Literature | High school » Nemes Nagy Ágnes - Jónás Könyve

Nemes Nagy Ágnes: Jónás könyve Lehetne és kellene szólni még annyi nagy versről, az Ősz és tavasz közöttről, a Zengő légypokolról, a Botozgatóról, a Balázsolásról, a forró csontokról a máglyán, a nagy háborús látomásról. „Én már összeomlott városokat látok” – és kellene az úgynevezett apróságokról, naplókról, impressziókról, a hátrahagyott versek döbbenetes töredékeiről. De essék szó most csak a Jónás könyvéről. Arról se essék sok szó. Egyrészt azért, mert kevésbé terjedt ki rá az irodalmi köztudat Babitsot sújtó emlékezet-kiesése; szokás volt elismerni, magyarázni, iskolában említeni, bevenni a magyar antifasiszta költészetbe. Másrészt azért kell limitálnunk szavainkat, mert a Jónás kimeríthetetlen. Beszélni róla könnyű-nehéz, izgató-feszélyező Kezdjük az elején, vagyis a köztudomáson, a politikai mondandókon és értékelésükön. A Jónás politikai vers, természetesen és

elsősorban. A világveszélyre felriasztó harsonahang vagy sziréna, mellyel a holtakat is felkölti Alderán. A szökött próféta mögött ott az önarckép, a bibliai történet mögött az aktuális világtörténelem. A magam részéről azonban nem azt ünnepelném a Jónás okán, hogy Babits antifasiszta volt. Ez a tény, róla szólván valahogy nem különösebben meglepő. Ha nem írta volna meg a Jónást, vagy nem így írta volna meg, akkor is az lett volna. Inkább azt kellene ünnepelnünk, hogy jóval több volt, mint antifasiszta; ne tévesszük össze az okot az okozattal. Babits magatartásának az antifasizmus nem oka volt, hanem okozata, egy kezdettől fogva meglevő és mindenre kiterjedő humánum-érzékelés, erkölcsi parancs indította fel már az első világháború ellen is és annyi más, közéleti harcra. S elmondhatjuk, hogy ezt az indíttatást a költő legalább duplán képviseli a Jónásban. Képviseli a mindenkori ember összeütközését a

szituációkkal, mondhatnám, az átlagos, az úgynevezett egyszerű emberét (is), akinek úgy kell a történelmi tragédia, a nagy szerep, mint púp a hátára, aki élni akar, házat építeni, horgászni, szőni-fonni, sörözni, de nem hagyják. Nem hagyja a történelem, az örökös válságok sora, nem hagyja saját emberi mivolta sem, sőt a természet sem hagyja, az univerzum, amely tele van követeléssel. Jónás szökése valami általános fűbelapulást jelent a viharok elől, a túlélés ellenállását, az elemi vitalitás válaszát, istenem, hányszor próbáltuk, mennyire értjük ezt. Hogy aztán a menekülő mégis elmegy prófétának? Hát el kell menni. De van itt még az ellenállásnak más képviselni való rétege is. Milyen jellemző, hogy Babits a prófétai szerepet a visszáján fogja meg. Nemhogy felstilizálná a lángoló vátesz, a nemzetmentő, embermentő tragikus alakját – ez sokkal hálásabb és sokkal megszokottabb szerep volna –,

ellenkezőleg, lefelé stilizálja, a gúny-öngúny-groteszkség felé. Annyi nagy és kis próféta, annyi igaz és hamis próféta, a két háború közt különösen divatos prófétai pózok után és mellett, Babits nincs elragadtatva a rá mért kötelességtől. Tudna ő mást is csinálni, volna más vágya-lehetősége, éppúgy, mint minden embernek, a Fiatal katonának: „a szépség, épség, ifjúi vér, / tudás, tanulás, az isteni ér, / nők biztató szeme” De: „ki gyűlölt minden gyűlöletet / s minden szeretetet szeretett, / nem élhet, aminek született” Aláhúzom: nem élhet, aminek született. Babitsot különösen zavarja, hogy nem élhet annak, amire született, mert miközben alkata egybeesik az elemi, emberi békevággyal, az értelmes élet óhajával, túl is terjed rajta egy más régió felé, amelynek feltárásához nagyon is szükségeltetnék a külső-belső (relatív) zavartalanság. Sajátos kísérletet hajt ő végre a magyar lírában,

amelyhez a kutatás, az operációk csöndje kellene (mondjuk, egy reformkor szélcsöndpillanata); ritka és kényes nagyvállalkozásba fog. Nem is csak egyszerűen a mindenkori embert, a mindenkori művészt sérti az esztelen világ, hanem éppen egy új dimenziót kereső, a lét értelmét problémává tevő elmét és érzékelést. Pontosan abban akadályozza, hogy hozzátegyen valamit a lét érdemességének fogalmához, hogy kitágítsa tudatunkat egy nagyobb, mélyebb-magasabb élhetőség felé; lábánál fogva húzza vissza, mint Galileit a Jupiter holdjaitól, mint kutatót a gyógyszérumtól, mint kutyát a konctól, az embertelen kényszer. Ne adj’ isten, nem hagyják, hogy a maga értékrendjét, a maga világpanorámáját, a maga létérzését munkálja ki, amelynek jellegzetessége, hagy éppen az emberi egzisztencia alapkérdéseit feszegeti. E kérdések egyik fajta megoldatlansága, a politikai-hatalmi szféráé, az antihumánum fenyegetése rántja

vissza a költőt attól, hogy a szellem birodalmát újabb földrésszel gyarapítsa. Legalábbis megpróbálja visszarántani Szerencsére, hiába. Hallatlan költői erővel markolja egybe Babits az aktuális politikai mondanivalót a külön rábízott küldetéssel, a lét-líra manifesztálásával. Az önarckép mögött ott van a prófétai alak-más, az aktualitás mögött a bibliai történet egzisztenciális költészete, a mítosz. Láttuk, hogyan bujkál a költő idős-kori szubjektivitásában az objektivációs igény, a fel-eltűnő alteregók körvonala, különösen a prófétáké, remetéké (kutyáké, medvéké, gyermekeké) – ez ölt testet, ez csattan ki a Jónásban, a nagy szerepversben. A tárgyias lírától az én-lírán át az én-tárgy-líráig – így húzhatnánk meg Babits pályavonalát, ha az „én plusz világ” helyzetét vesszük szemügyre a költői kreációban, ha pedig az emocionális központot figyeljük, így írhatnánk le a

pályaképet: lét-líra – aktuális-személyes líra – aktuális lét-líra. Hozzáfűzve, hogy az egyes korszakok nem, sőt az egyes versek sem tartalmazzák (vagy ritkán tartalmazzák) iskolásan-punktumosan a poétikai szakaszokat – amelynek azonban, bizonyos távlatból, világosan elkülönülnek. Nos, itt áll előttünk Jónás, az objektív költészet jellegzetes personája, egy mitikus figura. Ami rögtön szembeállítja minden eddigi próféta-alakkal (Babits remetéivel, hírmondóival is), hogy ez szökött próféta, fülön-csípett, visszacibált, majdhogynem méltatlan ige-hirdető. Meglóg, fogadkozik, duzzog, kifogásol, kételkedik Ez kell nekünk, ez kell; mit is kezdenénk egy kételytelen hőssel? Egy bot-csinálta hős, egy kudarc-hős, nem is elbukó, hanem megszégyenített hős: mennyire ismerjük ezt a figurát, mennyire hordozza legmélyebb tapasztalatainkat. Isten balekja Hős Ott áll azon a keskeny sávon, a nagy, zúgó, ontológiai pátosz és

a legköznapibb esendőség között. És persze, éppen a tények ősi dramaturgiája folytán válik személye elsöprően hitelessé, az ellentét okán, lotykos, rongyos, ragadós ruhájú, szembetűnően alultáplált figurájának harca Ninive ellen abszurd; de mi ez ahhoz a harchoz képest, amit önmagával és az Úrral kellett megharcolnia? Ahogy húzódozva, nolens-volens, meg nem tagadható belső kényszer alatt vásárra viszi a bőrét – e nélkül ugyan mi volna az ő története? Dicsteljes eposz, fejezet a törhetetlen vértanúk legendáiból. (Az is, az is, ugyanakkor.) Egyáltalán: elképesztő ez a kényes hangnem magasztos és nevetséges között, amelynek rendkívüli kényességét, nehézségeit, csak azért nem vesszük észre, mert a tökéletes egyensúlyozottság elfedi előlünk. Csak egy kicsivel idébb, vagy odébb, és bukik az egész Talán ezt lehetett legkevésbé várni Babitstól, a palástos költőtől, ezt az úgynevezett humort a

Jónásban, a groteszket. Azt írja valahol Illyés Gyula, hogy végignevették Babitscsal a készülő Jónás könyve részeit. Elhiszem Még mi, utókoriak – akik előtt a Jónás bizonyosan eltolódott a mindenértelmű „magas” felé –, még mi is erősen érezzük ezt. Kevés bonyolultabb hatású sor van például ennél: „S örüle Jónás módfelett a töknek”. Nem lehet nem elmosolyodni rajta; kimondhatatlanul sok értelmű mosolyt vált ki az olvasóból, nevetést, amely hát-borzongás. És belenyugvás is, persze. Jónás tehát ellen-hős, vagy majdnem az; a költő alteregói közt a legobjektívebb, legrealistább, legepikusabb, hal-bűzbe és glóriába mártva. Mondhatnánk: hogyne volna epikus hős, hiszen epikában jelenik meg, történetben, cselekményben, megintcsak az objektív líra kedvelt módszerének keretében. Vannak itt más szereplők is, hajósok, kofák, főurak, akrobaták, titkos hívők, már ahogy azt a sztori megkívánja. De én

nem is csak a Jónás epikáját hangsúlyoznám (amely a bibliai történethez támaszkodik és ahol elválik tőle, ott lángelméjűen válik el), hanem inkább a drámaiságát. A szerkezetváz csupa ellentétből épül, valahogy mindig az történik, amit nem várunk. Jónást elhívja az Úr – Jónás megszökik Isten megbünteti – és megmenti. Jónás meggyőződik róla, hogy Ninivének pusztulnia kell – Ninive nem pusztul. Nehéz ma már a könyv nélkül tudottat váratlannak érezni De kétségtelenül megvan benne a végzet-drámák klimax-antiklimax építettsége, amelynek végkifejlete mégis úgy üti fejbe az olvasót, mint az Oidipusz nézőjét az eleve tudott titok. Népség, katonaság, a kisebb szereplők tömbjei közt, a „kórus”-tól körülvéve van azonban egy másik nagy-szereplő itt, az Isten-alak, ilyen módon beteljesítve a dráma-történet minimum-igényét. A legkevesebb két szereplő törvénye: ezzel született meg az európai dráma,

a konfliktus lehetősége. A drámai lehetőség minimumára szorított dráma a Jónás és még annál is minimálisabbra szorított, hiszen – el ne feledjük – líra. A két szereplő antagonizmusa éles, kettőjük egysége lírájuk – szöveg-mögötti. Voltaképpen az istenalak az aktív, a független változó, Jónás a függő, a reagáló, bár hevesen reagáló. Mégsem tagadható viszonyukban a patriarkális elem; ószövetségien családias az, ahogyan Isten Jónással tárgyal, ahogy küldözi, inti, bünteti, oktatja. Beszélget vele, családfő a családtaggal, pásztor a báránnyal. Milyen szép ez, meleg, idilli – de Jónás többet tud a saját istenéről, mint az olvasó, s mihelyt meghallja felsőbb utasítását, pánikszerűen szedi nyakába a lábát és menekül. Tudja ő azt jól, mélységes-mély tapasztalataiból tudja, hogy saját, választott istene kényszeríti majd a nem neki való szerepre, az hagyja cserben, az égeti le, annak van igaza.

Érti és nem érti Mi is így vagyunk vele, együtt-futunk, együtt-könyörgünk, együtt csapódunk be Jónással, értjük és nem értjük ezt a lelkiismeret – erkölcs – kényszer – Istent, akinek részei vagyunk, aki mégis túl van rajtunk, aki kegyetlen és jó, illetve nagyobb. Egy kisebb tudat egy nagyobb tudatban: ez Jónás és Isten viszonya. Babits egyik kezdettől mutatkozó ős-témája ez, az énfelettes jelenléte a személyiségben és a versben, aki azonos és nemazonos velünk, aki megtagadtatja elemi érdekeinket, aki parancsol. Szembeszegülünk vele és szolgáljuk A tudat szélén folyó történések ezek, csak nem a híresebb, agyontárgyalt, agyon-kutatott szélén, a tudat „alatt”, hanem a másik peremén, a tudat „felett”. Hogy aztán csakugyan kettő-e a tudatalatt és a tudat-felett, vagy voltaképpen egybeeső, hogy az étosz ösztön-e, vagy „szublimáció”, netán egyszerűen hit – arra szembetűnően nehéz volna válaszolni.

Legfeljebb gyümölcseikről ismerjük meg őket, és azokról se mindig. Az azonban biztos, hogy Babits étosz-vezérelte személyiség, s hogy ennek a vezéreltségnek talán a legélesebb, legtestiesebb megnyilvánulása a Jónás könyve. A kezdettől megnyilvánuló Babits-féle kétely-drámák, filozófiák, ontológiai kérdés-feltevések megint egyszer és mondhatni, véglegesen összefonódnak itt az erkölcsi imperatívuszban. Nemhogy ellentéte volna a Jónás könyve Babits művének és magatartásának („a költő megbánja, hogy keveset politizált”), hanem nyomatékos megismétlése, hatalmas költői szinten való összefoglalása. Minden esendőségünkkel együtt személyes érdekeink ellenére, a „magasat” kell szolgálnunk, a többet, a lehető legkülönbet – Babits mindig is ezt mondta, most sem mond mást. És a jobb szolgálatának a politikum is – e verslegenda kiváltó oka – csak része Maga az Úr inti le a megszökött, majd túlbuzgóvá

lett Jónást, amikor Ninive vesztét követeli, mert ez az isten jobb politikát tud (tudna) a gyilkolásnál. Ninive pusztulása tehát elhalasztódik, a világvége elmarad. Jónás kudarca nem más, mint Babits reménye. Egészen egyszerű, földi reménye vagy magyar reménye a háború tűrhető átvészelését illetőleg. Meg egy kicsivel több is: az emberi lét, a lét, az egzisztencia valamely át-nem-látható megoldhatóságába vetett, szorongó bizalom. Jónás istene főképp a Talán. Mivel a bölcselő százszor jut arra a gondolatra, hogy filozófiai kérdéseire nincs felelet, az emberi engisztencia paradox, érték-feltételezései illúziók, Babits-bölcselő is eljut eddig, de hányszor, már kezdettől fogva, hogy aztán, egy váratlan, szabálytalan oldal-lépéssel kijusson a szorítóból, ahol csak leüttetni lehet. Verset ír tudniillik, ilyen módon fordítva át a kétségbeesést katarzisba. „Így szólt az Úr, és Jónás hallgatott”

Hallgatott Ez a hallgatás, bár korántsem csupa boldog engedékenység a kudarc után, mégsem csak keserű, letorkolt némaság. Hanem Hanem a Talán nagyobb igéinek legalábbis meghallgatása A filozófiai „hátha” és a költői-emberi mégis-remény kvázi-néma megnyílása a sorok között. Ami egyébként a babitsi versívekben kezdettől fogva feltűnik. Akár úgy is mondhatnánk, hasonlatot merítve a játékelméletből – amelyet egyáltalán nem játékra szokás használni, hanem például egy atomháború elkerülési esélyének mérlegelésére –, hogy Jónás és az Úr játszmája „esélyes” konfliktushelyzet, mód van benne a „legkisebb veszteség” felismerésére. Ez az esély lebeg a Jónás-konfliktus fölött Babitsnak – blaszfémikusan szólva – mégiscsak „szerencséje” a világháború. Fölrántja halálos ágyáról, más mederbe tereli embertelen szenvedését, egy hatalmas kiáltásra indítja. Szenvedése, a kín, az évekig

tartó haláltusa „átbillen”, egy más dimenzióba fordul, „hol kín a kínnak titkos orvosa”. Ez az „átbillenés” a Jónásnak talán legnagyobb tanítása Kettős átbillenésről van szó itt; az első a világi: elvállalni a prófétaságot erkölcsi parancsra; a második: a végső kudarcélményből szüretelni a mégis-reményt. A legvisszataszítóbból, abból, hogy isten parancsát teljesítve csúfoltatunk meg Isten által, következik valami hasonlíthatatlan panoráma a Jónásban. Egy isteni panoráma borul kudarcaink fölé, beláthatatlan távlat, amely emberi szemünk számára éppen beláthatatlanságában hordoz valamely remény-képzetet. „én várhatok. / Előttem szolgáim, a századok” Nem a credo quia absurdum hite ez, inkább a „nem tudjuk”-ban, a „nyílt játszmá”-ban rejlő, kitáruló, sarkalló lehetőség. A Jónásdráma távlatai szélsőségesek Ha Jónás meghurcoltatása a szökés-felvállalás-megcsúfoltatás fokain nem

volna ilyen szélsőséges, nem is billenne át a vers ilyen művészi-lelki-ontológiai katarzisba. A kétségbeesés a kegyelem előszobája – erről is szól a Jónás, erről a pascali igéről, erről a végső és ritka egzisztenciális tapasztalatról. A határhelyzetek váratlan felsugárzása üt át a versen, egy reménnyel körül-fény-nyilazott megsemmisülés. * A szerkezetről. Úgy mondhatnám: két „várakozás”-ra osztódik fel a nagy történet, egy beteljesülő és egy be nem teljesülő várakozásra. E kettő tartja fenn a vers epikus-lírai feszültségét. Az első és második részen át várjuk Isten Jónást elhívó parancsának teljesülését, ami meg is történik, pontosan a szerkezet közepén, a harmadik rész elején: „S monda az Ur Jónásnak másodizben: / »Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten. / Menj, a nagy Ninivéig meg se állj.« / S fölkele Jónás, menvén Ninivébe” – Ezután következik a második várakozás;

Jónás ninivei ítélethirdetésének teljesülését várjuk ugyancsak két részen, a harmadik és negyedik részen át. E második várakozásnak még pontos tartamát is ismerjük: 40 nap, 40 éjszaka. Míg aztán meg nem tudjuk a negyedik rész végén visszavonhatatlanul: „negyven nap, negyven év, vagy ezerannyi / az én szájamban ugyanazt jelenti.” Ez a két várakozás, két, egymást átfedő feszültségi ív, ha tetszik, a késleltetett szerkezet egy fajtája, amely már nem a grammatika vagy stilisztika szövegi rétegében, hanem cselekményekben valósul meg. Nagyon szabályosan, majdhogynem szimmetrikusan oszlik ketté a történet (miközben a második szerkezeti tag, Ninive sorsának kérdése, voltaképpen átfedi, magába foglalja az elsőt), ami nem jelenti, hogy mindegyik fejezetnek, résznek, ne volna meg a maga ugyancsak nagyon kerek külön-története. Az első és a harmadik rész inkább a külvilágban történik, mozgalmas eseményfonalat

követve; a második és a negyedik viszont egy belső színhelyen, Jónás tudatában játszódik, istennel való tusakodásait, perlekedéseit közvetlenül közölve. Érdekes, hogy a második és negyedik rész mégsem elégszik meg az explicit gondolati-érzelmi közléssel, mindkettőben mellékel az isteni tudat a magyarázatokhoz egyegy példázatot, testbe öltött intést is. Egy állat – a cethal – és egy növény – a tökinda – mintegy testével mutatja be, teszi tapasztalhatóvá az Úr cselekvéseinek értelmét. Rendkívül ökonomikus, szűkre zárt szerkezet ez, megint megbámulhatjuk benne, hogy aránylag milyen kevéssel kelti fel a sok benyomását, hogy belső tere mennyivel nagyobb külső terénél. Pedig még a szó szoros értelmében vett késleltetés, a mondatáradásra való hajlam is jelen van itt helyenként, például a csodálatos részletben, amikor Jónás elszörnyedve rohan ki a rettenetes Ninivéből: És Jónás akkor egy iszonyu átkot

kiáltva a királyra s udvarára s az asszonyokra és a palotára s a színészekre és a mímesekre s az árusokra és a mívesekre s az egész Nininére mindenestül, leugrott, és az őrökön keresztül kitört, s a termen át, s a szoborerdőn, csarnokon, folyosókon és a kerten, tavat megúszva, rácsokon lekúszva, s a vízvezeték-csatornán lecsúszva, utcán és bástyán, falmentén szaladva rohant ki Ninivéből a szabadba, egyetlen látomással dúlt szivében: hogy kő kövön nem marad Ninivében. Egy nagy áradás, nagy késleltetés ez, ami ugyanakkor természetesen fokozás is. (Milyen remek az a „vízvezetékcsatorna”, a biblikus környezetben, milyen váratlanul meggyőző erejű az a két cs: csatorna, lecsúszva!) A szóáradás-ismétlés Babitsnak mindenkori eszköze, a Jónásban azonban úgy hat, mintha a bibliai vagy népeposzi ősversek gondolatritmusára utalna. És arra utalnak, ős-versre, vagy akár népballadára a váratlan, történetbeli

ugrások is, elhallgatott, kihagyott idő- és cselekményszakaszok. A szöveg részletező és szakadékos, kényelmes és rohanó egyszerre. És talán ez az, amit legjobban bámulok a Jónás megcsinálási módjában, a kihagyásokat tudniillik. Hány, de hány alkalmat szalaszt el a költő a kínálkozó „poézis”-ra! Hiszen még természetes is volna: egy lírikus, egy objektív lírikus is, miközben epikai keretet épít fel, megragadhatná az alkalmat, hogy a neki tetsző, őt líraian érintő mozzanatokat részletezze, romantikusan avagy szürrealistán kiénekelje, felnagyítsa. Leírhatná a tengeri vihart (összesen hat sor a versben), háromszor olyan hosszan a cethal-beli rabságot, micsoda asszociációs lehetőségek) – a sivatagot, a ninivei romlás-nyüzsgés ezer kanyarulatát, a versből teljesen kihagyott cethal-utáni ocsúdást a tengerparton, és így tovább, halmozhatna képet, archaizmust, lírai részlet-orgiát telepíthetne az epikai vázra.

Ámde Babits mindezt nem teszi „Áradásos” elemeivel együtt a Jónás könyve bámulatosan szűkszavú. Egy hatalmas lírai erő, egy kivételes stílusképesség, a Babitsé, csak éppen annyira van jelen, csak éppen annyira itatja át a szikár történés-vázat, amennyire okvetlenül szükséges, mint egy csepp rózsaolaj, amely áthatja környezetét. Babits itt az expresszivitást nem elsősorban stilisztikai-lírai, hanem cselekményi-szerkezeti síkon oldja meg, az alakjelképre, a gondolati váz kimunkálására összpontosítva. És éppen ebben van a Jónás könyvének nagy-lírája. Ha az idős Babits költészetét csodálatos, újmódi rom-mezőnek neveztük a fiatalkorihoz viszonyítva, akkor a Jónás könyve afféle ősi-modern, kváderkövekből rakott szikla-palota, amelyről csak az ékítmények, oromdíszek pusztultak le, de váza-szerkezete annál rendíthetetlenebb. Babitsnak világirodalmilag is ritka lírikusi tulajdonsága a szerkesztő-ereje, a

változatos vers-architektúrák mondanivalóját megragadó érzéke, szövegeinek magas strukturáltsági foka, amelyek más-más módon, de jelen vannak fiatal- és időskori költészetében egyaránt. A Jónás könyvének, ennek a cselekményben elbeszélt lírának a szerkezetéről még azt is megjegyezhetjük, hogy természetesnek látszik. Mintha csak úgy mesélgetne a költő, a példázatok felséges naivitását felöltve, mintha csak úgy, mellékesen rakosgatná össze az alkotóelemeket, miközben architekturális formáló-ereje szinte láthatatlanul dolgozik a mélyben. Végül is úgy hat költői sziklaépülete, mint némely várfokok, amelyek saját szikla-alapjukból természetesen látszanak kinőni. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne köteteket írni a Jónás könyve stilisztikai (újmódi szóval: retorikai) bravúrjairól, képeiről, jelzőiről, látomásairól, nyelvéről, verskezeléséről, hasonlíthatatlan atmoszférájáról. A vers

puritanizmusa viszonylagos, Babitshoz képest és egy korszakhoz, a magyar szecesszió korához képest nevezhetjük dísztelennek. Ám de ha a „dísz” szónak más, talán igazabb értelmet adunk, ha dísznek azt nevezzük, ami funkciótlan a versben, akkor a Jónás könyve minden korhoz képest „dísztelen”, saját keletkezési korában is az. Elvégre ilyen értelemben a legszimplább egyszerűség is lehet dísz, ál-ékesség, hamisítás, „redundancia” – s abból volt elég a harmincas években is. Válasszunk ki a Jónás remekül adekvát eszközhalmaiból mindössze két képet – ahogy más esetben is tettük már – közelebbi megtekintésre. Legyen az egyik Jónás megmenekülése a cethalból: ki Jónást a szárazra kivetette, vért, zsírt, epét okádva körülötte. Felhívom az olvasó szíves figyelmét a zsír szóra. A vér és az epe a szenvedésnek rituálissá vált szavai, már Krisztus halála leírásában is megjelennek, himnuszok és

énekek adják tovább őket, a vért, az ecetet, és epét; légkörük – így együtt – magas, átszellemített. Szólásokban, közmondásokban is gyakoriak, értelmük a ténylegestől, a konkréttól sokszor, sokfelé eltávolodó. Az „okád” hangulata viszont kettős; ha első szótári értelmét nézzük, lehet familiáris vagy naturális, további értelmei azonban gyorsan átúsznak a választékosba: a hegy okádta a lávát, tüzet okádó sárkány. Ami ezt a verssort a realizmus mesterművévé teszi, az a „zsír” szó jelenléte. Nemcsak vért és epét okádik az a szegény cethal, bibliásan és mitikusan, hanem zsírt is, nagy, rengő, tengeri hájaiból, zsírjának ellenállhatatlan köznapiságával egyszerre valódivá, ténylegessé téve ezt a tengerszéli jelenetet. A „zsír” magával ragadja szótársait is, a vért, az epét, az okád-ot is, mindegyik visszatér eredeti jelentéséhez kísértő választékosságából, a zsír itt az

alkimista varázsige, amely a szavak jel-mivoltát tárggyá, arannyá (vagy Arannyá?) változtatja. És milyen gyorsan változtatja át őket; a költő mindössze egyetlen sort szán a próféta megmenekülésére, mindössze három, végtelen szűkszavúan megválasztott főnevet: vért, ZSÍRT, epét – és otthagyja az olvasót, felbolygatott képzeletével együtt, Jónás mellett, amint ott fekszik a vér-zsír tócsában eszméletlenül, nyálkás rongydarab, felette a mediterrán égbolt – és így tovább. Babits ezt is kihagyta Kihagyta? Rettenetes ám a tömörség fondorlatos ereje. Most nézzünk meg egy másik képet, egy más halmazállapotút, amely nem nyálkásanemulziós, hanem – mondjuk – testesen légnemű. A záróképet Messze lépcsős tornyai Ninivének a hőtől ringatva emelkedének. A szörnyü város mint zihálva roppant eleven állat, nyúlt el a homokban. Elismerem: ezt a képet még nem felejtette el a magyar köztudat. Tudnak róla az

iskolásgyerekek is, az ő szemüknek is kinyílik a hatalmas, világtávlatú látomás: a város a sivatag fényködében, valamely őshüllő valamely őstájban. Kígyó, sárkány, sátán Mondom: azt, amit huszadik századian kozmikusnak nevezünk, legszorosabban Babitstól tanulta a magyar irodalom. De hát nemcsak a látvány-látomás kivételes itt, hanem a mondatszerkezet is sajátos. Az a „zihálva” tudniillik Mikor a vers először megjelent, sokakat, versértőket is majdhogynem megbotránkoztatott a fura szórend. (Adalék az ízlésváltozások történetéhez) Láttunk már effélét Babitsnál, például A lírikus epilógjában az utolsó sort: „Jaj, én vagyok az ómega s az alfa”. A közhasznú szólás megfordítása tette ott élessé, rögtön megjegyezhetővé a verssort. Itt is megfordítással van dolgunk, erős inverzióval; a határozó messze elszakad az igétől, ahova tartoznék. A zihálva egészen szokatlan helyre van bedobva a mondatba,

ugyancsak rögtön feledhetetlenné téve magát, egy pillanat alatt bevésődve emlékezetünkbe. De hát nemcsak erről van szó (bár ez sem csekélység): a zihálva szokatlan helye zihálóvá teszi a mondatot, szerkezetével, testével állítva elénk a közölnivalót. Az inverzió itt érzékletessé tesz, a szenzualitás szolgálójává válik. Mint ama másik eszköz az Indus-versben, ahol is egy grammatikai szerkezet: „valami alatt” lesz az érzékletesség hordozója. Babits amúgy is inverziós költő, ajánlom irodalomtörténeti dolgozatok figyelmébe effajta szerkezeteit. És még, és még, mit tud csinálni egy felforgatott szórenddel: a zihálva szokatlan helye hirtelen antikká, görög-latinossá teszi a versmondatot, magával húzva a mélyben egy csomó asszociációt, bibliaivá is teszi, ősibbé – s ugyanakkor huszadik századivá. Előre utalva a mai, szabad mondatkezelésre, amely lazábbá oldja a szavak közti kapcsolatot, hogy mintegy

szabadon guruljanak ide-oda a mondatban, sőt esetleg el is vágja összefűző értelmi szálaikat. A babitsi zárósorok grammatikája is ugyanazt az expresszivitást hordozza, mint a beléjük foglalt képi közlés; az óriás panoráma ősi, világfölötti nyugalmát és vele együtt az extraszisztolés szorongást. Nem, nemcsak Ninive zihál itt, hanem – igazából – Jónás tudata A Jónás könyve, mindent összevéve, egyfajta visszatérés, visszahajlás az oeuvre-ben a kezdetekhez. (Ahogyan ennek a visszahajlásnak a jeleit hordozza a késői, babitsi líra nem egy részlete.) Mindenekelőtt a tárgyiassághoz való visszakapcsolódást jelenti ez, a fiatal Babits nagy, új hozományához a magyar irodalomban. Ez az öregkori tárgyiasság azonban, ez az objektívnál objektívabb, ez az epikával, drámával összekevert, erősen eltérő vonásokat is mutat az ifjúkori stílusruhákhoz, tárgyi kivetítésekhez, szerep-alkalmakhoz képest. Eltekintve a nagy

stílusváltástól (amitől persze, sosem lehet eltekinteni), másfajta objektivitás ez, mint a kezdeti, amikor az „egész világ”, legalábbis imagináriusan az egész világ jelenthette a költőt, annak szinte bármelyik csücskébe beleköltözhetett és kifejezhette magát általa. Itt, a késői líra korában, a Jónás-történet, a Jónás-figura már nem cserélhető. Ez az; egy költői lét, egy világban elfoglalt helyzet, egy alkat meghatározódott és Jónás által kifejeződött, felmutatva önsors jelképét (azonkívül, hogy sok minden mást is). Az én egyrészt eltávolodott, nagyon is felülről-látottá lett – a Jónás „epika”, cselekmény, figurális ábrázolás –, másrészt szorosabban azonosult alteregójával, mint a kezdeti tárgyiasságban; pláne, ha hozzászámítjuk a műhöz a Jónás imáját is, ezt a gyönyörű ön-leleplezést. Én-közel, én-távol, világ-közel, világ-távol, közvetlenség, közvetettség: rendkívül

érdekes, bonyolultan szövődő és sok mindennel állandóan kereszteződő viszonylatok ezek Babits költészetében – az alkat rétegein túl mindenekelőtt bölcseleti szálakkal kereszteződők –, annál is inkább, mert irodalmunkban olyan korán, olyan elszigetelten hordozzák világlírai problematikájukat. De a Jónás könyve, e másodszor kivirágzó tárgyiasságon túl, még jó néhány későbbi költői tendencia anticipálója. Kinyilvánul benne a huszadik század általános mítoszszükséglete, sürgető igénye, annak a legtermészetesebb gesztusokkal való betöltése, hát hogyne, hiszen kezdettől készen állt költőjében az az antik-görög, keresztény, egzotikus vagy helyi legendárium, amely a világ egyik végétől a másikig mindenütt megszólal, ahol a modern költészetet csinálják. Dikciójában ott van a még-lehetséges, illetve mindig újjászülető nagylendület és a már-szükséges visszafogottság, lecsupaszítottság; képeiben a

látomás és az aprórealizmus Valamint ott van benne az ünnepélyeset, az eszkatologikusat állandóan kísérő groteszk, az ellenpontozó irónia. Tragikus irónia: ebből kapunk hatalmas leckét a Jónás által, vagyis a késői huszadik század egyik fő tantárgyából, valamiféle abszurdból. Méghozzá a megszenvedett, a hiteles valószínűtlenből, amely a már nem-emberszabású, apokaliptikus tapasztalatot is artikulálja. Babits mintegy megelőzi a világháború, a század eljövendő szörnyélményeit a Jónással, egész szenvedés-történetével; megelőzi nem egy ponton a rájuk adandó költői válaszokat. Ez a csontig-soványodott, csontig-öngúnyolt költő-próféta, ez a „40 kilós kerub”, előre fogalmazza, amit mi majd látni fogunk (láttunk, látunk). A Jónás világvíziója, a Jónás katarzisa, a Jónás költői leckéje, úgy látszik, századunk folyamatos jelenében helyezkedik el – és bizonyára azon túl is, a mindig érvényesben