, az egyetlen Krisztus. Ez a séma lesz Efezusban a győztes. 16 “Felséges császár, legfőképpen két hatalom kormányozza tehát a világot: a főpapok megszentelt tekintélye és a királyi hatalom, amelyek közül annyival nehezebb a papokra nehezedő súly,

amennyivel inkább ők fognak számot adni Istennek a királyokért is.” 49 SAPIENTIA – ET 1 50 Antiókhiai szemlélet: logosz-anthróposz séma, melyet Tarzoszi Diodórosz, Aranyszájú Szt. János, Mopszuesztiai Theodórosz képviselnek. Felszálló krisztológia, amennyiben az ember Jézust szemléli, akit Isten Igéje felvett magába. Nem a megtestesülés pillanatát, hanem az eredményét, nézi, és a két természet érdekli. A szinoptikus evangéliumokra hivatkozik. Előnye, hogy Jézus emberi mivoltának önállóságát hangsúlyozza. Jelentőséget adtak Jézus emberi tapasztalatának, Jézus növekszik tudásban. Néha már úgy tűnik, mintha a Logosz egy már létező embert vett volna magára. “Aki felvette, az Isten és egyszülött Fiú, de a szolga alakjában; akit felvett, az ember.” A megváltás abban van, hogy Krisztus, mint ember együttműködött és egyet akart a Logosszal. Jézus emberi természete az istenség temploma. A két természet

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


között barátságos, jóindulatú kapocs, szövetség van (szünapheia) Veszélye, hogy két alanyt feltételeznek, és visszautasítják a tulajdonításokat. A nyugati krisztológia közelebb áll az antióchiaihoz. Nesztóriosz és az efezusi zsinat Az efezusi zsinat nem fogalmazott meg dogmatikai definíciókat, hanem csak jóváhagyta Cirill leveleit és írásait, és elítélte Nesztóriosz egy levelét. Az előtérben tehát kettejük vitája áll. Nesztóriosz 375 k. született, szír származású, antiókhiai kiképzést kapott. Szerzetes volt, 428-tól Konstantinápoly püspöke, közepes teológus. Ott gyorsan botrány kelt azzal, hogy visszautasítja a már elterjedt, népszerű kifejezést, a Theotokoszt, (Istenszülő) és a Krisztotokosszal (Krisztusszülő) helyettesíti. Ez azt a veszélyt rejtette magában, hogy szétválasztja Krisztusban az Istent és az embert. A communicatio idomatum-ot (tulajdonságok kicserélése17) sem fogadta el. Az Istennek nem lehet

anyja, Mária nem szülhetett Istent. Az e századi kutatások újraértékelték Nesztórioszt, szándéka nem volt olyan eretnek, mint a nyelvhasználata. Cirill félreértelmezte, Nesztóriosz sohasem vallotta, hogy Jézus egyszerű ember, hogy két fiú van Krisztusban, és hogy az egységük csak külsődleges. A veszély az, hogy Krisztusban két alanyt engedhet meg ez a beszédmód. A népi felháborodást követi Alexandriai Cirill püspök (370/380–444) közbelépése, aki kapva kap az alkalmon, erős egyéniség, és igen erőszakos. Politikai ellentétük sem elhanyagolható. Mindketten Caelestinus pápához fordulnak, aki vár a válasszal, előbb ugyanis le kell fordíttatnia az iratokat. Nesztóriosz viszont hitelét vesztette a pápánál, mert a pápa által már elítélt pelagiánusokat látott vendégül egyházában. Végül Cirill második, Nezstórioszhoz írt levelét ismeri majd el az efezusi zsinat. “Különbözőek a természetek, amelyek egyesülnek, de

egy a Krisztus, a Fiú, aki létrejön; a természetek különbözőségét nem törli el az egység, hanem az istenség és az emberség számunkra egyetlen Krisztust formálnak …” Az Ige hüposztatikusan egyesített magával egy értelmes lélektől éltetett testet (henosis kat hypostasin – hüposztaszisz/személy szerinti egység – ez lesz az egyház által elfogadott dogmatikai formula, módosított formában, mint hypostatica unio), azaz egyetlen alanyról van szó. Az Ige szenvedéséről így ír Cirill: “Így mondjuk azt, hogy ő meghalt és feltámadt, nem úgy, hogy Isten Igéje szenvedte el saját természetében az ütéseket, a szögeket és a többi sebet (Isten ugyanis nem szenvedhet, mert nincsen teste), hanem miután ezeket a dolgokat az a test szenvedte el, amely az övé lett, azt mondjuk, hogy ő szenvedett értünk: az, aki nem volt képes a szenvedésre, a testben volt, amely szenvedett. Ugyanígy magyarázzuk a halálát is.” A személynek kell

tehát tulajdonítanunk mindezt, úgy ahogy a daganat okozta szenvedést is az egész ember, nem egy bizonyos szerve viseli el. Nesztóriosz válaszlevelében a nikaiai 17 communicatio idiomatum: a tulajdonságok kicserélése, amely szerint ugyanarról az alanyról állítjuk az isteni és az emberi természetet jellemző tulajdonságokat. Így pl. mondhatjuk: az Isten Fia testben szenvedett; ill. hogy Jézus Isten Fia. 50 SAPIENTIA – ET 1 51 hitvallást értelmezi, de összekeveri az elvont isteni természetet a konkrét Igével, Fil 2-re hivatkozva (“Pál is Krisztusról beszél, mint aki a halálig menő engedelmesség alanya, nem az Igéről”). Az Ige tehát szerinte nem alanya az emberi cselekedeteknek.  Cirill válaszul ír Caelestinus pápának, aki összehív egy római szinódust, amely elítéli Nesztórioszt és felszólítja tanai visszavonására, továbbá a pápa Cirillre bízza ennek a felügyeletét, ami nem volt a legjobb megoldás. Nesztóriosz meg

volt győződve, hogy Cirill eretnek, ezért nem engedelmeskedik a pápának, hanem a császárhoz fordul, és kéri egy egyetemes zsinat összehívását. II. Theodosius komolyan is veszi, mint közvetítő Isten és az emberek között, és összehívja a zsinatot 431. pünkösdjére Efezusba (június 7), ahol egyértelműen Cirill van fölényben. Három római legátus érkezik, Ágoston már nem tud elmenni; azt a parancsot kapják, hogy Cirill mellé álljanak. Június 21-ig várják az egyre fokozódó melegben a szíriai és a római delegációt. Végül nélkülük megnyitják a zsinatot, ez ellen sokan protestálnak, a császári biztos is. Nesztóriosz nem hajlandó megjelenni, mielőtt mindenki meg nem érkezik. Felolvassák a nikaiai hitvallást, és Cirill 2. levelét, elismerik, hogy hű a hitvalláshoz. Felolvassák Nesztóriosz 2. levelét is, elítélik, mint a hitvallással ellentétest. Még aznap leteszik Nesztórioszt. 26-án megérkezik az ellenpárt Antiókhiai

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


János vezetésével, külön zsinatot alkotnak, leteszik és kiközösítik Cirillt és hívét efezusi Memnónt; összeállítanak egy hitvallást, amelybe beleveszik a Theotokoszt. Végül július elején megjönnek a rómaiak is, összehívják Cirill zsinatát, megerősítik Nesztóriosz letételét. Kiközösítik Antiókhiai Jánost is, akit megidéznek a zsinatra, de nem megy el. Végül teljes lesz a kavarodás: a császár, akihez mindkét párt fellebbez, nem hagy jóvá semmit sem, mindenkit letartóztat, zavaros, hogy melyik volt az igazi zsinat. Cirill lefizeti az őröket, és megszökik. Voltaképp a 433-as megegyezés adja meg a zsinat értékét. III. Sixtus pápa egyébként elismerte Cirill zsinatát. Nesztorioszt pedig száműzték a sivatagba 435-ben. A zsinaton tehát nincs szó direkte Mária-dogmáról, a dogma Krisztusról szól. A 433-as megegyezés Antiókhiai János ír egy kompromisszumos levelet Cirillnek, benne egy hitvallással, amit 431-ben dolgoztak

ki; szövege bele fog kerülni majd a khalkedóni zsinat definíciójába. Említi, hogy Krisztus egylényegű velünk emberségében és egylényegű az Atyával istenségében; használja a Theotokoszt is. Állítja a két természet egyesülését, a synapheia (összekapcsolódás) helyett. Cirill ezt elfogadja, így létrejön a megegyezés, elmarad a tizenkét anatéma, de Nesztórioszt nem rehabilitálják. A 20 századi kutatás, amely megbotránkozott Cirill viselkedésén, rehabilitálni akarta Nesztórioszt. Alois Grillmeier SJ, híres dogmatörténész is úgy ítéli meg, hogy metafizikai kiindulópontja téves, de érthető, hogy elítélték, a hamis premisszáiból levonható következtetések miatt. A zsinat mérlege Definíció nem született. Inkább hitelesített egyes kifejezéseket, úgymint Theotokosz, a tulajdonságok kicserélése18, hypostasis szerinti egység. De krisztológiája befejezetlen. Mindenesetre aláhúzta az Ige emberré válásának igazságát.

Eutükhész és a khalkédóni zsinat Húsz év múlva mindkét párt főszereplői meghaltak, és a szélsőségesek próbálják zátonyra futtatni a 433-as megegyezést. 18 communicatio idiomatum: a tulajdonságok kicserélése, amely szerint ugyanarról az alanyról állítjuk az isteni és az emberi természetet jellemző tulajdonságokat. 51 SAPIENTIA – ET 1 52 440 körül lép fel Eutükhész, egy népes konstantinápolyi közösség archimandritája, befolyásos ember, Khrüszapiosznak, a császár politikáját irányító eunuchnak a nagybátyja19. Kortársai szerint buta öregember, korlátolt és makacs. Nem ismerte el a 433-as megegyezést, és Dioszkoroszzal, Cirill utódjával próbálta megfúrni. Cirill szélsőségeseihez tartozott, szó szerint, de nem tartalmában követte tanítását: “Elismerem, hogy az Úr két természetből volt az egyesülés előtt, de az egyesülés után csak egy természetet ismerek el.”(ti. az istenit) – mondta. Ez

klasszikus monofizitizmus. Egyetlen megtestesült természetről beszél, illetve hogy az emberi természet úgy veszik el az isteniben, mint egy csepp víz a tengerben. Ez nem ugyanaz a nyelvi monofizitizmus, amely majd Khalkédón után terjed el, s amely visszautasítja két természet mindenfajta állítását, de nem vallja keveredésüket. 448-ban feljelentik Eutükhészt, Flavianosz pátriárka zsinatot hív össze, amely leteszi és kiközösíti. A következő formulát akarták vele elismertetni: “Elismerjük, hogy a megtestesülés után Krisztus két természetű, egyetlen hypostasisban és egyetlen prosóponban, egyetlen Krisztust, egyetlen Fiút, egyetlen Urat vallván.” Az efezusi “rablózsinat” Theodosziosz császár azonban új zsinat összehívása mellett dönt Khrüszapiosz és Dioszkorosz hatására, hogy rehabilitálják Eutükhészt és elítéljék végleg a nesztoriánusokat. Leó pápa követeket küld, valamint a Tomus ad Flavianum-ot (igazából egy

hosszú, dogmatikai tartalmú levél F. pátriárkához), a nyugati krisztológia eminens megfogalmazását, melyben Eutükhész ellen foglal állást. Az új zsinat 449 augusztusában nyílik meg, Dioszkorosz elnököl, Flavianoszt vádolják, a szerzetesek tömegei komoly nyomást gyakorolnak. Nem engedik, hogy a legátusok felolvassák a pápa levelét, különben sem tudnak görögül és nem is kapnak szót. Erőszakot is alkalmaznak, végül Flavianoszt száműzik, és az úton meghal. A római legátusok erre tiltakozásul elhagyják az ülést. Végül elítélik küroszi Theodorétoszt és edesszai Ibaszt (alexandriai Cirill teológiai ellenfeleit) is. Hilarius diakónus magával vitte Flavianosz fellebbezését Rómába. Leó pápa latrociniumnak (innen a neve, rablózsinat) nevezte az eseményt, összehív egy római zsinatot, amely érvényteleníti Efezust, egyben új zsinat összehívását kéri a császártól Itáliában. Közben új fordulat következik be:

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


Theodósziosz leesik a lováról és meghal; nővére Pulcheria feleségül megy Markianosz szenátorhoz, aki így császár lesz. Khrüszapioszt kivégeztetik, és Pulcheria összefog Leó pápával. Markianosz 451-re új zsinatot hív össze Niceába, mint az új Konstantin (onnan helyezteti majd át Khalkédónba, Konstantinápoly külvárosába, ahol a császári jelenlét és felügyelet könnyebben megoldható). 600 püspök van jelen. Leó pápa nem pártolta a zsinatot, nem akart újabb dogmatikai vitákat, de végül beleegyezik. A Tomus ad Flavianum Stílusa szónoki, Tertullianus szóhasználatát tükrözi, valószínű redaktora Aquitániai Prosper, Ágoston régi barátja. Nyelvezete inkább düofizita (két természetről beszél): a természetek közössége egyetlen személyben egyesül, mindkét természet megtartja azt, ami az övé, és a másikkal közösségben cselekszik. Amint az isteni forma nem szüntette meg a szolga alakját, úgy a szolga alakja nem

kisebbítette Isten alakját. A kiüresedés nem Krisztus hatalmának hiányát jelentette, hanem irgalmas lehajlás volt részéről. A két természet között nincs összevegyülés. Leó a natura-persona párost használja a természet és a személy jelölésére, így elkerüli a hypostasis-szal kapcsolatos fordítási nehézségeket. A natura szóból nem lehetett két személyiségre következtetni. A khalkédóni zsinat 19 A császár nővére, Pulcheria ekkor elveszítette befolyását – ő Nesztoriosz esküdt ellensége volt, míg a felesége, Eudokia kedvelte. 52 SAPIENTIA – ET 1 53 A római legátusok elnökölnek, inkább formálisan; az üléseket császári megbízottak vezetik. Róma többé nem Alexandriát, hanem Konstantinápolyt és Antiókhiát támogatja. Nem érvényesülhet Alexandria diktatúrája, hanem meghallgatják a különböző véleményeket. A császári politika célkitűzése az volt, hogy Róma és Konstantinápoly köré szervezzék a

birodalom egységét. Rehabilitálják Flavianoszt, visszaveszik tisztségébe Theodorétoszt és Ibaszt, leteszik Dioszkoroszt és több más monofizita tendenciájú püspököt, akik 449-ben exponálták magukat. Az ortodoxia mérföldköve Cirill marad, hozzá hasonlítják Leó Tomus-át, és helyesléssel fogadják a hitvallás, Cirill levele és a 433-as megegyezés felolvasása után. “Cirill és Leó ugyanazt tanítják, íme az apostolok hite”. A feszültség ettől függetlenül nő, egyes egyiptomi püspökök nesztorianizmust sejtenek a két természetről való beszéd mögött, a császári megbízottak pedig új formula megalkotását követelik, hiszen minden párt a nikaiai hitvallásra hivatkozik. A császár előkészítő bizottság felállítását rendeli el, amely megalkotja a szöveget. A dogmatikai formula négy forrása: a 433-as megegyezés, Tomus, Flavianosz hitvallása, Cirill második levele. Ezt a határozatot végül elfogadják. Sohasem szánták

arra, hogy új hitvallás legyen. Ezután jön a fegyelmi kánonok megtárgyalása: 27, valamint egy utolsó Konstantinápoly helyzetéről (28.). A kánonok megerősítik a püspökök erkölcsi és fegyelmi hatalmát a helyi papság felett. Nem lehet papot titulus nélkül szentelni, papok nem tölthetnek be világi tisztséget, diakonisszákat csak negyven éves kor után lehet felszentelni stb. Fontos az, hogy a monostorokat a püspök fennhatósága alá helyezi, mert féltek, hogy a szerzetesség kicsúszik az egyházi hierarchia ellenőrzése alól. Ráadásul sok szerzetes vonzódott a monofizita jellegű krisztológiához. A 4. kánon későbbi következménye, hogy sohasem jöttek létre exempt szerzetesrendek nyugati mintára. A 28. kánon szerint Konstantinápoly joghatósága nem tiszteletbeli volt (mint 381-ben kimondták), hanem az érsek pátriárka lett (itt még cím nélkül), és reális felszentelési jogai voltak Pontuszban, Thrákiában és Ázsiában. Emögött

a császári pár állt, akik véget akartak vetni Alexandria hatalmának, amely figyelmen kívül hagyta a 3. konstantinápolyi kánont. Így akarták a két Róma tekintélye alapján megszilárdítani a birodalmi rendet, és őszintén megdöbbentek Róma ellenállásán. Leó arra hivatkozva tiltakozott, hogy Nikaiához semmit sem lehet hozzátenni, márpedig ott csak három kiváltságos székről van szó. Leó visszautasította a jóváhagyást (a dogmatikai kánonokét is 453-ig, ami végzetes hatású volt), amire viszont a birodalomnak nagy szüksége lett volna. Viszont megmutatkozik, hogy a római primátus tudata milyen változáson ment időközben keresztül. Ez a péteri szolgálat tudatosulásának 4. fázisa, a teológiai kidolgozásé (440-604), melyben Leó pápának nagy érdemei vannak. Előtte Damasus pápa az első, aki Jézusnak Péterhez intézett szavait (Mt 16,19) kizárólag Péterre és Róma püspökére vonatkoztatja. (általában ezt minden püspökre

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


vonatkoztatták). Zosimos pápa az első, aki kijelenti, hogy a római széket senki sem ítélheti meg. (DS 221) Leó szerint a pápa Péter vikáriusa, az ő széke többet ér a sírnál. Péter kormányozza misztikus módon az egyházat, Krisztus csak uralkodik. Róma püspöke az egész egyház princepse. Mindenesetre fontos megjegyezni a kezdődő feszültséget Kelet és Nyugat, a pápa és a zsinat között (a zsinati püspökök megszavazzák a 28. kánont). Ez utóbbiak viszonyát másképp látta Róma és a Kelet. A krisztológiai formula DS 301-302 A dogmatikai formulák leghíresebbje, figyelmes elemzést igényel. A megelőző három zsinatot foglalja össze, kifejti a tanítást, de nem akar hozzáadni semmit. De nem is olyan igénnyel készült, hogy kimerítse a misztériumot. A szöveg negyedik és ötödik része adja az újdonságot, ahol kijelenti, hogy Krisztus két természetben vált ismertté. Felépítése: 53 SAPIENTIA – ET 1 54 1) Aláhúzza

először, hogy Krisztus ugyanaz a létező mint Isten és mint ember (az “egyetlen Úr, egyetlen Krisztus” Cirill kedvenc kifejezése); 2) egymás mellé állítja az isteni és az emberi természetet, “igaz Isten és igaz ember”, állítja a Fiú kettős egylényegűségét. 3) visszatér az egy és ugyanazon Fiú állításához; 4) két természetben lett ismertté (a kifejezés Leótól van, ez lesz majd a botlás köve sokak számára. Azok ellen irányul, akik csak az ek düo füszeszin (két természetből) kifejezést akarták elismerni (ami elégtelennek bizonyult Eutükhész után). A négy határozószó ezt akarja magyarázni, Eutükhész és Apollinárisz, illetve Nesztóriosz ellenében. Leó Tomus-ából van, hogy a természetek sajátosságai megmaradnak (Eutükhész ellen), illetve Cirilltől, hogy az egyesülés nem szünteti meg a természetek különbözőségét. 5) a klauzula állítja újra az egységet azáltal, hogy szinonimaként hozza proszópont és

hypostasist. Világos a szövegből a natura és a persona különbözősége, de ezt nem magyarázzák még meg spekulatíve. Tartalma: Krisztus tökéletes Isten és tökéletes ember, két természetben nyilatkozott meg keveredés, változás, megosztás, szétválasztás nélkül (négy, tagadó határozószóval: aszünkhütósz, atreptósz, adiairetósz, akhórisztósz); a két természet közötti különbség megmarad; Jézus Krisztus egyetlen személy, egyetlen valóság. A zsinat mérlege Khalkédón minden további értelmezés kulcsa, minden krisztológiai reflexió ehhez kell igazodnia. Ma minden egyház számára hivatkozási pont. De, Karl Rahner szerint, a zsinat inkább kiindulópont, mint vég. Nem tett pontot a vitákra, sőt. De megvédte Jézus teljes emberségét, így a miénket is: az ember ember maradhat, Isten közelsége nem jelenti az ember halálát, hanem tökéletes kiteljesedését. Veszélye, hogy statikusan egymás mellé állítja a két természetet;

mintha az isteni és emberi természet összehasonlítható volna. (Eutükhész hasonlatában az egy csepp vízről volt valami igazság). A kortársak inkább a tűzbe tartott vas, vagy a test és a lélek hasonlatát használták az isteni és emberi természet viszonyára. (A vas az emberi természet, melyet az isteni áttüzesít.) A formula voltaképp glossza a megtestesülés pillanatához, absztrakte. Nem említi a húsvéti misztériumot, és nem veszi figyelembe Jézus életének szakaszait. Nem beszél Húsvét előtti és utáni Jézusról. És végül a fogalmakat még nem magyarázza meg kimerítően. Ez utóbbi is okozza, hogy az 553-as II. Konstantinápolyi zsinatig eltelő évszázadot a küzdelmek jellemzik, a zsinatnak való ellenállás jellemzi. 16. A szerzetesi mozgalom (monachizmus) elindulása és elterjedése Az aszketizmus a legkorábbi időktől fogva inspirálta a keresztények életét (keresztény szüzek már a korai közösségekben megjelennek), de a

monachizmus, az aszketizmus megélésének egy konkrét módja csak a 3. század közepétől kezdődött el, és intézményesült. Lényegi eleme a világtól elkülönült életmód. Akiket monachusnak hívtak, azok az aszketikus életet vagy anakorétaként, teljes elkülönültségben, vagy cönobita módon élték meg (együtt a többi magányossal) egy monostorban, a világtól elkülönülve. A 3. század vége felé tűnnek fel Egyiptomban és Palesztinában. Maga a szó, monachos, eredetére több elmélet van. Jeromos szerint egyedül élőt jelent, más magyarázat szerint belsőleg egységeset, vagy egyetértőt, illetve az egyszülött követőjét. Konkrét eredetük a homályba vész. Egy klasszikus magyarázat (Szódzomenosz, Jeromos) szerint, a Decius-féle üldözés elől menekültek egyesek a sivatagba, aztán ottmaradtak. Más vélemények (antik és modern egyaránt) szerint, az üldözések megszűntével lecsökkent a keresztény morál, ez késztette a

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


szerzeteseket a sivatagba való vonulásra. Ebben nyilván van igazság, a hatalommal-világgal való túlzott összefonódás késztette őket az elszakadás hangsúlyozására. A Constantinus utáni kor keresztény közösségein belül már nem tudták hitelesen megélni aszketikus ideáljukat. 54 SAPIENTIA – ET 1 55 A vallástörténet a 19. században szerette kiemelni a szerzetesség előzményeit más vallásokban, ahol a cél szintén a lélek felszabadítása az istenivel való kapcsolatra, úgy mint a buddhista szerzetesek, az esszénusok, a therapeuták (Philón), a sztoikusok (visszavonultság, vagy a neoplatonikus szemlélődés), a Szerapisz-templom “remetéi”. De ezen elemek egyike sem tudja megmagyarázni a szerzetesség több helyen egyszerre való feltűnését. Másrészt az első monachusok nem voltak művelt emberek, honnan tudtak volna ezekről a példákról. A szerzetesség inspirációja sokkal inkább, és döntően evangéliumi (mindent elhagyni,

lemondani a tulajdonról, felvenni a keresztet, Jézus is a sivatagba vonult el). A monachusok a vértanúkat akarták utánozni, ők voltak az új atléták, akik győzelmet aratnak a világ felett, és az első keresztény századok is sokat hangsúlyozták a világtól való elszakadást, sokan választották az igaz elszakadást. Bizonyára szerepet játszott az üldözések megszűnése is. Konstantin előtt az aszketikus ideált a mártírok és a szüzek ápolták. A szerzetesek célja hasonló: az aszkézisen keresztül a tökéletesség elérése, egyesülés Istennel az imában. Vezéreszméiket így lehetne összefoglalni: 1) sequela Christi (Krisztus követése); 2) az eredeti keresztény közösség utáni nosztalgia (Ágoston); 3) a vértanúság helyettesítése; 4) küzdelem a démonok ellen; 5) spirituális exodus (Ábrahám, Mózes, Illés példájára); 6) az angyalok életének utánzása (a szüntelen szemlélődésben, a földi szükségletektől való

megszabadulásban és az Istentől jövő küldetésre való szabadságban); 7) visszatérés Ádám ártatlanságához (közvetlen istenkapcsolat); 8) a parúzia éber várása (“Jöjj el Uram Jézus”); 9) a monasztikus élet, mint igazi filozófia. Ezen eszmék sokszínűsége is mutatja, hogy a monachizmus ideálja nem egységes. Ezért eredetét sem szükséges egyetlen okra visszavezetni: komplex jelenség. Az első monachusok a sivatag nyugati szélén tűntek fel, Alexandria közelében. Egyes kutatók szerint 250-270 között kezdenek feltűnni az elsők, akik városoktól nem messze telepednek le. Ebbe az összefüggésbe illeszkedik be Antal. Az anachoréták első képviselője Antal (251-356), kopt anyanyelvű keresztény. Az első koinobiont (koinos bios: közös élet) pedig Pachomiosz alapította (292-346), 320 k. alapította első kolostorát. Nem meglepő, hogy Alexandria környékén kezdődött el; a város teológiai-politikai befolyása óriási volt. A

monachizmus kezdetei Keleten A remeték (anachoréták) Antal 270 k. kezdett remeteéletet, miután szétosztotta vagyonát. Nem ő volt az első, erre utal Atanáz róla írt híres életrajza. Faluja szélén kezdett remeteéletet, miután egy remetétől tanult egy ideig. Sokan kezdték utánozni őt, tanítványok gyűltek köréje, ezért élete végére a Vöröstenger közelébe költözött. A Nílus-delta nyugati részén, Nitria hegyei tele voltak remetetelepekkel, és onnan délre Szkétisz sivataga is, illetve Nitriától délre Kelliában telepedett le Ammó apát, mert nagyobb magányra vágyott (Evagriosz Pontikosz is élt ott). Ezek nem közvetlenül Antaltól származtak le. A remetetelepeknek nem volt szabályzatuk, a Szentlélek sugalmazására hagyatkoztak, volt egy apát, aki a kezdőket nevelte. Hetente kétszer volt közös ima és Eukharisztia, utána agapé (szombat-vasárnap, Egyiptomban csak ezeken a napokon volt istentisztelet). Éjfélkor keltek, hogy

imádkozzanak; du. 3 körül volt az egyetlen étkezés. A magán- és a liturgikus ima nem különbözött. Jellemzőek voltak az extravagáns önmegtagadási gyakorlatok, különösen Szíriában, ahol az oszlopszentek elterjedtek (a leghíresebb Szent Simeon, 47 évig élt egy oszlop tetején). Idővel a remeték telepeket alkottak; ez volt az átmenet az anachoréta és a cönobita életmód között. 55 SAPIENTIA – ET 1 56 A cönobiták A közös élet szinte egy időben jelenik meg a remetékével. Pakhomiosz kopt származású, megtérése előtt katona volt. Katonaként nagy hatást gyakorolt rá, hogy a keresztények hogyan segítették az újoncokat. Tabennisziben alapít kolostort. Több száz szerzetes élt ott, húszas csoportokba osztva külön házakban. Két női kolostort is alapít. Ő az első szerzetesi regula szerzője. A cönobita élet három fő jellemzője: a monostor, a regula, és az apát, aki vezető és lelkiatya egyszerre. Pakhomiosz regulája

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


inkább szabályzat, konkrét eligazítást tartalmaz, nem lelki tanítást. Előtérben áll a rend és a fegyelem hangsúlyozása. A szigorú hierarchia mellett kiemeli a szerzetesek testvérségét. A szerzetes semmit sem tehet engedély nélkül, az engedelmesség központi erény lesz. Ima és kézi munka váltják egymást. A regula hatása óriási volt, még az újkori kongregációk szabályaiban is megfigyelhető a hatása. Pakhomiosz halálakor már kilenc férfi és két női monostor létezett (nők kevés kivételtől eltekintve nem éltek remeteként a sivatagban). Később más monostorok is átvették az ő reguláját. A szerzetesi mozgalom hallatlanul sikeres volt és gyorsan terjedt, bár pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre. Az első monachusok általában a műveletlen rétegekből jöttek, távol állt tőlük minden tudomány. Minden szöveg az egyiptomi szerzetességről hangsúlyozza a kapcsolatot az intézményes egyházzal. (Antal a templomban tér

meg, később is tiszteli a klérust). Ettől függetlenül a monachizmus sokáig nem állt püspöki felügyelet alatt. (Antal húsz éves egyedülléte alatt úgy tűnik, megvolt a szentségek nélkül – később egyes szerzetesek ilyen kijelentéseket is tettek. Az ilyeneket később elítélték). Nitriában és Szkétiszben voltak templomok, és az idősebbek közül többen papok voltak. Pakhómiosz kolostoraiban is hasonló folyamat zajlott, bár az alapító ezt nem pártolta (a klerikusi állapot szemében a hatalomvágy kezdete volt). A püspökök és szerzetesek kapcsolata Egyiptomban volt a legszorosabb, kvázi a püspökök segédcsapatai voltak. Ezért is érthető, hogy a szerzetesek egyre inkább a monachusok közül kerültek ki. A Sínai-félszigeten is több remete-telep volt található, templomokkal. Palesztinában is a szent helyekhez kötődtek a szerzetesek. Palesztinában keletkeznek az első lavrák, ahol a szerzetesek saját celláikban éltek, hétvégén

pedig összegyűltek a templom körül található közös épületekben. Olyan változat is létezett, ahol egy monostor mellé épült a lavra. A monachusok először cönobita életet éltek, aztán a lavrában fél-remete életet folytattak, végül esetleg teljes egyedüllétbe vonultak. Melania 380 körül női monostort alapított az Olajfák hegyén, és egy férfikolostort is, amelyet Rufinus vezetésére bízott. Paula Betlehemben alapított kettős monostort, melynek lelkivezetője volt Jeromos. Ezek latin rítusú monostorok voltak. Szíriában is hatott az egyiptomi monachizmus, de nem onnan ered. Annyiban eltérnek, hogy komoly missziós tevékenységet folytattak (Oszlopos Simeon is prédikált az oszlop tetejéről). Nagy Szt. Baszileiosz (330-379) Baszileiosz 355/58 körül kezd érdeklődni a monasztikus élet iránt, keresztsége után. Baszileiosz Szíriában és Egyiptomban ismerkedik a szerzetesi élettel. Visszatérve családi birtokán aszketikus életet

néhány testvérével. Ideálja az Újszövetségre és a szeretet kettős parancsára alapozott keresztény ideál. Számára a monasztikus testvériség nem egy külön intézmény az egyházon belül, amint ez Egyiptomban volt, hanem a keresztény testvériség lehető legtökéletesebb megvalósítása. Tanítása voltaképp mindenkinek szól. Írásaiban pontosítja eszményét, ezekből lettek lassanként regulái. A kolostori környezet az ideális feltétel a cél eléréséhez, ami nem különbözik az evangéliumi moráltól. A cönobita élet több lehetőséget nyújt a felebaráti szeretet gyakorlására (“Ha egyedül élsz, kinek a lábát tudod megmosni?”), amit nemcsak a kolostorban, hanem azon kívül is meg kell valósítani, az 56 SAPIENTIA – ET 1 57 igehirdetésben és a szükséget szenvedők felkarolásában. Közösségeiben vagyonközösség volt, dolgoztak, az engedelmesség az elöljárónak fontos volt (mint aki az Isten parancsait magyarázza).

A közösségek a püspök rendelkezésére álltak. De Baszileiosz nem volt alapító úgy, mint pl. Pakhómiosz volt. A női monachizmus kezdetei Kezdetektől fogva voltak nők is a monasztikus mozgalomban, de nem egyszerűen a férfiakat utánozták. Az anachoréták között nem voltak nők társadalmi helyzetük miatt. Az Istennek szentelt szüzek családjuk körében folytatott élete már régóta megszokott volt. Azok körében, akinek nem volt családjuk, alakult ki az ún. subintroductio szokása: egy-egy aszkéta köré gyűltek, és egy fedél alatt éltek vele. Ez mindenhol létezett, egyházi írók és zsinatok is elítélték a visszaélések miatt. Létezett az ún. családi monostor is, ahol anya, lánya és szolgálók a szüzességet választották, és házukat fokozatosan kolostorrá alakították át. A női szerzetességet mindig inspirálta Tekla alakja, aki Pál segítőtársa volt, vele együtt prédikált és keresztelt20, és a szüzességet választotta. A

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


monachizmus kezdetei Nyugaton Az ókoriak véleménye szerint a nyugati szerzetesség autoktón (helyben született) jelenség volt. A modern kutatások viszont azt akarták bizonyítani, hogy egyiptomi import volt, nem eredeti. A legújabb szerzők szerint a nyugati szerzetesség egyenes folytatása a nyugati aszketizmusnak, amikor egyes aszkéták elkezdtek anachorétákká formálódni, elvonultabb életet élni a 4. században. Rómában pl. Marcella, egy előkelő özvegy házában már kváziszerzetesi közösség élt. Csak később jön az egyiptomi hatás, 360-tól kb., a Vita Antonii latin fordításából, illetve Alexandriai Péter száműzött érsekkel való beszélgetésekből. Jeromos az egyiptomi szerzetesség nagy reklámozója körükben is, hatására alakítja át házát kolostorrá. “Ha a megszentelt szüzesség visszavezethető is a kereszténység eredetéhez, a monachizmus eredeti intézmény, amelyet nem lehet összekeverni az előzővel”, H.-I. Marrou

szerint. Vercelli Eusebius († 371) klerikusaiból alakít ki szerzetesi közösséget, Nyugaton elsőként, püspöki székhelyén (=városban). Ebben tehát megelőzi Ágostont. Közösen imádkoztak, olvasták a Szentírást, dolgoztak, böjtöltek. Szent Ambrussal kezdődik a szerzetesség Mediolanumban (férfi monostor a városon kívül). Ő említi női monostorok létezését Bolognában és Veronában. Velük szinte egy időben hagyja ott a katonai szolgálatot 25 év után Márton († 397), Sabaria szülötte. Poitiers-be ment, Hilariushoz, azután Mediolanum mellett volt remete. Miután Hilarius visszatért a száműzetésből, Ligugé-ben alapított monostort 360 körül, ami egy keleti lavrához hasonlított. Ezekről van biztos tudomásunk Nyugaton 355-360 körül. Márton mikor Tours püspöke lett (371-ben), nemsokára monostort alapított Marmoutier-ben (Tours-tól három km-re a Loire partján). Életrajzírója Sulpicius Severus erről hosszan ír. A szerzetesek

itt félig remete életet éltek. Márton halála után a közösség felbomlott, később tértek ide vissza a szerzetesek. Ágoston hatása nagy a nyugati szerzetességre, főként regulája miatt. Megtérése után barátaival kvázi-szerzetesi életet kezdett saját házában (388-391), ami az ideális helyet jelentette számára a barátság, bensőségesség ápolására, az igazság keresésére. 395-ben, amikor a hippói püspök koadjutora lesz, a püspök házában alapít klerikusi monostort. Regulája teljesen eredeti, az első latin nyelven. A modern kutatás sokáig úgy hitte, hogy a regula nem eredeti, újabban bizonyult be, hogy az. Maga a regula szövege tkp. a Praeceptum, ami egy másik, ismeretlen eredetű szövegbe van ágyazva (ordo monasterii). A két szöveget 20 Pál apostol apokrif cselekedetei, in Az apostolok csodálatos cselekedetei, Telosz, Bp 1996. 57 SAPIENTIA – ET 1 58 még Afrikában szerkesztették egybe, de külön is terjedtek. Ágoston

számára a közösségnek van központi jelentősége (a közös élet tökéletes megélése; egy szív-egy lélek; vagyonközösség), amelynek mintája az apostolok jeruzsálemi közössége. Iohannes Cassianus Ágoston kortársa, (360/365–430/435) művei is mély befolyást gyakoroltak, a középkorra is. Ő közvetítette az egyiptomi szerzetesek tanítását a Nyugatnak. Szkíta vagy provence-i származású, Betlehemben lesz szerzetes. 378-80-ban elindul meglátogatni az egyiptomi szerzeteseket. 415-ben Marseille-be megy, ott alapít egy férfi és egy női kolostort. Két műve: De institutis coenobiorum (425 körül), az egyiptomi szerzetesek szokásairól és a nyolc főbűnről, Collationes, az atyák beszélgetései három könyvben. Hatása a nyugati szerzetességre felmérhetetlen, már Benedek ajánlja műveinek olvasását szerzeteseinek. A nyugati monachizmus jellemzői A társadalom visszautasítását külsőleg is kifejezték (mezítláb jártak, szakállt

viseltek). A megélhetést koldulásból szerezték meg, hogy kimutassák a gondviselésbe vetett bizalmukat, és hogy állandóan az imának szentelhessék magukat. Jeromos pl. kapzsisággal vádolta azt a csoportot, amely dolgozott. Marmoutier-ben pl. parasztokat fogadtak fel a mindennapos munkára. Ebbe a felfogásba belejátszott az antik római arisztokratikus otium (nyugalom) eszménye, amely a szerzeteseket a szellemi elfoglaltságok felé irányította. Ágoston megjegyezte, hogy a munka visszautasítása még nagyobb botrányokhoz vezet (De opere monachorum), és próbálta bevezetni a kézi munkát, de elutasításba ütközött: a páli felszólítás “aki nem akar dolgozni, ne is egyék”, botrányos volt egy arisztokratikus társadalomban. Forradalomszámba ment a negotium javasolása az otium helyett. Ágoston kiemelte, hogy a munka gyakorlata megvan az egyiptomi szerzetességben. Kezdettől fogva voltak kritikus hangok is, akik a szerzetesek excentrikusságát vették

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


célba. Theodosius császár elítélte a szerzetesek részvételét a kallinikoni zsinagóga felgyújtásában. Egyházon belül Iovinianus az aszketikus ideált kritizálta, szerinte a házasság és az özvegyi állapot egyenértékű a szüzességgel, az evés is Isten dicsőségére van, nemcsak a böjt. 17. Az egyház élete az ókor végén (4-7. század) Az egyházszervezet fejlődése A püspöki hivatal A helyi egyházszervezetet továbbra is a püspök, presbiterek, diakónusok hármas hivatala alkotja. Az eredeti elv élt tovább pl. Afrikában, ahol a legkisebb egyházközség élén is püspök állt (ezért volt olyan népes az afrikai püspöki kar). A 4. századra a püspöki hivatal összekapcsolódik a várossal: el is világiasodik a püspöki hivatal. A tekintélye megnövekszik; nagyobb műveltséget, teológiai tudást is megkíván. Ebben a folyamatban a konstantini fordulatnak van a legnagyobb szerepe.21 Lassan a városi püspökök kiterjesztették hatalmukat

a vidékiekre: a vidéki püspökök, a khórepiszkopoi így kisegítőkké fokozódtak le. (A nikaiai zsinaton még a városi püspökökkel egyenrangúként jelentek meg; később ők már nem szentelhettek pl. papot) Nyugaton egyes egyházakat papokra bíznak, ahol a püspök megbízásából bemutatják az eukharisztiát; később ezekből alakulnak ki a plébániák az 5-6. században. A püspököknek fontos szerepük volt a város képviseletében is, ahogy a városi önkormányzat hanyatlott a 4-5. században. A barbár betörések szintén megnövelték a presztízsüket. 21 Szerdikai zsinat 343: Faluba ne nevezzenek ki püspököt. Óker 5,307. 58 SAPIENTIA – ET 1 59 A püspökválasztásba nem nagyon szólt bele a császár. Normális módja az volt, hogy az egyházmegye papsága és népe három embert kiválaszt, akikből egyet a tartomány püspökei ill. a metropolita felszentel. Vagy fordítva, a három kijelöltből a nép választ egyet. A nép ebben

aktívan részt vett. A püspök nem mehetett át más egyházmegyébe. Mivel ő volt az egyetlen helyileg választott hivatalnok, képviselte a népet; sokszor közben is kellett járniuk a városukért. A papság fő feladata a tanítás és a prédikálás volt. A diakónusoknak szociális és irányító feladataik voltak; jelentőségük, ismertségük túlnőtt a papokén is. (Leó pápa még diakónus korában Alexandriai Cirillel levelezett). A római diakónusok vezetőjéből, a fő(archi)diakónusból gyakran lett pápa. Papok vagy diakónusok vezették a kórházakat, menhelyeket, árvaházakat. A klérus száma ezért növekedett. Hagia Sophia-ban pl. 60 pap, 100 diakónus, 90 szubdiakónus, 110 lektor, 25 énekes, 100 ajtónálló és 40 diakonissza szolgált (537-ben). Ravennában pl. 60 klerikus szolgált. Az egyház vagyona és bevételei Constantinus után hatalmasra nőttek, különösen a hagyatékok révén. A tizedszedés nem volt divat (mint ószövetségi

szokás), csak Nyugaton vezetik majd be Galliában a 6. század végén. Az egyházi vagyont a püspök kezelte, ezért törekedtek arra, hogy a személyes és az egyházi vagyont egyértelműen szétválasszák. A papokat az egyházi bevételből látták el. Gelasius pápa azt írta pl. egyik levelében 22, hogy minden egyházi jövedelmet négy részre osztottak: a püspök, a klérus, az egyházi épületek, a szegények számára. Keleten a püspököknek komoly fizetésük volt. Az alacsonyabb rangú klerikusok fokozatosan kisebb összegeket kaptak. Gyorsan beindult a simónia (egyházi tisztségek pénzért való adás-vétele), hiszen a klérusba bejutni anyagi biztonságot és kiváltságos helyzetet jelentett. A klérus nem hordott megkülönböztető ruhát ekkor még. I. Caelestinus pápa azt írta az arles-i klérusnak, hogy nem a ruhájukkal kell elkülönülniük, hanem a lelki tisztaságukkal, tanításukkal, életükkel kitűnniük. A klérus társadalmi rangjuknak

megfelelően öltözött. A szerzetesek körében terjed majd el a megkülönböztető ruha. A papi ruha csak az 5. század után lesz megkülönböztető, amikor a normális (hosszú) viselet Nyugaton megváltozik a barbár betörések következtében. A klerikusi cölibátus A klerikusi cölibátus, azaz, hogy a klerikusok felszentelésük után szexuálisan önmegtartóztató életet éltek, igen korai hagyomány, több kutató szerint az apostoli korig visszavezethető. Általában elv volt 1Tim 3,2, mely szerint a püspöknek egyfeleségűnek kellett lennie. Ezt a szakaszt már a 2. században úgy értelmezték, hogy a felszentelt személy egyáltalán nem élhet szexuális életet. Szókratész Egyháztörténete (I,11) szerint, a nikaiai zsinaton felmerült a teljes megtartóztatás bevezetése, de ez egy Paphnutiosz nevű szerzetes miatt megbukott, aki ezt túl nehéz tehernek találta volna a klérus számára. Ezt általában legendás történetnek tartják a tudósok.

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


Fontos volt az is, hogy pl. Órigenész, Tertullianus nagyra becsülték a szüzesség állapotát, szerintük az önmegtartóztatásban élők imája hatékonyabb. Nyugaton a korai időktől fogva követelmény lett a megtartóztatás. Ez azt jelenti, hogy a házasok felszentelése nem volt kizárva, de kötelező volt az önmegtartóztatás. Fontos volt a rituális tisztaság szempontja, még az Ószövetségből: napi eucharisztia esetében ez folytonos szexuális önmegtartóztatást jelentett. 300 körül az elvirai zsinat (Hispánia) már megköveteli, hogy a nagyobb klerikusok éljenek cölibátusban, és büntetéssel fenyegeti az ez ellen vétőket, ami azt jelenti, hogy már létező szokás betartását szorgalmazza.23 22 23 Ep.14,27 Óker 5,254 59 SAPIENTIA – ET 1 60 A 4. század végén kezdik Siricius24 és Damasus pápák követelni a klerikusok önmegtartóztató életét; később Nagy Szt. Leó pápa kiterjeszti ezt a szubdiakónusokra is. Ez nem azt

jelenti, hogy a házasokat kizárták, hanem meg kellett ígérniük a szentelés előtt, hogy utána nem élnek házaséletet. Fontos szempont volt a példaadás a keresztény népnek (a püspök nem prédikálhatja a szüzesség, megtartóztatás fontosságát, ha ő maga nem él benne), a rituális tisztaság (ebben felfedezhető ószövetségi hatás, de az Eukarisztia miatt van) az egyház javainak védelme, és az is, hogy a pap lelki atyasága cölebsz életformában tud kibontakozni (a mai szempont, felszabadulás a lelkipásztori munkára, még nem volt hangsúlyos). A rituális tisztaságban közrejátszik 1Kor 7,5 (“Ne tartózkodjatok egymástól…”) különleges exegézise: ha a házasok imájának meghallgatásához szükséges a megtartóztatás, mennyivel inkább igaz ez a papokra, akiknek szüntelenül szolgálatot kell teljesíteniük Isten előtt, és imádkozni a népért. Nyugaton még sok helyen a püspökök nős emberek, ez nem volt megtiltva. Keleten

viszont az elv az lett, hogy a keresztény papságnak a keresztény házasság ideálját kell képviselnie (Ef 5): ezért volt tilos az újraházasodás; csak laikusok esetében lehetett ettől eltérni. Iusztinianosz császár viszont megtiltotta, hogy házas püspököt felszenteljenek, akiknek gyermekei voltak (egyházi vagyont ne örökölhessék). Ezt a Quinisextum megerősítette, mint egyházi törvényt: a feleségnek kolostorba kellett vonulnia. Azaz eltértek a házas püspök eszményétől. Ezzel együtt a zsinat monogámiát követelt a klérustól. Nem lehetett pap az elvált ember, vagy aki özvegyet vett feleségül. Meyendorff szerint a Kelet a cölibátust inkább az eszkatologikus parúzia elővételezéseként értelmezte, ezért annak igazi kontextusát is a szerzetesi aszkézisben látták. Egyébként a nagyobb rendekben lévők rituális megtartóztatását Keleten is előírták, de ott nem volt mindennapi liturgia. Róma helyzete az 5. században Általában

minden kutató megegyezik abban, hogy a primátus kialakulása történelmi folyamat eredménye; ebben Kelet és Nyugat is egyetért. Ez a fejlődés majd a középkorban éri el a teljességét. (VII. Gergely illetve III. Ince pápasága). A kérdés csak az, hogy ezt hogyan interpretáljuk: a jelenlegi ortodox nézőpont szerint ez jogtalan folyamat. Katolikus álláspont szerint ez a dogmafejlődés tipikus esete: a mag megvolt már kezdetben. De fontos annak tudatában lenni, hogy ha beszéltek is e korban Róma elsőségéről, ezt általában nem jurisdikciós (joghatósági) hatalomnak fogták fel. Az 5. század elején Róma püspökének de facto tekintélye vitathatatlan a fegyelmi és tanbeli viták eldöntésében. Erre alapot ad a szerdikai zsinat kánonja (343), mely szerint a helyi püspök döntése alól fellebbezni lehetett Rómába. Azért is fordultak sok esetben Rómához, hogy így elkerüljék a világi hatalom beavatkozását egyházi ügyekbe, hiszen Róma –

főleg 476 után – távol esett a császár hatáskörén. Valószínűleg Damasus25 pápának tulajdonítható az ún. Decretum Gelasianum (DS 350-354), amely azt állítja, hogy Róma nem valamely zsinati döntés alapján, hanem Krisztusnak Péterhez intézett szavai folytán birtokolja a primátust.(Másodikként említi Alexandriát, Márk miatt, harmadik Antióchia, szintén Péter miatt. Ez az apostoli eredetük első ilyen említése, amely a köztudatba is átment.) Ezzel azt a nézetet akarta megcáfolni (amelyre egyébként a konstantinápolyi és khalkédóni zsinati határozatok épülnek), mely szerint az elsőség a politikai helyzetnek lett volna köszönhető. Ettől kezdve ez a felfogásbeli különbség fog elmélyülni Kelet és Nyugat között. Kelet szerint a római egyház elsősége történelmi körülményeknek köszönhető. A római egyház tényleges jurisdikciós hatalma ekkor Közép- és 24 Óker 5,349-352 Ő bízta meg Jeromost a Szentírás

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


lefordításával latinra, illetve a meglévő fordítások javításával. Ez lett a később Vulgata-nak nevezett fordítás. 25 60 SAPIENTIA – ET 1 61 Dél-Itáliára, Szicíliára és Korzikára terjedt ki, ami a püspökválasztást illeti. Mediolanum vagy Aquileia pl. teljesen függetlenek voltak Rómától. Illyricumban azonban (amely a birodalom nyugati feléhez tartozott 437-ig), Thesszaloniké püspöke elfogadta a pápai irányítást, és a pápa vikáriusa lett. Mindkét félnek jó volt így, hiszen Róma sokkal messzebb volt, mint Konstantinápoly. Róma helyzetét majd a barbár népek evangelizálásában nyújtott szerepe erősíti meg, a nagy pápák tevékenységén túl (Gelasius, Nagy Szent Leó stb. pápák dekretálisai – ezekre nyilván volt kereslet is –, meggyőződésük a pápai hivatal természetéről, ti. hogy a pápa Péter utóda). A liturgia A liturgia a 4-5. században egyre kidolgozottabb lett, főleg Keleten. Ekkor különül el a

katedrális(székesegyházi) és monasztikus (szerzetesi) “úzus”, liturgia. A katedrális úzus több “látványos” elemet tartalmazott, ide-oda vonulások, processziók, füstölések stb. A liturgiának immár tömegigényeket kellett kielégítenie, olyan szertartásokra volt szükség, amelyek lekötik sok ember figyelmét. Az eukharisztia Az eukharisztia elnevezése a görögöknél kenyértörés, liturgia, a latinoknál oblatio, fractio panis, eucharistia, végül missa (=elküldés), ez utóbbi lett a legelterjedtebb. Utóbbi elnevezés már a 4. században megjelenik. Jelenti az imák megfogalmazását, elküldését Isten felé; az elküldés mint elbúcsúzás értelem másodlagos. Ebben a korban alakulnak ki a különböző rítusok. De még így is akkora volt az egység az eukharisztia liturgiájában, hogy pl. a nagy zsinatok alkalmával nehézség nélkül tudták az eukharisztiát együtt ünnepelni. (ld. Jeruzsálemi Szt. Kürillosz leírása, Szántó III,

229-231) Éppen az ilyen alkalmaknak is köszönhetően, a különböző egyházak rítusai vettek át a másiktól elemeket. Rómának és Alexandriának pl. születtek közös elemei, Konstantinápoly Antiókhiától vett át több anaforát (=kánont), pl. Aranyszájú Szt. János liturgiája is onnan származik. Nyugaton a változatosság kisebb volt, nyelvi szempontból is. Róma városának liturgiája Damasus pápa alatt lett latin nyelvű, 370 körül. Kelet megtartotta azt a szokást, hogy egyetlen eukharisztikus kánont használt, míg a Nyugat a kánont különböző prefációkkal variálta az ünnepeknek megfelelően. Keleten ezzel szemben gazdag himnuszköltészet alakult ki. Keleten kialakul az alexandriai (Szt. Márk liturgiája), a nyugati szír liturgia, a keleti szír liturgia (nesztoriánus), görög liturgia (szlávok ezt vették át), örmény liturgia. Az 5. században két fő liturgikus hagyomány vált uralkodóvá Nyugaton, a római (Afrikában is) és a

gallikán (változatai: mozarab – Hispániában, ambrózián, kelta-ír). Utóbbi valószínűleg ellenhatásként az arianizmusra, sok szentháromságos formulát alkalmazott, és az imák Krisztushoz szóltak. A római liturgia, amely ebben a korban fejlődik ki teljesen, hangsúlyozza Krisztus közvetítői szerepét: az ima rajta keresztül szól az Atyához (“Cum ad altare sistitur, semper ad patrem dirigatur oratio.” Amikor az oltárnál állunk, mindig az Atyához szóljon az ima, szólt az alapelv). Tanúsítják ezt a sacramentarium-ok, melyek a pap imáit tartalmazzák. (Sacramentarium Leonianum, Gelasianum, Gregorianum). A liturgia menetére vonatkozóan információt nyújtanak az ún. Ordines Romani (ezek egyes utazók, zarándokok leírásai arról, hogyan folyt Rómában a liturgia). Az első eset a 8. századból ismert, amikor Róma más helyen is a római rítust proponálta (II. Gergely pápa, Bonifácon keresztül Bajorországban). Korábban a Róma által

alapított angol egyház liturgiájában is sok volt a római hatás. 61 SAPIENTIA – ET 1 62 Az Ordines Romani alapján van tudomásunk arról, hogyan folyt le az ünnepélyes stációs pápai mise a 7. században, az egész nép részvételével26. Ekkor a mise végén még nincs áldás, csak Ite missa est. Az eukharisztia maradványait tisztelettel megőrizték. A Credo imádkozását először Keleten vezették be a 6. század elején, Nyugaton először Hispániában. Alkuin révén terjed el a karoling birodalomban. Az általános norma szerint minden misében áldoztak. De már Aranyszájú Szt. János kritizálta azokat, akik méltatlanságra hivatkozva távolmaradtak. Megjelenik az eukharisztián a hallgatók kategóriája, akik a szentségben való részesülés nélkül vettek részt. (a vezeklők pl). De a beavatatlan tömegtől védeni kellett a misztériumot. Így alakul ki, hogy nemsokára világiak nem vehetik kézbe az Úr testét, Konstantinápolyban

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


speciális kanállal áldoztatták a népet. Keleten lassan kialakul az a meggyőződés, hogy a liturgia mennyei valóságokat jelenít meg a jelenlévő szemlélők számára: az eukharisztiában való részesedés az egyéni buzgóság dolga. Ezt a változást illusztrálják az Areopagita Dionüsziosznak tulajdonított írások, különösen a De coelesti hierarchia. Kialakul a liturgikus év is, a 4. században Karácsony ünnepével bővül. Ez is segítette a résztvevők figyelmének lekötését. Bekerülnek később a vértanúk, szentek ünnepei. (A vértanúk sírján évente haláluk évfordulóján végezték az eukharisztiát). Mivel a népi vallásosságban teljesen összekapcsolódott az eukharisztia és az ereklye, ezért később minden templomba igyekeztek relikviát szerezni az oltár alá. (A római Szt. Péter bazilikában a pápák pont a sír fölé helyezik az oltárt, ez máshol is elterjedt). A szentek testének ez a felemelése, áthozatala és egy

templomban való elhelyezése (ami egyben a kanonizálást jelentette) Keleten terjedt el, Róma sokáig nem pártolta ezt a gyakorlatot. Bár sok volt a visszaélés, mégis volt határozottan keresztény tartalom is: Krisztus miatt a halottak teste is, nemcsak a lelkük, részesül a feltámadás dicsőségében. A katekumenátus klasszikus rendszere már a múlté: amikor tömegek kezdenek áramlani az egyházba, ez az időszak lerövidült a nagyböjt időszakára. Még inkább így lesz ez, amikor a barbárok térítésénél tömeges keresztelőket tartanak. A Húsvét utáni időszakra esett az eukharisztiáról szóló tanítás, ezek voltak az ún. müsztagógikus katekézisek. Annál is inkább, mert sokan egy életre el akarták halasztani megkeresztelkedésüket. Az 5. századtól egyre általánosabb lett a gyermekek megkeresztelése, de a beavatási liturgián ez nem változtatott semmit. Ebben a korban kezd majd nyugaton a bérmálás a keresztségtől elválni (5.

században említik, mint külön szentséget). A nyilvános zsolozsma is megjelenik, először a reggeli és az esti hórák (laudes, vesperae). A templomépítészet a bazilikastílust követi, de vannak a köralakra is példák. A keresztény templom nem követte a pogány templom mintáját, hiszen funkciója más: nem egyéni áldozatbemutatásra szolgál, hanem a helyi közösség gyülekezőhelye volt. Az efezusi zsinat döntése nagymértékben fellendítette a Mária-tiszteletet, illetve az ikonokon való ábrázolást. Lelkipásztorkodás A prédikáció volt a lelkipásztorkodás fő eszköze, ami felnőtteknek szóló katekézis volt. Különösebb missziós tevékenységről nincs tudomásunk, bár Galliában és Hispániában még sok pogány élt vidéken. Abban bíztak, hogy a pogányokat a liturgián való részvétel megtéríti. Inkább csak adminisztratív módon küzdöttek a pogányság ellen, pl. adóemeléssel. Isten szavát és annak magyarázatát Arles-i

Caesarius (6. század) egyenértékűnek vette Krisztus testével, ezért inkább bezáratta a templom ajtajait a végső áldásig, hogy mindenki végighallgassa a prédikációt. A homíliába beleszólt a nép is, kifejezte egyetértését vagy nemtetszését, 26 Az építészet és a liturgia összefüggéséről, ill. hogyan nézett ki a római bazilika, ld. L. Bouyer könyvét: Építészet és liturgia. 62 SAPIENTIA – ET 1 63 különösen túl részletes figyelmeztetések esetén. Caesarius prédikált a laudes és a vesperás kapcsán is. Morális problémák is felmerülnek a prédikációkban: alkoholizmus, mágia, babona. Sürgeti a vasárnapi misén való részvételt, és hogy mindenki hozza el adományait az oltárra, mint ami a részvételt jelképezi. Kötelező volt legalább a Credot és a Miatyánkot ismerni. Caesarius elítéli a felsőbb társadalmi osztályok körében a fogamzásgátlás gyakorlatát, illetve a konkubinátust. Ez utóbbiak annyian

voltak, hogy nem lehetett őket kiközösíteni. A bűnbánati fegyelem A Nyugat nagyobb részében a bűnbánat és a kiengesztelődés szolgálata a püspök feladata volt, Rómában pedig a papoké. A bűnbánat szigorú követelményei miatt (a feloldozás után is kötelező volt a házasélettől való megtartóztatás) mindenki élete végére szerette volna halasztani. (egyébként akit egyszer nyilvános bűnbánatra köteleztek, az nem lehetett klerikus, nem vállalhatott közhivatalt) Egyes püspökök azt tanácsolták, hogy azokat a fiatalokat, akik nem követtek el főbenjáró bűnöket, engedjék meghalni penitencia nélkül, mert ha felgyógyulnak, képtelenek lesznek a házasságban való megtartóztatásra, és így aposztatának számítanának. Volt, aki inkább öngyilkos lett, csak hogy a bűnbánattartást elkerülje; az idő érett volt tehát a magánbűnbánat bevezetésére, amelyet nem teljes újdonságként vezettek be a kelta szerzetesek. A vienne-i

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


egyházmegyének pl. volt penitenciáriusa, akinél magánúton vallották be bűneiket.27 589-ben viszont még a toledói zsinat erős szavakkal ítélte el a magánjellegű bűnbánattartást. De ez sem akadályozta meg az elterjedését. Jámborság Nyugaton az 5-6. században radikális lecsökken az eukharisztia vétele. Ebben közrejátszottak a szigorú feltételek is. Caesarius több napi megtartóztatást ír elő a házasoknak, akik áldozni szeretnének. Az első Mária-ünnepek a 7. századra mennek vissza Nyugaton (Mária neve a 6. században kerül be a kánonba Rómában), akkor is a keleti származású pápák vezetik be (Gyertyaszentelő, ill. Sergius pápa vezeti be március 25, augusztus 15, szeptember 8. ünnepét). Ettől függetlenül, sok női monostort dedikáltak Máriának, illetve az apostolfejedelmeknek. Ez utóbbi a birodalommal való egységüket is szimbolizálta. A megtért barbár népek átvették a zarándoklat szokását is. A 7. században jön

szokásba az egyéni bűnbánattartás folyományaként az engesztelő zarándoklat, főleg klerikusok számára, akiket nem lehetett nyilvános bűnbánatra kötelezni. Legnépszerűbb célpontok Róma, Monte Gargano (Szt. Mihály), Santiago de Compostela (Szent Jakab). 18. A khalkédóni zsinat recepciója (451-553) A khalkédóni és a II. konstantinápolyi zsinat (553) között eltelt száz évet a zsinati határozat recepciója körüli erőszakos harcok jellemzik. Már magán a zsinaton nagy volt az ellenkezés a zsinati határozattal szemben, amely nem volt képes arra, hogy minden problémát megoldjon: egyúttal újabb problémákat is felvetett. A keleti egyházakban sokhelyütt az “átkozott zsinat” marad, mert elárulta Cirill szóhasználatát a düofizita nyelvezettel. Hasonló a helyzet a niceai zsinat utánihoz, amikor az “ortodoxok” között is megoszlás van, mivel nem tudnak a hittani formulákban megegyezni. Itt a célpont a “két természet” kifejezés

lesz (mint ahogy Nicea után a homousios volt). A Kelet három csoportra oszlik: a) monofiziták (nem eutükhészi értelemben, hanem akik ragaszkodnak Cirill monofizita nyelvezetéhez (“Az Isten-Ige egyetlen megtestesült 27 Konstantinápolyban Nektáriosz pátriárka a 4. század végén beszüntette a nyilvános bűnbánatot, miután egy asszony nyilvánosan bevallotta egy presbiternek, hogy viszonya volt egy diakónussal Szókratész V,19¸Óker 9, 349-350 63 SAPIENTIA – ET 1 64 természete”); b) nesztoriánusok (marginalizálódnak, illetve rontják a zsinat ügyét azzal, hogy Khalkédón mellett törnek lándzsát. Ezzel növelik a monofiziták ellenségességét Khalkédónnal szemben); c) khalkedoniánusok. A császárok erőszakkal, illetve Khalkédón nyílt vagy burkolt feladásával, kompromisszumokkal akarják fenntartani a birodalmi egyház egységét. Egyiptom nagy része makacsul kitartott Cirill fundamentalista értelmezésében. A szerzetesek nagy

része, főként Palesztinában és Egyiptomban, monofizita érzelmű volt. (Jeruzsálemi Juvenalioszt vissza sem engedik püspöki székére). Egyiptomban nyílt lázadás tör ki Markiánosz császár halálhírére (457), megölik a khalkedoniánus pátriárkát, helyette Macska Timotheosz (T. Ailurosz) lesz az érsek. Konstantinápoly egyháza és Róma Khalkédón mellett kötelezték el magukat. “A kifejezetten khalkedoniánus teológia hiánya a durva császári beavatkozásokkal párosulva a khalkédóni definíciót olyan jelképpé és jelszóvá avatta, melyet mindkét oldal olyan tartalommal töltött meg, amely megfelelt saját érzelmi, politikai, később pedig kulturális hajlamainak vagy érdekeinek.” 28 A monofizitizmus felemelkedése az 5. században nem nemzeti jellegű mozgalom volt, amely a birodalom egysége ellen irányult volna. Ez inkább a 7. századra igaz. Ekkor még mindenki elfogadta a birodalom létét, mint a gondviselés művét. Az 5. században

a császárok új módszert vezettek be akaratuk érvényesítésére: dogmatikus határozatokat adtak ki, hogy hatalmukat érvényesítve így próbálják az egységet létrehozni. Ezeket a rendeleteket azonban az egyház sohasem fogadta el az ortodoxia önmagában mérvadó kifejezésének. A Henótikon Ezen dogmatikus határozatok egyik első példája Zénón császár ún. Henótikon-ja 482-ben (egységformula), amelyet Akakiosz konstantinápolyi pátriárkával egyetértésben küldött el az alexandriai egyháznak. Célja a monofiziták visszahódítása kompromisszum útján. Ebben elítéli Eutükhészt, Nesztórioszt, elfogadja Cirill leveleit, állította, hogy Krisztus egylényegű velünk emberségében, de kihagyta azt, hogy Krisztus istensége és embersége megőrizte sajátosságait az egyesülésben. A khalkédóni határozatra viszont hűvös utalást tesz (normaként a nicea-konstantinápolyi hitvallást, illetve az efezusi zsinatot említi kizárólagosan):

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


“Bárkit, aki másképp gondolkodott vagy gondolkodik, akár most, akár máskor, akár Kalkédónban, akár más zsinaton, anatémával sújtjuk.” A Henótikon közvetlen eredménye volt, hogy Alexandria újra közösségre lépett Konstantinápollyal, továbbá Antiókhia is (Ványoló Péter az alexandriai pátriárka ekkor. Ő vette be a liturgiába a theopaszkita értelemben kibővített Triszagiont: “Szent Isten, szent Erős, szent Halhatatlan, aki miérettünk keresztre feszíttettél, irgalmazz nekünk.” – monofizita jelmondattá vált, bár a tartalom ortodox volt). A Henótikon távolabbi hatása, hogy a következő császárok (Zénón 474-491, Anasztasziosz 491-518) alatt, mivel valós egyetértés a krisztológiai kérdésben nem volt, fokozatosan felemelkedett a monofizitizmus, amely nyíltan elutasította a khalkédóni zsinatot. Csak Konstantinápoly állt ellen ennek az áramlatnak. Mivel Róma 476 óta keleti gót uralom alatt állt, a római pápák

szabadabban helyezkedhettek szembe a császárok hatalmával. Ez is fontos tényező lesz a későbbi eseményekben. Az Akakiosz-féle skizma II. Félix pápa (483-492) letette Akakioszt, mert elismerte az eretnekek által felszentelt Petrosz Mongoszt (Alexandria érsekét. Bár ő kezdetben elfogadta Khalkédónt, a helyi 28 Meyendorff: Birodalmi egység és keresztény szakadások, 254. 64 SAPIENTIA – ET 1 65 ellenállás miatt később anatémát mondott Leó Tomus-ára.). Ezzel a pápa valószínűleg jót tett az ortodoxia ügyének. Konstantinápoly számára a helyzet kellemetlen volt, de fontosabb volt nekik Egyiptom és Szíria, mint az amúgy is már széthullóban lévő Nyugat. A szakadás egészen 519-ig tartott, amikor I. Iusztinosz trónra lépett. Hormisdas pápa alatt állt helyre az egység. Iusztinosz császár teljes mértékben vissza akarta állítani a khalkedoniánus ortodoxiát. A konstantinápolyi pátriárka aláírja a pápa által küldött

libellust (DS 363-5), melyben elismerték, hogy Róma az utóbbi hetven évben kitartott az ortodoxia mellett. Ezzel helyreállt Khalkédón és Leó pápa tekintélye. A Henótikon megítélése a később századok folyamán különböző volt Keleten és Nyugaton: Nyugaton inkább Khalkédón nyílt elárulását látták benne, Keleten viszont a zsinat elutasítói és elfogadói közti szakadást nem tekintették véglegesnek. I. Anasztasziosz császár alatt a monofiziták teret nyernek. Legjelentősebb teológusuk Antiókhiai Szevérosz. Ellenfele Bizánci Leontiosz, aki a fogalmak tartalmát szeretné a lehető legprecízebben meghatározni. Anasztasziosz alatt akarják bevezetni Konstantinápolyban a Triszágion theopaszkita kiegészítésű éneklését (magát a Triszágiont már használták az 5. században mind a szír, mind a konstantinápolyi egyházban): erre monofizita-ellenes lázadás tör ki. Majdnem megbukott maga a császár is. Mindenesetre látszik, milyen

távol volt a megbékélés a pártok között. Iusztinianosz uralma I. Iusztinosz idejében fordulat történt khalkedoniánus irányba. Ez folytatódik utóda, I. Iusztinianosz alatt (527-565), aki a század legjelentősebb uralkodója. Több kísérletet is tesz, hogy helyreállítsa a birodalom vallási és politikai egységét. Ő maga azonban, és felesége is, Theodóra császárné29, hivatalosan mindig khalkedoniánus volt. Elvei: római univerzalizmus, vallási egység. Bár ő nem kívánta meg, hogy az ortodoxia forrásának tekintsék.30 Számára a birodalom egyetlenegy, Isten alapította közigazgatási szervezet volt, melynek élén a császár állt, és melyben az egyetlen keresztény ortodoxia igazságát fogadják el, melyet a zsinatok definiálnak. A császár szerint nem arról volt szó, “ […] hogy meghatározza az “egyház” és az “állam” mint két különálló társadalmi szervezet közötti kapcsolatokat. Számára a földrajzi kiterjedés, az

általános célok és a tagság tekintetében a kettő egybeesett. Isten akarata az volt, hogy mint Teremtő és Üdvözítő saját uralma alatt egyesítse a “lakott földet”. Ezzel a feladattal a keresztény római császár lett megbízva, ilyen értelemben pedig magának Krisztusnak hivatalát töltötte be a földön. Az egyház feladata viszont a keresztény hit tartalmának szentségi megvalósítása volt. Isten népét tehát két különböző hierarchiának kell vezetnie: az egyik a külső rendért, jólétért, biztonságért volt felelős, a másik pedig Isten országának szentségi elővételezéséhez vezette Isten népét. Hatáskörük tehát különböző volt, de egymástól elválaszthatatlan.” 31 Iusztinianosz ennek értelmében részletes egyházi szabályokat adott ki, amelyek a klérust is érintették. Az egység érdekében felszámolta a pogányságot: a templomokat lerombolták, vagyonelkobzás terhe alatt mindenkinek meg kellett keresztelkednie. A

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


keresztény eretnekek vallási tevékenységét is betiltották. Elkezdi a Nyugat visszahódítását (Beliszariosz szétzúzza az afrikai vandál királyságot; 535-ben elkezdődik Itália visszafoglalása, amely 561-ig húzódik. Ezután a ravennai exarcha lesz Itália kormányzója) Grandiózus építkezési programjának gyümölcsei ma is láthatók: Ravennában (melyet Rómával vetélkedő egyházi központnak kíván kiépíteni) a San Vitale székesegyház, Bizáncban a Hagia Sophia újjáépítése. (Constantinus kezdte, Nika-felkeléskor lerombolták 29 Prokopiosz udvari történetíró Titkos történet c. műve kettőjükről szól, invektíva stílusban. Baán István: Justinianus császár teológiája. Budapest, 1997. 31 Meyendorff, 274-5. 30 65 SAPIENTIA – ET 1 66 532-ben; oszlopai a baalbeki Zeusz-templomból; később a keleti egyház központi temploma) Sínai-félszigeten Szt. Katalin-kolostor építése ott, ahol Mózes Istennel beszélt. A teológiai

vitákba a császár meggyőződésből szólt bele, és nem tartotta magát tévedhetetlennek.32 Theodóra politikája, ti. hogy támogatta az önálló szír monofizita egyház létrejöttét taktikai megfontolásból, vitatható (földalatti párhuzamos hierarchia alakult ki, Jakob Bar’ Addai vezetésével 542-3-tól. Ők lesznek később a jakobiták). 534-ben jelenik meg a Codex Iustinianus, a római jogkodifikáció utolsó nagy műve, mely az egész középkorra hatással lesz. Már Iusztinosz uralma alatt a szkíta szerzetesek egy csoportja Konstantinápolyban azt kérte, hogy ismerjék el “a Szentháromság egyik személye testben szenvedett.” (theopaszkita formula). Ez csak a communicatio idiomatum alkalmazása. Iusztinianosz ezt akarta elfogadtatni a khalkedoniánusokkal, mint ami kompromisszumhoz vezethet, és leveszi róluk a nesztorianizmus gyanúját. Ezért bevette a liturgiába is. A “Három fejezet” és Vigilius pápa Kezdetben a három fejezet az illetők

tételeit jelentette, később a három elítélt teológusra vonatkozott. Iusztinianosz meg akarta cáfolni azokat a monofizita vádakat, mely szerint a khalkédóni zsinat támogatói nesztoriánusok, mivel a zsinat rehabilitálta Cirill két korábbi bírálóját, Küroszi Theodorétoszt és Edesszai Ibaszt. Az egyetértés érdekében fogadta el először a theopaszkita formulát. Aztán 544-ben kiadja a Három fejezet kárhoztatása c. levelét, melyben elítéli egyes tételeiket, melyekben bírálták az efezusi zsinatot és Cirill krisztológiáját, valamint Mopszvesztiai Theodóroszt, aki bírálta Cirillt. Keleten ezt elfogadják. Nyugaton nagy volt az ellenállás, ezért Bizáncba hozatja Vigilius pápát, akit ő tett a pápai trónra.33 A pápa 548-ban végül hivatalosan elítéli a Három fejezetet. Erre Nyugaton óriási a felzúdulás, Afrikában egy zsinat kiközösíti a pápát is. (figyelemre méltó a Nyugat önállósága a pápával szemben) A császárt az

ellenállás meggyőzte arról, hogy kevés a pápai elítélés, ide egyetemes zsinat kell; erre a pápa visszavonhatta az elítélést. Mindez a római szék tekintélyét nem mozdította elő. A II. konstantinápolyi, V. egyetemes zsinat 553. májusában a Hagia Sophiában összeül a zsinat, a császár és képviselői nélkül. Vigilius visszautasította a részvételt a nyugati ellenállás miatt, illetve mert kevésnek találta a nyugati résztvevők számát, és mert a császár elutasította, hogy a zsinatot Nyugaton tartsák meg. A pápa álláspontja, melyet írásban is benyújtott, az volt, hogy Theodóroszt nem lehet elítélni, hiszen az egyházzal egységben halt meg, a másik kettőt meg Khalkédón rehabilitálta. Erre elítélte őt a zsinat, amíg meg nem bánja tettét; ez nem jelentette a kapcsolat megszakítását a római székkel, mert különbséget tettek a sedes (a római püspöki szék) és a sedens (a római püspök személye) között. Végül

létrejött egy definíció és 14 anatematizmus. A zsinati definíció Khalkédón cirilli értelmezését adja (az Isten Ige egy megtestesült természete, amely kifejezést lehet használni a khalkédóni terminológia mellett), használja a theopaszkita formulát és a communicatio idiomatum-ot, de nem a priori, hanem Szentírási idézetek alapján; valamint elítéli a “három fejezetet”: Theodórosz személyét, Theodorétosz és Ibasz írásait (illetve egy levelét, amit neki tulajdonítottak). 553. végén Vigilius pápa végül 32 Élete végén az aphtartodokétizmust támogatta, mely szerint Krisztus teste már feltámadása előtt romolhatatlan volt. 33 Sőt állítólag korábban Vigilius titkos ígéretet tett Theodórának, hogy ha a trónra segíti, figyelembe fogja venni a kívánságait a birodalom egységét illetően. 66 SAPIENTIA – ET 1 67 megbánta előbbi véleményét (az ágostoni Retractationes-re hivatkozva), és kiközösíti a három

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


teológust. Ezután elindult haza, de útközben meghalt. Jobban is tette, mert sokan haragudtak rá, sőt a Nyugat egy része a Három fejezet elítélése miatt elszakad Rómától. Problematikus a zsinat ökumenikus volta: ez maximum abból eredeztethető, hogy későbbiekben elfogadták (Nagy Szt. Gergely is hitvallásában: “Mint a négy evangéliumot, úgy tartom az első négy zsinatot; hasonlóképpen tisztelem az ötödiket is.”). A VI. egyetemes zsinat pedig az V-et, mint Khalkédón megerősítését látta, illetve a cirilli értelmezés szentesítését. (Később ezt hívják újkhalkedonianizmusnak) A zsinat recepciója A zsinatot elfogadta a khalkedoniánus Kelet, a monofizitákat nem sikerült meggyőzni. Nyugaton nagy volt az ellenállás: ők nem tudtak sokat az elítéltekről, csak hogy védelmezték Khalkédónt. A császár már túl sokszor beleszólt a püspökkinevezésekbe; a bizalmatlanság konzerválódott és nem volt lehetőség a monofiziták

megnyerésére. Észak-Itália egyes részei ekkor szakadnak el Rómától (Grado, Aquilea); ez a skizma a 7. századig fennáll. Iusztinianosz kísérlete tehát kudarcba fulladt: sem teológiai érvekkel, sem hatalmi eszközökkel nem lehetett meggyőzni a monofizitákat. Egyetlen más eset sem volt, amikor a hivatalos egyház ennyi engedményt tett volna a szakadároknak. A monofiziták alapvetően konzervatívak, mi több, fundamentalisták voltak: terminológiai téren semmilyen engedményre nem voltak hajlandók. Tömegbázisuk a nép és a szerzetesek nagy része volt Szíriában és Egyiptomban. Tagadták a dogma “katolikus” dimenzióját, ti. hogy Krisztus titkát nemcsak cirilli, hanem antiókhiai vagy nyugati módon is lehet értelmezni. Ezzel a szektásság felé haladtak. A szakadás viszont nem vált véglegessé az arab hódításig. Még egy birodalom polgárainak érezték magukat. A monofiziták belső megosztottsága, illetve a létező alternatív monofizita

hierarchia azonban problémát jelentett. A “nemzeti egyházak” létrejötte Keleten A 6. században létrejönnek a nemzeti egyházak a birodalom peremén: (keleti) szír nesztoriánus egyház (Szeleukeia-Ktésziphón központtal), perzsák által elfoglalt területen, akik Mopszuesztiai Theodórosz teológiájához ragaszkodnak. Egyházfegyelmen is változtatnak: minden klerikusnak nősnek kell lennie. 553 után ellentétbe kerülnek a bizánci ortodoxiával. Komoly missziós tevékenységet folytattak Ázsiában, sőt Indiában is A kopt egyház (monofizita, Egyiptomban). Az elszakadás oka egyrészt dogmatikai, másrészt motiválja a saját ősi hagyományokra való büszkeség, kulturális felsőbbségtudat, illetve csapást jelentett erre, hogy Alexandria elveszítette vezető szerepét Keleten. A perzsa uralom (611-629) nem volt népszerű, így Hérakleiosz császárt felszabadítóként üdvözölték. Az arab hódításig, 642-ig, a szakítás nem lett végleges. Az arab

hódítás azonban több évszázados gátat emelt. A (nyugati) szíriai monofizita (jakobita) egyház Jakob Bar’ Addai tevékenysége nyomán jön létre. Akik ortodoxok maradnak, azok a melkiták (királypártiak). 611-ben a perzsa hódítás az ortodoxiának még a nyomát is eltünteti. Az örmény egyház szintén monofizita lett, de a szakadás köztük és Bizánc között kisebb volt, mert az arab hódítás alatt sok örmény vándorolt ki Bizáncba, ahol igen magas állásokat is betöltöttek (Beliszariosz, Narszesz, Hérakleiosz császár örmény származásúak voltak). A perzsiai keresztényeknek az volt az érdekük, hogy egyházi hovatartozásukat úgy határozzák meg, hogy ne tűnjenek idegennek a bizánci császárok szemében. Ezért a szírek szembefordulnak az efezusi zsinattal, az örmények pedig a khalkédónival (amiből tkp. kimaradtak). Nehézségük volt a számukra idegen (görög) fogalmak megértésében is. A szakadásokhoz tehát több tényező

járult hozzá: etnikai-kulturális különbségek, ellenállás a bizánci császári uralomnak, a perzsa illetve az iszlám uralom alatti fennmaradás 67 SAPIENTIA – ET 1 68 szüksége. A dogmatikai szempont is lényeges, hiszen a teológus vezetőréteg görög anyanyelvű volt. Nyugaton közben feltűnik a birodalmi rendszer alternatívájaként a pápaság. 19. A monotheléta vita és a III. Konstantinápolyi Zsinat (az ókori krisztológia lezárása) 19.1. A monoenergizmus és a monoteletizmus 553 és 681 között a krisztológiai viták folytatódnak, most már a monofiziták és az újkhalkedoniánusok között. Olyan kérdésekről folyt a vita, amelyek a Khalkédón által felvetett kérdéseket kívánták lezárni. Az V. egyetemes zsinat után a khalkédóni dogmának csak egyetlen területe maradt, ami még újabb vitára adhatott alkalmat, nevezetesen Krisztus tevékenységének és akaratának kérdése. A monofizita álláspont szerint a személy a

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


cselekvési princípium, ezért a kérdés az, hogy az egy akarat állítása a megtestesült Igéről megfelel-e a két természet tanának (azaz, a személy vagy a természet a cselekvési princípium). Innen az egy akaratot vallók a monotheléták, a két akaratot vallók a düotheléták. (theléma, theleszisz a.m. akarat). A kérdés az ontológiai síkról áttevődik a cselekvés síkjára. A vita középpontjában szentírási idézetek értelmezése áll (pl. Mk 14,36): úgy tűnik, hogy itt Krisztus és az Atya akarata ellentmondanak egymásnak. A fő kérdés tehát az, hogy igazán emberi tett volt-e, és emberi akaratának következménye, hogy Krisztus az életét adta értünk. A birodalom helyzete sokat rosszabbodott közben. Herakleiosz császár (610-641) a perzsák legyőzése után (visszafoglalja Jeruzsálemet34), figyelmét a hitbeli kérdésekre fordítja: szeretne egységre jutni a monofizitákkal, és ebben partnere Szergiosz konstantinápolyi pátriárka, aki

a kompromisszumos formulákat javasolja Kürosz alexandriai pátriárkával együtt. Szerintük Krisztus egyetlen istenemberi tevékenységéről kell beszélni, a kifejezést Dionüsziosz Aeropagitától vették. Maga a formula kétértelmű: igaz, hogy Krisztusnak csak egyetlen konkrét tevékenysége van, amelyben részt vesz istensége és embersége, de nem igaz, hogy csak egyetlen tevékenységi princípium van benne, és következésképp egyetlen cselekvésmód. Ez a monoenergizmus. Ez utóbbi a monofizita interpretáció, ui. feltételezi, hogy Krisztus emberi természete nem tevékenységi princípium, hanem felszívódik az istenibe. Ennek súlyos következménye van, ti. hogy ha Krisztusnak nincs emberi akarata, akkor nem is válthatta meg azt. Ez a monotheletizmus. Szergiosz ezt a megfogalmazást használja fel a monofizitákkal folytatott béketárgyalásaiban, amelyek sikeresek, és kb. két évtizedig úgy tűnik, az egységpolitikának vannak eredményei (örmények

és jakobiták örülnek neki). Már itt megmutatkozik a probléma gyökere: tevékenységet, ill. később az akaratot, lehet nézni mind a személy, mind a természet szempontjából. A személyhez tartozik az akarat olyan értelemben, mint “akart akarat”, vagyis konkrét szándék, amennyiben az alany szabadságának kifejezője. De lehet úgy is érteni az akaratot, mint a cselekvés princípiumát, kiindulópontját, mint “akaró akaratot”; így értve a természethez tartozik. További problémát jelentett, hogy nem különbözettek meg világosan másság és ellentmondás között: egy másik akaraton rögvest ellentétes akaratot értettek. (Erre hivatkozik tbk. Szergiosz, mondván, hogy Krisztusban két akarat ellentétes lenne egymással; az emberi akarat ellenkezne az istenivel. Voltaképp ugyanilyen alapon tagadta Apollinárisz Krisztusban az emberi lelket.) Egyiptomban az egyetlen energián alapuló kompromisszumos politika komoly sikert hoz: a monofiziták

egyesülnek. 34 Ekkor viszik vissza a perzsák által elrabolt Szent Kereszt ereklyét 631-ben; ennek emlékére keletkezett szeptember 14-én a Szt. Kereszt felmagasztalásának ünnepe. 68 SAPIENTIA – ET 1 69 Jeruzsálemi Szophroniosz, az ortodox teológus, erre tiltakozik a monoenergizmus ellen Szergiosz és Kürosz pátriárkáknál, de Szergiosz megtiltja, hogy a továbbiakban egy vagy két akaratról lehessen beszélni. Szophronioszt 633-ban jeruzsálemi pátriárkává választották, és mivel jó kapcsolatban volt Rómával, Szergiosz gyorsan saját szemszögéből akarta tájékoztatni a pápát. Levelet ír I. Honoriusnak 634-ben, amelyben megvédi a monoenergizmust, és azt Hérakleiosz császárnak tulajdonítja. A pápa válaszában jóváhagyja az “egy akarat” kifejezést, ld DS 487. Azaz a pápa az egyetlen energia helyett bevezeti az egyetlen akarat kifejezést. Valószínűleg ő sem igazodott ki a terminológián, és nem vizsgálta meg kellő

figyelemmel a problémát; így egy eretnekség előkészítője lett. E levél miatt a III. Konstantinápolyi zsinat el fogja ítélni Honoriust. 638-ban Hérakleiosz császár kiadja az Ekthesziszt (A hit kifejtése), amely szentesíti a monotheléta formulát (Szergiosz írta meg Pürrhosz apát segítségével). Szergiosz utódja, Pürrhosz, ezt a birodalom hitvallásává nyilvánítja. Ezt egy 641-es római szinódus elítéli, melyet IV. János pápa hívott össze. 648-ban II. Constans császár megtiltott minden vitát egy vagy két akaratról illetve energiáról. 649-ben I. Márton, korábbi konstantinápolyi apokrisziáriosz (pápai követ tkp., akinek mindig nagy esélye volt, az archidiakónus mellett, a pápává választásra), lett a pápa, úgy, hogy megválasztásához nem kérték ki sem a ravennai exarcha, sem a császár engedélyét. Még abban az évben összehív egy zsinatot a Lateránba (DS 500-522), melyen részt vesz Maximosz Confessor (hitvalló) is, a kor

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


legnagyobb teológusa, a monotheletizmus elleni harc lelke. A 10-es kánon elítéli azokat, akik nem vallják a két akarat meglétét Krisztusban; az istenemberi működés kifejezés úgy használható, ha az isteni és emberi tevékenység csodálatos egységét jelenti. 653-ban II. Constans letartóztattatja a pápát, Konstantinápolyba viteti, azzal a váddal, hogy törvénytelenül választották meg és hogy konspirált az arabokkal. A pátriárka bírósága elítéli, kitaszítják az egyházi rendből, száműzik a Krímbe, ott hal 655-ben. 655-ben Maximosz Confessort is elítélik, megkínozzák, nyelvét és jobb kezét levágják, majd száműzik Lazikába (Kaukázus), ahol nemsokára meghal (662). 19.2. A III. Konstantinápolyi (VI. egyetemes) zsinat 680-681 IV. Konstantin császár összehív egy konferenciát a kétértelműségek tisztázására, az egység helyreállítására. Donus pápától nyugati püspököket kér ehhez. Közben ő meghal, utódja, Agathon

pápa először összehív egy itáliai szinódust, ahol egy hitvallásban elítélik a monotheletizmust. A pápa által küldött római delegáció a Nyugat képviseletében, mely az ortodoxiát támogatta, ezt a hitvallást vitte magával. A konferencia első ülésének lépése, hogy egyetemes zsinatnak nyilvánítja magát. A tárgyalás 680. novemberében kezdődik, a császári palota egyik termében (a kupola alatt: in Trullo, ezért hívják Trullanum-nak, és ugyanilyen okból a Quinisextum zsinatot is 692-ben) és 681. szeptemberéig tart. A részvétel csekély volt, az előző egyetemes zsinatokhoz képest. Ez az arab hódításnak volt köszönhető: Szíria, Palesztina, Egyiptom, Észak-Afrika már az övék volt. (Az arab hódítás menete: 637– Jeruzsálem; 638 – Antiókhia; 641 – Egyiptom elfoglalása) A zsinatot a levéltárosok és könyvtárosok zsinatának nevezték, ui. a problémát nem önmagában tárgyalták, hanem úgy, hogy összeegyeztethető-e a

hagyománnyal a monotheletizmus tanítása. Ennek érdekében sok patrisztikus szöveg hitelességét megvizsgálták. A 13. ülés elítélte az összes monothelétákat, Honorius pápát is. A pápai legátusok nem tiltakoztak emiatt, és a pápa sem. II. Leó pápa is jóváhagyja az elődjére kimondott anatémát. Honorius tévedését azonban személyes hibának tartották, amely az apostoli széket nem kompromittálta. A 18. ülés kiad egy dogmatikai határozatot, amely a 69 SAPIENTIA – ET 1 70 khalkédóni határozat kiegészítője (DS 550-559) és magyarázata. Érezhető benne Maximosz Confessor hatása: mindkét természethez tartozik egy akaró képesség, a konkrét választás pedig a személyre tartozik. Krisztus emberi akarata megszentelődve követi az isteni akaratot. A zsinati határozat a khalkédóni két természet tanának mentén beszél a két akaratról és a két tevékenységről. Hangsúlyozza Krisztus szabad emberi akaratát, amelynek

szótériológiai jelentősége van: megváltásunk szabad akarattal végbevitt mű. “Őbenne, Krisztusban, két természetes akaratot és két természetes tevékenységet osztatlanul, változatlanul, elválaszthatatlanul és keveredés nélkül valónak tanítjuk hasonlóképpen a szent Atyák tanításához, két természetes akaratot, amelyek nem ellenkeznek egymással, […] hanem úgy, hogy az ő emberi akarata nem állt ellen az ő mindenható és isteni akaratának, nem tusakodik ellene, hanem inkább követi és alája veti magát.”35 Tehát a zsinat tisztázta, hogy az akaratról, mint a természet sajátosságáról van szó. A krisztológiai definíciók sorozata majd a VII. egyetemes zsinaton ér véget, mely a képromboló vitát zárja le. 35 DS 556 70