Sociology | History of Sociology » Ferge Zsuzsa - Szociálpolitika a szocializmus időszakában

Szociálpolitika a szocializmus időszakában (’60-as, ’70-es, ’80-as évek) Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből I. Az 1957-től máig tartó szakasz: A reáljövedelem emelkedése az 1956-ot követő három évben igen jelentős, bár üteme igencsak lassú, de a reformot követő évtizedben ismét jelentős. A világválság 1975-ös tetőzésével újra negatív jelenségek jelennek meg: évi 5-10%-os infláció, 1-2%-os reálbércsökkenés, a reáljövedelmek stagnálása. Az első évtizedben a munkajövedelmek, a másodikban a pénzbeni szociális jövedelmek emelkedtek gyorsabban. Ez a két évtized nem oldott meg minden lényeges problémát, így az infrastruktúrális lemaradást sem, ami a lakáskérdést máig megoldatlanná, s rengeteg rossz következménnyel járó társadalmi problémává teszi. Emellett a munkabérek átlagos színvonala relatíve alacsony Ugyan a hivatalos munkaidő csökkentésében látványos a javulás, de ez

nem mondható el a munkafeltételekről általában. A parasztság helyzete a mezőgazdaság fejlődésével együtt gyors ütemben javult. A szociálpolitika eddig képtelen volt megoldani a szociális jövedelmek reálértéken tartását. A jövedelem-elosztás relatív egyenlőtlensége 1962 és 1982 között – kivéve a reformot követő közvetlen éveket – csökkent. Érdemes a „társadalmi szegénységet” társadalmilag, történelmileg meghatározható, objektíve létező, de relatív jelenségnek. A legalacsonyabb keresetek és nyugdíjak az átlaghoz képest emelkedtek, és többen váltak legalább valamilyen minimális ellátásra jogosulttá. Peter Townsend dolgozta ki a „szegénység” társadalmilag viszonylag legelfogadhatóbb meghatározását, s azt a statisztikai módszert, amelynek segítségével empirikusan megállapítható az a jövedelmi szint, ami alatt a társadalmi-gazdasági hátrányok halmozódnak. Lényegében csak akkor állítható

bizonyos egyénekről, családokról hogy szegények, ha nem jutnak el mindazokhoz az erőforrásokhoz, amelyek egy adott társadalomban szokásosak és elfogadottak. Ezt a módszert használta fel a Társadalomtudományi Intézet 1982-ben, s ez alapján számította ki Bokor Ágnes az „objektív relatív depriváció” mértékét. E szerint 1982ben a személyek 11, a családok 14%-a élt többféle súlyos hátránnyal, és további 20-26%-uk volt „veszélyeztetett”. A Tömegkommunikációs Kutató Intézet 1983-as felmérése szerint a lakosság 83%-a szerint létezik szegénység, s ennek népességen belüli arányát 21%-ra becsülik. A legalacsonyabb jövedelemszintet pedig, amiből már csak nagyon nehezen lehet megélni, az átlagjövedelem 64%-ra teszik. Összegezve: a tömeges, népesség felére vagy nagyobb hányadára kiterjedő szociális szegénység megszűnt Magyarországon. A népesség 10-30% közötti aránya, elsősorban a csak nyugdíjból élők és a

három vagy többgyermekes családok mélyen a kor színvonala alatt élnek, súlyos megélhetési gondokkal küzdenek. A fenti arányok nemzetközi összehasonlításban se nem abszurdak, se nem szégyenletesek. Magyarországnál jóval gazdagabb és fejlettebb szociálpolitikai hálózattal rendelkező országokban nem ritkák a hasonló arányok és nem kisebbek a számítási bizonytalanságok. II. 1957-1977: a szociálpolitika csendes feltámadása - elmélet és gyakorlat szétválása: 1. A szociálpolitika fejlődése: Ebben az időszakban az életkörülmények egyértelműen javultak. A gazdaság feléledése a gazdasági reformnak köszönhető A reform a korábbi gazdaságpolitika bírálatára épült, s az 1950-es időszak gyakorlatával való tudatos és gyökeres 1 szakítást hajtott végre. A szociálpolitikában azonban a hivatalos átértékelés és szakítás nem történt meg, s így a húsz évig tartó növekedési folyamat során elmélet, deklarált

politika és gyakorlat szétváltak. Pedig nem hiányzott a politikai tudatosság sem Már 1956 decemberében kimondta egy MSZMP határozat, hogy a gazdaságpolitikában elsődleges szempont kell hogy legyen a dolgozók életszínvonalának emelése. Különböző állami intézkedések születtek: bérminimum bevezetése, veszteséges vállalatok támogatása, átlagbér-szabályozás. A szegénység jelentős csökkentése nem önálló szegénypolitikával történt. A legfőbb eszköz a munkahelyteremtés volt. A bismarcki gyökerű egyéni biztosítási elve mellé bekerültek a társadalmi szolidaritás elvére épülő egyes elemek. A várományfedezeti rendszerről áttértek a felosztó-kirovó rendszerre, amelyek csökkentették a hosszú várakozási időt, és olyan csoportokra is kiterjesztették a jogosultságot, amelyek nem szereztek járulék-befizetéshez kapcsolódó jogosultságot. Lényegében a szolidaritási elv lassú, fokozatos erősítéséről van szó, aminek

távlatilag hosszú idejű alkalmazása elvezethet az értékálló és életszínvonalnövekedéssel is lépést tartó nyugdíjig. Cél volt a politikai diszkrimináció kiiktatása a szociálpolitikából. Nem volt tisztázva, hogy a szociálpolitika milyen viszonyban áll a gazdasággal és a gazdaságpolitikával. Emiatt a szociális szándékú lépések gyakran fékezték a gazdaság fejlődését, s így az önálló szociálpolitika hiányának terheit közvetlenül a gazdaság viselte. Ezért a gazdaság érdekében szót emelők elégedetlenebbek voltak a „szociálpolitikával”, noha önállóan az nem is létezett. 2. Társadalomkutatás és érdekmozgások: Az ’50-es években a társadalomkutatásokat sorra visszaszorították, elfojtották a társadalmi gondolatokat. 1958-ban voltak az első statisztikai felmérések munkások, alkalmazottak és parasztok jövedelem-elosztásáról. 1962-ben volta az első rétegződési kutatás s társadalmi mobilitás vizsgálat.

Ettől kezdve ezt ötévenként megismételték A ’60-as évek közepétől megjelent a szociológia, bár az első tanszéket 1973-ban, az ELTE-n avatták fel. A ’70-es évektől kezdve bontakoztak ki a társadalompolitika, szociálpolitika elméleti kérdéseinek tisztázására irányuló tudományos törekvések. A társadalomkutatás fellendülését a politika támogatta, igényelte. A politika és a tudomány együttműködése különösen a gazdaságpolitikában és kultúrpolitikában nyilvánult meg. A szociálpolitikában azonban az együttműködés kevésbé egyértelmű. Nem alakult ki a társadalmi és a szociálpolitikai tervezés önálló arculata. A ’70-es évek végéig a pozitív irányú fejlődésben folyamatos módon csekély volt az „alulról jövő” nyomás szerepe. A gyakorlat előbbre tartott, mint a társadalom- vagy a szociálpolitika elmélete. Önálló mozgalmak, érdekmozgások nélkül is haladtak a dolgok. Ennek a hátulütői csak a

gazdasági és társadalmi-szociális fejlődés megtorpanásával váltak nyilvánvalóvá. Úgy tűnhetett, hogy ennek a húsz évnek az a jellemzője, hogy jól fejlődő gazdaság mellett néhány gazdaságkorlátozó és néhány korrekciós intézkedéssel önálló szociálpolitika nélkül is folyamatosan javítható a lakosság helyzete, csökkenthető a szegénység, az egyenlőtlenség. III. A gazdaságilag nehezedő időszak: 1978-tól máig: 1. Az életszínvonal alakulása: 1978-85 között a nemzeti jövedelem növekedése lelassult, a külföldi eladósodás terhei nőttek, amik egyre nehezebben voltak teljesíthetők. Azért előbb a lakosság helyzetét közvetlenül nem érintő makroszintű átcsoportosításra kerül sor, majd néhány államigazgatási takarékossági intézkedést vezetnek be. A ’70-es évek végétől elfogadott politikává válik a lakosság vásárlóerejét korlátozó intézkedések. Az áttekintendő intézkedések és tendenciák nem

kizárólag szociálpolitikai jellegűek. Közös elemük az, hogy közvetlenül érintik a lakosság életszínvonalát. 2 A fontosabb folyamatok: - korábban központi alapokból vállalt közöséi létesítmények létrehozásának visszahárítása a helyi közösségekre - egyéni célt szolgáló infrastruktúra – főleg lakás- építési terheinek korábbinál nagyobb mértékű áthárítása a magánerőre. Az 1968 évi reform után a központ nagyobb szabadon felhasználható jövedelemrészt hagyott a lakosságnál, ami a lakáshelyzet jelentős javulását eredményezte. Az utolsó években azonban az állam a korábbinál sokkal kevesebbet fordít lakásépítésre, amivel gyakorlatilag kiszorítják az önerőből építésre képtelen, alacsonyabb jövedelmű csoportok lakáshoz jutását. - a vásárlóerő korlátozása különböző eszközökkel: ellentételezés nélküli áremelések, a vállalati bérnövekmény súlyos adóztatása Egyes lépések a

magasabb keresetűeket sújtották, úgy, hogy az áremelkedés különösen magas volt a gépkocsival és az építkezésekkel kapcsolatos kiadásoknál. A nyugdíjak korrekciós rendszere csak a relatíve legalacsonyabb nyugdíjaknál biztosította a vásárlóerő megőrzését. A reálérték-csökkenés már a 2000 Ft körüli nyugdíjaknál érzékelhető, s annál nagyobb, minél magasabb a nyugdíj. A csökkenés ellentételezését pedig nehezítette a nyugdíjasok foglalkoztatási feltételeinek a romlása is. Nem tudták megakadályozni a nagyon szűkösen élő nyugdíjasok helyzetének rosszabbodását. Egyes intézkedések azonban a jobb helyzetű csoportoknak kedveztek. Ilyen volt pl a nyugdíjplafon megszüntetése, ami a legmagasabb nyugdíjjal rendelkező szűk csoportnak kedvezett. De ilyen volt a gyes gyermekgondozási díjjá, keresetarányossá tétele A legrosszabb helyzetű csoportokat olyan intézkedésekkel próbálták védeni, mint a nyugdíjkorrekciós

rendszer, a bérminimum emelése, valamint a segélyezés liberálisabb gyakorlata, illetve az új családsegítő hálózat, az ún. családsegítő központok kiépítése 1978 óta nem volt soron kívüli béremelés a legalacsonyabb keresetűeknél. Volt olyan időszak, amikor az elemi szükségletek árai gyorsan megemelkedtek, s így felbukkant egy 1949 óta ismeretlen jelenség is: az alacsonyabb jövedelmű családok képtelenek voltak kifizetni a lakásrezsit. A legnagyobb problémát a foglalkoztatási lehetőségek szűkülése jelentette. A szakképzetlenek és a cigányok helyzete a legveszélyeztetettebb. Még nem született döntés a munkanélküli járandóságról sem, melynek hiányát az 1985 őszén újraszabályozott átképzési segély csak részben pótolja. A családi pótlék és a segélyezés feltételei nem igazodtak a munkaerő-piaci változásokhoz. A politikai szándék ellenére megjelent a munkanélküliség ténye. Ráadásul nehezítették a

táppénz és a rokkantosítás feltételeit Pedig Magyarországon munkanélküli segélyrendszer hiányában nem is volt más lehetőség bizonyos munkaügyi problémák kezelésére, mint a rokkantosítás. Különösen nehézzé vált a megváltozott munkaképességűek elhelyezkedése. A családi jövedelmek változásainál egyértelműen a két- és többgyermekesek, illetve a gyes-en lévő anyák családjai voltak a vesztesek. A nyugdíjasok közül a legalacsonyabb nyugdíjjal rendelkezők relatív vesztesége a legkisebb. A helyzet nehezedését kísérő bizonyos jelek az abszolút szegénység növekedésére utalnak. Ehhez járul egy leszakadási tendencia, a legkevésbé képzett, legrosszabb helyzetű csoportoknál. 2. Mozgások a szociálpolitika körül: - Mit gondolnak az állampolgárok?: az utolsó évek negatív tendenciáira a lakosság élénken reagál. A közvélemény változását a Tömegkommunikációs Kutatóintézet követte nyomon 1982-ben a kérdezettek

55, míg ’84-ben 71%-uk tekintette súlyosnak a nyugdíjasok helyzetét, 37 helyett 47% vélte úgy, hogy éppencsak kijönnek a nyugdíjukból, és 71 helyett 81% mondta azt, hogy nagyon fontos lenne a kis nyugdíjak felemelése. Ez azért lényeges, mert 3 saját helyzetüket a két évben nagyjából hasonlóan értékelték. De a nyugdíjasokénál is lényegesebbnek tartják a rokkantak helyzetének javítását. A helyzetmegítélés az aktívabb szociálpolitika igényével párosul. Szinte minden rossz helyzetű csoportra és szociális intézményre vonatkozóan megfogalmazódik a javítás szükségessége. Az állampolgárok legfőképpen a teljesítmény megfelelő értékelését követelik, mert minden csoport veszélyeztetve érzi életszínvonalát. Ennek az ideológiának a növekedésével jelentősen emelkedett azok száma is, akik bővítenék a szociálpolitika tevékenységét. A szegénység egyéni hibákkal való magyarázata szűkebb körre szorult,

míg a társadalmi indokokat keresők aránya nőtt. 1982-ben és 1984-ben is jóval többen sorolták a szegénység fő okai közé az egyéni hibákat, a fogyatékosságokat, mint társadalmi tényezőket. A közvéleményt élesen foglalkoztatják a szociálpolitika hiányosságai, és határozott elképzelések vannak az elkerülendő problémákról is. - Társadalmi mozgalmak: az utóbbi években Magyarországon is megélénkültek a különböző társadalmi mozgalmak. Legnagyobb szerepe a szakszervezeti mozgalmaknak van Nehezíti a szakszervezet szerepének megítélését, hogy a kormánnyal való egyeztetések nyilvánossága még csekély. A társadalmi mozgások új minőségét jelzi különböző társadalmi érdekképviseletek megjelenése. A legismertebb ilyen alulról kezdeményezett szövetség a mozgássérülteké. De nincs tisztázva, hogy milyen legyen az állam és e különböző szervezetek közötti viszony. Az ilyen „spontán” mozgások kettős

szociológiai problémával számolnak: az egyik, hogy az anyagi segítség reményében való versenyben nem szívják-e el egymás elöl a javakat, energiákat; a másik, hogy általában azok a csoportok maradnak ki ebből a versenyből, akik a legrosszabb helyzetben vannak, és el sem jutnak közös érdekek felismeréséig. Tehát adott esetben érdemes a politikának a „spontán” mozgásokat támogatnia, megszerveződésüket segíteni. - Társadalomkutatás: a tudományos kutatás növekedése is része a társadalmi mozgásoknak. Szoros kapcsolat van a politika és a tudomány között. Kétirányú hatásokról van szó 1960 után megélénkült a társadalomkutatás, ami a ’70-es évek végétől kiegészült a szegénység jelenségeire. Kevesebb előzményre támaszkodik a szociálpolitikai kutatások programja Egy széleskörű szociálpolitikai vizsgálatsorozat indult el a ’70-es évek végén az MTA keretében. E programnak a múlt és jelen elméleti-gyakorlati

elemzése mellett az is feladata, hogy kidolgozza egy hosszabb távra szóló szociálpolitikai koncepció alapjait. - A politika változásai: a közvélemény, a társadalmi mozgalmak és új szerveződések, a megélénkült tudományos munka kölcsönhatásban vannak a politika szociálpolitika iránti nagyobb érdeklődésével. Megnövekedett a pártsajtó, a tömegkommunikáció érdeklődése A szociálpolitika és a szociális kérdés nyilvánossága 1952-ben volt mélyponton. A „szegénység” tabu jellege a napi sajtóban megmaradt, de szinonimái terjednek. Pl hátrányos helyzetű, halmozottan hátrányos helyzetű. Ez nem baj, mert a szegénységtudat általában leszerelő, s ha ezt még hangsúlyozzák is, az cselekvést bénító lehet. Kutatásokban érdemes az „objektív relatív depriváció” fogalmát alkalmazni. Noha számos erőfeszítés történt a gazdasági bajok ellensúlyozására, nem sikerült elkerülni z átlagos, általános helyzet romlását,

s nem sikerült biztosítani a legrosszabb helyzetű csoportok sokoldalú fokozott védelmét. Nem állítható, hogy a szociálpolitika pozíciója a világválság „begyűrűzésének” évei alatt meggyengült volna. Sokszor az ellenkezője az igaz Csak a problémák szaporodnak, és a korábbinál jobban érzékelhetőbbek. 4