Philosophy | Aesthetics » Az esztétikai minőségek

AZ ESZTÉTIKAI MINŐSÉGEK Az esztétikai minőségek rendszerezése négy alapvető érték köré épül fel. Ez a négy minőség: szépség-rútság és a tragikum-komikum ellentétpárok. A négy minőségtípust azonban helytelen lenne egy táblázatba szerkeszteni, vagy egy kör négy oldalára elhelyezni és a köztes területekre a különböző kevert esztétikai minőségeket behelyezni, mint azt sokan megtették, hiszen az ilyen táblázatok tele lennének kitöltetlen helyekkel. Minden esztétikai fogalmat, mely a négy alaptípusnak valamilyen keveredéséből jön létre, nem lehet elkeresztelni és példákkal bemutatni. Csak hősies hangyaszorgalommal összeállított és elrendezett fogalomtár lenne képes, például Audrey Hepburn kecsesből fenségesbe átváltó mosolyát leírni, és még ez a fogalomtár is nélkülözné az objektivitást, hiszen az esztétikai minőségek megítélésében az észlelő, annak lelki állapota, a kor és az adott társadalom

értékrendszere is megjelenik. Ezek a tényezők pedig mindig változnak. Ha csak a köznyelvben megjelenő minősítéseket vesszük figyelembe, akkor is érzékelhetjük a gyönyörűen vagy csinosan szép, avagy az undorítóan vagy otrombán rút jelzők között érzékelhető különbséget. A látható formában megjelenő szabadság mindig szép, ám ez a szabadság nem mindig egyforma, ebből következik, hogy a szépség sem az. Egyrészt a valóság jelenségei, az emberek, az állatok, a természet, a növények, a hegyek és vizek nem csupán szépek vagy rútak, csak tragikusak vagy komikusak, hanem mindig az esztétikai minőségek sokféleségével jellemezhetjük őket. A legrondább lótetű sem tisztán rút, hiába riasztó a hatalmas rágószája, fűrészfogas első lába, hosszú farksertéje, büdössége, mert rőtbarna színe kifejezetten szép is lehet, ciripelése pedig bájos. A mindennapi gyakorlatban azonban nem az efféle részletek, hanem az

összbenyomások alapján ítélünk és szegény lótetűt könyörtelenül eltapossuk, vagy megfutamodunk előle. Másfelől az esztétikai minőségeket úgy értékeljük, ahogyan azok a mindennapokon megjelennek előttünk, pedig ha jobban meggondoljuk egy lepke is csak bizonyos távolságból szemlélve szép, ha közelről, esetleg nagyítóval vizsgáljuk őket, megváltozhat az esztétikai ítéletünk. Harmadrészt a jelenségeket általában nyugalmi állapotukban vesszük szemügyre, márpedig a dolgok minőségei igen változatosak lehetnek attól függően, hogy mozognak-e vagy sem. Az előbb említett lótetű riasztóan rút, ha áll, rémisztő és ellenséges, ha szalad, viszont roppant komikus lehet, amint a földbe ássa be magát, vagy hátára fordulva szerencsétlenül kapálódzik. Végül pedig, ha a jelenséget összefüggéseiből kiszakítva vizsgáljuk merőben más következtetésre juthatunk, mintha ugyanazzal a jelenséggel más és más környezetben

találkozunk. Gondoljunk ismét csak az előbbi lótetűre, amint a nappalink padlóján futunk össze vele, vagy a természetrajzi múzeum valamely vitrinjében vesszük szemügyre egy preparált példányát. A gépiesen skatulyázó esztétikák egyik jellegzetes tévedése tehát, hogy egy-egy jelenség esztétikai minőségeit általánosságban akarják rögzíteni. A világ jelenségeit nem lehet egyszerűen valamilyen esztétikai kartotékrendszer alapján leltárba venni, mert a jelenségek esztétikai minőségei koronként változóak lehetnek, egy adott korban is más és más esztétikai arculatot mutathatnak attól függően, hogy milyen összefüggésben, állapotban és miféle érzékelési helyzetben kerülünk szembe velük. Ezek a jelenségek eleve többféle esztétikai minőséggel rendelkeznek, és ha két ember egyazon korban, egyazon helyzetben érzékeli is ugyanazokat a külső érzéki formákat, képzeletük működése folytán, személyiségükből,

jellemükből fakadóan merőben más és más esztétikai ítéletet alkothatnak. 2 Mégis, ha a rendszerezés alapelveit szeretnénk megfogalmazni azt a következők szerint tehetjük: - Valamennyi esztétikai minőség sajátos arculatát az határozza meg, hogy érzéki formája az adott kor emberi szabadságát vagy korlátozottságát fejezi-e ki? A szabadság, avagy a korlátozottság látszata lepleződik-e le benne, vagy a szabadság és a korlátozottság párharcából melyik kerül ki győztesen? Ezen belül lényeges elem, hogy a jelenségben kifejeződő szabadság vagy korlátozottság milyen mértékű, valamint az, hogy természete az emberre veszélyt jelent-e vagy sem. Ebből következik az, hogy az ember egyenlőnek, alávetettnek vagy fölényben lévőnek érzi-e magát a benne kifejezésre jutó erőkkel szemben. Ez határozza meg az azonosulási vagy kívül állási helyzetét a jelenséggel szemben és, hogy miféle pozitív vagy negatív érzelmekkel

éli meg az élményt. Ezen alapelvek szerint vizsgálva a következő módon írhatóak le a különböző esztétikai minőségek, természetesen a teljesség és a maradéktalan objektivitás megléte nélkül. A SZÉPSÉG A szépséget úgy is szokás definiálni, mint az emberi szabadság érzéki megjelenését. Az emberi szabadság ismérvei azonban korról korra változnak, s ennek megfelelően a szépség sem valamilyen általános szabadságot, hanem egy-egy adott társadalom szabadságát fejezi ki a maga érzéki formáiban. A dolgok és jelenségek attól válnak tehát széppé, hogy érzéki formájuk az adott társadalom átlagos emberi szabadságát fejezik ki. Így a kor embere azt saját szabadságlehetőségeivel egyenlőnek érzékeli és az azonosulás gyönyörteli érzésével találkozik a jelenségben AZ EMBER SZÉPSÉGE Hogy a fenti ismérvek milyen mértékben alakultak a történelmi változások során arra jó példa az emberi, ezen belül a női

szépségről alkotott képünk vizsgálata. A szép női test legkorábbi szoborábrázolása az un. Willendorfi Vénusz A körülbelül 30000 évvel ezelőtt élt őskőkori vadászok szépségeszményét örökíti meg. Mai szemmel nézve rémnek is beillenék A 11 cmes mészkőszobrocska alsó lábszára aránytalanul vékony, karja csenevész, fara és hasa viszont egyetlen óriási gömbbé puffadt, és mellei akkorák, mintha elefántkór támadta volna meg őket. Járni e hajdani szépségkirálynő aligha tudott, legfeljebb döcögni volt képes. A mai szemmel nézve elképesztő domborulatok, a szabadság hasonló fejlődési fokán lévő dél-afrikai elmaradott fekete népeknél a közelmúltig megmaradt, mint a női szépség mintája. A csodás nagyságúra hizlalt, hottentotta farral rendelkező tuareg nőket is mesterségesen tömték, etették. Ahhoz, hogy ez a női szépségtípus kialakulhasson végbe kellett mennie a munkamegosztás első legősibb formájának, a

nemek közötti munkamegosztásnak. Amíg nők és férfiak együtt portyáztak és vadásztak az erdőben, aligha lehetett ilyen testalkatú egy ősnő. Ehhez a sűrűben csörtető, vadállatok torkának eső emberi nőstényből, otthon rostokoló, a házimunkákkal és gyerekneveléssel bíbelődő anyákká kellet szelídülniük. Mivel a folyton éhező és fázó, eszközök nélküli, védtelen hordákban a túlélés egyetlen lehetősége az embertermelés és ezáltal az újabb harcos, vadász megtermelése volt, nem csoda, hogy a női szépséget az akkori embernek ez a gyerekszülésben elhízott női test jelentette. 3 (Az ókori görög világban a nők már nemcsak a házimunka és a gyerekszülés feladatát látják el, hanem sportolnak, sőt a Spártai katonaállamban háborúk idején a hátország védelmét is ellátják.) A munkamegosztás rendszerének újabb változása alakítja ki aztán az új női szépségideált, ez az osztálytársadalom. Itt már

kétféle szépséggel találkozunk, a hatalmon lévő és az alávetett osztályok szépképével. Az előbbi, az előkelő szépség általában törékeny testalkatot, napfénytől elzárt fehér bőrt, a csípő és a mell kislányos, szűzies arányát és tipegő járást jelentette. Utóbbi a rusztikus szépség, melyben a nehéz munkákon úrrálévő test szabadsága fejeződik ki, izmos karok és lábak, ruganyos járás, napbarnított bőr, erős csípő és duzzadt mell. Ők voltak a kor tenyeres-talpas, karos-faros szépségei Mindkét esetben a különböző társadalmi helyzetből fakadó és kialakuló, eleve adott esztétikai jellemzők válnak a szépség megtestesítőjévé. Nyilvánvaló tehát, hogy a szabadság e két fajtájának érzéki formát adó "rusztikus" és "előkelő" női szépség az osztálytársadalmak viszonyai között egyszerre és egyformán szépek, ha azok észleléséhez nincsen is mindenkinek egyformán érzéke.

TÁRGYAINK SZÉPSÉGE A munkamegosztás kialakulása megszüntette azt az idilli állapotot, hogy mindenki maga készíti eszközeit, a hordákon belül megindult a szakosodás, ki-ki azzal foglalkozott, amihez jobban értett. A szerszámkészítők több és jobb szerszámot készítettek, a varázslók jobban varázsoltak és a vezetők is nyílván jobban vezettek Már az őskori irányítókban is feltámadt az igény, hogy használati tárgyaikkal is fölé emelkedjenek a horda többi tagján. Így jelentek meg a csontból készített kommandópálcák, melyek mai feltevések szerint méltóságjelvények lehettek. A mai ipari esztétika sanda szemmel néz ezekre a rangjelző eszközökre A forma szerintük csak akkor szép, ha pontosan megfelel a tárgy gyakorlati céljának, minden felesleges díszítőelem elvetendő, azok csak rontják a tárgy esztétikai értékét. Ez a vélemény a szépség mai ismérveit állítja szembe a hajdankor tárgykultúrájával, és még a

modern tárgyak szépségét sem értelmezi kielégítően. A tevékenységi körök a feladat ellátásához szükséges tárgyak elé természetesen különböző célokat állítanak. A paraszt ruhájának rendeltetése nem több mint az, hogy az időjárás és szabad mozgás, valamint a társadalmilag előírt szemérem igényeinek megfeleljen. Széke biztosítsa a pihenést, sírja pedig a közegészségügyi szempontokat és egy kis túlvilági béke reményét. Az uralkodónál ugyanezeknek a tárgyaknak más rendeltetésük is van Az öltözékük pompája az Istenhez teszi őket hasonlatossá, nem széken, hanem trónon ülnek, mindez azért, hogy az elébe járuló alattvaló érezze a hatalmát. Sírjuknak az uralkodó család örök hatalmát kell kifejeznie. Így aztán minden korban a szépség vonásai folyamatosan változnak, az emberi szabadság olyan változásait követve, amilyen a tárgykultúra terén az új anyagok és technikák felfedezése, az ezekből

fakadó új esztétikai elvek kialakulása. AZ ELVONT FORMÁK SZÉPSÉGE Az elvont formák az egymástól egyébként eltérő jelenségek látható-hallható tulajdonságaiban felfedezhető azonosságok vagy hasonlóságok. Ilyen formák pl a mértani alakzatok, mint a kocka vagy a kör. Az ilyen elvont formák közül egyesek arról nevezetesek, hogy általánosan szépeknek tartják őket. Ezek, pl a szimmetrikus formák, a kör, a gömb vagy az egyenlő szárú háromszög is. Szövegek hangzásbeli jelenségek is lehetnek szimmetrikusak, pl a beszéd fő részei, egy költemény versszakai vagy egy zenemű tételei. A szimmetria voltaképen az arányosság egyik alesete. Az arányosság lényege az, hogy valamilyen dolog részeinek 4 egymáshoz és az egészhez való viszonyában egysége mérték valósul meg. Tárgyak esetében fontos aránymérték a célszerűségé: ez szabja meg, hogy mekkora legyen egy szerszám feje és a nyele közötti arány, vagy milyen magasak

legyenek a lépcsőfokok ahhoz, hogy jól használhassuk őket. A szépségükről nevezetes elvont formák között fontos a ritmus említése is. Térbeli ritmusa van pl egy oszlopcsarnoknak, és időbeli ritmussal rendelkezik a tiszta dactilusokból álló vers. Fontos tény tehát, hogy céljaink elérését elősegíti, ha saját tevékenységünket ritmikussá tesszük, valamint ha a velünk szemben álló folyamatok is ilyen jellegűek. A szabályosan ismétlődő jelenségek ugyanis könnyebben megismerhetőek, visszatérésük kedvező lehetőséget nyújt tanulmányozásukhoz és a róluk szerzett tapasztalatok általánosításához. A ritmuselméletek képviselői ebből azt a következtetést vonják le, hogy a magas fokú ritmikai szervezettség mindig vonzó, a ritmikai szervezetlenség viszont taszító hatást gyakorol ránk. Ez az álláspont természetesen nem teljesen igaz, hiszen ha a ritmus az emberi életet börtönfegyelemmel, kaszárnyarenddel szabályozó

erőként jelentkezik, elsorvaszthatja egyéniségünket, sőt fizikai létünket is veszélyeztetheti. A szerkezeti formák közül a harmonikusak állnak a szép hírében. A harmónia voltaképpen nem más, mint valamilyen szempontból - hangzásban, színben, alak tekintetében, tartalmi vonatkozásokban egymáshoz illő részek kiegyensúlyozott összhangja. Ennek ellentéte a diszharmónia, az egymástól élesen különböző vagy egymással kifejezetten ellentétes, össze nem illő elemek nyugtalan, feszültséggel terhes együttese. Ha tehát arra keresünk feleletet, hogy a szimmetrikus-arányos formák, a ritmikusság, vagy a csillogás miért jelent számunkra általános érvénnyel valamilyen szépet, akkor ezt azzal magyarázhatjuk, hogy ezek a formák és minőségek az esetek nagy részében valóban inkább fejezik ki az emberi szabadságot, mint a többiek. A FENSÉGESSÉG A szépségtől az különbözteti meg, hogy itt egy fölöttünk álló hatalom erejét is

érzékeljük, aminek eleve alárendeljük magunkat. A fenségesség jellemvonása tehát az, hogy a jelenség érzéki formája emberi szabadságot fejez ki, de ez a szabadság olyan hatalmas mértékű, hogy az adott társadalom átlagembere azt saját szabadságlehetőségeit messze meghaladónak érzékeli. Mivel e hatalom természete veszélyes is lehet, az átlagember pedig csak annyiban érezheti magáénak, amennyiben ő is ember, de ő maga gyakorlatilag ilyennel nem rendelkezhet, így a szorongással vegyes gyönyörködés kívülálló érzésével áll szemben a jelenséggel. A patak csillogása, a tűz fénye csak szép, de ami csodálatraméltóan fenséges, az az óriásfolyam, a tenger, az égitestek ragyogása, a tűzhányók torkából égbe szökő lángözön. Kant szerint a fenségesség nem is más, mint a végtelenségre vonatkozó emberi eszmék megelevenedése a kedélyvilágban. Minthogy a végtelent semmiféle érzéki forma nem jelenítheti meg, legyen az

bármilyen nagy, ezért úgy látja, hogy a fenség az egyre nagyobb és nagyobb mértékű nagyságrendek egymásutánjának érzékelésekor lép elénk. A történelmi változások sajátos képet mutatnak, a régebbi korokban az emberi társadalmat átszőtte, napjainkra viszont egyre kivételesebb jelenséggé válik a fenség. Fenség övezte az isteneket, amíg hittünk bennük, de aztán a turisták villanófénnyel készített fényképei nyomán kiderült, hogy a szentélyekben csak ósdi szobrok lakoznak. Fenségesek voltak az uralkodók is, amíg elhittük nekik, hogy hatalmuk isteni eredetű és fenség ragyogta be a seregek élén világokat hódító zseniális hadvezéreket, míg rá nem jöttünk, hogy minden Napóleonnak van egy Waterlooja, és ezt akár pechnek is nevezhetjük. Hasonló inflációt figyelhetünk meg a természeti jelenségek körében is, de ahogyan évszázadról-évszázadra, majd évről-évre mind nagyobb területeket hódít a természeti

világból az emberi hatalom, úgy halványul el a világ arculatán a fenség. Amióta a televízió jóvoltából papucsban, karosszékben is eljuthatunk a 5 sarkvidékre, őserdők és mélytengerek minden zegébe-zugába, a fenség fokozatosan kiszorul a földről a csillagközi űr végtelenjébe. A MAGASZTOSSÁG A magasztosság a jelenség érzéki formája, amely oly hatalmas mértékű szabadságot fejez ki, hogy az adott társadalom átlagembere ezt saját szabadságlehetőségeit messze meghaladónak érzi, és ezért azonosulni nem tud vele, kívülállóként szemléli. A fenségtől eltérően e hatalom természete olyan, hogy az emberre semmiképpen nem veszélyes és így nyugodt, háborítatlan csodával szemléljük, mint számunkra ugyan elérhetetlen, de kívánatos és a távoli jövőben talán megközelíthető eszményt. Ha a szembeállítás példáját keressük, aligha találhatunk megragadóbbat, mint a keresztény mitológia Madonnáját, Szűz

Máriát. Szemben az apák bűneit gyermekeikben hetedíziglen büntető, saját fiát kínhalálba küldő Atyaisten, vagy a kereszthalál rémségeit vállaló elevenek és holtak fölött ítélkező Jézus fenségességével, Szűz Mária a tündöklő jóság és az irgalom magasztos alakja. A szerelmet képzeljük még ily magasztosnak, míg fiatalok vagyunk és amíg nem olvastunk Freudot. A BÁJOSSÁG ÉS A KECSESSÉG A bájosság érzéki formája szintén emberi szabadságot fejez ki, de ez a szabadság csak olyan mértékű, hogy az adott társadalom átlagembere azt saját szabadságlehetőségein alulállónak érzi, s ezért a kívülállás jegyében, fölényérzettel gyönyörködik benne. A bájosság inkább jelent valami naiv keresetlenséget is, ami nem feltétlenül párosul alkati törékenységgel, a kecsesség viszont mindig törékenyen finom és inkább kifinomult, mint naiv. Bájos a falusi udvarokon illatozó egyszerű kamillavirág, a vidám

pihelabdaként ide-oda futkározó csibe, kecses a liliom, az őz vagy a hattyú. Ha a báj naivitása gyermeki hiszékenységgel, a kecses törékenység pedig némi esetlenséggel színeződik, a jelenség igen gyakran humoros csillogású, ez az esztétikai minőség igen közel áll a komikum pozitívabb értékű válfajaihoz. A TETSZETŐSSÉG A tetszetősség érzéki formája az adott társadalom emberi szabadságát fejezi ki, s ez a szabadság olyan mértékű is, hogy a kor átlagembere azt saját szabadságlehetőségeivel egyenlőnek érzékeli, mégis a kívülállás elutasító érzésével áll szemben a jelenséggel. A tetszetősséget általában úgy szokás felfogni, hogy az a pusztán formai szépséggel azonos, amely tartalmilag üres, és így értékét tekintve talmi. A RÚTSÁG Az esztétikai minőségek értékrangsorának negatív pólusán helyezkedik el. Jellemzője az, hogy érzéki formájában az adott társadalom emberi korlátozottsága fejeződik ki,

s ezért a kor átlagembere kívülállóként áll vele szemben, de a jelenségben kifejeződő emberellenes hatalmat saját hatalmánál nem becsüli többre, s ezért rettegést, iszonyatot nem vált ki belőle, csak ellenszenvet. Egyesek véleménye szerint a rútság nem esztétikai, hanem antiesztétikai minőség, mások szerint nem ellentéte a szépségnek, hanem annak egyik változata. Az esztétikai gondolkodás történeti fejődésének egyik legmakacsabb babonája, hogy mindenfajta művészetnek az a feladata, hogy a szépség élményében részesítsen bennünket. Az igazán nagy művészek persze nem igen figyeltek oda ezekre az okoskodásokra. 6 Az i.e II sz-ban működő három rhodoszi szobrász közös alkotása a Laokoón szoborcsoport Valójában e szobor a borzalmasságig fokozott rút rémületes képét állítja elénk: az égnek meredő hajú, tátott szájjal nyögő öreg Laokoónt és rimánkodó fiait ábrázolja egy óriáskígyó halálos

ölelésében. Hogy a szépség válfajává miként lesz a rútság, erre nézve Nicolai Hartmann okfejtése a legjellegzetesebb: "Az értéknek - minden értéknek - a lényegéhez tartozik, hogy ellenpólusa van, a megfelelő negatív érték, és a vizsgálat tárgya sohasem egyedül az értékes, hanem ez és a neki megfelelő értékellenes. Az értékelemzés tapasztalatai azt tanítják, hogy az érték meghatározása a megfelelő negatív érték meghatározását is tartalmazza, és viszont. Az esztétikai minőségek értékdimenziójában így helyezkedik el az abszolút pozitív érték, a szépség, valamint az abszolút negatív érték, a rútság között a többi minőség, a tragikum, a komikum, stb. A BORZALMASSÁG A borzalmasság érzéki formájában nem csak az adott társadalom emberi korlátozottsága fejeződik ki, amiért a kor átlagembere kívülállóként áll velük szemben, hanem az effajta jelenségekben kifejeződő emberellenes hatalom

nyilvánvalóan messze meghaladja saját hatalmunkat, s ezért nem csak ellenszenvet vált ki belőlünk, hanem rettegést, iszonyatot is. Történelmi sorsa ennek a minőségnek ugyanaz, mint a fenségességé. A régi korok embere a mindennapi élet legapróbb eseményeiben is rémületes-borzalmas túlvilági hatalmakat látott. A mitikus világkép mindezt a szörnyeteg istenségek és démonok borzalmas képzeteivel tetézte, emberevő óriások, vérszívó vámpírok fenyegető árnyai leselkedtek mindenfelé. AZ ALANTASSÁG Az alantas jelenségekre jellemző, hogy érzéki formájukban az adott társadalom emberi korlátozottsága fejeződik ki, s ezért a kor átlagembere kívülállóként áll velük szembe. Az effajta jelenségekben kifejeződő emberellenes hatalom azonban nyilvánvalóan kisebb sajáthatalmánál, s ezért az ember lenézéssel párosult ellenszenvvel tekint rájuk. Alantasok az olyan fizikai korlátozottságok, betegségek, amelyek veszélytelenek. A

lepra által lemart orr, a villamos által levágott láb vérző csonkja borzalmas, mert halálos veszedelem jelenik meg bennük, a náthás ember csepegő orra vagy a tyúkszemes láb látványa viszont alantas csupán. A természet alantas jelenségeiben általában saját alantas vonásainktól viszolygunk, a csúszómászók alattomossága, a hüllők érzéketlen hidegsége, a rovarok torzsága, s bogáncsok makacs tapadása és a szamarak ordítása megannyi önmagunk elé tartott tükör. Alantassá azáltal válnak, hogy emberhez nem méltó módon viselkednek, nem nyíltan, hanem alattomosan támadnak, tehát gyávák, vagy buta hangokat hallatnak. A KEVERT MINŐSÉGEK A kevert esztétikai minőségek megkülönbözető sajátossága az, hogy a szabadság és korlátozottság összeütközésének termékeny pillanatát fejezik ki. A kevert esztétikai minőségek sorából a legnevezetesebb: A TRAGIKUM Jellemvonása az, hogy érzéki formája valamilyen fenséges mértékben

szabad jelenséget állít elénk úgy, hogy egyben érzékelhető e szabadság végzetes bukása, az ellene ható erők által történt leigázottsága, korlátozottsága, s jól lehet az adott társadalom átlagembere - lévén fölötte álló hatalomról van szó - kívülállóként éli át e bukást, annál megrendítőbb számára, 7 hogy még egy ilyen hatalmas mértékű szabadság is a pusztulás sorsára juthat. Az európai kultúrkörben a legközismertebb tragédia Krisztus kínhalála, rengeteg kép és szobor igyekezett visszaadni azt a döbbenetes ellentmondást, hogy Isten mindenható hatalmú fia megkorbácsolva, leköpdösve és kigúnyolva pusztul el a keresztfán. Ha a drámairodalom tragikus hőseinek vizsgálatából indulunk ki, azt kell megállapítanunk, hogy jellemüknek egyetlen ismérve a fenségesség, és ha ezzel rendelkeznek, mindegy, milyen a társadalmi rangjuk, s még az sem számít, hogy mennyire erkölcsösek vagy erkölcstelennek. A

közkézen forgó tragikumelméletek szerint ahhoz, hogy egy hős bukása tragikusnak legyen nevezhető, nem csak a jellemének kell sajátosnak lennie, hanem a bukás okának is. A tragikus összeütközés lényege, hogy két erkölcsileg egyaránt jogosult hatalom csap össze. Az irodalmi műfajként felfogott tragédiák többségére ezek a megállapítások illenek is, hiszen igen furcsa drámai téma lenne az, hogy egy fenséges hős a fejére eső tégla által pusztul el. AZ ELÉGIKUSSÁG Az elégikusságot az jellemzi, hogy érzéki formája valamilyen, a kor átlagos szabadságlehetőségeit megtestesítő jelenséget állít elénk úgy, hogy egyben érzékelhető a szabadság bukása, s a kor embere e jelenséggel azonosulva szomorú, lemondóan reménytelen - de nem megrendült - érzésekkel éli át ezt az értékvesztést. Az elégikusság esztétikai minősége tehát a tragikumhoz hasonlít, csupán abban különbözik tőle, hogy a megsemmisülő szabadság méretei

kisebbek, a kor mértékével mérve emberszabásúak. Az elégikusság inkább szomorú, mint megrendítő, másfelől viszont emberméretű jellege miatt könnyebben és mélyebben tudjuk átélni. Mint a legtöbb esztétikai minőség, az elégikusság sem egyetlen szín Elégikus a fájdalmas gyász, de az értékpusztulást emelt fővel elfogadó magabiztosság is. A szükségszerű elmúlás nem csak akkor elégikus, amikor bekövetkezik, hanem akkor is, amikor előjelei már világosan érzékelhetőek. Életünk utolsó szakasza az öregkor szintén egyfajta lassú halál. A KOMIKUM A tragikum mellett a másik legnevezetesebb kevert esztétikai minőség. A komikum érzéki formája a kor viszonyai között átlagos mértékű szabadság jegyében fellépő jelenséget állít elénk úgy, hogy váratlan csattanóval lelepleződik ennek - ugyancsak átlagos mértékű korlátozottsága, s e lelepleződés következményei sem haladják meg a jelenség káros jellegének

mértékét. A kor embere tehát kívülálló, szánalom nélküli, derűs fölényérzéssel éli át ezt a bukást. A szakirodalom képviselőinek nem kis része úgy véli, hogy a komikum az ember sajátja, s kétségtelen is, hogy a többi esztétikai minőséghez viszonyítva ez kötődik leginkább az emberhez. A HUMOROSSÁG A humor érzéki formája valamilyen, a kor viszonyai között átlagos mértékű szabadság jegyében fellépő jelenséget állít elénk úgy, hogy váratlan csattanóval lelepleződik ennek korlátozottsága, ám ez utóbbi az átlagosnál kisebb mértékű, társadalmilag veszélytelen, és a lelepleződés következményei nem haladják meg a korlátozottság mértékét, a kor embere tehát megértően, az azonosulás derűs érzésével éli át az élményt. A művészi alkotásokat a humor akkor jellemzi, ha egy egészséges fejlődési folyamat mellékes jelentőségű kisiklásait, alapjában véve pozitív hősök gyöngeségeit teszik

nevetségessé, amikor az alkotó azonosulni tud az ábrázoltakkal és így bírálata önbírálat is. A humorban nincs elutasítás, kívülálló fölény, a humoros jelenségeket megértjük, hibáját megbocsátjuk. 8 AZ ABSZURDSÁG Az abszurdság érzéki formája valamilyen, a kor viszonyai között átlagos mértékű szabadság jegyében fellépő jelenséget állít elénk úgy, hogy váratlan csattanóval lelepleződik ennek igen nagy mértékű, társadalmilag súlyosan veszélyes korlátozottsága, s a lelepleződés következményei nem haladják meg a korlátozottság mértékét, a kor embere tehát kívülálló, szánalom nélküli fölénnyel, de nem derűsen, hanem haragos gúnyérzéssel éli át az élményt. A legelterjedtebb komikus képzőművészeti műfaj a karikatúra. A BIZARRSÁG A bizarrság érzéki formája a maga korából kiemelkedő, fenséges szabadság jegyében fellépő jelenséget állít elénk úgy, hogy váratlan csattanóval

lelepleződik ennek korlátozottsága, ám e korlátozottság csekély mértékű, társadalmilag veszélytelen, s a lelepleződés következményei nem haladják meg a korlátozottság mértékét, a kor embere tehát a nála hatalmasabbat megillető, furcsálkodó kívülállással, de mégis megértő derűvel éli át az élményt. A GROTESZKSÉG A groteszkség érzéki formája a maga korából kiemelkedő, fenséges vagy magasztos szabadság jegyében fellépő jelenséget állít elénk úgy, hogy váratlan csattanóval lelepleződik ennek szélsőséges, alantas vagy borzalmas korlátozottsága, s a lelepleződés következményei nem haladják meg a korlátozottság mértékét, a kor embere tehát kívülálló, szánalom nélküli gúnyérzéssel, egyben azonban többé-kevésbé riadt, szorongó érzelmekkel éli át az élményt. A groteszk megjelölést olyan jelenségekre szokták alkalmazni, amelyek egyszerre komikusak és riasztóak-borzongatóak, szélsőségesen

össze nem illő elemek vad, fantasztikus társításával embertelen hatalmak, gyakran érthetetlen, kiszámíthatatlan képét mutatják. A TRAGIKOMIKUM Nem egyetlen, hanem egész sor esztétikai minőség összefoglaló elnevezése. A tragikum és komikum egyszerű összekapcsolódása nem tragikomikus, hanem tragikus és komikus, ennek megfelelően pedig az olyan hős, aki az első felvonásban megnevettet, az utolsóban megrendít, szintén nem tragikomikus, hanem egyszer komikus, másszor tragikus. A tragikomikum lényege az, hogy egyszerre kelt lenézést és szánalmat, mert érzéki formája a szabadság jegyében fellépő jelenséget állít elénk úgy, hogy váratlan csattanóval lelepleződik ennek korlátozottsága, és a lelepleződés a következményei meghaladják a korlátozottság mértékét, a kor embere tehát ellentétes érzelmekkel, kívülálló gúnyérzéssel vegyes együtt érző szánalommal éli át az élményt. (pl Gogol Köpönyeg c novellája) A

DIADALMASSÁG, FELSZABADULTSÁG A diadalmasságnak feltétele, hogy a küzdelemre utaló vonásokat is érzékeltesse, ellenkező esetben ugyanis a jelenség egyszerűen fenséges lesz, másrészt a legyőzött ellenerők nem lehetnék méltatlan ellenfelei a győztesnek. Tekintve, hogy a diadalmasság a végkimenetel szempontjából a tragikusság ellentéte, érthető, hogy amilyen gyakori az európai művészettörténetben Krisztus tragikus kereszthalálának ábrázolása, ugyanolyan gyakori diadalmas feltámadásának bemutatása. A diadalmasság kiszorult a modern művészetből, 9 helyére lépett viszont a mindennapi helytállás, a felszabadultság ábrázolása. A felszabadultság a modern művészet egyik uralkodó esztétikai minősége: valahányszor kedvező kimenettel zárul a regény, novella, színdarab vagy film, ez tükröződik élményünkben. ELLENGROTESZK Quasimodo, a púpos toronyőr olyan rémfigura, amilyet csak egy romantikus regényíró fantáziája

tud kitalálni. A cselekmény egy adott pillanatában azonban alakja a nemes lelkű hősiesség tündökletes fényében kezd lobogni. A rém fenséges erőfeszítéssel igyekszik megmenteni elérhetetlen szerelmét. Az állatok világát bemutató filmek nem egyszer ejtenek ámulatba azzal, hogy szörnyeteg küllemű vadállatok a szülői szeretet legszebb jeleit mutatva, dédelgetett kicsinyeikért élet-halál harcokat vívnak náluk hatalmasabb ragadozókkal. A szabadság jegyében fellépő korlátozottság lelepleződése sajátos esztétikai minőséget hoz létre, az itt említett példáknál a groteszk fordítottját. Az ellengroteszk az érzéki forma szélsőségesen korlátozott, borzalmas vagy alantas jelenséget állít elénk úgy, hogy egyben feltárul ennek kiemelkedő, fenséges vagy magasztos mértékű szabadsága. A kor embere e mértéktelenség miatt kívül állóan, de mégis lelkesült örömmel éli át az élményt