History | Studies, essays, thesises » Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata, a Borogyinói ütközet

NAPÓLEON 1812-es OROSZORSZÁGI HADJÁRATA - A BOROGYINOI ÜTKÖZET (1812. szeptember 7) "Oroszország Tilsitben örök barátságot esküdött Franciaországnak és háborút Anglia ellen. Ma megszegte ígéretét. A gyalázatot vagy a háborút kínálja számunkra Nem lehet kétséges, hogy melyiket választjuk." ( Bonaparte Napóleon ) Problémák Oroszországgal: 1811-re a Wagram-i(1) siker és az osztrák nagyhercegnővel kötött házasság ellenére Bonaparte Napóleon birodalma nehéz helyzetbe került. Az 1809-es hadjárat megingatta marsalljai és főtisztjei Napóleon ítélőképességébe vetett bizalmát, és nem kerülte el sem ellenségei, sem szövetségesei figyelmét, milyen nehézségekkel küzdött Ausztria meghódításakor. A francia gazdaságot a császár hatalmas hadseregének felállítására, kiképzésére és felszerelésére fordított óriási kiadások elgyengítették. A birodalom egyéb nemzeteinek gazdasága még ennél is rosszabb

állapotban volt, és a Spanyolországgal vívott háború is túlontúl hosszúra nyúlt. A csatorna partvidékétől keletre és a Pireneusoktól északra Napóleon látszólag mindenkire ráerőszakolta akaratát, ám mindez másként fest, ha közelebbről szemügyre vesszük a dolgokat. Minden címe és területe, minden király; fejedelem, herceg ellenére, aki elismerte hatalmát és trónja elé járult, Napóleon más volt, mint Európa többi császára és királya. Az 1789-es francia forradalom új eszméinek terjedésével (mint: szabadság, egyenlőség) megrémisztette Európa urait, mivel ezek az eszmék egyszersmind veszélyeztették az össz-európai status quót. Attól féltek, hogy azok a teóriák, amelyek kirobbantották a francia forradalmat, átszivárognak saját birodalmukba. De mindezidáig egy kontinentális hadsereg sem volt képes megállítani a francia felvilágosodás eszméinek terjedését, és az időközben törvényes önkényúrrá vált

Napóleont. Egyedül Anglia vált a remény forrásává mindazok számára, akik ellenezték a liberális eszméket, az igazságtalanságot és az elnyomást. Napóleon viszont megpróbált diplomáciailag közeledni Angliához, hogy legalább semlegességre bírja az újabb potenciális ellenfelet. De 1811-ben semmi jele sem volt annak, hogy Anglia hajlandó lenne kompromisszumot vagy békét kötni. Ez idáig a britek főleg úgy harcoltak, hogy támogatták szövetségeseiket, vagy fegyvert szállítottak nekik (Portugáliának, Spanyolországnak), és flottájuk semlegesítette a kontinentális rendszer hatásait. Mostanra azonban már ütőképes hadsereggel rendelkeztek, amely Portugáliában partra szállt Wellington hercegének vezényletével és sikeres hadjáraton vett részt később Spanyolországban is. Napóleonnak szüksége volt Ausztriával és Oroszországgal kötendő békére, hogy elbánhasson a "spanyol fekéllyel", de nem kapott békét. Az orosz I

Sándor cár és az osztrák II. Ferenc császár is okkal neheztelt a franciák császárára Házassága Ferenc császár lányával - legalábbis átmenetileg - rendezte Napóleon viszonyát Ausztriával, Oroszország azonban más kérdés volt. Bonaparte Napóleon - Franciaország császára Tilsitben(2) úgy tűnt, hogy Napóleon és a cár képes az együttműködésre, és megosztják a hatalmi egyensúlyt Európában, de Sándor nem volt teljesen a maga ura. Anyja és nemesei gyűlölték a francia császárt és a francia eszméket. Az orosz nemesség érdekeit nem lehetett egykönnyen figyelmen kívül hagyni, hiszen ugyanezek a nemesek voltak felelősek Sándor édesapjának, Pál cárnak a meggyilkolásáért. Napóleon kezdetben óvatosan elkerülte, hogy beavatkozzék Oroszország kelet-európai, különösen lengyelországi befolyási övezetébe. Mindez azonban nem lágyította meg a cárt. A franciák megakadályozták az orosz hatalmi terveket

Konstantinápolyban, s a francia birodalom filozófiája, valamint politikai doktrínái amúgy is örökös vita forrását képezték. Sándor valóban javaslatot terjesztett elő egyfajta parlamentáris kormányzat bevezetésére Oroszországban, de kemény ellenállásba ütközött. Környezetében mindazokat, akik egyetértettek a cár liberális elképzelésével, száműzetésbe kényszerítették azok a miniszterek, akik jóléte több millió jobbágy munkájától függött, így Sándor reformelképzelései feladására kényszerült. Ráadásul a francia kontinentális zár súlyosan érintette a szövetség tagjaként helytálló Oroszországot, illetve annak befolyásos kereskedő rétegét. Ez a réteg pedig akinek a profitját most megnyírbálta a császár gazdasági politikája - az orosz politikai hatalomban igen jelentős súlyt képviseltek. Noha Sándor kezdetben csodálta Napóleont, és Tilsitben barátságot mutatott iránta, nyugtalanította a császár

Poroszországgal szemben tanúsított magatartása, de még ennél is jobban aggasztotta hogy Napóleon a Varsói Nagyhercegség felállításával bátorította a lengyel nemzeti törekvéseket. Oroszország vonakodó segítsége az osztrákok elleni háborúban elnyerte jutalmát, a schönbrunni béke feltételei szerint megkapta osztrák Galícia egy részét, de ennek a területnek a legnagyobb része a Varsói Nagyhercegség fennhatósága alá került. Napóleon, aki világosan látta a cár először Erfurtban, majd az osztrák háború során tanúsított ingadozó hozzáállását, már arra gondolt, hogy hasznát veheti majd a lengyel lándzsásoknak egy Oroszország ellem háborúban. Mivel a Nagyhercegség növekedését Szentpéterváron rossz előjelnek tekintették, 1810 januárjában az oroszok szerződéstervezetet készítettek, mely szerint Napóleonnak el kellett ismernie, hogy sohasem egyezik bele a Lengyel Királyság felélesztésébe. Ám Napóleon, alighogy

nyélbe ütötte házasságát Mária-Lujzával, elutasította a konvenció ratifikálását. Ezen felül 1810 augusztusában Svédország elfogadta fejedelméül a francia Bernadotte marsallt, amivel a svédek kísérletet tettek arra, hogy biztosítsák Franciaország támogatását az orosz terjeszkedéssel szemben a balti térségben. Oroszország ezt a franciák újabb csapdájának fogta fel; valójában azonban Napóleon gyűlölte Bernadotte-t. Az 1812-es háború valójában abból fakadt, hogy Oroszország pénzügyi okokból már nem tudta betartani a kontinentális rendszer feltételeit, pedig 1810-1811-ben Napóleon annak szentelte energiáit. Hollandia, a német Hanza-városok és az Oldenburgi Hercegség, a cár sógora tulajdonának bekebelezése általános neheztelést és aggodalmat szült. 1810 október közepén a cár elutasította Napóleon azon követelését, hogy az orosz vizeken semleges zászló alatt hajózó hajók embargó alá kerüljenek. Ezt

követően, december közepén rendelet könnyítette meg a semleges hajók bejutását az orosz kikötőkbe, és magas behozatali vámot vetettek ki olyan "luxuscikkekre", mint a francia bor és a selyem, ami súlyos csapást jelentett a törékeny francia gazdaság számára. A háború még ekkor sem volt elkerülhetetlen, leszámítva, hogy Napóleon a kontinentális blokád mindennemű megsértését birodalma és annak biztonsága elleni csapásként értékelt. I. Sándor cár - Oroszország uralkodója A Franciaország elleni háború lehetősége látszólag nem zavarta a cárt. A spanyol ellenállás önbizalmat öntött belé, amint a francia követnek, Caulaincourt-nak mondta 1811 elején: "Ha a császár a háború mellett dönt, valószínűleg vereséget szenvedünk, feltéve, ha harcolunk, ám ettől még nem lesz béke. A spanyolokat sokszor legyőzték, de tovább harcolnak, és nincsenek olyan messze Párizstól, mint mi, és nem áll

rendelkezésükre a mi telünk, éghajlatunk, erőforrásaink. Klímánk és telünk a mi oldalunkon harcol majd." Ráadásul ebben az időben az orosz külpolitika számára kedvező fordulatok következtek be. A cár és Bernadotte svéd régens között közeledés volt érezhető, amely leginkább abból eredt, hogy Napóleon 1812 januárjában elfoglalta svéd Pomerániát, amit a svédek és maga Bernadotte is rossz szemmel nézett, ugyanekkor a bukaresti szerződés, amelyet Oroszország és Törökország kötött 1812 májusában, több ezer orosz katonát szabadított fel a török határnál, és nagyobb szabadon bevethető hadsereget biztosított a cárnak. Áprilisban Sándor cár ultimátumot küldött Napóleonnak: "A császárnak vissza kell vonnia csapatait Poroszországból, és kompenzálnia kell az Oldenburgi Hercegséget." A cár lengyelországi területi követelései viharos jelenethez vezettek a Tuilerie-kben Kurakin orosz követ és Napóleon

között: a császár az 500.000 fős Grande Armée-val fenyegette meg Oroszországot, hozzátéve, hogy akkor sem adna egy hüvelyknyit sem Lengyelország földjéből, ha Oroszország hadserege a Montmartre magaslatán állna. Napóleont nyilvánvalóan nem rettentette el Sándor kiállása. Jól tudta: ha most engedményeket tenne, akkor az újabb követelésekhez, végül birodalmának összeomlásához vezetne, és 1811 elejétől már készült a háborúra. Majd 1812 júniusában a Grande Armée megindult Oroszország felé úgy, hogy nyugaton a "spanyol fekély" nyitva maradt. Azáltal, hogy megtámadta Oroszországot a spanyolországi háború befejezése előtt, Napóleon újra elkövette 1809-es hibáját: két fronton bocsátkozott háborúba. A francia inváziós előkészületek: Napóleon tudatában volt azoknak a nehézségeknek, amelyeket Oroszország inváziója hordozott magában. Kémei és követei parancsot kaptak; hogy tegyenek jelentést a terepről,

az utakról, az orosz erők méretéről és az orosz nép moráljáról. A jelentések nem hagyhattak sok illúziót, de még így is valószínű, hogy alábecsülte a problémák nagyságát, különösen, ami az ellátással kapcsolatos nehézségeket illeti. Oroszország leigázására óriási hadseregre volt szükség. Oroszország egy újabb "Spanyolország" volt, de olyan Spanyolország, amely hatalmas, elhagyatott és barátságtalan földön terült el, kíméletlen éghajlattal. Ha a Grande Armée el akarta kerülni az éhezést, akkor erre a hadjáratra magával kellett vinnie az ellátmányt. A jóllakatott emberek száma határozta meg ugyanis a menetelésre képes katonák létszámát. Napóleon kezdetben úgy vélte, hogy legalább félmillió katonára lesz szüksége, és legalább ennyi kisegítőre. Az ellenséges haderő nagyságát tekintve ez korántsem volt ésszerűtlen becslés. Az ellátás kérdésétől függetlenül azonban Napóleon nem

foglalkozott azzal a sorsdöntő kérdéssel, miként lehet egy ilyen hatalmas erőt vezetni és irányítani, ismerve a kommunikáció ingatag állapotát és a nemzeti kontingensekben megmutatkozó egyenlőtlenséget. Emellett Spanyolországban is fenn kellett tartani egy hadsereget, valamint erős helyőrségeket a francia határon és a vonakodó alávetett nemzetek területén. Mivel a francia nép már kezdett belefáradni a háborúba, Napóleon úgy döntött, hogy szövetségesei adják az inváziós erő zömét. 1811 végére Napóleon három "megfigyelő hadteste" a Varsói Nagyhercegségben kétszázezres hadsereget biztosított a számára, amelynél nagyobb haderőt sohasem vezetett. Jenő herceg utasítást kapott, hogy hozzon 50.000 embert az olaszországi hadseregből, a Rajnai Szövetség és testvére, Jeromos Vesztfáliai Királysága pedig 150.000 németet bocsátott a császár rendelkezésére. Ehhez járult még 50000 lelkes lengyel, valamint

kevésbé lelkes osztrák és porosz kontingensek. Intézkedés történt a Császári Gárda 50000 főre való kibővítésére, és Murat, - aki közben Nápoly királya lett - két lovaskülönítményt hozott 20.000 lóval A végső létszám meghaladta a 600.000 főt Murat marsal, akit Napóleon Nápoly királyává tett Hatalmas hadseregének irányítására tett első lépésként Napóleon új katonai alakulatot honosított meg; a hadseregcsoportot. Az első hadseregcsoport, saját 250000 fős hadseregét foglalta magába, a Császári Gárdát, Murat lovassági hadtestét, valamint három különböző méretű hadtestet; Davout, Oudiuot és Ney parancsnoksága alatt. (Ezeknek a hadseregnek több egységét Spanyolországból vonták el, így a félszigeti francia haderő jelentősen meggyengült.) Az egyes dandárokban, hadosztályokban és hadtestekben tömörített katonák száma ritkán volt azonos: Oudinot II. hadteste 37000-t tett ki, míg a tehetségesebb Davout-nak

nem kevesebb mint 72000 katona állt rendelkezésére az I. hadtestben A második hadseregcsoport, melynek feladata a kommunikációs vonalak védelme, a határőrizet és az utánpótlás biztosítása volt, két hadseregbe csoportosított 150.000 szövetséges katonából állt, és egyiknek Jenő herceg, a másiknak Napóleon öccse; Jeromos, Vesztfália királya volt a parancsnoka. Jenőnek 80000 olasz és bajor katonája volt, míg Jeromos 70000 egyenruhása saját vesztfáliai katonáiból, továbbá lengyelekből, hesseniekből és szászokból került ki. Jeromos még sohasem vezényelt hadsereget, Jenőt pedig 1809-ben legyőzték az osztrákok, így mindketten tapasztalt francia tábornokot kaptak vezérkari tisztül. A második hadseregcsoport szárnyait két független hadtestnek kellett védenie, a MacDonald marsall által vezetett X.-nek, amely a balti partvidéket fedezte, és Schwarzenberg herceg osztrák hadtestének, amely a déli szárnyat őrizte. A harmadik

hadseregcsoport tartalékokból, toborzottakból és segédszemélyzetből tevődött össze, melyeknek azt a sorsot szánták, hogy átkerüljenek egyik vagy másik vezető formációba. A közel 165.000 főt a XI hadtest, illetve nagyszámú német és litván újonc tette ki Az utolsó formáció, a Grande Armée tartaléka 60.000 emberből állt, és magába foglalta a X hadtestet a veterán Augereau marsall parancsnokságával. Ney marsal - Franciaország (egyik) legtehetségesebb stratégája Franciaországból minden katonát elvittek, minden helyőrséget kiürítettek. Napóleon minden sorköteles korban levő férfit behívatott, akiket területileg szervezett egységekbe, a nemzeti és a Fiatal Gárdába, valamint és gyalogsági, illetve tüzérségi ezredekbe osztottak be, hogy ezek biztosítsák Franciaország védelmét, amíg a császár a hadsereggel Oroszországban tartózkodott. Arra is szükség volt, hogy a hadjárat során biztosítani lehessen ennek a hatalmas

hadseregnek élelemmel, ruházattal, fegyverekkel és lőszerrel való ellátását. Bár a logisztika sohasem tartozott Napóleon erősségei közé, szinte emberfeletti erőfeszítéseinek köszönhetően ez alkalommal 26 szállító zászlóaljat állítottak fél, amelyeket szekerekkel és kocsikkal láttak el, gabona, liszt és élelem szállítása céljából. Hatalmas marhacsordákat gyűjtöttek össze, hogy az élő húsról is gondoskodjanak. Kétszázezer Lovat sikerült összeszedniük a lovasság, a tüzérség és a létfontosságú szállító csapatok számára. 1812 tavaszán nagyméretű raktárakat hoztak létre a Varsói Nagyhercegség területén, ahonnan ellátmányt küldhettek az előrenyomuló hadsereg részére. A tervek minden eshetőségre kiterjedtek: még napszemüvegről(!) is gondoskodtak a hóvakság elkerülésére arra a valószínűtlen esetre, ha a hadjárat eltartana télig. Napóleon tudta, hogy legnagyobb ellensége az idő és a távolság,

de tehetetlen volt az orosz utak állapota, illetve a raktárak és a menetben levő hadsereg közötti távolsággal szemben. Képes volt óriási élelem- és takarmánykészletet felhalmozni a Nagyhercegségben, de még a rendelkezésére álló hatalmas erőforrások sem tarthattak fenn egy 600 ezres hadsereget huszonnégy napnál tovább. A császár a szokásos gyors hadjáratban reménykedett és abban, hogy a cárt három hét alatt megadásra kényszerítheti. A dolgok azonban másként alakultak Az oroszok védelmi előkészületei: Sándor cár nem volt hadúr, de felismerte országa hatalmas területeinek taktikai előnyeit, és azokat teljes egészében ki akarta használni. A cárt nem félemlítette meg különösebben a Napóleonnal vívandó háború lehetősége. Eltökéltségének mértékét annak a megjegyzésnek az alapján lehet lemérni, amelyet 1812 májusában tett az új francia követnek, Narbonne-nak: "Ha Napóleon császár elszánta magát a

háborúra, és ha Fortuna nem fogadja kegyeibe igazságos ügyünket, akkor a világ végéig kell mennie, hogy békére leljen." E szavak jól tükrözik az oroszok győzelembe vetett szilárd hitét: ha minden kötél szakad is, az idő és a távolságok legyűrik majd Napóleont. A cár is felkészült a háborúra Miután békét, illetve szövetséget kötött Nagy-Britanniával, Törökországgal és Svédországgal, országa minden katonai erőforrását a franciák ellen koncentrálhatta. Hadügyminisztere, Barclay de Tolly báró tapasztalt tábornok volt, aki egyben az első orosz hadsereg parancsnoki tisztét is viselte. 1812 júniusára Barclay-nak három hadserege volt nyugaton, hogy szembeszálljon a várható támadással; a rendelkezésre álló orosz erők teljes létszáma pedig elérte a 240.000 főt Az első, közel 126000 fős hadseregben nagyszámú, a Don völgyében táborozó, karddal, lándzsával, muskétával felszerelt vándorló, irreguláris kozák

is volt, akik az orosz hadsereg leghatékonyabb, legrettegettebb és legemlékezetesebb elemeivé váltak. Az első hadsereg emellett félelmetes tüzérségi különítménnyel, több mint ötszáz eltérő kaliberű ágyúval rendelkezett. Egy másik tapasztalt tábornok, Bagration fejedelem által vezetett második hadsereg jelentősen kisebb volt, mindössze 48.000 emberből állt, két hadtestbe csoportosítva, valamint további 7000 lovasból és 4.000 kozákból, mivel Oroszország kietlen síkságain a lovasság volt a leghasznosabb fegyvernem. A Moldáviából és Havasalföldről még a francia előrenyomuláskor érkező katonákból alakították ki a báró Tormaszov tábornok vezette, 43 ezres létszámú harmadik hadsereget. További orosz erők is rendelkezésre álltak, vagy várható volt, hogy a későbbiekben majd rendelkezésre állnak. Wittgenstein tábornok parancsnoksága alatt egy teljeshadtest állomásozott a balti partvidéken, és számos helyőrség volt a

nagyobb községekben és városokban. P.I Bagration fejedelem - a 2 orosz hadsereg parancsnoka Oroszország védelme tehát biztosítottnak látszott, annál is inkább, mivel tehetséges kezek irányították. Ám több tényező együttes hatása miatt nem volt olyan hatékony, mint amilyen lehetett volna. Barclay de Tolly és Bagration fejedelem kölcsönösen nem szívlelték egymást, ezért vonakodtak együttműködni, aminek következtében hadseregeik túlságosan távol voltak egymástól. 1812 április végén Barclay első hadserege Vilnában, Bagration második hadserege mintegy 240 kilométerre délre, Volkoviszkban, Tormaszov tartalékai pedig ettől további 320 kilométerre délre, Luckban tartózkodtak. Napóleon legnagyobb esélye ebben a kémei által feltárt elszigetelődésben rejlett. Egyenként akarta megverni, az orosz hadseregeket, mielőtt alkalmuk nyílt volna az egyesülésre. Napóleon általában azt a stratégiát választotta, hogy felkutatta az

ellenség fő hadseregét, az általa kiválasztott terepre csalta, majd egy hadtesttel vagy hadseregének egy részével lekötötte azt. Ezután haderejének nagyobbik részével felmorzsolhatta az ellenséget, melynek menekülését a lovasság akadályozta meg. Stratégiájának következő elemeként az ellenség moráljának további gyengítése érdekében elfoglalta a fővárost. Ezúttal azonban nem tudta eldönteni, Szentpétervárt, a cári udvar székhelyét vagy Moszkvát, az ország vallási központját vegye-e be. Napóleon Narbonne-nal folytatott egyik beszélgetése során Moszkvát az Indiába vezető út közbülső állomásának nevezte, az orosz háborút pedig csak úgy emlegette, mint a keleten való diadalmas átvonulás nyitányát - jóllehet nyomós oka volt arra, hogy megtámadja Oroszországot. Úgy döntött, hogy előrenyomulásának fő tengelye a Nyeman folyón való átkelés lesz Kovnó-nál, Moszkvát pedig a Vilna-Vityebszk-Szmolenszk

útvonalon közelíti majd meg. Mivel ismerte az orosz erők általános helyzetét, Napóleon első célként Barclay de Tolly túlterjeszkedett első hadseregének megtámadását választotta. Bekerítő taktikát tervezett ellene: az összecsapás után balszárnya előrenyomul, miközben jobbszárnya visszavonul. Ez arra kényszeríti Barclay-t, hogy a bekerítést elkerülendő, maga is visszavonuljon dél félé, hogy egyesítse erőit Bagrationnal, akit Jeromos király és Schwarzenberg herceg tartóztat föl. Amikor Bagration minden valószínűség szerint megtámadja majd Napóleon jobbszárnyát, a császár erősebb centruma és balszárnya bekeríti, elvágja az első hadsereg kommunikációját Moszkvával, Grodno mellett katlanba kényszeríti mindkét orosz hadsereget, és felmorzsolja őket. A Nyemantól délkeletre elterülő terepet a Pripjaty-mocsár uralja, amelyet 1812-ben három rendkívül rossz út szelt át. Napóleonnak az volt a terve, hogy Jeromos és

Jenő nagyarányú előrenyomulást színlel a mocsaraktól délre. Mikor pedig Bagration herceg teljes haderejét beveti az előrenyomulás visszaszorítására, Napóleon Vilnán át előrelendül, és délnek fordul Jenő IV. hadteste körül (amely a támadás során a jobbszárnyát védi majd), arra kényszerítve az oroszokat Grodnónál, hogy vegyék fel a harcot, vagy adják meg magukat. Jeromos és Schwarzenberg herceg az állásaikba szegezi az oroszokat, miközben Napóleon megkerüli jobbszárnyukat és utóvédjüket. E nagyszerű, de egyben kétes kimenetelű elképzelés megvalósítása több olyan tényezőn múlott (pontos összehangolás és időzítés, biztos kommunikáció), amelyet nem lehetett biztosítani. Napóleon úgy nyerte meg legtöbb csatáját, hogy a helyszínről irányított, és rákényszerítene személyes akaratát a viszonylag kisméretű harcmezőkön felállított hadseregekre. Ezúttal azonban több száz négyzetkilométernyi területen

operáló több hadsereget kellett ilyen módon, pusztán lovasfutárokkal irányítani, ami a gyakorlatban kivitelezhetetlen volt. Ha személyesen vezette volna csapatait Spanyolországban(3), kétségtelenül tudta volna ezt. Túl sok múlott azon, hogy az üzenetek eljutnak-e a címzetthez, és hogy a parancsnokok hajlandóak-e időben és betű szerint teljesíteni a parancsokat. A terv maga nagyszerű volt, de kivitelezésre jószerivel alkalmatlan. A terv sikere azon is múlott, hogy az oroszok úgy reagálnak-e, ahogyan Napóleon elképzelte. Feltételezte, hogy az oroszok azon igyekezetükben, hogy megvédjék Oroszország szent földjét, azonnal csatába bocsátkoznak, amint a területükre lép. A cár és Barclay tudta azonban, hogy katasztrófába torkollna, ha akkor küzdenének meg Napóleonnal, amikor hadereje még erős és friss. Úgy tervezték, hogy egyesítik az első és a második hadsereget, és lassan visszavonulnak annak a három nagy folyamnak - a Dnyepernek,

a Dvinának és a Berezinának - a vonalára, amely a Balti-tengertől a Fekete-tengerig átszeli Oroszországot; ahol már kiépítés alatt álltak az erődök és egy erős védelmi vonal. Itt Napóleon már legalább háromszáz kilométerre lenne a Nyemantól, hadserege meggyengülne, kommunikációs és utánpótlási vonalai veszélyesen hosszúak és sebezhetőek lennének a kozák támadásokkal szemben. A cárnak volt elegendő területe, és ezt teljes mértékben ki akarta használni. Miután mindkét oldal elkötelezte magát a harcra, az oroszországi háború 1812. június elején megkezdődött Az oroszországi invázió (1812 június-augusztus): A Grande Armée első őrjáratai 1812. június 22-én érték el a Nyemant, de az ellenségnek nyomát sem látták a keleti parton. Amikor Napóleon megérkezett, személyesen vette szemügyre a két folyópartot, miközben a hadsereg két előretolt hadteste Davout és Oudmot vezetésével a Lefebvre, Mortier és

Bessiéres alá tartozó Császári Gárdával felfejlődött. Az átkelés és Kovno elfoglalása június 23-24-én éjjel vette kezdetét; az utolsó csapatok 26-án este keltek át a Nyemanon. Néhány szétszórt kozáktól eltekintve, akik lovaikról megfelelő távolságból szemlélődtek, és időnként egy-egy távoli lövést adtak le muskétáikból a francia őrjáratra, nem észleltek ellenséges tevékenységet. Úgy látszott, hogy Oroszország hadseregei eltűntek Ennek nem így kellett volna történnie. Napóleon előzetes számításai szerint Murat előrenyomuló lovashadtestének már találkoznia kellett volna Barclay őrjárataival. A császár 27-én rádöbbent, hogy Barclay első hadserege fokozatosan visszavonulóban van Vilnán keresztül, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy a Dvina folyónál vegye fel a küzdelmet. Ugyanakkor a jobbszárnyról érkező hírek arra utaltak, hogy Bagration második hadserege ugyancsak északkelet felé vonul vissza,

azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy csatlakozzék Barclay-hoz. Napóleon esélyt látott Bagration hadseregének elszigetelésére, ezért futár útján megparancsolta Jeromosnak, hogy nyomuljon előre Grodnóból, hogy fedezze a Grande Armée déli szárnyát és hátsó alakzatát. Időközben Murat lovassága rohamosan közeledett Vilna felé, és fennállt az a veszély, hogy elszakad a hadsereg többi részétől, amely négy nap alatt a front, az utóvéd, valamint a szárnyrészeken is túlságosan messzire terjeszkedett. Minél jobban terült szét a hadsereg, annál nehezebbé vált a vezetés és az irányítás. A szakadó eső mocsárrá változtatta az utakat és a csapásokat, amelyeket az ellátó zászlóaljak megrakott szekerei nemsokára ingovánnyá tapostak szét. Az elfogott dokumentumok valóban megerősítették, hogy a Kovnótól 90 kilométerre keletre és kissé délre fekvő Vilna az első és második orosz hadsereg célja. Napóleon úgy vélte: ha

rájuk tudna törni ott, akkor a hadjárat egy héten belül befejeződhet. Június 28-án a franciák elfoglalták Vilnát, de egy rövid ágyúzástól eltekintve az oroszok nem tettek kísérletet a város megvédésére. Bagration erői még mindig valahol délen voltak, és Barclay, miután felgyújtotta raktárait és lerombolta az egyetlen hidat, folytatta visszavonulását északkeletre. Világos volt, hogy a császárnak módosítani kell eredeti terveit, ha csapdába akarja ejteni és meg kívánja semmisíteni mindkét orosz hadsereget - ám ha képes tartani ezt a sebességet, s meg tudja teremteni az erők koncentrációját, akkor még lehet idő Bagration szétverésére, aki a jelentések szerint 90 kilométerre délre, Ocsmianánál tartózkodott. Murat parancsot kapott, hogy öt lovashadosztállyal továbbra is tartsa nyomás alatt Barclay-t, a Grande Armée többi része pedig Bagration feltartóztatását kapta feladatul. Davout-nak az I hadtesttel délre kellett

menetelnie, hogy megakadályozza Bagration esetleges visszavonulását keletre, míg Jeromosnak nyugatról kellett nyomást gyakorolnia a második hadseregre. Nápóleon arra számított, hogy ha mindenki teljesíti kötelességét, akkor Bagrationt rövid időn belül csatára lehetne kényszeríteni - s akkor a 110.000 francia a 45000 orosszal szemben kíméletlenül megsemmisítené Bagration erőit De ez a terv is dugába dőlt. Mind Jeromos, mind Jenő könnyű tempóban menetelt, egy-egy alkalommal több napig is pihentette embereit. Davout hadtestét vissza kellett tartani, amíg Jenő meg nem érkezett a déli szárny fedezésére, ami helyet és időt is adott Bagrationnak arra, hogy kicsússzon a harapófogóból, és teljes hadseregével megszökjön délkelet felé, Minszk irányába. Dühödt vádaskodásokra került sor Napóleon, Jeromos és Davout között; a vita végén Jeromos sértődötten lemondott parancsnokságáról, és visszatért Vesztfáliába.

Hadosztályának vezetését átadták Davout-nak, de mire július 8-án bevonultak Minszkbe, Bagration már régen eltávozott onnan. Most már világos volt, hogy a tervezett három héten belül nincs esély az orosz hadseregek szétverésére. A Grande Armée túlontúl szétterült, katonákat vesztett, de a kocka el volt vetve: folytatódott az előrenyomulás Moszkva felé. Napóleon seregei élén lovagol. Napóleon több mint két hetet töltött Litvánia fővárosában, Vilnában, hogy katonai kormányzatot állítson föl. Ekkor úgy döntött, hogy előretör Dvina és Barclay de Tolly első hadserege felé Jobbszárnyán parancsot adott Davout-nak, hogy induljon meg Mogiljov felé, mert újabb bekerítő hadműveletet tervezett. Az első hadsereg elvinai védelmi vonaláról úgy tudták; hogy szárnyai a drisszai és dünaburgi erődökön nyugszanak. Napóleon nem kívánta frontálisan megtámadni ezeket a megerősített védelmi pontokat, abban reménykedett,

hogy sikerül rákényszerítenie Barclay-t a védelmi vonal elhagyására, hogy nyílt téren bocstátkozhasson harcba vele. Ebből a célból Ney, Oudinot és Mlurat Drissza elé települt át, a hadsereg fennmaradó része pedig délen átkelt a Dvinán, északnak fordult, hogy elvágja Barclay kommunikációs vonalát Moszkvával, és megakadályozza az esetleges visszavonulást Szentpétervár felé. Ám ez a manőver is kudarcot vallott. Barclay július 17-én elhagyta a drisszai állást, és Wittgenstein parancsnoksága alatt hátrahagyott egy 25.000 fős hadtestet a szentpétervári út őrzésére Vityebszknél kellett egyesülnie Bagrationnal, de Davout állandó nyomása délről arra kényszerítene Bagrationt, hogy távolodjon el ettől a találkozási ponttól a keletebbre fekvő Szmolenszk felé. Ám Napóleon Vilna-Vityebszk- Glubokoje útvonala meghiúsította Barclay azon kísérletét is, hogy Orsán keresztül haladva csatlakozzék Bagrationhoz. A heves polocki

összecsapást követően, - amelyben Oudinot megsebesült, St. Cyr tábornok pedig kiérdemelte a marsallbotot - augusztus 2-án a 125000 embert mozgató oroszok Szmolenszknél egyesültek. Amikor július 28-án a franciák bevonultak Vityebszkbe, üresen találták a várost. Azon kívül, hogy megakadályozták két orosz hadsereg összekapcsolódását, semmit sem értek el, holott Napóleon számára az lett volna előnyös, ha az orosz haderők egyesülnek, és harcba bocsátkoznak vele. Időközben a Grande Armée zsugorodott. Több mint 100 ezer ember tűnt el soraiból, mióta átlépte a Nyemant. Néhányan csak elkóboroltak, de a legtöbben dezertáltak, hogy hazatérjenek nyugatra. Az élelmiszer-utánpótlás késett, a lovak között pedig kólikajárvány ütötte fel a fejét, amely rendkívüli mértékben megnehezítette a lovasság mozgását. Képtelenek voltak elbánni a mindenfelé hemzsegő kozákokkal, akik sohasem bocsátkoztak nyílt küzdelembe, de

szüntelen éberségre kényszerítették a csapatokat. Napóleon nyolc napig pihentette embereit Vityebszkben; a szünet hasznosnak bizonyult. Sok kóborló visszatért egységéhez, vagy a szállító szekerek csípték el őket. A császár átszervezte csapatait: Victor marsall átvette Jeromos király egységeinek parancsnokságát, és kialakította belőlük a VIII. hadtestet A francia haderő ekkor már egy 900 kilométer hosszú frontot igyekezett fedezni Rigától a balti partokon keresztül a Pripjaty-mocsár déli részéig amely közel 500 kilométerre terjedt ki a Nyemanig, ami még Napóleon eredeti hadserege számára is túl nagy terület lett volna. A Grande Armée hatékonysága ekkor már korántsem volt a régi A lóállomány megcsappanása súlyos helyzetet teremtett: a pótlás igen nehéznek bizonyult, lovak nélkül viszont nem lehetett mozgatni a tüzérséget, nem lehetett hatékony felderítő őrjáratokat végezni, s az élelmiszerkészletek szállítása

is lehetetlenné vált. Az oroszok egyre nagyobb hajlandóságot mutattak a harcra. Tormaszov harmadik hadserege a déli szárnyon Reynier hadtestével csapott össze, Oudinot csapatait pedig egy 28.000 fős orosz hadtest kötötte le északon. A fő orosz hadseregek azonban még mindig kerülték az összecsapást Noha bizonyos szempontból vonzónak tűnt az elképzelés, hogy a hadjárat befejezését a következő évre halasszák, Napóleonnak szüksége volt a sikerre, hogy igazolhassa magát a francia nemzet előtt, és megóvja tekintélyét Európában. Mivel a visszafordulás szóba sem jöhetett, a Grande Armée felkészült a menetelés folytatására. A császár, akinek személyes és közvetlen parancsnoksága alá 185.000 ember tartozott, félkészült, hogy a csaknem 150 kilométerre keletre, Vityebszktől délre, a Dnyeperen fekvő Szmolenszkba meneteljen, abban a reményben, hogy ott Barclay de Tolly és Bagration fejedelem hadseregének háta mögé manőverezheti

hadseregét. Augusztus 8-án kiderült, hogy az oroszok közeledőben vannak, és látszólag Rudnya környékén, félúton Vityebszk és Szmolenszk között akarnak megküzdeni Napóleonnal. A cár, bármi volt is az eredeti terve, ellentámadást követelt. Az előrenyomulásra Barclay de Tolly adta ki a parancsot, aki, a hadügyminiszter és egyben az első hadsereg parancsnoka is volt. Bagration herceg, aki egyrészt a riválisa, másrészt az alárendeltje volt, elutasította az együttműködést: a második hadsereg Szmolenszkben maradt, Barclay előretörése pedig kifulladt. Napóleonnak ekkor az volt a szándéka, hogy két hatalmas hadoszloppal, saját, illetve Davout vezetésével bekeríti Szmolenszket. Az utóbbinak délre kellett mennie, majd keletre és északra fordulnia, hogy elvágja a Szmolenszkből Moszkvába vezető utat, miközben Barclay még nyugaton van. Ennek az volt a célja, hogy elvágja Barclay kapcsolatát saját utóvédjével, és kikényszerítse

a régóta várt csatát. A manővert egy hatalmas lovassági ernyőnek kellett elrejtenie az oroszok elől. A délkelet felé haladó franciák augusztus 13-ról 14-re virradó éjjel keltek át a Dnyeperen, hogy hajnalban már sebesen közeledjenek Szmolenszk felé - látszólag észrevétlenül. Ám Szmolenszktől körülbelül 50 kilométerre délnyugatra, Krasznojénél Murat lovassága beleütközött a Neveroszkij tábornok vezette, 8.000 főnyi gyalogságból és 1500 lovasból álló vegyes orosz haderőbe. Barclay de Tolly nyugat felé küldte haderejét a Dnyeper déli partján, hogy az előbbihez hasonló francia előőrs elől fedezze hadseregének balszárnyát, és megvédje Szmolenszket egy déli irányból érkező lökéstől. Murat, ahelyett hogy lovasságával körbevette volna Neveroszkij hadosztályát, és megvárta volna, amíg a III. hadtest gyalogsága megérkezik, egyedül a lovassággal támadta meg az orosz gyalogságot. Sok embert veszített e közel

negyven, kudarcra ítélt rohamban, amelyet az orosz négyszögek ellen hajtott végre. Neveroszkij, aki jól tartotta kézben katonáit, fokozatosan visszavonult Szmolenszk felé. Arra a hírre, hogy a franciák nagy erőket állítottak fel a folyó túloldalára, és szárnyukat, illetve utóvédjüket megkerülve közelednek, Barclay és Bagration visszavonult Szmolenszkbe. Mivel a meglepetésszerű támadás terve kudarcot vallott, a császár további késeledelembe került. Augusztus 15-re esett 43. születésnapja, ezért megállította és megszemlélte hadseregét Időközben Bagration VII. hadtestéből 20000 orosz katona Rajevszkij tábornok parancsnoksága alatt Neveroszkij rettenthetetlen hadosztályával együtt beszállásolta magát Szmolenszkbe, miközben Bagration és Barclay a Dnyeper mögé telepítette hadseregét. Szmolenszk óvárosát, amely elfoglalta a Dnyeper déli partjának nagy részét, 6 kilométer hosszan tornyokkal ellátott középkori fal védte. A

falat árok vette körül, a délkeleti csücskénél pedig egy kis erőd, a citadella állt. Mivel az oroszok ellenőrizték a város hídjait, szükség esetén az északi parton elterülő Újvárosba is visszahúzódhattak. Az augusztus 16-án, egy napig tartó szórványos harcok után megkezdődött az igazi csata, amikor Poniatowszki, Ney és Davout hadteste háromórányi küzdelem után elfoglalta a déli külvárosokat. A francia ágyúknak nem sikerült rést ütniük a falakon, Barclay-nak és Bagrationnak viszont sikerült északról katonákat küldeniük az Újvárosba. Augusztus 17-én szürkületre a franciák már 10.000 embert veszítettek, de vajmi keveset értek el Az oroszok tartották ellenőrzés alatt az Óvárost, ám ők is súlyos veszteségeket szenvedtek. Tudták, hogy Napóleon a Moszkvába vezető utat fenyegeti. Barclay helyesen azt a parancsot adta, hogy a helyőrség vonuljon ki Szmoleszkből augusztus 17-ről 18-ra virradó éjjel. Ez Bagration

fejedelem rosszallását váltotta ki, aki odáig ment, hogy gyávasággal vádolta meg Barclay de Tolly-t. Az oroszok mindazonáltal visszavonultak, lerombolták maguk mögött a fő hidat, és amikor másnap a franciák bevették az Újvárost, az orosz hadseregnek már nyoma sem volt. Barclay-nak az a döntése; hogy elhagyja Szmolenszket, tönkretette törékeny kapcsolatát Bagration fejedelemmel, aki kelet felé vezette hadseregét. Barclay erői ekkor még közvetlen harcérintkezésben állt a franciákkal. Miután megjavították a hidakat, augusztus 19-én reggel Ney marsall kiszorította Barclay utóvédjét Szmolenszk északi külvárosaiból. Napóleon két hónapon belül harmadszor kísérelte meg bekeríteni az oroszokat. Junot tábornok viszonylag friss hadtestét a keletre fekvő Lubinuba küldték abban a reményben, hogy a francia gyalogság legendás menetsebességével a fáradt orosz katonák nem tudnak majd lépést tartani, és Junot elvághatja Barclay

visszavonulását. A franciák valóban utolérték Barclay csapatait, de Junot nem volt hajlandó támadni annak ellenére, hogy Ney és Murat már harcba szállt az orosz utóvéddel, és az általános összeütközés valószínűnek látszott. Barclay hadseregének így sikerült leválnia és visszavonulnia. Napóleon dühös volt: "Junot hagyta, hogy az oroszok visszavonuljanak, és ezzel kudarcra ítélte hadjáratomat." Hogyan tovább?: Az eddig sem heves harcok lecsitultak egy időre. Davout, Murat és Junot ugyan továbbra is nyomás alatt tartotta Barclay-t, a francia hadsereg többi része azonban Szmolenszkben pihent, és újra felszerelkezett. Közeledett augusztus vége, és a hadjárat, melynek három hét alatt kellett volna befejeződnie, már két teljes hónapja tartott. A térképek alapján Napóleon tudta, hogy több mint félúton van Moszkvától, körülbelül 420 kilométerre északkeletre, miközben hadseregét legalább 560 kilométernyi

elpusztított, ellenséges terület választja el a Nyeman folyó látszólagos biztonságától. Mivel a visszavonulás elképzelhetetlen volt, a császár több nehézség közül választhatott. Szmolenszkben tölthette volna a telet, majd tavasszal folytathatta volna a hadjáratot csatában megedzett csapatokkal és új reményekkel. Ezt az elképzelést vezérkarának néhány tagja és egyes tábornokok is támogatták, mondván; addig megérkezhet az erősítés, s az idő megoldja majd az ellátási problémákat. Ha azonban Napóleon úgy döntött volna, hogy hadserege orosz földön tölti a telet, az esetleg arra késztethette volna Sándor cárt, hogy meggondolja a háború felújítását 1813-bah. Másfelől a cárnak is lehetősége nyílt volna arra, hogy friss csapatokat állítson csatasorba, és hogy bevesse a kozákokat a francia ellátási vonalak ellen. Napóleonnak az osztrákokat és a poroszokat is figyelembe kellett vennie, mivel azok egyre nyugtalanabbá

váltak a császári iga alatt, akárcsak Spanyolországot, ahol Wellington tábornok Salamanca és ezáltal a birodalom központja; Párizs félé közeledett. 1813 tavaszán a császár már egy teljes éve távol lett volna Párizstól, ilyen hosszú távollét pedig szinte tálcán kínálta volna az alkalmat a zavarkeltésre. Pusztán katonai szempontból a visszavonulás lett volna az ésszerű megoldás. A feladat, amelyet Napóleon maga elé tűzött, túlontúl nehéznek bizonyult, hacsak harcra nem tudja kényszeríteni az oroszokat. Az oroszok kelet félé való üldözése viszont azzal a kockázattal járt, hogy a Grande Armée szétzilálódik, ami már meg is kezdődött. A császár dönthetett volna úgy, hogy megszilárdítja területi nyereségeit Nyugat-Oroszországban és Litvániában, de neki győzelemre és nem kompromisszumra volt szüksége ahhoz, hogy megakadályozza régi ellenségei felemelkedését. Ugyanilyen okoknál fogva bárminemű visszavonulás

rossz színben tüntette volna fel őt és hadseregét az alávetett népek és a vonakodó szövetségesek előtt. Egyszóval, Napóleon saját sikereinek áldozata lett. Kisebb kaliberű emberek talán meg tudnak emészteni egy-egy kudarcot, de a császárt csak az állandó és kézzelfogható siker tarthatta meg a trónon. Az egyetlen lehetőség az volt, hogy Szentpétervár vagy Moszkva ellen indul. Mindkét út veszélyeket rejtett magában, de az orosz hadsereg, amelyet meg kellett semmisítenie, Szmolenszk és Moszkva között tartózkodott. Világos volt, hogy az utóbbit kell megtámadnia Az azonban korántsem volt bizonyos, vajon Moszkva bevétele rákényszeríti-e az orosz hadsereget a harcra, vagy a cárt arra, hogy kapituláljon. Napóleonnak egy hónapra volt szüksége ahhoz, hogy elérje Moszkvát. Itt a Grande Armée közel 1000 kilométerre került volna a határtól, teljesen elszigetelten egy kihalt országban, a kozákok zaklatásai közepette, egy nehezen

megfogható, félelmetes hadsereggel szemben, egyre inkább tudatában annak, hogy közeledik az orosz tél. Bonaparte Napóleon számára végül nem maradt más megoldás. Egész természete, minden, amit húszéves háborús tapasztalata megtanított neki, arra késztette, hogy folytassa a menetelést. Borogyino (1812. szeptember 7): 1812. augusztus 25-én a császári Franciaország Grande Armeé-ja 156000 emberrel, 590 ágyúval elindult utolsó nagy kalandjára. Tizenegy nappal később, 1812 szeptember 5-én a császár végre megpillantotta azt, amiben az elmúlt három hónap során reménykedett. Előtte, a Kalocsa folyón túli magaslaton az orosz hadseregek harcra készülődtek, védelmi vonalat építettek ki, összegyűjtötték a gyalogságot, előrehozták az ágyúikat. Napóleon Borogyino falunál végre megkapta, amit akart: a csatát. Barclay de Tolly tábornok visszavonulási taktikája és a közvetlen harc elkerülése helyes volt, a cár teljes tudtával és

beleegyezésével hajtották végre, bár népszerűtlen volt a többi orosz tábornok és az orosz nemesség körében. Ezért a cár úgy döntött, hogy meghagyja Barclay-t az első hadsereg parancsnokának, de a veterán Kutuzov herceget nevezte ki hadügyminiszterré. Kutuzov augusztus 29-én csatlakozott a hadsereghez. A visszavonulás még 31-én is folytatódott, és a hadsereg 1812. szeptember 3-án érte el Borogyinót A kiválló stratéga: M.IGolenyisev Kutuzov tábornok, aki a törökök elleni háborúkban szerezte hírnevét. Borogyino dimbes-dombos, sűrű erdővel borított vidéken fekszik a keskeny Kalocsa folyó nyugati partján. Ott, ahol a folyó a Moszkva folyóba ömlik, elég sekély ahhoz, hogy átgázolhassanak rajta, így könnyen leküzdhető akadályt jelentett csak. Kellemes vidék volt patakokkal, kis tanyákkal és falvakkal, erdős magaslatokkal. Borogyinóval szemben a Kalocsa keleti partján, Scsevardino falutól északra az oroszok védelmi

állást építettek ki, amely a Nagy Sáncként vált ismertté. Délkeletre kisebb állások helyezkedtek el (a Három Nyílvessző); minden állásban gyalogság és ágyú is volt. Barclay erősebb első hadseregét a Kalocsa mögötti jó védelmi állásba telepítették a Szmolenszk-Moszkva közötti úttól északra. A terv az volt, hogy Bagration gyengébb második hadserege hasonlóan erős pozícióba kerüljön a folyó mögött, az úttól délre. Napóleon azonban, aki szeptember 5-én érkezén meg, támadásba lendítette egyik előőrsét egy kis sánc ellett Scsevardino-nál. Mikor Poniatowszki lengyeljei legyűrték balszárnyát, az oroszok kora este a sánc elhagyására kényszerültek. Az orosz hadsereg létszáma elérte a 120.000, melynek egy negyedét a lovasság tette ki, beleértve a kozákokat. Mivel túlontúl szétterültek, mind az 500 ágyúra szükségük volt Konsztantyin nagyherceg V. hadteste, mely a tartalékot képezte, egy mérfölddel hátrébb

tartózkodott A következő nap, szeptember 6-a legnagyobb részét a franciák azzal töltötték, hogy alaposan felderítették az orosz vonalat, kikémlelték állásaikat, és őrjáratokat szerveztek a szárnyak és a védelmi rendszerek kijelölésére. Napóleon úgy döntött, hogy a Nagy Sáncnál támadja meg az orosz centrumot, és elterelő hadműveleteket hajt végre a szárnyakon, de a tervet nem mindenki támogatta. Davout erőteljesebb manővert javasolt a szárnyakon, ám Napóleon az elkerülhetetlen veszteségekkel együtt is a frontális támadás mellett kötelezte el magát. Felvonulás a csatához a hajnali ködben. Borogyino 1812 szeptember 7 Szeptember 6-ról 7-re virradó éjjel hidat vertek a Kalocsán, előkészületeket tettek a masszív tüzérségi ágyúzásra, és 1812. szeptember 7-én, néhány perccel reggeli hat óra után kezdetét vette a csata. Röviddel az előkészítő ágyúzás után a Grande Armée öt gyaloghadteste; főbb mint

100.000 ember tört a központi orosz állások ellen, miközben a dobosok a pas de charge-ot verték. Jenő herceg bevette Borogyinot, Davout területet nyert a Három Nyílvesszőnél, Poniatowszki pedig a jobbszélen hamarosan elfoglalta Utyicsa falut. Ekkor megtorpant a támadás; a sikeresen végrehajtott, erőteljes orosz ellenlökés kiszorította Jenőt Borogyinoból. Davout kénytelen volt visszavonulni a Három Nyílvesszőtől, Poniatowszki pedig hatalmas veszteségeket szenvedett az Utyicsától északra elterülő erdőben összegyűlt orosz csapatok ágyú- és muskétatüzétől. Így kezdődött az ádáz küzdelem, a nagy bátorságot, de nem túl nagy ügyességet igénylő tüzérségi párbaj. Egyazon terület kétszer, háromszor vagy még többször cserélt gazdát A bal oldalon Jenő herceg bevette Borogyinot, majd elvesztette, újból elfoglalta, átkelt a Kalocsán, ahol Borogyino és Szemenovszkoje között felfejlődött a Nagy Sáncon elhelyezett orosz

üteg ellen. Délelőtt 10 óra 30-kor bevette az állást, de az oroszok csakhamar visszafoglalták. A francia jobbszélen Davout háromszor szerezte meg, majd vesztette el Bagration herceg állásait a Három Nyílvesszőn, mielőtt sikerült véglegesen elfoglalnia 11 óra 30 perckor. Majd Szemenovszkojéig verte vissza a második hadsereget, ahová időközben megérkezett az orosz tartalékok egy része. A második hadsereg elvesztette szinte valamennyi főtisztjét, Bagration fejedelem pedig halálos sebet kapott. Murat lovassági rohama kudarcot vallott; elmúlt dél, mire a franciák elfoglalták Szemenovszkojét, az erdő széléig kényszerítve az oroszokat. Murat, Davout és Ney úgy vélte, hogy erősítés nélkül nem tudnak továbbmenni, de Napóleon megtagadta az utánpótlást. A császár, akit húgyhólyag-problémák és súlyos megfázás kínzott, addig soha nem tapasztalt letargiába esett. A nap nagy részét a sevardinói sánc mögött töltötte, magukra

hagyva a marsallokat, és - akárcsak Wagramnál - kiengedte kezéből az irányítást. Az orosz lovasság és a kozákok megkísérelték átkarolni a francia balszélt, és elvonni az ellenség figyelmét az orosz centrumról, de nem jártak sikerrel. Nem sokkal Szemenovszkoje bevétele után a franciák elfoglalták a Rajevszkij üteget. A teljes orosz centrum meghátrált, és a délután közepére a csata lassan elült - kivéve a francia jobbszélen, ahol Poniatowszki majdnem 6 óráig harcolt. A nap úgy ért véget, hogy a franciák foggal-körömmel védelmezték azt a keveset, amit megszereztek - alig másfél kilométernyi előrenyomulást. Némi átcsoportosításra volt szükség, mivel az orosz hadsereg balszárnya visszavonult Utyicsából, és új állásban helyezkedett el, látszólag készen arra, hogy másnap folytassa a csatát. A hajnal derengő fényében azonban láthatóvá vált az oroszok teljes körű, fegyelmezett visszavonulása. A Grande Armée nem volt

abban a helyzetben, hogy kihasználja "győzelmét", hiszen az egyébként is csak technikai győzelemnek volt tekinthető. Az oroszok igen sok embert veszítettek, és noha Napóleon megvetette a lábát, kénytelen volt visszavonni előretolt csapatait. Az orosz hadsereg pedig a harctéren maradt, készen egy újabb összecsapásra. Az oroszok több mint 43.000 embert veszítettek, a francia áldozatok pedig a császár bevallása szerint legalább 30.000-re rúgtak, de mivel Napóleon jelentéseiben ritkán vallotta meg a teljes igazságot, az sem tűnik lehetetlennek, hogy a francia veszteségek az 50.000-t is elérték Különösen sok tiszt sebesült meg vagy esett el: Davout és Ney súlyos sebet kapott, a halottak, illetve a sebesültek lajstromán nem kevesebb mint 44 hadosztálytábornok és 37 ezredparancsnok szerepelt. A 600000 ember közül, akik júliusban átkeltek a Nyeman folyón, már csak 100000 védelmezte a császári lobogót. Egy részük a hadsereg

közel 900 kilométeres útja során megszállt városokban maradt, vagy a balti hadjáratban harcolt, sokan közülük már korábban dezertáltak. Nem kevesen estek fogságba - ami a közkatona számára rosszabb volt a halálnál -, illetve estek el. Ez a győzelem - ha egyáltalán annak nevezhető - nem hozott kézzelfogható eredményt. Murat és a kimerült lovasság maradék erejét összeszedve üldözte Kutuzov tábornokot, aki folytatta a visszavonulást. Napóleon Borogyino közelében várakozott szeptember 12-ig, a cártól azonban nem érkezett küldönc, hogy fegyverszünetet ajánljon, vagy a békéről tárgyaljon - mint ahogy 1812. szeptember 14-én sem, amikor a francia lovasság Murat marsallal az élen bevonult Moszkvába. A Grande Armée nagy csata után elfoglalta Oroszország vallási fővárosát, de Napóleon csak egy elhagyott városba vonult be. Ekkor még senki sem sejtette, hogy később ezt bánni fogja. Menekülés az orosz télben: 1812.

szeptember 15-én, egy nappal azután, hogy a franciák bevonultak a városba, Moszkvában tűz ütött ki. A tűzvészt - amely három nap alatt elpusztította a város háromnegyed részét - nem a franciák okozták. A tüzet Moszkva katonai kormányzója, Rosztopcsin gróf parancsára gyújtották a város börtöneiből szabadon engedett elítéltek segítségével, amikor a franciák bemasíroztak. Akkor azonban Moszkva lerombolását Európában úgy tekintették, mint Napóleon rémtettét. A császár megdöbbenésében levelet írt a cárnak Szentpétervárra, és minden felelősséget elhárított. Ez volt az első azoknak a leveleknek a sorában, amelyeket a cárnak címzett azután, hogy a Grande Armée bevonult Moszkvába, és amelyekre nem kapott választ. Aztán, ahogy teltekmúltak a hetek, Napóleon kezdett rádöbbenni, hogy a cár, noha országának felét elfoglalták, második városát lerombolták, nem akar megegyezni. Az oroszok eltökélték a francia hadsereg

megsemmisítését, valamint a napóleoni birodalom megdöntését, ehhez pedig semmi mást nem kellett tenniük, mint várni: minél tovább maradnak a franciák Moszkvában, annál jobb. Vészesen közeledett a félelmetes orosz tél, Napóleon csapatai pedig szánalmasan felkészületlenek voltak. Az invázió legtöbb raktárát a nyári hadjárat sikerében bízva rendelték meg, így a katonák a téli háborúhoz szükséges legalapvetőbb felszerelést is nélkülözték. Lázas kutatás indult hát meg Moszkva romjai között bundák és egyéb meleg ruházat után, de semmi remény nem volt arra, hogy ezekből eleget találjanak. Elegendő számú ló sem állt rendelkezésre a lovasság számára, illetve a szállítás megkönnyítésére. Ellátmányokkal teli szekereket kellett minden nap felgyújtani, mert már nem volt hozzá ló, ami elvontatta volna. Több ezren haltak meg menetelés közben, a Nyemantól keletre pedig nem akadt emberutánpótlás. Ezzel szemben az

orosz hadsereg napról napra erősödött. Október elejére számbeli fölénybe került a Moszkvát ellenőrzésük alatt tartó franciákkal szemben. Murat a Moszkvától keletre és délre eső erők parancsnoka, rendszeres kapcsolatban állt a kozákokkal, akik jelentései szerint barátságosnak mutatkoztak, és látszólag békét akartak. Más előőrsök tapasztalatai is megerősítették ezt a véleményt, ez azonban Kutuzov stratégiájának részét képezte, mely arra irányult, hogy kis időre altassa a franciák támadási szándékát és Moszkvában tartsa őket. Napokig vendégül látta Napóleon egyik küldöttségét, amely 1812. október 2-án érkezett meg főhadiszállására fegyverszüneti javaslatokkal és a cárnak címzett levelekkel. A sürgönyök persze Kutuzov bizalmas feljegyzésével jutottak el Szentpétervárra, milyben a parancsnok azt javasolta Sándornak, hogy Napóleon indítványainak elutasításakor ne siessen a válasszal. Egy másik,

október 15-én érkezett küldöttséget hasonló szívélyességgel fogadott. Napóleon zavarban volt. Célját, vagyis az orosz csapatok gyors legyőzését és az azt követő békét nem sikerült elérnie, miközben a Kutuzov parancsnoksága alá tartozó erők a front szinte minden szakaszán számbeli fölényre tettek szert a franciákkal szemben. Egyedül Kutuzov hadserege 110.000 főt számlált a császár Moszkvában tartózkodó 95 ezres seregével szemben Északon Wittgenstein lábornok 40.000 katonát egyesített Oudinot és St Cyr mindössze 27000 fős seregével szemben; Riga orosz védői 24.000 emberből álló helyőrséggel rendelkeztek, MacDonald ostromló hadseregében pedig csak 25 ezren harcoltak, nagy részük porosz, akik már legszívesebben hazamentek volna. A déli szárnyon 65000 orosz állt szemben Schwarzenberg herceg és Reynier összesen 34.000 katonájával, és akárcsak a poroszok, Schwarzenberg osztrákjai is máshová kívánkoztak. E

súlyos és összetett probléma kezdte kikezdeni Napóleon elméjét. Comte de Ségur tábornok beszámolója szerint a császár sokat aludt, órákat töltött étkezéssel, hajlamossá vált a tűnődésre, és egyre inkább magába zárkózott. Döntenie kellett, de minden választási lehetőse igen kockázatos volt. Ami a Grande Armée-ból megmaradt, az elszigetelődve tengődött a hatalmas ország közepén, mintegy 1.000 kilométerre a legközelebbi baráti határtól, Napóleon pedig nem tudta eldönteni mit tegyen. A francia hadseregnek talán lett volna lehetősége arra, hogy tavaszig Moszkvában maradjon, ám ugyanazok a megfontolások voltak érvényesek, mint Szmolenszkben: Napóleon már így is túl sokáig volt távol Párizstól, de legalább egy békekötéssel, vagy legalábbis győzelemmel kellett hazatérnie. Megegyezésre kényszeríthette volna a cárt, ha beveszi Szentpétervárt, de kétséges volt, hogy megfogyatkozott és fáradt serege képes-e

egyáltalán addig eljutni, pláne úgy, hogy közben mögöttük Kutuzov egyre nagyobb hadsereget gyűjtött össze. A császár hosszú napokon át tűnődött, míg végre magának is kénytelen volt elismerni, hogy vesztes csata nélkül is vereséget szenvedett és a sereget a teljes pusztulás fenyegeti. Úgy döntött, maradék csapataival kivonul Moszkvából és megpróbál újra átkelni a Nyemanon, mielőtt leesik az első hó. Ez nem ígérkezett könnyűnek Már október közepe volt, és a hadsereg főszállásmestere, Dumas tábornok kiszámította, hogy a menetelés a Nyemanig legalább ötven napig fog tartani kozákoktól hemzsegő területeken át, melyeket két hónappal korábban az áthaladó francia hadsereg feldúlt. Október 18-án Kutuzov addig békés lovassága hirtelen megtámadta Murat lovashadtestét Moszkva mellett. Az oroszok csaknem legyűrték a francia katonákat, mire Murat rádöbbent, mi történik. Napóleon azonnal parancsot adott a

visszavonulásra; a döntés hatására visszatért lelkiereje és energiája. 1812 október 24-én kora reggel Napóleon kivezette hadseregét Moszkvából, és ezzel kezdetét vette a történelem egyik legemlékezetesebb és legtragikusabb visszavonulása. A császár 95.000 emberrel és ötszáz ágyúval vonult ki Moszkva nyugati kapuján Ha mindössze ennyiből állt volna a menet, a Nyemanig történő visszavonulás talán másként alakult volna. A visszavonulók soraiban azonban 40.000(!) különféle szekér is zötykölődött "a négykerekű hintótól a taligáig", tele zsákmánnyal, szolgálónéppel, francia betegekkel és sebesültekkel, nagyszámú moszkvai prostituálttal, akik a franciákat választották honfitársaik bosszúja helyett. Ezúttal bölcsen döntöttek: a hátrahagyott francia sebesülteket ugyanis mind legyilkolták a moszkvai kórházakban. A szekerek és a szinte járhatatlan utak oly mértékben hátráltatták a menetet, hogy az első

négy napon és éjszakán mindössze száz kilométert tettek meg. Hogy elkerülhesse a kegyetlen téli időt és a feldúlt vidéket, Napóleon egy délebbre lévő útvonallal próbálkozott nyugat felé. Ez az útvonal azonban még rosszabbnak bizonyult, mint a Szmolenszkbe vezető főút. A kozákok hamarosan tájékoztatták Kutuzovot a császár útvonaláról Október 24-én Jenő herceg előőrse a IV. hadtestből azt jelentette, hogy Marojaroszlavec városa hemzseg a kozákoktól, akiket Doktorov hadtestének egy hadosztálya és több tüzérségi üteg támogatott. Az ezt követő harc a Lusa folyón átvezető híd birtoklásáért Jenő teljes hadtestét lefoglalta, így a Grande Armée arra kényszerült, hogy a folyó északi partján várja meg a csata kimenetelét. Doktorov végül visszavonult, de a franciák hat főtisztet és 4000 katonát vesztettek; sovány vigasz volt, hogy az orosz veszteségek meghaladták a 7.000-t Az elkövetkező napon, október 25-én

Napóleont magát is majdnem foglyul ejtették: néhány kozák kilovagolt az erdőből, és rátámadtak a császári testőrök gyűrűjében lévő Napóleonra. Sok testőrt megöltek, és kis híján foglyul ejtették a császárt, mielőtt végleg visszaverték volna őket. Az a rémisztő kilátás, hogy élve kerülhet a doni kozákok kezébe, akik lófarokra kötve vonszolhatják Szentpétervárra, arra indította a császárt, hogy erős mérget kérjen orvosaitól, amelyet attól fogva magánál tartott, hogy lenyelhesse, ha fogságba esne. Október 26-án Napóleon parancsot adott a Grande Armée-nak, hogy forduljon meg, és térjen vissza Szmolenszkbe azon az úton, amelyet két hónappal korábban oly fáradságosan tett meg. A császár óriási hibát követett el ezzel. Nemcsak azért, mert elvesztegetett egy hét jó időt, hanem mert a döntés azt is jelentette, hogy olyan utakon kellett visszatérniük, amelyeket sártengerré változtatott az áthaladó hadsereg;

olyan vidéken keresztül, amelyet minden ellátmánytól megfosztottak; ahol az előrenyomuláskor leégett és megrongált falvak nem nyújtottak menedéket; ahol mindenütt farkasok által félig felfalt, rothadó tetemek hevertek. A visszavonulás sosem tesz jót egy hadseregnek, s ez alól Napóleon Grande Armée ja sem volt kisétel. A francia oszlopok már több mint 80 kilométer hosszúra nyúltak, mire elérték újra Borogyinot, ahol 30.000, a csata után eltemetetlen vagy a kutyák által kiásott bűzlő tetem fogadta őket. Marbot leírása szerint a harcmező "egyetlen hatalmas sír" volt A Grande Armée végigvánszorgott a mészárlás helyszínén, majd október 31-én Napóleon és előőrse elérte Viaszmát. Egy napot várakoztak, hogy a hadsereg többi része is megérkezzék Tizenkét napi meneteléssel a franciák 270 kilométert tettek meg, átlagosan alig 22 kilométert egy nap, miközben az elmaradozók egy része háromnapi járóföldnyire

leszakadt a hadsereg fő részétől. A katonákat folyamatosan zaklatta Kutuzov lovassága és az állandóan éber kozákok. A zsákmányoló különítmények könnyű célpontnak bizonyultak: a kozákok szinte valamennyi megtámadott különítményt az utolsó emberig lemészároltak, a foglyok sorsa azonban még ennél is rettenetesebb volt. Minden foglyot, még a sebesülteket is meztelenre vetkőztették, és mezítláb hajtották őket Moszkvába. Éjszaka kint hagyták őket a szabad ég alatt, így legtöbben halálra fagytak. Azokat, akik nem tudták tartani a tempót, a helyszínen agyonlőtték, vagy átadták a parasztoknak, ami szörnyű halált jelentett: botokkal halálra verték, megégették vagy vízbe fojtották a szerencsétleneket. Néhány különítmény teljes személyzetét élve eltemették Zaporozian kozák atamán emberei körében. A kozák könnyűlovasok állandóan zaklatták a vonuló francia erőket, és kegyetlenségük miatt hírhedtté

váltak Európa szerte. Szmolenszk felé sietve, ahol Napóleon ellátmányt és menedéket remélt, sorsára hagyta mindazokat, akik nem tudtak lépést tartani vele. November 2-án, miközben Jenő, Poniatowszki és Davout végigvánszorgott Vjazmán, az oroszok nagy erőkkel támadtak, és elvágták Davout I. hadtestét. A 20000 főnyi orosz gyalogság és lovasság szorításában az utolsó emberig meghaltak vagy fogságba estek volna, ha Jenő herceg nem küld vissza két hadosztályt, hogy megnyissa az utat Davout csapatainak. Attól fogva nap mint nap, reggeltől estig folytak a harcok Kutuzov meg volt győződve arról, hogy a Grande Armée teljes összeomlása már csak idő kérdése. Mialatt a fő orosz hadsereg hátulról fenntartotta a nyomást, a kozákok és parasztok a szárnyaknál csaptak le. Az állandó harc és menetelés nemsokára Davout és Jenő általában fegyelmezett hadtestét is csőcselékké változtatta. Most már minden az utóvéden, a III hadtesten

és keményen harcoló parancsnokán, Ney marsallon múlott. 1812-ben későn érkezett el a tél: az első hó november 3-án esett le. Amikor 9-én Napóleon elérte Szmolenszket, kiderült, hogy a fő hadsereg előtt visszavonuló utóvédcsapatok felélték a nélkülözhetetlen élelmiszer- és lőszerkészleteket. A rablás és rombolás orgiájában - amelyben még a császári gárda is részt vett - a maradék nagy része is elveszett vagy elzsákmányolták a katonák. Ez a kedvezőtlen fordulat azután történt, hogy Napóleon államcsínyről kapott hírt Párizsból. A korábban elmegyógyintézetbe zárt Malet tábornok bűntársaival meggyilkolta Párizs katonai kormányzóját, és letartóztatta a császár több tisztségviselőjét, mielőtt őt magát is őrizetbe nem vették. Nyilvánvaló volt, hogy Napóleon minél hamarabb tér vissza, annál jobb a birodalom számára. Azon az éjszakán a hőmérséklet jóval fagypont alá süllyedt. Kevés volt a menedék,

a ruha, a tűzifa, és a Szmolenszk utcáin összekuporodva, vacogva eltöltött nyomorúságos éjszaka után újabb katasztrófáról érkezett hír. Egy hadosztálynyi katona, amely Vilnától keletre arra készült, hogy megnyissa az utat a visszavonuló hadsereg számára, egy nála jóval nagyobb orosz erővel találkozott, és rövid harc után kénytelen volt megadni magát. November 13-ára mindössze 40.000 katona maradt abból a 95000-ből, amely huszonöt nappal korábban elhagyta Moszkvát. Sok zászlóalj alig száz emberre csökkent Az V és a VIII hadosztályban összesen 1.500 ember maradt, Ney létfontosságú utóvédjében pedig mindössze 3.000 katona harcolt az eredeti 11000-el szemben Az életben maradottak az ellátmányhiánytól függetlenül is borzalmas fizikai állapotban voltak. Megfelelő ruházat és csizma nélkül végtagjaik elfagyása vagy a fagyhalál veszélye fenyegette őket. A lovak takarmány híján elhullottak, illetve megfelelő patkók

hiányában nem tudtak mozogni a jeges mezőkön és a fagyott utakon. Nem maradt elég hátasló a megfelelő felderítésre vagy a kozákokkal szembeni ellenállásra, akik lecsaptak a szökevényekre, illetve a szétzúzott hadsereg végét képező katonafeleségekre, szolgákra, sebesültekre, és lemészárolták őket. Kíméletlen vánszorgás az orosz télben A franciáknak egyetlen lehetőségük maradt a túlélésre: minél gyorsabban elérni a Nyemant. Az előőrs november 12-én hagyta el Szmolenszket, miközben a hadsereg maradványai még mindig szivárogtak be a városba. Ney még öt napig nem vonult ki utóvédjével; ez idő alatt sikerült 6000 főre gyarapítania hadteste létszámát a szökevények soraiból. A hadsereg kedélyállapotát egy időre megjavította egy váratlan győzelem. A hadsereget vezető császári gárda 17-én Krasznoje közelében beleütközött a fő orosz hadseregbe, és meglepte Kutuzov tábornokot. A császári gárda lovassága

nekik rohant, és egyetlen erőteljes rohammal megfutamította a kozákokat, az előrenyomuló gyalogság pedig váratlan vereséget mért Kutuzov hadseregére, meghátrálásra kényszerítve azt. Az oroszok annyira hozzászoktak ahhoz, hogy büntetlenül támadhatják meg a francia hadoszlopokat, hogy ez a hirtelen ellentámadás - mely egy csapásra megjavította a hadsereg harci szellemét - meglepetésszerűen érte őket. A császár, felbátorodva a nem várt győzelemtől, anélkül, hogy megvárta volna a többnapi menettávolságra lévő Neyt, parancsot adott csapatainak, hogy a lehető leggyorsabban meneteljenek a Dnyeper, majd a Berezina folyó felé. Napóleon november 19-én Orsánál érte el a Dnyepert. A hidak épen maradtak ugyan, de mivel Schwarzenberg herceg osztrákjaitól az oroszok november 16-án visszafoglalták Minszket, a várt élelmiszer nem érkezett meg az ottani raktárakból. A császár hajlott rá, hogy árulással vádolja az osztrákokat,

ezért lengyel hadosztályokat küldött a berezinai és boriszovi átkelők biztosítására. A hadsereg, amelybe lelket öntött Ney november 21-i feltűnése, továbbnyomult a Berezina felé. Napóleon úgy hitte, hogy ellenőrzése alatt tartja a boriszovi átkelőt, ezért megparancsolta, hogy hagyjanak hátra minden fölösleges felszerelést, beleértve a pontonfelszereléseket is. November 21-én azonban a lengyel hadosztály elvesztette a boriszovi hídfőt egy orosz erővel szemben. Így az oroszok Sztugyankától Boriszovon át Usáig megszállva tartották a Berezina nyugati partját, s lerombolták az összes hidat. A Grande Armée, úgy tűnt, csapdába esett: a Berezina túlpartján Csicsagov hadserege várakozott, a háta mögött Kutuzov, Vityebszk felől pedig Wittgenstein közeledett. Átkelés a Berezinán. 1812. november 25-től 29-ig tartott, amíg a franciák átkeltek a kilencven méter széles Berezinán A kiválasztott átkelő helyét különféle elterelő

hadmozdulatokkal rejtették el az oroszok elől, mellyek olyan sikeresnek bizonyultak, hogy csupán egy kis orosz különítmény maradt Sztugyankával szemben. Ám a könnyugyalogosok, akik tutajon keltek át a folyón, hamarosan ezt az alakulatot is. elkergették egy brigádnyi lovasság segítségével Ezt követően az átkelés fedezésére - tüzérséget telepítettek a sztugyankai magaslatra. Eblé tábornoknak és mérnökeinek, akik a felszerelések megsemmisítésére vonatkozó császári parancs ellenére megőriztek néhány szekeret, sikerült két pontonhídra elegendő anyagot szerezniük a sztugyankai házak lebontásával. A pontonépítők november 25-ről 26-ra virradó éjjel megállás nélkül dolgoztak a mellig érő jéghideg vízben. 26-án reggel Oudinot hadteste át tudott kelni az első hídon a hídfő kiszélesítése céljából. Miközben a csapatok folyamatosan keltek át, folytatódott a munka a második, szélesebb és erősebb szerkezetű hídon,

mely a szekerek és a tüzérség számára 26-án délutánra készült el. 26-án éjszaka tovább folyt a keleti part kiürítése, amit csak a hidak időközönkénti összeomlása zavarta meg. Napóleon maga 27-én kora délután vonult át a fő hídon a császári gárda megmaradt 8.000 katonájával (Ennyi ember volt már csak abból az 50000-ből, amely öt hónappal korábban büszkén menetelt kelet felé.) Alighogy átértek, a fő híd újból összedőlt Mivel Victor, Davout és Jenő a tartalék alakulatokkal, a tábori személyzet tömegeivel, valamint a teljes felszereléssel együtt még nem kelt át, pánikba esett, s a szolgálónép megrohamozta a leszakadt hidat. Az ezt követő felfordulásban százakat tapostak agyon, többen beleestek a jeges vízbe. A tetemek eltorlaszolták a híd bejáratát, vagy belegabalyodtak a cölöpökbe. Az átkelés több órára leállt, amíg valamelyest helyre nem állt a rend, és meg nem javították a fő hidat. Ezután

átkelt Davout hadteste, Victor pedig hátul maradt, hogy őrizze a keleti hídfőt, amíg a hadsereg vége meg nem érkezik. November 27-én éjjel lelassult az átkelés üteme; a hosszú órákig tartó várakozás - a dermesztő hidegben, élelem és alvás nélkül teljesen elgyengítette a keleti parton várakozókat. Sokan azok közül a szerencsétlenek közül, akik nyomorúságosan gubbasztva a hóban töltötték az éjszakát, hajnalra megfagytak. Eblé tábornok utászai hidat vernek a Berezinán. Sokukat elragadta a jeges víz, vagy egyszerűen halálra fagytak. Nélkülük viszont az egész megmaradt sereg elveszett volna. Wittgenstein tábornok oroszai röviddel 28-a hajnalát követően bukkantak fel Victor közelében, miután a november 25-i boriszovi elterelő hadművelet végrehajtóját, Partouneaux tábornok 4.500 fős hadseregét felszámolták. Victor a badeni dandár támogatásával, amely vonakodva vonult vissza a folyó túloldalára, a nap hátralevő

részében sikeresen tartotta a keleti partot, de délre az oroszok ágyúi már lőtávolságban voltak a hidaktól. Tüzelésük pánikot és zavart okozott Nőket és gyermekeket tapostak agyon, a sebesülteket és a fagysérülteket magukra hagyták, az átkelés közben pedig több ezer embert sodortak a hídról a folyóba társaik. Oudinot és Ney meghátrálásra kényszerítette az oroszokat a nyugati parton. A folyó másik oldalán Victor egy magaslatról megállította Wittgenstein támadását, majd november 28-án éjjel ő is átvonult a hídon, csak utóvédjét hagyta hátra. Az utolsó katonák hajnalban keltek át a folyón. November 9-én reggel 9 órakor Napóleon parancsára Eblé tábornok utászai felgyújtották a hidakat. A tűz látványa utolsó elkeseredett próbálkozásra késztette a keleti parton kuporgókat. A hidat megrohamozók közül a legtöbben megtorpantak a lángnyelvek előtt, vagy a hidegtől, az éhségtől és a reménytelenségtől

legyengülve összeestek. Napóleont csak a hadsereg evakuálása foglalkoztatta, nem érdekelte a tábori személyzet és a menekültek sorsa. Azokat, akik nem tudtak lépést tartani a hadsereggel, otthagyták az orosz hadseregnek és az orosz télnek. Az égő hidak füstjén át is látható volt, hogy az orosz lovasság és a kozákok felemelt lándzsával és villogó karddal támadnak rá a hátrahagyottak ezreire. Bár a franciák szörnyű veszteségeket szenvedtek - Napóleon megmaradt reguláris hadseregének legalább a felét, mintegy 20-25.000 embert -, a Berezinán való átkelés nagy teljesítménynek tekinthető, és nem lehangoló kudarcnak. Napóleon nevének varázsa és hadseregeinek még mindig meglévő tekintélye mentette meg ekkor a franciákat a megsemmisüléstől. Mind Wittgenstein, mind Csicsagov tartott a császártól, és vonakodott túl közel kerülni hozzá, Kutuzov pedig úgy vélte, hogy szabályos ütközet nélkül is elérheti célját.

Wittgenstein erői a következő négy napon át folytatták a visszavonuló franciák zaklatását. Hogy Kutuzov miért nem rendelte el, hogy csapatai kerítsék be és semmisítsék meg a franciákat mikor december 2-ra már csak 15.000 harcképes francia katona volt életben, akik mögött 30000, férfiakból, nőkből és gyermekekből álló csőcselék botladozott -, talány. A hadsereg vége mögött vonult a rettenthetetlen Ney marsall, aki még mindig harcolt, és vezényelte az utóvéd rongyos katonáit, akiknek a száma már a százat sem érte el. Utóvédharcok: Napóleon - azóta, hogy Szmolenszkben értesült a párizsi puccskísérletről - kacérkodott a gondolattal, hogy elhagyja hadseregét. Mikor elszánta magát erre a lépésre, 1812 december 3-án elkészítette "29. számú közleményét" Ebben elismerte hadserege pusztulását, melyet az orosz tél beálltának tulajdonított. December 5-én, a Vilnától 9 kilométerre fekvő Szmorgonijban

bejelentette marsalljainak, hogy Párizsba távozik. A parancsnokságot a nápolyi királyra, Murat marsallra ruházta, amely népszerűtlen és bölcsnek nem nevezhető választás volt. Ugyanazon a napon a császár egy kis különítménnyel, amelyben egy lengyel tolmács is helyet kapott, hintóval útnak indult Varsóba. December 14-én Drezdába, majd négy napra rá birodalma fővárosába érkezett. Napóleon meghagyta, hogy a Grande Armée maradványait Vilna környékén szállásolják el. Az utolsó csapatok december 8-ra érkeztek meg a városba, ahol e kis létszámú hadsereg bőségesen talált ellátmányt. Ám a kozákok még mindig a sarkukban voltak, így december 9-én éjjel Murat visszavonult Kovno felé. Az utóvédben Ney, Loison tábornok hadosztályának maradékával és Wrede bajorjaival megpróbálta feltartóztatni a kozákokat, de erőfeszítései haderejének teljes megsemmisüléséhez vezettek. A franciák kénytelenek voltak hátrahagyni mindent:

felszereléseiket, raktáraikat, még sebesültjeiket is. December 11-én az úközben felszedett helyőrségekkel valamelyest gyarapodó hadsereg elérte Kovnót. Ney erőfeszítései ellenére az oroszok december 14-én bevették a várost; a franciák december 19-én bevánszorogtak Königsbergbe. Ez azonban korántsem jelentette a katasztrófa végét. December 18-án az oroszok bekerítették a Yorck tábornok által vezetett, 17.000 emberrel és hatvan ágyúval rendelkező erős porosz haderőt, mely MacDonald alatt szolgált Riga ostromakor. December 30-án Yorck az oroszokkal aláírta a tauroggeni megállapodást, melyben kinyilvánította saját maga és katonái semlegességét. Néhány nappal később délen Schwarzenberg fejedelem is hasonló egyezményt kötött az orosz erőkkel, majd visszavonult Ausztriába. Franciaországban azt remélték, hogy miután kikergették a franciákat Oroszország szent földjéről, az oroszok megállnak majd a Nyemannál. Január

13-án azonban Sándor fő hadserege átkelt a folyón, és megkezdte a francia helyőrségek kiűzését a Varsói Nagyhercegségből. Murat Königsbergből Posenbe vonult vissza, ahol január 11-én átadta a parancsnokságot Jenő hercegnek. Ez utóbbi arra kényszerült, hogy fokozatosan visszavonuljon Magdeburgba 1813 márciusára a francia hadsereg maradéka visszatért az Elba folyóhoz, ahol újabb problémák vártak rájuk. A vég kezdete: Napóleon Moszkvából való visszavonulásának híre megdöbbenést keltett a császár katonái között, Wellington portugáliai expedíciós hadserege azonban örömmámorban úszott. Néhány héttel a császár oroszországi visszavonulása után Wellington hadserege kivonult Portugáliából, ahová ezután sohasem tért vissza. Mindenki tudta, hogy a francia birodalom hanyatlóban van, az út pedig északra, Vitoria, a Pireneusok és Franciaország felé vezetett. Az oroszországi kudarc jelentősen meggyengítette Napóleon

helyzetét. Óriási hadsereg pusztult el a végtelen kies sztyeppén, ami megdöbbentette a birodalom, és elsősorban Franciaország lakosságát. A császár népszerűsége a mélyponton volt, a bel- és külpolitikai helyzet pedig egyaránt katasztrofálissá vált. A francia gazdaságot az évtizedes háborúk teljesen tönkretették, már önmaga ellátását sem volt képes biztosítani önerőből. A szövetséges államokat, - amelyek többsége inkább csak papíron volt szövetséges - szintén megviselte a feleslegesen feláldozott katonák nagy száma, és az ő gazdaságukat is jelentősen megviselte a háború. A császár egyre újabb gazdasági követelésekkel élt velük szemben, és a háborúk költségeinek egy részét is tőlük követelte. Ez az amúgy is gyenge szövetségi rendszer és a kontinentális zár fokozatos felbomlásához vezetett, melynek hatására az egykori szövetségesek összefogtak és pár éven belül elsöpörték Napóleon zsarnoki

államát. Ez vezetett a "Népek csatájához" Lipcsénél, a spanyolországi hadszíntér elvesztéséhez, a szövetségesek franciaországi déli betöréshez, majd végül később Waterloo-hoz. (1) 1809. május-júliusában Wagramnál (és előtte Aspern-Esslingnél) Napóleon nagy győzelmet aratott a Habsburg birodalom felett, aminek hatására Ausztria kénytelen volt - legalábbis látszatra - szövetségre lépni az örök rivális francia császárral. A számukra megalázó szövetséget a Habsburgok az első adandó alkalommal fel is rúgták. Érdekes; hogy a vereség ellenére az osztrákok Wagramot az egyik legkiemelkedőbb haditettként tartják számon. (Ezen hadjárat keretében zajlott le a győri csata is.) (2) 1807. június 27-én a friedlandi csatában Napóleon szétzúzta az orosz hadsereget Ezzel a győzelmével egyben szétroppantotta az európai hatalmak negyedik koalícióját. Poroszországot már 1806-ban legyőzte, így Sándor, orosz cárnak a

vereség után nem maradt más választása, mint Tilsitben Napóleon feltételeivel békét kötni. Érdekesség: a béke paktumot egy feldíszített tutajon, a folyó közepén írták alá, ugyanis a cár nem volt hajlandó francia kézen lévő földre lépni, Napóleon pedig ugyanígy tartott attól, hogy "Oroszország megszentelt földjére" lépjen. (3) Napóleon a legtöbb csatáját nem személyesen irányította, hanem helyette tehetséges-, vagy kevésbbé tehetséges tábornokaira bízta, miközben ő vagy Franciaország ügyeit intézte, vagy máshol érvényesítette katonai tudását. A spanyolországi hadszintéren egyáltalán nem vezetett katonai hadműveletet