Sociology | City sociology » Cséfalvay Zoltán - Az elővárosi, szuburbanizációs folyamatok felgyorsulása Budapesten és agglomerációjában

Cséfalvay Zoltán - Az elővárosi, szuburbanizációs folyamatok felgyorsulása Budapesten és agglomerációjában Budapest fejlődése az 1980-as évek közepétől-végétől az elővárosi, az úgynevezett szuburbanizációs szakaszban lépett. A tehetős rétegek kiköltözése a fővárosból az agglomeráció zöldövezeti településeire, az ipartelepek és a szolgáltató létesítmények letelepedése az elővárosi övezetbe mind olyan jelenség, amelyek ebben az új szakaszban meghatározzák a magyar főváros jövőjét. A városfejlődés cikluselmélete Már az 1980-as években kimutatták, hogy az európai városok fejlődése sajátos ciklust követ és az elővárosi fejlődés egyike e ciklus szakaszainak. A cikluselmélet négy tézisre épül: 1. Az első tézis szerint a városok növekedése – az ipari forradalom óta – jellegzetes szakaszokra tagolható ciklusok keretében játszódik le. 2. Ezeknek a fejlődési ciklusoknak a szakaszaiban koncentrációs

és dekoncentrációs, illetve növekedési és zsugorodási folyamatok váltják egymást. 3. A városfejlődési ciklusok globális jellegűek Azaz a városfejlődési ciklus és a ciklus szakaszai kisebb-nagyobb időbeli eltolódással ugyan, de a Föld valamennyi régiójában megjelennek. 4. A városfejlődési ciklusoknak, illetve szakaszainak az időbeli eltolódása miatt a nagyvárosok fejlődése egy adott időpontban kontinensenként, országonként és régiónként eltérő képet mutat. Berg és Klaassen a nagyvárosi térségeket két nagyobb részre bontották fel:  Nagyvárosi magterületre, tehát magára a városra.  A nagyvárosi magterületet övező városkörnyékére, vagyis az agglomerációs gyűrűre. Annak alapján, hogy a nagyvárosi magterületen és annak agglomerációjában milyen népesedési folyamatok játszódnak le négy fázist különítettek el a nagyvárosok fejlődésében: 1. Urbanizációs szakasz: Ebben a szakaszban a nagyvárosi

magterületen nő a népesség száma, miközben a nagyváros környékén a népesség csökkenése tapasztalható. Ez a tömegméretű városba özönlés időszaka. A nagyváros magterülete nemcsak a távoli, falusias régiókból, hanem közvetlen környezetéből is magából szívja a népességet. Nyugat-Európában ez jellemezte a 19. század egészét, Kelet-Közép-Európában pedig még a 20. századba is átnyúlt 2. Szuburbanizációs szakasz: E szakaszban előbb megáll, majd csökken a nagyvárosi magterület népessége, ugyanakkor a népesség növekedése a nagyvárost övező agglomeráció településeibe helyeződik át. A nagyvárosi agglomeráció népességének a növekedése egyszerre két forrásból is táplálkozik:  Nagyvárosból kitelepülő népességből.  A vidéki betelepülőkből, akik a nagyváros környékét célozzák meg. 3. Deurbanizáció szakasza: Mind a nagyvárosi magterület, mind pedig az agglomeráció népessége csökkenő

tendenciát mutat. A népesség növekedése a nagyvárosokból távol eső kisvárosi vagy falusias térségekre helyeződik át. 4. Reurbanizációs szakasza: E szakaszban zárul a városfejlődés ciklusa A nagyvárosi magterület népessége ismét növekedni kezd. Az agglomerációt továbbra is a népesség csökkenése jellemzi. A városfejlődés ciklusai az Európai Unióban Az Európai Unión belül három nagyrégió különíthető el: 1. Az Európai Unió hagyományos magterülete A London, Párizs és a Ruhr-vidék között húzódó „aranyháromszög”. Ez Európa legkorábban iparosodott vidéke 2. Az Európai Unió új magterülete Az Alpok és a Mediterráneum északi partvidékeinek későn és gyengén iparosodott, ám az utóbbi évtizedekben dinamikusan fejlődő városait foglalja magában. 3. Az Európai Unió déli perifériája Portugália, Dél-Olaszország és Görögország nagyvárosaira terjed ki. Az Európai Unió hagyományos magterületén

fekvő nagyvárosok fejlődésében az 1950-es és az 1960-as években a szuburbanizációs folyamatok domináltak. Az 1970-es évek végétől kezdve az első olajválság, az új, rugalmasabb termelési eljárások térhódítása következtében a nagyvárosi agglomerációk népességének a növekedése megtorpant. Az Európai Unió magterületének a városai az elmúlt évtizedekben a városfejlődési ciklus valamennyi állomását végigjárták. Az Európai Unió új magterületén fekvő nagyvárosokban csúszással, az 1970-es években kezdődött el a szuburbanizációs szakasz, amely az új iparágak fellendülésének köszönhetően az 1980-as és az 1990-es években is folytatódott. Az Európai Unió déli perifériájának a nagyvárosai csak napjainkban jutottak el az urbanizációs szakasz végéhez, illetve a szuburbanizációs szakasz kezdetéhez. Kelet-Közép-Európa megkésett városfejlődése Kelet-Közép-Európában a 16. század óta szinte minden

fejlődési folyamatra, így a városfejlődésre is a megkésettség a jellemző. Erre utal az a tény, hogy térségünkben a falusi lakosság aránya még a 20. század közepén is magas értékek, 50 és 70% között mozgott, miközben erre az időszakra Nyugat-Európa lakosságának a nagyobb hányada már városi lakossá vált. Kelet-Közép-Európa már a római városfejlődés idején is peremvidéknek számított, hiszen ebben a térségben már nem valódi városok, hanem inkább csak erődök épültek. A középkort is egy gyenge városszerkezet és néhány igazi nagyváros – Buda, Prága, Krakkó és Danzig – jellemezte. Ezt a fejletlen városhálózatot történelmi csapások – Magyarországon a török – tovább gyengítették. Kelet-Közép-Európában a 19 században meginduló iparosítás nem a polgári városokból fejlődött ki, mint történt ez Nyugat-Európában. Kelet-KözépEurópában a külső hatásokra – külső tőke – elinduló

iparosítás fejlesztette ki a modern városokat. Magyarországon a 19. század utolsó harmadában megindult az iparosítás Az időbeli késés következményeként a magyarországi iparosítás és városfejlődés mind jellegét, mind pedig szerkezetét tekintve eltért a nyugat-európaitól:  Egyrészt Magyarországon az ipari fejlődés néhány, kevésbé tőkeigényes iparágra – mint az élelmiszeripar, a malomipar, a mezőgazdasági gépgyártás és a feldolgozóipar – koncentrálódott. Ezeknek az iparágaknak alacsony a tőkefelhalmozó képességük, ami nem kedvezett a városok és a városhálózat megerősödésének.  Másrészt a szűkös erőforrások csak koncentráltan, a nemzeti fővárosba összpontosítva jelentek meg. Ennek következtében Budapest rövid idő alatt nemzetközileg is versenyképes nagyvárossá vált. A magyar főváros fejlődése elszakadt a hazai városfejlődéstől. Budapestnek „primate city” státusa van Budapest

„primate city” státusa Budapest 1910-es adatai is mutatják, már a szültése idején is túlsúlyos volt az ország városhálózatában. Ez a túlsúly hangsúlyosabbá vált az I világháború után, amikor a közepes nagyságú városok zöme az újonnan meghúzott országhatárokon kívül maradt. Korábban kevésbé jelentős kisváros a városrendszer meghatározó tagjává nőtte ki magát. Az urbanizációs szakasz befejezése Magyarországon, 1945-1990 Kelet-Közép-Európában a városnövekedés szakaszának lezárulása az 1945 utáni időszakra tolódott ki. Az 1945 és 1990 közötti városfejlődést ideológiai alapú kettőség jellemezte:  egyfelől a polgári várossal szembeni idegenkedés,  másfelől a munkások lakta (szocialista) iparváros favorizálása. A város egyet jelentett a munkásosztály lakhelyével. A városfejlesztés – az 1950-es és az 1960-as években – egyet jelentett az iparosítással, pontosabban a „tervszerű”

ipartelepítéssel. Ebben az időszakban a városi infrastruktúra fejlesztését az ipartelepítés elkerülhetetlen kísérőjelenségének tekintették. Az 1960-as években változás történt, mert az iparfejlesztésben a gépgyártás és a feldolgozóipar került az előtérbe. Ezek az iparágak jobban kedveztek a vidéki kisvárosok fejlesztésének és a hazai városhálózat decentralizálásának. Magyarországon az 1970-es és az 1980-as években felgyorsult a városiasodási folyamat, sőt, az 1980-as évekre már befejeződött a városi népesség robbanásszerű növekedése. Azaz lezárult a városfejlődési ciklus urbanizációs szakasza. A városfejlődés urbanizációs szakasza felemás képet mutat Magyarországon. Egyrészt a városiasodás, amely a városi lakosság arányával mérhető, a fejlődési szakasz végén is elmaradt a nyugat-európai szinttől. Másrészt a magyar városokban a szolgáltató-ágazatok gyengén fejlettek. Ebből eredően még ma is

kevés város rendelkezik erős helyi vállalkozóréteggel, helyi polgársággal és polgári kultúrával. Harmadrészt a felülről vezérelt ipartelepítés és városfejlesztés negatív örökségének tekinthető, hogy a magyar városok jelentős része még ma is képtelen az önálló tőkeakkumulációra, valamint az önálló és innovatív gazdasági klíma megteremtésére. Budapest fejlődése az urbanizációs és a szuburbanizációs szakaszban A megkésett modernizáció miatt a magyar főváros csupán az 1990-es években jutott el a szuburbanizációs fejlődési szakaszba. Budapest fejlődését a kezdetek ót a város terjeszkedése kíséri, ezért a környező településeknek a fővárosba való beolvasztása már a megindult szuburbainzációs folyamatokat takarta el. Igaz ez a megállapítás Budapest és környező 23 település 1950-ben bekövetkezett egyesítésére. Így a beolvasztás során valódi nagyvárosok – Újpest és Pestszenterzsébet –

váltak a főváros részévé. Nagy-Budapest kialakítására, a környező települések beolvasztására olyan időszakban került sor, amikor a népesség növekedése – szuburbanizáció jeleként – a város környéki településgyűrűre helyeződött át. Ebben az időszakban Budapest válasza a meginduló szuburbanizációs folyamat kihívásaira nem az agglomerációval való együttműködés megteremtése, hanem a környező települések beolvasztása, Nagy-Budapest létrehozása volt. A környező településgyűrű beolvasztása csak időlegesen fojtotta el a kezdeti szuburbanizációs folyamatokat. Az 1960-as és 1970-es években újra vándorlási nyomás nehezedett a fővárosra, amit ismét a környező településgyűrű fogott fel. A budapesti ipar a megnövekedett munkaerőigényét nem a városba betelepülő tömegekkel, hanem az ingázók hadával fedte le, akik a főváros „előszobájába” telepedtek le. 1971-ben hivatalosan is kijelölték a

budapesti agglomeráció határát, amely 43 települést foglalt magába. A nagyvárosi magterület népességnövekedésének a lelassulása, valamint a nagyvárost övező településgyűrű népességének a növekedése az 1970-es és az 1980-as években is folytatódtak. Budapest lélekszáma 1960 után szerény mértékben gyarapodott, miközben az agglomeráció településeit a népesség gyors növekedése jellemezte Az igazi áttörés, a szuburbanizációs szakasz kezdete az 1990-es évekre esik. A főváros népessége 1990 és 1995 között már 5%-kal csökkent, ugyanakkor az agglomeráció településeiben 3%-os növekedés volt. Budapest ezzel belépett a szuburbainzációs fejlődési szakaszba. A szuburbanizáció beindulásának hátterében két – ellentétes hatású és eltérő erősségű – folyamat áll. Az egyik folyamat a tervgazdaság 1990-ben kezdődött lebontása, illetve a piacgazdaság átalakítása, amely a budapesti munkaerőpiacon a képzetlen

ipari dolgozók iránti kereslet drasztikus visszaeséséhez vezetet. Ezt a lecsökkent keresletet a fővárosi munkaerőpiac az ingázók nélkül is fedezni tudta. Tehát ez a változás a szuburbanizáció ellenébe hatott. A másik folyamat a tehetősebb társadalmi rétegek, az ipari üzemek és a szolgáltatólétesítmények kitelepülése a fővárosból a környező, kevésbé zsúfolt, zöldövezeti településekbe. Ez utóbbi folyamat felgyorsította a szuburbanizációs jelenségeket a budapesti agglomerációban. A szuburbanizációs folyamat felgyorsulását jelzi az is, hogy 1997-ben ismét lehatárolták az agglomeráció terültét, amely már 78 települést zárt magába