Politics | Liberalism » A klasszikus liberalizmus hibái és a szabadság jövője

A KLASSZIKUS LIBERALIZMUS HIBÁI ÉS A SZABADSÁG JÖVİJE I A klasszikus liberalizmus már több, mint száz éve hanyatlóban van. A XIX század második felétıl mind az Egyesült Államokban, mind Nyugat-Európában a közügyeket egyre inkább a szocialista eszmék formálják. A XX századot joggal hívhatnánk a szocializmus, azaz a kommunizmus, a fasizmus, a nemzeti szocializmus és leginkább a szociáldemokrácia (a modern amerikai liberalizmus és neokonzervativizmus) századának. Ez a hanyatlás persze nem volt folyamatos. A dolgok liberális szemszögbıl nem mindig fordultak rosszabbra, volt néhány fellélegzés is. A II világháború eredményeképpen NyugatNémetország és Olaszország a korábbi, a nemzeti szocializmus illetve a fasizmus alatt fennálló állapotokhoz képes jelentıs liberalizáción ment keresztül. A kommunista Szovjet Birodalom összeomlása az 1980-as évek végén hasonlóan jelentıs liberalizációval járt KeletEurópában. Azonban

hiába üdvözölték a liberálisok ezeket az eseményeket, nem a liberalizmus visszatérését jelentették. Németország és Olaszország II világháború utáni és Kelet-Európa jelenlegi poszt-kommunista liberalizációja külsı események, a katonai vereség és/vagy a teljes gazdasági összeomlás hatására következett be. A liberalizáció minden esetben a régi rendszer felszámolása érdekében történt, és csupán a szocializmus egy más formáját választották: az Egyesült Államokban, mint az egyetlen fennmaradt katonailag még nem legyızött és még mőködı gazdaságú szuperhatalomban megtestesülı szociáldemokráciát. Még ha a liberálisok számára voltak is megkönnyebbülést jelentı idıszakok, a szocializmus teljes mértékben átvette a liberalizmus helyét. Olyan tökéletes a szocializmus gyızelme, hogy ma, a XXI. század küszöbén egyes neokonzervatívok diadalmasan emlegetik a "történelem végét" és az "utolsó

ember" eljövetelét, más szóval az amerikai felügyelet alatt mőködı globális szociáldemokrácia utolsó évezredét és az új homo socio-democraticus-t. II Még ha értelmetlennek tartjuk is ezt az értelmezést, miszerint a liberalizmus csak átmeneti állapot a legfejlettebb, szociáldemokrata ember fejlıdési folyamatában, 3 a liberálisokat mégis fájón kell érintenie a neokonzervatív filozófia látszólagos igazsága. Az a tudat sem vigasztalhatja ıket, hogy a szociáldemokrácia is gazdasági összeomlásra van ítélve. Tudták, hogy a kommunizmusnak össze kell omlania, és amikor az megtörtént, mégsem következett rá a liberalizmus visszatérése. Nincs olyan a priori ok, amelynek alapján feltételezhetnénk, hogy a szociáldemokrácia bukása jobb eredménnyel járna. Ha feltesszük, hogy az emberiség történelmének menetét az eszmék (és nem a "vak erık") határozzák meg, és hogy a történelmi változásokat a közvélemény

átalakulása váltja ki, akkor ebbıl következik, hogy az elmúlt száz év szocialista átalakulása a liberalizmus szellemi politikai és elméleti vereségének, azaz a liberális doktrínának a közvélemény általi egyre erısebb elutasításának eredménye. Erre a helyzetre a liberálisok két módon adhatnak választ Egyrészt kitarthatnak amellett, hogy a liberalizmus helytálló doktrína és a közvélemény az igazságtartalma ellenére utasítja el. Ebben az esetben meg kell magyarázni, hogy az emberek miért ragaszkodnak hamis eszmékhez, amikor ismerik a helyes liberális elveket. Elvégre az igazság nem vonzó pusztán önmagában is? Továbbá azt is meg kell magyarázni, hogy a liberális igazságot miért utasítják el egyre nagyobb mértékben a szocialista hazugságokkal szemben. Az emberiség lustábbá vagy butábbá vált? Ha igen, az mivel magyarázható? Másrészrıl a visszautasítást tekinthetjük úgy, hogy az a doktrína valamilyen hibáját

jelzi. Ebben az esetben újra át kell gondolni az elméleti alapokat, és meg kell találni azt a hibát, amely nem csak az elutasítást, hanem ami még fontosabb az események tényleges folyását is megmagyarázza. Más szóval, a szocialista átalakulást úgy kell tekintenünk, mint a liberális politikai elméletnek a kérdéses, az összes szocialista zagyvaság alapjául szolgáló hibájából eredı és abból logikailag következı fokozatos bomlását és eltorzulását, amely azonban megérthetı és elıre is jelezhetı. III A liberalizmus központi hibája az államelméletében keresendı. A Locke által megtestesített és leginkább Jefferson Függetlenségi Nyilatkozatában megjelenı klasszikus liberális politikai filozófia elsısorban erkölcsi doktrína volt. A sztoikusok és a késıi skolasztikusok filozófiájára alapozva központi témája volt az önrendelkezés, a természeti (senki által nem birtokolt) erıforrások eredeti tulajdonszerzése, a

tulajdon és a szerzıdés, mint általános emberi jogok, amelyek az embernek, mint racionális állatnak a természetébıl következnek. A királyi uralkodók világában az emberi jogok általános érvényőségére helyezett hangsúly a liberális filozófiát határozottan szembeállította a fennálló államokkal. Egy liberális szerint minden emberre, a királyra és a parasztra is, az igazságnak ugyanazok az általános és örök érvényő elvei vonatkoznak, és az állam vagy egy magántulajdonnal bíró egyének közötti szerzıdés alapján igazolhatja a létét, vagy sehogy. Lehetséges, hogy bármely állam léte igazolható ilyen módon? A liberálisok igenlı válasza közismert. Abból a tagadhatatlan ténybıl indul ki, hogy az emberek jelleme alapján gyilkosok, betörık, tolvajok, bérgyilkosok és csalók mindig is lesznek, és a társadalomban az élet lehetetlenné válna, ha ıket nem fenyegetné fizikai megtorlás. A liberálisok tehát azt

állították, hogy a liberális társadalom rendjének fenntartásához azok tagjainak a társadalmi élet szabályainak betartatása érdekében nyomást kell tudniuk gyakorolni (erıszakkal való fenyegetés vagy annak alkalmazása révén) azokra, akik nem tisztelik mások életét és tulajdonát. Ebbıl helyes felvetésbıl a liberálisok azt a következtetést vonták le, hogy a törvényes rend fenntartásának létfontosságú feladata az állam igazi feladata. E következtetés helyes vagy helytelen volta az állam definíciójától függ. A következtetés helyes, ha az állam egyszerően egy olyan személyt vagy céget jelent, aki védelmi szolgáltatásokat nyújt az ıt önkéntesen megfizetı, magántulajdonnal rendelkezı ügyfeleinek. A liberálisok azonban nem így határozták meg az államot. Számukra az állam nem csupán egy adott területen tevékenykedı cég, hanem rendelkezik két egyedi jellemzıvel. Egy cégtıl eltérıen övé az igazságszolgáltatás

(döntéshozatal) kötelezı érvényő területi monopóliuma és az adószedés joga. Ha azonban ezt a meghatározást fogadjuk el, a liberálisok következtetése téves. A személyek és a vagyon védelmének jogából és szükségességébıl nem következik, hogy azt az igazságszolgáltatás és az adószedés monopolistájának kellene jog szerint biztosítania, vagy az tudná hatékonyan megtenni. Éppen ellenkezıleg, bebizonyítható, hogy egy ilyen intézmény összeférhetetlen a tulajdon jogos és hatékony védelmével. A liberális doktrína szerint a tulajdonjogok logikailag és idıben megelızik az államot. Egy adott tulajdonjog az eredeti tulajdonszerzés, a termelés és/vagy a tulajdonosok közötti csere eredménye és a tulajdonosnak meghatározott fizikai erıforrások feletti kizárólagos rendelkezési jogát jelenti. Tulajdonképpen a magántulajdon célja éppen az, hogy fizikailag elkülönülı, kizárólagos hatásköröket hozzanak létre általa

a szőkös erıforrásokkal kapcsolatos konfliktusok elkerülése érdekében. Egyetlen magántulajdonnal rendelkezı személy sem mondhat le a tulajdona feletti végsı rendelkezés és annak fizikai védelme jogáról valaki más javára, hacsak el nem adja, vagy más módon át nem ruházza a tulajdonát (amely esetben valaki másé lesz a rendelkezés joga). Azonban minden tulajdonos részesülhet a munkamegosztás elınyeibıl, és a más tulajdonosokkal való együttmőködés révén találhat hatékonyabb védelmet a tulajdonának. Minden tulajdonos vásárolhat, eladhat vagy más módon szerzıdhet bárki mással az erısebb védelemmel kapcsolatban, és bármikor meg is szüntetheti az ilyen együttmőködést vagy szerzıdhet mással. Ezért a védelemre való igény kielégítése érdekében jogos és gazdasági szempontok alapján valószínő volna, hogy erre szakosodott egyének vagy ügynökségek jönnének létre, amelyek az önkéntes ügyfelek számára megfelelı

díjazás ellenében biztosítási, védelmi és békítı szolgáltatásokat nyújtanának. Bár az egymással versengı védelmi szolgáltatók rendszerének szerzıdéses eredetét könnyő elképzelni, az már elképzelhetetlen, hogy tulajdonosok hogyan köthetnének olyan szerzıdést, amely egy bizonyos ügynököt feljogosít arra, hogy egy adott területen mindenki más számára kizárólag ı nyújthasson védelmi és döntéshozatali szolgáltatást, egyetlen más ügynök sem. Egy ilyen monopólium-szerzıdésbıl az következne, hogy a tulajdonosok véglegesen lemondanak valaki más javára arról a jogukról, hogy saját személyük és tulajdonuk fölött rendelkezzenek és azt megvédjék. E jogok másra ruházásával az ember tulajdonképpen állandó rabszolgaságra ítélné magát. A liberális doktrína szerint az ilyen alárendelı szerzıdések megengedhetetlenek (így érvénytelenek is), mivel ellentmondanak a szerzıdések praxeológiai és logikai

alapjainak, azaz a magántulajdon és az önrendelkezés jogának. Nem valószínő és nem is jogos, hogy valaki saját magát és tulajdonát örökre védtelenül hagyja mások cselekedeteivel szemben. Ugyanígy elképzelhetetlen az is, hogy valaki monopolista védelmezıjét az adószedés örökös jogával is felruházza. Senki sem akar olyan szerzıdést kötni, amely megengedné védelmezıjének, hogy az egyoldalúan, a védence beleegyezése nélkül megállapíthassa a védelemért fizetendı bért. Locke óta a liberálisok ezt a belsı ellentmondást olyan tákolmányokkal próbálták meg áthidalni, mint különféle "hallgatólagos", "magától értetıdı" vagy "eszmei" egyezségek, szerzıdések vagy alkotmányok. Azonban ezek a jellemzıen nyakatekert és zavaros próbálkozások csak még jobban megerısítik a következtetést: lehetetlen igazolni az állam létét tulajdonosok közötti tényleges szerzıdésekbıl kiindulva. IV A

liberalizmus téves módon elfogadta, hogy az állam intézménye összeegyeztethetı az önrendelkezés, az eredeti tulajdonszerzés, a magántulajdon és a szerzıdés liberális alapelveivel, és ezzel megásta a saját sírját. Elıször is, az állam erkölcsi helyzetével kapcsolatos hibából következik, hogy az emberiség örök problémájára, a biztonságra adott liberális válasz az alkotmányos keretek közé szorított állam ellentmondásos, praxeológiailag kivitelezhetetlen cél. A szabadság és a tulajdon védelmezésének eredeti liberális szándékával szemben minden minimális állam hajlamos maximális állammá válni. Ha az állam az igazságszolgáltatási monopólium és az adószedési jog elvét tévedésbıl igazságosnak tekintjük, az állami hatalom korlátozása és az egyéni szabadság- és tulajdonjogok védelme illuzórikus marad. Várható, hogy monopolisztikus körülmények között az igazságszolgáltatás és a védelem ára

egyre emelkedik, a minısége egyre romlik. Egy adóból pénzelt védelmi cég önmagában is ellentmondás, mivel valójában egy kizsákmányoló tulajdonır, ami elkerülhetetlenül magasabb adókhoz és gyengébb védelemhez vezet. Még ha a liberálisok felvetésének megfelelıen az állam csak a meglévı tulajdonjogok védelmére szorítkozik, felmerül a kérdés, hogy mekkora védelmet kell nyújtani. Az állami alkalmazottat (ahogy mindenki mást is) az önérdek és a munka haszontalansága motiválja, azonban rendelkezik az adószedés jogával, így célja a védelmi kiadások maximalizálása (és akár a nemzet szinte teljes vagyonát fel lehet használni a védelmi kiadások fedezésére) miközben a védelmi szolgáltatások minimalizálására törekszik. Minél többet költhet az ember és minél kevesebb idıt kell termelı munkával töltenie, annál jobban jár. Az igazságszolgáltatási monopólium továbbá elkerülhetetlenül a védelmi szolgáltatások

minıségének romlását idézi elı. Ha csak az államhoz fordulhatunk igazságunk védelméért, akkor az igazság az állam érdekeinek megfelelıen eltorzul függetlenül az alkotmány vagy a legfelsıbb bíróság lététıl. Az alkotmány és a legfelsıbb bíróság az állam alkotmánya és legfelsıbb bírósága, és bármilyen korlátok közé is van szorítva cselekvési terük, azokat a korlátokat szintén a szóban forgó intézmény, az állam tisztviselıi határozzák meg. Így elıre látható módon az állam érdekeinek megfelelıen állandóan változik a tulajdon és a védelem fogalma, illetve terjed ki a bíróságok hatásköre. Másodszor, szintén az állam erkölcsi helyzetével kapcsolatos tévedésbıl következik, hogy a liberálisok hagyományosan elınyben részesítik a helyi (elosztott és területileg kicsi) kormányzatokat, ami azonban szintén ellentmondásos. Az eredeti liberális vélekedéssel szemben minden kormányzat, beleértve a helyit

is, hajlamos a központosodásra és végül egy világállam kialakítására. Két következtetést kell levonnunk, amennyiben tévesen elfogadjuk azt az állítást, hogy ha két személy, A és B békés együttmőködését elı akarjuk segíteni és ıket meg akarjuk védeni, akkor szükségünk van X-re, egy igazságszolgáltatási monopolistára. Ha egynél több területi monopolista, X, Y és Z létezik, akkor ahogy nem lehet béke A és B között X nélkül, úgy X, Y és Z monopolisták között sem lehet amennyiben egymáshoz képest "anarchikus állapotban" vannak. Ezért, ha meg akarjuk valósítani az általános és örökre szóló béke liberális kívánságát, a politikai központosítás és egységesítés és így végül egy világállam kialakítása igazolható és szükséges is. Végül, az állam létét igazságosnak elfogadó nézet hibás voltából következik, hogy az emberi jogok egyetemlegességét és a törvény egységét

összekeverik, és azok a "törvény elıtti egyenlıség" címén az egalitariánizmus eszközévé válnak. A régi liberálisok egyenlısdiellenes sıt akár arisztokratikus érzéseivel ellentétben, ha az egyetemleges emberi jogokat kombináljuk az állam intézményével, az eredmény egalitariánizmus és az emberi jogok lerombolása lesz. Ha az állam létét tévesen igazságosnak, az öröklés révén hatalomra jutó uralkodók mőködését pedig az egyetemleges emberi jogokkal összeegyeztethetetlennek tekintjük, felmerül a kérdés, hogy az államot miként hozhatjuk összhangba az egyetemleges és egyenlı emberi jogok eszméjével. A liberális válasz erre az, hogy a demokrácia lévén tegyük lehetıvé mindenki számára az államhatalomba való bejutást egyenlı feltételek mellett. Bárkibıl nem csak a nemesekbıl lehet állami hivatalnok és elláthatja az állam bármelyik funkcióját. Azonban a törvény elıtti egyenlıség e demokratikus

eszméje teljesen más, mint a mindenkire, mindenhol és mindig ugyanúgy érvényes, egyetlen egyetemleges törvény eszméje, és a kettı összeférhetetlen. Valójában a korábban ellenzett különbség és egyenlıtlenség az uralkodók magasabb és az alattvalók alacsonyabb jogai között a demokráciában is megmarad a köz- és a magánjog szétválasztásával, és az elıbbinek az utóbbi fölé rendelésével. A demokráciában mindenki egyenlı amennyiben az államhatalomba való bejutás lehetséges mindenki számára azonos feltételek mellett. Demokráciában nem léteznek személyes kiváltságok illetve kiváltságos személyek, de vannak funkcionális elıjogok és kiváltságos funkciók. A hivatalos minıségben cselekvı állami hivatalnokokra a közjog vonatkozik és annak védelme alatt tevékenykednek, így kiváltságos helyzetet élveznek a csupán a magánjog hatálya alatt cselekvı személyekkel szemben (például saját tevékenységüket a magánjog

alá esık adójából finanszírozhatják). Az elıjogok és a törvény elıtti különbség nem tőnik el Éppen ellenkezıleg: ahelyett hogy csak az uralkodók és a nemesek rendelkeznének elıjogokkal, védettséggel, törvény elıtti megkülönböztetéssel, ezek mindenki számára elérhetıvé és kihasználhatóvá válnak. Demokratikus viszonyok között várható, hogy az árak emelésének és a minıség csökkenésének monopóliumokra jellemzı folyamata felgyorsul és megerısödik. Örökletes monopolistaként az uralkodó saját személyes tulajdonának tekintette az országát és az alattvalóit, és saját "tulajdonának" monopolisztikus kizsákmányolását folytatta. A demokráciában a monopólium és a monopolisztikus kizsákmányolás nem tőnik el. Még ha bárki be is juthat az államhatalomba, az uralkodók és az alattvalók közötti megkülönböztetés nem tőnik el, mert nem ugyanazokról az emberekrıl van szó. Az országot saját

tulajdonának tekintı uralkodó helyett egy ideiglenes és leváltható gondnok monopolisztikus irányítása alá kerül az ország. A gondnok nem birtokolja az országot, de amíg hivatalban van, saját és pártfogoltjai elınyére használhatja fel azt. Az ország használati jogát birtokolja, nem a tıkéjét. Ezzel nem szőnik meg a kizsákmányolás, hanem éppen ellenkezıleg, azt kevésbé számítóvá teszi, és az a tıkeértékre kevésbé vagy egyáltalán nem való tekintettel folyik tovább. Más szóval a kizsákmányolás rövidtávú szempontok szerint zajlik Az államhatalomba való szabad bejutással továbbá felgyorsul az igazságosság torzulása is. A fennálló magántulajdon védelme helyett a demokratikus állam a tulajdon újraelosztó gépezetévé válik a "szociális biztonság" nevében, míg az egyetemleges és megváltoztathatatlan emberi jogok eszméje eltőnik, és helyét átveszi az állam által alkotott pozitív törvényrendszer. V

Az eddigiek fényében meg tudjuk válaszolni a liberalizmus jövıjének kérdését. Az állam erkölcsi helyzetével kapcsolatos alapvetı hibája miatt a liberalizmus tulajdonképpen hozzájárult az általa eredetileg megırizni és megvédeni kivált szabadság- és tulajdonjogok lerombolásához. Amint az állam elvét tévedésbıl elfogadták, csak idıbe került míg a szocializmus gyızedelmeskedett a liberalizmuson. A neokonzervatívok által a "történelem végének" nevezett, az Egyesült Államok által katonailag is támogatott jelenlegi globális szociáldemokrácia a liberális zavar két évszázadának eredménye. Így a liberalizmusnak jelenlegi formájában nincs jövıje. Az igazi jövıje a szociáldemokrácia, és az már elérkezett (és tudjuk, hogy nem mőködik). Ha az állam létét igazoló tételt elfogadjuk, a liberálisoknak nem maradnak érveik, amikor a szocialisták ezt a tételt elviszik annak végsı konklúziójáig. Ha egy monopólium

igazságos, akkor a központosítás is az. Ha az adószedés igazságos, akkor még nagyobb mértékő adószedés is igazságos. Ha a demokratikus egyenlıség igazságos, a tulajdonosok kizsákmányolása is az (míg a magántulajdon nem az). Mit mondhat egy liberális az adózás és az újraelosztás csökkentése érdekében? Ha elfogadják, hogy az adószedés és a monopólium igazságos, a liberálisoknak nem marad mivel érvelniük. Az adók csökkentése a liberálisok szerint nem erkölcsi kötelesség, hanem annak szükségessége mellett gazdasági alapokon érvelnek. Például, az adók csökkentése bizonyos hosszú távú gazdasági elınyökkel jár. Azonban, legalábbis rövid távon, az adócsökkentés bizonyos emberek (az adóbevételekbıl részesülık) számára gazdasági költséggel jár. Erkölcsi érv híján a liberális számára csak a költség és a haszon elemzése marad, de ahhoz a hasznosságot személyek között kellene összehasonlítani,

ami lehetetlen (tudományosan megengedhetetlen). Így az elemzések eredménye akármi lehet, és ha azokkal próbálnak alátámasztani bizonyos javaslatokat, az pusztán egy vélemény kifejezése. Ilyen helyzetben a szociáldemokraták ıszintébbnek, összeszedettebnek és következetesebbnek tőnnek, míg a liberálisok lelkesnek, zavartnak, elvtelennek, sıt akár opportunistának látszanak. Elfogadják a mostani helyzet alapját a demokratikus állam létét , de folyamatosan panaszkodnak annak antiliberális következményeire. Ha a liberalizmus bármilyen jövıvel is akar számolni, ki kell javítania alapvetı hibáit. A liberálisoknak fel kell ismerniük, hogy egyetlen állam sem igazolható szerzıdéses alapokon, hogy minden állam lerombolja azt, amit ık meg akarnak ırizni, valamint hogy a védelmi és biztonsági szolgáltatásokat igazságos és hatékony módon csak egymással versengı szolgáltatók rendszere nyújthatja. Más szóval, a liberalizmusnak át

kell alakulnia a magántulajdonon alapuló anarchia (vagy magánjogon alapuló társadalom) elméletévé, ahogy azt elıször majdnem százötven éve Gustave de Molinari felvázolta, majd a közelmúltban Murray N. Rothbard teljes mértékben kidolgozta Az elmélet ilyen átalakításának két azonnal hatása lenne. Egyrészt a mai liberális mozgalom megtisztulásához vezetne. A liberális álcában pózoló szociáldemokraták és a sok magas rangú liberális állami alkalmazott rövid idı alatt elhatárolódna az új liberális mozgalomtól. Másrészt az átalakulás a liberális mozgalom határozott radikalizálódásához is vezetne. A mozgalom azon tagjai számára, akik még mindig hisznek az egyetemleges emberi jogokban és abban az elvben, hogy az önrendelkezés és a magántulajdon elırébb való az államnál és az az által hozott törvényeknél, a liberalizmusból a magántulajdonon alapuló anarchiába való átmenet csak kis lépés különösen annak

fényében, hogy a demokratikus állam képtelen elfogadható módon biztosítani az egyetlen olyan szolgáltatást, amit valaha neki szántak (a védelmet). A magántulajdonon alapuló anarchia egyszerően következetes liberalizmus: a liberális elvek elvitele azok végsı konklúziójáig, vagy a liberalizmus eredeti szándékának visszaállítása. Azonban ennek a kis elméleti elırelépésnek hatalmas gyakorlati következményei vannak. E lépés megtételével a liberálisok felmondanák a jelenlegi rendszerrel való szövetségüket, a demokratikus államot törvénytelennek bélyegeznék és visszakövetelnék az önvédelemhez való jogukat. Politikai szempontból visszatérnének a liberalizmus forradalmi gyökereihez Az örökletes elıjogok érvényességének tagadásával a klasszikus liberálisok szembeszállnának az összes fennálló állammal. Jellemzı, hogy a liberalizmus legnagyobb politikai gyızelme az Amerikai forradalom egy szakadár háború eredménye

volt. Az amerikai telepesek cselekedeteit igazolandó, Jefferson a Függetlenségi Nyilatkozatban leszögezte, hogy "az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik" és hogy "a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre" az embertıl elidegeníthetetlen, valamint Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban elısegíti Boldogulását. (Vecseklıy József fordítása) A magántulajdonon alapuló anarchia hívei csupán megerısítenék a nép klasszikus liberális jogát, hogy " új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi

Biztonságát." Természetesen a liberális mozgalom újraélesztett radikalizmusának önmagában nem sok következménye volna (bár az Amerikai forradalom példája nyomán láthatjuk, hogy a radikalizmus lehet népszerő). Ehelyett a jelenlegi rendszernek az új radikalizmusból eredı, a rendszert alapjaiban megváltoztató alternatívájának látomása az, ami végül lerombolja a szociáldemokrata gépezetet. A nemzetek feletti politikai egyesítés, a világállam, az alkotmányok, a bíróságok, a bankok és pénz, a globális szociáldemokrácia, az általános és elkerülhetetlen multikulturalizmus helyett az anarchista-liberálisok a nemzetállam felbontását javasolják annak különbözı részeire. Ahogy klasszikus elıdeik, az új liberálisok sem akarják átvenni az állam irányítását, hanem egyszerően figyelmen kívül hagyják a kormányokat. Csupán azt akarják, hogy az állam békén hagyja ıket, hogy annak hatalmától elszakadhassanak és

megszervezhessék saját védelmüket. Azonban elıdeiktıl eltérıen, akik pusztán a nagy államot egy kisebbel óhajtották felváltani, az új liberálisok a szakadárság logikáját elviszik a végsıkig. Korlátlan elszakadást javasolnak: a független területek korlátlan szaporodását, amíg az állam hatalma végül teljesen elsorvad. Ebbıl a célból és az olyan állambarát programok, mint az "európai integráció" vagy az "új világrend" ellenében a liberálisok olyan világot képzelnek el, amelyben több tízezer szabad ország, terület és kanton található, százezernyi független város mint amilyen a manapság furcsaságnak számító Monaco, Andorra, San Marino, Liechtenstein, Hong Kong (régebben) és Szingapúr és még annál is több szabad kerület és szomszédság. Ezeket a szabad kereskedelem (minél kisebb egy terület, annál inkább rákényszerül szabad kereskedelmet folyatni!) és a nemzetközi aranystandard egyesíti.

Ha és amikor ez a liberális vízió elfogadásra talál a közvéleményben, a szociáldemokrata "történelem vége" meghozza a liberalizmus visszatérését