|
Dátum: 2008. március 02. 00:00:00. Forrás : Edupress |
Március 9-én, egy a diákságot komolyan érintő kérdésről is ügydöntő népszavazáson mondhatjuk el a véleményünket. A kérdés leegyszerüsítve arról szól, hogy eltöröljük-e a tandíjat? A cikkben olvasható két interjú - Ágh Péter (FIDESZ), illetve Magyar Bálint (SZDSZ) oktatáspolitikusokkal - egyaránt az Igen, illetve Nem válaszok melletti "ikszelésre" buzdit, valamint megvilágítja álláspontjuk szakpolitikai hátterét.
Véleményed van? Itt elmondhatod!
Ágh Péter: Elég volt a szívatásból!
Vannak mondatok, amiket nem lehet elfelejteni. 2006 februárjában a következő tudósítást közölték az újságok: "Sándor Klára, az SZDSZ ügyvivője elmondta, pártja nem akar tandíjat bevezetni, ugyanakkor utalt arra, hogy az új felsőoktatási törvényben jelentős előrelépés: nem az első, hanem egy diploma ingyenes. Arató Gergely, az oktatási tárca politikai államtitkára, szocialista politikus szintén nemet mondott a tandíjra. Azt is elmondta, hogy az új felsőoktatási törvény azt is rögzíti, hogy 12 félév ingyenes az államilag finanszírozott képzésben."
Sándor Klára ma a parlament Oktatási és Tudományos Bizottságának alelnöke, Arató Gergely az Oktatási és Kulturális Minisztérium államtitkára. Ők bizonyára már nem szívesen emlékeznek erre a nyilatkozatra. Nekünk, fiataloknak azonban nem szabad elfelejtenünk ezeket a szavakat. Nem szabad, hiszen újra becsaptak minket. Ígértek már ingyenes jogosítványt, ingyenes utazást, tavalyelőtt pedig egy ingyenes diplomát. Aztán nem maradt ezekből semmi, csak a hazugság, a félrebeszélés és az erőltetett magyarázatok. Mi, magyar fiatalok valamiért mindig ezt kapjuk tőlük.
Ágh Péter
A koalíciós pártok a választások után azonnal megállapodtak egymás között a tandíj bevezetésében. A kormány azzal csillapítgatta az országos felháborodást, hogy a hallgatók legjobb 15 százaléka mentesül majd a tandíjfizetés alól. Hiller István oktatási és kulturális miniszter ma már csak azt ígéri, hogy "aki jobban tanul, kevesebbet fizet majd". Ám ezt az ígéretüket sem tartották be, sőt drasztikusan csökkentették az államilag támogatott képzésbe felvehető diákok számát. A tandíj hírére radikálisan csökkent a felsőoktatásba jelentkezők és a felvett hallgatók száma. Ez egyértelműen jelzi, hogy a kormány által jelképes összegűnek titulált tandíjat - a jelentősen emelkedő lakhatási, utazási, megélhetési költségek, a gyermekeket nevelő családokra zúduló megszorítások mellett - a szerényebb körülmények között élő családok nem tudják megfizetni. Ahogy az OECD 50 országra kiterjedő legújabb jelentése is kimutatja, Magyarországon a legnehezebb azon családok helyzete, akik gyermeküket felsőoktatási intézménybe kívánják járatni.
Miközben a kormányoldal képviselői magyarázzák a bizonyítványt, a számok világosan beszélnek. 2006-ban - amikor még nem volt tandíj - 132 ezren, idén pedig mindössze 108 ezren jelentkeztek felsőoktatási intézményekbe. Az érettségizők száma eközben stagnált. Tavaly, az államilag támogatott képzésbe 56 000 fiatalt vettek fel, idén már csak negyvennyolc ezer diák tudott bekerülni főiskolára, egyetemre.
Érthető a jelentkezők számának csökkenése, hiszen a magyarországi tandíj Európa egyik legdrágább tandíja. Számtalan országban nincs hozzájárulás, vagy ahol van, annak mértéke ott kisebb, mint a magyarországi. Ma már olcsóbb tanulni Franciaországban vagy Németországban, mint itthon. Mindez azt jelenti, hogy Magyarországon a legkisebb tandíj összege is magasabb lesz annál, mint amennyit sok európai országban legmagasabb tandíjként kérnek el a hallgatóktól.
Amikor az európai számokat látom, mindig eszembe jut a kormányoldal indoklása: "a tandíj a versenyt erősíti". Úgy gondolom azonban, hogy ők nem versenyt hirdetnek, hanem megakadályozzák a verseny lehetőségét. Ebben a versenyben eleve el van döntve, ki a győztes, a gazdag fiatalok, a gazdag szülők, a gazdag családok. Ez nem verseny, ezt bundának nevezik. A jelentkezési adatokból kiderül: 24 ezren nem tudták vállalni a nevezést ebben a versenyben. Sokak számára pedig időközben fog kiderülni: a felsőoktatás a gazdagok pályája. A jelenlegi tendenciákat látva már nemcsak a legszegényebbek, de egy átlagos, két gyermeket nevelő szülő sem tudja majd a tehetséges gyermekeit beíratni felsőoktatási intézménybe.
A kormánypártok próbálják szépíteni, de ez a lesújtó kép tárul elénk, ha megvizsgáljuk a tandíj hatását. Sajnos ezt még mindig meglehet tenni velünk, fiatalokkal. Kampányban szép szavakat, ígéreteket, fogadkozásokat kaptunk. Sértődötten tagadták, hogy sarcot akarnának szedni a diákoktól. Most pedig nekünk kell szégyellni magunkat, ha esetlegesen emlékeztetjük őket korábbi szavaikra.
A FIDESZ népszavazási plakátja
Nesze Neked új Magyarország!
Szerintem a hazugságuk oka nagyon egyszerű. Racionális politikai megfontolást lehet arra találni, hogy miért mindig minket, fiatalokat szivatnak! Sajnos be kell látni, hogy a fiatalok számarányukhoz képest kis számban vesznek részt a választásokon. Kevesen vannak, akik élnek azzal a lehetőséggel, amellyel az ország és a saját sorsukat befolyásolni tudják. "Ha úgysem mennek el szavazni, akkor bármit megtehetünk velük" - gondolhatják ők. Ne hagyjuk magunkat, elég volt már a szivatásból! Tavasszal kapunk egy lehetőséget, mutassuk meg, hogy igenis van szavunk. Mutassuk meg, hogy mi is jelen vagyunk, velünk is számolni kell! Mutassuk meg, hogy elég volt a hazugságokból! A népszavazás esélyt ad arra, hogy elmondhassuk véleményüket az ország helyzetéről és saját jövőnkről.
Ott kell lennünk!
Magyar Bálint: Versenyképes tudást minőségi képzéssel!
Naivan azt remélem, hogy legalább a felsőoktatás világát érintő alapkérdésekben el lehet kerülni az érthetetlenségig leegyszerűsítő megközelítéseket, és gondolkodó értelmiségi módjára közösen át lehet tekinteni egy-egy intézkedés vagy reformelem értelmét, szükségességét. A tandíj - vagy ha úgy tetszik fejlesztési részhozzájárulás - ügyében is kiemelten fontos lenne, hogy az ellenzék által emlegetett rosszindulat, népnyúzás, kártékonyság helyett számba vegyük a valós indokokat.
A tandíj vitája valójában a felsőoktatás versenyképességéről szól.
Szeretünk büszkén hivatkozni az oktatási rendszer eredményeire egy-egy tudományos teljesítmény elismerésekor, de a valóságban inkább egyének, semmint az intézmények sikeréről van szó. Nincs magyar egyetem a TOP 500 között, elvétve találkozhatnak a hallgatók a legkorszerűbb technológiákkal a gyakorlati képzésben, és a "tudomány fellegvára" életérzés helyett inkább a "lepukkant szocreál" miliővel találkozhatott egy-egy átlagos magyar hallgató. Pedig a magyar állam nem költ arányaiban kevesebbet a felsőoktatásra, mint az európai unió többi országának kormányai. A GDP-hez viszonyítva mindenütt 0,8-1,2 % közötti a közpénzek aránya, hazánkban, 2006-ban, 0,95 % volt. A felsőoktatás színvonalának fejlődéséhez nélkülözhetetlen, hogy bővüljenek a pénzügyi források, amiből meg lehet építeni a korszerű laboratóriumot, amiből meg lehet fizetni a legkiválóbb oktatót, és persze amiből magas színvonalú szolgáltatásokat lehet működtetni.
Az Európai Unió oktatási minisztereivel ezért is köteleztük el magukat néhány éve arra, hogy a felsőoktatásra fordított források mértékét a GDP 2 %-ára növeljük az elkövetkező évtizedben. Természetesen azzal a tudattal, hogy ez nem az állami ráfordítások növelését, hanem a magánszektorból érkező bevételek növelését jelenti. Márpedig ez csak két helyről érkezhet; egyrészt az intézmények vállalkozási tevékenységéből, másrészt pedig a hallgatók képzési hozzájárulásából. Nem azért kell tehát tandíjat fizetni, mert az állam ki akar vonulni a finanszírozásból (jelenleg éppen hogy növeli azt), hanem azért mert a versenyképes tudás megszerzéséhez, versenyképes, modern intézmények és képzések szükségesek. A tandíjjal nem a kormányt, nem az adófizetőket, hanem azt az intézményt finanszírozzuk, amelytől a minőségi képzést várjuk el.
Magyar Bálint
A tandíj vitája valójában a hallgatók nagykorúsításáról szól.
Amíg mindent az állam fizet, addig a hallgató nem követel és nincs érzelmi alapja a számonkérésre. Az intézmény kegyet gyakorol a hallgatóval; felvette, tanítja és ha jól viselkedik még egy kétséges értékű papírt is ad neki a végén. A hallgató nem ugrál, ha elmarad az órája, ha felkészületlen a tanár, ha koszos a folyosó, vagy ha nem fér be a terembe, hiszen örülnie kell annak, hogy az állam kifizeti helyette a képzést. Ki nem mondott titkos szövetségben haladnak kéz a kézben, az intézmény a normatíva, a hallgató pedig a papír megszerzése érdekében. A megrendelő-szolgáltató viszony az állam és az iskola között működhetne legfeljebb, ha az államnak lenne kapacitása vagy lehetősége a számonkérésre (nincs neki). Ha lesz tandíj, és a hallgató maga is hozzájárul a képzés költségeihez, akkor a hiányolt megrendelő-szolgáltató viszony áttevődik az intézmény és a hallgató közé. A diákot érdekelni fogja, hogy a diploma, amiért fizet, az jó állásra legyen konvertálható, azaz hogy a felkészült oktató átadja neki a korszerű tudást, természetesen tanulásra alkalmas környezetben. A diák joggal várhatja majd el, hogy a TO-s néni legyen kedves, hogy a folyosó legyen tiszta, hogy a teremben legyen ülőhelye, és hogy a tanár felkészülten menjen be az órájára.
A tandíj vitája valójában a társadalmi igazságosságról szól.
A felsőfokú képzés társadalmi és egyéni hasznot hajtó befektetés. Egy diplomás férfi két és félszeresét keresi egy érettségizettnek, 16 évvel hosszabb életre számíthat és harmadakkora esélye van a munkanélküliségre mint a pusztán általános iskolát végzettnek. Az egyéni haszon mellett természetesen több adót fizet, magasabb hozzáadott értékű munkavégzésre képes és kevesebbe kerül az egészségbiztosítási pénztárnak is. Mindezek tudatában, vajon tényleg egyet lehet érteni azzal, hogy az adófizetők finanszírozzák teljes egészében a fent részletezetteknél lényegesen több elemből álló egyéni befektetést? Különösen akkor, amikor egy teljes korosztály 35-40 %-áról van szó évenként? Tényleg ifjúság-, és társadalomellenes lépés azt kívánni, hogy a hallgató a képzési költségek kevesebb, mint harmadát (átlagban 28 %) vállalja fel?
A magyar felsőoktatás versenyképessége, az oktatás minőségének javítása és a társadalmi igazságosság érdekében igenis szükség van a képzési költségek megosztására az állam és a hallgatók között. Amit azonban minden körülmények között szem előtt kellene tartani, hogy:
1. A tandíj legyen igazságos, azaz tükrözze a képzési költségekben és a végzettséggel várható jövedelemben meglévő eltéréseket. A jelenlegi rendszer e téren hagy kívánnivalót maga után, hiszen egységesen 105.000, illetve 150.000 Ft-ot kell fizetni.
2. A tandíj teljesítse be küldetését, azaz érdemi bevételt teremtsen az intézmények fejlesztéséhez. A jelenlegi rendszer e téren sem tökéletes, hiszen a teljes felsőoktatásra fordított állami kiadás 5 %-át teszi ki.
Az SZDSZ népszavazási plakátja
3. A tandíj ne növelje az esélykülönbségeket, azaz egyetlen tehetséges, ámde szegény gyereket se tartson távol a felsőoktatástól. A jelenlegi rendszer e téren megfelelő. A hallgatói juttatásokat jelentősen megnöveltük 2002 óta. Egy jól tanuló hallgató - diákhitel nélkül - vagy egy szociálisan rászoruló hallgató a minimálbérnek megfelelő támogatásra számíthat az intézménytől. És akkor még nem vettük számításba a diákhitelt, a diákmunka-lehetőségeket, a szülői támogatásokat, a természetbeni juttatásokat, valamint azt a tényt, hogy a legjobban teljesítő 15 %-nyi hallgató mentesül a tandíjfizetési kötelezettség alól. Ráadásul a tandíj összegének 50 %-a tanulmányi ösztöníjakra fordítandó.
Megítélésem szerint az utolsó szempontra kiemelt figyelmet kell szentelnünk, ezért is javasoltam, hogy a diákhitel legmagasabb felvehető összeghatárát a 2008/2009-es tanévtől emeljük meg oly módon, hogy az államilag finanszírozott alapképzésben 30.000 Ft helyett 40.000 Ft, az államilag finanszírozott mesterképzésben 45.000 Ft, a költségtérítéses alapképzésben 40.000 Ft helyett 50.000 Ft, és a költségtérítéses mesterképzésben 55.000 Ft legyen a legmagasabb igényelhető havi összeg.
Ágh Péter
1982-ben születetett Szombathelyen. Jelenleg is több felsőoktatási intézmény hallgatója. 2002-től szombathelyi önkormányzati képviselő. A 2002 és 2006 között tagja volt az Oktatási és Ifjúsági,- valamint a Kulturális és Társadalmi Kapcsolatok Bizottságának. 2007-ben a Sport és Ifjúsági Bizottság tagjává választották. A 2006 óta országgyűlési képviselő. Az Ifjúsági, szociális és családügyi bizottság tagja, az Ifjúsági albizottság alelnöke. 2007-től a Fidelitas ügyvezető alelnöke.
Magyar Bálint
Fejlesztéspolitikai Államtitkár. 1952-ben született Budapesten. 1977-ben végez történelem és szociológia szakon az ELTE Bölcsészettudományi Karán. A Rendszerváltás Programjának egyik kialakítója, az Ellenzéki Kerekasztal képviselője. 1990-től az SZDSZ országgyűlési képviselője. 1996 és 1998 között művelődési és közoktatásügyi, valamint 2002 és 2006 között oktatásügyi miniszter. Jelenleg a MEH fejlesztéspolitikai államtitkára. Nős, egy gyermek édesapja.
Véleményed van? Itt elmondhatod!
Van jó témaötleted? Írj nekünk egy vendégcikket!
Kapcsolódó olvasnivalók
Amit Albániáról tudni illik
Az Albán Köztársaság vagy Albánia (albánul Republika e Shqipërisë vagy Shqipëria, feltételezett jelentése ’sasok földje’) Délkelet-Európában, a Balkán-félszigeten fekvő független állam. Északon Montenegró (172 km), északkeleten a szintén albánok lakta Koszovó (115 km), keleten Macedónia (151 km), délkeleten és délen Görögország (282 km), délnyugaton a Jón-tenger, nyugaton pedig az Adriai-tenger határolja. Partvonalának teljes hossza 362 km.
Amit Koszovóról tudni illik
Koszovó vagy Kosovo (albánul Kosovë / Kosova; szerbül Косово и Метохија, Kosovo i Metohija, azaz Koszovó és Metohija) független állam Délkelet-Európa középső részén. Függetlenségét egyoldalúan, 2008. február 17-én kiáltotta ki a koszovói parlament, de az új állam elismerésének kérdése még viták kereszttüzében áll. 2008-ig Szerbia egyik tartománya, de az 1999-es koszovói háború óta az ENSZ felügyeli.
Az 1956-os forradalom története I.
Az 1956-os forradalom Magyarország népének a diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a XX. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákok békés tüntetésével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be november 10-én.
