Economic subjects | Economic history » Csizmadia Sándor - Nemzetközi kapcsolatok története 1945 után

Datasheet

Year, pagecount:2009, 123 page(s)

Language:Hungarian

Downloads:150

Uploaded:September 08, 2012

Size:979 KB

Institution:
-

Comments:

Attachment:-

Download in PDF:Please log in!



Comments

No comments yet. You can be the first!

Content extract

1 Csizmadia Sándor: Nemzetközi kapcsolatok története: 1945Bevezetés . 5 A nürnbergi per. 6 A per előzményei . 6 A felelősségi körök kutatása és megállapítása . 7 A per lefolyása . 7 A bíróság ítélete . 8 A per jelentősége . 8 Az Egyesült Nemzetek Szervezete . 9 Szellemi előzmények és a szervezet első életre hívása . 9 A gondolat újjászületése a második világháború alatt . 9 A struktúrák . 10 A politikai intézmények. 10 Közgyűlés . 10 Biztonsági Tanács . 10 Gazdasági és Szociális Tanács . 11 Fennhatósági Tanács . 11 A hágai Nemzetközi Bíróság . 11 Főtitkárság . 11 Szakmai és humanitárius szervek . 12 UNESCO . 12 Az ENSZ és a nemzetközi politika kihívásai . 12 A hidegháború következményei . 13 Az ENSZ, a dekolonizáció és a Közel-Kelet . 13 Az ENSZ, az enyhülés és a szovjet tömb szétesésének következményei. 14 Következtetés . 16 A görögországi polgárháború . 17 A megosztott ellenállási

mozgalom . 17 Az angolok fellépése . 17 A polgárháború . 18 A polgárháború kitörése . 18 A monarchisták győzelme . 18 Összefoglaló . 19 A Marshall-terv . 20 A feltételek . 20 A kelet-nyugati kapcsolatok megromlása . 20 Az európai helyzet . 21 A „European recovery program”(ERP) előkészítése . 22 1 2 A Marshall-segély következményei és jelentősége. 23 A tömbök kialakulása . 25 A tömbösödés logikái . 25 Elhidegülés a nemzetközi kapcsolatokban. 25 A bizalmatlanság légköre . 25 Feszültségek Európában . 27 Konfrontálódás Európában és Ázsiában . 31 A berlini válság . 31 A kommunizmus berendezkedése Kínában . 33 A koreai háború . 34 A kialakult tömbök. 36 A nyugati tábor . 36 A szovjet tömb . 40 Következtetés . 44 A bandungi konferencia . 45 A konferencia eredete és előkészületei . 45 A kezdetek . 45 A konferencia lezajlása . 46 A záró határozat . 47 A bandungi szerződés jelentősége és hatása . 47 Az

„el nem kötelezettség” vagy a „pozitív semlegesség” mozgalma felé . 47 A bandungi értekezlet jelentősége . 49 Antitotalitárius forradalom és szabadságharc Magyarországon . 50 A sztálinista diktatúra magyarországi válságának okai . 50 A nemzetközi kommunista környezet változásai . 50 Politikai válság Magyarországon . 52 A tiltakozástól a felkelésig . 52 A magyar forradalom és szabadságharc nemzetközi következményei . 53 A szuezi válság . 55 A válság eredete . 55 Egyiptom és Nasszer . 55 A nemzetközi játéktér ellentmondásai . 56 A nemzetközi válság . 57 Az erőpróba . 58 A nemzetközi nyomás . 60 Konklúzió. 60 Az indokínai háborúk . 62 Az első indokínai háború . 62 Előzmények . 62 Gyarmati háború és hidegháború . 63 Dien Bien Phu és a genfi egyezmények . 64 A második indokínai háború. 65 Vietnam megosztása és az amerikai politika . 65 2 3 A helyzet romlása Dél-Vietnamban. 66 Az amerikai beavatkozás

és annak kudarca . 68 A vietnami kommunisták győzelmei . 69 Az amerikai elköteleződés feladása és a Dél-Vietnamban aratott kommunista győzelem . 69 Kommunista győzelem Indokína egészén . 70 A vietnami hegemónia megkérdőjelezése . 71 Konklúzió. 72 A szovjet-kínai kapcsolatok . 74 A szövetség . 74 A szocializmus közös modellje . 74 Az imperializmus elleni harc . 75 A kapcsolatok problematikussá válnak . 76 A kínai-szovjet válság . 77 A viszály legfőbb elemei . 78 A válság szakaszai és a kínai fejlődési út megerősítése. 79 A konfrontációtól a kapcsolatok újrafelvételéig . 80 A két szocialista állam ütközései . 80 A szovjet-kínai kapcsolatok normalizálódása. 81 Konklúzió. 82 A kubai válság . 84 A kezdetek . 84 Az Egyesült Államok és Kuba . 84 A kubai-szovjet közeledés . 85 Az erőpróba . 85 Partraszállás a „Disznó-öbölben” . 85 A szovjetek Kubában. 86 A válság . 87 Konklúzió. 88 A „prágai tavasz” . 90

A „prágai tavasz” kialakulásának okai és folyamatai . 90 Csehszlovákia helye a szocialista világrendszerben . 90 A rendszer liberalizálása felé . 90 A „prágai tavasz” . 91 A Varsói Szerződés csapatainak beavatkozása . 92 Csehszlovákia kapcsolatainak megromlása a szocialista országokkal . 92 A katonai beavatkozás. 93 A csehszlovák helyzet konszolidálása. 93 Konklúzió. 94 A békés egymás mellett élés elve és gyakorlata . 95 A pragmatizmus kísérlete (1953-1962) . 95 A két tömb fejlődése(1953-1956) . 95 „Hideg” és „meleg” pillanatok a nemzetközi kapcsolatokban (1956-1962) . 97 A békés egymás mellett élés intézményesítése (1962-1975) . 101 Az enyhülés. 101 3 4 A periférikus konfliktusok számának növekedése . 102 A „reálpolitika” hatásai . 103 Konklúzió. 104 A leszerelés problematikája . 105 A hidegháború alatti leszerelési tárgyalások . 105 Az ENSZ és a leszerelés . 105 A veszély tudatosítása .

106 Enyhülés a tárgyalások területén . 106 Az első megállapodások és azok korlátai . 106 A SALT (Strategic Arms Limitation Talks) egyezmények . 107 Gorbacsov és a tárgyalások felgyorsítása . 108 Az „eurorakéták” problémája . 108 Szovjet kezdeményezések . 109 Következmények . 109 A Falkland-szigeteki háború . 111 A konfliktus eredete és kirobbanása . 111 Belső okok . 111 Egyéb tényezők . 112 A háború kirobbantása . 112 Argentin-brit összecsapás. 113 A diplomáciai közvetítés lehetetlensége . 113 A katonai műveletek . 114 Következmények . 114 Az Egyesült Államok és Közép-Amerika . 116 Az Egyesült Államok és Közép-Amerika kapcsolatainak alapjai. 116 Gazdasági kapcsolatok . 116 A kapcsolatok politikai alapjai . 117 Az Egyesült Államok és Közép-Amerika gazdasági-társadalmi válsága . 118 Észak-Amerika „vadászterülete” . 118 A „big stick” politikája. 118 A „jószomszédsági” politika . 119 A forradalmi

veszély megfékezése . 120 Forradalmi mozgalmak . 120 Amerikai reakciók . 121 Új megoldások keresése: 1989-1990 . 122 Konklúzió. 123 4 5 Bevezetés Az itt következő fejezetek a fenti címen politológia szakosoknak készülő jegyzet, mintegy előtanulmányait jelentik, s pillanatnyilag csupán a hallgatók vizsgára való felkészülését szolgálják. Lényegében a 2002-2003-as tanév I szemeszterében tartott előadások szerkesztett, ám még nem véglegesített változatáról van szó. Az előadások a II szemeszterben folytatódnak, s így természetesen bővül a tanulmányok terjedelme is, mely által a jegyzet elnyerheti végleges formáját. Az előtanulmányok egyúttal a második világháború utáni korszak nemzetközi kapcsolatainak tematikus megközelítésére és feldolgozására utalnak, ill. arra a tényre, hogy a „nemzetközi kapcsolatok története” többet és mást jelent, mint a „diplomáciai kapcsolatok története” vagy a

„nemzetközi politika története”. Természetesen a jelzett korszak nemzetközi kapcsolatainak a lehetőségek szerinti globális áttekintésére törekszünk, s alapvető célunk, hogy a tematikusan tárgyalt eseményekben, folyamatokban a tények mellett az alapvető logikákat rekonstruáljuk, miközben számba vesszük a korszak aktorainak helyes vagy hamis percepcióit, indokolt vagy indokolatlan félelmeit, geopolitikai reprezentációit a nemzetközi színtéren megjelenő gyakorlati következményekkel együtt. 5 6 A nürnbergi per 1945. október 20-án kezdődött Nürnbergben a per, nem a legyőzött Németország pere, hanem egy totalitárius rezsim pere, amely egyszerre volt felelős népirtásért és egy szörnyű háborúért. Nem arról volt szó tehát, hogy a legyőzött németek, hanem a háborús bűnösök felett ítélkezzenek. Mi mondható el általában a nürnbergi perről? A per a második világháborúban szövetséges és győztes hatalmak

egyetértésének egyik utolsó megnyilvánulása volt a hidegháború előtt. A nácizmussal való leszámolás közös akaratát még csak erősítette a náci koncentrációs haláltáborok felfedezése és széleskörű megismerése. A per kiemelkedő jelentőségét az adta, hogy meghatározták az emberiség elleni bűntett fogalmát. Másfelől a per illeszkedett a háború sajátos felfogásába, ahogyan azt az angolszász hatalmak már korábban megfogalmazták: „kereszteshadjárat a szabadságért”. Emlékeztessünk arra, hogy az első világháború után már léteztek erőtlen próbálkozások II. Vilmos német császárnak, mint háborús bűnösnek az elítélésére De 1945ben a helyzet egészen más volt: nemcsak a háborús bűnösök, hanem egy kegyetlen, embertelen politikai rendszernek, a nácizmusnak az elítéléséről is szó volt. A nürnbergi bíróknak másfelől szembe kellett nézniük a túlélő, megsebzett és az igazságot és igazságtételt

követelő nemzetközi közvéleménnyel. Tehát ez a nyilvános per nemcsak a nácizmus magas rangú vezetőinek, tisztviselőinek, hanem az általuk elkövetett bűntettek pere is volt: Nürnberg alkalmat adott arra is, hogy megvonják a rasszizmus nevében elkövetett legsúlyosabb és legkegyetlenebb atrocitások mérlegét. A per előzményei Londonban már 1941. januárban megszületett a döntés a Lengyelországban, Jugoszláviában vagy Görögországban elkövetett hitlerista bűntettek felelőseinek üldözésére. Ehhez a megállapodáshoz járultak még később az egész megszállt Európában folyó deportálások hírei. 1942 januárban Nagy-Britannia és különféle száműzetésben lévő kormányok egy hivatalos szöveget tettek közzé, a „St James-palotai deklarációt”, melyhez később Kína és a Szovjetunió is csatlakozott. 1942 októberében létrehozták a „háborús bűntetteket kivizsgáló szövetséges bizottságot”, melyben a fasizmusok ellen

harcban álló valamennyi kormány képviseltette magát. Valójában a döntő lépést 1943 októberében Moszkvában tették meg, amikor a problémával foglalkozó három „nagyhatalom” megkülönböztette a háborús bűnösök tömegeit, melyeket az érintett országokban kell elítélni és a „fő felelősöket”, akiket egy szövetséges bíróság elé kell állítani. Ennek megfelelően 1945. augusztus 8-án meghatározták egy nemzetközi katonai bíróság státusát, melynek tagja volt négy bíró és négy helyettes bíró, akik a nácizmus elleni négy – Egyesült Államok, Szovjetunió, Egyesült Királyság és Franciaország – szövetséges nagyhatalmat képviselték. A náci vádlottak ellen négy vádpontot fogalmaztak meg: • a béke elleni bűntettek, azaz egy agresszív háború előkészületei, kirobbantása és viselése a nemzetközi szerződések semmibevételével; • háborús bűntettek, azaz ösztönözték vagy eltűrték a kollektív

gyilkosságokat és a háború logikájával ellentétes kínzásokat, emberek millióit deportálták és a megszállt országokban szisztematikus rablógazdálkodást folytattak; 6 7 emberiség elleni bűntettek: a polgári lakosságot rabszolgasorsra kényszerítették és népirtást hajtottak végre. Így valósult meg a genocídium bűntette; • összeesküvés bűntette: az abszolút és egyetemes hatalom megszerzésére irányuló terv követése. Végül annak elkerülésére, hogy a per ne menjen túl egy adott mértéken és ne vezessen el az egyéb német hatalmi ágak magas rangú köztisztviselőinek is vád alá helyezéséhez, Jackson, amerikai bíró elfogadtatta azt az elvet, hogy a tárgyalások csak a vádlottak által elkövetett bűntettekre korlátozódjanak. • A felelősségi körök kutatása és megállapítása A per megkezdéséhez több hónapos előkészületre volt szükség, s mindez olyan légkörben történt, amelyben megjelentek már a

szövetségesek közötti bizalmatlanság első jelei. A nácitlaníts óriási feladattömegében kiderült, hogy kb egy millió személyt kell, mint háborús bűnöst felkutatni. Meg kell jegyezni, hogy a fő bűnösök közül számosan szökésben voltak vagy öngyilkosok lettek (Hitler vagy Goebbels). Összességében 21 náci főbűnöst idéztek a bíróság elé: Herman Göring, birodalmi marsall; von Ribbentrop, külügyminiszter; A. Rosenberg, a fajelmélet teoretikusa és a kelet-európai megszállt területek birodalmi minisztere; J. Streicher, egy mértéktelenül antiszemita újságíró és gauleiter; E Kaltenbrunner, az SS vezetője és Himler helyettese; H. Frank, a megszállt Lengyelország kormányzója; F Sauckel, a megszállt területeken a munkaerő-gazdálkodás felelőse; A. Seyss-Inquart, Ausztria kancellárja, majd Hollandia náci vezetője; W. Frick, belügyminiszter; W Keitel tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke; A. Jodl, a Wermacht hadműveleti

vezetője; M Borman, a náci párt vezetője és Hitler titkára (szökésben volt; W. Funk, gazdasági miniszter; E Raeder, a haditengerészet főparancsnoka; R. Hess, Hitler helyettese, akit elmeállapota miatt beszámíthatatlannak minősítettek; A. Speer, fegyverkezési és felszerelési miniszter; B von Schirach, a Hitlerjugend és Bécs vezetője; C. von Neurath, külügyminiszter, majd Cseh-és Morvaország protektora; K. Dönitz, admirális, Hitler kijelölt utóda; H Schacht, a háború előtt gazdasági miniszter, majd Reichsbank elnöke; F. von Papen, birodalmi kancellár, majd nagykövet Ausztriában és Törökországban, s döntő szerepet játszott Hitler hatalomra jutásában; H. Frietsche, Gobbels helyettese, a propaganda felelőse Látható tehát, hogy a náci rendszer katonai és polgári vezetőit egyaránt felelősnek találtak, és olyanokat is, akik – gyengeségből vagy érdekből – elősegítették a rezsim győzelmét. Szimbolikus jelentősége volt

ennek a ténynek a város kiválasztásában, ahol már a háború előtt nagy nemzeti-szocialista megmozdulások voltak. A lebombázott városban az igazságügyi palota sértetlen maradt, éppúgy, mint a Hitler által építetett nagyszálló, ahol neves vendégeit szállásolta el. A per lefolyása A tényleges per 1945. november 20-án kezdődött és a tárgyalás 218 napig tartott 240 tanúvallomást és 300 000 eskü alatt tett vallomást számoltak össze. A háborús tudósítók nélkül, 250 újságíró tudósított a helyszínről. A tárgyalási anyagot négy nyelvre (angol, orosz, francia és német) fordították le. Minden vádlott az ártatlanságát hangsúlyozta, azt állítva, hogy parancsra cselekedett. Főként a katonai vezetők hangsúlyozták ezt De ezt a védekezési stratégiát szétzúzta von Paulus tábornok tanúskodása, aki rávilágított a katonai vezetők óriási felelősségére a civil lakosság ellen elkövetett kegyetlenkedésekben és

mészárlásokban. 7 8 Ezzel szemben, a Katyini erdőben elkövetett tömegmészárlás felidézése, melynek során több ezer lengyel katonatisztet gyilkoltak le, kényes helyzetet teremtett. A szovjetek felelőssége egyes nyugati résztvevők szemében plauzibilisnek tűnt (ami ma már igazolódott), aminek a következtében a vádló szovjetek a vádlottak helyzetébe kerültek. Szakértői csatározások után, a bíróság a végső ítéletében a tömegmészárlást a németeknek tulajdonította. De a nürnbergi per nagy revelációja a koncentrációs táborok szörnyűségeivel való szembesülés volt. Sokak számára keltett megdöbbenést és váltott ki rettenetet a koncentrációs táborok rabjainak felszabadítása során az amerikai hadsereg által készített filmek vetítése. A mészárlások borzalma, az elkövetett kínzások látványa lélektanilag hatott a vádlottakra is, akiknek a védekezési taktikája összeomlott. A védőügyvédek időt

próbáltak nyerni a védenceik mellett felsorakoztatott tanúk megsokszorozásával. Amikor 1946 augusztus 30-án bejelentették a tárgyalások lezárását, a légkört bizonyos fásultság és kimerültség jellemezte. A bíróság ítélete Noha a vádlottak azt kérték, hogy mentsék fel őket a bűnvád alól, többségüket mégis elítélték. Halálra ítélték és az ítéletet 1946. október 6-án végrehajtották a következő személyeken: Göring (a végrehajtás előtt öngyilkos lett), Ribbentrop, Keitel, Kaltenbrunner, Rosenberg, Jodl, Frank, Streicher, Frick, Sauckel, Seyss-Inquart. A szökésben lévő Bormant távollétében ítélték el. Életfogytiglani börtönre ítélték Hesst, Funkot és Raedert Speert és Schirach-ot 20 év szigorított börtönre, Neurath-ot 15, Dönitz-et10 évre ítélték. Felmentették viszont Papent, Frizsche-ét és Schacht-ot. A per jelentősége A csalódottság ellenére, amit az ítélet kiváltott, ez a per az emberiség

elleni bűntett fogalmának a meghatározásával, nyomot hagyott egy korszakon, s azóta is hivatkozási pont a nemzetközi gyakorlatban. Világosan kell látni, hogy Nürnbergben inkább egy rendszer és egy ideológia felett mondtak ítéletet és kevésbé az emberek felett. Tekintve, hogy a népirtás bűntettét elévülhetetlennek minősítették, ez lehetővé tette, hogy napjainkban is üldözzék a háborús bűnösöket. Az elmenekült hóhérok nem élhettek zavartalanul, a világ bármely pontjára is kerültek. Voltak, akiket évtizedekkel később kaptak el és állítottak bíróság elé (pl Eichmann) Noha a barbárság és a borzalmak nem is tűntek el az emberiség történetéből a nürnbergi per után, a nácizmussal szemben akkor megfogalmazott morális ítélet ereje máig hat, de a hidegháború megszűnése után – számtalan tényező összjátéka hatására – kétségkívül veszített az erejéből. 8 9 Az Egyesült Nemzetek Szervezete Az ENSZ

meghatározó, ám gyakran vitatott szerepet játszik a nemzetközi kapcsolatok területén. A szervezetet, amely egy világszintű parlamentnek tekinthető, melyben minden nemzet képviselteti magát, gyakran bírálják működési elégtelenségek miatt, s különösen amiatt, hogy képtelen a világ egyes térségeiben a békefenntartásra. Mindazonáltal a politikai szinten túlmutató humanitárius funkciója napjainkban az egyik legfontosabb struktúrát jelenti, amely lehetőséget ad egyes országoknak, hogy ne vesszenek bele a legkilátástalanabb nyomorba és éhezésbe. A világszervezetnek 1988-ban megítélt Nobel-békedíj ennek az alapvető szerepnek a nemzetközi elismerése volt. Nem vitás, hogy a szervezet hatékonyságbeli gyengeségeinek a magyarázata azokban a feltételekben keresendő, melyek már létrehozásakor jelen voltak, s talán struktúráinak a nehézkességében is, de minden bizonnyal abban a tényben is, hogy a hidegháború korszakában fontos

tétjévé vált a Kelet-Nyugat szembenállásnak. A hidegháború vége és a szovjet tömb összeomlása új cselekvési lehetőségeket nyitott meg az ENSZ számára, de az egyetlen szuperhatalom, az Egyesült Államok túlsúlya alatt. Szellemi előzmények és a szervezet első életre hívása A tartós vagy örök béke biztosításának az elképzelése már korábbi századokban felmerült (abbé de Saint-Pierre, Immanuel Kant stb.), de csak az első világháború vezetett el az első nemzetközi szervezet létrehozásáig: W. Wilson amerikai elnöknek az „új nemzetközi rend” megteremtéséhez szükségesnek tartott híres 14 pontjának egyike tartalmazta egy olyan „Népszövetség” (vagy Nemzetek Szövetsége) létrehozását, melynek jövőbeli feladata a tartós béke megőrzése lenne. A szervezet létrehozása szerepelt az 1919-ben aláírt Versailles-i Szerződésben is, s székhelyéül Genfet választották. Működésében már a kezdetekben zavart okozott,

hogy munkájában nem vett részt az Egyesült Államok, a Szovjetunió és a legyőzött államok. Mégis a gazdasági világválság kirobbanásáig a szervezet jótékony hatással volt a nemzetközi kapcsolatokra: addig Genf szelleméről és kollektív biztonságról beszéltek. A nagy gazdasági világválság azonban a nemzetközi feszültségek növekedéséhez vezetett és 1931-től kezdve – pl. Japán Mandzsúria elleni agressziójával szemben – a Nemzetek Szövetsége tehetetlennek bizonyult. Hitler hatalomra jutása és a fasizmusok agresszív politikája lényegében hatástalanította a szervezetet, amely tehetetlenül asszisztált a második világháború kirobbanásához. A gondolat újjászületése a második világháború alatt 1941. augusztus 14-én Roosevelt amerikai elnök és Churchill brit miniszterelnök valahol az Atlanti-óceánon találkoztak és aláírták az „Atlanti Charta” néven ismert deklarációt. Ez a dokumentum 8 pontban foglalta össze

a wilsoni ideológia legfőbb elemeit: síkra szállt a népek szabadságáért és biztonságáért, a világ minden részén demokratikus rendszerek megteremtéséért, a természeti erőforrásokhoz való akadálytalan hozzáférésért. A 6. pont biztosítani akarta „minden ország valamennyi polgárának a félelem és nélkülözés nélküli életet”. A Chartát, mint az Egyesült Nemzetek deklarációját 1942 január 1-én 26 háborút viselő nemzet írta alá. Ezt követően túl kellett lépni a szándéknyilatkozatokon és meg kellett határozni a jövőbeli szervezetet, s ennek érdekében több találkozóra került sor: 1943 októberében Moszkvában, 1944-ben az amerikai Dumbarton Oaks-ban, 1945. februárban 9 10 Jaltában. Ezek a viták hozzájárultak az ENSZ Alapokmány végleges kidolgozásához és véglegesítéséhez. Az ENSZ Alapokmány végleges elfogadása az 1945. júniusban San Francisco-ban tartott konferencián következett be és 51 ország

ratifikálta. Tény, hogy a szöveg megjelenítése és tartalma emlékeztet a Népszövetség szerződésére, de jelentős mértékben különbözik is tőle, hiszen egy terjedelmes „Preambult” 111 cikk követ, míg a szerződésben csak 26 cikk szerepel. Meg kell jegyezni, hogy az aláírás pillanatában a Japán elleni háború még nem ért véget; hogy a szöveget bizonyos fokig a háborúban győztes Egyesült Államok ideológiája hatotta át. Az „Egyesült Nemzetek” fogalmának első jelentése a tengelyhatalmak és a Japán elleni háborúban egyesült szövetséges hatalmakra utalt. És ennek az egyesülésnek a központi idegrendszerét a Szovjetunió és az Egyesült Államok nagy szövetsége jelentette. Érthető tehát, hogy e szövetség vége és a hidegháború kezdete hozzájárult a születőben lévő ENSZ „felbolydulásához”. A struktúrák A politikai intézmények Közgyűlés Minden tagállam része, s mindegyik egy szavazati joggal rendelkezik

területi méretétől függetlenül. Mindazonáltal a Szovjetunió még két plusz helyet – egyet Ukrajna és egyet Fehéroroszország számára – kapott a Közgyűlésben annak az érvnek az alapján, hogy szövetségi struktúráját valódi nemzetek alkotják a Brit Nemzetközösség mintájára. Minden nemzet delegációja max. öt delegátusból állhat A Közgyűlés első ülésszaka 1946 január 10 és február 14. között volt Londonban, de azt követően az ENSZ székhelyéül New York-ot választották, ahol az East River-t uraló hatalmas üvegpalotát építettek. A Közgyűlés rendes ülésszaka minden év szeptemberében zajlik, de ha különleges körülmények indokolják, összeülhet rendkívüli ülésszakra is a BT vagy a Főtitkárság tagjai többségének kérésére. A napirendre kerülő kérdések vizsgálata és kidolgozása bizottságokban történik: hat szakmai bizottságról van szó, melyek jelentéseit a Közgyűlésen teszik nyilvánossá és

vitatják meg. A Közgyűlés elsődleges funkciója, hogy egy olyan szószék legyen, ahol mindenki hallathatja a hangját. A hidegháború vagy a dekolonizációs viták folyamán, a közgyűlési szavazatoknak gyakran nem elhanyagolható morális súlya volt. Egyébként a Közgyűlés szavazza meg az új tagok felvételét a BT javaslatára. Ez azt is jelenti, hogy a BT állandó tagjai gyakorolhatják a vétójogukat (az Egyesült Államok pl. hosszú ideig megvétózta a Kínai Népköztársaság felvételét). További fontos kérdések szavazásakor – költségvetés, ENSZ erők beavatkozása – két harmados többségre van szükség. Az egyszerű többséggel hozott döntések csak ajánlások. A szervezetet természetesen a tagállamok finanszírozzák Biztonsági Tanács Öt állandó tagja van: Egyesült Államok, Szovjetunió (Oroszország), Nagy-Britannia, Franciaország, Kína. Kezdetben hat nem állandó tagja volt, akiket két évre választott meg a Közgyűlés.

A tagok fele évenként megújítható volt, de adott tagok nem voltak közvetlenül újraválaszthatók. 1963-ban a tagállamok létszámának növekedése következtében, a nem állandó tagok létszámát tízre emelték fel, s földrajzi felosztás alapján választották őket: ötöt Afrikából és Ázsiából, kettőt Latin-Amerikából, egyet Kelet-Európából és kettőt a világ egyéb részeiről. 10 11 E szerv alapvető feladata a béke megőrzése, s e célból bármikor összehívható. Megkapja és megvizsgálja az agresszió áldozatául esett országok panaszait, s elítéli az agresszorokat. Intézkedéseket szavaz meg, melyek fegyveres erők („kék sapkások”) küldését is jelentheti. Kérheti a Közgyűlés összehívását A BT döntéseihez egyszerű többség kell, de mindegyik állandó tag élhet a vétó jogával. A hidegháború idején, a gyakran egyedül maradt Szovjetunió rendszeresen élt e jogával. Gazdasági és Szociális Tanács

Létrehozását az a szándék vezérelte, hogy az ENSZ őrködjön a társadalmi demokrácia kiépítésén. Tagjainak száma így változott: 18, 27, 54 A tagokat a Közgyűlés nevezi ki három évre, egy harmadát évente újítják meg. A GSZT több bizottságra oszlik (emberi jogok, drogellenes harc, statisztikai stb.) Hatékonysága növelése érdekében négy regionális bizottságot hozott létre. Fennhatósági Tanács Tizenöt tagját a Közgyűlés választja, s feladata a nemzetközi felügyelet alá helyezett területek közigazgatásának ellenőrzése. A dekolonizáció nagymértékben lecsökkentette e szerv funkcióit. Mindazonáltal foglalkoznia kellett pl Dél-kelet Afrika kérdésével, melyet 1919-ben helyeztek Dél-Afrika fennhatósága alá. A Közgyűlés 1966 október 27-én megfosztotta mandátumától a Dél-Afrikai Köztársaságot, ám az még 1989-ig gyakorolta fennhatóságát egy olyan terület, nevezetesen Namíbia felett, mely nyíltan követelte a

függetlenségét. A hágai Nemzetközi Bíróság Az egyik legrégebbi nemzetközi szerv, 1899-ben hozták létre. Az első világháború után a Népszövetséghez kapcsolták, s így 1945-ben teljesen természetesen az ENSZ ellenőrzése alá került. Tizenöt bíró tagját az ENSZ Közgyűlése bízza meg kilenc évre, s tagjainak 1/3-a három évenként megújítható. Feladata az államok közötti vitás kérdésekben határozni, azzal a feltétellel, hogy azok elfogadják döntőbíráskodását, lévén, hogy autoritása kizárólag morális érvényű. Főtitkárság Egy közigazgatási szervről van szó, amely bizonyos értelemben az ENSZ végrehajtó szerve. A főtitkár hatásköreit nyolc főtitkárhelyettessel látja el A Közgyűlés öt évre választja a BT javaslatára, mandátuma megújítható. E személy kinevezése gyakran a nagyhatalmak, s korábban főleg a két szuperhatalom közti hosszú diplomáciai egyeztetések eredménye. Ezért leginkább egy

semleges vagy kis ország képviselője volt. Az első főtitkár 1946-53 között a norvég Trygve Lie volt, őt követte a svéd Hamarksjöld, őt a burmai U Than, őt az osztrák Kurt Waldheim, őt a perui Perez de Cuellar, őt 1992-ben az egyiptomi Butrosz Ghali, s a jelenlegi főtitkár a ghanai Kofi Annan. Az ENSZ főtitkárság nagy problémája az államokkal és kormányaikkal szembeni autonómiája. A főtitkárnak az igazgatási feladatokon kívül 11 12 diszkrét politikai szerepe is van, ami döntőbírói képességein alapul (szerepe volt az Irán és Irak közötti békefolyamat kidolgozásában). Szakmai és humanitárius szervek UNESCO Az ENSZ oktatási, tudományos és kulturális szervezetét 1946-ban hozták létre azzal a céllal, hogy jobban megismertesse a különféle civilizációkat és segítse elő a kulturális cserekapcsolatokat. Célja továbbá az írástudatlanság elleni harc a világon Székhelye Párizsban van. Két évenként tartott

konferenciája nevezi ki a 24 tagú végrehajtó bizottságot és a főtitkárságot. E szervezet élén a 6 évre választott főigazgató áll Noha az Unesco látszólag szakkérdésekkel foglalkozik, újabban egy politikai válság rázta meg: Anglia és az Egyesült Államok szemére vetette a szervezetnek, hogy akcióinak túlságosan haladó irányt szab. A két ország ki is lépett a szervezetből, s az amerikaiak úgy határoztak, hogy felfüggesztik a hozzájárulás folyósítását. • • • • • Nemzetközi Munkaügyi Szervezet Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezet (FAO-Food and Agricultural Organization) Egészségügyi Világszervezet Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (Világbank) Nemzetközi Pénzügyi Alap 1944-ben alapították, székhelye Wahingtonban van. Célja a fejlődő országok támogatásának a koordinálása. • • • • • • • • További szervezetek: Nemzetközi Atomenergia Ügynökség GATT (ma. Kereskedelmi

Világszervezet) Nemzetközi Polgári Légiközlekedési Szervezet Nemzetközi Hajózási Szervezet Meteorológiai Világszervezet Nemzetközi Telekommunikációs Unió ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (CNUCED): jelentős szerepe van az Észak-Dél dialógusban. UNICEF: 1989. november 20-án az ENSZ Közgyűlése egyhangúlag fogadta el a nemzetközi gyermekjogi konvenciót. Mindent egybe vetve: az ENSZ nélkülözhetetlen szervezet a földön. Az ENSZ és a nemzetközi politika kihívásai Az ENSZ a Népszövetségtől eltérően rendelkezik fegyveres erővel, mely a tagállamok alakulataiból állnak össze, s azok finanszírozzák. A világszervezet válságövezetekbe küldheti a „kék sapkásokat”, hogy állítsák helyre a rendet, s a leggyakrabban válasszák szét a harcoló feleket. Egy ilyen beavatkozás csak a nagyhatalmak széleskörű egyetértésével valósulhat meg, mert a BT bármelyik tagjának vétója megakadályozhatja a fellépést. Így az

ENSZ 12 13 gyakran volt tehetetlen kialakult súlyos körülményekkel szemben: a magyarországi, csehszlovákiai vagy afganisztáni szovjet, vagy a vietnami amerikai katonai beavatkozás esetén. Ezzel szemben lokális konfliktusokba való beavatkozás gyakran hasznos volt A hidegháború következményei 1945-től kezdve a két nagyhatalom közötti fokozatos szakítás egyre nyilvánvalóbbá vált, s az iráni ügy kapcsán mutatkozott meg, tekintve, hogy a Szovjetunió továbbra is meg akarta szállni az ország északi részét. 1946, januárban és márciusban Irán panaszt tett a BTnél Utána Törökország tett panaszt amiatt, hogy a szovjetek szemet vetettek a Dardanellákra Ekkor a SZU az „üres szék” politikáját kezdte gyakorolni a BT-ben, de végül is kezdte kivonni csapatait az e régióban megszállt övezetekből (az angolszász hatalmak támogatták az ankarai rezsimet, hogy ne változtassa meg a Dardanellák státuszát szovjet nyomásra).

Görögországban viszont kitört a polgárháború, melyben a monarchia hívei és a kommunistabarát partizánok álltak egymással szemben, s az ENSZ tehetetlen volt. 1947-ben a közép-és kelet-európai változások és a Marshall-terv elfogadása jelezte a hidegháború kezdetét. Ennek következményei az ENSZ működésére mélyek és tartósak voltak A szervezet egy olyan szószékké vált, ahol a két tömb konfrontálódott! Mindazonáltal az ENSZ meghatározott helyeken folytatta béketeremtő feladatát: 1948-ban beavatkozott Kasmírban az Indiát és Pakisztánt szembeállító konfliktusba. Az akkor létrejött tűzszüneti vonal még ma is fennáll. Egy félelmetes próbatétel várt a szervezetre: a koreai háború. 1950 júniusban ÉszakKorea megtámadta Dél-Koreát, s az Egyesült Államok, kihasználva a szovjetek „üres szék” politikáját, a szovjet delegátus távollétében agressziónak minősítette a BT-vel az északkoreaiak támadását. Az ENSZ

döntést hozott a dél-koreai rendszer védelmét célzó beavatkozásra. A szovjet delegátus ekkor visszatért a BT-be, de az Egyesült Államok megszavaztatta az „Acheson határozati javaslatot”, mely a Közgyűlésre ruházta át a BT egyes jogköreit, s így lehetővé vált az ENSZ égisze alatti beavatkozás Koreában. A koreai háború 1953-ban bekövetkezett lezárása vetett véget ennek a sajátságos helyzetnek. A két tömb szembenállása megnyilvánult a gazdasági szervezet szintjén is: a Szovjetunió már 1944-ben elutasította a Bretton Woods-i egyezményeket, majd ezt követően az ENSZ-be integrált két intézménybe (Világbank, IMF) való részvételt is. Ezek a szervezetek a szovjet kommunisták szemében az amerikai kapitalizmus háborús eszközeinek tűntek fel. 1947 októberében a Szovjetunió ugyancsak megtagadta a GATT-ba való belépését is. A kereskedelmi liberalizmusnak az egész világra kiterjesztése idegen volt a sztálini gondolkodás

számára. Az ENSZ, a dekolonizáció és a Közel-Kelet AZ ENSZ ugyancsak tehetetlen volt a katonai tömbök (NATO, Varsói Szerződés) létrejöttével szemben is, de a „harmadik világ” 1945-55 között bekövetkezett kiemelkedése megváltoztatta a nemzetközi játékteret: az ENSZ-t szószéknek használó a két tömbnek figyelembe kellett vennie az új államok törekvéseit is. Az ENSZ-be felvett új tagállamok növekvő létszáma, a dekolonizáció következményei átalakították a Közgyűlés belső egyensúlyi viszonyait. Amíg az ENSZ alapokmányát 1945-ben 51 ország írta alá, s lett a szervezet tagja, addig 1989-ben már 159, 1992-ben a volt szovjet tagköztársaságok belépésével már 175 tagja volt a szervezetnek. (napjaikban Svájc felvételével éppen kétszázra emelkedett). Nyilvánvaló tehát, hogy az ENSZ problémaérzékenysége változott, s ettől 13 14 kezdve a dekolonizáció problémái, a népek önrendelkezési jogának és a

fejlődés kérdései kaptak nagy szerepet. A dekolonizáció fájdalmas kérdésében a szervezet egyszerre fogadott el egy szilárd elvi, és egy rugalmasabb gyakorlati álláspontot, hogy a lehetőségekhez képest meg tudja őrizni döntőbírói funkcióit. Így pl 1960-ban a teljes káosszal fenyegetett belga Kongóban a „kék sapkások” közbeléptek, s megteremtették az új állam bizonyos fokú stabilitását. Az ENSZ ugyancsak szerepet vállalt a Közel-Keletet megrázó konfliktusokban: 1948. május 14-én az ENSZ által a zsidóknak juttatott területeken kikiáltották Izrael államot. Ekkor megkezdődött az első arab-izraeli háború, melyet az ENSZ nehéz tárgyalásainak köszönhetően számos fegyverszünet szakított meg. Az ENSZ anélkül, hogy elismerte volna, 1949-ben rögzítette a kialakult status quo-t. 1956-ban Franciaország és Anglia Egyiptom ellen elkövetett közös agressziója nyomán, ENSZ határozat született „kék sapkásoknak” a Szuezi

csatorna térségébe küldésére. 1967-ben Nasszer egyiptomi elnök, az arab világ radikális erőinek nyomására követelte a nemzetközi erők kivonását a térségből és újból agresszióval fenyegette Izrael államot. Az izraeli fegyveres erők az agressziót megelőzendő 1967 június 5.-én támadásba lendültek, és hat nap alatt elfoglalták a Sínai-félsziget nagy részét Moszkva és Washington közös diplomáciai fellépése a 242. sz határozat egyhangú megszavazásához vezetett. Ez a határozat még mindig mindenfajta diplomáciai erőfeszítés referencia pontja, mivel egyszerre foglalja magában Izrael állam elismerését és az 1967 előtti határokhoz való visszatérést, azaz a megszállt területeknek Izrael állam általi kiürítését. Végül 1973 október 6.-án az egyiptomi hadsereg a Sínai-félsziget visszaszerzése érdekében támadásba lendült és páncélos járművei átkeltek a szuezi csatornán: ez volt a „Kippour” háború

kezdete. A konfliktus a hónap vége felé nemzetközivé terebélyesedett, s ezért az ENSZ megszavaztatott egy tűzszüneti javaslatot, melyet Egyiptom, Szíria és Izrael is elfogadott. Valójában az ENSZ fellépése az ilyen típusú konfliktusokban nagy mértékben függ a nagyhatalmak álláspontjától. Ugyanakkor az ENSZ humanitárius segélyben és védelemben tudta részesíteni a palesztin menekülteket: a kb. 4,5 millió palesztinból 2,5 millió él az ENSZ által finanszírozott menekülttáborokban. Másfelől 1974-ben az ENSZ őszi ülésszakára meghívták a palesztin Felszabadítási Szervezetet és vezetőjét, Jasszer Arafatot, akinek először tették lehetővé, hogy beszédet mondjon a Közgyűlés előtt. Ez az aktus a palesztin szervezet és vezetője nemzetközi elismerését jelentette. Libanon az arab-izraeli konfliktus kihatásaként polgárháborúval sújtott válságos évtizedeket élt át. 1978-ban az izraeliek elfoglalták az ország déli részét,

1982-ben pedig támadásba lendülve egészen Beyrouth-ig jutottak. A „kék sapkások” hiábavalóan próbáltak meg közbelépni, és még a kilencvenes évek elején is tehetetlenek voltak a libanoni káosszal szemben. Ezzel szemben 1988-ban az ENSZ fellépésének köszönhetően jött létre tűzszünet az 1980 óta háborúban álló Irak és Irán között. A Közel-Kelet példája egyszerre mutat rá az ENSZ szerepére és korlátaira. A két szuperhatalom közötti egyetértés volt az ENSZ hatékony fellépésének elsődleges feltétele. Az ENSZ, az enyhülés és a szovjet tömb szétesésének következményei 1985-90 között úgy tűnt, hogy a Kelet-Nyugat viszony valódi enyhülése reményt ad az ENSZ még fajsúlyosabb szerepvállalására. Ám ez mégsem így történt Legyen szó a fegyverzetkorlátozási konferenciáról a Kelet-Nyugat kapcsolatok rendszerében a két szuperhatalom közötti közvetlen dialógus dominált. Tény, hogy léteztek még helyi

viszályok, mint Nyugat-Szahara, vagy Közép-Amerika kérdése vagy a palesztin probléma. A szocialista tömb bomlása azonban a nyugati hatalmakkal való nyílt konfrontáció kerüléséhez, békülékeny hangnemhez vezetett. De az ENSZ világosan tükrözte azokat a törésvonalakat is, melyek az 14 15 Észak-Dél viszonyban mutatkoztak. A fejlett ipari országokat foglalkoztató problémák, mint a környezetvédelem vagy a drogellenes harc, sajátos kérdéseket vetettek fel a fejlődő országok számára. Így például a brit miniszterelnök, Margaret Thatcher 1989 novemberében az ENSZ Közgyűlés előtt elmondott beszédében két, az egész világot fenyegető veszélyforrásra hívta fel a figyelmet: a túlzó demográfiai növekedésre és az őserdők irtására, s a fejlődő országokra vagy a déli félteke országaira hárította a felelősséget az ökoszisztéma elpusztításáért. Éppígy az ENSZ 1990. február 20-23 között tartott rendkívüli

ülésszakán nem győzték aláhúzni, hogy az egyenlőtlen kereskedelem és a parasztok elszegényedése vezetett a jövedelmezőbb mezőgazdasági kultúrák kereséséhez. Az ENSZ 8 Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája, melyet 1992. februárban tartottak Kolumbiában, hangsúlyozta a szegény országok sürgető szükségleteit és a cserekapcsolatok kiegyenlítését, akkor, amikor 500 millió embernek lenne szüksége sürgős fejlesztési célú nemzetközi segítségre. Az ENSZ anyagi forrásai korlátozottak és leggazdagabb államai sem mutatnak mindig hajlandóságot e téren. A problémák kezelésének különbözősége a fejlett és fejlődő országok között eklatáns módon mutatkozott meg a riói csúcson, amit 1992. június 3-14 között tartottak Ennek a 160 országot felvonultató konferenciának a célja a bolygónkat fenyegető súlyos ökológiai veszélyek elleni harc volt. Noha elfogadtak egy általános szöveget (a Földről szóló chartát), de a

konferencia még jobban kiemelte a szegény országokat a gazdag országoktól elválasztó távolságot. Az Egyesült Államok csak néhány határozatot fogadott el. A nagy elvi deklarációk ellenére nagy a szakadék a szó és a tett közötti szakadék a környezetfejlesztés és a környezetvédelem terén. 1990. augusztus 2-án Kuvait Irak általi annexiója a diplomáciai kártyák újraosztását eredményezte. Alapvető volt a szovjet politika változása A hatások érezhetők voltak az ENSZ-ben is, és a hidegháború vége új ösztönzést adott a nemzetközi szervezetnek, amely úgy tűnt képes lesz teljes súlyának megfelelően cselekedni Alapokmánya minden fejezetének használatával, hiszen azok közül jó néhány kiment a használatból a Kelet-Nyugati szembenállás miatt. Márpedig ebben a válságban a BT, melyet könnyen megbéníthatott volna az öt állandó tag bármelyikének vétója, augusztus 2. óta több határozatban is – az annexió

elítélése, a külföldi állampolgárok védelmét szolgáló határozott hangú határozat, az Irak elleni embargó – kifejezte valódi reaktív kapacitását. A szovjetek még addig is elmentek, hogy egy teljesen elfeledett struktúrát – a BT-hez kapcsolódó vezérkari bizottságot – is megpróbáltak feléleszteni. Az iraki agresszióval szembeni nemzetközi válaszlépés tehát az ENSZ égisze alatt szerveződött. De ne legyenek illúzióink: a két szuperhatalom előzetes egyetértése adta vissza a szervezet erejét. Ám a Szovjetunió felbomlása megnövelte az Egyesült Államok súlyát a nemzetközi döntésekben. Így a BT elfogadta az Egyesült Államok kérését, hogy légi embargót rendeljenek el Líbia ellen, mivel az megtagadta terrorista cselekmények elkövetésével vádolt állampolgárainak kiadását az Egyesült Államoknak, Franciaországnak és Angliának. A nemzetközi szervezet kilépve döntőbírói szerepéből megmutatja ama

mechanizmusainak a hatékonyságát, melyek célja a nemzetközi rend fenntartása. Ugyanakkor az ENSZ jelentős nemzetközi erőket küldött Kambodzsába: először fordult elő, hogy egy tagállamot ENSZ fennhatóság alá helyeztek, amit a főtitkárság egyik képviselője testesítette meg. A cél az volt, hogy véget vessenek az országot vérbe borító rettenetes polgárháborúnak, s a normalizálással megteremtsék a szabad választások feltételeit. Valójában az ENSZ képviselői erős ellenállásokba ütköztek és szerepük gyakran marginalizálódott, s legfeljebb a szemben álló kambodzsai felek közötti egyezményeket próbálták betartatni. A nemzetközi szervezet új szerepe és korlátai különösen eklatánsan mutatkoztak meg 1992-ben. A jugoszláv válság egyrészt rávilágított az ENSZ bizonyos fokú tehetetlenségére, másrészt lehetővé tette a „humanitárius beavatkozási” jog megerősítését, amit korábban már Kurdisztánban Irak

ellenében alkalmaztak. Mit jelent ez? Anélkül, hogy az ENSZ beavatkozna egy belső vagy annak tartott konfliktusba, fenntartja magának a jogot, hogy 15 16 különösen veszélyeztetett népek vagy népcsoportok védelme érdekében fellépjen. A BT határozott volt, és 1992. május 30-án elítélte a szerb agressziót és teljes körű embargót rendelt el Szerbia és Montenegro ellen. Az ENSZ tehát az agresszorra gyakorolt nyomással és a veszélyeztetett lakosság védelmével megerősítette új nemzetközi funkcióját. Következtetés A világ politikai életét 1989-90-ben az emberi jogok ideológiájának a győzedelmeskedése jellemezte, melyek a nemzetközi szervezetek törekvéseinek középpontjába kerültek. 1948-ban az ENSZ Közgyűlése elfogadta az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, amely ma nagy politikai jelentőségre tett szert. Mindazonáltal ez a hatalmas nemzetközi mechanizmus – részben nehézkességének köszönhetően – nem volt képes

aktív szerepet játszani a felszabadulási folyamatokban: valójában szószék marad és a fontos nemzetközi kérdésekről az ENSZ-en kívül tárgyalnak. A nagyhatalmak például az ENSZ keretében folytatott dialógusnál jobban kedvelik a bilaterális kapcsolatokat. Az azonban mégiscsak igaz, hogy a kis nemzetek hangjukat az ENSZ-nek köszönhetően hallathatják. Az ENSZ egyre inkább az Észak-Dél párbeszéd helyévé válik. 1990-ben egy fordulat következett be és az ENSZ a nemzetközi rend és a nemzetközi jog biztosítéka lett, s sokszor haladéktalanul fellép, ha azokat súlyosan veszélyeztetik. Ugyanakkor a katonai fellépések éppúgy, mint a humanitárius célú beavatkozások mind többe kerülnek, s még a korábbi főtitkár, Butros Ghali egyszer a Le Monde-nak azt nyilatkozta:”Az alapvető probléma financiális természetű. Életünket koldulással töltjük” Valójában azt mondhatjuk, hogy pl. 1991 végén az ENSZ 175 tagállamából csak 25 volt,

amely egyszerre fizette évi befizetési kötelezettségét, s volt módjában a katonai műveltek finanszírozására. Nyilvánvaló, hogy ez a tény csak növeli a gazdag országok súlyát és különösen az Egyesült Államokét, amely a költségvetés 25%-át, a béketeremtő és békefenntartó műveltek 30%-át állta. 16 17 A görögországi polgárháború A második világháború után a Görögországot megrázó polgárháború már világosan jelezte a korábbi szövetséges hatalmak közötti viszony konfliktusossá válását. De ugyanakkor ez a háború a hellén belpolitikai kétértelműségeknek is az eredménye volt. Először is a királyi trónt egy dán származású, nem igazából meggyökeresedett dinasztia foglalta el, másfelől II. György uralkodó 1936-ban véget vetett a demokráciának és Metaxas tábornok fasizáló diktatúrájának kiépítését segítette elő. Az ország elleni olasz agresszió, majd a német megszállás következtében

egybeesett a fasizmus elleni harc a nemzeti felszabadítási harc kérdésével. Miközben II György uralkodó az angoloknál kért menedéket Egyiptomban, a Görögországban megszervezett nemzeti felszabadítási hadsereg (ELAS) erőteljesen baloldali hatás alá került: a jelentős mértékben a kommunisták által uralt partizáncsoportok ösztönzésére és közreműködésével az egész országra kiterjesztette tevékenységét. Ilyen körülmények között a politikai problémák csak nagyon élesen merülhettek fel a győzelem másnapján és közvetlen konfrontációkba torkolltak. A megosztott ellenállási mozgalom A görög ellenállási mozgalom valójában nagyon eltérő irányzatokra oszlott: egyfelől az ELAS-ra, melyet alapvetően a baloldali erők tartottak befolyásuk alatt, és másfelől az EDES-re, mely egy a monarchistákhoz közel álló liberális és konzervatív áramlat volt. Ez utóbbi 1942-től kezdve a britek támogatását élvezte, akik

tanácsadókkal és fegyverekkel segítették. 1943-ban a feszültség már oly nagy volt az ellenállás két csoportja között, hogy már 1943-ban súlyos fegyveres összetűzésekre került sor az ELAS és az EDES erői között. Ez a súlyos törésvonal visszatükröződött a görög hadseregben is, amely a brit erők oldalán harcolt a Közép-Keleten; a hadsereg soraiban mutatkozó mozgolódás hatására Churchill parancsot adott a görög hadseregből a baloldali elemek eltávolítására, ami hozzájárult II. György király helyzetének a konszolidálásához, aki ígéretet tett a demokratikus erőknek, hogy Görögországban általános választásokat fognak tartani és olyan kormányt alakít, melyben minden antifasiszta erő képviselve lesz. Az angolok fellépése W. Churchill Görögországot a brit befolyási övezethez tartozó országnak tekintette, és ehhez megkapta Sztálin áldását (cserében saját befolyási övezetét ismertette el) és az amerikaiak

hallgatólagos beleegyezését is. 1944 októberétől kezdve a németek kezdték csapataikat kivonni Görögországból, s az ELAS október 12-én kirobbantotta az athéni felkelést. Ekkor a partizánok nem csak a fővárost, hanem az ország nagy részét ellenőrzésük alatt tartották. A fejlemények miatt nyugtalankodó britek október 14-én egy dandárjukkal partra szálltak Pireuszban, amely erővel elfoglalta a fővárost. Az angolok a Papandreu vezette mérsékelt kormányt támogatták, de az ideiglenes kormányfő és az ellenállásban részt vett kommunisták között hamarosan komoly súrlódások keletkeztek, ami november 29.-én szakításhoz vezetett. A baloldali erők válaszlépése nem késett, s december 3-án erőszakos utcai tüntetések robbantak ki Athénban, s a tüntetők összecsaptak a városban állomásozó brit egységekkel. Churchill személyesen utazott a görög fővárosba, II György király viszont kinevezett egy régenst, az athéni

metropolita, Damaskinos személyében. Ezzel egy törékeny egyensúly jött létre. 17 18 A polgárháború A polgárháború kitörése 1945. január elején a harcok folytatódtak Athénben Január 7-én, az ELAS „bástyája”, Pireusz elesett, s az angol Scobie tábornok kezére került. Január 11-én tűzszünetet írtak alá A régens eközben új kormányt alakított a pártok egyetértésével Plastiras tábornok vezetésével. Ez a kormány azonnal tárgyalásokat kezdett a kommunistabarát partizánokkal A kommunista pártra a szovjetek gyakoroltak nyomást, mert nem akarták kockáztatni a befolyási övezetek tekintetében létrejött egyetértésüket az angolokkal. Ehhez járult még a február 12.-én aláírt varkizai egyezmény, amely a fegyveres milíciák lefegyverzéséről és feloszlatásáról, valamint a fegyverek beszolgáltatásáról és a hadsereg demokratizálásáról rendelkezett. Az egyezménnyel az általános választások megszervezéséhez

kedvező feltételeket akarták megteremteni. Márpedig éppen ekkor szélsőjobboldali fegyveres csoportok léptek fel az egész országban, amelyek profasiszta és konzervatív elemeket foglaltak magukban, s céljuk a terror légkörének megteremtése volt. Megemlíthetjük közülük Grivas ezredes „X szervezetét” Nyilvánvaló, hogy ez a „fehérterror” végletekig felháborította a baloldali erőket, akik a háború alatti harcuk értelmét látták veszni, miközben Metaxas módszereinek a visszatérését tapasztalták. 1946 március 31-én ilyen légkörben tartották meg a választásokat: a nacionalista, konzervatív és a monarchista erők a 354 képviselői helyből 206-ot szereztek meg. Ennél fogva a jobboldali erők készíthették elő a politikai berendezkedés formájáról kiírt népszavazást: 1946. szeptember 1-én a görögök 68-%-a járult hozzá II Györgynek a trónra való visszatéréséhez, aki a rákövetkező évben meghalt, s a fivére lett a

király. A népszavazást erőszakos összecsapások kísérték, s az ELAS régi tagjai, akik nem szolgáltatták be a fegyvereket, úgy döntöttek, hogy partizánharcot indítanak. A monarchisták győzelme Ebben a harcban a monarchista erőket a britek, a baloldali partizánokat pedig a népi demokratikus országok – Bulgária, Albánia és főleg Jugoszlávia – támogatták. A Szovjetunió kezdetben rendkívül óvatos politikát folytatott, s később is csak nagyon mérsékelten támogatta a görög kommunistákat. A görög kormány agresszióval, s a fennálló társadalmi rend megdöntésére irányuló fenyegetéssel vádolta meg ezeket az országokat. A britek súlyos gazdasági gondjaik szorítása közepette tudatták, hogy ki akarnak vonulni a harcokból. Ennek következtében 1947. márciusban a görög kormány az Egyesült Államok kormányához fordult segítségért, amely így egy újfajta beavatkozási és támogatási politikába kezdett a kommunizmus által

fenyegetett országokkal kapcsolatban. Véglegesen szakított az izolacionalizmussal, amely az amerikai külpolitika „aranyszabálya” volt a háború előtt. A partizánok 1946. október 28-án Markos tábornok parancsnokságával megszervezték „Görögország demokratikus hadseregét”. A gerillaerők 1946-47-ben nagyon sikeresen vették fel a harcot a kormányerőkkel szemben, oly annyira, hogy 1947. december 24-én egy ideiglenes demokratikus kormányt hoztak létre az országban. De az amerikai segélynyújtásnak köszönhetően a monarchista erők újra erőre kaptak, miközben a kommunisták számára egyre ritkábban érkezett segítség. Sztálin óvakodott a „titoistának” minősített görög kommunista párttól, s a Kominformmal szakító Jugoszláviának saját nehézségei miatt be kellett szüntetnie a partizánok támogatását. A monarchista erők nagy offenzívát indítottak a partizánok fő bázisai ellen, az ország északi részén, a Grammos

hegységben. 1949 októberében az ellenállás megszűnt Görögországban 18 19 Összefoglaló Európában Görögország volt az az ország, ahol a második világháború után kommunisták és anti-kommunisták közvetlenül, fegyveresen harcoltak egymás ellen. Ebben a polgárháborúban már a hidegháború szelleme is kifejezésre jutott. Ez azt jelenti, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok nem közvetlenül konfrontálódott egymással, hanem kisebb vagy másodlagos hatalmak révén és lokális konfliktusok keretében. Görögország számára ennek a konfrontációnak súlyos ára volt: 158 000 halottja volt a polgárháborúnak, s ha ehhez hozzávesszük a második világháború alatti görög veszteségeket, akkor azt kell mondanunk, hogy néhány év alatt a görög lakosság kb. 10% veszett el Ilyen helyzetben a jobboldal erőre tudott kapni és folytatta meggyökeresedését az országban. A demokráciát formálisan visszaállították ugyan, de

valójában a háború alatt a fasizmust támogató erők kerültek mind inkább hatalmi helyzetbe. 1967-ben a puccsal hatalomra kerülő fasiszta vagy fasizáló ezredesek által bevezetett katonai diktatúra ennek a folyamatnak volt az egyenes következménye. 19 20 A Marshall-terv Az 1953-ban Nobel-békedíjat kapó amerikai George Marshall tábornok nevét viselő terv, azaz az amerikaiak európai gazdasági segélyterve a háború utáni időszak egyik legfontosabb és a további európai átrendeződések legmeghatározóbb eseménye volt. Egyszerre jelezte Nyugat-Európa gazdasági talpra állításának kezdetét, Németország egyik részének a nyugati gazdasági és politikai folyamatokba való beillesztését. És talán a Marshallterv fejezte ki leginkább Európának két antagonisztikus tömbre való osztódását Az esemény sokféle, gyakran divergáló értelmezéseknek is helyt adott: egyesek számára a Marshall-terv az amerikai idealizmus és nagylelkűség

szimbóluma volt, mások számára viszont e tervben a „yankee” politika machiavellizmusának egyik formája öltött testet. A feltételek A kelet-nyugati kapcsolatok megromlása A kiinduló pontot valószínű a potsdami konferencián kell keresni, ahol a kölcsönös bizalmatlanság légköre alakult ki a korábbi szövetségesek között. 1946-tól kezdve pedig az amerikai vezetés meg volt győződve a szovjetek kettős játékáról: Truman szerint Sztálin arra törekedett, hogy Ázsiában éppúgy, mint Európában kiterjessze befolyási övezetét. De a szovjet politika vélelmezett irányultságán túl, az amerikaiak tartottak általában a kommunisták expanzionista törekvéseiről, s mivel a „feltartóztatási doktrínát” csak a következő évben hirdették meg, valamiféle ellenlépésre készültek. Ebben a kontextusban váltotta fel Marshall tábornok a külügyminiszteri poszton Byrnes-t. Marshall az amerikai vezérkar markáns személyisége volt. Már az

első világháború idején kitűnt nagyszerű szervezőképességével: 1918-ban a kelet-franciaországi a SaintMihiel-i csata során, néhány nap alatt fél millió katonát szállított erre a frontra, ahol az amerikaiak nagy győzelmet arattak a németek felett. Az 1917-18 között a Franciaországban állomásozó amerikai haderő parancsnoka, John Pershing tábornok a háború után megtartotta Marshallt a vezérkarban. Majd egy ideig Kínában dolgozott, s onnan visszatérve a FortBenning-i tiszti képzőt vezette (a későbbi fejezetekben felbukkanó Bradley vagy Ridgway tábornokoknak fiatal korukban Marshall volt a kiképzője). 1938-ban az amerikai hadsereg vezérkari főnökévé nevezték ki, s 1941-től ő irányította a hatalmas amerikai háborús gépezetet, s az angolszász vezérkari főnökök bizottságában (1942-45) az USA képviselőjeként nagy befolyást gyakorolt a háború vezetésére. Amerikai vezérkari főnöki minőségében F. D Roosevelt elnök

oldalán részt vett a casablancai, a teheráni és a jaltai konferencián, majd H. Truman elnök oldalán a potsdami konferencián Így alkalma volt közelről megtapasztalni a diplomácia területét is és közvetlen tapasztalatokat szerezni a szovjetekről. 1945-ben Kínába küldték, hogy megkísérelje megakadályozni Csang Kaj-sek nacionalista rendszerének összeomlását. Kínából rossz benyomásokkal tért vissza az Egyesült Államokba egyrészt a Szun Jat-szen alapította, de 1928 óta a Csang Kaj-sek vezette nemzeti párt, a Kuo-min tang (Kínai Nemzeti Párt) soraiban tapasztalt mérhetetlen korrupció miatt, másrészt az ázsiai országban alakult ki benne a kommunizmus világméretű terjeszkedésével kapcsolatos meggyőződése is, ill. az ebből következő szilárd véleménye is, hogy a kommunistákkal lehetetlen alapvető kérdésekben egyezségre jutni. A kommunizmus nyíltan hangoztatott ellenfele volt tehát, amikor 1947-ben külügyminiszter lett.

Európában a szövetséges hatalmak viszonya egyre feszültebbé vált. 1947 január 1-én Németországban az amerikai és angol megszállási zóna egyesült. Ez a szovjetek élénk 20 21 tiltakozását váltotta ki. Iránban, Törökországban és Görögországban az amerikai kormányzat határozottan lépett fel. Moszkvában 1947 március 10-én a négy győztes nagyhatalom külügyminiszterének a német kérdés megvitatására összehívott értekezlete a „süketek párbeszédévé” vált. Két nappal később Truman elnök az amerikai Kongresszushoz fordult a görög monarchista és a török kormány támogatása érdekében. Az európai állapotokat az amerikai vezetés úgy ítélte meg, hogy a szovjetek arra várnak, hogy a súlyos politikai és gazdasági helyzet válságosra forduljon, és a megfelelő pillanatban kihasználják, és a maguk javára fordítsák azt. Marshall külügyminiszter április 18-án Moszkvába utazott, hogy Sztálinnal tárgyaljon.

Sztálin egyrészt a kölcsönbérleti szerződés 1945 augusztusában bekövetkezett amerikai felmondását nehezményezte, ami csak növelte a mérhetetlen háborús károktól szenvedő Szovjetunió belső nehézségeit, és másrészt a megszállási övezek fúziója miatt tiltakozott, amit ellentétesnek ítélt a potsdami egyezménnyel. A tárgyalásokból az amerikai külügyminiszter azt a következtetést vonta le, hogy Sztálin újabb erőpróbára készül. Az amerikai adminisztráció egyöntetűen meg volt győződve a világméretű kommunista felforgatás veszélyeiről, s úgy ítélte meg, hogy annak mindenekelőtt Európa fizetné meg az árát. A „feltartóztatási” politika tehát gyakorlati értelemben jóval megelőzte azt a pillanatot, amikor Truman elnök azt teoretikus formában kinyilvánította. Ugyanebben az időben Belgiumban, Franciaországban és Olaszországban a kommunista miniszterek a kormányból való távozásra kényszerültek. A

hidegháborús logika tehát már a Marshall-terv megszavazása előtt működött. Az Egyesült Államok vezetésében egyre inkább az a félelem alakult ki, hogy a Szovjetunió hasznot húz az Európát átható gazdasági válságból, s mindenütt kommunista rezsimeket segít hatalomra. Truman már április 12-én kijelentette:„az Egyesült Államoknak a szabad népeket támogató politikát kell folytatnia, amelyek ellenállnak a fegyveres kisebbségek vagy a külső nyomások által szított uralmi törekvéseknek”. Az atlanti-óceánon túli megfigyelők szemében tehát az európai helyzet különösen nyugtalanítónak tűnt. Az európai helyzet Az európai országokban mérhetetlen pusztítást okozott a háborút Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia és valamennyi kelet-európai ország teljesen lerombolt állapotban volt. Ehhez járult még az 1946-47-es igen kemény tél: Európa alultáplált népeivel egy elemi csapást szenvedett kontinens képét

mutatta. De számolni kellett a kitelepített emberek millióinak a problémáival is. Dean Acheson amerikai külügyminiszter-helyettes 1947. februárjában látogatást tett Európában, ahonnan lesújtva tért vissza az USA-ba: az amerikaiakban ekkor már az a bizonyosság alakult ki, hogy a nyomorban élő európai népek nagyon könnyen a kommunizmus „karjaiba esnek”. Mindazonáltal az amerikaiak 1947. elejéig azt gondolták, hogy lehetséges lesz Európát oly módon segíteni, mint az első világháború után tették, azaz hosszú lejáratú és alacsony kamatozású hitelekkel: ennek megfelelően az Egyesült Államok 1945-47 között már kiutalt 15 milliárd dollárt a felszabadult országok újjáépítésének segítésére. 1947-ben azonban ezek a módszerek már tarthatatlannak tűntek: olyan országok, mint Franciaország vagy Olaszország a pénzügyi összeomlás szélén álltak, és a kommunista minisztereknek a kormányból való távozása kedvezett a

szociális harcoknak. Franciaországban pl úgy tűnt, hogy az 1947-es általános sztrájk totális káoszhoz vezet. Napjainkban számos nyugati történész gondolja, hogy nem valószínű, hogy Sztálin destabilizálni akarta volna a nyugat-európai országokat. A kommunista miniszterek ugyanis általában konstruktív hozzáállást mutattak a nyugat-európai kormányokban, s hozzájárultak a szociális elégedetlenség mérsékléséhez. És azt is gondolják, hogy nem biztos, hogy az 21 22 amerikaiak teljesen megalapozottan tulajdonítottak valamiféle machiavellista politikát a kommunistáknak. Érvként hozzák fel többek között, hogy az 1947-es franciaországi sztrájkok idején a Francia Kommunista Párt nem volt kezdeményező, hanem csak reagált a hatalmas méretű tüntetésekre, melyeknek az oka inkább a katasztrofális gazdasági helyzetben volt keresendő, mint egyfajta kommunista összeesküvési stratégia érvényesülésében. De azidőtájt Washigtonban

és a legfőbb európai fővárosokban meg voltak győződve a kommunista fenyegetés realitásáról. Április 28-án Marshall egy nyilvános beszédében ki is jelentette: „a páciens haldoklik, miközben az orvosok vitatkoznak”. Az amerikaiak úgy vélték tehát, hogy mindenekelőtt egy gazdasági gátat kell emelni a kommunizmus kiáradó hullámának megfékezése elé. De ezzel együtt persze arról is szó volt, hogy Európa gazdasági talpra állításával megtartsák a piacokat vagy új piacokat nyissanak az amerikai árucikkek számára, hogy így elkerüljenek az 1921-ben bekövetkezett gazdasági recesszióhoz hasonló recessziót. Európa gazdasági gyengesége veszélyes is lehetett volna az Egyesült Államok számára: mindenképpen meg kellett tehát tartani egy bizonyos számú európai országot, amely képes felszívni az amerikai export-termékek mintegy 40%-át. A „European recovery program”(ERP) előkészítése Az ERP-t az amerikai

külügyminisztérium egy magas rangú hivatalnoka, George Kennan dolgozta ki, aki maga is az egyik teoretikusa volt a „feltartóztatási doktrínának”. Figyelemmel volt az amerikai közvéleményre, amely az 1946-os választásokon a republikánusokat juttatta többséghez a Kongresszusban. A lerombolt Európa nagylelkű segítésének a gondolata, mely egyúttal eltorlaszolja a kommunizmus terjedését, széleskörű támogatásra talált a Kongresszusban. Az amerikai diplomácia így közvetlenül a „szabadságért folytatott keresztes hadjárat” élvonalába állhatott: idealizmus és realizmus keveredett e nagyszabású vállalkozásban. A cél az volt, hogy elkerüljék az 1917.-ben elkövetett hibát, amikor a különböző európai államoknak nyújtott pénzügyi támogatás a nemzetközi kapcsolatok megromlásához vezetett. Arról is döntöttek, hogy ezúttal az európai országok nem kölcsönöket, hanem támogatást kapnak, de ezért tömörülniük kell, hogy

közösen nyújtsák be kéréseiket. 1947 május 8.-án Dean Acheson külügyminiszter-helyettes egy fellépése során mintegy szondázta az amerikai közvéleményt. A Missisipi államban tartott beszéde inkább célzásokra épült, de mégis nagy tetszés fogadta. Ilyen előzmények után Marshall külügyminiszter június 5-én a Harvard egyetemen tartott beszédében már nagy vonalakban konkrétan vázolta a „Europen recovery program”-ot. A program elvileg nem zárt ki egyetlen európai országot sem, s Marshall ezt meg is erősítette: „politikánk egyetlen nemzet vagy doktrína ellen sem, hanem az éhség, a szegénység, a reménytelenség és a káosz ellen irányul”. Marshall nem zárta ki a Szovjetuniót sem, de arra kérte az európaiakat, hogy közösen folyamodjanak a támogatásért. Persze tisztában volt vele, hogy a Szovjetunió hallani sem akar valamiféle kollektív európai fellépésről, annál inkább sem, mert a terv nem zárta ki az éppen

legyőzött Németországot sem, s így a szovjet vezetés szemében fennállt az a veszély, hogy az ERP révén KözépEurópa országai az amerikai gazdasági szférába kerülnek. Az amerikai javaslatot a szovjetek képmutatónak tartották, és úgy vélték, hogy annak célja éppen az, hogy őket kényszerítse egy csapda helyzetbe. Amikor 1947. június 27-én Párizsban megnyílt az újjáépítési támogatással kapcsolatos vita, a szovjet külügyminiszter, Molotov meglehetősen borúlátó volt. Elvetette mindenfajta európai szerveződés ötletét, és azt hangsúlyozta, hogy a támogatásnak ellenőrzés és feltétel nélkülinek kell lennie. Ne felejtsük el, hogy a szovjetek korábban a Bretton-woods-i pénzügyi egyezményeket is elutasították, mivel semmilyen körülmények között nem akartak egy 22 23 amerikai dominanciájú liberális és a dollárra épülő pénzügyi és gazdasági rendszerbe belépni. Július 2-án meg is szakították részvételüket

a párizsi vitán. Ezt követően a konferencia júl 12 és szept. 22-én zajlott le, immár csaknem kizárólag a nyugat-európai országok részvételével A szovjetek távozása után nem sokkal a többi kelet-európai ország is egymás után jelentette be, hogy elutasítják a tervet. Egy rövid ideig Lengyelország és Csehszlovákia még érdeklődést mutatott, de az erőteljes szovjet nyomásra ezek az országok is lemondtak az amerikai újjáépítési támogatásról. A nyugat-európai országok viszont az Európai Gazdaság Fejlesztési Szervezetbe tömörültek (OECE-OECD) és szeptember végén benyújtották 22 milliárd dolláros igényüket. Truman elnök világosan látta, hogy az erőpróba elkezdődött, és ezért nem szabad az időt vesztegetni. December 17-ére összehívatta a Kongresszust rendkívüli ülésre és egy 17 milliárdos keret megszavazását kérte tőle (időközben ugyanis három amerikai bizottság valamelyest csökkentette az európaiak által

kért összeget). A támogatás összegének folyósítására az 1948. áprilistól 1952 júniusig tartó időszakot határozták meg A Kongresszus annál is inkább támogatta az elnököt, mert a szovjetek 1947. októberében létrehozták a „Kominformot”, melynek célja az volt, hogy összehangolja a szocialista táboron belül az antiimperialista harcot. Az OECD mellett amerikai részről az ECA (Economic Cooperation Administration) adminisztrálta a Marshall-segély szétosztását. Meg kell jegyezni, hogy az amerikai kormány már a kongresszusi szavazás előtt két különösen nehéz helyzetben lévő ország, Franciaország és Olaszország számára egyfajta gyorssegélyt utalt át, melynek hatása 1947. nyarától már éreztette a hatását a társadalmi robbanás előtt álló országokban A Marshall-segély következményei és jelentősége Az első következménye igen fajsúlyos volt: Európa két részre oszlott, egyik oldalon álltak az amerikai pénzügyi

támogatást elfogadó, a másik oldalon az azt elutasító országok. Egy bizonyos értelemben, még a – később tárgyalandó – prágai puccs előtt, ez volt a hidegháború megszületésének pillanata. Másfelől az is igaz, hogy amerikai ösztönzésre az európai államok az egységesülés felé mozdultak el, és az OECD lett a jövőbeli (nyugat) európai gazdasági integráció csírája. A nyugat-európai nemzetek közötti kereskedelmi forgalom megkönnyítése érdekében 1950-ben létrehozták az Európai Fizetési és Elszámolási Uniót (EFEU). Németország nyugati része integrálódott az EFEU-ba, Franciaország viszont 1948. februárban elfogadta németországi megszállási övezetének az angolszász országokéval való fúzióját. Március 6-án a három megszálló hatalom képviselői zöld utat adtak a német kormányalakításnak. A visszakapott szuverenitás első konkrét megnyilvánulásaként 1948 március 18.-án Németország nyugati részében

bevezették a német márkát Ami a szovjet vezetést illeti: 1947-től kezdve Sztálin azt a meggyőződés vezérelte, hogy a Marshall-terv lényegében a Szovjetunió ellen irányuló valamiféle háborús gépezet és ezért felgyorsította a Kominform által szorosan kézben tartott kommunista pártok segítségével az ellenőrzése alatt álló államokban a hatalmi viszonyok radikális megváltoztatását, s totális uralmának kiépítését. Nagyon kemény fellépés és elnyomás volt a szovjet válasz a Marshalltervre De azért ez a terv mégiscsak a nyugat-európai országok gazdasági talpra állásának a motorja volt. A „dollárinjekció” megkönnyítette a gazdaság fellendülését Egy példa: Franciaország 1948-49-ben 1300 millió dollárt kapott a Marshall-segély révén, amely nem kis mértékben járult hozzá az ország újjáépítéshez. Korábban sok marxista szerző írta le, hogy a Marshall-terv a hidegháború kialakulásának egyik oka volt. Egy

ilyen állítás egyáltalán nem helytálló, még akkor is, ha a kommunizmus elleni harcot is szolgálta, ha azt nem is deklarálta nyíltan. Valójában a 23 24 Marshall-segély csak egyértelműbbé tette a hidegháború vagy a tömbökre oszlás korábban megkezdődött folyamatát. 24 25 A tömbök kialakulása A tömbösödés logikái A náci Németországgal szemben álló szövetséges hatalmak kapcsolatai már a második világháború idején sem voltak mentesek a kölcsönös gyanakvástól. A potsdami értekezlet után azonban már a bizalmatlanság légköre lett úrrá. Sztálin számára a kölcsönbérleti szerződés hirtelen felmondása azt jelentette, hogy az amerikaiakban nem lehet megbízni. Az amerikaiak viszont a kommunista terjeszkedéstől tartottak az európai népek szegénysége és a lerombolt kontinens miatt. Nyilvánvalóvá vált, hogy Nagy-Britanniának már nem áll módjában ellensúlyozni a Szovjetunió hatalmát, Távol-Keleten viszont

a hatalmas kínai kommunista párt fenyegetett offenzívával. Mindezen okok következtében a hagyományos elszigetelődési politikához” való visszatérés lehetetlennek tűnt az amerikai vezetők számára. Az egymást kölcsönös gyanakvással néző nagyhatalmak igyekeztek az általuk katonailag megszállt területeken berendezkedni. Az éppen véget ért háború jellemzőit figyelembe véve, a két szuperhatalom közötti konfrontáció csak az egész világra kiterjedő lehetett. A tömbök kialakulása következménye volt a háború utáni első időszakban jellemző „lehűlő” kapcsolatoknak is, melyben az erőpróbák és a válságok váltakoztak. Majd a második periódusban, mindegyik szuperhatalom megszervezte a maga táborát, szorosra fűzve a szövetségi hűség szálait Európában és Ázsiában. Elhidegülés a nemzetközi kapcsolatokban A bizalmatlanság légköre A háború befejezésekor a szövetségesek közötti kapcsolatok kifejezetten

megromlottak. Az amerikai vezetők meggyőződése volt, hogy Németország és Japán legyőzése után, ill. az atombomba birtokában az Egyesült Államok a világ legerősebb hatalma lett, s így semmi okuk engedményeket tenni a kommunistáknak Európában és Kínában, annál kevésbé, mivel úgy tűnt Sztálin nem tartja magát – a Vörös Hadsereg által ellenőrzött országokban – a jaltai egyezményekhez a szabad választások megtartását illetően. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a szovjet vezetés az első időben bizonyos fokú önmérséklettel cselekedett. A görögországi polgárháború kezdetén arra ösztökélték a kommunistákat, hogy kössenek kompromisszumot az angolok által hatalomra segített erőkkel; (hiába való) nyomást gyakoroltak Titóra, hogy állítsa helyre a monarchiát Jugoszláviában; hagyta, hogy az első választások viszonylag szabadok legyenek Magyarországon és Csehszlovákiában. Ezzel szemben az amerikaiak már 1945-ben

méltatlankodtak a romániai és bulgáriai választások miatt, mert ezekben az országokban kiterjedt tisztogatás zajlott. Lengyelországban a szovjetek elutasították a Jaltában előirányzott szabad választásokat, attól tartva, hogy a Szovjetunió határán egy erőteljesen antikommunista kormány kerül hatalomra. Ez azt is jelentette, hogy Moszkva meg akarta akadályozni az amerikai benyomulást látott saját befolyási övezetébe. Mindazonáltal a Szovjetunió többször is tanújelét mérsékletességének, amikor csapatait kivonta Irán északi, 1941 óta megszállva tartott részéről, s csak módjával támogatta a kommunista lázadókat Kínában és Görögországban. A közép és kelet-európai országokban viszont a szovjetek kitűntetett kegyben részesítették a kommunista pártokat, fokozatosan behálózva a közigazgatási rendszert, a hadsereget, a rendőrséget és általában az állam nagy szolgáltató egységeit. De ekkor még ezekben az

országokban is némi körültekintés jellemezte a szovjet vezetést, hiszen hatalmon a fasiszta megszállás ellen harcoló politikai erőkből álló „hazafias frontok” vagy a 25 26 „demokratikus frontok” soraiból kikerülő koalíciós kormányok voltak. Lengyelországban például az angoloknak el kellett ismerniük még a háború alatt Lublinban megalakított szovjetbarát kormányt, s elfogadták, hogy ehhez a kormányhoz csatlakozzon a londoni emigráns lengyel kormány néhány politikusa. Magyarországon, noha az 1945-ös választásokat a kisgazda párt nyerte meg fölényesen, a kommunisták ennek ellenére kulcspozíciókat szereztek meg a hatalmi gépezetben. A szovjetek ebben az időszakban tehát még csak arra törekedtek, hogy politikailag ellenőrizzék a befolyási övezetüket, de nem akarták még felégetni korábbi szövetségeseikkel a hidakat. Hátra volt még a párizsi békekonferencia (1946. október) is, amely pontot tett Németország

egykori szövetségeivel kötött békeszerződésekre. A békeszerződések ratifikálása csak 1947 február 10-én történt meg: Olaszországnak, Romániának, Finnországnak, Bulgáriának, Magyarországnak komoly katonai korlátozások elé kellett néznie és hatalmas összegű háborús kártérítést kellett fizetnie, melynek fő haszonélvezője a Szovjetunió volt, s kisebb mértékben Jugoszlávia és Görögország. Ezzel szemben a meg nem értés és a zsákutca teljes volt az atomenergia kérdését illetően, hiszen az Egyesült Államok megtagadta az atomfegyver előállítási titkainak az átadását a Szovjetuniónak. Az Egyesült Államok vezetői ugyanakkor hozzájárultak ahhoz, hogy az ENSZ-ben az atomenergia békés célú felhasználásával foglalkozó bizottságot hozzanak létre. A szovjetek kezdetben elutasították az amerikaiak ez irányú kezdeményezését, mint ahogy azt az amerikai javaslatot is, hogy egy nemzetközi vizsgáló bizottság

működjön a Szovjetunió területén a szovjet atomfegyver program feltárását célzó misszióval. Ettől kezdve mindkét fél a másikat gyanúsította lehetséges agresszióval. 1946 február 9-én Sztálin egy beszédében dicsőítette a Vörös Hadsereget és bejelentette, hogy országa kész szembeszállni minden eshetőséggel, miközben kétségbe vonta a kapitalizmus és a kommunizmus egymás mellett élésének lehetőségét. Az Egyesült Államok vezetésében viszont a kínai kommunizmus térnyerése váltott ki „harci” hangulatot, és a republikánus ellenzék vezére, Vanderberg szenátor egy alkalommal fel is tette a frusztráltság érzését sugalló kérdést:„ vajon hová akar Oroszország kilyukadni?”. 1946. márciusban a korábbi brit miniszterelnök, W Churchill az Egyesült Államokban tartózkodva előadást tartott a Missouri Állami Egyetem egyik kollégiumában, Fultonban és egyebek között kijelentette:”Árnyék borult a színpadra, amelyet

legutóbb a szövetségesek győzelme megvilágított. Senki sem tudja, mit szándékozik tenni Szovjet-Oroszország és nemzetközi kommunista szervezete a közvetlen jövőben, sem azt, hol vannak a korlátai, ha vannak egyáltalán korlátai, expanziós és követőket toborzó irányzatán.[] A Balti-tenger mellett fekvő Szcecintől (Stettintől) az Adria-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le Európára. E vonal mögött vannak Közép-és Kelet-Európa régi államainak összes fővárosai – Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia. Mindezek a híres városok és országuk lakossága a szovjet szférában található, és valamilyen formában alá vannak vetve nemcsak a szovjet befolyásnak, hanem Moszkva nagyon nagy és bizonyos esetekben egyre nagyobb mértékű ellenőrzésének. Rendőrállamot megvalósító kormányzatok terjednek szét Moszkvából. Egyedül a halhatatlan dicsőségű Athén dönthet szabadon

jövőjéről egy angol, amerikai és francia megfigyelés mellett tartott választáson”. Ezeknek a mondatoknak az értékét az is növelte, hogy kijelentésük megelőzte a dolgok ilyen irányú tényleges bekövetkeztét. Truman amerikai elnök ezidőtájt kapott Moszkvából egy jelentést az orosz ügyek egyik legkiválóbb szakértőjétől, George Kennan-től, aki evidenciaként kezelte, hogy a szovjet politika célja a nyugati hatalmak meggyengítése, ám arra a következtetésre jutott, hogy az oroszok mindig meghátrálnak, ha erős ellenállásba ütköznek. Ettől kezdve az amerikai politika ezekből a megállapításokból táplálkozott. A határozottság Iránban és Törökországban kifizetődő volt, mivel a Szovjetunió meghátrált. Sőt 1947 márciusban Truman elnök 26 27 Görögország és Törökország számára segélyt is kért a Kongresszustól és megfogalmazta a „feltartóztatási” doktrínát. Feszültségek Európában A görög

polgárháború az első közvetett hidegháborús szembenállás volt Európában. Mint már szó volt róla, Nagy-Britannia kormánya 1947. februárban az Egyesült Államok kormányának tudomására hozta, hogy nem képes további katonai erőfeszítéseket tenni a görög konzervatív erők megsegítése érdekében. Ezáltal az Egyesült Államok mintegy kötelezve volt, hogy beavatkozzon a Földközi-tenger térségben és elfogadta, hogy a „szabad világ” első számú vezetője legyen. A hidegháborús konfrontáció terepe azonban hamarosan Németország lett, ahol a potsdami értekezleten elhatározott, s az ország négyhatalmi ellenőrzésére alapozott rendszerről nagyon gyorsan kiderült, hogy nehezen valósítható meg egy feszültséggel teli légkörben. Az amerikaiak nem értették meg, vagy inkább nem akarták megérteni a szovjet kormánynak egy erős Németország újjászületésével kapcsolatos aggodalmát. A Szovjetunió számára (mint ekkor még

Franciaország számára is) minden eszköz jó volt, ami Németország gyengítéséhez vezet és főleg a német gyárak leszereléséhez ragaszkodott, mellyel a Szovjetuniónak a fasiszta Németország által okozott óriási károkat akarta enyhíteni. A gyárak leszerelésének nemcsak a németországi szovjet, hanem a nyugati megszállási zónában is folytatódnia kellett volna. Az amerikaiakat viszont nyomasztották az országban uralkodó nyomorúságos állapotok és attól tartottak, hogy a teljes német gazdasági összeomlás végső soron a kommunizmus érdekét szolgálja. Másfelől pedig a szovjetek politikai manőverei miatt nyugtalankodtak a szovjet megszállási zónában, aminek következtében a szociáldemokrata és a kommunista párt egyesült, s létrejött a kommunista Egyesült Szocialista Párt. A szovjet megszállási zóna öt „államában” (tartomány) 1946-ban lezajlott választások során az új egyesült párt sikert ért el, ami lehetővé tette

a kommunistáknak és szövetségeseiknek, hogy magukhoz ragadják a hatalmat. Ezzel szemben a nyugati hatalmak által megszállt övezetekben a választások a szociáldemokraták vagy a kereszténydemokraták (CDU) győzelmét hozták. Ennek következtében a nyugati hatalmak képviselői kétségbe vonták a választások tisztaságát és szabadságát a szovjet zónában. 1946. augusztusban a Szovjetunió elutasította Párizsban annak az amerikaiak által javasolt szerződésnek az aláírását, amely 25 évre garantálta volna Németország semlegességét és lefegyverzését. A javaslatuk szovjet elutasítása miatt nyugtalan amerikaiak eldöntötték, hogy saját megszállási zónájukban felfüggesztik a Szovjetunióba háborús jóvátétel címén irányuló szállításokat. Ezt követően Byrnes amerikai külügyminiszter szeptember 6-án Stuttgartban tartott egy kemény hangú beszédet, amely fordulatot jelzett az amerikai külpolitikában. Kijelentette, hogy

biztosítani kell a német népnek a sorsa intézésével kapcsolatos felelősséget, javasolta a megszállási zónák fúzióját, amit a szovjetek nyilvánvalóan nem fogadhattak el. Sztálin ettől kezdve arról volt meggyőződve, hogy az amerikaiak célja egy revanspolitikát folytató, s ezzel a Szovjetuniót Európában semlegesítő Németország újjászületésének elősegítése. Az amerikaiak (és az angolok is) viszont azt hangsúlyozták, hogy a német gazdaság fellendülésében érdekeltek, hogy véget vessenek a káosznak és stabilizálják a német társadalmat. A két szövetséges hatalom közötti bizalmatlanság és meg nem értés totális méreteket öltött. Ebből következően Németország később bekövetkezett két részre osztása implicite már benne foglaltatott az 1946-ban meghozott amerikai és szovjet döntésekben. Az angolok és az amerikaiak 1947 január 1-én összevonták megszállási övezeteiket. Az erős Németország

újjászületésétől ugyancsak tartó 27 28 Franciaország csak később, 1948. június 3-án, a londoni egyezmények során csatlakozott e tekintetben az angolszász országokhoz. Az amerikai politika megkeményedését mutatta, hogy Byrnes helyett Marshall tábornokot nevezték ki külügyminiszternek. Majd 1947 március 12-én Truman elnök a Kongresszusban kifejtette a „feltartóztatási” doktrínát, egyébként éppen akkor, amikor társadalmi megrázkódtatások hatották át Nyugat-Európát: szinte mindenütt a politikai felfordulás veszélye látszott kialakulni (általános sztrájk tört ki pl. Franciaországban) Ugyanakkor részben amerikai ösztönzésre a kommunista miniszterek kikerültek a háború utáni koalíciós kormányokból Belgiumban, Franciaországban és valamivel később Olaszországban, és a kommunista pártok kemény ellenzéki szerepre tértek át. A győztes hatalmak 1947. március 10-én Moszkvában lezajlott külügyminiszteri

értekezletét is a teljes meg nem értés jellemezte. Ez volt az utolsó kísérlet arra, hogy Európában tárgyalásos úton jussanak megegyezésre. Az amerikaiak az európai kontinensen uralkodó nyomort tehát egy társadalmi forradalom bevezetőjének tekintették, s ezért a Marshall-tervvel pénzügyi gátat akartak emelni a társadalmi forradalom elé. Láttuk már, hogy az 1947 június 5-én e tárgyban megkezdődött párizsi konferenciáról Molotov szovjet külügyminiszter távozott, s a keleteurópai országok is sorban utasították el az amerikai pénzügyi támogatást. A párizsi konferencia folytatásaként a gazdasági együttműködés kezdett körvonalazódni Európa nyugati felén. A Truman-féle „feltartóztatási” doktrínára a szovjetek a Kominform létrehozásával válaszoltak, melynek segítségével a kommunista pártok feletti szoros ellenőrzést akarták megvalósítani. Kilenc kelet-európai kommunista párt képviselői 1947 szeptember 22-27

között a Wroclawhoz közeli Szklarska Porebában tanácskoztak és elhatározták egy tájékoztató iroda felállítását a kommunista pártok közötti szervezett kapcsolattartás érdekében. Ezzel a célkitűzéssel el akarták a rossz emlékű Komminterhez és annak gyakorlatához való visszatérést kerülni. Moszkva azonban autoritárius módon így is rátette a kezét a nemzetközi kommunista mozgalomra. Az új szervezet székhelye Belgrádban lett, mivel Jugoszlávia akkor még az antiimperialista harc élharcosának látszott. Döntöttek egy újság kiadásáról is, melyet ”A tartós békéért, a népi demokráciáért” címen adtak ki kéthavonta, majd később hetente a világ valamennyi jelentős nyelvén. A cikkeket meglehetősen dogmatikus kommunista újságírói írták (a Jugoszláviával való szakítás után a szervezet székhelye Bukarest lett a Kominform 1956. áprilisban bekövetkezett feloszlatásáig) Még ha az új nemzetközi kommunista szervezet

Sztálin uralmi eszköze is volt, mégis érzékelhető különbség volt a Kominform és a régi Komintern között. Mindenekelőtt a Kominform csupán Európára terjesztette ki a tevékenységét, másfelől nem voltak olyan állandó intézményei, amelyek korábban a Komintern hatékonyságát biztosították. Ám főleg a kommunista ideológiában állt be némi változás, azaz a világforradalmi törekvéseket felváltották az egyetemes békeharc kérdésével. Ez a téma a szovjet propagandagépezet kedvenc témájává vált, amely az imperializmust általában, és az imperialista országokat – élükön az Egyesült Államokkal – különösen egy újabb háború hordozójának tekintette. Az amerikaiak kemény fellépésével, s időnkénti harciasságával szemben a szovjetek azt akarták ezzel elérni, hogy a Nyugat ne avatkozhasson be kelet-európai befolyási övezetébe. A kommunista pártok lengyelországi konferenciáján döntő szerepet játszott Andrej

Zsdanov, akit a szovjet kommunista párt ideológusának és Sztálin utódjának tekintettek (az 1934-ben tartott szovjet írókongresszuson Zsdanov követelte a kultúra mozgósítását az állam és a párt szolgálatában; 1947-ben megjelent „Irodalomról, filozófiáról, zenéről” c. könyvében nagy mértékben járult hozzá a „szocialista realizmus” dogmáinak meghatározásához). Tehát Zsdanov az egyik leghajlíthatatlanabb sztálinista politikus volt, akit az új szervezet létrehozásával bíztak meg, és a hidegháború megtalálta benne a maga teoretikusát. Zsdanov 28 29 szemében a világ két táborra oszlott: egyrészt az imperialista, antidemokratikus és háború lehetőségét magában hordozó tömbre, másrészt a demokratikus, szocialista és a béke lehetőségét magában hordó tömbre. E tételből következően a háború és az amerikai imperializmus ellen mozgósítani kellett minden békeszerető erőt. Nem lehetett többé szó sem a

burzsoázia erőivel vagy a polgári erőkkel, sem a szociáldemokrata pártokkal és mozgalmakkal való együttműködésről, akiket Zsdanov az imperializmus „objektív” szövetségeseinek tekintett. A szovjet fő ideológus hevesen támadott nyugati kommunista pártokat is, és a lengyelországi tanácskozáson részt vevő képviselőinek meg kellett hajolniuk a heves kritika előtt. Így például a Szklarszka Porebai tanácskozásról Franciaországba visszatérő Jacques Duclos és Benoît Frachon végrehajtotta az FKP-től a szovjet pártvezetéstől elvárt fordulatot: a francia kommunisták visszatértek az „ostromlott erőd” taktikájához. Ez a politikai bekeményítés még világosabban mutatkozott meg Kelet-Európában. Tény, hogy Sztálin hermetikusan le akarta zárni a maga táborát és meg akart akadályozni mindenfajta elhajlást a szovjet politikától. Egyes elemzők, mint pl a francia André Fontaine az „Histoire de la Guerre froide”(A hidegháború

története) c. mű szerzője úgy vélik, hogy a Kominformot is valójában azért hozták létre, hogy szorosan ellenőrizzék Jugoszláviát, melynek önálló elképzeléseit rossz szemmel nézték a szovjet vezetés, s természetesen mindenekelőtt Sztálin. Az igazság az, hogy kezdetben a Tito-féle jugoszláv kommunista vezetés erősen bírálta a francia és olasz kommunistákat osztály együttműködésük miatt, hamarosan azonban ők kerültek a vádlottak padjára. Jól láthatjuk itt is a szovjet uralmi törekvéseket, melyeket a Kominformmal próbáltak leplezni. A szovjet megszállás és gyámság alatt álló országok vezetői egy olyan közvéleménnyel találták szembe magukat, melynek nacionalista érzülete gyakran a hitlerista megszállók elleni harcból táplálkozott. Ennél fogva számos kelet-európai országban a kommunista pártapparátus úgy tűnt fel, mint amely teljesen behódolt a Szovjetuniónak. Ezt kerülte el a Tito vezette jugoszláv

kommunista párt, amely elutasította a moszkvai ukázok követését. A Kominform politikájának egyik következménye a titoizmussal bekövetkezett teljes és drámai szakítás volt. A Szovjetunióban éppúgy, mint a többi kelet-európai országban hatalmas kampány indult a „burzsoá nacionalizmus” ellen: a cél az volt, hogy összehangoltan támadják a szocializmus nemzeti útjainak lehetőségét. A vád alá helyezett Jugoszlávia nem hajlott meg, Tito pedig nem gyakorolt önkritikát, amit elvártak tőle. Moszka és Belgrád viszonya igen feszültté vált és a Kominform 1948. június 28-án elítélte a titóista elhajlást Ezt követően Jugoszláviát brutálisan kizárták a szocialista táborból, de – mint később látni fogjuk –az ország lassanként rátalált az „el nem kötelezettség” útjára. Ez az eset csak megerősítette a szovjet vezetők ama eltökéltségét, hogy keményen kézben tartsák a többi kelet-európai kommunista pártot.

Politikai pluralizmusról már nem volt szó: a népi demokráciáknak alkalmazniuk kellett a proletárdiktatúra elveit és a túléléssel próbálkozó szociáldemokrata pártoknak egyesülniük kellett a kommunista pártokkal (Lengyelországban pl. 1948-ban jött létre a két baloldali párt összeolvadásából a Lengyel Egyesült Munkáspárt). A jugoszlávokkal való szakítás egy másik következményeként a tisztogatások és koncepciós perek hatalmas hulláma indult el, melyre majd később térünk ki. Kelet-Európa sztálinizációjának folyamatába és légkörébe kell belehelyeznünk a „prágai puccsot”, ami a hidegháború egyik kiinduló pontja volt. Közép-Európában Csehszlovákia látszott megtestesíteni a jaltai konferenciára jellemző egyetértés szellemét: kommunisták, szociáldemokraták és liberálisok igyekeztek viszonylag harmonikusan együttműködni. Már a háború befejezése előtt a nemzetközi tekintélyű liberális demokrata Eduard

Benes (a háború előtt a cseh függetlenség szimbóluma) moszkvai tárgyalásai egy széleskörű egyezségre vezettek, és a felszabadulás utáni csehszlovák pluralista kormányban néhány kulcsfontosságú minisztérium a kommunisták kezébe került. Az 1946 májusban tartott demokratikus választásokon az ország első számú politikai ereje a kommunista párt 29 30 lett, 38%-os eredménnyel. Az időközben köztársasági elnökké lett Eduard Benes a dolgok rendje és módja szerint miniszterelnökké nevezte ki a kommunisták vezérét, Klement Gottwaldot, s megbízta egy egységkormány létrehozásával. A kommunisták ekkor még megosztották a hatalmat a „Nemzeti Frontban” a szociáldemokratákkal és a kereszténydemokratákkal is. A helyzet 1947-ben azonban itt is feszültté vált: a kommunisták a szakszervezetekre és egyéb tömegszervezetekre tudtak támaszkodni, melyek élére álltak a jegyrendszer bevezetése miatt elégedetlen tömegeknek. A

kommunisták fellépését megkönnyítette az a tény, hogy kulcspozíciókkal rendelkeztek a hadseregben és a rendőrségnél. Ezen kívül munkás milíciát szerveztek, melyre adott esetben fegyveres erőként támaszkodhattak. A kommunisták és a demokratikus erők közötti szakítás nyilvánvalóvá vált, amikor a csehszlovák kormány egyhangúlag döntött arról, hogy részt vesz a Marshall-segéllyel kapcsolatos tárgyalásokon. A szovjetek megalázó visszakozásra kényszerítették a csehszlovák koalíciós kormányt: Prága tehát elutasította az amerikai ajánlatot, s így világosan megmutatta a szovjet befolyást külpolitikai magatartására. Az erőpróba elkerülhetetlenné vált Csehszlovákiában: a demokratikus pártok a Nemzetgyűlés feloszlatását és új választásokat akartak, a népre bízva így a döntés jogát a különböző politikai erők között. A kommunista párt defenzívában találta magát, mert minden közvélemény-kutatási adat

azt mutatta, hogy nagyon gyenge eredményt érne el az újabb választásokon. 1947 novemberben egy másik jele is volt az erőviszonyok változásának: a szociáldemokrata párt kongresszusán a párt balszárnya, a pártelnökkel, Fierlingerrel együtt vereséget szenvedett és a párt élére a függetlenebb és a kommunizmussal és a kommunista erőkkel szemben bizalmatlanabb Bohumil Lausman került. Ettől kezdve a két nagy baloldali párt viszonya problematikussá vált, a kommunista párt vezetése viszont élvezte a szovjetek támogatását. A „prágai puccs” tehát nem csak belügy volt. A szovjet vezetés jól látta Csehszlovákia stratégiai fontosságát a cseh fennsík miatt és nem hagyta, hogy az ország a Nyugat felé forduljon. Ugyanakkor a Németország talpra állítására vonatkozó nyugati tervek a csehszlovák közvélemény nagy részében is megütközést keltettek, amelyben még élénken élt a háború alatti megpróbáltatások élménye és ezért

kész volt mégiscsak inkább a kommunistákat támogatni. A válság formailag azzal kezdődött, hogy a csehszlovák rendőrség vezetője önhatalmúlag a nem kommunista rendőrtiszteket kommunista rendőrtisztekkel váltotta fel, ami szóban sem került a minisztertanácsban. Ennek következtében tizenkét (kereszténydemokrata, szlovák demokrata stb.) miniszter lemondott A kommunisták számára az erőpróba elkezdődött: minden Benes köztársasági elnök döntésétől függött, aki megtehette volna, hogy nem fogadja el a miniszterek lemondását és új parlamenti választásokat ír ki. A kommunisták hatalmas tömegeket mozgósítottak, aktivizálták a munkásmilíciákat és a hadsereg egységeit az egész országban. A feszültség és a fenyegetés mértékére jellemző volt, hogy az idős Benes elnök is meghátrált a fenyegető polgárháború előtt. Az 1948 február 24én kirobbant általános sztrájk a kommunisták erejét mutatta Másnap Benes elnök

kapitulált és elfogadta a nem kommunista miniszterek lemondását. A kommunisták öt nap alatt mindenféle nyomás hatására megszerezték a teljes hatalmat. Ki kell emelni a kommunisták taktikai ügyességét, akik rá tudtak játszani egy idős ember félelmére, ugyanakkor meglepő volt számos demokrata politikus erőtlensége a dolgok folyásával szemben. Ennek következtében Klement Gottwald új kormányában a nagy tehetségű és liberális Jan Masarik megőrizte a külügyminiszteri tárcát, de nem sokáig, mivel március 10.-én „kiesett” egy ablakból és elhunyt. Máig nem tudható pontosan, hogy gyilkosságról vagy öngyilkosságról volt szó Az egyre elszigeteltebb Benes elnök június 7-én lemondott és nem sokkal később el is hunyt. Az elnöki poszton Gottwald került a helyére: ezzel a kommunisták néhány hét alatt megszereztek minden hatalmi pozíciót. 30 31 A Moszkva által szándékolt és támogatott „prágai puccs” tehát a szovjetek

közvetlen beavatkozása nélkül ment végbe. Egy nagy demokratikus és liberális hagyományú ország népi demokráciává vált. Nyugaton senkinek nem volt kétsége a félelmet generáló esemény jelentőségével kapcsolatban. Ezt követően Európa nem kommunista kormányai az amerikai védelmet követelték, annál is inkább, mert Kelet-Európában felgyorsult a sztálinizáció folyamata az egypárti kommunista diktatúrák létrejöttével. Bulgáriában Dimitrov a háború előtti Komintern hőse 1947. februárig, a békeszerződés aláírásáig fenntartotta a „Nemzeti Front”-ot, majd ezt követően felgyorsította a népi demokráciára való átmenetet: az ellenzéki politikusokat kizárták a hatalomból, sőt az agrár ellenzék vezetőjét, Petkovot 1947. szeptemberben fasiszta összeesküvés vádjával kivégezték. Romániában a kommunisták 1947 december 30-án lemondásra kényszerítették Mihály királyt és 1948. áprilisban kikiáltották a

népköztársaságot Magyarországon a Rákosiféle kommunisták 1948-ban távolították el a politikai életből ellenfeleiket, s szerezték meg a totális hatalmat. Kelet-Európát tehát Moszkva szilárdan tartotta a kezében politikai, gazdasági és katonai szempontból egyaránt. Konfrontálódás Európában és Ázsiában A két tömb közötti közvetlen konfrontálódás valójában 1949-ben kezdődött és az Egyesült Államok kötelezettséget vállalt olyan lokális és lokalizált konfliktusokban, mint a berlini, a tajvani vagy a koreai konfliktus. A berlini válság Az 1944. szeptemberi-novemberi londoni egyezmények Németország számára meghatározták a győztes nagyhatalmak – Egyesült Államok, Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország – által kollektíve gyakorolt közigazgatás elveit. Ám Németország egész területét megszállási övezetekre osztották fel és noha a „Reich” fővárosát, Berlint „övezeten kívülinek” deklarálták, a

nagyhatalmak mégiscsak együttesen foglalták el. A város négyoldalú közigazgatási vezetése 1945. július 1-én állt fel egy „ellenőrző bizottsággal” és a „komandatúrával”. Egy romokban heverő városról volt szó, melynek központját csaknem egészében megsemmisítették. A fővárosban nyomor, éhínség uralkodott és meg kellett kísérelni a lakosság élelmiszerrel ellátását, melynek a létszáma az 1943-as 4,5 millióról 1945ben 2,8 millióra esett vissza. A nyugati hatalmak számára tehát életbe vágóan fontos volt, hogy nyitva álljon előttük a szovjet megszállási zóna. A szovjetek csak egy közúti és egy vasúti vonal használatát engedélyeztek egy időleges megállapodás alapján, ahol viszont nem végeztek ellenőrzést. Más volt a helyzet a légi folyósokkal: 1945 november 30-án aláírtak egy egyezményt, amely három légifolyosó (Berlin-Hamburg, Berlin-Frankfurt, BerlinHannover) használatát tette lehetővé. E tekintetben

a szovjetek teljes mértékben vállalták az aláírásukból származó kötelezettséget. Berlin hamarosan a tömbök közötti konfrontáció egyik legfőbb terepévé vált. A szovjetek magatartásának megértéséhez világosan kell látni az angolszász hatalmak Németországban folytatott gyakorlatát, miszerint nyilvánvalóan megsértették a potsdami egyezményeket. Így a „frankfurti charta” 1948 februárban előirányozta az angolszász megszállási zónában a német gazdasági kormányzás megteremtését. Majd Londonban a három nyugati hatalom képviselői kifejezték ama szándékukat, hogy egyesítik megszállási övezeteiket, és lépéseket tesznek a német politikai intézmények megteremtése felé. Döntést 31 32 hoztak arról, hogy szeptember 1.-én minden tartományban alkotmányozó gyűlést tartsanak És e politikai szándék jeleként, a nyugati megszálló hatalmak azt is elhatározták, hogy monetáris reformot vezetnek be: 1948. június

18-án megszületett az új német márka az értékét garantáló német központi bank létrehozásának köszönhetően. A szovjetek ebben a lépésben minden létező egyezmény megsértését látták és minderre Berlinben adtak választ, ott, ahol úgy vélték a nyugati hatalmak helyzete meglehetősen bizonytalan. Március 19-én a berlini Ellenőrző Bizottság szovjet tagja, Szokolovszkij marsall tiltakozásul az előző napi történtekért kivonult az ülésről. Március 31-től kezdve a szovjetek megszigorították az ellenőrzéseket a Berlinbe vezető utakon. Június 24.-én teljesen megszakadt a szárazföldi és a vasúti összeköttetés Berlin nyugati része és Németország nyugati része között: megkezdődött Berlin blokádja. Két és fél millió berlini lakost vágtak el a külvilágtól, akik 36 csupán napra elegendő élelmiszerkészlettel és 45 napra elegendő szénkészlettel rendelkeztek. Sztálinnak mindezzel kettős célja volt: 1. meggyengíteni

a nyugati hatalmak pozícióját a Németország státuszát érintő átfogó tárgyalásokra 2. a nyugati hatalmakat Berlin feladására kényszeríteni, ami ezáltal a szovjet gyámkodás alatt álló Németország fővárosa lenne, mindazzal a presztízzsel, amit az ország történelmi fővárosa jelentett volna Amerikai részről egy rövid ideig bizonytalanok voltak a követendő taktika tekintetében: Truman elnök egyes tanácsadói azt javasolták, hogy az Egyesült Államok zárja le a Panama csatornát a szovjet hajók előtt, s tiltsa meg számukra amerikai kikötőkbe való behajózásukat; mások azt gondolták, hogy Berlin blokádját páncélozott vonattal kellene áttörni, de ez a javaslat súlyos incidensekhez vezetett volna. Truman elnök másokkal együtt úgy vélte, hogy a légi híd kiépítése vezethet eredményre, amely erős jogi alátámasztást kapna azáltal, hogy a szovjetek ez ügyben korábban már kötelezettséget vállaltak. A kivitelezéssel

Wedemeyer tábornokot bízták meg, aki nagy tapasztalatra tett szert az ilyen típusú technikai megoldást illetően Kínában, ahol a háború végén ugyancsak légi hidat szervezett, mely lehetővé tette, hogy a Csang Kaj Sejk-féle nacionalista erők megelőzzék a városokban a kommunista erők érkezését. Ahhoz, hogy fogadni tudják a repülőgépek áradatát a meglévő Tempelhof-i és Gatow-i repterek mellett egy harmadikat építettek Tegelben, mely a francia szektorban volt található. Június végétől a város ellátása megkezdődött és hamarosan 10 000 tonna áru érkezett naponta. Ez esetben is kiderült a hidegháború egyik szabálya: elfogadni az erőpróbát, anélkül, hogy nyílt konfliktusba keverednének a másik szuperhatalommal. Mindazonáltal a szovjetek úgy gondolták, hogy a város ellátása megnehezül télen, ez is magyarázza a blokád elhúzódó időtartamát. De az eredmények önmagukért beszéltek: 275 000 repülőjárat után az

amerikaiak és velük együtt a britek minden igényt kielégítettek a városban, amire annak szüksége volt. Sztálin nem térhetett ki a tanulságok levonása elől e kudarcból: szilárdan meg kell szerveznie saját német megszállási zónáját. Ebben a perspektívában hozták létre a kelet-német márkát, megtiltva a nyugati zónából származó márka használatát. Másfelől egy második városi hatóságot hoztak létre Berlin keleti részében, amely így közigazgatási szempontból is két részre szakadt. Végül is az ENSZ-ben megkezdett szovjet-amerikai tárgyalások 1949 május 4-én egy egyezmény aláírásához vezettek, mely május 12.-ére előirányozta a berlini blokád feloldását. Innentől kezdve Berlin egy különös várossá vált, amelyet két eltérő hatalom igazgatott, amelyben két eltérő pénz volt forgalomban, ám a várost 1961-ig fizikai értelemben nem választották ketté. A berlini válság egyfelől Németország kettéosztásához

vezetett (NSZK, NDK), és másfelől az atlanti katonai tömb (NATO) létrehozásához amerikai vezetéssel. 32 33 A kommunizmus berendezkedése Kínában Az amerikai és a nyugat-európai közvélemény számára a kínai kommunisták hatalomra jutása a kommunisták expanzionista szándékának bizonyítéka volt. Még akkor is, ha valójában a szovjetek részéről a kínai kommunistáknak nyújtott segítség ritka és szűkmarkú volt. Az amerikaiak a kínai kommunisták győzelmét egy világméretű kommunista összeesküvés eredményének tekintették, s a kínai Vörös Hadsereg győzelmével magyarázták, s nem voltak hajlandók a kínai belső viszonyokat komolyan elemezni. Tény, hogy a világháború idején támogatták Csang Kaj Sek tábornok visszafogott ellenállását a japánokkal szemben, mivel Roosevelt elnök úgy vélte, hogy a Távol-Keleten hatalmi egyensúly jöhet létre, ha bábáskodnak egy erős nacionalista Kína megszületésénél. Ez a

magyarázata annak, hogy az 1943-ban Kairóban tartott konferencián a nacionalista Kínát, mint nagyhatalmat ismerték el, s ennek nyomán később a BT állandó tagja lett. Mindazonáltal Kínában a valódi helyzet ettől jelentős mértékben eltért: miközben a kommunisták bátran harcoltak a japánok ellen, a nacionalista erők inkább a kivárásra játszottak, s rendszerüket a korrupció hatotta át. A kínai tömegek szemében is a Kínai Kommunista Párt testesítette meg a nemzeti függetlenségi harcot. 1944-45-ben a Mao Cetung vezette Vörös Hadsereg nagy területeket szabadított fel, s a japánok vereségekor számos régiót ellenőriztek, melyekben mintegy 100 millió kínai ember élt. Az ország lakossága, amely 1937 óta élt háborús viszonyok között, a kommunista és a nacionalista erők egyetértését kívánta, de ezt volt kénytelen kívánni az Egyesült Államok is, amely felmérhette a háború alatt a nacionalista erők gyengeségét, s a két

csoport közötti megegyezést szorgalmazta. De mindenki beleütközött Csang Kaj-sek intranzigens magatartásába, mely miatt minden megegyezési kísérlet kudarcot vallott. A kommunista Mao Ce-tung és a nacionalista Csang Kaj-sek 1945. októberben találkoztak Csongkingban és amerikai nyomásra egyezményt kötöttek az általuk ellenőrzött területekről, valamint annak szükségességéről, hogy „nemzeti konzultatív konferenciát” rendezzenek az új politikai intézmények kialakítása céljából. De a megállapodásból semmi nem valósult meg és a harc újra fellángolt a két erő között az egész országban. Truman elnök ekkor Marshall tábornokot küldte Kínába a polgárháború elkerülése céljából, és az ő nyomására a szemben álló felek 1946. januárban tűzszüneti egyezményt kötöttek Még ebben a hónapban összeült a nemzeti konzultatív bizottság, amely az ország mélyreható demokratizálásáról határozott és véget vetett a

Koumintang egypárti nacionalista diktatúrájának. Ám Csang Kaj-sek nagyon gyorsan visszalépett az egyezménytől: így azután a döntő összecsapás mind inkább elkerülhetetlenné vált a szemben álló felek között, s 1946 tavaszán megkezdődött a polgárháború. Kezdetben az amerikaiak által jól felszerelt nacionalista erők két milliós hadserege a japánoktól elkobzott hadfelszerelések birtokában is nagyszabású offenzívába kezdett. A kommunista erők gerilla-és az ellenséget folyamatosan támadó taktikához folyamodtak. A nacionalista erők ennek következtében meg tudták tartani a városokat, de a vidék továbbra is a kommunista erők kezén maradt, akik az általuk végrehajtott földreformmal, elnyerték a parasztok szimpátiáját. Marshall tábornok megértve a kínai helyzet törékenységét újra tárgyalóasztalhoz akarta ültetni a harcoló feleket, de Csang Kaj-sek, aki úgy hitte az erő pozíciójában van, elutasította Marshall

javaslatát. Márpedig a nacionalista Kína ekkora súlyos gazdasági helyzetbe került, amit mutatott az óriási infláció is. Ha a viszonyítási számokkal árakat fejezünk ki, akkor azt látjuk, hogy ami 100 egység volt 1937-ben, 627 210 volt 1946 végén, 10 340 000 1947 végén, s 287 000 000 1948 végén. A kínai gazdaság tehát teljesen összeomlott, s mivel a pénznek semmilyen értéke nem volt, áttértek a cserekereskedelemre. Mindennek a következménye a társadalom szétesése lett: a munkások harcos tüntetésekbe 33 34 kezdtek a városokban, a parasztok megtagadták áruiknak a teljesen elértéktelenedett pénzért való értékesítését stb. Az amerikaiak megkísérelték a nacionalista rezsim megmentését és 1947. novemberében egyrészt az amerikai-kínai segélynyújtási egyezményt, másrészt a hajózási egyezményt írták alá a Csang Kaj-sek kormánnyal. De már ez sem tudta megakadályozni a nacionalista erők összeomlását és 1947

nyarán a népi hadsereg offenzívába kezdett: Mandzsuriában minden várost elfoglaltak, s ezzel a városokat elvágva Kína többi részétől. Mivel az offenzíva egybeesett a hidegháború kezdetével, mind a szovjetek, mind az amerikaiak beavatkoztak Kína belügyeibe anyagi támogatások formájában. 1948. áprilisban az amerikai kongresszus megszavazta a „China Aid Act”-et, mely alapján a kínai nacionalista kormány 400 millió dollár segélynyújtásban részesült. Ami a kínai kommunistákat illeti, ekkor már képesek voltak a gerilla harcról a klasszikus hadviselésre áttérni: 1948. tavaszán visszafoglalták azokat a területeket, melyeket az 1946-ban megkezdett nacionalista offenzíva során elveszítettek; majd pedig a szeptembertől novemberig zajló mandzsúriai harcok során a Népi Felszabadító Hadsereg egységei kiűzték a városokból Csang Kaj-seik erőit. Ezzel a nyomással szemben a nacionalista erők végső erőfeszítésbe kezdtek: novembertől

1949. januárig zajlott a Hua-Ha-i csata, melyben mindegyik oldalon fél-fél millió fegyveres nézett farkasszemet egymással, s amely a nacionalista erők teljes összeomlásához vezetett. 1949 januárban a Népi Felszabadító Hadsereg egységei bevonultak Pekingbe, majd néhány hónap alatt a kommunista hadsereg az egész országot elfoglalta: Nankint áprilisban, Sanghajt májusban, Kantont októberben. A nacionalista kormány Tajvan szigetre vonult vissza, ahol a VII. amerikai flotta védelmének köszönhetően maradhatott fenn 1949. október 1-én Mao Ce-tung a pekingi Tien An Men téren kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot. Az Egyesült Államok számára ez az első jelentős kudarc volt a háború befejezése után. A Szovjetunió viszont megerősödve jött ki a konfliktusból és Mao Ce tung 1950. február-márciusban először utazott Moszkvába, hogy aláírja a kínai-szovjet barátsági és együttműködési szerződést. Az amerikai adminisztráció ekkor

minden korábbinál jobban meg volt győződve a „feltartóztatás” szükségességéről. A koreai háború A Kelet-Nyugat szembenállás egyik legvéresebb fejezete volt, s voltak pillanatok, amikor sokan vélték úgy, hogy ez a háború újabb világégéshez vezet. Az 1945. decemberi moszkvai külügyminiszteri konferencia során az angol, amerikai és szovjet külügyminiszter arról határozott, hogy a sokáig japán megszállás alatt tartott Koreának a 38. szélességi foktól északra eső részét szovjet, attól délre eső részét amerikai fennhatóság alá helyezik öt éves időtartamra. Az ország ilyen felosztása katasztrofális következménnyel járt, hiszen az eltérő ideológiai rendszerek, és a kiegészítő gazdasági régiók alapján történő mesterséges felosztás felforgatta az országot. Noha az 1945-ben eldöntött felosztás kezdetben csak ideiglenesnek tűnt, ám az 1946-47-ben lezajlott kétoldalú szovjetamerikai tárgyalások folyamatos

kudarchoz vezettek. Marshall tábornok végül is úgy döntött, hogy az ország egyesítésének kérdését 1947. szeptember 17-én az ENSZ közgyűlése elé terjeszti. Az ENSZ nemzetközi bizottságának arra a következtetésre jutott, hogy Koreában alkotmányozó gyűlést kell választani, amely lehetővé tenné egy koreai kormány felállítását és elősegítené az ország egyesülését. Az ország déli részén a választások az amerikaiak, északi részén a szovjetek felügyelete alatt zajlottak le, és teljesen eltérő eredményeket hoztak. Délen a választásokat 1948. május 10-én tartották A nacionalista erők vezére, Li Szin Man került hatalomra egy nagyon erősen antikommunista többség támogatásával. Északon viszont augusztus 25.-én tartották a választásokat és a győztes a kommunisták vezére Kim Ir Szem lett, aki erősen szimpatizált a szovjetekkel. A problémát az okozta, hogy mindkét kormány 34 35 Korea egészét akarta

képviselni. Szeptemberben kikiáltották a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot miközben a szovjetek 1948. decemberében, az amerikaiak 1949 júniusában kivonultak a félszigetről. Ezt követően tehát a koreaiak álltak közvetlenül egymással szemben. Tegyük ehhez hozzá a nemzetközi körülmények változását Ázsiában, melyet Mao Ce-tung győzelme fejezett ki a legmarkánsabban: ennek hatására a koreai kommunisták kísértést éreztek arra, hogy fegyveres úton megoldják az ország egyesítésének a kérdését, annál is inkább, mert Dean Acheson amerikai külügyminiszter 1950. január 12-én tett egy kétértelmű nyilatkozatot, melynek alapján úgy tűnt fel, hogy Korea nem tartozik az amerikaiak ázsiai érdekszférájába. Az észak-koreai kommunisták fegyveres intervenciójának az okait még ma is nehéz pontosan megállapítani, éppúgy, mint a Szovjetunió ebben játszott konkrét szerepét. Azt lehet mondani, hogy a szovjetek anélkül, hogy

intervencióra ösztönözték volna az észak-koreai kommunistákat, hagyták őket cselekedni, miközben arra törekedtek, hogy nehéz helyzetbe hozzák az amerikaiakat. Ami a kommunista Kínát illeti: úgy tűnt, hogy egyszerre volt meglepve és zavarban. A lényeg az, hogy fegyveres erőinek döntő része Kína déli részén, Tajvannal szemben állomásozott. Ami bizonyosan állítható az az, hogy a kommunisták alábecsülték az amerikaiak eltökéltségét, pedig Truman elnök el volt szánva arra, hogy Koreában példát mutasson a „feltartóztatásra”, már csak azért is, hogy kedvét vegye a világ más részein a hasonló agresszióknak. 1950. június 25-én az észak-koreaiak a szovjet fegyverekkel felszerelt hadseregükkel támadásba lendültek, átlépve a 38. szélességi fokot, s könnyedén verték szét a rosszul felszerelt és kevésbé harcedzett dél-koreai hadsereget. Néhány hét alatt el is foglalták az egész országot. Ám időközben az ENSZ BT az

amerikaiak kérésére sürgősséggel összeült A szovjet delegátus távol maradt, mert a nyugati hatalmak visszautasították a nacionalista Kínának a népi Kínával való felváltását a BT-ben. A szovjet delegátus távollétében a BT könnyedén döntött nemzetközi erők beavatkozásáról Koreába. E döntésre alapozva Truman azonnal egy tengerészgyalogos hadtestet vezényelt Koreába, melyet a VII. amerikai flotta és a légierő támogatott. Majd az Egyesült Államokkal szövetséges államok is csapatokat küldtek az ázsiai országba, s ezzel a beavatkozás valóban nemzetközi lett az ENSZ égisze alatt (az amerikai csapatokhoz brit, belga, francia, holland és török csapatok csatlakoztak). Az ENSZ erők élén az igen tapasztalt Douglas MacArthur amerikai tábornok állt, aki a második világháború során a csendes-óceáni egyesített szövetséges haderők főparancsnokaként döntő szerepet játszott a Japánra mért vereségre (Japán előtte tette le

a fegyvert 1945-ben). MacArthur először is megerősítette az ország déli részén a puszani ellenállási fészket, majd augusztusban az ENSZ erők támadásba lendültek, és szeptember 15.-én Szöulhoz közel, Incshonban partra szálltak: a hátba támadott kommunista erők szétszóródtak. Az ENSZ erők azonban nem csak Szöult foglalták el, hanem október 2.-án átlépték a 38 szélességi fokot, s elözönlötték Észak-Koreát. Ekkor Nagy-Britannia, India bizonyos óvatosságot mutattak, mert el akarták kerülni a konfliktus eszkalációját, és az offenzíva leállítását szorgalmazták. De MacArthur meggyőzte Trumant, hogy Koreát fegyverrel kell egyesíteni, és október 19.-én támadó csapatai elfoglalták az észak-koreai fővárost, Phenjant, 26.-án pedig elérték a kínai határt. A kínaiak ekkor elhatározták, hogy ők is beavatkoznak a koreai háborúba November 6.-tól kezdve kínai egységek keltek át a két ország közötti határfolyón, a

Jalun A kínaiak átkelését megakadályozandó MacArthur elhatározta, hogy általános támadást indít, mely 24.én kezdődött, de valójában katasztrófához vezetett az erős kínai hadsereg miatt A nemzetközi erőknek visszavonulva kellett harcolniuk, igen nehéz éghajlati viszonyok között. December 4.-én a kommunista erők visszafoglalták Phenjant, majd 1951 január 4-én elfoglalták Szöult Január végén a front megmerevedett Szöultól mintegy 100 kilométerre délre. MacArthur, hogy kitörjön e helyzetből, ekkor Kína nagyarányú bombázását javasolta, adott esetben atombomba bevetésével, miközben Csang Kaj-Seket arra buzdította, hogy indítson támadást 35 36 Kína déli részén. Ezzel egy beláthatatlan következményekkel járó háború vette volna kezdetét Kínával, ami a Szovjetuniót is arra kényszerítette volna, hogy feladja tartózkodó magatartását. Truman ezt a kalandot nem vállalta fel és 1951. április 11-én M Ridgway

tábornokot nevezte ki MacArthur helyett. Ridgway egy nagyszerűen irányított ellentámadással a kommunista erőket lényegében a 38. szélességi fokig szorította vissza Ekkor a szemben álló felek tárgyalásokba kezdtek, melyek két évig tartottak, miközben a harctéren állóháború folyt. A kommunisták a 38 szélességi fokig akartak visszatérni, mint államhatárig, az amerikaiak a harci vonalat akarták megőrizni, ami e szélességi foktól egy kissé északabbra húzódott. A vita másfelől a hadifoglyokra vonatkozott: az észak-koreaiak azt akarták, hogy minden hadifoglyuk hazatérjen, az amerikaiak viszont azt, hogy a koreai hadifoglyok szabadon döntsék el, az ország melyik részében akarnak maradni. Valójában Sztálinnak 1953 március 5-én bekövetkezett halála segítette elő a megoldást: 1953. július 27-én Panmindzsonban aláírták a fegyverszüneti szerződést (de a két fél azóta sem kötött békeszerződést). Az amerikaiak kis győzelmet

arattak: az új határ a két Korea között valamivel a 38. szélességi foktól északra húzódik, s az észak-koreai hadifoglyok szabadon dönthettek további sorsukról. A koreai háborúnak, mintegy 5 millió áldozata volt. Politikai szempontból azt lehet mondani, hogy a „feltartóztatási doktrína” alapverően sikeresen mutatkozott be. Ugyanakkor ez a háború jól illusztrálta az új nemzetközi légkört is, melyben a két nagyhatalom határozottan törekedett arra, hogy elkerülje a közvetlen konfrontációt egymással, saját befolyási övezeteikben viszont folyamatosan uralmuk megszilárdítására törekedtek. A kialakult tömbök A nyugati tábor Az Egyesült Államok, mint már korábban volt róla szó, 1947-től kezdve a „szabad világ” védelmezője szerepében lépett fel. A „feltartóztatási” perspektívában szilárdan tömöríteni kellett a nem kommunista országokat a világ valamennyi részén oly annyira, hogy amerikai „paktomániáról”

lehetett beszélni. Ebben az Egyesült Államok diplomáciai hagyományával történt alapvető szakítás fejeződik ki és ebből a szempontból az első megkötött paktum még nem volt jelentős. Itt az 1947 szeptemberében megkötött „riói paktumra” gondolhatunk, amely az Egyesült Államokat húsz amerikai állammal kötötte össze egy védelmi szövetség keretében. Valójában ebben az esetben még a Monroe-doktrínán alapuló geopolitika meghosszabbításáról volt szó: a XIX. századtól az Amerikai Egyesült Államok Latin-Amerikát a saját érdekei szempontjából kiemelkedően fontos térségnek tekintette, ahol a nem amerikai hatalmaknak nem lehet szerepe. A világ más részein történő elköteleződése ettől eltérő formákat öltött. Európában az amerikai adminisztráció úgy gondolta, hogy a Marshall-segély keretében kifejeződő gazdasági segélynyújtásnak együtt kell járnia a katonai segélynyújtással. Tehát az európai országokat

nemcsak abban kellett segíteni, hogy gazdasági szempontból talpra álljanak, hanem abban is, hogy szembeszálljanak egy esetleges (szovjet) katonai agresszióval is. Emeljük ki, hogy ez az amerikai magatartás részben az ENSZ csalódást keltő működéséből következett (a BT-ben lehetséges bármely nagyhatalom vétója, s ebből a szempontból leginkább és leggyakrabban a szovjet vétó érdekes) és maga után vonta a regionális paktumok sokaságát. Mármost a szovjet fenyegetés tudatában lévő nyugat-európai országok el kezdtek szerveződni: a háború utáni dunkerque-i szerződést, mely még egy esetleges újabb német agresszió kivédésére irányult, 1948. március 17-én a brüsszeli szerződés váltotta fel, melyet 36 37 Nagy-Britannia kezdeményezett azzal, hogy lépjen védelmi szövetségre Franciaország, a Benelux-államok és Nagy-Britannia mindenféle esetleges agresszorral szemben (tehát már nem csak Németországgal). A brüsszeli

szerződés aláírása után azonban nem sokkal elkezdődött a berlini erőpróba: mindenki megértette, hogy ez a szerződés nem jelent semmit az amerikai garanciavállalás nélkül. Truman kedvezően viszonyult ehhez, de számolnia kellett a Kongresszus esetleges ellenállásával: a szovjet fellépések Európában azonban megváltoztatták a kongresszusi képviselők hezitálását. Vanderberg, republikánus szenátor, a szenátus nagyhatalmú külügyi bizottságának elnöke, Marshall külügyminiszter egyetértésével egy határozati javaslatot terjesztett be, melyet 1948. június 11-én megszavaztak a Szenátusban: ez lehetővé tette az Egyesült Államok kormányának, hogy regionális paktumokat kössön, vagy azokhoz csatlakozzon, s mindezt az ENSZ keretei között. 1948. július 6-án kezdődtek azok a tárgyalások, melyek az „atlanti paktum” aláírásához vezettek. Az Egyesült Államokon kívül, Kanada, Izland, Norvégia, Dánia, Portugália és Olaszország

vezetői október 13.-án kinyilvánították azt a szándékukat, hogy készek csatlakozni a tervezett szövetséghez. Az atlanti szerződés szövegét 1949 március 18án hozták nyilvánosságra és megkezdték a szerződés ratifikálását a részes államok Portugália kivételével, ahol Salazar diktatúrája állt fenn, azonos politikai rendszerű és azonos értékeket valló államok fogtak hozzá védelmük közös megszervezéséhez. Ki kell emelni, hogy Európában a szemben álló katonai erők között nagy volt az aránytalanság: amíg a NATO 14 hadosztállyal rendelkezett, addig a Szovjetunió 25 hadosztályt állomásoztatott határain kívül. Az atlanti szerződés megkülönböztette a „veszélyt”, melyet valamelyik tagállam észlel, és az „agressziót”, ami maga után vonja a közös fellépését. Alapvetően egy védelmi szerződésről volt szó, és annak 5. pontja nyugtalanította az európai országokat, mert úgy rendelkezett, hogy minden egyes

tagállam joga a veszély felmérése, de a közös katonai akció vagy a tagállamok mindegyikének katonai részvétele nem automatikus. Valójában ezzel a nyugat-európai kormányokat frusztráló kétértelműséggel az amerikai szenátorok megnyugtatásáról volt szó, de a szovjet atombomba előállítása 1949. szeptemberében, majd a koreai háború kirobbanása meggyőzte a fenntartással élő szenátorokat is. Innentől kezdve hozzá kellett látni az atlanti szövetség állandó katonai struktúrájának kiépítéséhez. Az atlanti szövetség politikai és katonai infrastruktúrájának kiépítése a hidegháború legkeményebb éveiben történt. A 12 aláíró ország külügyminisztereiből álló Atlanti Tanács 1950. májusi londoni értekezletén elhatározta egy állandó tanács létrehozását, melyet speciális katonai bizottságok segítenének. A közös védelemre vonatkozó valódi reflexió az 1951 szeptemberben tartott ottawai konferencián

következett be: a katonai bizottság követelte a nemzeti hozzájárulások növelését. E célból egy ad hoc bizottságot hoztak létre, melynek tagja az amerikai Harriman, a brit Plowden és a francia Monnet volt. A bizottság célja az volt, hogy felmérje a tagországok reális anyagi lehetőségeit és meghatározza, milyen katonai erő felállítására van szükség. Az 1952 február 20-án tartott konferencián vitatták meg komolyan a tagállamok képviselői a bizottság javaslatait és fogadtak el egy pontos katonai célkitűzést. Ekkor fogadták el két új tagállam – Görögország és Törökország – felvételét is a szövetségbe. A bizottság ideálisnak 50 hadosztály felállítását tartotta, 4000 repülővel. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ennek a célkitűzésnek a megvalósítása feltételezi Nyugat-Németország katonai újjászületését és részvételét a közös védelemben. Ez a lehetőség azonban a potsdami egyezmények

megsértésével járt, másrészt több nyugat-európai országban Németország újrafelfegyverzésének elgondolása élénk reakciókat váltott ki. Ezekkel a tényekkel számolni kellett a NATO egész szervezetének felépítése során. Az észak-atlanti szerződés 9. pontja szerint minden tagállam képviseli magát a Tanácsban, amely a politikai irányítás szerve. A Tanács évente 2-3-szor ülésezik, s az ülésszakok közötti időben a nagyköveti szintű állandó képviselők tartják egymással a kapcsolatot. Minden döntés egyhangú szavazással lép érvénybe és minden egyes tagállam 37 38 rendelkezik vétójoggal. A Tanács munkáját állandó bizottságok segítik, melyek feladata politikai, gazdasági és technikai problémák megoldása. A koordinálás a főtitkár feladata Ám nyilvánvaló, hogy a lényeg a katonai struktúrákban rejlik: először, békeidőre, integrált parancsnokságokat hoztak létre a szövetségközi vezérkarok

részvételével. A tagállamok képviselőiből álló katonai bizottság a legfőbb szintet jelentette. A szerződés a szövetség által lefedett stratégiai teret három zónára osztotta, s mindegyiknek megvolt a saját parancsnoksága. Az első az európai zóna volt, amely az északi sarktól a Földközi-tengerig, az atlanti óceántól Törökországig terjedt. Ennek főparancsnokságát 1951-ben Franciaországban hozták létre, a Versailles-hoz közeli Rocquencourt-ban (a főparancsnokság de Gaulle döntéséből következően 1967-ben költözött Belgiumba, a Mons melletti Casteau-ba). A SHAPE (Supreme Headquarters Allied Powers Europe) főparancsnoka Eisenhower tábornok lett. E szimbolikus választásban az amerikaiak eltökéltsége fejeződött ki A főparancsnokság észak-európai, közép-európai és dél-európai parancsnokságra oszlott. A második zóna tengeri zóna volt, és az Atlanti-óceáni parancsnokság alá tartozott. Tekintve, hogy ez egy nagyon

kiterjedt zóna volt, leválasztották róla a La Manche-csatorna parancsnokságát. A tagállamok nemzeti erői részben a szövetség alá tartoztak, részben nemzeti parancsnokság alatt maradtak. Ez a rendelkezés lehetőséget teremtett a különféle országok különféle érzékenységének a kezelésére, de mindenekelőtt arra, hogy a NATO nukleáris erői kizárólagosan az Egyesült Államok kezében maradjanak. Európát a szovjet agresszióval szemben védő stratégiai perspektívájában elfogadták Németország újrafelfegyverzésének az elvét, de ennek meg kellett határozni a gyakorlati formáit is. A legtartózkodóbb Franciaország, miután elnyerte a Saar-vidéknek a francia gazdasághoz való ideiglenes kapcsolását, nem állt ellen a Német Szövetségi Köztársaság 1949. májusában bekövetkezett létrehozásának A május 26-i bonni egyezmények véget vetettek az NSZK megszállt státuszának: a három nyugati hatalom egységei immár új küldetéssel

maradtak az ország területén, tudniillik, hogy megvédjék Németország nyugati részét. Ezt követően az 1949 novemberben megkötött petersbergi egyezmények lehetővé tették az NSZK számára, hogy részt vegyen a Marshall-segély elosztását kimunkáló szervezet munkájában. A német szuverenitás elismerése alapján lehetővé vált az NSZK részvétele a katonai erőfeszítésekben, először az Európai Védelmi Közösség keretében. Kemény tárgyalások után az EVK-t létrehozó szerződést 1952. május 7-én írták alá Párizsban: Franciaország elfogadta ezzel egy európai hadsereg felállítását, mely német katonai egységeket is magában foglalna. Ám a szerződésnek parlamenti ratifikálásra is szüksége volt, s ekkor merültek fel igazán nagy problémák. A legnagyobb problémák éppen Franciaországban, mivel az egymást sűrűn követő kormányok nem voltak képesek parlamenti többséget biztosítani a szerződés elfogadásához. Pierre

Mendès-France miniszterelnöksége idején, a francia Nemzetgyűlés 1954. augusztus 30-án végleg elvetette a szerződést Az amerikaiak meglehetősen ingerültek voltak, a tárgyalásokat új alapokon újra kellett kezdeni. Az 1954. szeptember 28-tól október 3-ig tartó londoni konferencián egy új megállapodás körvonalazódott és konkretizálódott az október 23-án tartott párizsi konferencián: Németország számára engedélyezték a NATO-ba való belépést és újraszervezhette katonai erőit, de az újra felfegyverkezés a hagyományos fegyverekre korlátozódott, azaz Németország nem juthatott hozzá pl. atomfegyverhez Így Európában a második világháború folyományai elhalványultak és egy szilárd tömb jött létre az Egyesült Államok körül, amely hegemón szerepet töltött be. Ezáltal a szövetség stratégiája is megváltozott: amíg kezdetben célja az volt, hogy a Rajnánál védje önmagát, az NSZK csatlakozásával egy új védelmi

koncepciót fogadtak el, a „vasfüggönyig” „előretolt védelem” koncepcióját. 1956 után a Szovjetuniónak a nukleáris fegyverek terén elért fejődése és a „vasfüggöny” mindkét oldalán ballisztikus rakéták telepítése katonai egyensúlyt teremtett 38 39 a két szemben álló tömb között, amely az „elrettentés” fogalmára épült. A helyzet az enyhüléssel stabilizálódott. A regionális szervezetek létrehozására irányuló amerikai törekvés a koreai háború után Ázsiában is megmutatkozott, mivel az amerikaiakat nagyon nyugtalanította a kommunista Kína expanziója. A kommunista terjeszkedés feltartóztatáshoz Európához hasonlóan Ázsiában is rendezni kellett a viszonyokat. Ehhez mindenekelőtt normalizálni kellett a Japánnal való kapcsolatokat, amely még mindig amerikai megszállás alatt állt. 1950-ben tárgyalásokat kezdtek a japánokkal, hogy megállapodásra jussanak velük. E célból 1951 szeptemberében

konferenciát tartottak San Francisco-ban, ahol, mintegy 50 állam képviselői ültek össze, köztük a Szovjetunió képviselői, akik azonban hamar elhagyták a konferenciát, mert az amerikaiak elutasították a népi Kína elismerését. Végül is a Japánnal aláírt szerződés helyreállította az ország teljes szuverenitását. Ám még ugyanaz nap aláírtak egy japánamerikai paktumot is, mely az amerikaiakra bízta a szigetország védelmét Ugyanez történt Dél-Koreával és Tajvannal is. De a „feltartóztatási stratégia” keretében az Egyesült Államok globálisan akarta kiépíteni azt a szövetségi rendszert, melynek bizonyítékait adta Európában. Így az 1954 júliusban Genfben megszületett – indokínai tűzszüneti – egyezmények után, melyeket az Egyesült Államok nem írt alá, hanem Ázsiában a kommunista expanzió feltartóztatásának eszközét kereste: ennek eredménye lett a Dél-Kelet Ázsiai Kollektív Védelmi Szerződés (SEATO),

melyet Manilában írtak alá szeptemberben. Ez a szövetség olyan, egyébként divergáló érdekeltségű államokat igyekezett egybefogni, melyek mindegyike eltérő mértékben ugyan, de tarthatott a kommunizmus expanziójától. Valójában e szervezetben nem volt akkora egység, mint Nyugat-Európában és egyes államok nem rejtették véka alá tartózkodásukat: India és Indonézia elvetették az amerikai ajánlatot. Összességében nyolc állam írta alá a szerződést: Nagy-Britannia, Franciaország, Pakisztán, Thaiföld, Fülöp-szigetek, Ausztrália, Új-Zéland és az Egyesült Államok. A szövetség székhelye Bangkokban volt, s struktúrái nagy mértékben hasonlítottak a NATO struktúrákra, ám mégis lazábbak voltak, s nem írtak elő hasonló kötelezettségvállalást a tagállamok számára. Hamarosan meg is jelentek a tagállamok közötti különféle problémák, melynek következtében a szervezet kohéziós ereje gyenge maradt. Végül az amerikai

paktománia kiterjedt a Közép-Keletre is, mely igen értékes régiónak tűnt gazdag kőolajmezői miatt. 1945-ig a világnak ez a régiója Nagy-Britannia szinte kizárólagos területének számított, mely védte a számára életfontosságúnak tűnő Szuezicsatornát. Márpedig az angolok éppen Egyiptomban néztek szembe súlyos nehézségekkel, amire az 1952-ben lezajlott forradalom teljes mértékben rávilágított. Az Egyesült Államok éppen e kontextusban társult Angliával egy új védelmi szervezet létrehozása céljából, melynek a tengelye egy nyugatbarát kormánnyal rendelkező Irak lett. 1955 február 25-én írták alá az iraki fővárosban a Bagdadi paktumot az Egyesült Királyság, Pakisztán, Irán, Törökország és Irak képviselői. Az Egyesült Államok nem lett a szövetség tagja, de támogatta azt katonailag és politikailag, és tényleges szerepe azzal arányban nőtt, ahogy Angliáé csökkent. Az amerikai adminisztráció globális

víziójában a bagdadi szövetség a NATO és a CENTO közötti kapcsot jelentette, teljesen körülzárva így a Szovjetuniót. Ez persze csak elméletileg volt így, mert a Bagdadi paktum azonnal kiváltotta az arab nacionalizmus bizalmatlanságát, s az 1958-ban bekövetkezett iraki forradalom eltolta a szövetség centrumát és dezorganizálta katonai struktúráját. 1959-ben, Irak kiválása után a szövetség neve CENTO (Central Treaty Organization) lett. Mindent összevetve, a CENTO nagyon szerény szerepet játszott és lassan szétesett. 39 40 A szovjet tömb A kifejezés a tárgyalt korszakban csak Európára vonatkozik. Valójában Kína, noha kommunista ország lett, nagy cselekvési autonómiával rendelkezett a Szovjetunióval szemben. Tehát figyelmünket a továbbiakban az európai tömb megszervezésére, valamint a közép-és kelet-európai országok sztálinizációja által felvetett problémákra fordítjuk. Az igazsághoz tartozik, hogy 1945-ben még nem

látszott egyértelműnek, hogy a szovjetek e térség sztálinizációjára gondoltak volna. A Szovjetunió valójában két módon akarta nyugati határának biztonságát garantálni: egyrészt katonai jelenlétének fenntartásával, és másrészt szovjetbarát kormányok alakításának támogatásával, ami 1945-46-ban még úgy tűnt, hogy a Nemzeti-vagy Hazafias Frontok révén lehetséges. Teljes bizonyossággal állítható viszont, hogy a szovjetek már rögtön a háború befejezésekor a Vörös Hadsereg által megszállt országokban a kormányokba és a közigazgatásba a helyi kommunista pártok emberei beépülését támogatták. Ehhez a képhez tartozik, hogy közvetlenül a háború után a kommunisták szinte valamennyi szóban forgó országban népszerűek voltak, még akkor is, ha nem képeztek többségi erőt, mindenekelőtt a hitlerizmussal szembeni ellenállásuk miatt, ill. amiatt, hogy a régi uralkodó osztályok kisebb-nagyobb mértékben

kompromittálódtak a fasizmussal. Másfelől a kommunisták minden országban ügyesen tudták manipulálni a társadalmi csoportokat: megcsillantották a földosztás lehetőségét a lengyel parasztok előtt, időlegesen a nacionalizmusra támaszkodtak Szlovákiában, megtalálták az utat a munkások proletár érzékenységéhez Csehországban. A kommunisták a nemzeti konszenzus örve alatt súlyukhoz képest jóval nagyobb politikai szerepre tudtak szert tenni. Velük szemben más politikai erők általában megosztottak és különféle okok miatt gátoltak voltak. A szovjetek saját és szövetségeseik befolyásának növelésére az un. „szalámi” taktikát követték, azaz az ellenzéket lépésről lépésre kiiktatták. De ehhez a belső fellépéshez fokozatosan hozzájárult annak szükségessége, hogy ezek az országok tömörüljenek a Szovjetunió körül. 1946-47-tól kezdve Sztálin számára az „imperialista” fenyegetés azt jelentette, hogy ezeket az

országokat „csatlós” államokká tegye, melyek teljesen kiszolgáltatják magukat a szovjet érdekeknek. A kommunista tömb léte akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a Szovjetunió számos kétoldalú szerződést kötött és egy kollektív választ fogalmazott meg a Marshall-tervre. Lengyelországban a lublini kormány kommunista tagjai a Vörös Hadsereg védelme alatt megszerezték a legfontosabb irányító posztokat. A nemzeti parasztpárt vezére, Mikolajczyk megpróbált ellenállni, de sikertelenül. Tisztogatások, erőszakos rendőrségi fellépések és választási csalások voltak kísérői a kommunista erőfeszítéseknek, hogy teljes mértékben felszámolják a kommunisták ellenzékét. Az ellenzéki politikusok többsége száműzetésbe kényszerült. A Szovjetunióhoz fűződő kötelékek elmélyítését szolgálta az 1945 áprilisban aláírt kölcsönös segélynyújtási egyezmény. Az államosítási törvények és az agrárreform közelítették a

lengyel gazdaságot a szovjet gazdasághoz. Az 1947-ben tartott választásokon a kommunista Bierut lett a köztársasági elnök és a kommunista párt a maga és szövetségesei embereit kulcspozíciókba ültette. Az 1948-ban lezajlott választásoknak köszönhetően viszont a kommunisták az egész államgépezetet a hatalmuk alá gyűrték, ám a még nagyobb biztonság érdekében, Sztálin eltávolítatta azokat a kommunista vezetőket, akik egy kicsit is autonóm személyiségek voltak: így például W. Gomulkát, aki nagy szerepet játszott az ország nyugati területeinek irányításában, 1949. januárban visszahívták funkciójából, novemberben pedig a pártból is kizárták. Sztálin az ország élére a leghűségesebb vazallusokat állította. Románia helyzete eltért Lengyelországétól a szovjetek szemében, és a kapcsolatokat eleve terhelte Besszarábia történeti problémája a két ország között (Románia 1918-ban elfoglalta a tartományt, amit a

nyugati hatalmak elismertek a párizsi békeszerződésben, majd 1940-ben a Szovjetunióhoz került, 1941-44 között ismét Romániáé lett, azután megint a 40 41 Szovjetunióhoz tartozott). Viszont annak ellenére, hogy a szovjet kormány 1944 április 2-án elhangzott nyilatkozata szerint a szovjetek nem fognak a román belügyekbe avatkozni, Románia megszállása után a Vörös Hadsereg támogatta a „hazafias” – a kommunisták által nagymértékben manipulált – csoportok ténykedését. A kommunisták nyomására a Radescukormány 1945 februárban lemondott, s helyébe Petru Groza került, aki a kommunistákra fontos posztokat bízott. Innentől kezdve a liberális és a nemzeti parasztpártok marginalizálódtak, oly annyira, hogy az 1946-ban lezajlott választásokon alig értékelhető eredményt értek el. 1946 és 1946 között e pártok számos vezetőjét letartóztatták és a pártokat betiltották. Végül 1947 december 30-án Mihály király elhagyta az

országot, miután lemondott a trónjáról. A kommunisták minden hatalmat a kezükben tartottak, ellenzékük teljesen megsemmisült. Bulgáriában, mint számos közép- és kelet-európai országban a kommunisták 1945ben nagy népszerűségnek örvendtek a nácizmussal szembeni ellenállás megtestesítése miatt. De nagy népszerűséget élvezett vezetőjük, Dimitrov is, a Kommintern egykori harcosa, majd főtitkára, aki szembeszállt Hitlerrel és rendőrségével a híres lipcsei per során (1933. szeptember-december), mely a Reichstag felgyújtását követte. (A birodalmi igazságszolgáltatás őt vádolta az épület felgyújtásával, majd rövid börtönben töltött idő után 1934-ben szabadult). Egyébként kulturális szempontból Bulgária mélyen kötődött Oroszországhoz, s a szlavofilizmus mindig eleme volt a mindenkori bolgár politikának. S végül az országban jelen volt a Vörös Hadsereg, melyet a bolgár nép többsége valóban felszabadítóként

fogadott. Az 1946 szeptember 8-án tartott népszavazás megdöntötte a királyságot, száműzetésre kényszerítve Szimeon királyt, s szeptember 15-én kikiáltották a népköztársaságot. Az ezt követő választásokon a Hazafias Frontba tömörült kommunisták és szövetségesei abszolút többséget szereztek, a miniszterelnök Dimitrov lett. 1947-től kezdve azonban az egész országban a terror légköre uralkodott, ami megkönnyítette az ellenzéki erők felszámolását, s a népi demokratikus rend megszilárdulását, melyet az 1947. decemberben elfogadott új alkotmány kodifikált. Magyarországon, noha az ország területén még folytak a felszabadító harcok 1944. decemberében a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Paraszt Párt, a Polgári Demokrata Párt és a Szabad Szakszervezet részvételével létrejött a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, melynek tagjaiból került ki az Ideiglenes Kormány, amely fegyverszüneti

egyezményt kötött a Szovjetunióval, hadat üzent a hitleri Németországnak, hozzákezdett a néphadsereg szervezéséhez, s 1945 tavaszán a nagybirtokrendszert fölszámoló földreform végrehajtásához. A feldúlt és lerombolt országban az 1945 novemberében tartott választásokon a kommunisták csak 17%-os eredményt értek el, míg az átalakulást ellenző szavazatokat is összegyűjtő Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett (57%). 1946 február 1jén kikiáltották a köztársaságot A szovjetek számára elfogadhatatlan volt egy általuk megszállt országban a jobboldali vagy antikommunista politikai orientáció, s itt is a rendőrségi terror légkörének megteremtését támogatták. A belügyi tárcát szilárdan kézben tartó kommunisták szovjet mintára létrehozták az ellenség felkutatásában „hatékonyan” működő állambiztonsági erőket, és a szakszervezetekre támaszkodva az egész országban tömegdemonstrációkat szerveztek, s ezzel is

megfélemlítették politikai ellenfeleiket. Végül az 1947. júliusában megszületett választójogi törvény mintegy fél millió szavazót fosztott meg állampolgári jogai gyakorlásától. Számos ellenzéki és kommunista politikust letartóztattak, számosan a letartóztatás elől külföldre menekültek, s 1948. júniusban a két baloldali párt egyesüléséből létrejött egyetlen engedélyezett pártként a Magyar Dolgozók Pártja, melynek vezetője a sztálinista Rákosi Mátyás lett. Ezzel szemben, mint már korábban is utaltam rá, Csehszlovákia egy ideig kívül maradni látszott ezen a mindenütt súlyos elnyomáshoz vezető sztálinista logikán, s 1948-ig 41 42 fennmaradtak a parlamentáris demokrácia intézményei. Ám az 1948 februárban lezajlott prágai puccs itt is véget vetett minden illúziónak. Jugoszláviában minden fordítva történt, mert az ország 1945-ben a szovjet szocializmus leghűségesebb követőjének tűnt fel. A hatalmat

szilárdan tartotta kézben Joszip Broz Tito, a Komintern egykori harcosa, aki partizán csapataival nemcsak az országot 1941ben megszálló hitleri erőkkel, hanem a Mihajlovics tábornok vezette antikommunista nacionalista és a megszállókkal együttműködő erőkkel (a szerb csetnikekkel és a horvát usztasákkal) szemben is kérlelhetetlen harcot vívott. A Tito vezette és mintegy nyolcszáz ezres létszámú Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereg egyedül szabadította fel szinte az egész országot, s így, bár Tito hű maradt internacionalista eszméihez, egyenjogú partnerként tárgyalhatott Sztálinnal. Tito függetlensége és személyes karizmája azonban nem tetszett a moszkvai diktátornak. Mindazonáltal a háború után néhány évig Jugoszlávia a kommunista világ „jó tanulója” volt: az 1946. november 11-én lezajlott választásokon megdöntötték a monarchiát, s Tito partizánjai elsöprő többséget szereztek. A január 31-én elfogadott

alkotmány a szovjet alkotmányt vette mintának, s nemcsak azért, hogy megoldást találjanak a nemzetiségek kényes kérdéseire. Sőt az első gazdasági intézkedéseket a szovjet tervgazdaság inspirálta az államosításokkal és a kollektivizálás kezdő lépéseivel. Végül Tito dinamikus szerepet játszott a nemzetközi kommunista mozgalomban, aktívan támogatva az albán, s főleg a polgárháborúban álló görög kommunista erőket. Mindez azt is eredményezte, hogy Belgrád lett a Kominform székhelye, s az első ülések idején a jugoszláv kommunisták szívesen töltötték be a vádló szerepét azok ellen a kommunista pártok ellen, melyeket osztály együttműködéssel gyanúsítottak (a támadások célpontja mindenekelőtt az olasz és a francia KP volt). Ám a jugoszláv kommunisták dinamizmusa és internacionalizmusa veszélyesnek tűnt Sztálin szemében, aki rendkívül bizalmatlan volt a nemzeti függetlenség bármely formájával szemben is. Ennek

alapján érthető, hogy a Titónak nyújtott szovjet támogatás mértéke mindig visszafogott és mérsékelt volt. Így volt ez Jugoszlávia területi követeléseivel kapcsolatban is: a háború végén Jugoszlávia Olaszországgal szemben több ponton ért el határkiigazítást: Zara Titográd, Fiume Rijeka lett, de a Triesztre vonatkozó jugoszláv igény bejelentése kapcsán a „nagy szovjet testvér” csak nagyon enyhe támogatást nyújtott. A szovjet-jugoszláv szakításban a nyilvánvaló személyes ellentéteken túl, nem szabad figyelmen kívül hagyni az orosz és jugoszláv nacionalizmus ellentétét sem. Ez például egyértelműen nyilvánult meg a „Balkán föderáció” terve kapcsán, mely Jugoszláviát, Bulgáriát és Albániát foglalta volna magában. A szovjetek a tervben a jugoszláv hegemóniára törekvés szándékát látták és mindenképpen meg akarták akadályozni a föderáció létrejöttét. A Nyugattal való konfrontáció

perspektívájában Sztálin nem fogadhatta el Belgrád önállósági törekvéseit. Sőt egyszerűen elszigetelte Jugoszláviát, amikor Tito elutasította, hogy külpolitikáját a szovjet beleegyezéstől tegye függővé. 1948 márciusban a Szovjetunió felmondta a két ország kereskedelmi egyezményét és kivonta Jugoszláviából a szakértőit. Áprilisban szovjetbarát államcsíny hiúsult meg. A szovjet beavatkozás nyilvánvaló volt és a jugoszláv nép Tito mögött sorakozott fel: egy szigorú tisztogatás során eltávolították a kommunista pártból a kétes vagy szovjetbarát elemeket. A szakítás 1948 június 28-án be is következett és ettől kezdve a „titoizmust” hevesen bírálta a Kominform, amely – mint fentebb már ugyancsak említettem – Belgrádból Bukarestbe tette át a székhelyét. Sztálin számára sürgetővé vált táborának megszilárdítása, mivel felüthette volna a fejét a bomlás veszélye a szocialista táborban. Az NSZK

ezidőtájt bekövetkezett megalakulása cselekvésre késztette a szovjeteket. Miután a berlini blokád kudarcot vallott, a másik Németország ellenpontját megteremtő szocialista Németország szervezésébe kellett fogni. Az ország keleti felében 1946-ban egyesült a szociáldemokrata és a kommunista párt (Német Egyesült Szocialista Párt). A Szovjetunió e pártra támaszkodott a kelet-német állam megalapításában: 1949. októberben az 42 43 ideiglenes parlament megszavazta az alkotmányt, melynek modelljét a többi népi demokrácia alkotmánya jelentette. A Német Demokratikus Köztársaság első elnöke Wilheim Pieck lett Ezzel Németország felosztása végbement, s Kelet-Németországot azonnal elismerte a keleti tömb valamennyi állama. Ám a nemzetközi feszültség és a jugoszlávokkal történt szakítás visszahatásaként politikai perek hulláma indult el a fiatal népi demokráciákban, melyeknek szigorúan kellett igazodniuk a szovjet modellhez

és ezekben az országokban az elfogadott új alkotmányok a szovjet alkotmányt vették alapul. A totalitárius rezsimek létrejöttének forgatókönyve a következő volt: az egypárti uralom kiépítése, a totális rendőrségi ellenőrzés megvalósítása, a hatalmon lévő kommunista pártok által megszabott „tömegszervezetek” működése, a pártok és az államok élén Moszkvához hű vezetők szereplése. Az ellenzékiség minden formájának megszüntetéséhez egy sor politikai per és tisztogatás indult el. Azokat a kommunistákat kezdték támadni, akik a nácizmus elleni harc idején a nemzeti ellenállás vezetői voltak, hogy ezzel is elejét vegyék a „titoizmus” terjedésének. Így például Bulgáriában 1949-ben letartóztatták és kivégezték a KP egyik titkárát a „titoista nacionalizmus” vádjával. Lengyelországban 1949-ben kizárták a pártból Gomulkát, majd elítélték, s 1951-54 között börtönben ült. A szovjetek

bizalmatlansága kiterjedt mindazokra a kommunistákra is, akik „internacionalistaként” részt vettek a spanyol polgárháborúban vagy a francia ellenállásban. Ennek következtében Magyarországon Rajk László és elvtársai ellen indult egy szégyenletes per, melynek során a vádlottaknak be kellett vallaniuk, hogy részesei voltak egy ún. „titoista összeesküvésnek”. A vádlottakat 1949 szeptemberében kivégezték De a legjelentősebb tisztogatás Csehszlovákiában zajlott. A tisztogatási hullám először a Szlovák Kommunista Pártot érte el, melynek vezetőit, Husákot és Klementist nacionalizmus vádjával tartóztatták le. Majd következtek a cseh párt vezetői: letartóztatták a kommunista párt főtitkárát, Rudolf Slansky-t néhány más vezetővel együtt. A per ténylegesen 1952 novemberben kezdődött és valamennyi vádlott elismerte bűnösségét a „titoizmusra”, a „nacionalizmusra” és a „cionizmusra” vonatkozó vádpontokban. Az

utóbbi vádpont új volt a perek történetében és világosan jelezte a szocialista országokban egy antiszemita hullám kezdetét (a Szovjetunióban pl. az orvosper) Prágában a 14 vádlott közül 11-et ítéltek halálra és végeztek ki, köztük Slansky-t. De a tisztogatások a kommunista pártok vezetőin kívül elérték az egyszerű párttagok tömegeit is: országoktól függően a párttagság 20-40%-át. Egyszerűen arról volt szó, hogy a kiérdemesült, harci tapasztalatokkal rendelkező aktivistákat olyan neofita kommunistákkal cseréljék le, akik manipulálhatóbbak, s főleg fegyelmezettebbek. A totális hatalom kiépítése során a hadseregeket sem kímélték, mivel a tiszteket „nacionalizmussal” vádolták. A politikai tisztogatás eredményeképpen a népi demokratikus országok hadseregeinek az irányítását mindinkább a Moszkvában végzett tisztekre bízták (a lengyel származású, szovjet marsall, Rokoszovszkij jó példa erre, akit a lengyel

hadsereg élére állítottak). Végül a diktatúra embertelen logikája nem kímélte a szellemi élet vagy az egyházak képviselőit sem: a vallásüldözés mindenütt megjelent, s főként a katolikus egyházat érintette(Lengyelországban például 1953-ban bebörtönözték Wysinski bíborost). Egy ilyen légkörben üldözték a nemzetiségeket is, s az orosz nyelv oktatása kötelezővé vált. Sztálin hermetikusan lezárta a táborát: mindenfajta ellenzékiség egy időre lehetetlenné vált. A politikai folyamatokat a gazdasági igazodás kísérte: minden népi demokratikus országnak a tervgazdálkodásra kellett áttérnie a szovjet modell alapján. A gazdaság államosításának fázisai egybeestek a politikai kronológiával: 1948-ig óvatosan jártak el és a tervek célja a lerombolt országok újjáépítése volt. 1950-től kezdve, a hidegháború kibontakozásával egyidejűleg, áttértek a Szovjetunió tervgazdálkodását közvetlenül átvevő

tervgazdálkodásra. Minden kormány a nehéziparnak adott prioritást, ami komoly problémákat vetett fel pl. a mezőgazdaságban A háború után e területen földreformot hajtottak végre a szegény parasztok nagy megelégedésére, s ezzel hozzájárultak a földek szétaprózásához, s a 43 44 mezőgazdasági termelés archaikus szinten tartásához. Az ötvenes évek elején a szovjet minta alapján megkezdték a kollektivizálást, gép-és traktorállomásokat hozva létre, s a parasztokat arra kényszerítették, hogy belépjenek a szövetkezetekbe. Lengyelország kivételével a termőföldek kollektivizálása 1956 és 1960 között lezajlott. Ekkora a szovjet gazdasághoz való igazodás totális volt, amit elmélyített a KGST 1949-ben való létrehozása. Ez nem „közös piacot” jelentett, hanem a termelés és a tagállamok közötti csere egyfajta racionalizálását. A szovjet tömb gazdasági szervezetének létrehozását a katonai szövetségi rendszer

létrehozása követte. A „Varsói Szerződés” válasz volt a NATO-ra, s ahhoz hasonló katonaivédelmi szervezet volt Meg kell jegyezni, hogy a „Varsói Szerződés” csak Sztálin halála után jött létre, aki bilaterális szerződésekkel biztosította, hogy a kelet-európai országok hadseregei a szovjet hadsereg ellenőrzése alá kerüljenek. Továbbá: paradox módon a „Varsói Szerződés” a desztalinizáció kezdetén jött létre, ami már lehetővé tette a nemzeti sajátosságok bizonyos fokú figyelembe vételét a katonai szervezetben. 1954. április 20-án Hruscsov jelentette be Varsóban a szovjet hadsereg és a népi demokráciák hadserege egyesített parancsnokságának megteremtését. Május 11-én ugyancsak a lengyel fővárosban kezdődött meg a szerződést létrehozó konferencia, melynek végén a tagállamok képviselői aláírták a „barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést”, melyet ettől kezdve

„Varsói Szerződésnek” neveztek. Számos aspektusból nézve ez a katonai szövetség a NATO tükörképének tűnt fel, de közelebbről nézve, lényegi különbségek voltak a két szervezet között. A „Varsói Szerződés” kizárólag katonai szerződés volt, s a Szovjetuniónak való alárendeltség nyilvánvalóbb volt. Valójában az aláíró tagországok szuverenitása korlátozott volt: minden tagállam nemcsak arra vállalt kötelezettséget, hogy beavatkozik, ha valamelyik tagállamot agresszió éri, hanem arra is, hogy akkor is beavatkozik, ha valamelyik tagállamban belső erők veszélyeztetik a fennálló rendet. Arról volt tehát szó, hogy ez a katonai szervezet egyszerre védte a tagállamok területi integritását bármilyen – a második világháború után kialakult határok – megsértésével szemben és a szocialista fejlődési modellt. Ez a keret lehetővé tette a szovjetek számára a beavatkozás diszkrétebb és durvább formáinak az

alkalmazását. Így az „internacionalista segítség” elvére támaszkodva a szovjetek beavatkozhattak 1956-ban Magyarországon, 1968ban Csehszlovákiában, felépítették a berlini falat 1961-ben és nyomást gyakorolhattak Lengyelországban 1980-ban. Következtetés Tíz év alatt a második világháborúban győztes két nagyhatalom a hidegháború keretei között egy kétpólusú nemzetközi rendet hozott létre, s mindegyik saját táborának megszilárdítására törekedett. Megállapítható, hogy a két tömb koherenciája Európában volt a legerősebb, még akkor is, ha a törésvonalak másutt is húzódtak. A „két nagy” lemondva a közvetlen konfrontációról, számtalan lokális összecsapást váltott ki, s egymással a középhatalmak vagy a kisebb országok közbeiktatásával harcolt. A tömbpolitika következménye egyes nemzetek rövidebb vagy hosszabb idejű megosztása lett: Németország, Vietnam, Korea, Jemen. Bizonyos, hogy az ellenfél

feltételezett ereje döntő eleme volt a tömbök megszilárdításának. Mindazonáltal az ötvenes évek közepétől kezdve a „harmadik világ” – a két tömb egyikéhez sem csatlakozó – országainak a fellépése hozzájárult a tömblogika lassú eróziójához. Ez alapvetően átalakította a nemzetközi politika feltételeit A dezintegrációs erők mindkét táborban működtek: az enyhülés, a békés egymás mellett élés, a lefegyverkezés eszméi gyengítették a tömbök kohézióját. 44 45 A bandungi konferencia A bandungi értekezlet a gyarmatosított népek öntudatra ébredésének és identitás keresésének kivételes pillanatát jelentette, s hozzájárult a „harmadik világ” – az Alfred Sauvy francia történész által a konferenciával csaknem egyidőben meghatározott – fogalmának elterjedéséhez. E fogalomban tartalmi szempontból a gyarmati sorból felszabadult ázsiai és afrikai államok magukra ismertek, mivel sem a szovjet

típusú szocializmussal, sem a nyugati fejlett társadalmakkal nem azonosultak. Ez az országcsoport nem fogadta el a kétpólusú világ logikáját és saját logikáját akarta követni, azaz folytatni akarta a gyarmatosítás teljes felszámolását és meg akarta oldani saját gazdasági, politikai és szociális fejlődésének a problémáit. Ez a felfogás e konferencián öltött testet és az „el nem kötelezett” országok mozgalmának létrehozásához vezetett. A „harmadik világ” mozgalma mintegy két évtizeden nagy szerepet játszott a nemzetközi kapcsolatokban, s vált a két tömb és a két szuperhatalom befolyási harcának ellenpontjává és persze tétjévé. A konferencia eredete és előkészületei A kezdetek Már a két világháború között történtek kísérletek az ázsiai és afrikai népek gyarmatosítás ellenes összefogására. 1920 augusztusban a Kommunista Internacionálé védnöksége alatt ült össze „a keleti népek

kongresszusa” Bakuban, majd a következő évben Irkutszkban. 1927-ben viszont már Nyugat-Európában, Brüsszelben tartották meg az „elnyomott népek” konferenciáját, amely ugyancsak elítélte a gyarmatosítást. A japánok az európai hatalmak ellen Ázsiában folytatott harc keretében 1926-ban Nagaszakiban rendezték meg az „ázsiai népek konferenciáját”, majd később az általuk megszállt Mandzsúriában, Dairenben, a „bábállam”, Mandzsukuo égisze alatt. A második világháború idején, 1943 novemberben Tokióban ültek össze a japánokkal kollaboráló ázsiai mozgalmak. A háború után, a függetlenséget elnyert és az ENSZ tagállamaivá váló volt gyarmatok gyorsan ráébredtek annak szükségességére, hogy társuljanak egymással a nemzetközi politikára való befolyásuk erősítése érdekében. 1949-ben mintegy tucat afrikai és ázsiai állam ENSZ delegátusai hoztak arról döntést, hogy konzultálnak egymással minden fontos

kérdésről. Másfelől az 1949 januárban egy Új Delhiben tartott konferencián az ázsiai és afrikai országok arról határoztak, hogy semleges politikát folytatnak egy olyan világban, melyben a háborúnak egy sajátos formája, a hidegháború zajlott, melynek következtében többek között a koreai háború kirobbanása elkerülhetetlennek látszott. Bizonyos értelemben a kínai kommunizmus győzelméből következő koreai háború és a már dúló indokínai háború rávilágítottak annak szükségességére, hogy meg kell védeni a függetlenségüket éppen elnyert, energiáikat a saját fejlődésük érdekében mozgósító államokat. Indiában nyugtalanságot keltett a kínai kommunisták nyomása a két állam közös államhatáraira, s emiatt Nehru, indiai miniszterelnök javítani akarta országa népi Kínával való kapcsolatait. Az 1954 áprilisban megszületett Tibetre vonatkozó indiai-kínai egyezmény komoly garanciát jelentett az indiai kormány

számára és ugyanakkor lehetővé tette Kína bekapcsolódását az „el nem kötelezett országok” mozgalmába. 1954 májusban India, Pakisztán, Indonézia, Burma (ma:Myanmar) és Ceylon (1972 óta Srí Lanka) képviselői az utóbbi szigetország fővárosában, Colombóban ültek össze, hogy a béke lehetőségeit keressék Indokínában, ám az indonéz elnök, Sukarno javaslatára, tervbe vették az ázsiai és afrikai 45 46 népek konferenciájának összehívását. Az öt ország képviselői még decemberben is összeültek Bogorban, hogy megtegyék a bandungi konferencia utolsó előkészületeit. Az öt meghívó ország végül – önmagukkal együtt – 25 állam képviselőit hívta meg az Indonéziába, a Java szigetén található Bandungba az el nem kötelezett országok konferenciájára (Afganisztán, Szaud-Arábia, Kambodzsa, Ceylon, Kínai Népköztársaság, Ghana (Aranypart), Egyiptom, Etiópia, India, Indonézia, Irak, Japán, Jordánia, Laosz,

Libanon, Líbia, Nepál, Észak-Vietnam, Pakisztán, Fülöp-szigetek, Szudán, Dél-Vietnam, Szíria, Thaiföld, Törökország, Jemen). Érdemes megemlíteni, hogy a konferencián jelen lévő országok képviselték a Föld lakosságának felét, ám a természeti erőforrásoknak csak nyolc százalékával rendelkeztek. Egyetlen „fehér” ország sem kapott meghívást, sőt nem hívtak meg külföldi hatalom gyámsága alá helyezett országokat sem (pl. Külső-Mongólia) Az ázsiai és afrikai országok egyenlőtlen arányban kaptak meghívót, hiszen csak hat afrikai állam képviselői voltak jelen, melyből négy ország Fekete Afrikát képviselte. Viszont Észak-Afrika függetlenségükért harcoló népei (Tunézia, Marokkó, Algéria) megfigyelőként voltak jelen. A jelenlévő államok között 16 állam volt függetlenné vált gyarmat. Ki kell emelni, hogy a konferencia évében, tehát 1955-ben a dekolonizáció folyamata csaknem teljesen véget ért Ázsiában,

miközben éppen csak megkezdődött Afrikában. Ebből adódóan az ázsiai államok természetesen támogatták az afrikai kontinensen folyó függetlenségi harcokat. Fontos még megjegyezni, hogy mindenféle politikai értékválasztás képviselve volt Bandungban, hiszen jelen voltak a kommunista Kína és Észak-Vietnaam képviselői, a koreai háborúban a részvétel lehetőségét elutasító semleges India képviselői, s végül olyan nyugatbarát országok képviselői, mint Irak, Dél-Vietnam vagy Törökország, akik keményen támadták a kommunista imperializmus bűneit is. Nyilvánvaló, hogy ez a fajta heterogenitás komoly ütközésekhez vezetett, s akár végső kudarchoz vezethetett volna a konferencián, de olyan nagy formátumú politikusok kiváló taktikai érzéke, mint a kínai miniszterelnök, Csou en-Laj, az indiai miniszterelnök, Dzsaváharlál Nehru, az indonéz elnök, Sukarno és a pakisztáni miniszterelnök, Muhammad Ali Bogra lehetővé tette

mindvégig valamiféle egység megőrzését, amely azonban a továbbiakban mégiscsak a felszínes maradt. A konferencia lezajlása A konferencia 1955. április 18-án nyílt meg, a házigazda indonéz elnök, Sukarno elnökölte, s három bizottságban folytatta a munkát. Az egyik bizottság politikai kérdésekkel, a másik kulturális problémákkal, a harmadik a gazdasági együttműködés problémáival foglalkozott. A részt vevők egyet értettek abban, hogy munkájuk során az indiai delegáció által előterjesztett „öt elvből” és a „béke hét pillérének” a pakisztáni delegáció által előterjesztett elveire alapozzanak. Kommunista országok jelenléte ellenére a problémák marxista-leninista tematizálása egy pillanatra sem került napirendre. A kínai delegáció pontosan érzékelve a konferencia légkörét és hogy ne keltsenek feszültséget a nem kommunista országok képviselőiben, pragmatikus vagy realista álláspontot foglaltak el: nem

titkolták ugyan hitüket a kommunizmus világméretű végső győzelmében, de megértették, hogy nincs semmi szükség Bandubgban egy adott politikai rendszer melletti vagy elleni állásfoglalás kikényszerítésére. Ezzel szemben a konferencia kezdetétől komoly és mélyreható viták voltak a nyugatbarát országok és a semleges országok között a gyarmatosítás kérdését illetően. Noha a gyarmatosítás elutasítása általános volt, de a nyugatbarát országok a kommunista imperializmusról is akartak beszélni és meg akarták erősíteni, miként a pakisztáni miniszterelnök, a kollektív védelmi szövetségek szükségességét, közvetetten igazolva így az ASEAN-t és a Bagdadi paktumot. 46 47 Másfelől ezek a viták lehetővé tették Gamal Abdel Nasszernek, az egyiptomi Forradalmi Parancsnoki Tanács elnökének, hogy a pánarabizmus vezetőjének tűnjön fel, miután rendkívül keményen elítélte a nyugati hatalmak szerepét a Közel-Keleten és

a gyarmati elnyomást a Maghreb-országokban. Mindenki feszülten várta a kínaiak reakcióját a ceyloni miniszterelnök, Dudely Shelton Senanayeke heves antikommunista kirohanásaira. Csou en-Laj kínai miniszterelnök és külügyminiszter azonban rendkívül ügyesen taktikázott, s még azt is kijelentette, hogy a ceyloni miniszterelnök beszédben voltak „konstruktív elemek”. Sokan próbálták megfejteni, hogy diplomáciai találékonyságról vagy pedig a Moszkvától való távolságtartás kezdetéről volt szó? A záró határozat A záró határozat olyan elvekre épült, melyeknek az el nem kötelezett országok mozgalmának alapjául kellett szolgálniuk. Mindenekelőtt a szuverenitás tiszteletben tartásának elvéről, ill. a nemzetek közötti egyenrangúság elvéről volt szó, elítélve a nagyhatalmak mindenféle beavatkozási politikáját a belügyeikbe. Ám a legfontosabb pont bizonyára a gyarmatosítás minden formájának elutasítása volt, kiemelve,

hogy a népek leigázása ellentétes az alapvető emberi jogokkal és a népek önrendelkezési jogával, amit az ENSZ Alapokmánya is kihangsúlyoz. A határozat felszólította a jelen lévő államokat, hogy nyújtsanak támogatást a függetlenségükért harcoló népeknek. Egyes paragrafusok a nemzetközi kapcsolatokra vonatkoztak. A záró határozat tartalmazta a békés egymás mellett élés elveit, kizárva a vitás kérdésekből a fegyveres megoldásokat és elítélve az atomfegyver bevetését. A határozat szerint minden esetben döntőbíráskodáshoz kell folyamodni. Ennek alapján a nyugatbarát országok el tudták fogadtatni részvételüket a regionális védelmi szervezetekben. A végső határozat elismerte minden egyes nemzet jogát, hogy egyénileg vagy kollektíve megvédje magát. De a semleges országok megmentették az arculatot, mert egyidejűleg sikerült pontosan meghatározniuk a nagyhatalmak egyéni érdekeinek szolgálatára szánt kollektív

védelmi egyezmények elutasításának szükségességét. Elképzelhetjük, hogy miféle hátsó meggondolások húzódtak meg a bandungi szerződés látszategysége mögött. Ezzel szemben valódi egység mutatkozott a fejlődési problémák kezelése tekintetében. Így például ez a konferencia javasolta az ENSZ fejlesztési alapjának létrehozását. Kulturális téren az írástudatlanság felszámolását tekintették elsődlegesnek a résztvevő országok, sőt fontosnak tartották a nemzeti identitás alapjául szolgáló kultúrák megőrzését, amit a szerződés így határozott meg:”a népek alapvető joga saját nyelvük és kultúrájuk elsajátítása”. Ezzel még csak a gyarmatosító és újgyarmatosító „praktikákat” vették célba. A bandungi szerződés jelentősége és hatása Az „el nem kötelezettség” vagy a „pozitív semlegesség” mozgalma felé A konferencia mindent összevetve valódi sikert hozott, s olyan politikai személyiségek

emelkedtek ki, mint Nehru, Sukarno, Nasszer és Csou en Lai, aki nagy presztízsre tett szert és a népi Kína látványosan lépett be a nemzetközi színtér előterébe. Kína részvételében a konferencián kifejeződött a szovjet politikával szembeni távolságtartásának a kezdete. De látni kell a kínai politika mozgásterének a korlátait is, mivel a Kínai Népköztársaság nemzetközi szerepét gyakran vitatták, sőt a kínai delegációnak el kellett fogadnia az olyan 47 48 kollektív védelmi szervezetek létét, mint az ASEAN, amely nyilvánvalóan önmaga ellen is irányult. Nasszer még Csou en Lai-nál is nagyobb hasznot húzott a konferenciából, mivel tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy komoly vádakkal illessék a régi gyarmatosító hatalmakat, mint Franciaország és Anglia és a világ szemében a pánarabizmus szóvivőjének tűnt fel. Az arab világban óriási lett a népszerűsége, ami magyarázatot ad a szuezi angol-francia beavatkozás

elleni elutasító reakciókra az egész világ részéről. Sukarnonak, mint a vendéglátó ország elnökének ugyancsak megnőtt a nemzetközi tekintélye, s ezzel sikerült Indonéziában a hatalmát is konszolidálni. Két évvel később már olyan erősnek érezte magát, hogy felfüggesztette a parlamenti demokráciát, melyet mindezidáig elfogadott és bevezette az „irányított demokráciát”, miközben minden hatalmat a saját kezében összpontosított. Ám a legnagyobb aurával a konferenciáról az indiai elnök, Nehru, a pandit (a brahman doktorok, tudósok címe) távozott: Gandhi barátjának és követőjének megfellebbezhetetlen erkölcsi hiteléhez ekkor a pozitív semlegesség és a világbéke bajnokának címe társult. Úgy tűnt, hogy még az indiai forradalom elveit is képes lesz alkalmazni a nemzetközi politikában: ezek az elvek egyszerre jelentették a gyarmatosítás elleni harcot és az erőszak alkalmazásáról való lemondást. Teljesen

természetes tehát, hogy Nehru lett az el nem kötelezett országok mozgalmának egyik alapítója. A mozgalom szerveződése logikus következménye lett a bandungi értekezletnek. 1956-ban Jugoszláviában, a Brioni-szigeteken találkozott Tito, Nehru és Nasszer, s a nemzetközi kérdéseket meglehetősen hasonlóan ítélve meg, elutasították, mind a keleti, mind a nyugati tömb feletti szuperhatalmi gyámkodást. Az 1961-ben Belgrádban, 25 ország részvételével megtartott konferencia elutasította a tömblogikát és a békés egymás mellett élés elvét hirdette. De Bandunghoz képest, a mozgalom koherensebb alapokra épített és szigorúbb kritériumokat alkalmazott. Ily módon kizárták a tömbökhöz kapcsolódó országokat: az egyik oldalon Kínát és Észak-Vietnamot, a másik oldalon Pakisztánt és Törökországot. Ám már ekkor kiderült, hogy az „el nem kötelezettség koncepciója” nem mindenki számára jelentette ugyanazt. Nehru számára az

erőszakmentes nemzetközi politikát és nemzetközi kapcsolatokat jelentette; Tito számára a „Kelet” és a „Nyugat” közötti konfrontáció ellensúlyának volt a szinonimája; Nasszer számára pedig a határozott Nyugat-ellenes fellépéssel volt azonos. Az 1964-ben Kairóban tartott konferencián már az egyértelműen forradalmi és nyugatellenes beszédek váltak dominánssá. Kuba részvétele az el nem kötelezett országok mozgalmában a forradalmi orientációt juttatta érvényre, ami egyértelművé vált az 1966-ban tartott havannai „trikontinentális” konferencián, melyen 82 ország forradalmi mozgalmát képviselő delegátus vett részt. Mindenki számára világossá vált, hogy az el nem kötelezettség kezdeti felfogásától a mozgalom nagymértékben eltávolodott. Az 1970-ben Lusakában (Zambía) tartott konferencián megkíséreltek egy mérsékeltebb irányvonalat venni, de a forradalmi irányvonalat képviselők és a többiek közötti

összeütközések egyre hevesebbek lettek, ami a mozgalom fokozatos széteséséhez vezetett, még akkor is, ha ezt követően is tartottak még konferenciákat. Tehát a bandungi értekezletből kinövő mozgalom kettős jelleget viselt magán: egyrészt mindinkább eltért az eredeti felfogástól, azaz a „pozitív semlegesség” felfogásától, s másrészt fokozatosan veszített a súlyából a belső ellentmondások következtében, melyek már az első pillanatoktól, tehát 1955-től kezdve feszegették a kereteit. Ugyanakkor a bandungi értekezlet legmeghatározóbb hatalmai közül egyesek semmibe vették saját elveiket és habozás nélkül alkalmaztak katonai erőt. A legeklatánsabb példát India jelentette, amely többször keveredett fegyveres konfliktusba Kínával és Pakisztánnal, atombombát állított elő, s a régió egyik legerősebb hadseregét tartotta fent. 48 49 A bandungi értekezlet jelentősége Mindazonáltal igaz az, hogy a konferenciának

tartós befolyása lett a nemzetközi kapcsolatokra. Ezek az országok a nemzetközi szervezetekben kifejezték egymás iránti szolidaritásukat és számos kérdésben egységesen léptek fel. Az ENSZ-ben az afro-ázsiai országok csoportja együtt lépett fel az antikolonialista harc területén, azaz e csoportnak nagymértékben volt köszönhető, hogy a nemzetközi szervezet mindinkább nyíltan gyakorolt nyomást a gyarmatosító hatalmakra. Legyen szó az algériai vagy a rhodéziai kérdésről (vagy a kilencvenes években a namíbiai kérdésről) ezen országcsoport által összehangolt nemzetközi nyomás igen hatékony volt. Az afro-ázsiai országok csoportja csak erősödött az ENSZ-be újonnan felvett államokkal. A Közgyűlésben nagy többséget alkotva nyomást tudtak gyakorolni a tömbökre. A Szovjetunió stratégiája éppúgy, mint az Egyesült Államoké vagy a nyugat-európai országoké arra irányult, hogy szövetségeseket szerezzen közülük, hogy

megerősítsék befolyási övezeteiket. A korábban a nemzetközi rendszerből kizárt vagy majdnem kizárt „harmadik világ” a rendszer középpontjába került. Ám ezen országok a gyarmatosítás befejeződése után figyelmüket a gazdasági fejlődés problémáira összpontosították. Sikerült az ENSZ-ben is elérniük, hogy 1964-ben létrejöjjön az „ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési konferenciája”, mely ugyancsak a „harmadik világ” gazdaságfejlesztési kérdéseivel foglalkozott. Valójában azonban ez a szerv nem bizonyult nagyon hatékonynak a nemzetközi gazdasági rendet átható problémák kezelésében. A bandungi konferencia egyik legfőbb célkitűzése a „harmadik világ” országainak gazdasági fejlődése még nagyon távol áll a megvalósulástól. 49 50 Antitotalitárius forradalom és szabadságharc Magyarországon Sztálin 1953. márciusban bekövetkezett halála, a koreai háború lezárása (1953 július) és az első indokínai

háborúnak véget vető genfi egyezmények (1954. július) után komoly remények ébredtek a világon a hidegháborús viszonyok enyhülése tekintetében. 1956-ban azonban a szovjet katonai intervenció Magyarországon világosan megmutatta, hogy a Szovjetunió továbbra is meg akarja őrizni hatalmát a kommunista tábor felett. A magyarországi antitotalitárius forradalom és szabadságharc leverése a lehetséges változásokban reménykedő közép-és kelet-európai népek számára kegyetlenül kijózanító hatással járt. A szovjet intervenciót megakadályozni nem tudó vagy nem akaró nyugati országok népei számára egyfajta traumát okozott, s a baloldali értelmiség jelentős része megdöbbenve fedezett fel egy olyan totalitárius rendszert, melyről korábban nem akart tudomást venni. A sztálinista diktatúra magyarországi válságának okai A nemzetközi kommunista környezet változásai Sztálin halála egyszerre ébresztett reményeket és feszültségeket

a népi demokratikus országokban. Moszkvában hatalmi harc kezdődött a párt-és állami vezetés legmagasabb csúcsain. A sztálini politika folytatásához mereven ragaszkodó „keményvonalasok” Vjacseszlav Molotov körül tömörültek és élvezték a szovjet hadvezetés jelentős részének támogatását (Molotov még ekkor is ellenezte a külügyminisztériumban a Jugoszláviával való kapcsolatok javítását). A sztálini módszerekkel szakítani és a grúz diktátor bűneivel leszámolni akaró mérsékeltebb erők pedig az SZKP KB első titkára, Nyikita Hruscsov mögött sorakoztak fel. A hatalmi harcban felülkerekedő Hruscsov 1956-ban végül is megkezdte a „desztalinizáció” politikáját, (miközben már a megelőző évben normalizálta a kapcsolatokat Jugoszláviával, s elkezdte kivezetni a Szovjetuniót a nemzetközi elszigeteltségből). A „desztalinizáció” (a politikai és kulturális élet liberalizálása, rugalmasabb közigazgatás

kialakítása, az életszínvonalat emelő gazdaságpolitika, a fogyasztási javak és a mezőgazdaság fejlesztése stb.) Szovjetunióban megkezdett folyamata, melyre még később utalok, hozzájárult a magyarországi válság kirobbanásához. A Jugoszláviával való párt-és állami kapcsolatok helyreállítása két fontos következménnyel járt: egyrészt a szocialista tábor vezetői, akik korábban kitűntek a „titoizmus” elleni elvadult támadásokban, hirtelen lehetetlen helyzetben találták magukat, azaz hatalmukat megingatta a szovjet-jugoszláv kapcsolatok normalizálása, és másrészt a szovjet vezetés volt kénytelen belátni, hogy a szocializmus építése nemzetileg eltérő formákat ölthet, azaz a szocializmus építésének többféle modellje van, s nem egyedül és kizárólagosan a szovjet modell. Ezeket a felismeréseket és változásokat nagy reménnyel fogadták a népi demokratikus országokban. Ugyanakkor ezekben az országokban a megélhetési

feltételek rendkívül nyomorúságosak voltak. A termőföldek – többnyire erőszakos – kollektivizálása sem járult hozzá az alapvető élelmiszerek terén mutatkozó hiányok felszámolásához. Másrészt a szovjet tervgazdasági módszerek szolgai másolása gazdasági zsákutcákhoz vezetett és a fogyasztási javak hiánya mindinkább megviselte a „legmagasabb rendű társadalmat építő” lakosságot. Hozzá kell ehhez tenni, hogy a Szovjetunió súlyos jóvátételi kötelezettséget szabott ki a háborúban legyőzött országokra (NDK, Magyarország), de általában véve is – függetlenül attól, hogy vesztesek voltak a háborúban vagy sem – a „csatlós” államok gazdaságát a 50 51 Szovjetunió gazdasági talpra állása és felemelkedése szolgálatába kellett állítani. A mezőgazdasági termények, a nyersanyagok vagy az ipari termékek „megcsapolása” igen jelentős mértékű volt. Mindezen tények következtében még azok a

társadalmi csoportok is, melyek kezdetben lelkesen fogadták a kommunisták hatalomgyakorlását, elfordultak tőlük. Ebben a helyzetben a kommunista pártok arra kényszerültek, hogy növeljék fokozatosan megcsappant társadalmi bázisukat. Ennek következtében nagyfokú bürokrácia és karrierizmus virágzott e pártokban, melyekből a nagy tisztogatások során eltávolították a legmeggyőződésesebb híveket. A tervgazdálkodás „tudományos” szférájában kialakult viszont egy olyan szakértelmiségi réteg, mely nehezen viselte a sztálini bürokrácia abszurditásait. Röviden szólva, a népi demokratikus országokban egy elég széles front szerveződött a fennálló hatalommal szemben. E népek elkeseredettsége jól megmutatkozott már 1953. júniusban a Kelet-Berlinben kitört lázadások kapcsán. A lázadás közvetlen kiváltó oka az volt, hogy Walter Ulbricht a Német Szocialista Egységpárt főtitkára és a minisztertanács első elnökhelyettese

javaslatára úgy döntöttek, hogy 10%-al megemelik a munkások normáját, akik Kelet-Berlinben tiltakozásul spontán módon sztrájkot hirdettek, ami kiterjedt az NDK városainak a többségére is. De a rend a szovjet páncélosok brutális fellépésének köszönhetően hamarosan helyreállt Mindazonáltal Moszkvában Hruscsov folytatta az SZKP keményvonalas és konzervatív tagjai ellen megkezdett offenzíváját: 1956. februárban az SZKP XX Kongresszusán egy titkos – de a testvérpártok jelenlévő vezetői előtt felolvasott – jelentésben elítélte a sztálini személyi kultusz bűneit. Nyilvánvaló, hogy a testvérpártok egyes vezetői rendkívül bizalmatlanul és félelemmel telítve tekintettek az új politikai irányvonalra, mert azt érezték, hogy annak áldozatai lehetnek. Az új idők jeleként, áprilisban feloszlatták a Kominform szervezetét. Ezzel az SZKP és a testvérpártok kapcsolata elmozdult az egyenjogúság irányába, de nem lett egyenjogú.

Ugyanakkor az SZKP XX. Kongresszusa szeizmikus mozgásokat generált a népi demokratikus országokban, s mindenekelőtt Lengyelországban. 1947-től a szovjetek által a legfőbb irányító posztokra (a népköztársaság elnöke, miniszterelnöke, a LEMP elnöke és első titkára) állított Boleslav Bierut nem sokkal az SZKP XX. kongresszusa után Moszkvában elhunyt. Halála után – Hruscsov közbenjárására – a mérsékelt politikust, E Ochabot választották első titkárnak, aki azonnal viszonylag nagy arányú amnesztiát hirdetett politikai foglyoknak, s ezzel némiképpen csökkentette Lengyelországban a társadalmi és politikai feszültségeket. Ekkor helyezték szabadlábra a népszerű Wladyslaw Gomulkát, aki a lengyel lakosság jelentős részének reményét testesítette meg (pártból való kizárásáról, letartóztatásáról és börtönbe zárásáról korábban már volt szó). Gomulkát nemcsak a pártba vették vissza, hanem a Központi Bizottságba

is. Ám az országban a belső enyhülés légköre kedvezett a szociális harcok kirobbanásának is: Poznanban munkássztrájk tört ki, melyet kemény eszközökkel levertek. Az elégedetlenség hulláma azonban tovább terjedt: szeptemberben ipari központok és egyetemek léptek sztrájkba. A szovjet vezetés úgy ítélte meg a helyzetet, hogy egyedül Gomulka képes a válság felszámolására, s szorgalmazták a hatalom csúcsára való visszatérését. Hruscsov vezetésével szovjet delegáció érkezett október 21.-én Varsóba A helyzet feszült volt, miközben szovjet fegyveres alakulatokat vontak össze a főváros körül. Gomulka kitűnő taktikai és stratégiai érzékről tett tanúbizonyságot: egyfelől biztosította a szovjet vezetőket arról, hogy Lengyelország szocialista ország és a Varsói Szerződés tagja marad, másfelől elfogadtatta a legfelsőbb szintű szovjet tárgyalópartnereivel a szocializmus lengyel útjának a tézisét. Októberben őt

választották meg a LEMP első titkárának, Ochab az Államtanács elnöke lett. Az új kommunista vezető merész és komoly reformokba kezdett: felhagyott a termőföldek kollektivizálásával, visszaállította a vallásszabadságot, egyezményt kötött a lengyel katolikus egyházzal, emelte a béreket stb. Mindeközben nagyon pontosan érzékelte, 51 52 hogy a szovjet vezetés nem tolerál mindent és vannak határok, melyek nem léphetők át! Éppen ezeket nem észlelték vagy nem akarták észlelni a reformista magyar vezetők! Politikai válság Magyarországon Sztálin halálának jelentős visszahatása volt az országban, mert Rákosi Mátyásnak, aki a sztálinista tisztogatásokat irányította, 1953. júniusban meg kellett válnia miniszterelnöki funkciójától, s helyét – szovjet ajánlásra – a reformszellemiségű Nagy Imre vette át (1949ben, miután nem értett egyet a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásával, szembe került Rákosival, s

emiatt „önkritikára” kényszerült). (Rákosi megtartotta viszont a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkári funkcióját, melyet 1945-56 között töltött be!). Nagy Imre nevéhez fűződik az ún. „új szakasz” politikája, mely alatt mérsékelték a túlzott nehézipari beruházásokat, csökkentették a kötelező mezőgazdasági beszolgáltatásokat, árleszállításokat és béremeléseket hajtottak végre, enyhítették a Rákosi-rendszer terrorját, eltörölték a rendőrbíráskodást és a rögtönítélő bíráskodást, megkezdték az internáltak szabadon bocsátását és a kitelepítettek hazaengedését stb. 1955 elején a Szovjetunióban átmenetileg felülkerekedő kemény vonal miatt ismét Rákosi jutott meghatározó szerephez. Elérte, hogy áprilisban Hegedüs András legyen az ország miniszterelnöke, s a „revizionistának” megbélyegzett Nagy Imrét kihagyták a pártvezetésből, sőt decemberben még a pártból is kizárták. Az új

miniszterelnök, bár közel állt Rákosihoz, mégsem tudta leállítani a Nagy Imre által megkezdett politikai liberalizációt: a kollektivizálás leállítását és a politikai foglyok szabadon bocsátását, éppen akkor, amikor – májusban – Magyarország csatlakozott a Varsói Szerződéshez. Az országban folytatódott a sztálinizmus kritikája, és Budapest az értelmiségi forrongás központjává vált, amely a „Petőfi kör”-ben és körül szerveződött. Annál is inkább, mivel az SZKP XX. Kongresszusa óta a párt „sztálinistái” vagy „keményvonalasai” meglehetősen kínos helyzetben voltak és márciusban el kellett fogadniuk Rajk Lászlónak és kivégzett társainak politikai rehabilitálását. 1956 júliusban a szovjetek lemondásra kényszerítették Rákosit. Helyét a párt élén az ugyancsak szektás-dogmatikus, Gerő Ernő vette át, aki már nem tudta feltartóztatni a politikai dinamikákat, melyeknek leglátványosabb kifejeződése

a sztálinista terror áldozatának, Rajk Lászlónak az újratemetése volt október 6.án A hatalmas gyászoló tömeg élén feltűnt Nagy Imre is A tiltakozástól a felkelésig A lengyel eseményeket nagy figyelemmel kísérték Magyarországon. Gomulkának a szovjet vezetőkkel történt megállapodását a magyar közvélemény jelentős része úgy értékelte, hogy lehetséges a szocializmus felé vezető magyar vagy nemzeti út is. A közvélemény jelentős részében ehhez a kísérlethez Nagy Imre tűnt a legalkalmasabb politikusnak. Budapesti egyetemisták határoztak arról, hogy Lengyelországgal való szolidaritási tüntetést szerveznek október 23.-án Noha a tüntetést nem engedélyezték, hatalmas tömeg gyűlt össze a délutáni órákban. A kommunista vezetőkön a kapkodás lett úrrá Az MDP főtitkára, Gerő Ernő éppen Belgrádból tért vissza, ahol a jugoszláv vezetők támogatását szerette volna megszerezni politikájához, sikertelenül. A

bizonytalankodó kormány végül is engedélyezte a tüntetést, s késő délután több, mint kétszáz ezer ember gyűlt össze a parlament előtti téren. A tüntetők követeléseiket 16 pontban fogalmazták meg, melyek között szerepelt a szovjet csapatok azonnali kivonása, Nagy Imre vezetésével új kormány alakítása, többpárti választások kiírása, a magyar-szovjet viszony felülvizsgálata, a teljes vélemény-, szólás-és 52 53 sajtószabadság megvalósítása. A tüntetők ledöntötték a zsarnokság jelképének tekintett Sztálin szobrot. A rádiónál lövöldözések kezdődtek A magyarországi szovjet nagykövet, Jurij Andropov nyomást gyakorolt a párt központi bizottságára, hogy elkerüljék az összecsapást, s végül a pártvezetésen belül ismét egy rossz kompromisszum született: 24.-én Nagy Imre lett a miniszterelnök, s Gerő Ernő megtartotta pártfőtitkári funkcióját. A pártvezetés kérésére szovjet tankcsapatok vonultak be

Budapestre, akikkel a főváros több pontján fegyveres felkelők vették fel a tűzharcot. A szovjet hadsereg megjelenése Budapesten a forradalmat nemzeti szabadságharccá változtatta, s a felkelők elszántságát csak növelte az Államvédelmi Hatóság tagjai által a parlament épületénél 25.-én leadott sortűz, melynek számos áldozata lett Közben Budapestre érkezett a szovjet pártvezetés küldötteként A. Mikoján és M Szuszlov, akik Gerőt lemondásra késztették, s tárgyaltak a miniszterelnökkel, melynek eredményeképpen Nagy Imre 28.-án bejelentette a szovjet csapatok Budapestről való kivonulását és az országból való teljes kivonulásukról a tárgyalások megkezdését, az ÁVH feloszlatását, az amnesztiát, a Kossuthcímer visszaállítását és március 15. nemzeti ünneppé nyilvánítását A bukott kommunista rezsim vezetői Moszkvába menekültek. 30-án a többpártrendszer visszaállítása eredményeként Nagy Imre kormányába

szociáldemokrata, parasztpárti és kisgazda politikusok is bekerültek, s helyreállt a sajtószabadság. A miniszterelnök 31-én végzetesnek tűnő bejelentést tett: Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és semleges lesz. A szovjetek sem a szocializmus feladását (amit visszafordíthatatlannak tekintettek), sem Magyarország semlegességét, ám még kevésbé a Varsói Szerződésből való kilépését nem tudták elfogadni. Ahhoz, hogy elkerüljék a szocialista tömb összeomlását, példát kellett statuálniuk. A szovjet vezetés a szuezi válság okozta nemzetközi helyzetet kihasználva, elhatározta, hogy fegyveres erővel töri le a magyar nép forradalmát és szabadságharcát. Az Egyesült Államok kormánya bizalmasan közölte a szovjet kormánnyal, hogy nem érdekelt Magyarország ügyében. A szovjet támadás 2500 tankkal november 4-én indult meg, hogy megvédjék a „forradalmat” a „reakcióval” szemben. Nagy Imre miniszterelnök felhívást

intézett a nyugati demokráciákhoz és a világ közvéleményéhez. Bár az ellenállás szétszórtan 13-ig tartott, az óriási túlerőben lévő szovjet csapatok néhány óra alatt leverték a magyarok forradalmát és a szabadságharcát. A szovjet támogatással hatalomra került és ugyancsak reformkommunista Kádár János vezette „forradalmi munkás-paraszt kormány” kezdetben elhatárolta magát a Rákosi rendszertől, megszüntette a kötelező terménybeszolgáltatást, de felszámolta a többpártrendszert és a sajtószabadságot, és keményen megtorló politikát folytatott. Az országból kétszáz ezer ember elmenekült, 1956-61 között több ezer embert börtönbe zártak és internáltak, s mintegy ötszázat kivégeztek, köztük 1958-ban Nagy Imrét és közvetlen munkatársait. A magyar forradalom és szabadságharc nemzetközi következményei A magyarországi forradalom és szabadságharc leverése világosan megmutatta a desztalinizáció határait:

sem a szocializmus, sem a szövetségi rendszer, azaz a Varsói Szerződés megkérdőjelezéséhez nem vezethetett. A szovjet katonai beavatkozás Magyarországon arra is rámutatott, hogy a Kominform felszámolása nem jelentette a szovjet befolyás csökkenését. Tudni kell, hogy a katonai beavatkozás előtt a szovjet vezetés konzultált a szocialista államok vezetőivel, s azt jóváhagyta egyebek között Gomulka, Tito, de még a kínai pártvezetés is, ami csak megerősítette a Szovjetunió fennhatóságát a szocialista tábor felett. Ennek hatására is a szocialista tábor országainak többségében időlegesen visszatértek a keményebb vonalvezetéshez: az NDK-ban Ulbricht, Csehszlovákiában Novotny, de még 53 54 Lengyelországban is, Gomulka vezetésével. Jugoszlávia viszont egyre inkább az el nem kötelezettek mozgalmában találta meg a helyét. Tanulságos volt a nyugati országok kormányainak és közvéleményének reakciója a magyarországi

eseményekre. Mindenekelőtt az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsa már egy 1953. október 7-én készített titkos jelentésében megállapította, hogy „egy szatellita országnak a szovjet tömbről való leválasztása, vagy a szovjetekkel történő megállapodással vagy háborúval lehetséges”. Sem a magyarok, sem más kelet-európai nép képviselői nem ismerték ezt az opciót. Ezzel szemben a kelet-európai népek számára sugárzó nyugati rádiók, mint pl. a „Voice of America”, vagy a „Radio Free Europe” lázadásra és felkelésre ösztönöztek, miközben a nyugati hatalmak vezetői nagyon jól tudták, hogy nem fognak beavatkozni. Többek között a következőkben tárgyalandó szuezi válság miatt sem, ahol francia és brit csapatok követtek el agressziót Egyiptom ellen, illetve izraeli csapatok hatoltak be a Sinaifélszigetre. A közel-keleti válság megítélése kapcsán az Egyesült Államok és a Szovjetunió azonos platformra

került. Természetesen a magyar forradalom és szabadságharc leverése elleni tiltakozásul, az USA határozati javaslatot terjesztett az ENSZ BT elé a szovjet agresszió elítélése céljából, amit a szovjet képviselő ugyancsak természetes módon megvétózott. Eisenhower az Egyesült Államok akkori elnöke, később az „Emlékiratai”-ban utólag is rávilágított arra, hogy a magyarországi események kapcsán egy pillanatig sem gondolt semmilyen komoly akcióra:” Magyarország számunkra éppolyan hozzáférhetetlen ország, mint Tibet”. De azt is mondhatjuk, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió Magyarországon tesztelte azt az új nemzetközi politikát, melyet „békés egymás mellett élésnek” neveztek. Nyugat-Európa országaiban, s különösen Franciaországban és Olaszországban, ahol erős kommunista pártok léteztek a „magyar ügy” komoly visszhangra talált. Sok értelmiségi ekkor fordított hátat a kommunizmusnak. Franciaországban

pl a filozófus Jean-Paul Sartre, a történész Le Roy Ladurie, vagy a színészpár Simone Signoret és Yves Montand. A legfontosabb tanulságok azonban a következők: a magyar felkelés leverése fordulatot jelentett a hidegháború történetében több vonatkozásban is. A Szovjetunió számára világossá vált, hogy nem kell tartania a nyugati hatalmak beavatkozásától a saját érdekszférájában, s ezáltal a XX. kongresszuson Hruscsov által meghirdetett „békés egymás mellett élés” gyakorlata folytatódhatott. Ugyanakkor a nyugati tömb számára a kommunista elnyomás valósága és brutalitása teljes megvilágításba került. A közvélemény egy része végleg lemondott a második világháború végén kialakult ideológiai illúziókról. Magyarországon a forradalmat és a szabadságharcot követő represszió azokat is sújtotta, akik őszintén hitték, hogy a desztalinizáció folyamata elvezethet a politikai rendszer liberalizálásához vagy

megreformálásához. Nagy Imre újratemetése 1989 június 11-én már a megreformálhatatlan rendszeren mutatott túl. 54 55 A szuezi válság Ez a konfliktus nemcsak a hidegháború egyik legfőbb válságát, hanem a nyugateurópai hatalmak és a nem európai országok kapcsolatában bekövetkezett történelmi fordulatot is jelentette. Franciaország és Anglia utoljára próbálkozott önállóan fellépni a nemzetközi politikában, miközben az Egyesült Államok és a Szovjetunió a második világháború után először foglalt el hasonló álláspontot, emlékeztetve ezzel a nyugat-európai hatalmakat, hogy a világhatalmi döntések centrumai már nem Párizsban és Londonban, hanem Washingtonban és Moszkvában vannak. Ettől kezdve – különösen Franciaország – tartós bizalmatlanságot táplált egy olyan szövetségessel szemben, mely határozottan húzta meg a „ki mit tehet” vonalát a szövetségi rendszeren belül. Izrael sikeres katonai akciót

hajtott végre, és ettől kezdve nagyon szorosan kötődik a Nyugathoz. Nasszer ezredes katonai veresége mellett igen jelentős diplomáciai sikert ért el, ami hozzájárult ahhoz, hogy a „harmadik világ” születésben lévő mozgalmának egyik tekintélyes vezetője legyen. A válság eredete Egyiptom és Nasszer A válság eredete valójában a messzire visszavezető egyiptomi helyzetben rejlett. Az első világháború alkalmat adott Nagy-Britanniának, hogy Egyiptom feletti uralmát jogilag is szentesítse: 1914. december 18-án Egyiptom angol protekturátusként hivatalosan is kivált a török birodalomból. Nemzeti felkelések sora után a brit kormány 1922 február 28-án kihirdette Egyiptom formális függetlenségét, ám Egyiptom továbbra is brit protekturátus maradt. Az 1923-as alkotmány szerint Egyiptom alkotmányos monarchia lett Az 1936-ban lebonyolított választások eredményeképpen Nahász pasa vezetésével Vafd-párti kormány jött léte (az 1918-ban

alakult és 1953-ban betiltott és feloszlatott párt Egyiptom függetlenségét a Nagy-Britanniával folytatott tárgyalások útján igyekezett képviselni), amely flottatámaszpontokat biztosított a britek számára Port Szaidban és Alexandriában, megengedte angol csapatok állomásoztatását a szuezi övezetben és az 1936-ban megkötött szövetségi és katonai szerződés értelmében átengedte Nagy-Britanniának a Szudán feletti uralmat, valamint az egyiptomi hadsereg és rendőrség ellenőrzését. Egyiptom brit protekturátusi státusza tehát megszilárdult. 1937-ben I Faruk király (1936-52) megbuktatta a Nahász-kormányt és megpróbálta felszámolni a protektorátusi státuszt: az országot felvették a Népszövetségbe. A nemzetközi feszültség növekedése és a második világháború kitörése nyomán azonban a britek megerősítették a befolyásukat Egyiptom felett, s 1942-ben erővel kényszerítették ki a királytól egy nyugatbarát miniszterelnök

kinevezését. Egyiptom 1939 szeptemberében, ill. 1940 júniusában megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Németországgal és Olaszországgal, a hitleri Németországnak azonban csak 1945. február 28án (!) üzent hadat (Az egyiptomi nacionalisták fasisztabarát szimpátiáját az magyarázta, hogy számukra az első számú ellenfél az országot megszállva tartó Nagy-Britannia volt). Mindazonáltal Egyiptomba is betörtek a német-olasz fasiszta csapatok, melyek 1942. októberében El Alameinél döntő vereséget szenvedtek a szövetségesektől. Egyiptom 1943 augusztusban felvette a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. A háború után a britek új megoldást kerestek jelenlétük biztosítására: elismerték az egyiptomi kormány autonómiáját és 1946. októberében kivonták csapataikat Kairóból, Alexandriából és a Nílus-delta vidékéről. Mindez azonban kevésnek tűnt az egyiptomi tömegek szemében, akiknek az elégedetlensége tovább fokozódott

az 1948-ban az Izrael ellen 55 56 indított – egyiptomi, iraki, libanoni, szíriai, szaúd-arábiai, transzjordániai – támadást követő súlyos vereség kapcsán. A kormány a tömegek nyomására 1951 októberében felmondta az 1899. évi kondomíniumi szerződést és az 1936-os angol-egyiptomi paktumot Faruk-király rendszere azonban ekkora már teljesen diszkreditálódott és 1952-ben tüntetések, lázadások robbantak ki. A hadseregben szerveződő nemzeti érzelmű „Szabad Tisztek Szövetsége”, M Nágib tábornokkal és G.A Nassszer ezredessel az élén július 23-án megdöntötte a király uralmát, miután államcsínnyel magához ragadta a hatalmat. A „Forradalmi Tanács” nemcsak a brit jelenlét (és általában a térségben a nyugati jelenlét) ellen harcolt, hanem a rendkívül nagy társadalmi egyenlőtlenség csökkentését is célul tűzte ki:1952-ben földreformot vezetett be. 1953 június 18-án kikiáltotta a köztársaságot 1954. október

19-én rákényszerítette Angliát a szuezi övezet kiürítését elrendelő szerződés megkötésére (a kiürítés 1956. június 18-án fejeződött be), támogatta az algériai felkelést, miáltal a franciák is ellenségesen tekintettek rá, egyre élesebb kirohanásokat intézett Izrael ellen, ami az izraeli kormány bizalmatlanságát növelte, támogatta továbbá a békés egymás mellett élés politikáját (Egyiptom 1955. áprilisban részt vett a bandungi konferencián) 1954re Nasszer minden hatalmat (köztársasági elnök, miniszterelnök, Forradalmi Tanács elnöke, hadsereg főparancsnoka) a kezében összpontosított, hogy így garantálja országa függetlenségét. A nemzetközi játéktér ellentmondásai Az Egyesült Államok a „feltartóztatási” politika keretében – mint korábban láttuk – sorra kötött regionális paktumokat (NATO, SEATO), s a Szovjetunió bekerítésének teljessé tétele érdekében Nagy-Britanniával együtt létrehozta a

„Bagdadi Paktumot”, amely a KözelKelet nyugatbarát országait foglalta magában. Nasszer több okból is elutasította, hogy Egyiptom részt vegyen ebben a paktumban: nem játszott volna benne vezető szerepet, a brit gyámkodás elviselhetetlen lett volna számára, és elveszítette volna a hitelét az egyiptomi nacionalisták körében, s végül az éppen formát öltő el nem kötelezettségi mozgalom szellemével ellentétes lett volna a paktumban való részvétel. Sőt Sztálin halála után, Egyiptom, miként Szíria is, közeledett a Szovjetunióhoz, és külpolitikáját a volt gyarmatok és a függetlenségük kivívásáért még harcoló országok irányában fordította. Ez időszakban a Szovjetunió fenntartások nélkül támogatott a gyarmattartó hatalmak ellen harcoló „nemzeti burzsoáziákat”. Mindamellett Nasszer a pánarabizmust offenzívebbé akarta tenni és katonailag akart revansot venni Izraelen az 1948-ban elszenvedett vereségért. Ezért az

egyiptomi hadsereg modernizálásába kezdett (ezzel az iraki hadsereg erőfölényét is ki akarta egyensúlyozni, mely a „bagdadi paktum” keretében komoly támogatást kapott a nyugati országoktól). Nasszer a hadsereg modernizálása céljából az Egyesült Államok kormányához fordult, amely a támogatást összekapcsolta Egyiptomnak a „bagdadi paktumba” való belépésével. Nasszer ezt a feltételt nem fogadta el, és a szovjet kormányhoz fordult, amely haladéktalanul cselekedett. Egy 1955 júliusban kötött kétoldalú egyezmény alapján Egyiptom nagyon modern páncélosokat és tüzérségi eszközöket kapott Csehszlovákiától, a Szovjetuniótól pedig Míg 15-ös harci repülőgépeket. A hét éves külügyminisztersége (195259) alatt folyamatosan erőpolitikát folytató John Foster Dulles baklövései következtében a Szovjetunió megvetette a lábát a Közel-Keleten, mivel a fegyverszállítmányok Egyiptomba érkezését katonai tanácsadók

érkezése követte. Nasszer tehát hasznot akart húzni a két tömb között ügyesen lavírozó politikából, és szoros gazdasági kapcsolatok ápolására törekedett a nyugati országokkal is. Az egyiptomi kormány egy nagyszabású fejlesztési programba kezdett, s elhatározta egy hatalmas gát megépítését a Níluson, Asszuánban. Ennek kivitelezéséhez, mivel a 56 57 beruházás meghaladta az ország pénzügyi lehetőségeit, nagy mértékű hitelre volt szüksége, s Nasszer természetes módon egy nemzetközi pénzintézethez, a Világbankhoz fordult, amely azzal a feltétellel adott volna hitelt, hogy a gátépítési programban részt vehessen az Egyesült Államok és Nagy-Britannia is. A szovjet kormány erre bejelentette, hogy hajlandó az egész beruházást finanszírozni. Nasszer azonban a két tömb közötti kiegyensúlyozott politika szellemében a Nyugattal is egyezséget akart kötni. Az amerikai adminisztráció azonban közölte, hogy nem ad hitelt

egy olyan országnak, melyet ellenségesnek ítél. Itt azt kell tudni, hogy Foster Dulles külügyminiszter a Bandungban kimunkált „semlegességi politikát” egyszerűen a kommunizmus leplezett formájának tekintette, annál is inkább, mivel a bandungi konferencián a Kínai Népköztársaság delegációja igen figyelemre méltó szerepet játszott (Egyiptom 1956. májusban elismerte a Kínai Népköztársaságot, s ezt a diplomáciai lépést az Egyesült Államok vele szemben tett barátságtalan gesztusnak értékelte). Az amerikai kormány elutasítására Nasszer igen kemény választ adott. 1956 július 26-án Alexandriában tomboló tömeg előtt bejelentette a Szuezi-csatorna Társaság államosítását és a csatornaforgalomból az egyiptomi államkasszába befolyt jövedelemnek az asszuáni gát finanszírozására való fordítását. A nemzetközi válság A Szuezi-csatorna Társaság államosításának bejelentésével Nasszer nem sértette az Egyesült Államok

létfontosságú érdekeit. A Szuezi-csatorna az USA számára másodlagos jelentőséggel bírt: az amerikai hajók csak nyolc százalékát tették ki a csatorna forgalmának. A döntés bejelentése egészen mást jelentett Franciaország és főleg Nagy-Britannia számára, hiszen a Társaság részvényeinek nagy többsége francia és angol kézben volt. Ezen kívül azonban fennálltak még más szempontok is: a Társaságnak az egyiptomi állammal kötött szerződései tartalmazták, hogy tizenkét év múlva a csatorna az egyiptomi állam tulajdonába kerül. Nasszer tehát szerződést szegett ugyan az államosítás előre hozatalával, de nem jogtalan eltulajdonítást hajtott végre, mert bejelentette, hogy a részvényeseket a (bejelentés előtti) párizsi tőzsdeárfolyamok alapján kártalanítják. De hát akkor mégis mivel magyarázhatók a bejelentést követő heves reakciók? Figyelembe kell venni az egyiptomi kormány döntésének formáját és bejelentési

módját. Nasszer ugyanis úgy jelentette be az államosításra vonatkozó döntést, mint az imperialista hatalmakra mért csapást, ami Egyiptomban tovább növelte az egyiptomi elnök tekintélyét. A többi közel-keleti állam feszülten várta, hogyan reagálnak a nyugat-európai hatalmak, melyekhez nyílt kihívást intézett a pánarabizmus vezetője. Mindazonáltal a francia és az angol válasznak mások voltak a valódi indítékai. Franciaországban a kormány élén a szocialista Guy Mollet állt, s kormányzásához a nemzetgyűlési többséget az év eleji választásokon nyertes „Köztársasági Front” adta. A francia baloldali kormány válaszát kétféle megfontolás alakította. Egyrészt politikusi és újságírói körökben Nasszert a két világháború közti fasiszta diktátorokhoz hasonlították. Ennek alapján a politikusok el akartak kerülni egy „újabb Münchent”, azaz azt gondolták, hogy gátat kell vetni az egyiptomi totalitárius

diktatúra kalandjainak. Ezt az elgondolást erősítették azok az ismeretek, melyek szerint a „Szabad Tisztek Szövetségének” egyes tagjai a második világháború előtt és alatt szimpatizáltak Németországgal és Olaszországgal. Tény, hogy a francia, de az angol közvélemény szemében ez a tény morális igazolást adott az Egyiptom elleni fellépéshez. A francia kormány számára volt azonban egy ennél fajsúlyosabb megfontolás is: az algériai háborúban ugyanis a francia vezetők szemében Egyiptom az algériai probléma egyik kulcs elemét jelentette, mivel az egyiptomi elnök erőteljes diplomáciai és erkölcsi (de csekély 57 58 anyagi és katonai) támogatásban részesítette az algériai „nacionalistákat”, sőt politikai menedéket nyújtott nekik. A francia politikus osztály tagjai szinte mániákusan ragaszkodtak egy hihetetlenül egyszerű és szinte már primitív magyarázathoz: az algériai lázadás mögött kommunista összeesküvés

áll, amely Egyiptomot használja „átjátszó reléként”. Ebből ugyancsak leegyszerűsítő logikával adódott a megoldás: meg kell dönteni Nasszer uralmát, s máris összeomlik az algériai lázadás. Ezt a kalandorpolitikát két nemzetközi incidens is színezte: egyrészt 1956. október 14-én egy francia hadihajó az algériai partok mentén, de nemzetközi vizeken feltartóztatta és átkutatta az Athos nevű hajót, fedélzetén egyiptomi fegyverszállítmánnyal (Egyiptom ritka fegyverszállításainak egyike az algériai Nemzeti Felszabadítási Frontnak-FLN), és másrészt francia vadászgépek október 22.-én eltérítették a Ben Bellát és társait Rabatból Tuniszba szállító repülőgépet, majd Ben Bellát 1962 júniusáig börtönben tartották Franciaországban. (Ben Bella a második világháborúban a Szabad Franciaország hadseregében harcolt. 1945-ben belépett az algériai Néppártba, 1947-től részt vett a Mozgalom a Demokratikus

Szabadságjogok Győzelméért tevékenységében. 1950-ben a francia hatóságok bebörtönözték, 1952-ben megszökött a börtönből. Kairóban megszervezte az FLN-t, s az újabb börtönévek után 1962. októberben a független algériai kormány elnöke lett. 1963-tól az FLN főtitkára és köztársasági elnök 1965 júniusában kormányának honvédelmi minisztere, Houari Bumedien megbuktatta). Mindkét esetben nyilvánvaló volt, hogy Guy Mollet szocialista kormányának nehézséget okoz a francia fegyveres erők ellenőrzése és nem tehetett mást, mint védte ezeket az akciókat. A szuezi expedíció a francia kormány újabb és újabb harcias szellemű rálicitáló megnyilvánulásainak betetőződése volt. Az angol kormányt főleg a „nasszerista ragály” közel-keleti terjedésének lehetősége nyugtalanította és ezért konszolidálni akarta a törékeny iraki és jordániai rezsimet. Az angol külügyminisztérium (Foreign Office) úgy vélte, hogy egy

erődemonstráció ráveheti Egyiptomot a „bagdadi paktumhoz” való csatlakozásra. Az angolok számára a Szuezi csatornának komoly tétje volt: a hajóforgalom 35%-t brit hajók tették ki. És élt még egy eszme az angol kormányzati körökben: a Szuezi-csatorna a brit birodalom létfontosságú ütőere, s még inkább akkor, amikor a birodalom szétesni látszik. A nasszeri kihívás első számú célpontja valóban Anglia volt és Londonban úgy vélték, hogy a brit befolyás megőrzése az (olajmezők miatt kiemelkedő fontosságú) régióban határozott fellépéssel biztosítható. Hozzá kell ehhez tenni, hogy az angolok nagyon jól ismerték Egyiptomot, ahonnan két éve kezdték kivonni csapataikat, amit nagyon rossz néven vettek. Tehát okot kellett találni a brit csapatok visszatérésének igazolására, hogy erődemonstrációt tartson az országban és a régióban, s ezzel gyengítse az egyiptomi elnök tárgyalási pozícióit. Az erőpróba Az Egyesült

Államok kormánya felfogva a helyzet súlyos voltát, minden tőle telhetőt megtett, hogy mérsékletre intse angol és a francia szövetségeseit. Másrészt számolnia kellett a régióban lévő arab szövetségeseinek – mint pl. Szaud-Arábia – érzékenységével és tartott attól, hogy az arab világ átáll a szovjet tömbbe. Éppen ezért Nasszer bejelentése után, Dulles külügyminiszter sietett kijelenteni, hogy az Egyesült Államok kizárja az erőalkalmazást Egyiptom ellen: ez világos jelzés volt európai szövetségeseinek is, akik július 28-án katonai beavatkozásról határoztak, de egyúttal megállapították, hogy egy ilyen akció kivitelezéséhez hiányoznak még a megfelelő eszközök. Ennek ellenére hozzáfogtak a partraszállás részleteinek a tervezéséhez, de keresték a diplomáciai lehetőségeket is, már csak azért is, mert Dulles egy nemzetközi konferencia összehívására tett javaslatot. Így aztán 1956 nyarát intenzív

diplomáciai tevékenység jellemezte. Augusztus 16-23 között Londonban tanácskozott a csatornát használó 22 ország képviselője, köztük a Szovjetunió képviselője is. 58 59 18-an egyet értettek a csatornahasználati szabályzat kidolgozásában, mely szerint a forgalmat egy nemzetközi iroda igazgatná, amelyben a használó országok Egyiptommal egyenlő arányban lennének képviselve. Foster Dulles bizonyos lévén abban, hogy Nasszer elutasítja ezt a tervet, egy olyan rendezési tervet javasolt, miszerint Egyiptomot illetné a révkalauzolás. Nasszer mindkét javaslatot némi megvetéssel elutasította. Az Egyesült Államok kormánya is úgy látta, hogy a helyzet válságosra fordult. Franciaország és Anglia, mielőtt katonai akcióba kezdtek volna, tettek még két utolsó kísérletet a helyzet rendezésére. Először a Szuezicsatorna Társaság visszahívta a csatornán működő révkalauzokat, arra számítva, hogy így az egyiptomiak megoldhatatlan

technikai nehézségekkel kerülnek szembe, s feladni kényszerülnek intranzigens álláspontjukat. A manőver azonban meghiúsult, mivel a visszahívott révkalauzokat pótolták a keleti tömb országaiból származó révkalauzok, akik nem engedelmeskedtek a Társaság döntésének, sőt még az egyiptomiak is kiképeztek néhány révkalauzt gyorsított eljárással. Anglia és Franciaország végső erőfeszítésként az ENSZ-hez fordultak, ott viszont megvétózta kérésüket a szovjet delegátus. A diplomáciai megoldás lehetősége ezzel teljesen kimerült. A csatorna visszaszerzésére maradt a katonai beavatkozás, melyet támogatott az angol és francia közvélemény nagy része, amely azt várta el kormányától, hogy „leckéztesse meg” az egyiptomi elnököt. Ez a döntés az izraeli kormánnyal egyetértésben született meg Az egyeztetést a francia kormány kezdeményezte, mivel London és Tel-Aviv kapcsolatai nem voltak igazán jók az angol kormány hosszú

ideje tartó arabbarát politikája miatt. Ezzel szemben Franciaország és Izrael között a kapcsolatok rendkívül barátiak voltak: izraeli (Ben Gourion, Golda Meir) és francia szocialisták régóta ismerték és nagyra becsülték egymást. Sőt Franciaország 1956 nyarán ultramodern fegyvereket szállított Izraelnek (páncélozott járművek, Mirage IV. típusú repülőgépek stb) Az izraeli kormány ez időszakban az arab országok ellen indított preventív háború mellett döntött, hogy széttörje az ország köré vont ellenséges gyűrűt, amit a nagy arányú egyiptomi és iraki fegyverkezés még nyugtalanítóbbá tett. Az izraeli kormány a megelőző háborúval kapcsolatos döntéséről július végén tájékoztatta a francia kormányt, mely megértést tanúsított. A brit kormány azonban tartózkodóan fogadta a zsidó állammal való katonai együttműködést, mert attól tartott, hogy teljesen elveszíti az arab államok szimpátiáját. Ám a francia

kormány nyomásának hatására megszületett a három ország közös katonai akciójának a terve, melynek forgatókönyvéről egy titkos tanácskozás során döntöttek a Párizs melletti Sèvres-ben (október 22-24). A katonai beavatkozás forgatókönyve egyszerű volt: Izrael nagy arányú meglepetésszerű támadást indít Egyiptom ellen a Sinai-félszigeten azzal a céllal, hogy csapatai elérjék a Szuezi-csatornát. A francia és az angol kormány ekkor ultimátumot küld a szemben álló feleknek, hogy haladéktalanul tegyék szabaddá a csatorna-övezetet. Nasszer várható elutasítása után, francia és angol csapatok szállnak partra. Az izraeli harckocsi oszlopok előre törésének biztosításához, szükségesek francia és angol légitámadások is, mert csak az egyiptomi légierő jelent komoly fenyegetést az izraeli alakultak számára. Az izraeli hadsereg Moshe Dayan tábornok irányításával október 29.-én lépett akcióba a Sinai-félszigeten.

Másnap, az előzetes tervnek megfelelően Izrael és Egyiptom ultimátumot kapott a francia és az angol kormánytól, amely máris némi fenntartással élt, mivel arab szövetségesei diplomáciai nyomást gyakoroltak rá Izrael megfékezése céljából. A francia kormány nyomása azonban erősebbnek bizonyult, mert 31.-én az angol légierő bombázni kezdte Egyiptom legfontosabb légi bázisait. Ezzel szemben viszont az angol kormány a „Mousquetaire művelet” október 5.-re való halasztását kérte, amely a Cipruson található angol támaszpontokról indult meg. Az intervenciós csapatok partraszállása Port-Szaidban történt meg, és nem Alexandriában, hogy senki ne érthesse félre Franciaország és Anglia szándékát, hogy tudniillik nem Egyiptomot akarják visszahódítani, hanem kizárólag a csatornát akarják védeni. A villámháborút indító izraeli hadsereg gyors sikereket ért el, felszabadította Eilat 59 60 izraeli kikötőt, fenyegette Szuezt,

miután elfoglalta a Mitla-hágót. Egy ilyen hadműveleti helyzetben az angol-francia partraszállás megadta a kegyelemdöfést az egyiptomi hadseregnek. November 6-án az intervenciós csapatok akadálytalanul nyomultak előre a csatorna mentén, ám 7.-én megálltak az ENSZ tűzszüneti felszólítása nyomán A nemzetközi nyomás Az ENSZ valójában már november 4.-én tűzszünetet rendelt el Másnap éjszaka a Szovjetunió igen kemény hangú ultimátumot juttatott el a francia és az angol kormánynak, atomfegyver bevetésével fenyegetve meg Londont és Párizst. Természetesen az ultimátum címzettjei tisztában voltak vele, hogy csak megfélemlítésről van szó, hiszen a Szovjetunió nem robbantana ki egy világháborút Nasszer megvédése érdekében. Mindazonáltal az érintett kormányoknak foglalkozniuk kellett az ultimátummal, annál is inkább, mert a harcias hazai közvélemény kezdett lecsillapodni. De a szovjet ultimátum leginkább azt a célt szolgálta,

hogy Washington maximális nyomást gyakoroljon európai szövetségeseire. Az amerikai fővárosban Eisenhowert, az Egyesült Államok elnökét azért is bosszantotta a szuezi válság, mert az egybe esett az amerikai elnökválasztási kampány utolsó felvonásával és a magyar forradalomnak és szabadságharcnak a szovjet harckocsik általi leverésével. A november 6-án újjáválasztott Eisenhower elhatározta, hogy helyreállítja a rendet a kaotikus nemzetközi kapcsolatokban, melyet saját szövetségesei idéztek elő. Az amerikai kormány szemében a gyarmatosításra emlékeztető angol-francia katonai intervenció kockáztatja Washington jó kapcsolatát az arab országokkal, ezen kívül pedig az egész Nyugat szembe kerülhet a „harmadik világ” egészével, melyet felháborított ez az akció. És végül az amerikai kormányzat számára ez jó alkalom volt arra, hogy felülírja a brit történelmi hegemóniát a Közel-Keleten és világosan megmutassa e

térség országainak is, hogy az amerikai hatalom szuperhatalom. Washington igen eltökélten lépett fel, hiszen azonnal bevetette az olajfegyvert. A Szuezi-csatorna november 1.-étől hajózhatatlan volt, mivel az egyiptomiak elsüllyesztettek számos hajót, márpedig a Nyugat-Európába érkező olajszállítmányok nagy része a csatornán keresztül áramlott. Szíria viszont olyan olajvezetékeket robbantott fel, melyek az iraki olajat szállították. Az olajszállítmányok szünetelése miatt rendkívül nehéz helyzetbe került angolok és franciák az amerikai kormányhoz fordultak segítségért, de „süket fülekre” találtak. Másrészt amerikai pénzemberek erős támadást indítottak az angol font ellen, mely gyorsan veszített az értékéből. Ezt követően az angol kormány pénzügyi támogatási kérelmének kielégítését az amerikai kormány feltételhez kötötte: Londonnak el kell fogadnia az ENSZ által elrendelt tűzszünetet. Mivel a katonai

intervencióra szerveződött hármas koalíció leggyengébb láncszeme – az akció tekintetében kezdetben is kissé vonakodó – Anglia volt, a brit kormány azonnal elfogadta az amerikai kormány feltételét. A francia kormánynak sem volt ezután más választása. Az izraeli hadsereg, amely teljes mértékben elérte az izraeli kormány által kitűzött célokat, ugyancsak leállította az offenzíváját. November 7-én az ENSZ nemzetközi erők felállításáról határozott, melyek felváltották az angol, francia és izraeli erőket. Konklúzió A szuezi válság bizonyos értelemben kedvezett Izraelnek, amely két fontos területen ért el eredményt: a visszafoglalt Elat-kikötő révén szabaddá vált számára az Akabai-öböl, s ezzel szabad kijáráshoz jutott a Vörös-tengerhez. Másrészt az Egyiptommal való határát ettől 60 61 kezdve nemzetközileg garantálták. (Ezek az eredmények azonban sajnos nem zárták ki az arab államok és Izrael közötti

későbbi háborúk lehetőségét). Nemzetközi síkon azonban némileg megváltozott Izrael megítélése: addig általában, mint az agresszív arab világ potenciális áldozatára tekintettek, mostantól fogva – látványos katonai fellépésének köszönhetően – sokan egy hódító imperialista állam képét vetítették rá. Egyiptom paradox módon győztesen került ki ebből a háborúból, mert ugyan az egyiptomi hadsereg katonai szempontból súlyos vereséget szenvedett, de az ország elnöke, G. A. Nasszer komoly diplomáciai győzelmet aratott Ettől kezdve az egész arab világban óriási népszerűségre tett szert, s megkérdőjelezhetetlen vezetője lett a pánarab eszmének. De túl ezen, ez a diplomáciai győzelem szimbolikusan az egész „harmadik világ” győzelme is volt, mert egy szegény és gyenge ország meghátrálásra tudta kényszeríteni az európai kolonialista hatalmakat. A sikerére büszke Nasszer azonban nem tudta levonni ennek a

válságnak a materiális következményeit és országa továbbra is gyenge maradt, amit a „harmadik világ” hatásos diskurzusával próbált újra és újra leplezni. A válság nagy vesztesei kétségkívül Anglia és Franciaország volt. Nagy-Britannia uralmi rendszere megrendült a Közel-Keleten. Néhány korábbi szövetségese eltávolodott tőle: Jordánia felmondta a Nagy-Britanniával kötött szerződését és a jordániai hadsereget ezidáig irányító angol Glubb pasának távoznia kellett. Irak is megpróbálta lazítani a britekkel való kapcsolatát, és nem vett részt a „bagdadi paktum” értekezletein, ha a brit képviselők jelen voltak. Valójában azonban az angolokkal korábban nagy mértékben kompromittálódott iraki vezetés – minden erőfeszítése ellenére – elszigetelődött, és 1958. július 14-én egy államcsíny véget vetett az iraki monarchiának. Franciaországban a szuezi válság rávilágított a IV. Köztársaság számos

gyengeségére és a szánalmasan meghátrálni kényszerült baloldali kormány csúfos kudarcot szenvedett. A baloldalon komoly viták robbantak ki, melynek eredményeképpen a szocialista SFIO szétszakadt. A hadsereg pedig úgy érezte, hogy – a következőkben tárgyalandó – indokínai háború után ismét megalázták. Ez magyarázza részben az algériai fellépésének gyakori brutalitását. Végül a szuezi válság rávilágított a „két nagy” hatalmára a nemzetközi színtéren. Tény, hogy a konfliktus megoldásában az Egyesült Államok játszotta a fő szerepet. Mint a magyarországi válsággal, úgy a szuezi válsággal kapcsolatban is létezett a két szuperhatalom hallgatólagos egyetértése a közvetlen konfrontáció elkerülése érdekében. Az Egyesült Államok pozíciója megerősödött a Közel-Keleten, s felváltotta a briteket egyes arab államok feletti gyámkodás tekintetében. Ezáltal persze egyre inkább részese lett a régió

konfliktusainak. A politikai mérleg nagyon kedvező volt a Szovjetunió számára is, mely hosszú időre szilárdan „meghonosodott” Egyiptomban és Szíriában, s ezáltal elsőrendű szerepet tudott betölteni egy olyan régióban, amelyben korábban semmilyen szerepe nem volt. A Szovjetunió a fiatal nemzeteket az imperializmus ellen védő hatalom képében jelent meg a nemzetközi politikában, gyorsan elhomályosítva ezáltal a magyarországi katonai beavatkozásának negatív hatását. A Szovjetunió és az Egyesült Államok tehát már a Közel-Keleten is szemben állt egymással. Jelenlétük komoly fenyegetést is magában rejtett a térség jövőjére nézve szövetséges államaik esetenként igen súlyos érdekütközései következtében. 61 62 Az indokínai háborúk Ha a második világháború után csaknem három évtizedig tartó indokínai háborúk tárgyalásába kezdünk, akkor egyszerre kell beszélünk a dekolonizációról, a hidegháborúról

és Indokína népei közötti kibékíthetetlen ellentétekről. Valójában az Indokína néven ismert földrajzi térség a XIX. század második felében kezdődő francia gyarmatosítás terméke, amely különféle népeket fogott össze francia uralom alatt. Az 1987-ben létrehozott Indokínai Unióhoz tartozott Kokinkína (Nam Bo), amely gyarmat volt, az Annamot (Trung Bo) és Tonkint (Bac Bo) magában foglaló Annam Birodalom, amely protektorátus volt, miként a kambodzsai és laoszi királyság. Ezek a gyarmati divíziók nagy mértékben mesterségesek voltak, mert Kokinkínában, Annamban és Tonkinban (a három Ky) leginkább vietnamiak éltek, miközben a kambodzsai és laoszi népek történelme és kultúrája jelentősen eltért az övékétől. Amíg Vietnamot a kínai civilizáció hatotta át erősen, addig Kambodzsában és Laoszban az indiai civilizáció hagyott mély nyomokat, s talán ebben rejlik az indokínai dráma egyik oka. Az első indokínai háború

Előzmények 1930-ban Nguyen Ai Quoc, ismert nevén, Ho Shi Minh létrehozta az Indokínai Kommunista Pártot, amely hamarosan a francia gyarmatosítás elleni nemzeti harc motorjává vált. De a francia jelenlétre igazi csapást csak az 1941-ben bekövetkezett japán megszállás hozott. A japánok pánázsiai progandája kétségkívül hatott az indokínai nacionalizmus felerősödésére, de az annami burzsoá nacionalizmust kompromittálta a japán megszállókkal való kollaboráció. A japán megszállás és fennhatóság ellenében Ho Shi Minh azonban 1941 májusban megalakította a Vietnami Függetlenségi Ligát (Vietminh), amely a japán megszálló erők ellen indított támadásokat az amerikai titkosszolgálatok támogatásával. 1944-ben a japánok meghátrálása már általános volt, de attól tartottak, hogy az Indokkínában még jelen lévő francia erők megtámadják őket, s ezért elhatározták, hogy lefegyverzik őket. 1945 március 9.-én

rajtaütésszerű támadást intéztek – Bao Dai bábcsászár támogatásával – valamennyi indokínai francia helyőrség ellen, s minden francia katonát és alkalmazottat internáltak, éppúgy, mint valamennyi a térségben tartózkodó francia állampolgárt. Március 11.-én Bao Dai kikiáltotta Vietnam függetlenségét A felszabadítási harcot azonban folytatta a Vietminh, amely 1943-tól kezdve erősen megvetette a lábát hét északi tartományban, és Japán 1945. szeptember 2-án bekövetkezett kapitulálásakor, az egyetlen szervezett erőt képviselte az országban. A potsdami egyezmény (1945. július) értelmében azonban az indokínai japán erők lefegyverzését a 16 szélességi foktól északra a kínaiakra, délre pedig az angolokra bízták. Ho Shi Minh számára a Csang Kai Sek-féle nacionalista Kína veszélyt jelentett, mert annexionista szándékokat tulajdonított neki, és hogy megelőzze a kínaiak berendezkedését, valamint Bao Dai császár

augusztus 25-én bekövetkezett lemondása után, augusztus 29-én ideiglenes kormányt hozott létre, majd szeptember 2-án Hanoiban kikiáltotta Vietnam függetlenségét, amely így demokratikus köztársasággá vált az amerikaiak nagyfokú egyetértésével, akik láthatólag nem akartak Indokínában támogatni egy összeomlott és diszkreditálódott gyarmatosító hatalmat. Roosevelt amerikai elnök már 1944. január 2-án azt írta Cordell Hull külügyminiszternek:”Indokína nem maradhat Franciaország uralma alatt, hanem egy nemzetközi bizottság fennhatósága alá kell 62 63 rendelni”. Ám utódja, Truman elnök jó viszonyt akart ápolni Franciaországgal, s ezért hozzájárult, hogy visszatérjenek a francia erők. Tény, hogy 1945-ben a Vietminh erős pozíciót foglalt el Tonkinban, melyet egyedül szabadított fel a japán megszállás alól, viszont az ország déli részén kevés befolyása volt, ahol az angolok is támogatták egy francia expedíciós

hadsereg visszatérését, melynek Leclerc tábornok volt a parancsnoka. A francia ideiglenes kormány már 1945 március 24-én határozottan kifejezte azt a szándékát, hogy újra kézbe veszi régi gyarmatai sorsát, bizonyos fokú autonómiát juttatva nekik az Indokínai Föderáció keretei között. Leclerc tábornok hadserege 1945. október 5-én az angol egységeket felváltva megszállta Saigont és két hónap alatt kiterjesztette ellenőrzését Kokinkínára. Időközben Hanoiban Ho Shi Minh nemzeti egységkormányt alakított, amely magában foglalta legkülönbözőbb vietnami nacionalista erőket: ezt a kormányt azonban, melyben a kommunisták mégiscsak döntő szerepet játszottak, nehezen fogadta el a nacionalista Kína, amely a kínai kommunista erőkkel való összecsapásra készült. E veszély tudatában Ho Shi Minh hajlott arra, hogy közeledjen a franciákhoz, akikkel lehetségesnek tűnt a tárgyalás (annál is inkább, mert a kommunisták részesei

voltak a felszabadulás utáni francia kormánynak). De a franciák is tárgyalni akartak a britek és a kínaiak távozásáról a vietnami lakosság széles köreivel történő megegyezésre támaszkodva. Leclerc tábornok is, aki tisztában volt a vietnami nemzeti érzés erejével, amivel csupán gyenge katonai eszközöket tudott felvonultatni, kísérletet tett a probléma politikai megoldására: 1946. március 6-án egy egyezményt írt alá Leclerc megbízottja, Jean Sainteny és Ho Shi Minh. Ám időközben de Gaulle tábornok D’Argenlieu admirálist küldte Franciaország főmegbízottjaként Saigonba, aki azonnal egyet nem értését fejezte ki az aláírt egyezménnyel kapcsolatban. Azt akarta, hogy Kokinkínát vonják ki a kommunista befolyás alól és e cél elérése érdekében helyi vietnami notabilitásokra és a kolonialista érdekeltségekre támaszkodott. Ho Shi Minh a helyzet megoldására Dalatban találkozott D’Argenlieu admirálissal, de a megbeszélés

kudarcba fulladt. Ho Shi Minh ki akarta bővíteni a tárgyalási kereteteket és ezért Párizsba utazott, hogy közvetlenül a francia kormánnyal tárgyaljon: a Fontainebleua-i tárgyalások hamarosan zsákutcába jutottak, mivel D’Argenlieu 1946. július 1.-én népszavazás nélkül kikiáltatta a Kokinkínai Köztársaságot, s ezzel megsértette az 1946 március 6-án aláírt egyezményt. A tárgyalások azonban szeptember 16-ig folytatódtak, amikor is a nyilvánvaló kudarc hatására a vietnami delegáció elutazott Franciaországból. Vietnamban Ho Shi Minh békés megoldást kereső irányvonalát mind nyíltabban bírálták. D’Argenlieu pedig elhatározta, hogy erővel kényszeríti ki a megoldást: ürügyül használva a Hanoiban bekövetezett zavargásokat, november 24-én bombáztatta Tonkin fővárosának, Haiphongnak a kikötőjét, aminek következtében több ezer civil áldozat lett. Ho Shi Minh még mindig el akarta kerülni a kenyértörést és

felhívást intézett Léon Blum-höz, melynek semmi visszhangja nem volt. A tárgyalások helyét most már a fegyverek vették át: december 19-én a Viet Minh támadást intézett Hanoi európai negyedei ellen, vezetői illegalitásba vonultak, s ezzel az első indokínai háború kezdetét vette. Gyarmati háború és hidegháború A francia gyarmatosítókkal szemben a Vietminh újra a gerilla taktikához folyamodott és megsokszorozta az ellenálló csoportok számát, s 1946-ban Kokinkínában, Tonkinben és Annanban több régiót tartott az ellenőrzése alatt. Így az egész háború alatt több fontos zóna létezett, melyek felett a Vietminh teljes ellenőrzést gyakorolt, és ahol növelni tudta létszámát és erősíteni tudta anyagi eszközeit a harc folytatásához. A franciák a nagy városokat és az ország gazdasága szempontjából létfontosságú régiókat ellenőrizték, amíg a partizánok a hatalmas kiterjedésű rizsföldek közepén elszigetelt falvak

hálózatára támaszkodtak. De a 63 64 lázadók lassanként újabb és újabb területeket vontak ellenőrzésük alá és Giap tábornok felszabadító hadseregének létszáma is folyamatosan nőtt, s 1952-ben már elérte a 350 ezret a háború kezdetén számolt száz ezerrel szemben. Az expedíciós hadsereg csak lassan tudta növelni létszámát és a francia parancsnokság alatt álló, a Vietminh ellen harcoló vietnami egységekkel együtt létszáma 400 ezerre emelkedett 1954-re. A döntő létszámfölény hiánya miatt nem lehetett győzelemre vezető katonai döntéseket hozni, ezért a franciák politikai helyzetük javítására törekedtek éppúgy Indokínában, mint nemzetközi szinten, ahol az Egyesült Államok támogatását próbálták megszerezni. Ám az amerikai támogatást az indokínai államok függetlenedési törekvése kondicionálta: ezért Párizs Vietnamban visszaállította Bao Dai császár hatalmát, aki kormányát az antikommunista

konzervatív erőkre építette. Az Along-öbölben a császárral 1948 június 5-én aláírt egyezményekben a franciák elismerték az unitárius vietnami állam létét, azaz Bao Dai-nak megadták azt, amit megtagadtak Ho Shi Minhtől. Hasonló egyezményeket kötöttek Kambodzsával (1948 november 8.) és Laosszal (1949 július 19) Franciaország tehát elismerte ezen államok függetlenségét, melyek szövetségre léptek vele a kommunizmus elleni harcban. Ezzel megváltozott az indokínai háború értelme: Franciaország már nem birodalmának megvédéséért harcolt, hanem a kommunista felforgatás ellen. Így Franciaország részese lett a Truman által meghirdetett feltartóztatási stratégiának, s ezzel az indokínai háború a hidegháború egyik nagy konfliktusa lett Ázsiában. 1949 után a vietnami kérdés jelentősége megváltozott: Kínában a kommunisták győzelme, majd a koreai háború kirobbanása Indokínát egy nagyobb összefüggésrendszerbe helyezték.

Truman a kínai veszteséget Tajvanon, Koreában és Indokínában akarta ellensúlyozni: ekkor fogalmazták meg híres „domino elméletet”, amit Lattre de Tassigny francia tábornok 1951 szeptemberében így foglalt össze: „ha egyszer Tonkin elesik, nincs több akadály Szuez előtt”. Mao Ce Tung győzelmének köszönhetően viszont a Vietminh jutott jelentős támogatáshoz, melyből következően egy valódi, jól felszerelt hadsereget tudott megszervezni és offenzívába lendült. A kínai határ mentén található francia őrségeket ki kellett üríteni, s a Viet Minh 1950 októberében Cao Bangban megszerezte első nagy győzelmét. A francia kormány, hogy ezzel a fenyegető erővel szemben felvegye a küzdelmet, Philippe Marie de Leclerc tábornoknak 1947-ben bekövetkezett halála után a legnevesebb tábornokot, az 1952ben Párizsban elhunyt, s halála után Franciaország marsalljává kinevezett Jean-Marie de Lattre de Tassigny-t küldte Indokínába, akinek

1951. januárban sikerült a Vietminh támadását megállítani a tonkini öbölnél. De ez a siker nem jelentette a francia győzelmet: 1953 elején Giap tábornok csapatainak sikerült betörni Laoszba és így teljesen körülzárták a tonkini öbölt. A francia kormány súlyos anyagi nehézségekkel került szembe és a háború további finanszírozását mind inkább az Egyesült Államok vállalta magára. Másrészt a háború egyre nagyobb tiltakozást váltott ki Franciaországban és az FKP vezetésével egy hatalmas háborúellenes mozgalom bontakozott ki. Végül a koreai tűzszünet aláírása 1953-ban, szükségessé tette Indokínában is a politikai megoldás keresését. Dien Bien Phu és a genfi egyezmények Egy Berlinben 1954. januárban tartott négyhatalmi konferencián a dél-kelet ázsiai rendezést előmozdító nemzetközi konferenciáról határoztak, melyet a tervek szerint Genfben nyitottak volna meg 1954. április 26-án a Vietminh és Kína

részvételével A francia kormány a konferenciára megerősödve akart érkezni, s ezért már a berlini konferencia előtt szeretett volna valamiféle komoly katonai sikert elérni. E célból kidolgozták az ún „Navarre-tervet” (a terv Henri Navarre tábornok, az indokínai francia haderők akkori parancsnokának nevét 64 65 viselte). Ennek megfelelően a francia csapatok 1953 novemberben elfoglalták a Dien Bien Phu-i medencét, s így elvágták a Laoszon átvezető Ho Shi Minh ösvényt, amely a Vietminh legfontosabb összeköttetési vonala volt az ország északi és déli része között. A francia vezérkar célja az volt, hogy egyrészt megerősítse e vidék védelmét, és másrészt, hogy odacsalogasson és megsemmisítsen a támaszpontjaiktól távol került vietminh hadtesteket. Giap tábornok azonban válaszolt a kihívásra és sikerült egészen a hadszíntérig – kézi erővel – nehéztüzérségi eszközöket szállítatnia, amire a francia katonai

vezetés nem számított. Így a franciák által állított csapda ellenük fordult, s a francia csapatok már a csata kezdetétől fogva (1954. március 13) hatalmas létszámú vietminh erőkkel és óriási tűzerővel találták magukat szembe. A francia expedíciós hadsereg megmentése érdekében az amerikai kormány erőteljes légi bombázást helyezett kilátásba, azonban a Kongresszus ellenállása miatt lemondott a „keselyű” műveletről. Ötvenhat napig tartó gyilkos csata után a Castries tábornok vezényelte francia csapatok 1954. május 7-én, közvetlenül a genfi konferencia nyitó napja (május 8) előtti napon kapituláltak. 15 ezer francia katona esett fogságba, s ennek a csapásnak óriási visszhangja volt a francia közvéleményben, aminek hatására Pierre-Mendès France került a miniszterelnöki székbe, aki eltökélt volt a háború befejezését illetően. Határozott hangvételű tárgyalásainak köszönhetően sikerült elérnie

Franciaország tisztes visszavonulását, s július 20-án Genfben aláírták az első indokínai háború lezárását. Franciaország elismerte az indokínai államok függetlenségét: Laosz és Kambodzsa független és semleges állam lett; ugyancsak elismerte a Vietnami Demokratikus Köztársaság függetlenségét, szuverenitását és területi integritását, de Vietnamot egy átmeneti időre két részre osztották a 17. szélességi foknál Az országegyesítésnek az 1956-ra tervezett, nemzetközi felügyelet alatt megtartott választások nyomán kellett volna bekövetkeznie. Az amerikai kormány ugyanis nem rejtette véka alá szkepticizmusát a genfi konferencia lefolyását és az aláírt egyezmények betartását illetően. Az amerikai kormány képviselője, Bedell Smith nem is látta el kézjegyével a végső egyezményt, hiszen a kormánya már június 16-tól szorgalmazta a szélsőségesen antikommunista és Amerika barát Ngo Dinh Diem hatalomra jutását

Saigonban. A genfi egyezményeknek a francia kormány általi aláírását követő napon, Eisenhower amerikai elnök kijelentette:” az Egyesült Álllamok nem vett részt közvetlenül a konferencián elfogadott határozatokban és így azok nem is vonatkoznak rá”. A genfi egyezmények végrehajtása így problematikussá vált. Az indokínai háború alatt Franciaország 20 700 embert veszített el, a vietminh veszteségei kb. fél millió embert tettek ki, a civil lakosság veszteségeinek a számát 800 ezer és 2 millió között becsülték. A francia közvéleményt mindez mélyen megrázta, s tartósan nyomot hagyott a francia hadsereg tisztikarában az ezt követő gyarmati háborúk idején is. A második indokínai háború Vietnam megosztása és az amerikai politika 1954. október 10-én a vietminh erők bevonultak a francia csapatok által elhagyott Hanoi-ba. Nyilvánvaló, hogy a háború radikalizálta a vietminh politikáját és az északon hatalomra került

rezsim hasonlított a népi demokratikus rendszerekre. Ennek következtében több százezer vietnami – a kommunizmustól való félelme miatt vagy katolikus hite miatt – délen talált menedéket. Az Észak-Vietnamban berendezkedő rezsimet természetesen a szigorítások jellemezték, annál is inkább, mert az újjáépítési feladatok óriásiaknak tűntek egy lerombolt és a tőke elmenekülése miatt elszegényedett országban. Ezzel szemben a DélVietnamban létrejött rezsimet az Egyesült Államok erőteljesen támogatta, mert az országot, éppúgy, mint Dél-Koreát, a kommunizmus elleni védőbástyává akarta tenni. A rendszer erős 65 66 embere, Ngo Dinh Diem, hosszú ideig élt az Egyesült Államokban és olyan fontos személyiségek is támogatták, mint Spelmann bíboros, vagy Kennedy és Mansfield szenátor. Mély katolikus hite az ateista kommunizmus agresszív gyűlöletével párosult. Hatalma gyakorlásához a családi klán tagjainak a segítségére

is számíthatott, akik vele együtt kerültek hatalomra (pl. fiútestvére, Nuh, vagy annak a felesége, aki, mivel Diem nőtlen volt, a rendszer First Lady-jévé és Diem titkos tanácsadójává vált. A rendszer életképességét a komoly amerikai pénzügyi és katonai támogatás biztosította és az amerikai kormányzat ezzel is megkönnyítette minden hatalom Diem kezébe összpontosítását: így például 1955 októberében Bao Dai császárt megfosztották a trónjától és száműzetésbe kényszerült. A Diem rezsim rendkívül ellenségesen viszonyult az egykori gyarmatosító hatalommal, Franciaországgal szemben, s sürgette a francia csapatok és állampolgárok távozását: 1956. áprilisban az utolsó francia csapatok is elhagyták az országot. Az amerikaiak mindenütt a franciák helyére léptek, s a Diem rezsim és az Egyesült Államok kapcsolata olyan szorossá vált, hogy a dél-vietnami elnök már 1957-ben kijelenthette: „az Egyesült Államok határa

a 17. szélességi fokig terjed” A dél-vietnami rezsim hamarosan a diktatúra jegyeit öltötte magára, kezdve azzal, hogy az amerikaiak egyetértésével nem írta az eredetileg 1956-ra tervezett választásokat. A vietnami hazafiakat egyszerre sokkolta az erőszakos elnyomás és az ország megosztottságának fennmaradása. Ezzel szemben a többi indokínai államban – átmenetileg – kevésbé súlyos volt a helyzet, bár fokozatosan romlott. Kambodzsában Norodom Szihanuk király egy viszonylag liberális alkotmányt hirdetett ki 1947-ben és az ország 1954-ben vált teljesen függetlenné. Tekintve, hogy a királyi funkció gyakorlása a törvény szerint nem tette lehetővé, hogy a király közvetlenül részt vegyen a politikai életben, Szihanuk lemondott a trónról apja javára, mert biztosítani akarta a különböző politikai erők közti egyensúlyt. Sőt pártja, a „Népi Szocialista Közösség Pártja” megnyerte a választásokat. Az országot szilárdan

kézben tartó Szihanuk 1956-tól kezdve az el nem kötelezettség politikáját folytatta, s jó kapcsolatokat ápolt Kínával, a Szovjetunióval és az Egyesült Államokkal. Mindazonáltal súlyos lappangó feszültségek is jellemezték az országot, melyek a későbbiek során felszínre törtek. A teljes függetlenséget ugyancsak 1954-ben elnyert Laoszban viszont a kommunista és a nem kommunista erők közötti törésvonalak mélyebbek voltak. A teljes függetlenség évétől kezdve a kommunistabarát és a Szufanuvong herceg által irányított Patet Lao fegyveres csoport mind inkább megszilárdította állásait az észak-vietnami határ menti övezetekben és nyíltan szembeszállt Szuvana Phouma herceg törvényes kormányával. A szembenállás eredményeképpen kitört polgárháború 1962-ig tartott és a kommunistabarát erők hatalomra jutásával végződött. A helyzet romlása Dél-Vietnamban Dél-Vietnamban a politikai helyzet romlása elég gyorsan

bekövetkezett, mivel egyre többen fordultak szembe a Diem-rezsimmel, amely el is szigetelődött. Az amerikaiak megkísérelték a saigoni vezetést arra ösztönözni, hogy kiszélesítsék társadalmi bázisukat és vonják be a hatalomba a buddhisták és a nagyobb szekták képviselőit, de Diem merev elutasításába ütköztek, sőt a hatalom ezután egyre erőszakosabban lépett fel a szektákkal szemben. 1954 augusztusban megalakult a „genfi egyezményeket és a békét végső bizottság”, amely a későbbi Nemzeti Felszabadítási Frontnak lett a magja. 1955 márciusban különféle nemzeti mozgalmak és a velük szövetkező szekták megalapították a „Nemzeti Erők Egyesült Frontját”, akik egy nemzeti egységkormány felállítását követelték. Diem e követelésre rendőrségi zaklatásokkal és üldözéssel válaszolt. Majd, hogy kedvezzen az amerikaiaknak, népszavazást írt ki rendszere megítélésével és Bao Dai trónfosztásával 66 67

kapcsolatban: a szavazók 98%-a szavazott mindkettőre igennel. Persze, nem léteztek szabadságjogok, amit világosan megmutattak az 1956. márciusban tartott választások: az ellenzéki jelöltek nem kampányolhattak, s így Diem óriási többségre tett szert a Nemzetgyűlésben. Erre a látszat demokráciára támaszkodva tovább koncentrálta államfői és a hadsereg főparancsnoki jogköreit. A diktatúra kiépült és egy 1956 január 11-én kelt elnöki rendelet felhatalmazást adott a közrendre veszélyesnek ítélt személyek bírósági tárgyalás nélküli bebörtönzésére. A legálisan működni képtelen ellenzék illegalitásba vonult és az egykori partizánok előszedték az 1954-ben elrejtett fegyvereiket. A szaporodó merényletekre és gyilkosságokra a rezsim önkényes letartóztatásokkal válaszolt. Az amerikaiak által egy klasszikus, a koreaihoz hasonló háború megvívásának követelményei szerint szervezett és tagolt dél-vietnami hadsereg

képtelen volt az országot ellenőrizni és felvenni a harcot a trópusi erdőkben tevékenykedő partizánokkal. A rezsim a megoldást abban látta, hogy kiterjessze hatalmát a falvakra és ezért a falusi lakosságnak a nagyobb centrumokba való erőszakos áttelepítését is elrendelte, ami végképp hozzájárult diszkreditálódásához. Ekkor már az amerikaiak is kezdték észrevenni a rezsim népszerűtlenségét és az amerikai lapok egyre gyakrabban cikkeztek a mérhetetlen korrupcióról, ami eluralkodott a dél-vietnami hatalmi gépezetben. 1960-ban fordulat áll be, s két tény mutatta a helyzet romlását. November 11-én bekövetkezett az első csaknem sikeres puccskísérlet, ami arra világított rá, hogy a hadsereg egy része már nem bízik ebben a kormányban. De talán ennél is fontosabb volt, hogy december 20-án létrejött a „Nemzeti Felszabadítási Front”, melyben túlsúlyban volt a Vietminh, de számos egyéb irányzat képviselte magát benne,

még a katolikusok is. Három hónappal korábban tartották az észak-vietnami kommunisták III. Kongresszusát, amely nyíltan felszólított az ország déli részének felszabadítására, és a párt első titkárává az egykori kokinkínai partizán vezetőt, Le Duan-t választotta. Ezidáig a dél-vietnami partizánok és Hanoi kapcsolata elég laza volt: 1961-től a dolgok változtak, és az északi kommunisták arról határoztak, hogy mielőtt katonailag beavatkoznának a dél-vietnami folyamatokba, elsőként anyagilag támogatják a déli felkelőket. Az új amerikai elnök, John F. Kennedy tehát egy katasztrofális helyzetet örökölt, és az amerikai kormánynak az volt a benyomása, hogy az észak-vietnamiak felforgató tevékenysége elkezdődött. Ezt a benyomást csak megerősítette az amerikai alelnök, L Johnson saigoni látogatása, és az amerikai kormány elhatározta – félre téve a genfi egyezményeket –, hogy közvetlenül beavatkozik Dél-Vietnamba.

1961 decemberben már 15 000 amerikai katonai tanácsadó volt jelen az országban. Úgy tűnt, hogy a saigoni rezsim teljes támogatásával Kennedy elnök a szovjeteknek akarta megmutatni az eltökéltségét. Valójában ez a sajátos harc hamarosan új szakaszba lépett, amikor is a Diem-rezsimet óriási nehézségek elé állította az a tény, hogy a buddhisták is fellázadtak ellene. A kezdetet 1963. májusban Hué városban a katolikusok és a buddhisták összecsapása jelentette. Miután a katolikusok a vatikáni zászlót lobogtatták egy katolikus ünnepen, a buddhisták is saját szimbólumaikkal akarták ünnepelni Buddha születésnapját. A kormányzó betiltotta a buddhisták megemlékezését, akik ennek ellenére felvonultak, s ekkor a kormányzó a rendőrséggel belelövetett a fegyvertelen felvonulókba. Kitört a harc a buddhista főpapok és a Diem-rezsim között. 1963 június 16-án a tiltakozás jeleként az első bonc követett el öngyilkosságot Saigon

egyik nagy terén. Nemcsak az amerikai sajtó, de a nemzetközi közvélemény is felzúdult. Washington számára Diem már kellemetlenné vált és a rezsimmel szemben álló tábornokok zöld jelzést kaptak az amerikai nagykövetségtől. 1963 november 1jén a hadsereg megragadta a hatalmat Saigonban: Diem-et és testvérét, Nuh-t az ígéretek ellenére meggyilkolták. Valójában a hatalomra került katonák az államigazgatásban teljesen tapasztalatlanok voltak, s ezért ettől kezdve az amerikaiak játszották az elsődleges szerepet. 67 68 Az amerikai beavatkozás és annak kudarca Kennedy elnök meggyilkolása (1963. november 22) után, utódja Johnson úgy döntött, hogy erőpolitikát alkalmaz, és közvetlenül beavatkozik a vietnami konfliktusba. Mindenekelőtt a Kongresszus tudta nélkül, haditengerészeti egységeket vezényelt a Tonkiniöbölbe, melyek 1964. augusztus 2-án és 3-án összecsaptak az észak-vietnami hadiflottával Az amerikaiak az

összetűzést ürügyül használták a beavatkozásra, s még az incidens után 12 óra sem telt el, amikor megkezdték Észak-Vietnam bombázását. Augusztus 7-én Johnson elnök az Egyesült Államokat észak-Vietnam által ért agresszióról beszélt a Kongressusban, s így az megszavazta a „Tonkini-öböl” határozatot, mellyel felhatalmazta az elnököt, hogy tegyen meg minden általa szükségesnek tartott intézkedést az újabb agressziók elkerülése érdekében. Ám az éppen folyó választási kampány az elnököt arra késztette, hogy késleltesse az észak-Vietnam elleni nagy légi offenzíva megindítását. Saigonban a helyzet korántsem volt rózsás, politikai instabilitás vált uralkodóvá, államcsínyek követték egymást egy olyan légkörben, melyben a hatalmi csoportok korrupciója mind nyilvánvalóbbá vált. Az amerikaiak folyamatosan szövetségesük gyengeségét tapasztalták, s lassanként általánossá vált az a felfogás, hogy a

holtpontról való elmozdulás érdekében az amerikaiaknak kell kézbe venniük a háború irányítását. 1964 november 3-án Johnsont elnökké választották, s ettől fogva szabad kezet kapott. 1965 február 7-én a Nemzeti Felszabadítási Front heves támadást intézett a pleikui amerikai támaszpont ellen. Válaszul az amerikaiak hatalmas méretű szőnyegbombázásba kezdtek észak-vietnami célpontok ellen, azzal a célkitűzéssel, hogy az ellenségre saját „szentélyében” mérjenek csapást. Az amerikaiak azt gondolták, hogy óriási katona-technikai fölényükkel ÉszakVietnamot tárgyalásokra kényszeríthetik, de nagyon rosszul mérték fel a helyzetet Nagyon gyorsan rájöttek, hogy a légitámadások nem vezetnek sikerre, és Westmoreland tábornok, akit nem sokkal korábban neveztek ki az amerikai erők élére, követelte, hogy szárazföldi csapatokkal is közvetlenül részt vehessen a harcokban. Az amerikai kormány így egyre csak növelte a Vietnamban

harcoló amerikai katonák számát, s 1968-ban már elérte a fél milliót. De Észak-Vietnam bombázása is különös erővel folytatódott: az amerikai bombázók 700 000 tonna bombát szórtak le Észak-Vietnamra. Összehasonlításképpen megemlíthetjük, hogy az amerikaiak a második világháború alatt összesen 500 000 tonna bombát dobtak le a csendesóceáni térségben folyó harcok során. Az Egyesült Államok belemerült a vietnami konfliktusba, amivel saját szövetségesei nem értettek egyet és az amerikai közvéleménynek a háborúval szembeni fokozódó ellenállása bontakozott ki. A Fehér Ház megkísérelt kihátrálni ebből a „darázsfészekből” és igyekezett kapcsolatba lépni Hanoi-al. Éppen ezért Johnson elnök szeptember 27-én első lépésként az észak-vietnami bombázások beszüntetését javasolta. Az észak-vietnamiak azonban nem vették az üzenetet, mivel Giap tábornok arra készült, hogy 1968 elején egy nagy offenzívát nyit. A

„Vietkong” (ellenfeleik által a kommunista partizánok elnevezése) eddig szilárdan ellenőrizte a városoktól elszigetelt falvakat, ekkor viszont általános rohamra akart indulni a városok ellen: az ún. „Tet-offenzíva” (a vietnami újév) 1968 január 30-án kezdődött. A 44 tartományi székhelyből 36-ot támadtak, beleértve Saigont is, de Hué kivételével, melyet a Vietkong 26 napig tartott, az általános támadás kudarccal végződött. Az offenzívának mind délen, mind északon komoly következményei voltak. Észak-Vietnamnak súlyos gazdasági nehézségei voltak, a szegénységre épülő hadigazdálkodást folytatott, amit a lakosság rendkívül fegyelmezetten viselt. Ám a háború és a bombázások egyre nehezebben elfogadható realitások voltak, a szocialista tömb anyagi támogatása ellenére is. Márpedig a Tet-offenzíva megmutatta, hogy nehéz, vagy egyáltalán lehetetlen megnyerni ezt a háborút, amíg az amerikaiak teljes erejükkel

támogatják a dél-vietnami rezsimet. Az észak-vietnamiak döntést hoztak arról, hogy tárgyalnak az amerikaiak távozásáról, mint a dél-vietnami 68 69 győzelmük egyetlen lehetőségéről, éppen akkor, amikor az amerikai stratégák teljes mértékben meggyőződtek már arról, hogy a katonai eszközök nem vezetnek megoldáshoz és az amerikai közvélemény már semmilyen értelmét nem látta a háborúnak. 1968 március 31én Johnson elnök bejelentette az észak-vietnami bombázások leállítását és három nappal később a két ország képviselői közötti kapcsolatfelvételben elvileg megállapodtak. A vietnami kommunisták győzelmei Az amerikai elköteleződés feladása és a Dél-Vietnamban aratott kommunista győzelem Az amerikaiak és a vietnamiak között az első kapcsolatfelvétel 1968. májusban következett be Párizsban, de hamarosan meg is szakadt, részint a francia belpolitikai válság, részint az amerikai és vietnami álláspontok közti

áthidalhatatlannak tűnő ellentétek miatt. Az ez évben megválasztott új elnök, Nixon ekkor úgy döntött, hogy az amerikai terheken könnyítendő, „vietnamizálja” a háborút: a dél-vietnami hadsereg kiképzése és felszerelése lehetővé tette az amerikai erőknek a harcokból való fokozatos kivonását. Végül, sok hónapos várakozás után, 1969. január 16-án hivatalosan megnyílt a párizsi vietnami konferencia, melyen az amerikai és észak-vietnami képviselők mellett részt vettek dél-vietnami képviselők is. A dél-vietnami Felszabadítási Front viszont 1969 júniusban ideiglenes forradalmi kormánnyá alakult, ezzel is kifejezve törekvését, hogy függetlenül kívánja irányítani DélVietnamot. 1963 szeptember 3-án Hanoiban elhunyt Ho Shi Minh, a tény azonban semmit nem változtatott az észak-vietnami vezetés álláspontján. A harcok földrajzi határai kezdtek kitolódni. Az amerikaiak már 1969 márciustól kezdve Kambodzsában bombázták

a Vietcong állásait. Az országban egyidejűleg kitört a polgárháború, mivel a Vietcong partizánjai a vörös khmerek partizánjait erősítették. Szihanuk herceg egykori semleges álláspontja nehezen volt tartható. Rákényszerítették, hogy a kambodzsai kormány élére a hevesen antikommunista Lon Nol tábornokot nevezze ki. Majd egy franciaországi hivatalos látogatása során arról értesült, hogy sokasodnak országában a Vietnam-ellenes zendülések, majd arról, hogy Lon Nol, aki kezébe vette az ország sorsának az irányítását, 1970. január 18-án eltávolította a hatalomból Szihanuk ezután Moszkvába, majd Pekingbe utazott, ahol látványosan közeledett korábbi ellenfeleihez, a vörös khmerekhez, akikkel megalapította a FUNK-ot [Kampuchéa (Kambodzsa régi neve) Nemzeti Egység Frontja]. Kambodzsában a polgárháború – az Egyesült Államok által támogatott Lon Nol reguláris hadserege és a Vietnam által támogatott Vörös khmerek

partizánjai között – egyre kíméletlenebb harcba torkollott. Az amerikaiak és a vietnamiak között Párizsban zajló tárgyalások igen feszült légkörben zajlottak. A folytatódó amerikai katonai akciók igen költségesek voltak, naponta 50 millió dollárt tettek ki, ami éppen egy negyede volt az Egyesült Államok katonai kiadásainak. Mindez nagyon megviselte az amerikai gazdaságot és Nixon arra kényszerült, hogy 1971-ben eltörölje a dollár aranyra való átválthatóságát. A vietnamiak, miként 1954-ben, erősíteni akarták a tárgyalási pozícióikat. Ezért Giap tábornok 1972 március 30-án általános támadást indított: ezúttal már nem partizán alakulatokról volt szó, hanem nagy páncélos egységeket felvonultató hadseregről. A háború végkifejlete körvonalazódott, mert a dél-vietnami csapatok harci szelleme alacsony volt. Az amerikaiak válaszként teljes blokádot vontak Észak-Vietnam köré és ismételten intenzíven bombázták az

országot (6 hónap alatt 400 000 tonna bombát dobtak le). A háborúnak az amerikaiak általi eszkalációjával szemben a Szovjetunió és Kína megelégedtek a tiltakozásokkal: egyikük sem akarta veszélyeztetni a békés egymás mellett élés eredményeit. November 4-én a hanoi kormány visszatért a tárgyalóasztalhoz, miközben az újraválasztott Nixon elnök azt tervezte, hogy decemberben az amerikai légierő minden 69 70 korábbinál erőteljesebben fogja bombázni Észak-Vietnamot, ezúttal már a fővárost, Hanoit is. Nixon terve tiltakozásokat váltott ki világszerte, aminek következtében az amerikai elnöknek le kellett mondania arról, hogy ezzel a terroristának minősített akcióval gyakoroljon végső nyomást az észak-vietnamiakra. A párizsi egyezményeket végül is 1973. január 27-én aláírták Az amerikaiak elismerték Vietnam függetlenségét, területi egységét és szuverenitását: a harcoló felek elrendelték a tűzszünetet, meg

kellett kezdeni az amerikai csapatok és katonai személyzet kivonását, a hadifoglyokat és a politikai foglyokat mindkét táborban szabadon kellett engedni; az észak-vietnami kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy sem embereket, sem hadifelszereléseket nem küld többé Dél-Vietnamba; az ország egyesítéséről szabad választásokon kell dönteni a dél-vietnami kormány megalakulása után. Valójában a tűzszünetet nem tartották be, s az észak-vietnami kormány folyamatosan küldte az embereket és a hadifelszereléseket délre, miközben az amerikaiak kivonultak. Kommunista győzelem Indokína egészén A kommunisták győzelme általános volt Indokínában. Kambodzsában a háború folytatódott, de az amerikaiak itt is keresték a módját annak, hogy fokozatosan kilépjenek belőle. 1973 január végén az amerikai diplomácia vezetője Henry Kissinger tűzszünetet javasolt, amit a vörös khmerek elutasítottak. Az amerikaiak erre ismét bombázták a

kommunisták által ellenőrzött területeket. Ám időközben a Watergate-botrány nagyon meggyengítette Nixon elnöki hatalmát. A Kongresszus hevesen reagált az elnök által elrendelt kambodzsai bombázásokra és kényszerítette a Pentagont, hogy vessen véget az efféle akcióknak. Sőt a demokrata többségű Kongresszus határozatban tiltotta meg az elnöknek, hogy az amerikai csapatokat a hozzájárulása nélkül 60 napon túl bevesse. Ettől kezdve nyilvánvalóvá vált, hogy a Washington által támogatott rezsimek egymás után összeomlanak. A hanoi vezetés 1975 elejére egy jelentős erőket felvonultató támadási tervet dolgozott ki, melynek az lett volna a célja, hogy a következő évre általános felkelés törjön ki DélVietnamban. Az események azonban felgyorsultak és az 1975 elején megkezdett támadás a dél-vietnami hadsereg teljes összeomlásához vezetett. Márciusban Hué és Danang régió nagy városai elestek. Az amerikaiak azt gondolták,

hogy pártfogoltjuk, Thieu tábornok képes lesz Saigon régiót megtartani. Tévedtek, a saigoni rezsim szétesett: április 21-én Thieu elnök lemondott, miközben a kommunista erők végső rohamra indultak a főváros ellen, ami nyolc nappal később a kezükre került. A fővárosban éppúgy, mint a déli országrész nagy részén, a kommunista erők érkezése nagy pánikot váltott ki, s számos dél-vietnami lakos menekülni igyekezett az országból. A győzelem Észak-Vietnam győzelme volt Dél-Vietnam felett, s észak-vietnami tisztek fogadták a főváros maradék védőinek kapitulációját. A déli országrész fővárosát Ho Shi Minh városnak nevezték el. 1976 júniusban, egy meglepetés nélküli választás után összeült a Nemzetgyűlés, s megszavazta Vietnam egyesítését. Az egész ország népi demokráciává vált. Laoszban a folyamatok csendesebben zajlottak, de a végeredmény hasonló volt. Miként Vietnamban, itt is tűzszünetet rendeltek el

1973. február 21-én Szuvana Phuma herceg a semlegesség elvét követő erői és Szufavunong vörös herceg erői egyesültek. Valójában a közigazgatást és a hadsereget a vörösök uralták, s 1975. augusztusban a Patet Lao erői átvették a hatalmat Vientiane-ben: december 2-án kikiáltották a Laoszi Népköztársaságot. Épp úggy, mint Vietnamban, a kommunisták győzelmét Laoszban is a lakosság tömeges elmenekülése kísérte: az ENSZ Menekültügyi Bizottsága szerint a lakosság egy tizede, azaz kb. 300 000 ezer laoszi hagyta el az országot 70 71 Hasonló események zajlottak Kambodzsában is. Az amerikaiak a konfliktus lezárása érdekében 1975. április 1-jén kiprovokálták Lon-Nol tábornok-elnök lemondatását és távozását, s a háttérben tárgyalásokat kezdtek Szihanuk herceggel, aki távolságot tartott a Vörös Khmerekkel. Ám az országban a katonai helyzet megváltozott, s fővárost, Pnom Pent-t, ahol több százezer menekült

zsúfolódott össze, teljesen körül zárták a kommunista erők, s az ellátást az amerikaiak légi hídon biztosították. Április közepén a Vörös Khmerek döntő támadást indítottak, s 17-én elfoglalták a fővárost, ahol rettenetes vérengzés kezdődött. Így tehát néhány hónap leforgása alatt egész Indokína mozgásba jött és a felszabadító harcok kemény vonalas kommunista rezsimek kialakulásához vezettek, amelyek mindenütt az üldözés és az elnyomás politikáját folytatták. A franciák után az amerikaiak is vereséget szenvedtek, a vietnamiak viszont hegemón szerepre tettek szert a harcok végeztével. Az indokínai népeket mindig szembeállító régi rivalitások ismét felszínre kerültek. A vietnami hegemónia megkérdőjelezése Az indokínai félsziget további alakulását két elem határozta meg: a vietnami hegemónia fajsúlyos megnyilvánulása és a szovjet-kínai konfliktus visszahatása Dél-Kelet Ázsiára. Ami Laoszt illeti,

Vietnam gyámkodása hamarosan valósággá vált. 1977 július 18-án aláírták a két ország közti barátsági és együttműködési egyezményt. Ez lehetővé tette a hanoi kormánynak, hogy katonailag támogassa a Vientiane-i kormányt, amely ellen jelentős erők lázadtak. 1978-ban Laosz egy része a Kína-barát partizánok ellenőrzése alá került, akik egyebek között elfoglalták a híres Jarres-i fennsíkot. A laoszi rezsim politikai értelemben a Szovjetunió által támogatott Vietnam protektorátusává vált. Ám főleg Kambodzsában Vietnam súlyos kudarcot szenvedett, ahol 1975 áprilisától kezdve a Vörös khmerek, élükön Pol Pot-tal, meglehetősen brutálisan építették ki egy kommunista rezsimet, amely alapjait a kínai tapasztalatokból vette át. Minden olyan kambodzsait, akiknek a Nyugattal bármilyen kapcsolatuk is volt, átnevelő táborokba helyezték, vagy sokukat közülük kivégeztek. A Pol Pot-féle hatalom elrendelte a városok

kiürítését, s a városlakókat a rizsföldekre küldték, mivel a mezőgazdasági munka volt az egyetlen valóságos munka a forradalmárok szemében. Így egy teljesen autarchiás gazdaságot hoztak létre, megszüntették a pénzt, s az egész lakosságot önkényesen felügyelet alatt tartották. A kambodzsai lakosság egy igazi népirtás áldozata lett, s kb 3 millió embert öltek meg a 6-7 milliót kitevő összlakosságból. A rezsim jelszava egyszerű volt:”be kell ojtani, akit megfertőztek”. Ebben a teljesen befelé forduló és elszigetelt országban Szuhanuk herceg elfogadta, hogy fiktív elnök legyen, sőt egy bizonyos ideig félrevezette a világ közvéleményét, fedezve így az elkövetett tömegmészárlásokat. Mindazonáltal 1976 áprilisban le kellett mondania és házi őrizetbe helyezték. A forradalmi radikalizmussal nacionalizmus párosult, ami először valamennyi vietnaminak az országból való kiűzéséhez, majd Vietnamtól határmódosítások

követeléséhez vezetett. Tudni kell, hogy Pol Potot nyíltan támogatta a pekingi vezetés, amíg Hanoi Moszkvához állt közel. 1978-tól kezdve Vietnam és Kína között a kapcsolatok nagyon megromlottak: 100 000 kínainak kellett elhagynia Vietnamot, s elkezdődtek a két ország közti határvillongások. Kihasználva a kambodzsai rezsim súlyos diszkreditálódását, a vietnami kormány először a kambodzsai belső ellenzéket támogatta és 1978. december 3-án Hanoiban megalapították a „Kampuchéa-i Felszabadítási Frontot” (Kambodzsát a forradalmárok Kampuchéának nevezték). E szervezet kérésére a vietnami hadsereg 1978 december 3-án elözönlötte Kambodzsát, s 1979. január 7-én a pol potista erőket kiűzték a fővárosból, ahol egy Vietnám barát kormány alakult. A Vörös Khmerek bevetették magukat az őserdőbe, s 71 72 felszabadító harcot kezdtek a betolakodókkal szemben. Szihanuk herceg ismételten a Vörös Khmerekhez közeledett, s

egy koalíciós kormányt hozott létre velük, mely Malájziában működött. Ezzel egyidejűleg a kambodzsai lakosság egy része elmenekült, s thaiföldi határ menti táborokban talált menedéket. A vietnamiak, hogy gátat vessenek a partizánok beszivárgásának Thaiföldről, 1985-től 1990-ig a thai-kambodzsai határ egész hosszán erődítményrendszert építettek ki. A vietnami reguláris hadsereg tehát számára nagy kihívást jelentettek a partizánok, s hamarosan rádöbbent küldetése nehézségére. Ugyanakkor több tényező is hozzájárult a helyzet megváltozásához. Mindenekelőtt a vietnami gazdaság súlyos gondokkal küzdött, s a Kambodzsában állomásozó hadsereg költségei egyre inkább éreztették a hatásukat, annál is inkább, mert a gazdasági helyzet a Szovjetunióban is romlott, s a szovjet kormánynak megterhelő volt évi 3-6 milliárd dollárt Vietnamnak folyósítani. Sőt a Szovjetunióban Gorbacsov hatalomra kerülésével politikai

változások következtek be: az új szovjet vezető mindenképpen javítani akarta a kapcsolatokat Kínával. De mindenekelőtt a szovjet tömb került egyre kilátástalanabb gazdasági helyzetbe, s kezdett felbomlani. Mindezen tényezők hatására a hagyományos támogatását elveszítő vietnami kormány 1988. májusban bejelentette 50 000 katonájának Kambodzsából való kivonását, majd 1989. januárban egyezményt írt alá a kínai kormánnyal, mely szerint Kambodzsából valamennyi vietnami fegyveresnek távoznia kellett. Ezt követően széles körű tárgyalások kezdődtek, melyek azonban hamarosan zsákutcába jutottak: egyrészt a kambodzsai ellenzéki erők megosztottsága miatt (Szihanuk ismét szembekerült a vörös khmerekkel), és másrészt amiatt, hogy a Hun Sen-féle Vietnám barát kormánynak sikerült lassan és viszonylagosan konszolidálódnia és sikeresen harcolnia a gerilla-erőkkel a vietnami hadsereg távozása ellenére is. Nemzetközi nyomásra

azonban a különféle kambodzsai pártok közötti tárgyalások folytatódtak, s 1992-ben elvezettek egy törékeny egyezmény kimunkálásához. Konklúzió Egy csaknem fél évszázadig tartó háború után a helyzet csak nagyon lassan normalizálódott az indokínai félszigeten. A nyugati hatalmak (Franciaország, majd az Egyesült Államok) felett aratott győzelem nem oldotta meg a politikai, a gazdasági vagy a társadalmi problémákat. A francia ex-Indokína országaiból különböző okok miatt számosan erősítik a külföldön élő diaszpórák számát. A kilencvenes évek elején még több tízezer kambodzsai menekült volt thaiföldi menekülttáborokban, Vietnam számára pedig a „boat people”, vagyis a hajókon menekülő emberek tömege jelentett nagy problémát: 1975 és 1985 között 900 000 ember menekült el Vietnamból különböző dél-kelet ázsiai országokba, nehéz helyzetet teremtve így az egyébként is szegény országok számára. A

szingapúri miniszterelnök azzal vádolta a vietnami kormányt, hogy a „szemetét exportálja” a szomszéd országokba. Két nemzetközi konferencia (1978, 1979) sem tudta megoldani a problémát, és a menekülthullám 1985 után egyre kritikusabb helyzetet idézett elő. A kuala-lumpuri nemzetközi konferencián részt vevő országok határoztak is arról, hogy különbséget tesznek a befogadott és befogadandó politikai menekültek, és a gazdasági menekültek között, akiket viszont nem fogadnak be. A helyzet különösen problematikussá vált az akkor még brit fennhatóság alatt álló Hong Kongban, ahonnan a brit kormány 1989-tól kezdve kitoloncolta származási országába a menekülteket. A kilencvenes évek elején az érintett országok súlyos gazdasági és humanitárius nehézségekkel találták szembe magukat, éppen akkor, amikor elapadt a szovjet támogatás. A nemzetközi közösség nyomása kikényszerített egy látszólagos megbékélést

Kambodzsában. A megkerülhetetlen Szuhanuk herceg lett ismét az ország elnöke. A feszültségek azonban 72 73 fennálltak, s vörös khmerek a kilencvenes évek végéig még ellenőrzésük alatt tartottak egyes tartományokat. A szovjetbarát vietnami és laoszi rezsimeket a szocialista tömb szétesése és a Szovjetunió megszűnése teljes mértékben elszigetelte. A kilencvenes évek közepétől lassan és óvatosan áttértek a piacgazdaságra és kezdték kiépíteni a kapcsolatokat a nyugati országokkal. A majdnem fél évszázados háború rettenetes szegénységet és nyomort hagyott e külső vagy belső erők által módszeresen irtott népeknek örökségül. A kitelepített, kiutasított, állandóan harcra kényszerülő, menekülő emberek tömegei Dél-Kelet Ázsia e részét jellemző tragédia mértékét mutatják. 73 74 A szovjet-kínai kapcsolatok 1949-ben úgy tűnt, hogy a kínai kommunisták győzelme a Szovjetunió tartós befolyásának

kezdetét is jelenti általában Ázsiában, s különösen Kínában. Ekkor még senki nem gondolhatta, hogy ezzel az eseménnyel a kommunista világban egy mély válság magjai is talajra leltek, ami fokozatosan a két kommunista nagyhatalom szembefordulásához vezetett, először ideológiai és politikai, majd katonai téren is. A mindkét oldalon kezdettől fogva tapasztalható hallgatólagos fenntartások ekkor még erőtlennek tűntek a két országot összekötő ideológiai és politikai kötelékekhez képest. A hidegháború realitásával szembesülő Sztálin számára a kínai kommunisták győzelme azt jelentette, hogy a szovjet kommunista modell a Vörös Hadsereg részvétele nélkül is exportálható, s ezáltal a Szovjetunió megerősítheti befolyását a gyarmati sorban lévő, de szabadságukért harcoló népek körében. A kínai kommunisták számára az adott nemzetközi kontextusban a választás világos volt és mao Ce Tung 1949. december 19-én,

moszkvai látogatása során ki is jelentette:”a semlegesség csak álcázás; harmadik út nem létezik”. A két ország politikai rendszere számos ponton állt közel egymáshoz: a sztálinizmus éppúgy, mint a kínai kommunizmus a nemzeti nagyhatalmi törekvéseket fedte. És éppen ez vezette el a két rendszert a szakításhoz, hiszen a kínaiak a későbbiekben azzal vádolták a Szovjetuniót, hogy a régi Oroszország imperialista törekvéseit folytatja, sőt még a Kreml új cárjairól is beszéltek. A szövetség A szocializmus közös modellje A kínai kommunisták győzelmével az emberiség egy negyede vett irányt a kommunizmus felé és abban az időben Mao Ce Tung kijelentette:”a mi megoldásunk, a szovjet út követésében rejlik”. A két állam közösen vallott ideológiája, a leninizmus tartalmazta azt a tézist, hogy a szocialista államok között sem ellentmondás, sem bármilyen konfliktus nem lehetséges. A szovjet-kínai barátság tehát

hosszú távra biztosítottnak tűnt Mindazonáltal Mao Ce Tungnak a szovjet modellhez való csatlakozását a kínai sajátosságok mélyülő tudatosítása kísérte. Ne felejtsük el, hogy már az 1920-as évektől kezdve Mao Ce Tungot a nemzetközi kommunista mozgalomban eretneknek tekintették, mert a parasztságot tekintette a forradalmat beteljesítő osztálynak. A Komintern küldöttei negatívan ítélték meg a maoista téziseket, legalább is a „nagy menetelésig”. Mint már tudjuk, a kínai kommunistáknak egyedül kellett harcolniuk a japán megszállókkal és Csang Kai Sek nemzeti erőivel. Sztálin még 1945-ben is alábecsülte a kommunisták erejét és változatlanul Csang Kai Seket támogatta. Szovjet részről a kínai kommunistákkal szembeni fenntartások még 1950-ben is fennálltak. Sztálin személyesen nem is írta alá a Kínai Népköztársasággal kötött barátsági szerződést, mert nem akarta azt a benyomást kelteni, hogy Mao Ce Tungot

egyenrangú partnernek tekinti. A szerződést végül is a külügyminiszterek írták alá A szerződést egy sor egyezmény követte, melyek összekapcsolták a két országot politikai és gazdasági területen. Az öt évenként megújítható barátsági, szövetségi és kölcsönös segélynyújtási szerződés alapján a két országnak közös álláspontot kellett képviselnie nemzetközi síkon. Az egyezményekkel Mao Ce Tungnak sikerült elérnie, hogy Kína visszakapja még a szovjetek által megszállt mandzsúriai területeket. A kínaiaknak viszont el kellett ismerniük KülsőMongólia „függetlenségét” Végül a kínaiak a Szovjetuniótól kaptak egy 300 millió dolláros, 74 75 meglehetősen szerény összegű, de rendkívül alacsony kamatozású (1%) pénzügyi támogatást. Politikai szempontból Kína fokozatosan követte a szovjet modellt, beleértve az új, népi demokratikus alkotmányt. A kínai gazdaságot a szovjet tervgazdasági modell alapján

szervezték meg, és a kínai fejlesztési terv éppúgy, mint a Szovjetunióban, a nehéziparnak adott prioritást. De a kínai kommunisták már ebben az időszakban nehezen viselték a szovjet beavatkozásokat pártjuk belső ügyeibe. Így például Li Lisan, aki a „hosszú menetelés” idején Mao Ce Tung ellenfele volt, a Szovjetunióból visszatérve barátaival – anélkül, hogy vezető szerepet akartak volna betölteni – egy szovjetbarát csoportot alkottak a Kínai Kommunista Pártban. Sztálin halála után úgy tűnt, nem változnak a két állam szívélyes kapcsolatai. Sőt 1954 őszén Hruscsov és Bulganyin – ez volt az első alkalom, hogy magas szintű szovjet delegáció – Pekingbe utazott: a két hatalom vezetői által aláírt tíz egyezmény megerősítette a két ország közötti együttműködést. A szovjetek feladták utolsó mandzsúriai támaszpontjukat is és lemondtak a szovjet-kínai vegyes társaságokról is, melyek lehetővé tették

számukra, hogy beavatkozzanak a kínai gazdasági életbe. Úgy tűnt tehát, hogy a két kommunista ország közötti együttműködés egészségesebb és kiegyensúlyozottabb alapokra került. A szovjetek az ipari segélynyújtás címén vállalták a tudomány és a kutatás területén is az együttműködést és 1955-ben ígéretet tettek a kínaiaknak, hogy megépítik az első atomreaktort. Valójában az első kínai öt éves terv alatt több ezer kínai kutató és technikus érkezett a Szovjetunióba képzésre. Az imperializmus elleni harc 1950-ben a koreai háború már próbára tette a szovjet-kínai szövetséget. Kezdetben nem úgy tűnt, hogy a kínaiak be akarnak avatkozni a koreai konfliktusba. A kínai hadsereg egy jelentős része – Tajvannal szemben – az ország déli, egy másik része az ország északi részén állomásozott, de a kínai vezetés egyáltalán nem mozgósította a hadsereget. Sőt még az amerikai ellen-offenzíva megkezdésekor is, a

kínai vezetés igyekezett távol tartani magát a háborútól: diplomáciai csatornákon keresztül azt hozta a nyugat tudomására, hogy csak akkor nem maradhat passzív, ha az amerikai vezetés alatt álló ENSZ-erők megközelítik a kínai határt. Ám a szovjet vezetés, amely Észak-Koreát nem akarta veszni hagyni, a kínaiakat cselekvésre ösztönözte, s így 1950. október 15-én az első kínai egységek átkeltek a Jalu folyón. Hivatalosan nem a kínai hadsereg, hanem önkéntesek léptek akcióba, noha mindenki tudta, hogy valójában miről van szó. A szovjetek fegyverekkel és hadianyagokkal támogatták a harcba lépő kínai alakulatokat. A jól kivitelezett támadás kínos hátrálásra kényszerítette a nyugati erőket és 1951-ben végül is a frontok megmerevedtek a 38. szélességi fok körül Ettől kezdve a koreai háború az 1953-ban megkötött fegyverszüneti egyezményig állóháborúvá vált. A kínai kommunisták jelentős nemzetközi presztízsre

és nagy befolyásra tettek szert az ázsiai kommunista pártok köreiben. Az amerikaiak szemében a kínaiak Ázsiában egy olyan veszélyt jelentettek, mint a szovjetek Európában. Annál is inkább, mert a kommunista Kína nagy segítséget nyújtott Vietnamnak a francia gyarmatosítók elleni harcában, és a vietnami helyzet rendezését szolgálni hivatott 1954-es genfi konferencia alkalmából a kommunista Kína megjelent a nemzetközi diplomácia színterén. Mao Ce Tung és kormánya aktív szerepet akart játszani Ázsiában mindenfajta felszabadítási mozgalom javára. Ez magyarázza jelenlétüket a bandungi konferencián. Ekkor még azt lehetett mondani, hogy a szovjetek és a kínaiak világpolitikai elemzései közel álltak egymáshoz. Peking számára azonban mindenekelőtt – az amerikai hadiflotta által védelmezett és az Egyesült Államok által erősen felfegyverzett - Csang Kai Sek-féle nemzeti erők tajvani hatalma által felvetett problémákat kellett

megoldania. Ezért számukra a szovjet-kínai 75 76 együttműködés egyik alapvető eleme a hadieszközökkel való felszerelés biztosítása volt. Ebből a szempontból a kínai vezérkar két tanulságot vont le a koreai háborúból: egyrészt a polgárháborúban megszületett kínai hadsereg több vonatkozásban is megmutatta a korlátait, s ezért néphadsereget modern hadsereggé kell átalakítani, s másrészt szükség van atomfegyverre, hiszen, mint már korábban utaltunk rá, Mac-Arthur tábornok atomfegyvert akart bevetni ellenük. Így tehát a kínai vezetés elhatározta, hogy atomfegyverhez juttatja a népi Kínát. Ez a terve kezdetben kedvező fogadtatásra talált a szovjet vezetésben, és 1957-ben meg is ígérte, hogy technikai segítséget nyújt kínai elvtársainak. Később azonban Moszkva óvatosabbá vált, mivel a divergenciák jelei mutatkoztak a két kormány között, egy olyan pillanatban, amikor Moszkva elkötelezte magát a békés egymás

mellett élés ideológiája és politikája mellett. A Sztálin halálát követő három évben Peking lényegében hűen követte a szovjet politikát. Ám az is igaz, hogy a kínai kommunisták egyre gyakrabban fogalmazták meg azt a véleményüket, hogy a „Nagy Sztálin” halála után, valójában Mao Ce Tung a legnagyobb élő marxista, aki nem is rejtett bizalmatlansággal figyelte a Hruscsov által 1956-ban megkezdett desztalinizációs kampányt. A kínaiak nagyon gyorsan felfogták, hogy a személyi kultusz szovjetunióbeli elítélése hamarosan elérheti Mao Ce tungot is, másfelől viszont tartottak a szocialista tábor egységének az „imperializmussal” szembeni meggyengülésétől, amely szerintük még nem tette le a fegyvert. 1956-ban azt hajlandók voltak hangsúlyozni, hogy Sztálin követett el taktikai hibákat, de nem voltak hajlandók a sztálini politika lényegét elítélni. A népi demokratikus országokat 1956-ban átható válság lehetővé tette

a kínaiaknak, hogy döntő bíróként lépjenek fel: bírálni kezdték a szovjet pártvezetés ideológiai hegemóniáját és beavatkoztak a Szovjetunió és szatellita államainak kapcsolataiba. Mindenekelőtt elfogadták a szocializmushoz vezető utak sokféleségét, ám ugyanakkor nem akarták, hogy ezek az utak a szocialista tábor széteséséhez vezessenek, melynek a koherenciáját minden körülmények között védelmezték. Ez a fajta kínai politika már megmutatkozott 1956. áprilisban, amikor a pekingi vezetés támogatta Gomulka reformerőfeszítéseit és a lengyelek, valamint a szovjetek között kompromisszumok fontosságát hangsúlyozták. Hasonlóképpen támogatták kezdetben Nagy Imre politikáját, de azonnal szakítottak vele, amikor bejelentette Magyarországnak a Varsói Szerződésből való kilépését. Így azután természetes módon támogatták a szovjet csapatoknak a „forradalmi vívmányok és a munkásozstály hatalmának megőrzését

célzó” magyarországi beavatkozását. A szocialista világban játszott fontos kínai szerep arra vezetett, hogy Csou en Lai kínai miniszterelnök 1957-ben hivatalos látogatást tett Lengyelországban és Magyarországon, ahol feltétel nélküli támogatásáról biztosította a forradalom és szabadságharc után hatalomra került Kádár Jánost és kormányát. Ám ez korántsem jelentette, hogy a Kínai Népköztársaság a Szovjetunió irányvonalát követte volna, s Csou En Lai 1957. januárban Moszkvában tett látogatása során kiadott közös közlemény hangsúlyozta:” a szocialista államok szuverén és független államok és kapcsolataik a nemzeti egyenrangúság leninista elvére épülnek”. Ez világosan megmutatta a kínaiak szándékát, hogy a szovjet vezetésnek egyenrangú partnernek kell tekintenie őket. A kapcsolatok problematikussá válnak 1957-58-ban a szocializmus felé vezető kínai út valósággá vált és Mao Ce tung 1957 novemberben

Moszkvában tett látogatása során kijelentette: „a kínai forradalomnak sajátos jellemzői vannak”, miközben elismerte, hogy „Kína teljes mértékben merít a Szovjetunió népének és kommunista pártjának gazdag tapasztalatából A szocialista tábornak szüksége van egy vezetőre, s vezetője a Szovjetunió”. De a szovjet vezető szerep elismerése nem akadályozta meg a kínai kommunistákat, hogy ugyanakkor meghirdessék a „nagy ugrás előre” 76 77 gyakorlatát: a tömegek mozgósításával és a népi kommunák létrehozásával, Mao át akarta lépni a fejlődési szakaszokat, s nagyon gyorsan el akart jutni a kommunista társadalom teljes felépítéséhez. A szovjet vezetés kezdetben óvatosan, majd nagyon kritikusan figyelte a kínai tapasztalatokat. A szocializmus építésének kínai és a szovjet gyakorlata kezdett alapvetően eltérni egymástól. De kezdett megjelenni egy másik feszültségpont is a két szocialista hatalom kapcsolataiban,

ami a békés egymás mellett élés eltérő megítéléséből adódott. Amíg az interkontinentális rakéták kifejlesztésének következtében önmagát erősnek érző szovjet vezetés azt gondolta, hogy a párbeszéd, vagy talán valamilyen megegyezés lehetővé vált az Egyesült Államokkal, addig a kínai kommunisták arról voltak meggyőződve, hogy lehetetlen a két világ közti megegyezés. 1957-ben a kínai vezetők kijelentették: „az amerikai imperializmus az egész világ népeinek ellensége”. A szovjet vezetés azt a meggyőződést alakította ki a maga számára, hogy az atomfegyver léte valószínűtlenné teszi a háborút, a kínaiak épp az ellenkezőjét állították, s végképp elhatározták, hogy a szovjetek segítségével vagy anélkül, kifejlesztik az atombombát. 1958-59-ben a szovjet és a kínai politika tovább távolodott egymástól. Elméletileg az ideológiai egység még létezett, de ténylegesen több területen mutatkozott meg az

egyetértés hiánya a két kommunista hatalom között. Ebből a szempontból mindenekelőtt az 1958-ban kirobbant közel-keleti válságot kell kiemelni, amikor a szovjet kormány meglehetősen erőtlenül reagált az amerikai egységek libanoni partraszállására. A válság megoldását illetően a Szovjetunió az ENSZ BT-re hagyatkozott, ahol még mindig a nacionalista Kína képviselője foglalt helyet. A szovjet politikának ez az „ügyetlensége” lehűtötte a szovjet-kínai kapcsolatokat. Válaszként a kínaiak ismételten bombázták a kínai partokhoz közeli két kis szigetet, Quemoy-t és Matsu-t, melyek még mindig a nacionalista erők kezén voltak. Az 1958 augusztus 23-án megkezdett kommunista erőfitogtatás a tényleges szovjet támogatás egyfajta tesztelésére is szolgált. Az amerikaiak azonnal határozottan reagáltak és hadiflottájuk kísérte a nacionalista erők csapat erősítést szállító hajóit. A szovjet támogatás viszont lényegében

verbális volt. A kínai kommunista légierő október elején beszüntette a bombázásokat A kínai vezetés számára ez a válság az igazság pillanatát is jelentette, megmutatva, hogy a Szovjetunió a sajátos kínai érdekek védelmében nem kockáztatja meg, hogy belekeveredjen egy általános háborúba. 1959-ben a szovjet-kínai kapcsolatok egy újabb próbatételnek voltak kitéve a tibeti lázadás miatt, melyet a tibetiek szellemi vezetője, a korábban Indiába menekült Dalai láma vezetett. A helyzet azonnal megromlott Kína és India között, és mindkét állam a másikat vádolta az 1951-ben megkötött kínai-tibeti egyezmény megsértésével. A szovjet kormány 1959. szeptember 9-én bejelentette, hogy nem vállal részt ebben a vitában A bejelentés egy valódi sértés volt a kínaiak szemében, annál is inkább, mert India 5 milliárd rubel támogatást kapott a Szovjetuniótól ötéves tervének finanszírozására. Hruscsov ugyancsak szeptemberben egy

látványos utazást tett az Egyesült Államokban, ahol mennydörgő hangon kijelentette, hogy nem támogatja azokat az országokat, melyek forradalmukat akarják exportálni. Mindez a kínai politika alig leplezett elítélése volt. Ilyen körülmények között az első számú szovjet vezetőnek az októberi pekingi látogatása nem tudta elsimítani a feszültségeket, hiszen már kölcsönösen mély bizalmatlanság jellemezte a feleket. Érthető tehát, hogy a szovjetek miért utasították el, hogy Kínának atombombát adjanak, s hogy nyomást gyakoroljanak Kínára, elhatározták, hogy visszahívják a szovjet szakértőket: 1960. júliusban Moszkva 1300 szakértőt rendelt vissza Kínából, s egyúttal hazaküldte a kínai diákokat a Szovjetunóból. Bekövetkezett tehát a két kommunista hatalom közti szakítás. A kínai-szovjet válság 77 78 A viszály legfőbb elemei A viszály több szinten, és mindenekelőtt ideológiai szinten ragadható meg. A szovjet

kommunisták számára ekkor már lehetséges volt a szocializmusra való békés átmenet, és lehetségesnek tűnt a kapitalista táborral békés kapcsolatok kiépítése. Ám gondot fordítottak a kommunistákkal szövetséges „polgári” erőkkel való kapcsolat tartására is, abból a meggyőződésből, hogy az imperializmus parlamentáris eszközökkel is legyőzhető. A kínai kommunisták azonban teljes mértékben elvetették a világnak ezt a fajta felfogását, ami szerintük a burzsoá revizionizmushoz állt közel. Felfogásuk szerint az elnyomott népek csak erőszakos úton szabadulhatnak fel. A kínaiak a Szovjetunióval szembeni vádpontjaikat a szovjet társadalomfejlődés általuk adott elemzésével is alátámasztották. Szerintük az osztályharc mindig is létezik egy szocialista államban és a Szovjetunióban feltűnt egy új burzsoázia, melynek a képviselője Hruscsov volt. Mao Ce tung éppen az ezirányú fejlődéssel szemben indította el 1958-ban

a már említett „nagy ugrás”, majd 1965-ben a „kulturális forradalom” kampányát. Az utóbbi kampány előtt a szovjetek teljesen értetlenül álltak, mert e kampány során éppen a leninizmus „idegpályáját”, a kommunista pártot vették célba, támadták, sőt lerombolták. Moszkva szemében ez az egész nem volt más, mint anarchizmus, amely nem vezet el a kommunista társadalom felépítéséhez. A kínai kommunista vezetés alapvetően soha nem fogadta el a desztalinizációt. Tény, hogy elismerték Sztálin néhány hibáját, s főleg azt, hogy nem értette meg igazán a kínai forradalmat. De felfogásuk szerint csak jelentéktelen hibákról volt szó, ahhoz képest, amit szerintük a szovjet diktátor tett a szocializmus építése terén. A személyi kultuszt egyáltalán nem tartották problematikusnak, hiszen maguk is kiépítették azt Mao elnök körül. A szovjetek viszont úgy ítélték meg, hogy a kínai elvtársak megmaradtak a legkeményebb

sztálinizmus keretei között, és határozottan elítélték Mao személyi kultuszát. Az ideológiai tényezők tehát nagy súllyal játszottak szerepet a két ország kapcsolatában, mert valójában a működő politikai rendszerek vitatásáról volt szó. A kínaiak szemében a szovjet revizionizmus logikája a forradalmi harc feladásához vezetett, és magyarázatot adott a Kreml vezetőinek azon szándékára, hogy közeledjenek a Nyugathoz. Ebből adódóan a szovjetek és a kínaiak másként ítélték meg a békés egymás mellett élés fogalmát is. A szovjetek szerint ez azt jelentette, hogy a két tömb közül egyik sem tud a másik felett erő alkalmazásával győzedelmeskedni. Sőt Hruscsov azt is állandóan hangsúlyozta, hogy a két rendszer között folyó versenynek gazdasági, ideológiai szinten kell folynia, de egyáltalán nem szükségszerűen katonai szinten. A szovjetek tehát elutasították a kínaiak kalandor politikáját, ami egy atomháború

kirobbanásához vezethetett volna. Pekingből nézve viszont a szovjet politika a forradalmi világmozgalom felszámolását eredményezte. Éppen ezért bírálták a kínaiak a fegyverkezési verseny meggátolását célzó egyezményeket is, mert azokban nem láttak mást, mint a két szuperhatalomnak az egész világra kiterjedő közös uralmának megerősítését. Ennek megfelelően a kínai kommunisták szerint a szovjetek az amerikai imperializmus „objektív” szövetségeseivé váltak. Ez az elemzés vezette el Mao Ce-tungot a „szociálimperializmus” fogalmának a kidolgozásához. Szerinte a proletár internacionalizmussal szakító szovjet kommunisták expanziós politikát folytattak, melynek célja a Szovjetunió befolyási övezetének megerősítése és kiterjesztése volt. Ezt igazolta a kínaiak szemében Csehszlovákia, majd később Afgánisztán megszállása; a Szovjetunió Afrikában játszott szerepe, ahol törekvéseikhez kubai erőket is

felhasználtak, mint Angolában; katonai támaszpontok birtoklása Etiópiában, Jemenben és Vietnamban. A szovjetek viszont a kínaiak veszélyes kalandor politikáját bírálták erősen, ugyanis a Vörös khmereket támogatták Kambodzsában és támadást intéztek Vietnam ellen 1979. februárban és márciusban Egyre nyilvánvalóbb volt tehát a két – 78 79 érdekeit keményen védő – állam közötti ellentéte. Az orosz imperializmus bírálata területi követelésekhez vezettek el a kínaiak részéről: vissza akarták kapni mindazon területeket, melyeket hajdan a cári orosz birodalom gyarmatosító törekvései során csatolt el Kínától. Valójában szinte az egész szovjet Távol-Keletről szó volt: a szovjetek határozottan léptek fel a kínai területi követelésekkel szemben, melynek eredményeképpen 1969-ben újabb véres határincidensekre került sor. Így tehát a korábban két szövetséges és ideológiailag egymáshoz közel álló

nagyhatalom fokozatosan egymás ellenfeleivé vált, és végül mindegyik a Nyugattal próbált egyezkedni. Természetesen a szakítás nem egy csapásra következett be, így nyomon követjük a kapcsolatok romlásának a második szakaszát is. A válság szakaszai és a kínai fejlődési út megerősítése Az ideológiai konfliktus nyitányát „Éljen a leninizmus!” című cikknek a kínai sajtóban való közlése jelentette 1960. áprilisban Mao Ce-tung számára ténykérdés volt, hogy a Szovjetunió távolodik a marxizmus-leninizmustól. De ekkor még a kínaiaknak a szovjetek elleni pere közvetett volt, hiszen hivatalosan Jugoszláviát célozták meg, azaz a Tito-féle revizionizmust támadták. A szovjetek, hogy „megkontrázzák” a kínaiak lépését, elhatározták, hogy 1960. novemberben összehívják a kommunista-és munkáspártok nemzetközi konferenciáját, s közülük nyolcvanegy párt képviselői jelentek meg Moszkvában. A konferencia során a

nemzetközi kommunista mozgalom megosztottnak mutatkozott, s a záró nyilatkozat valójában különféle nézetek egymás mellé rendeléséből állt. Kiderült, hogy a kínaiak kevésbé elszigeteltek, miként azt a szovjetek előzetesen gondolták, sőt még európai támogatást is kaptak, az albán kommunista párt részéről. A Moszkva és Belgrád közeledése miatt nyugtalan albán kommunista vezető, Enver Hodzsa nyíltan támogatta a kínaiaknak a revizionisták elleni kirohanásait. Mindezek után a szovjetek igyekeztek elszigetelni a kis kommunista országot, és az SZKP 1961. októberben rendezett kongresszusára az albán kommunista pártot nem is hívták meg, a kínait viszont igen. A kínai küldöttek nagyon elégedetlenek voltak egyrészt Sztálin egyértelmű, másrészt az Albán Munkapárt elítélése miatt. Nyilvánvaló volt számukra, hogy az albán kommunistákkal szemben megfogalmazott kritika igazi címzettjei ők voltak. Október 19-én elhangzott

beszédében Csou En Lai keményen védte Albániát és a kínai politikát. Ennek folyományaként 1962 január 13-án Kína és Albánia barátsági és segélynyújtási egyezményt írt alá, ami a Szovjetunióval való szakítás újabb fejezetét is jelentette. 1962 őszén a szovjetek és a kínaiak közötti politikai szakadékot nemzetközi válságok mélyítették tovább. Szeptember és október között ismételt fegyveres határincidensek zajlottak Kína és India között. A kínai hadsereg egységei győzelmeket szerzett a Himalája környékén, de ezzel meg is elégedett és októberben a kínaiak be is szüntették az ellenségeskedéseket. Ebben a konfliktusban a Szovjetunió inkább Indiát, nem pedig az ázsiai kommunista nagyhatalmat támogatta. Nem sokkal ezt követte a kubai válság, ami újabb méltatlankodásra adott okot a kínaiaknak: nem értettek egyet a szovjetek meghátrálásával, azaz a Kubában telepített rakéták leszerelésével. 1962 telén

Kína egész területén bezártak s szovjet konzulátusok. A következő év elején Hruscsov megpróbálta mérsékelni a feszültségeket, de mind hiába, ugyanis Mao Cetung június 15-én egy 25 pontot tartalmazó levélben válaszolt, melyben megerősítette a kínai álláspont helyességét, és kiemelte a két pártot elválasztó szakadék tényét, annál is inkább, mert Pekinget nyugtalanították az atomhatalmak (Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Szovjetunió) által Moszkvában folytatott tárgyalások, melyek július 25-én a légköri nukleáris kísérletek korlátozását kimondó szerződés aláírásához vezettek: a kínaiak ebben a 79 80 szerződésben az imperialisták és a revizionisták közti összejátszás újabb megerősítését látták. Egyébként a szovjetek az egész szocialista világ nevében írták alá a szerződést, anélkül, hogy Kínával konzultáltak volna. A kínai válasz 1964 októberben érkezett, amikor felrobbantották az

első kísérleti atombombájukat, a hidrogénbombájukat pedig 1967-ben. A kínai kommunisták elutasító magatartása nemzetközi színtérre is kiterjedt, s megpróbálták befolyásuk alá vonni az újonnan alakult forradalmi vagy kommunista pártokat: 1964. július 14-én egy Pekingben megjelent cikk egyértelműen „Hruscsov pszeudokommunizmusáról” beszélt Ezt követően Kína a Szovjetunióval kapcsolatos határproblémáival állt elő. Az első incidensek már 1962-ben lezajlottak, amikor kazahok menekültek Kínából, hogy a szovjet Közép-Ázsiában találjanak menedéket. 1964 nyarán Mao Ce-tung újságírók előtt vetette fel a távol-keleti régiók sorsát, melyek a gyarmatosító időszakban váltak orosz területekké, és bejelentette, hogy Kína számára a továbbiakban elfogadhatatlanok az „egyenlőtlen szerződések”. Mindazonáltal úgy tűnt, hogy Hruscsov 1964. október 15-én bekövetkezett bukása hozzájárulhat a két ország közötti

kapcsolatok normalizálásához. Csou en Lai Moszkvába utazott, de a megbeszélések nem vezettek a kínaiak által remélt eredményekre, mert az új szovjet vezetők, Brezsnyev pártfőtitkár és Koszigin miniszterelnök világosan értésére adták, hogy a nemzetközi politika és a területi követelések tárgyában a Kreml álláspontja egyáltalán nem változott. Így aztán a „Vörös Zászló” című újság egyik, 1965. november 21-én megjelent cikkében a kínai vezetők óvtak Hruscsov utódaitól. A kommunista- és munkáspártok 1965 május 5-i moszkvai értekezletén a divergenciák újfent nyilvánvalóvá váltak, s hamarosan kirobbantak az első súlyos incidensek a két állam között. A konfrontációtól a kapcsolatok újrafelvételéig A két szocialista állam ütközései Valójában 1965-tól kezdve antirevizionizmus és a szovjetellenesség keveredtek egymással, annál is inkább, mert – mint már említettem – Kínában elindult a kulturális

forradalom, amely még a szovjet típusú szocializmus alapját, a kommunista pártot is támadta. 1967. januárban a „Vörös Gárdisták” három hétig ostrom alatt tartották a pekingi szovjet nagykövetséget. A kínai külügyminiszter kijelentette: „a diplomaták mentelmi joga a burzsoá intézmények folyománya”. A nyár folyamán a támadások újra kezdődtek a szovjetek ellen: augusztus 17-én „Vörös Gárdisták” hatoltak be a szovjet nagykövetségi épület területére, majd az épületet kifosztották. A szovjet diplomaták távoztak a kínai fővárosból Moszkva egy igen erőteljes sajtókampányt indított a Kínai Népköztársaság ellen, kiemelve a maoista klikk anarchista és szélsőbalos elhajlásait. De mindez csak az előjátéka volt a határokon lezajló véres összetűzéseknek. A kínai fenyegetéssel szemben a szovjet vezetés a bekerítési politikát alkalmazta. Támogatta Vietnamot, és katonai bázisokat épített ki az

országegyesítés után. Támogatta továbbá Indiát, s nemcsak gazdasági, hanem katonai segítséget is nyújtott neki. Válaszként Kína Pakisztánt, Nepált és Ceylont támogatta. Mindennek ellenére a kínaiak úgy érezték, hogy be vannak kerítve. Ez az ellenséges légkör ad magyarázatot az Usszuri határfolyón megindult katonai összecsapásokra. Egyébként 1960 és 1968 között már 5000 kisebbnagyobb incidens zajlott le a kínai-szovjet határszakaszon A szovjet vezetés húsz, a legmodernebb fegyverekkel felszerelt hadosztályt vezényelt a térségbe és megkezdte kínai célpontokra irányuló rakéták telepítését is. A kínai vezetés viszont ötven, de nem a legjobban felszerelt hadosztályt vont össze a térségben. Még ma is nehéz megmondani, pontosan kit 80 81 terhel a felelősség az összecsapásokért, melyek a Csen Bao sziget körül zajlottak (egyike az Usszuri folyón található hétszáz szigetnek). Úgy tűnik, a kínai határőrség

egységei kissé fejveszetten kezdték a támadást, a szovjet egységek pedig meg akarták őket leckéztetni a modern hadviselésből és óriási tűzerővel válaszoltak, majd miután erőt mutattak a hadszíntéren (a tét a Damanszkij sziget megszerzése volt), tárgyalásokat javasoltak, melyek 1969. október 20-án el is kezdődtek, de hamarosan zátonyra futottak, s a határ menti összetűzések folytatódtak. A legsúlyosabb harcok 1970 nyarán robbantak ki, s a hadműveleti terület immár Közép-Ázsia egy egész régiója volt. A szovjet harcoló alakulatok erőfölényben voltak, a szovjet kormány pedig atomcsapással fenyegetőzött. Kína elszigetelve, fenyegetve és körülzárva érezte magát, s ezért közeledni próbált a nyugati hatalmakhoz. Franciaország már 1964-ben elismerte a népi Kínát, az Egyesült Államok viszont hajthatatlan ellenfélként csak Tajvant ismerte el. Ám amikor az Egyesült Államok kivonult Vietnamból, Richard Nixon elnök és

Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd külügyminiszter egy realista politikát dolgozott ki, melynek következtében jelentősen megváltozott az amerikaiak távol-keleti politikája. 1975 július 15-én Kissinger Pekinbe repült, hogy előkészítse Nixon elnök kínai látogatását. Októberben az Egyesült Államok elismerte a Kínai Népköztársaságot, amely így az ENSZ Biztonsági Tanácsában átvette Tajvan helyét. Nixon 1972 februárban utazott Pekingbe, ahol nagyon szívélyes légkörben zajló megbeszéléseket folytatott a kínai vezetőkkel. Szeptemberben a japán miniszterelnök is látogatást tett Kínában, s ezzel véget ért a kommunista ország elszigeteltsége. A kínai fordulat látványos volt: a Szovjetunióval való szembeszállás érdekében a kínai kormány a tőkés nagyhatalmakhoz közeledett, melyeknek hosszú éveken keresztül a legengesztelhetetlenebb ellensége volt. 1979 április 3-án Kína felmondta a Szovjetunióval

1950-ben kötött szövetségi szerződést. Júliusban egy újabb határincidens tört ki a két ország között, s szeptemberben az 1970 óta számos alkalommal megszakadt és időközben újrakezdett tárgyalások ismételten megfeneklettek. Ennek ellenére hamarosan több jele volt tapasztalható a két ország közötti kapcsolatok normalizálásának. A szovjet-kínai kapcsolatok normalizálódása 1975-től kezdve azonban a két ország szembenállásának újabb fejezete is elkezdődött, melyre okot Vietnam Indokínában hegemonisztikusnak tekintett politikája szolgáltatott. Mint azt korábbról is tudjuk, a kínaiak nyíltan támogatták a Kambodzsában hatalomra jutott „vörös khemereket”. A vietnamiak ellenérzése, majd fegyveres beavatkozása a kambodzsai ügyekbe feszültté tették a vietnami-kínai kapcsolatokat. A vietnamiak egyébként is bizalmatlanok voltak Kínával szemben, amely egykor hosszú időn keresztül gyámkodott országuk felett. Amikor a

vietnami hadsereg egységei elözönlötték Kambodzsát, a kínaiak válaszként katonai akcióba kezdtek a tonkini határszakaszon, hogy – Teng Hsziao Ping szavait idézve –, „megleckéztessék a vietnamiakat”. A zűrzavar totálisnak tűnt és a szocialista tábor két fontos, a kambodzsai ügyekben egyaránt érintett ázsiai hatalma közvetlenül került egymással szemben. Ám ugyanakkor mindkét ország vezetése tisztában volt azzal, hogy kapcsolatuk normalizálására kell törekedniük az államok egyenrangúsága elve alapján, annál is inkább, mert a szovjetek 1979. decemberi afgánisztani bevonulása igen csak nyugtalanította a kínai vezetést. De ugyanakkor a közeledés jelei kezdtek mutatkozni a szovjet-kínai kapcsolatokban. A kínai nagykövet 1980. januárban visszatért moszkvai állomáshelyére, márciusban pedig újra kezdődtek az államközi tárgyalások, melyek ugyan a kölcsönös bizalmatlanság miatt ismét gyorsan megfeneklettek, de az

érintkezést már nem szakították meg. Brezsnyev 1982ben bekövetkezett halála hozzájárult a diplomáciai folyamat felgyorsulásához és a megkötött 81 82 új egyezmények hatására jelentősen megnőtt a két ország közötti kereskedelmi forgalom volumene. Az 1984 novemberben aláírt egyezmények hangsúlyozták a két ország elkötelezettségét kapcsolataik fejlesztésére, és decemberben egy szovjet miniszter látogatott Pekingbe tizenöt év óta először. Gorbacsov 1985 tavaszán bekövetkezett hatalomra jutását nagy reményekkel kísérte a kínai vezetés. Mindazonáltal a kínaiak három feltételt szabtak kapcsolataik globális rendezéséhez: a szovjet csapatok Afganisztánból való kivonulását, a vietnamiak Kambodzsa elleni agressziójának megszüntetését és a szovjet katonai nyomás csökkentését a kínai-szovjet határon. Gorbacsov 1986 júliusában egy Vlagyivosztokban elmondott beszédében utalt rá, hogy lát lehetőséget a

távol-keleti határszakasz tárgyalásos rendezésére. Majd az 1987 decemberében aláírt Washingtoni Szerződés alapján a szovjetek bejelentették, hogy kivonják SS 20-as rakétáikat Ázsiából. S végül a szovjet csapatok 1988-89-ben zajló afganisztáni kivonulása meg látszott teremteni a kapcsolatok széles körű rendezésének a feltételeit. A két ország 1988. októberben aláírt egy, a határkérdést részlegesen szabályozó egyezményt, majd decemberben a szovjet vezetés bejelentette, hogy 260 000 fővel csökkenti az Ázsiában állomásozó haderőinek a létszámát. Szinte ezzel egyidejűleg hozta nyilvánosságra a vietnami kormány ama szándékát, hogy kivonja csapatait Kambodzsából. Eduard Sevarnadze 1989 februárban tett pekingi látogatásán előkészítette Mihail Gorbacsov hivatalos kínai látogatását, melyre májusban került sor és ahol megállapodás született a határviták megoldásának első szakaszára vonatkozóan: az Usszuri és

az Amur folyó legfőbb hajózható szakaszait államhatárként határozták meg. Másfelől mindkét állam kijelentette, hogy elítélnek mindenfajta hegemonisztikus törekvést az ázsiai-csendes óceáni térségben. Ezen kívül a Szovjetunió kötelezettséget vállalt arra, hogy támaszpontjait nem használja Kína ellen. A szovjetek tehát egy sor engedményt tettek, s ezzel nagy mértékben hozzájárultak a szovjetkínai kapcsolatok nagy fokú javításához. Konklúzió Ám a kapcsolatok mégsem érték el a szívélyesség vagy „elvtársiasság” korábbi szintjét. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy a 7500 km-es közös határszakasz mindkét oldalán élnek „allogén” népek, másfelől Kína változatlanul nem fogadta el az „egyenlőtlen szerződések” korában létrejött határokat. A közös ideológiai pontokat a nemzetközi kommunista mozgalom súlyos válsága szinte a „semmire” redukálta. A kínai vezetőket el kezdte nyugtalanítani a Gorbacsov

által választott szovjet fejlődési modell. A szovjet vezető pekingi látogatása egybe esett a monolit hatalmi szerkezettel szemben fellépő kínai diákmegmozdulásokkal, a „pekingi tavasz” átvette a szovjet vagy a gorbacsovi peresztrojka jelszavait. A kínai néphadsereg tankjaival farkas szemet néző pekingi diákok Gorbacsovot éltették a Tien An Men téren, ami nem segítette a két ország kapcsolatainak a további javítását. A Kínában ismét megindult „ideologizálás” a Gorbacsov által képviselt elvek ellenében hatottak. Az a hivatalos „langyosság” és a moszkvai utcákon zajló nem hivatalos tüntetések, mely Kína új erős emberének, Li Pengnek 1990-ben Moszkvában tett látogatását kísérték, ismét rávilágítottak a két szocialista nagyhatalom között létező törésvonalakra. A szocializmus bukása a Szovjetunióban bizonyos értelemben igazolták a Kreml vezetőinek „burzsoá revizionizmusát” állító korábbi kínai

elemzések jogosultságát. Ám az egész európai szocialista tömb összeomlása Kínát egy időre megint izolálta egy olyan pillanatban, amikor Pekingben a vezetés még mindig a gerontokrácia kezében volt, s a kínai kommunistáknak először kellett szembe nézniük egy liberális ellenzékkel. Egyébként a Szovjetunió szétesése a nacionalizmus fellángolása az egykori szovjet birodalom különböző pontjain, a problémákat új megvilágításba helyezte. Kína, melynek területén ugyancsak 82 83 sokféle nemzetiség él, szembekerült a nacionalista fertőzés veszélyének a lehetőségével, vagy inkább az ujgurok szeparatista és iszlamista törekvéseivel 83 84 A kubai válság Az 1962-es év – középpontjában a kubai válsággal – egyszerre volt a kelet-nyugati konfrontáció csúcspontja és egy új periódus, az enyhülés kezdete, amelyben a világháború és az atomháború kísértete lassan távolodott az emberiség horizontján. Az

Egyesült Államok teljes elszántságot mutatott a Szovjetunióval szemben. De a súlyos konfrontáció két ember, az amerikai elnök, J. FKennedy és a szovjet pártfőtitkár, Ny Sz Hruscsov személyes harca is volt, s a válság jelentős szerepet játszott további pályafutásuk szempontjából. Kennedy esetében arról volt szó, hogy a fiatalság és a liberalizmus nem zárja ki az elvi szilárdságot, s ezáltal az amerikai elnök hitelessége nagy mértékben megerősödött. Ezzel szemben a Szovjetunió meghátrálása nehézségeket okozott Hruscsovnak, s befolyásolta későbbi bukását. Noha a tények kellőképpen ismertek, a válság értelmezése még ma is felvet számos problémát, mindenekelőtt a szovjet vezetés motivációi és hátsó gondolatai tekintetében. A kezdetek Az Egyesült Államok és Kuba Kubának a spanyol uralommal szemben 1898-ban bekövetkezett függetlensége óta kezdetben nyíltan, majd 1934-től burkoltan az Egyesült Államok

protektorátusává vált, hiszen az 1901. február 21-én elfogadott kubai alkotmányt június 12-én amerikai nyomásra az ún Platt-alkotmánykiegészítéssel toldották meg, amely a guantánamói támaszpont bérbeadását és az Egyesült Államok katonai beavatkozását tartalmazta érdekei veszélyeztetése esetén (ezt az alkotmánymódosítást 1934. május 29-én helyezték hatályon kívül, miután az amerikai érdekeket hiánytalanul kiszolgáló Gerardo Machado y Morales diktátornak 1933. augusztus 12-én menekülnie kellett). Túl ezen, a Monro-doktrínát alkalmazó mindenkori észak-amerikai vezetés általában a Karib-tenger térségét rendkívül érzékenyen kísérte figyelemmel, s úgy ítélte meg, hogy egy külső hatalom beavatkozása veszélyt jelent az amerikai nemzetbiztonság számára. A Platt-féle alkotmánymódosítás alapján az Egyesült Államok folyamatosan beavatkozott a kubai belügyekbe, s politikai hegemóniáját Amerika-barát

elnökökkel (Tomás Estrada Palma, Alfredo Zayas stb.), diplomáciai manőverekkel és nyílt katonai intervenciókkal támasztotta alá (1906-09, 1912, 1917-22). Mindamellett az észak-amerikaiak a karibi szigetországot rentábilis tőkebefektetésnek és olcsó turistaparadicsomnak tekintették. Éppen ezért nem volt véletlen, hogy a kubaiak nemzeti érzését az erősödő yankee-ellenesség táplálta egy olyan országban, ahol a lakosság életszínvonala különösen alacsony volt. A demokratikus értékekre és hatalmi berendezkedésekre más vonatkozásban kényesen ügyelő amerikai kormányzatok Kubában szemet hunytak a diktatórikus és totálisan korrupt kormányok hatalomgyakorlása fölött. Ez történt Fulgencio Batista diktátor uralma alatt is, aki a második világháború után 1952-58 között lett ismételten Kuba kegyetlen, a hatalmat államcsínnyel megragadó, a legális ellenzéket betiltó, az országot az Egyesült Államoknak teljesen kiszolgáltató

diktátora (az 1933-ban az „őrmesterek puccsát” vezető Batista 1936-40 között a kulisszák mögött már szinte korlátlanul gyakorolta a hatalmat, majd 1940-44 között, egy fél-parlamentáris alkotmány elfogadása után a szigetország legálisan megválasztott elnöke volt, 1944-52 között önkéntes száműzetésben élt Floridában). A rendszer ellenzéke 1953-tól kezdve Fidel Castro körül kezdett szerveződni, aki akkor az Ortodox Párt parlamenti képviselője volt. 1953 július 26-án a vezetésével rohamozták meg a Moncada-laktanyát, de a felkelők vereséget szenvedtek, Fidel Castrót elfogták, majd 1955-ben Mexikóba emigrált, s ott készítette elő a diktátor rendszerének 84 85 fegyveres úton való megdöntését. 1956 december 2-án a Granma hajóval és 81 felkelő társával kikötött Playa de las Coloradasnál, Oriente tartomány partjainál és a Sierra Maestra hegységben megkezdték a gerilla-harcot, melynek végén Batista 1959. január

1-én Santo Domingóba menekült, s végül Portugáliába emigrált, s ott halt meg 1973-ban. A forradalom győzelme után Fidel Castro lett a miniszterelnök, aki ezideáig nem mutatta az Amerika-ellenesség jelét. Az Egyesült Államokból megkülönböztetett figyelemmel kísérték a kubai eseményeket, hiszen ki akarták zárni a kommunista felforgatás lehetőségét Közép-és Dél-Amerikában. A nemzeti függetlenség és a kubai nép méltóságának hangsúlyos képviselete azonban hamarosan komfrontatívvá tette a kubai-amerikai viszonyt. Az 1959 májusban bevezetett és az amerikai érdekeltségeket sértő agrárreform adta az első alkalmat a szembenállásra. Válaszlépésként Eisenhower, az Egyesült Államok elnöke, engedve az amerikai érdekeltségek nyomásának, 1960. januártól nagy mértékben csökkentette a kubai cukor importját, s ezzel komoly pénzügyi nehézséget okozott a kubai kormánynak. Az amerikai politika arra ösztönözte Fidel Castrót,

hogy a Szovjetuniónál keressen támaszt és támogatást. A kubai-szovjet közeledés 1960. februárban a szovjet kormány képviselője, Anasztáz Mikoján hivatalos látogatásra Havannába utazott, s az amerikai kereskedelmi korlátozások hatásának ellensúlyozására egy kereskedelmi egyezményt írt alá Castróval. Washington szemében ez az egyezmény Fidel Castro és a kommunizmus szövetségre lépésével volt egyenértékű. Eisenhower, amerikai elnök annál is inkább megkeményítette az álláspontját, mert az Egyesült Államokban közeledett az elnökválasztás, melynek végső szakaszában John F. Kennedy és Richard Nixon küzdött az elnöki székért. Márciusban engedélyezte kubai emigránsok kiképzését és megkísérelte kőolajblokád alá vonni a szigetországot. Fidel Castro válasza az amerikai lépésekre kettős volt: egyfelől technikai segélynyújtási szerződést kötött a Szovjetunióval, mindenekelőtt a kőolaj szállítás

biztosítására, és másfelől elhatározta a Kubában működő nagy amerikai vállalatok államosítását. Az amerikai kormány számára ez a lépés a két ország közötti kapcsolatok megszakítását jelentette, és a Kongresszus júliusban törvényt hozott a kubai cukorimport teljes tilalmáról, s egyúttal érvénybe léptette Kuba ellen a totális amerikai kereskedelmi embargót. Sőt az amerikai vezetés félve attól, hogy a castroizmus ragálya átterjed a latin-amerikai világra, kizáratta Kubát a Latin-Amerikai Államok Szervezetéből. Az elszigetelt és fenyegetett sziget-ország vezetése még inkább közeledett a Szovjetunióhoz. Ernesto Che Guevarra, a kubai forradalom egyik kiemelkedő alakja, egy hivatalos moszkvai utazása során bejelentette, hogy ettől kezdve Kuba a szocialista tömbhöz tartozik, a szovjet vezetés viszont arról tájékoztatta a világot, hogy amerikai agresszió esetén készen áll Kuba megvédésére. Az erőpróba Partraszállás

a „Disznó-öbölben” Mindenekelőtt azt kell látni, hogy a kubai válság a hidegháborús szellem ismételt megerősödésének szakaszába illeszkedett, azaz a Kelet-Nyugat kapcsolatokat újra a konfrontációs logika vezérelte. A Szovjetunió megkeményítette Berlinnel kapcsolatos álláspontját, 1961. augusztusban a kelet-német hatóságok felhúzatták a „berlini falat” A Kubának nyújtott szovjet támogatás alapján az el nem kötelezett országok a Szovjetuniót 85 86 baráti hatalomnak tekintették, olyannak, amely gondot fordít arra, hogy megvédje a fiatal nemzeteket az imperialista erők hatalmi étvágyával szemben. Másfelől az el nem kötelezett országok azt látták, hogy a Szovjetunió az egész világra kiterjedő globális stratégiát folytat, melyben összekapcsolódik Törökország (ahol az amerikaiak katonai bázisokat és rakétákat telepítettek), Berlin és Kuba problémája, megmutatva, hogy a szocializmus erői képesek az amerikai

hatalom kikezdésére hagyományos befolyási övezeteiben. Az amerikaiak nem ringatták magukat hiú reményekben és 1962. január 2-án megszakadtak az amerikai-kubai kapcsolatok. Mindez amerikai részről a Kubával szembeni erőpolitika nyitánya volt Az Egyesült Államok új elnöke, J.F Kennedy egy különösen feszült viszonyt örökölt, és nagyon valószínű, hogy a szovjetek ki akarták használni a fiatal elnök tapasztalatlanságát. De a Fehér Házba érkező Kennedyt a CIA igazgatója által kidolgozott terv fogadta, mely szerint a hónapok óta az Egyesült Államokban kiképzett Castro-ellenes erők inváziót indítanak a karibi sziget-ország ellen. Kennedy hosszan hezitált, majd beleegyezését adta a terv végrehajtásához. Kubában az amerikai embargó és az országnak a latin-amerikai országoktól való elszigetelődése következtében súlyos gazdasági-társadalmi válság uralkodott, melyhez a forradalom vezetőinek tapasztalatlansága és

dogmatizmusa társult, hiszen a szocialista országok modelljét követték, s elsőbbséget adtak a sziget komoly forrásait jelentő mezőgazdasággal szemben az iparosításnak. A cukortermelés összeomlott, miközben a lakosság súlyos ellátási nehézségekkel nézett szembe. A hatalom keményen lépett fel, s az egész országban rendőrségi fellépés folyt az ellenzékiekkel szemben. Az amerikai kormány, amely alábecsülte a castroizmus népszerűségét a kubai nép szegény tömegeiben, elérkezettnek látta az időt, hogy a népszerűtlennek tartott rezsim ellen erővel lépjen fel. A támadás 1961 április 17-én következett be: Castro-ellenes emigránsok által vezetett B 26-os repülőgépek bombázását egy partraszállási manőver követte az ország dél-nyugati részén található „disznó-öbölben”. A néhány ezer Castro-ellenes kubai emigráns azt remélte, hogy az egész nép fellázad a rezsim ellen. Egyáltalán nem ez történt, sőt a nép a

rezsim védelmében fogott fegyvert és 72 órás tűzharc után visszaverte a támadókat. A kudarcba fulladt hadművelet az amerikai hadigépezet bukása volt, politikailag pedig a felfegyverzett nép a rendszer népi meggyökerezettségének erejét mutatta. A fiatal amerikai elnök helyzete megingott és kínos körülmények között kellett beismernie a felelősségét. A szovjetek Kubában Fidel Castro megértette az amerikai fenyegetés valóságát és két szinten reagált. Belpolitikai síkon a rendszer elnyomó jellegét állította előtérbe, s egy összeesküvési kísérlet leleplezése után 1961. szeptemberben kivégzések sora zajlott le Külpolitikai téren viszont egyre inkább igazodott a szocialista tömbhöz: december 1-jén például bejelentette, hogy „marxista-leninista” lett. Kuba az Egyesült Államokkal szemben nyíltan a szovjet tömbre támaszkodott, s ennél fogva széleskörű katonai támogatást kért a Szovjetuniótól. A „disznóöböl”

ügyében a szovjet vezetők magatartása azonban kétértelmű volt: miközben óvták az amerikai elnököt a konfliktus veszélyeitől és a nemzetközi közvélemény előtt keményen bírálták az amerikai imperializmust, Kubának csak szerény katonai segélynyújtást ígértek, s szó sem volt rakétákról és az atomfegyver lehetséges alkalmazásáról. Egy Kennedynek küldött üzenetében Hruscsov kijelentette: „A Szovjetuniónak nincs katonai bázisa Kubában, s nincs is szándékában létrehozni”. Mivel magyarázható tehát a szovjet álláspont jelentős megváltozása? A Kreml vezetőinek kétszínűségével? Milyen okok miatt következett be a szovjet stratégiai változás? 86 87 Az világos, hogy a szovjet vezetés ekkor eldöntötte, hogy hagyományos fegyvereket szállít Kubának, hogy képes legyen ellenállni egy újabb agressziónak. 1962 június 2-án a Moszkvában tanuló kubai diákok előtt elmondott beszédében Hruscsov először utalt

katonai felszerelések szállítására Kubának, s júliusban-augusztusban a két állam kapcsolatai igen intenzívvé váltak. Számos szovjet tanácsadó jelent meg Kubában, miközben augusztus elejétől kezdve a CIA jelentések nagy mennyiségű hadifelszerelés érkezéséről számoltak be. De Washington nem akarta dramatizálni a helyzetet, s Kennedy egy augusztus 22-én tartott sajtókonferencián kijelentette, hogy az amerikai kormánynak nincs tudomása szovjet csapatok kubai jelenlétéről. A sajtó által informált közvélemény azonban mind nyugtalanabbá vált, miközben az újságok mind több információt közöltek a témával kapcsolatban. Kennedy elnök szeptember 13-án egy Hruscsovnak küldött üzenetében figyelmeztette a szovjet vezetőt, aki válaszában azt hangsúlyozta, hogy a szállított hadfelszerelés kizárólag védelmi jellegű. De a feszültség ettől kezdve folyton nőtt. A válság Szeptember 20-án az amerikai szenátus elfogadott egy

Kubával kapcsolatos határozatot a Monroe doktrínára hivatkozva és kérte a kormányt, hogy „minden erővel, beleértve a fegyveres erőt, akadályozza meg, hogy Kuba marxista-leninista rendszere erőszakkal terjedjen vagy azt a veszélyt, amit felforgató tevékenységével idéz elő az amerikai kontinens valamelyik részén”. Ekkor az amerikai kémrepülőgépek föld-levegő, tehát valóban védelmi rakéták jelenlétét regisztrálták, de egy szeptember 21-i felderítés során a többieknél sokkal nagyobb rakéta fényképfelvételét is elkészítették. Ennek következtében a légi felderítések száma megsokasodott, oly annyira, hogy a kubaiak október 15-én légterük 181. alkalommal történő megsértését jelentették be. Október 15-én az amerikai légi felvételek minden kétséget kizáróan mutatták támadó rakéták kilövő állásait. Ugyanakkor az amerikaiak tudomást szereztek szovjet gyártmányú IL 28-as lökhajtású bombázók Kubába

szállításáról, melyek atombombával szerelhetők fel és hatótávolságuk 12 000 km. A stratégiai feltételek tehát teljes mértékben átalakultak, mivel amerikai területek ellen bevethető támadó fegyverek jelentek meg a sziget országban. Az amerikaiakat megdöbbentette a szovjetek motivációja: vajon eltökéltségüket akarják tesztelni? Egy széleskörű szovjet-amerikai tárgyalássorozat előtt a döntő előnyre akarnak szert tenni? Az nyilvánvaló volt, hogy a szovjetek kész tény elé akarták állítani az Egyesült Államokat. Az amerikaiak bizonyítékaik alapján a válaszlépésre készültek, de úgy döntöttek, hogy információikat egy ideig titokban tartják, oly annyira, hogy amikor október 18-án az amerikai elnök fogadta Gromikót, a szovjet külügyminisztert, egy szót sem szólt az amerikai titkosszolgálatok által összegyűjtött adatokról. A Nemzetbiztonsági Tanács Végrehajtó Bizottsága (EXCOM-Executive Committee of National

Security Council) számos megbeszélés után elvetette a rakétakilövők bombázásának, éppúgy, mint a partraszállásnak a gondolatát, és végül a legmérsékeltebb megoldás mellett döntött, tudniillik., hogy az Egyesült Államok blokád alá veszi Kubát Mindazonáltal a szovjetekkel való közvetlen konfrontáció veszélye meglehetősen nagy volt, mivel az amerikai haditengerészet a Kuba felé tartó szovjet hajók átvizsgálására készült. Ugyanakkor az amerikai kormány a latin-amerikai államok szervezetének keretében is előkészített ellenlépéseket, hiszen a Kubában telepített rakétáknak elvileg azok is célpontjai voltak. A blokád megszervezéséhez valójában jogi alapokra volt szükség: október 19-én a szakértők úgy ítélték meg, hogy a Latin-Amerikai Államok Szervezete által hozott határozat elegendő jogi alapot nyújt a Kuba ellen tervezett fellépéshez. Az amerikai kormány a végső döntést október 21-én hozta meg, s másnap

Kennedy elnök televíziós beszédet intézett az amerikai néphez, melyben teljes mélységben tárta fel a kubai ügyet, leleplezte a szovjet 87 88 hazugságokat és az amerikai válaszcsapást illetően hét intézkedésről beszélt: embargó minden Kubába irányuló fegyverszállításra; az amerikai fegyveres erőknek készen kell állniuk arra, hogy hiúsítsanak meg minden ilyen kísérletet; meg kell erősíteni a Kuba területén található guantanamói amerikai katonai bázis védelmét; a Kuba területéről kilőtt rakétákra válaszlépésként az Egyesült Államok totális csapást mérne szovjet területekre; az Egyesült Államok kormánya kéri a Latin-Amerikai Államok Szervezetének összehívását; kéri továbbá az ENSZ BT összehívását; s végül az amerikai elnök figyelmeztette Hruscsovot, hogy vessen véget az erődemonstrációnak, s vonja vissza támadó fegyvereit Kubából. Kennedy elnök tudatában volt annak, hogy ezekkel a bejelentésekkel

a Szovjetunióval való közvetlen konfrontáció veszélye soha nem volt még ilyen nagy, mint abban a pillanatban. A harmadik világháború kitörésének a lehetősége hosszú idő után először tűnt valószínűnek a nukleáris fegyverek bevetésének következményeivel együtt. Kennedy elnöknek biztonságot adott az a tény, hogy egyrészt a honfitársai csaknem egyöntetűen támogatták, másrészt pedig szövetségesei egyhangúlag kiálltak mellette, s mindenekelőtt Franciaország, mert de Gaulle elnök helyeselte az amerikai elszántságot. Ezzel szemben a TASSZ szovjet hírügynökség október 23-án közölte a szovjet kormány közleményét, melyben az kifogásolta az amerikai jogsértéseket, s elítélte az amerikai haditengerészet kalóznak minősített akcióit. A szovjet kormány katonai intézkedéseket hozott, miközben készültségbe helyezte a Varsói Szerződés fegyveres erőit is. Az el nem kötelezett országok mozgalma, Tito marsallal az élen,

nyomást gyakorolt az ENSZ főtitkárára, U Thantra, hogy lépjen fel annak érdekében, hogy a válság az ENSZ keretében oldódjon meg. Október 24-én az amerikai elnököt arról tájékoztatták, hogy a Kuba felé tartó 24 szovjet hajónak a fele hirtelen megváltoztatta az útirányt. Dean Rusk amerikai külügyminiszter ekkor kijelentette: „Az oroszok és mi, e pillanatban jeges tekintettel figyeljük egymást, de az a benyomásom, hogy az oroszok kacsintottak egyet”. Ám Kubában a rakétasilók építése felgyorsulni látszott, miközben az amerikaiak csapataikat Floridába és Texasba vonták össze. A világ lángba borulásának veszélyei tehát még fennálltak. Szovjet oldalon bizonyos zavar volt megfigyelhető, ami azt mutatta, hogy a szovjet vezetés nem volt egységes a problémát illetően. Tudni lehet, hogy Hruscsov kereste a megoldást, amit Kennedynek eljuttatott titkos üzenete is mutat, ami a megoldás csíráját tartalmazta. Az amerikai elnök úgy

döntött, hogy válaszol a szovjet pártfőtitkárnak, elfogadva Hruscsov javaslatait alapként: a szovjet rakéták ellenőrzéssel történő eltávolítása Kubából, a Kuba elleni blokád feloldása, s az amerikai kormány ígérete, hogy nem támadja meg a szigetországot. A végkifejlet október 28-án következett be: a szovjetek megkezdték támadó fegyvereik kivonását Kubából, az amerikai kormány feloldotta a blokádot, miközben bejelentette, hogy mindenfajta Kuba ellenes invázióról lemond. A további szovjet követelések, mint például az amerikai rakéták törökországi leszerelése nem lett része a kubai válság megoldásának, de később az amerikaiak leszerelték rakétáikat az ázsiai országban, melyeknek már egyébként sem volt stratégiai jelentősége a fegyverrendszerek változása miatt. Castro sértődötten került ki a válságból, mert Moszkva nem tájékoztatta Havannát a szovjetamerikai tárgyalások lefolyásáról. Konklúzió Tény,

hogy Kennedy elnök az első és leglátványosabb sikerét érte el a kubai válság ilyetén megoldásával, ami mind belföldön, mind külföldön megerősítette a pozícióját. Hruscsov viszont meggyengülve került ki a válságból: a póker játszma, amibe bele kezdett, végül is ellene fordult, hiszen a Szovjetuniónak kellett az amerikaiak előtt meghajolnia. Az is igaz azonban, hogy a szovjetek, éppúgy mint az amerikaiak tudatosították magukban, hogy 88 89 egy pusztító nukleáris háború során nem lehet senki nyertes. Éppen ezért a kubai válság megoldása után azonnal a két fél együtt kereste egy újabb konfrontáció kizárásának a lehetőségét. Forró drótot hoztak létre a Kreml és a Fehér Ház között, valamint intenzivikálták a Kelet-nyugati kapcsolatokat, s ezzel kijelölték az enyhülés kereteit. A kubai válságot illető szovjet motivációk teljes tisztázásához szovjet levéltári források kutatása adhatna egyértelmű

segítséget. 89 90 A „prágai tavasz” Az 1968-as csehszlovákiai politikai folyamatok döntően az „emberarcú szocializmus” megteremtésére tett kísérletnek tekinthetők. De a „Varsói Szerződés” csapatainak brutális beavatkozása az ország belügyeibe nem teszi lehetővé annak megválaszolását, hogy valójában utópia volt vagy realitás lehetett volna az „emberarcú” vagy a „humanizált” szocializmus, azt azonban joggal mondhatjuk, hogy a „prágai tavasz” szellemisége is hozzájárult a szovjet tömb fokozatos széteséséhez. Mindenesetre a csehszlovákiai események jelentős fordulatot idéztek elő a nemzetközi kapcsolatokban. A nyugati hatalmak be nem avatkozási politikája biztonságot adott a Kreml vezetőinek, s ez azt jelentette számukra, hogy szabad kezük van a befolyási övezetükben. És fordítva, a szovjet vezetés sem nagyon zavarta az amerikaiakat Vietnamban. A nyugati demokráciák közvéleményében viszont a

„Varsói Szerződés” katonai intervenciója igazi sokkhatással járt, annál is inkább, mivel nyilvánvaló volt, hogy az a nemzetközi jog legelemibb szabályainak a mellőzésével történt. Ennél fogva a szovjet vezetés nagy mértékben elveszítette a hitelét, még a nemzetközi kommunista mozgalomban is, de elszigetelődtek az intervencióban részt vevő további szocialista országok is. A „prágai tavasz” kialakulásának okai és folyamatai Csehszlovákia helye a szocialista világrendszerben Mindenekelőtt azt kell kiemelni, hogy Csehszlovákia volt az egyetlen szocialista ország, melyben a II. világháború előtt egy erős polgárság és egy fejlett nagyipar létezett, s nyugati értelemben vett parlamentáris demokrácia működött. Egyébként ez a tény volt az egyik oka Hitler Csehszlovákia iránt érzett gyűlöletének. Természetesen a második világháború után egyrészt a csehszlovák társadalom különböző rétegeiben fennmaradt a nyugati

értelemben vett szabadságjogokkal kapcsolatos nosztalgia, és másrészt az ország nagyiparának köszönhetően a szocialista tömb egyik fegyvergyártó központja volt, aminek köszönhetően csehszlovák fegyverekkel is bőségesen ellátták a keleti blokk által támogatott felszabadítási szervezeteket. Mint ahogy arról már korábban volt szó, a csehszlovák népnek komoly fenntartásai voltak az 1948-as prágai puccsal szemben, melyet Klement Gottwald és elvtársai azért robbantottak ki, mert tartottak a számukra kedvezőtlen választási eredményektől. Csehszlovákia a puccsnak köszönhetően került a szocialista táborba Nyugaton az ország változó helyzete erős érzelmeket váltott ki, mert a csehszlovák nép 1938ban a nácik, 1948-ban a kommunisták áldozata, egyszóval egy évtizeden belül a különféle totalitarizmusok áldozata lett. Ezzel szemben a Szovjetunió számára Csehszlovákia a kommunista szövetségi rendszer záróköve volt, a cseh

fennsík által nyújtott stratégiai helyzete miatt, ami természetes erődként uralta Közép-Európa medencéit és egy Nyugat felé irányuló lándzsát jelentett. A szovjetek ennek megfelelően ügyeltek arra, hogy Csehszlovákiában egy különösen hűséges rezsim jöjjön létre, és az 1952-53-ban lefolytatott koncepciós perek lehetővé tették, hogy a Szovjetunió akaratát teljes mértékben kiszolgáló kommunista vezetők egy csoportja kerüljön hatalomra. A rendszer liberalizálása felé 1953-tól kezdve a rendszer erős embere a sztálinista Antonin Novotny volt, aki ugyanakkor meglehetősen opportunista volt, hogy alkalmazkodni tudjon a szocialista 90 91 táborban 1956 után bekövetkezett változásokhoz. Csehszlovákiában 1960-ig kellett várni, hogy közkegyelmet hirdessenek, és 1963-ig, hogy egy bizottság komolyan foglalkozzon az 1953-ban lefolytatott botrányos politikai perekkel. 1967-től kedve a csehszlovák írók és művészek köreiben a

szabadság szele kezdett fújdogálni, amikor a társadalomban egy mély átalakulás jelei mutatkoztak: a Nyugattal való érintkezések eredményeképpen megváltozott az erkölcsi felfogás, a fiatalok nyugati zenét hallgattak és a nyugati divatot követték. Az írók 1967 júniusában tartott Kongresszusán, számos felszólaló nyíltan bírálta a kormány politikáját. A párt vezetőit egyre nagyobb szakadék választotta el a közvéleménytől vagy a néptől. Novemberben a lázongás szelleme megjelent az egyetemisták köreiben is, de fellépésüket a rendőrség brutálisan elfojtotta. A rendőri erőszak komoly érzelmeket váltott ki az egész országban és a tiltakozás kezdett teret nyerni a CSKP vezető káderei köreiben, sőt a szovjet vezetés köreiben is, akik ugyancsak elítélték Novotny súlyos politikai hibáit. Ebből a szempontból Brezsnyev 1967. december 8-i prágai látogatása világosan megmutatta, hogy Moszkva nem támogatja tovább a

csehszlovák kommunisták régi vezető garnitúráját. Az is valószínű, hogy Brezsnyev nem bocsátotta meg Novotnynak Hruscsovval fenntartott kiváló kapcsolatait, és főleg azt, hogy a csehszlovák kommunisták nyíltan helytelenítették Hruscsov hatalomból való eltávolítását. A CSKP KB 1968. január 8-án tartott ülésén Novotnyt el is távolították a párt éléről, s helyére Alekszander Dubceket választották. Dubcek 1963 óta a Szlovák Kommunista Párt vezetője volt, akit feddhetetlenségéről, a szocializmus iránti őszinte elkötelezettségéről ismertek, de az is köztudott volt, hogy keményen bírálta a diákok elleni rendkívül erőszakos fellépést. A „prágai tavasz” Kezdetben a változások alig voltak tapasztalhatók, de azt mégis érzékelni lehetett, hogy mérséklődött a cenzúra, aminek következtében a csehszlovák újságírók a többi szocialista országban ismeretlen szellemben dolgozhattak. A szabadságnak ezzel a fokával

szemben a többi szocialista ország vezetésében megjelent a bizalmatlanság és az attól való félelem, hogy mindez átterjed saját országaikra is, annál is inkább, mert Csehszlovákiában a változások élén maga a KP állt. 1968 március 22-én Novotnynak meg kellett válnia az elnöki posztjától is, s helyébe egy idős tábornok, Ludvig Svoboda került, aki egykor Benes elnök egyik munkatársa, másfelől az 1948-as puccs egyik áldozata volt. Dubcek a közvélemény nyomására felgyorsította a változásokat, s áprilisban az egész párt és állami vezetésből kiszorították a régi sztálinista kommunistákat. Az ekkor elfogadott pártprogram a „szocializmushoz vezető csehszlovák út” meghatározására törekedett, amit az „emberarcú szocializmus” jelszava szimbolizált. Mi volt ez vajon: óvatlanság, provokáció, ügyetlenség? Tény, hogy ez a jelszó óriási kihívást jelentett valamennyi szocialista ország számára, melyek a jelszó

szerint inhumánus vagy embertelen szocializmust építettek. Meg kell jegyezni, hogy a CSKP népszerűsége jelentős mértékben megnőtt, amit az is mutatott, hogy a május 1-i felvonulás vidám és felszabadult hangulatban zajlott le. Mindenki úgy látta, hogy az országban egy döntő fordulat következett be, hiszen folytatódott a politikai rendszer demokratizálása a többpárti rendszer és a csaknem teljes információs szabadság elfogadásával. Dubcek igyekezett óvatosnak mutatkozni a többi szocialista országgal, de mindenekelőtt a Szovjetunióval szemben. Mindazonáltal azt tapasztalta, hogy amikor 1968 március 23-án először találkozott a „testvér országok” vezetőivel, reformpolitikája széleskörű elutasításra talált: főként a lengyel vezető, Gomulka és az NDK vezetője, Ulbricht bírálta igen hevesen azt a politikát, mely teret enged az „ellenforradalomnak”. Brezsynyev óvatosabbnak 91 92 mutatkozott, ám egyúttal figyelmeztetett

is Dubceket a veszélyekre. Úgy tűnt azonban, hogy a CSKP első titkárát magával ragadta az általa kezdeményezett folyamatok lendülete, hogy kissé megmámorosodott saját népszerűségétől, s meg volt győződve arról, hogy az enyhülés korszakában a Magyarországon 1956-ban bekövetkezett szovjet katonai beavatkozáshoz hasonló beavatkozásra Csehszlovákiában már nem kerülhet sor. 1968 május 3-án mégiscsak Moszkvába utazott a szovjet vezetés megnyugtatására, és nyilvánosan megerősítette országának a Varsói Szerződéshez tartozását. Hűségének kifejezéséül elfogadta azt is, hogy a Varsói Szerződés csapatai június közepétől hadgyakorlatot tartsanak Csehszlovákia területén. A Varsói Szerződés csapatainak beavatkozása Csehszlovákia kapcsolatainak megromlása a szocialista országokkal A Varsói Szerződés csapatainak hadgyakorlata 1968. június 18-án kezdődött, miközben a csehszlovák politikai reformok mind kritikusabb

fordulatot vettek a szocialista országokban fennálló gyakorlathoz képest. Június 27-én Prágában nyilvánosságra hozták a „2000 szavas manifesztumot”, melyben neves művészek, írók, sportolók bírálták a demokratizációs folyamat lassúságát. A szovjet vezetés úgy vélte, hogy a csehszlovák vezetők nem urai már a helyzetnek. Számukra a szocialista építésnek ez a gyakorlata igen veszélyesnek, s egyúttal ragályosnak tűnt: Varsóban például ellenzékiek léptek akcióba, s Gomulka a rend helyreállítása érdekében, parancsot adott erőszak alkalmazására. Egyébként a többpárti rendszer visszaállításával és a Nyugathoz fűződő kapcsolatok mind szorosabbra fűzésével a csehszlovák vezetés egy olyan gyakorlatot folytatott, mely logikailag elvezethetett az országnak a szocialista táborból való kiválásához a szovjet vezetésnek Dubcek által Moszkvában adott garanciák ellenére is. Az a tény, hogy a szovjet vezetés Hruscsov

óta elfogadta a szocializmus építésének különféle gyakorlatait, maga után vonta bizonyos szabályok tiszteletben tartását, melyeket a legjobban a román vezető, N. Ceaucescu értett meg, tudniillik, hogy a szocialista államokban a szocializmust visszafordíthatatlan folyamatnak tekintették és a kommunista párt vezető szerepét a politikában nem kérdőjelezhették meg. Másfelől Brezsnyev az SZKP kemény vonalasainak, s mindenekelőtt a keményvonalas katonai vezetők nyomása alatt állt, akik úgy ítélték meg, hogy a csehszlovákiai események súlyosan veszélyeztethetik a Szovjetunió elemi érdekeit. Mindez magyarázat arra, hogy a Kreml vezetői 1968. júliustól kezdve egyre keményebb hangot ütöttek meg Csehszlovákiával kapcsolatban. Július 14-én a Varsói Szerződés országainak vezetői a lengyel fővárosban tanácskoztak a csehszlovák vezetés nélkül, amely elhárította a meghívást. Varsóban egyedül a magyar vezető, Kádár János

próbált meg mérséklően fellépni, de alul maradt a többséggel szemben, mely a csehszlovákiai rendteremtés mellett érvelt. A kommunista vezetők nyilvánosságra hoztak egy levelet, melyet elküldtek Dubceknek, melyben kijelentették, hogy a csehszlovák politikai folyamatok elfogadhatatlanok a szocialista országok számára. A figyelmeztetés egyértelmű volt, ám a CSKP vezetői felsorakoztak Dubcek mögé, s amikor Brezsnyev találkozót kért tőle, a CSKP főtitkára a találkozó feltételeként azt szabta meg, hogy vonuljanak ki az országból a Varsói Szerződésnek a hadgyakorlatot már befejező csapatai, továbbá, hogy a találkozó csehszlovák területen legyen. Brezsnyev elfogadta a feltételeket: július 22-én elméletileg kivonták az egyesített erőket Csehszlovákiából, és a két vezetés közötti találkozóra a szlovák-ukrán határ mellett került sor. A szovjet vezetés kemény hangú szemrehányásokkal illette a csehszlovák vezetőket, ám

pártja és a közvélemény támogatását maga mögött tudó Dubcek nem hátrált meg. Hamarosan egy második találkozóra is sor került Pozsonyban, ahol egy közös közleményt hoztak nyilvánosságra, melyben egyebek között ez állt:” a szocializmus 92 93 vívmányainak védelme valamennyi szocialista ország közös nemzetközi kötelezettsége”. Mindez nyílt utalás volt a katonai beavatkozásra, ám a csehszlovák vezetők még mindig nem hittek benne és szeptember 6-ra összehívták a párt rendkívüli kongresszusát, hogy megváltoztassák működési szabályzatát. Kádár János próbálkozott még többször is Dubcekkel találkozni, de valójában eredménytelenül. A katonai beavatkozás A Varsói Szerződés csapatait már a nyár eleje óta Csehszlovákia határainál vonták, és kiderült, hogy a hadgyakorlatok utáni júliusi kivonulás valójában nem következett be. Augusztus 21-én szovjet, lengyel, kelet-német, bulgár és magyar egységek

szállták meg Csehszlovákia egész területét. A meglepett csehszlovák vezetők arra kérték a csehszlovák hadsereget, hogy ne szálljon szembe az invázióval, miközben kiadtak egy közleményt, melyben keményen elítélték egy független állam szuverenitásának és a szocializmus elveinek durva megsértését. Kívülről a csehszlovák vezetők semmilyen segítségre nem számítottak, hacsak nem a világ közvéleményének tiltakozására. A Vietnamban harcoló Egyesült Államoknak nagy szüksége volt a Szovjetunió mérsékletességére, hogy ne kezdjen semmilyen akcióba a térségben. Egyébként az enyhülés túlságosan is fontos volt ahhoz, hogy lemondjanak róla, másfelől pedig a Nyugat azt már régen megértéssel kezelte, hogy a Szovjetunió szabadon rendelkezik befolyási övezetével. A Varsói Szerződés csapatai mindazonáltal a csehszlovák nép ellenállásába ütköztek, miközben a CSKP elutasította, hogy meghátráljon. A csehszlovák rádió

és a televízió vezetői ugyancsak visszautasították, hogy a megszálló erők szolgálatába álljanak, de még a rendőrség és a hadsereg is deklarálta kormánya iránti hűségét. Ugyanakkor Dubceket és a legfőbb vezetőket letartóztatták, de a szovjetek nem találtak olyan csehszlovák szövetségest, aki támogatta volna beavatkozásukat és nevét adta volna ahhoz, hogy a beavatkozás a CSKP kérésére történt. Ekkor Svoboda elnökre kíséreltek meg nyomást gyakorolni, aki nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor bejelentette, hogy nem hajlandó egy új kormányt kinevezni, és csak akkor kész tárgyalni, ha szabadon engedik a letartóztatott vezetőket. A megszállás katonai értelemben sikerült, ám politikai értelemben zsákutcába került, annál is inkább, mert kiváltotta a testvérpártok ellenérzését is, amelyek a keleti tömb pártjai kivételével, egyhangúlag elítélték azt. A szovjet vezetők kénytelenek voltak szabadon engedni a

letartóztatott csehszlovák vezetőket, hogy megkezdődhessenek a tárgyalások. A csehszlovák helyzet konszolidálása A tárgyalásokra augusztus 23-án Moszkvában került sor, a csehszlovák delegációt Svoboda és Dubcek vezette. A megrendült Dubceknek a szovjet vezetés durva támadásait kellett elviselnie, akik szemére vetették Csehszlovákia teljes elszigetelődését is. A csehszlovák vezetők végül is elfogadtak egy kompromisszumot, de annak tudatában, hogy a nép mögöttük áll, s a párt, amely titkos ülésre jött össze, továbbra is bizalommal viseltetik irántuk, hiszen megerősítették őket posztjukon. A moszkvai egyezmények szerint a csehszlovák vezetők helyükön maradhattak, de bizonyos engedményeket kellett tenniük, így például a „prágai tavasz” eredményeinek többségét vissza kellett vonniuk. Visszaállították a cenzúrát és ellenőrzésük alá vonták a tájékoztatási eszközöket. Hozzájárultak a varsói szerződés

csapatainak ideiglenes állomásoztatásához az országban. A csehszlovák nép számára mindez teljes kapitulációnak tűnt és elkezdődött a passzív ellenállás szervezése az egész országban. A rend helyreállítása érdekében a szovjet kormány nyomása egyre erősödött 93 94 a csehszlovák kormányra, melynek már nem voltak eszközei a nyomással szembeni ellenállásra. A szovjetek a CSKP-ben is eredményeket értek el, s megkezdődtek a pártból való kizárások. A CSKP KB 1969 március 18-án úgy döntött, hogy a párt élére Dubcek helyett Gustav Husákot emeli, aki a normalizálás embere lett. Konklúzió A normalizálás során a „prágai tavasz” legfőbb vezetőit letartóztatták, vagy elmenekültek az országból. Az országot egy időre szinte hermetikusan lezárták A tiltakozás mégis erős maradt a világban. A katonai intervenció mélyreható fordulatot jelentett a nemzetközi kommunista mozgalomban, hiszen először fordult elő, hogy a

Szovjetuniót komolyan elítélték olyan pártok, melyek korábban hűségesen viszonyultak a világszocializmus vezető országához. Másfelől a katonai beavatkozás kapcsán született meg az ún. Brezsnyev-doktrína, mely szerint a szocialista országok szuverenitása korlátozott és a szocializmus visszafordíthatatlan folyamat. Mindez nem akadályozta meg két évtizeddel később a szocialista tábor összeomlását, és a sors iróniája, hogy amikor a nyolcvanas évek végén a csehszlovák normalizáció erős emberét felügyelt köztársasági elnökké választották, visszatért a politika színpadára Dubcek, akit viszont a csehszlovák Nemzetgyűlés elnökévé választottak. Kelet-Európa országaiban hamarosan rendszerváltozás zajlott le, melyben tovább élt a magyar forradalom és szabadságharc 56-os szelleme, éppúgy, mint a „prágai tavasz” szabadságot hozó szele 94 95 A békés egymás mellett élés elve és gyakorlata A békés egymás

mellett élés ideológiáját a nemzetközi kapcsolatok középpontjába állító felfogást először Lenin fogalmazta meg az oroszországi polgárháború befejezésének másnapján. A szovjet forradalmár hangsúlyozta, hogy az államok vagy a különböző politikai és társadalmi rendszerek közötti kapcsolatok nem szükségszerűen háborús kapcsolatok. Ennek következtében a szocialista és a kapitalista világ létezhet egymás mellett békésen, anélkül, hogy identitásukat fel kellene adniuk. Ezt az eszmét, amely maga után vonta a közvetlen konfrontációkról való lemondást és kizárta a világháború kísértetét, egyszerre vették elő a szovjetek Sztálin halála után és az afrikai-ázsiai országok a bandungi értekezleten. Ám főleg az SZKP XX Kongresszusa után vált a békés egymás mellett élés elve a szovjet diplomácia alapvető axiómájává. Ez mégsem jelentette azonban a harc minden formájának eltűnését. A békés egymás mellett

élés nem azonos az enyhüléssel, még akkor sem, ha az enyhülés annak egyik következményeként jelent meg. Valójában a két világrendszer közvetlen konfrontációjának a lehetőségét zárta ki, de a két nagy pólus közötti harc minden területen folytatódott: megsokasodtak a másodlagos és helyi konfliktusok, folyt az ideológiai harc, melyet mindkét táborban az ellenfelet destabilizálni célzó propaganda háború kísért, de folyt a gazdasági, technológiai verseny is, sőt megemlíthetjük a sport területén folyó versenyt is a nagy nemzetközi versenyek során, mint például az olimpiai játékok vagy a világbajnokságok. Ugyanakkor ki kell emelni, hogy a békés egymás mellett élésre épülő nemzetközi kapcsolatok kiépítése nem egy előzetesen megfogalmazott elmélet közvetlen alkalmazásának következménye volt, hanem a két szuperhatalom pragmatizmusa eredményezte, illetve a katonai technika adott szintjének is köszönhető volt.

Valójában tehát a békés egymás mellett élés gyakorlata abból következett, hogy a két tömb atomfegyverrel és ballisztikus rakétákkal rendelkezett, s így valamennyi ország a másik tömb potencionális csapásának volt kitéve. Ebből adódóan minden a másik elrettentésére épült, s így a békés egymás mellett élés nem zárta ki a fegyverkezési versenyt, amivel együtt jártak a verseny korlátozására irányuló törekvések, ezek célja viszont egy komoly léptékű leszerelés megalapozása volt. Ám az elrettentéssel együtt járt a két szuperhatalom ama szándéka is, hogy megerősítse a saját táborát, s mindennek következménye egy időre a két tömb megszilárdulása volt. A pragmatizmus kísérlete (1953-1962) A két tömb fejlődése(1953-1956) Az 1953-as év fordulatnak tűnik, mivel Sztálin halála után az SZKP kollektív vezetését egyrészt súlyos személyi harcok jellemezték, és másrészt a vezetés külpolitikai téren

rugalmasabb politikát fogadott el. Egyébként a szovjet vezetés, az ország katonai potenciáljának tudatában kezdett bizakodni az erőegyensúlyban (1953. augusztus 12-én felrobbantották az első H bombát, egy éven belül, ahogy ezt az amerikaiak tették 1952. november 1.-én) és a hidegháború kezdetén tapasztalható félelmi reflex megszűnt Hruscsov 1953. szeptember 7-én lett az SZKP főtitkára és ügyesen vezette elő a maga politikai törekvéseit. 1956 februárban, az SZKP XX Kongresszusán meghatározta az új külpolitikai doktrína elméleti keretét, de valójában azt a nagyon pragmatikus irányvonalat teoretizálta, melyet a Szovjetunió 1953 óta követett. A szovjet politika középpontjában a békés egymás mellett élés ideológiája került, mely szerint a két tömb közötti háború elkerülhető, mivel a 95 96 szocialista tábor már elég erős ahhoz, hogy elrettentsen mindenfajta agressziót. Sőt a szocialista nagyhatalom gazdasági

fejlődése lehetővé teszi, hogy bizonyítsa a szocialista politikai berendezkedés magasabbrendűségét és azt is, hogy támogassa a függetlenségükért harcoló népeket. Ez a szovjet vezetés egyfajta válasza volt a bandungi értekezletre és hármas célja volt: a nemzetek közti békés egymás mellett élés, harc a gyarmatosítás ellen és minden nép gazdasági fejlődése. A szovjet vezetés a hidegháború következményeinek pontos elemzését adta, amely egyáltalán nem gyengítve az Egyesült Államokat, megerősítette a nyugati tömb kohézióját egy szövetségi rendszer létrehozásával szerte a világon. A nyugati tömb agresszivitását lefegyverző békés egymás mellett élésnek a célja az volt egyebek között, hogy felszínre hozza az amerikai hatalom – amelynek már nem kell közvetlenül fenyegetve éreznie magát –, és a szövetségesei közti ellentmondásokat és ellentéteket. Az új szovjet stratégia azonnali következményeként 1956.

áprilisban feloszlatták a Kominformot A Szovjetunió ezzel jó akarata jelét adta és békés hatalomnak mutatta magát. Az amerikai republikánus adminisztráció, élén Eisenhower elnökkel és Foster Dulles külügyminiszterrel, erőteljes antikommunizmusa miatt, tartózkodónak mutatkozott a szovjet változások kapcsán, és a trumani „feltartóztatási doktrínát” a „visszaszorítás” (roll back) doktrínával igyekezett felváltani. Mindazonáltal az amerikai kormánynak számolnia kellett a katonai kiadásoknak a koreai háborút kísérő felduzzadásával és a gazdaságnak az ebből következő túlfűtöttségével. Egy szóval, fokozatosan csökkentenie kellett a katonai terheket, s a védelmi költségvetés az 1953-as 51 milliárd dollárról 1959-ben 45 milliárd dollárra csökkent. Ez úgy volt lehetséges, hogy átalakították a stratégiai feltételeket, ami a „tömeges megtorlás” taktikáját jelentette, az atomfegyver bevetésének

lehetőségével. Ezáltal viszont lehetővé vált a hagyományos erők létszámának csökkentése. Látható tehát, hogy az amerikai stratégia is az elrettentés elvére épült, annál is inkább, mert a republikánus kormány külpolitikáját ugyancsak nagyfokú pragmatizmus jellemezte, és hogy szembeszálljon a feltételezett fenyegetéssel, regionális tömbökbe szervezte az antikommunista országokat. 1947-ben létrehozták a CIA-t, hogy az Egyesült Államok hatékonyan lépjen fel a kritikus zónákban. Egyébként az Egyesült Államok először hozott létre békeidőben egy központosított, nagy létszámú és igen aktív hírszerző szervezetet. A CIA szervezett 1953-ban államcsínyt Iránban, mely megdöntötte Dr. Mohamed Moszadik kormányát, amely 1951-ben államosította az olajipart, de ellenezte a közélet demokratizálását, élvezte az iráni kommunista párt, a Tudeh támogatását és 1953. augusztusban száműzte Mohamed Reza Pahlavi saht A sah

azonban már a CIA által szított és Fazolla Zahedi tábornok által végrehajtott államcsíny következtében augusztus 19-én visszakerült a hatalomba. Ettől kezdve Irán az amerikai stratégia fő elem lett a térségben. A CIA hasonló akciót hajtott végre Guatemalában, Arbenz elnök ellen, aki államosította a United Fruit Compagny amerikai társaság ültetvényeit. Az 1954. júliusában kitört „spontán népi felkelés” elűzte a hatalomból a közép-amerikai ország törvényesen megválasztott elnökét. Az amerikai diplomácia tehát, anélkül, hogy közvetlenül konfrontálódott volna a szovjetunióval, a világ nagy részén tiszteletben tartatta az amerikai érdekeket. Meg kell jegyezni, hogy Moszkvában nagyon jól értették ezt a fajta realista, az állami érdekek védelmére épülő politikát. A két szuperhatalom között 1955-ben megkezdődött a párbeszéd, jóllehet az NSZKnak a NATO-ba való felvétele maga után vonta a Varsói Szerződés

létrehozását (ami egyébként de facto már hosszabb ideje létezett). Európában a szovjet vezetés jó akarata jelét többször is kinyilvánította. Így például 1955 május 15-én a négy győztes hatalom képviselői Bécsben aláírták az Ausztria szuverenitását helyreállító szerződést, és a megszálló erőket kivonták az országból. Cserében az ország alkotmányában szereplő semlegesség elve garantálta, hogy Ausztria kívül marad a tömbpolitikán. A nemzetközi feszültség Európán kívül is oldódott: a Szovjetunió 1953-ban felhagyott a Törökországgal szembeni területi követelésekkel és felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. Távol-Keleten a szovjet 96 97 vezetés mérséklő és békítő szerepet játszott az indokínai konfliktus megoldásában, különösen az 1954-ben Genfben tartott békekonferencián. A szovjet vezetés még ebben az évben helyreállította a diplomáciai kapcsolatokat Japánnal, amelyet nem sokkal

utána a szovjetek egyetértésével felvettek az ENSZ-be. Az ilyen gesztusok mindenekelőtt az Egyesült Államoknak szóltak, de természetesen a harmadik világ semleges és el nem kötelezett országainak is. Hruscsov 1955 május-júniusban Belgrádban tett hivatalos látogatást, ahol elismerte egyrészt a szovjetek felelősségét a múlt válságában, és másrészt a szocializmushoz vezető nemzeti út legitimitását. A szovjet vezető igyekezett megnyerni Titót, aki ekkor már meghatározó szerepet kezdett betölteni az el nem kötelezett országok mozgalmában. A nemzetközi légkör tehát lassan kezdett átalakulni és reálisabb enyhülési folyamat felé mutatott. Valójában azonban a világ a következő években a feszültségeknek és kapcsolatok lehűlésének újabb szakaszait volt kénytelen átélni. „Hideg” és „meleg” pillanatok a nemzetközi kapcsolatokban (1956-1962) 1956 a válság éve volt, amit egyrészt a Szovjetunió magyarországi katonai

beavatkozása, másrészt az angol-francia szuezi expedíció mutatott. A szovjet beavatkozás brutalitása megbotránkoztatta a nyugati világot és azt a kollektív meggyőződést alakította ki, hogy a Szovjetunió erőpolitikát folytat saját befolyási övezetében. Az antikommunista reflexek ismét felerősödtek és újra a bizalmatlanság légköre vált uralkodóvá, amit csak erősített Bulganyin marsall fenyegetőzése, hogy Párizsra és Londonra atomtöltetű rakétákat lő ki a szovjet hadsereg. Másfelől a szuezi kaland szégyenletes fiaskóval végződött Franciaország és Nagy-Britannia számára, mert azt ellenezte az amerikai szövetséges hatalom. Valójában e két válságnak súlyos jelentése volt, és de Gaulle tábornok helyzetértékelés szerint, egy amerikai-szovjet kondommínium által jellemzett békés egymás mellett élés irányába mutatott. Valójában az Egyesült Államok a verbális tiltakozás ellenére teljesen passzív maradt a magyar

ügyben, és implicite elismerte a Szovjetunió cselekvési jogát a saját befolyási övezetében. Saját európai szövetségeseinek viszont azt hozta a tudomására, hogy jóváhagyása nélkül semmilyen nagyszabású diplomáciai vagy katonai akció nem történhet. Végül a két szuperhatalom világossá tette, hogy el kívánja kerülni a világháborút, és nem akarja azt kockáztatni számukra nem létfontosságú célkitűzések alapján. A verseny tehát ettől kezdve más területeken bontakozott ki. 1957. október 4-én a Szovjetunió a világon először föld körüli pályára állított – egy ballisztikus hordozó rakétának köszönhetően – egy 83 kg-os műholdat. November 3-án fellőtték a második, az elsőnél hatszor súlyosabb szputnyikot, melyben egy kutya, Lajka tartózkodott. Túl a technikai hőstetten, amely a legfőbb országok meglepetésére a Szovjetuniót messze az Egyesült Államok elé helyezte a világűr meghódítását illetően,

nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió rendelkezik olyan interkontinentális rakétákkal, melyekkel elérheti az Egyesült Államok területét. Az amerikaiak először szembesültek azzal a ténnyel, hogy saját területüket az ellenfél atomcsapása érheti. Ennél fogva hozzáláttak hátrányuk ledolgozásához, s a következő évig kellett várni, hogy a szovjetekével egyenértékű hordozórakétát állítsanak elő: 1958. februárban állították föld körüli pályára az első, ugyancsak kisméretű amerikai műholdat, az Explorer-t. Másfelől a szovjet interkontinentális rakéták által képviselt fenyegetésre az amerikaiak közép hatótávolságú rakétáknak európai szövetséges országokba történő telepítésével válaszoltak: Törökország, Olaszország és NagyBritannia elfogadta a „Thor” és „Jupiter” rakéták telepítését. Ezek az események természetesen nyugtalanságot váltottak ki a különböző népekben, annak ellenére, hogy

párhuzamosan megindultak a leszerelési tárgyalások is. Ám 1946 óta mindig ugyanabba a problémába ütköztek, nevezetesen a Szovjetunió nehezen megvalósítható 97 98 ellenőrzésébe. Moszkva azt követelte, hogy a tárgyalások a nukleáris fegyverek teljes felszámolását célozzák, miközben mindenki tisztában volt azzal, hogy a Szovjetunió a hagyományos fegyverzetek terén fölényben volt az Egyesült Államokkal szemben. Mindazonáltal a szovjet kormány 1957. március 20-án elmozdította a helyzetet a holtpontról: átvéve az indiai elnök, Nehru ötletét, javasolta a kísérleti atomrobbantások befagyasztását. A nyugati hatalmak augusztusban válaszoltak: azt javasolták, hogy a kísérleti atomrobbantásokat két évre fagyasszák be, ám a szovjetek, akik éppen az első szputnyik fellövésére készültek és az erő pozíciójában érezték magukat, elvették a nyugatiak javaslatát, és helyette egy olyan tárgyalási sorozatra tettek javaslatot,

melybe az ENSZ valamennyi tagállama bekapcsolódna. Úgy tűnt a tárgyalások ismét zsákutcába kerültek, de a vitának új lendületet adott 1957. október 2-án a lengyel külügyminiszter, Rapacki, aki Európa atomfegyvermentessé tételének tervével állt elő. A nyugati hatalmak meglehetősen tartózkodóak voltak a lengyel tervvel kapcsolatban, egyrészt, mert arra kényszerítette volna őket, hogy elismerjék az NDK önálló állami létét, másrészt pedig azért, mert Európában az atomfegyverek felszámolásával a Szovjetunió kiiktatná az egyetlen őt fenyegető veszélyt. Éppen ezért a nyugatiak késleltették a választ a Rapacki tervre. A Szovjetunió – jóindulata jeleként – 1958 március 31-én bejelentette, hogy felfüggeszti kísérleti atomrobbantásait és felszólította a többi hatalmat, hogy kövesse példáját. A szovjet manőver ügyes volt, mert a Szovjetunió éppen végére ért egy hosszú kísérleti sorozatnak, az Egyesült Államok

viszont éppen arra készült. A bejelentés valójában a világ közvéleményét vette célba, amely ezúttal is a Szovjetunió békeakaratának tanúja lehetett. Az amerikai válasz lényege az volt, hogy a kormány megbízta a tudósokat, hogy dolgozzák ki az ilyen kísérletek leállításának ellenőrzési módozatait. 1958 október 31én egy nemzetközi konferencia nyílt meg a témáról, amely azonban nagyon gyorsan megfeneklett. Ugyanez lett a sorsa az 1958 november 10-én megnyíló konferenciának is, amely a váratlan támadások előrejelzésének kérdésével foglalkozott. Röviden szólva, mindegyik tömb demonstrálta a másik tömbnek és a világnak a saját békeakaratát, miközben ténylegesen saját pozícióinak megerősítésére törekedett a másik kárára. Hruscsov 1958-59-ben nagyszabású diplomáciai offenzívába kezdett, miközben számos utazást és javaslatot tett. Itt meg kell említeni, hogy a technikai fejlődés hozzájárult a diplomáciai

kapcsolatok módosulásához. A légi közlekedés tökéletesedése lehetővé tette az állam-és kormányfőknek utazásaik és partnereikkel való közvetlen találkozásaik számának növelését, akkor, amikor a televízió közvetítések jóvoltából az emberek jobban megismerhették azt a világot, amelyben élnek. A képek mediatikus hatása mindinkább a nemzetközi kapcsolatok fontos összetevőjévé vált. Tény, hogy Hruscsov felhasználta a fejlődés adta lehetőségeket és egy joviális, s egyúttal kolerikus politikus képét teremtette meg önmagáról. A média nagy része hozzájárult népszerűségének növeléséhez De valójában Hruscsov nagy aktivitást fejtett ki különféle területeken. Így például 1958 végén újra felvetette a német kérdést és Berlin státuszának problémáját, s egy november 27-én kelt jegyzékben javaslatot tett Nyugat-Berlin szabad várossá nyilvánítására. Az ultimátumszerű javaslatot mindenekelőtt a berliniek

utasították el a decemberben tartott nyugat-berlini választásokon, s a szovjet vezető tervét csak a kommunisták támogatták, akik viszont csak 1,9%-os eredményt értek el. Másfelől a nyugati hatalmak is tartózkodóan fogadták, mert élénken élt emlékezetükben Dantzig (Gdansk) sorsa, melyet 1939-ben nyilvánítottak szabad városnak. Számukra tehát fel sem merült Nyugat-Berlin feladása Miután megfélemlítési kísérlete kudarcot vallott, Hruscsov 1959. január 10-én egy békülékeny hangnemű jegyzéket juttatott el a nyugati országok vezetőihez, melyben a Németországgal kötendő békeszerződésre tett javaslatot. De bejelentette, hogy a szovjetek a két Németországgal akarnak tárgyalásokat folytatni, ami a nyugati országok számára ismételten az NDK elismerésének a kérdését vetette fel, s végül is elvetették a szovjet javaslatot, miközben értésre 98 99 adták, hogy minden körülmények között meg akarják őrizni nyugat-berlini

zónájuk szabad megközelítését. Ám egy mási terv is, azaz Hruscsov amerikai látogatásának terve is napirenden volt. Május 24-én elhunyt Foster Dulles, amerikai külügyminiszter, s a temetésre az Egyesült Államokba érkezett számos ország külügyminisztere, így Gromiko, szovjet külügyminiszter, aki kihasználta az alkalmat, hogy tárgyaljon az SZKP főtitkárának látogatásáról. Tekintve, hogy a látogatás időpontját szeptemberre tűzték ki, a két fél kapcsolatba lépett a szövetségeseivel. Hruscsov augusztusban Lengyelországba látogatott, majd a Fekete-tenger partján a csehszlovák és a kelet-német vezetőkkel találkozott. Eisenhower viszont villámlátogatást tett Európában, hogy megnyugtassa a szövetségeseit. Hruscsov végül is szeptember 15-én kezdte meg amerikai hivatalos látogatását. A látogatás előtt két nappal a szovjetek egy űrhajót juttattak el a Holdra, ahová eljuttatták a szovjet állami zászlót. Hruscsov egész

látogatása alatt büszkének mutatkozott, s a televízióban kijelentette az amerikaiaknak:”Az önök unokái már a kommunizmusban fognak élni!”. Ugyanakkor nagymértékben hatása alá került az Egyesült Államokban elért eredményeknek: Iowa államban csodálatát fejezte ki a kukoricatermesztés területén mutatkozó eredmények miatt, de dicsérte az amerikai szupermarketeket és „snacks” bárokat is. Tárgyalásai Eisenhower elnökkel rendkívül szívélyes légkörben zajlottak. Az amerikai elnök meg tudta a szovjet vezetőt győzni országa béke akaratáról, s jelentős engedményeket is tett Hruscsovnak, miután elvileg elfogadta egy berlin státuszára vonatkozó nemzetközi konferencia megtartását. Szeptember 26-án Moszkvába visszatérve, Hruscsov felkiáltott:”Éljen az amerikai-szovjet barátság!”. Amikor a következő év március 23-án Hruscsov Párizsban tett hivatalos látogatást, már az enyhülés légköre volt az uralkodó. Ám egy

incidens újra megnövelte a feszültséget: 1960. május 1-én egy amerikai „U2”-es kémrepülőgépet lelőttek a Szovjetunió területe fölött, s pilótáját, Garry Powert szovjet börtönbe zárták. A Szovjetunió területe feletti átrepülések teljes mértékben ismeretesek voltak, de nemcsak a szovjet hatóságok, hanem a világ közvéleménye által is, és jóval ez incidens előtt több cikk foglalkozott velük a szaksajtóban. Ám így az erő pozíciójában lévő Hruscsov minden elemmel rendelkezett, hogy a szovjet légtér megsértésével vádolja az Egyesült Államokat. Álláspontja annál is inkább szilárd volt, mert szembe kellett néznie a kínaiak fokozódó kritikájával, akik „revizionizmussal” vádolták. Elhatározta tehát, hogy az amerikai elnök nyilvános bocsánat kérését követeli. Már május 14én, két nappal a Berlin státuszával kapcsolatos konferencia megnyitása előtt Párizsba érkezett és tudatta de Gaulle tábornokkal,

hogy milyen feltételek felvetésére készül a konferencia megnyitásakor, s május 16-án a négy nagyhatalom vezetőinek tanácskozásakor erőteljesen támadta Eisenhowert, követelve, hogy nyilvánosan kérjen bocsánatot. Miután ez nem történt meg, bekövetkezett a szakítás, s Hruscsov elhatározta, hogy visszatér Moszkvába, miután annulálta az amerikai elnök esedékes moszkvai látogatását. A feszültség ismét megnőtt, amikor Hruscsov elhatározta, hogy a szovjet delegáció élén részt vesz New Yorkban az ENSZ Közgyűlés szeptemberi-októberi ülésszakán. Szeptember 23-án heves vádbeszédet tartott a nyugati országok ellen, majd számtalan szélsőséges javaslatot tett, miközben támadta az ENSZ főtitkárt Kongóban játszott szerepe miatt. Október 12-én, amikor a Fülöp-szigeti delegátus síkra szállt a népek önrendelkezési joga mellett, beleértve a vasfüggöny mögött élő népeket is, Hruscsov levetett cipőjével ütötte a

szószéket, fantasztikus hangulatot gerjesztve ezzel. Amerikai tartózkodása bármilyen látványos is volt, kevés eredménnyel járt, hiszen valójában csak a gyarmati rendszer felszámolását célzó határozatot fogadta el a Közgyűlés. Valójában mind az amerikaiak, mind a szovjetek kényes helyzetben voltak: az Egyesült Államokban ádáz elnökválasztási küzdelem folyt az alelnök, R. Nixon és J F Kennedy között; a Szovjetunió pedig belesüllyedt a kínaiakkal való konfliktusba és a kínai vezetés egyre keményebb támadásainak volt kitéve. 1960 november 7-én Kennedy nyerte 99 100 meg az amerikai elnökválasztást: már a következő év elején döntést hozott arról, hogy interkontinentális rakétákat gyártanak és nagyszabású űrkutatási tervet dolgoztatott ki. Hruscsov nagy várakozással tekintett a fiatal, idealistának minősített amerikai elnökre, annál is inkább, mert 1961. április 17-én szánalmas kudarcot szenvedett a

Castro-rezsim elleni, a CIA által szervezett „disznó öbölbeli” expedíció. Nyilvánvaló, hogy ennek az ügynek vészes következményei voltak a nemzetközi színtéren, az Egyesült Államokat a vádlott helyzetébe szorítva. A szovjetek hasznot húzva ebből a helyzetből, a dialógus folytatására törekedtek az amerikaiakkal és elvi határozatot hoztak a két állam első számú vezetőjének találkozójáról. Kennedy fiatalságára számítva azt remélték, hogy a Berlinre vonatkozó követelésük teljesülhet. Miután Párizsba kikérte de Gaulle véleményét, Kennedy június 3-án Bécsben találkozott Hruscsovval. A tárgyalás nagyon kemény volt, a szovjetek taktikája a fiatal amerikai elnök megfélemlítését célozta. Ő viszont nagyon elszántnak mutatkozott, s nem hagyott kétséget afelől, hogy Berlin nyugati szektorának szabad megközelítéséhez bármi áron ragaszkodik. A szovjetek közölték vele, hogy szerződést kötnek az NDK

hatóságaival, s Berlin keleti szektorának irányítását átadják nekik. Kennedy és Hruscsov igen feszült légkörben búcsúzott egymástól, s az amerikai elnök meg is jegyezte a szovjet pártfőtitkárnak: „Ez egy nagyon hideg téli nap volt”. A nemzetközi feszültség növekedése idő közben lökést adott a kelet-németek Berlinen keresztüli menekülésének. Az NDK számára ez komoly vérveszteséget okozott, hiszen 19521961 között több, mint két millió polgára menekült el az országból, és ebből 15 000 augusztus első felében. Ennek hatására 1961 augusztus 12-ről 13-ára virradóra az NDK hatóságok szovjet segítséggel a keleti szektort a nyugati szektortól elválasztó falat. A nyugati hatalmak keményen bírálták a „szégyen falát”, de meg kellett hajolniuk a kész tények előtt. Viszont, amikor augusztus végén az NDK kormánya bejelentette, hogy ellenőrizni fogja a NyugatBerlin felé tartó repülőjáratokat, a nyugatiak hevesen

reagáltak, s a szovjetek akadékoskodása ellenére is, Nyugat-Berlin szabad megközelítése továbbra is fennmaradt. Végül a szovjetek neheztelésének utolsó megnyilvánulásaként augusztus 29-én bejelentették, hogy a Szovjetunió felújítja 1958-ban megszakított atombomba kísérleteit. A szovjet nemzetközi politika bekeményítése magyarázható azokkal a nehézségekkel is, melyekkel Hruscsov szembe találta magát saját tömbjében, és kerülendő még a frontális összeütközést Kínával, az SZKP XXII. Kongresszusán csupán a Kína-barát Albániát és vezetőjét, Enver Hodzsát támadták. Az összeveszés december 10-én Tirana és Moszkva között a diplomáciai kapcsolatok megszűnéséhez vezetett. A maga részéről Kennedy elnök elhatározta, hogy határozottan válaszol a szovjet kihívásokra, oly annyira, hogy az amerikaiak is 1962. február 7-én újrakezdték a nukleáris kísérleteket, s egy új stratégiát dolgoztak ki, amely a „fokozatos

válaszcsapásra” épült. Még ebben az évben elindították az „Apollo” űrkutatási programot, azzal a céllal, hogy ledolgozzák az amerikai hátrányt ezen a területen. Kennedy növelte a katonai költségvetést is, s egy nagyvonalú támogatási programot indított be a „Harmadik Világ” megsegítésére is. Ezután az amerikaiak jóindulatúan tekintettek az el nem kötelezett országokra és segítették a fiatal nemzetek fejlődését. Latin-Amerikát illetően az Egyesült Államok létrehozta a „Szövetség a fejlődésért” programot, mellyel a kontinens legtöbb országát magához kötötte, s ezzel is elszigetelte Kubát. Valójában Castro győzelme után a kubai-amerikai kapcsolatok nagyon gyorsan válságba kerültek. Mint korábban is volt szó róla, a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok 1961. januárban megszakadtak, Castro pedig mind inkább nyíltan a Szovjetunióhoz közeledett. A „disznó öbölbeli” akció gyászos kudarca

felgyorsította a kubai belpolitikai folyamatokat és Castro hamarosan népi demokráciává alakította át az országát. A karibi szigetországot támogató Szovjetunió valódi kihívást intézett az amerikaihoz, akik Latin-Amerikát, s különösen a Karib-tengert saját biztonságuk szempontjából létfontosságú 100 101 zónáknak tekintették. A szovjetek kijelentették, hogy készen állnak Kuba megvédésére egy amerikai agresszió esetén, s Raoul Castro 1962. júliusában tett moszkvai látogatása során a szovjetek jelentős katonai támogatást ígértek Kubának. Ugyancsak korábban már említettük, hogy az amerikai felderítőgépek már áprilisban készítettek légi felvételeket rakétakilövő állomásokról a szigetországban. Október 22-én az amerikaiak nagyon kemény választ adtak a szovjet lépésekre: Kennedy követelte a rakéták leszerelését, s addig is tengeri blokádot hirdetett Kuba ellen, s tudatta, hogy ha a szovjetek megkísérlik

feltörni a blokádot, akkor azt az amerikai kormány az Egyesült Államok elleni agressziónak fogja tekinteni, ami világháborúhoz vezethet. Néhány napig fennállt a nukleáris háború fenyegetése, de végül is Hruscsov meghátrált: október 28-án bejelentette a szovjet rakéták, majd november 20-án a stratégiai bombázók kivonását Kubából. Az amerikaiak viszont feloldották a blokádot A paroxizmusig fokozódó válság, a kiterjedt nukleáris háború veszélyének tudatosítása gyorsabban és mélyebben vezetett el az enyhüléshez. A békés egymás mellett élés intézményesítése (1962-1975) Az enyhülés Az enyhülés 1963-tól kezdve tűnik valósággá válni. Hruscsov január 15-én bejelentette, hogy a Szovjetunió mégsem köt egyedül szerződést az NDK-val, s ezzel hivatalosan lezárult a berlini válság. Majd júniusban létrehozták a Kreml és a Fehér Ház közötti „forró drótot”, ami a közvetlen és azonnali érintkezést tette

lehetővé a szovjet és az amerikai vezető között. Június 10-én Kennedy a washingtoni egyetemen elmondott beszédében hitet tett a béke mellett, s a beszédet a másnapi szovjet sajtóban teljes terjedelemben közölték. Augusztus 5-én az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió képviselői Moszkvában aláírták a légköri és tengeri atomkísérletek tilalmára vonatkozó szerződést. Június 14-én a Kínai Kommunista Párt egy súlyos vádbeszédet tett közzé a Szovjetunió által követett politika ellen, melyre Moszkva egy hónappal később, július 14-én adott határozott hangvételű választ, mely szentesítette a két kommunista világhatalom közötti szakítást. Ugyanakkor Hruscsovot az SZKP-n belül is támadták, nemcsak a külpolitikai kudarcai, hanem a gazdaság területén elért szánalmas eredményei miatt. Így aztán, miután Kennedy amerikai elnököt 1963. november 22-én meggyilkolták, Hruscsovot egy évvel később, 1964.

október 15-én leváltották, s a párt élére Brezsnyev, a kormány élére Koszigin került. Az új szovjet vezetőknek szembe kellett nézniük a szocialista táboron mutatkozó első komoly repedésekkel. Amíg a szovjet vezetésnek a kínai vezetés forradalmi licitálással kellett megküzdenie, addig az amerikaiak saját táborukban a de Gaulle tábornok által nyíltan hangoztatott nemzeti függetlenedés problémájával találták magukat szembe. Először is a kínaiak éppúgy, mint a franciák nem írták alá a nukleáris kísérletek tilalmára vonatkozó moszkvai szerződést, mivel Kína az első atombombáját 1964. október 15-én, éppen Hruscsov leváltásának a napján hajtotta végre, az 1960 óta atomhatalom Franciaország pedig meg akarta őrizni az elrettentő ereje feletti saját rendelkezést. Egyébként Franciaország 1964 január 27-én elismerte a Kínai Népköztársaságot, s a két ország felvette a diplomáciai kapcsolatot. A két ország

elszánt volt, hogy folytassa az atomkísérleteket, miközben elutasította az amerikai-szovjet kondommíniumot. Kína 1967 június 17-én, Franciaország 1968. augusztus 24-én sikeres hidrogénbomba kísérletet is végrehajtott Másfelől Kennedy Európára vonatkozó és az öreg kontinens országait felszólító tervében, hogy tudniillik Angliának az „uniójukba” való felvétele után, egyenrangúan vegyenek részt a szabad világ védelmében, de Gaulle az amerikai befolyás növelésére tett 101 102 kísérletet látta, és Angliában az amerikai hatalom „trójai falovát” gyanította. Éppen ezért keményen ellenállt Nagy-Britanniának az Európai Gazdasági Közösségbe való felvételének, és másrészt tudatta Washingtonnal, hogy a francia haderőt ki akarja vonni a NATO integrált katonai szervezetéből, miközben továbbra is tagja akar maradni az Észak-Atlanti Szerződésnek., amit hivatalosan 1966 március 7-én jelentett be Az enyhülés

kedvezett a keleti nyitás politikájának, amit a francia elnök 1966. június 20-án Moszkvában tett hivatalos látogatása is illusztrált. Majd szeptember 1-én Kambodzsában tett látogatása során de Gaulle nyilvánosan követelte, hogy az amerikaiak vonuljanak ki Vietnamból. A tömbök repedeztek, s így érthető a két szuperhatalom törekvése, hogy megőrizze a nukleáris fegyverek monopóliumát. Egy egész sor szerződés jelezte az enyhülés intézményesülését: 1967. januárban a világűr demilitarizációjáról szóló szerződés, februárban a Latin-Amerika atomfegyvermentessé tételéről szóló szerződés. És főleg a július 1-én megkötött, a nukleáris fegyverek elterjedését (non-priliferáció) tiltó szerződés, melyben a Szovjetunió és az Egyesült Államok, valamint 58 ország kötelezettséget vállalt arra, hogy nem nyújt segítséget az atomenergia katonai célú felhasználása területén más országoknak. A periférikus

konfliktusok számának növekedése Valójában a két szuperhatalom közötti folyamatos dialógus nem akadályozta meg a helyi konfliktusok számának növekedését. A békés egymás mellett élés nem zárta ki globális szinten a befolyási harc folytatását és a szovjet-amerikai rivalizálást a kis-és középhatalmakat szemben állító konfliktusok táplálták. Mindkét szuperhatalom számára az alapvető szabály az volt, hogy ők ne konfrontálódjanak egymással közvetlenül. Így például a szovjetek, miközben jelentős mértékű segítséget nyújtottak Észak-Vietnamnak, nem avatkoztak be, amikor az amerikaiak bombázni kezdték az országot. Az indirekt konfrontáció egy másik terepe a Közel-Kelet volt az 1967. júniusában kitört hatnapos háború kapcsán, amikor az Egyesült Államok által támogatott Izrael meglepetésszerű győzelmet aratott a Szovjetunió által támogatott Egyiptom felett. Ugyanakkor a két szuperhatalom igyekezett korlátozni az

általuk vezetett tömbök felmorzsolódását és arra törekedett, hogy hagyományos befolyási övezeteiben megőrizze a jelenlétét. Ennek megfelelően 1965-ben amerikai csapatok avatkoztak be Santo Domingoba a rend helyreállítása és egy baráti rezsim megteremtése érdekében. Egyébként Latin-Amerika szinte valamennyi országában az Egyesült Államok bevetette a speciális gerilla-ellenes erőket, az ún. „zöld sapkásokat” De nem állt távol az Egyesült Államok titkosszolgálataitól a Görögországban 1967. április 21-én bekövetkezett fasisztoid jellegű katonai államcsíny sem (az ezredesek puccsa). A Szovjetunió a saját befolyási övezetében ugyancsak vissza akarta tartani a centrifugális erőket. Először is Kínát és barátait kellett elszigetelnie, oly annyira, hogy nyomást gyakorolt a testvérpártokra a kínai tételek elítéltetése érdekében. A Szovjetunió és Kína viszonya oly mértékben elmérgesedett, hogy a két kommunista

nagyhatalom között az Usszuri-folyónál katonai összecsapásokra került sor. Európában a szovjetek annak arányában tolerálták a román függetlenedési kezdeményezéseket, hogy nem teszik kérdésessé a sztálini típusú szocialista rendszer létét Romániában. Ezzel szemben – mint a „prágai tavasz” kapcsán már láttuk –, Csehszlovákiában a politikai rendszer liberalizálásának szándéka kiváltotta a Varsói Szerződés csapatainak az ország belügyeibe való beavatkozását. A Csehszlovákiában megvalósított kemény elnyomás mély ideológiai-érzelmi válságot váltott ki a nyugati kommunista pártok soraiban, aminek hatására ezek a pártok némi távolságot kezdtek hangsúlyozni Moszkvával szemben. 102 103 Végül a két szuperhatalom között folyt a befolyási harc az afrikai kontinensen is, ahol a Szovjetunió ún. „haladó rendszereket” támogatott, mint amilyen a K N’krumah vezette Ghana, a Ben Bella, majd a H. Boumedien

vezette Algéria, s főleg a Nasszer ezredes uralta Egyiptom volt. Az amerikaiak igazából csak kezdtek érdeklődést mutatni a fekete kontinens iránt, úgy, hogy támogatták vagy felváltották a régi gyarmattartó hatalmakat. Mindazonáltal az Egyesült Államok Afrika-politikájára némi árnyékot vetett, hogy diszkréten támogatta a fajüldöző Dél-Afrikai Köztársaságot és az önkényuralmi rendszert fenntartó Salazar-féle Portugáliát, amely igyekezett megtartani korábbi gyarmatait, Angolát és Mozambikot. Tény, hogy az Egyesült Államokban R. Nixon 1969-ben bekövetkezett elnökké választása fontos fordulatot hozott a kelet-nyugati kapcsolatokban. A „reálpolitika” hatásai A Szovjetunióban, éppúgy mint az Egyesült Államokban hatalmon lévő politikusok a nemzetközi politika területén valójában realisták akartak lenni. Brezsnyev és Koszigin például óvatos, körültekintő politikát folytattak, amely egyáltalán nem emlékeztetett a

Hruscsov-féle „szalmaláng-és póker” politikára. Céljuk az volt, hogy folytassák a behatolási politikát dekolonizált országokba, visszaszorítva mindenütt a kínai befolyást és Kínát magát egy szövetségi rendszerrel akarták „harapófogóba” zárni. A Nyugattal fenn akarták tartani és el akarták mélyíteni a békés egymás mellett élés politikáját. De ugyanez állt érdekében a washingtoni vezetésnek is, és a realizmus jellemezte az új amerikai republikánus adminisztrációt Henry Kissingerrel az élen. Miközben hevesen antikommunista volt, Nixon elnök és csapata hatalmi viszonyok kialakítására törekedett a Szovjetunióval, elfogadva, hogy minden kérdésről tárgyaljon vele egy széleskörű alkudozás keretében. Az új adminisztráció első célja a vietnami háború lezárása volt. De Nixon hatalomra kerülésével a leszerelési tárgyalások is lendületet kaptak: mindenekelőtt a rakétaelhárító rakétarendszerekre vonatkozó

SALT (Strategic Arms Limitation Talks) egyezmények megkötése volt a napirenden. A katonai technikai fejlődés a két szuperhatalmat eljuttatta arra a szintre, hogy egy olyan fegyvertípust állítottak elő, mely képes volt a ballisztikus rakéták megsemmisítésére, mielőtt azok célhoz értek volna. Ezzel az elrettentés koncepciója megváltozott és ezen rendkívül költséges rakéták nagy számú gyártása problémát okozott a szuperhatalmaknak. A SALT egyezményeket végül is Nixon moszkvai látogatása idején írták alá: a két fél vállalta, hogy csökkenti az ilyen rakéták számát és korlátozza földrajzi telepítésének a körét. Ezeken a tárgyalásokon úgy tűnhetett, hogy az amerikaiak számos engedményt tettek, de nem szabad elfelejteni, hogy az amerikai elnök Szovjetunióbeli látogatásakor az amerikai légierő bombázta Észak-Vietnamot. Az amerikaiak az egyezmény aláírásával egyebek között az észak-vietnami kommunisták

tudomására akarták hozni, hogy nem számíthatnak Moszkva teljes támogatására, következésképpen rugalmasságot kell tanúsítaniuk a velük folyó tárgyalásokon. A SALT egyezmények mellet kereskedelmi egyezményeket is kötöttek Moszkvában, melyek alapján a Szovjetunió az amerikai piacon vásárolhatott gabonaféléket és csúcstechnológiát képviselő meghatározott termékeket. 1972-ben Brezsnyev elvileg elfogadta, hogy az Egyesült Államokban tegyen hivatalos látogatást, melyre végül is 1973. júniusban került sor, amikor is a nemzetközi megfigyelők benyomása szerint az enyhülés a csúcspontjára látszott jutni. A tárgyalások a két elnök között rendkívül szívélyes légkörben zajlottak, de az eredmények mai szemmel meglehetősen szerények voltak. Egyébként nehézségek is kezdtek megjelenni a két ország kapcsolatában: az amerikai kongresszus megszavazott egy módosító indítványt, amely megtiltotta az adminisztrációnak, hogy a

Szovjetunióra alkalmazza a legnagyobb kereskedelmi egyezmény 103 104 elvét, ha a szovjet zsidók nem vándorolhatnak ki szabadon Izraelbe. Másfelől, nem sokkal ezt követően Szíria és Egyiptom megtámadta Izraelt. Ez a támadás ismét nagyon feszültté tette az amerikai-szovjet viszonyt, és október 25-én készültségbe helyezték az amerikai nukleáris erőket a Szovjetunió közel-keleti beavatkozásának veszélye nyomán. Az első olajválság ugyanekkor okozott komoly gazdasági válságot Nyugaton és az amerikai elnök éppen ekkor keveredett bele a Watergate-botrányba. Ám az enyhülés Európában is megmutatkozott, ahol az NSZK új kancellárja, Willy Brandt 1970. augusztus 12-én szerződést kötött a Szovjetunióval, majd december 7-én Lengyelországgal. Az NSZK elismerte az Odera-Neisse határt, és a két német állam egymás kölcsönös elismerése után 1973. szeptemberben felvételt nyert az ENSZ-be A Watergate botrány miatt lemondott Nixon

elnök helyére Gerald Ford került a Fehér Házba, de ez a változás nem változtatta meg az amerikai politika prioritásait, s 1974. november 23-án az amerikai elnök a szovjet elnökkel aláírta a SALT II. egyezményt Ennek jelentősége szinte nevetséges volt, mert a Szovjetunió éppen új SS 20-as rakétáit telepítette. Mindazonáltal az enyhülés szelleme Európában lehetővé tette 1975. júliusban a helsinki konferencia megtartását, ahol az európai kérdések globális szabályozásához jutottak el, mivel az európai biztonságról valamennyi részt vevő állam képviselője által aláírt egyezmény rendelkezett a határok sérthetetlenségéről és a területi status-quo elismeréséről. Másfelől, mivel a nyugatiak lemondtak arról, hogy beavatkozzanak a kelet-európai országok belügyeibe, ezeknek viszont cserében el kellett fogadniuk az emberi jogok részeként az emberek és eszmék szabad áramlásának eszméjét Európában. Konklúzió A

nyolcvanas éveket egy kétoldalú megmerevedés jellemezte. Az amerikaiaknak az volt a benyomása, hogy az enyhülés főleg a Szovjetunió érdekeit szolgálta. A szovjetek viszont azt vetették a nyugatiak szemére, hogy az emberi jogok ürügyén beavatkoznak a szocialista országok belügyeibe. Az igazság az, hogy mindkét szuperhatalomnak egyre nagyobb nehézséget okozott a kétpólusú világ mögött kiépülő multipoláris világ kezelése és gyakran voltak tehetetlenek a középhatalmak fellépésével szemben. 104 105 A leszerelés problematikája A fegyverzetkorlátozás szükségességének felismerése és a modern háborúk kegyetlenségének tapasztalata már a XIX. században egy sor kollektív erőfeszítés megtételéhez vezetett. Az 1859-ben lezajlott solferinói csata elborzasztó vérfürdője nyomán a svájci Henri Dunant 1863-ban elhatározta, hogy megalapítja a nemzetközi Vöröskereszt szervezetet. 1899-ben egy Hágában tartott nemzetközi

konferencián a légi bombázások, a mérgező gázok és a „dum-dum” golyók tilalmáról döntöttek. A hágai Állandó Nemzetközi Bíróság (1945-től Nemzetközi Bíróság) létrehozásával megkísérelték a döntőbíráskodás intézményét a nemzetek közötti kapcsolatok alapszabályává emelni. 1907-ben ugyancsak Hágában egy újabb nemzetközi konferencia résztvevői a semleges országok jogait és kötelességeit határozták meg és kötelezővé tették a hadüzenet bejelentését a háború megindítása előtt, mert például az orosz-japán háború során a japánok hadüzenet nélkül támadták meg Oroszországot. Az első világháború alatt azonban nagy mennyiségű harci gázt vetettek be, ami rávilágított e konferenciák korlátozott sikerére. Az első világháború után a Népszövetség próbálta meg szabályozni a háború gyakorlati kérdéseit. 1925-ben egy diplomáciai jegyzőkönyvben megtiltották a vegyi-és biológiai fegyverek

használatát. 1928ban „Genf szelleme” a háborút törvényen kívül helyező Briand-Kellog paktum aláírásához vezetett. 1932-ben hatvanegy nemzet képviselői tartottak leszerelési konferenciát Genfben A kudarc teljes volt és hamarosan megkezdődött a második világháborúhoz vezető fegyverkezési verseny. 1945-ben a világháború szörnyű szenvedései és az új rettenetes fegyver, az atombomba bevetése nyomán még inkább napirendre került a fegyverkezés szabályozásának szükségessége, ezúttal az új nemzetközi szervezet, az ENSZ keretei között. Ettől kezdve a fegyveres konfliktusok lezajlása az e területen elért szerény előrelépést és a két „szuperhatalom” meghatározó szerepét mutatják. Lassanként az ő kapcsolatuk szintjén kezdődhettek meg a genfi leszerelési tárgyalások, amelyeknek a dinamikája pontosan követi a kelet-nyugati kapcsolatok javulásának és romlásának a ritmusát. A hidegháború alatti leszerelési

tárgyalások Az ENSZ és a leszerelés Az ENSZ Alapokmányának 26. cikke tárgyalja a fegyverkezés korlátozásának és ellenőrzésének kérdését. A BT hamarosan e problémákkal való foglalkozást két szakbizottságra bízta: 1946-ban hozták létre az atomenergia, 1947-ben pedig a hagyományos fegyverek kérdéseivel foglalkozó bizottságot. Ez a két bizottság 1952-ben az ENSZ leszerelési bizottságává alakult a BT tizenegy tagja részvételével. Ám a nagyhatalmak maguk vették kézbe a dossziét, és 1954-ben létrehoztak egy leszerelési albizottságot, melynek csak a nagyhatalmak képviselői voltak a tagjai. Valójában a hidegháború logikája működött és mindkét tábor igen bizalmatlanul fogadta a másik tábor leszerelési javaslatait. A fegyverzetellenőrzésre vonatkozó minden javaslat kudarcra volt ítélve. Az elbukott javaslatok között megemlíthetjük az Egyesült Államok által 1953-ban javasolt atomenergia ügynökséget, amely csak részben

a bécsi „Nemzetközi Atomenergia Ügynökség” 1957-ben bekövetkezett létrehozásával valósulhatott meg. De említhetjük a lengyel külügyminiszter, A Rapacki tervének kudarcát is, amely Közép-Európa atomfegyvermentes övezetté tételét célozta meg, ám a nyugati hatalmak – mint már korábban volt róla szó – teljes mértékben elvetették azt. Végül az 1954-56 között tartott különféle leszerelési és fegyverzetellenőrzési konferenciákat egyszerre jellemezte a nagy elvekben való egyetértés, valamint az egyetértés tökéletes hiánya 105 106 a gyakorlati kérdések tekintetében. Mindezzel párhuzamosan a szuperhatalmak növelték atom- és hagyományos fegyverarzenáljukat, miközben az amerikaiak a „tömeges megtorlás” elméletével az atomfegyver bevetésével kapcsolatos eltökéltségüket mutatták a Szovjetuniónak, ha súlyos fenyegetés érné valamelyik szövetségesüket. De a leszerelésről mégis csak folyó tárgyalások

is megfeneklettek, amikor további hatalmak – Franciaország és Kína – jutottak az atomfegyver birtokába. A veszély tudatosítása A veszélyek tudatosítása mind a közvélemény, mind az államok szintjén végbement. Ami a közvéleményt illeti, Hirosima és Nagszaki tragédiája világosan megmutatta, hogy atomháború esetén a polgári lakosság körében tömeges pusztulás következne be és a radioaktív sugárzás igen hosszú ideig hatna károsan. Ennek következtében szinte minden országban létrejöttek mozgalmak, amelyek a nukleáris fegyverek alkalmazásának kizárása ellen léptek fel. Tény azonban, hogy Nyugaton a békemozgalmak nagyon gyorsan a kommunista pártok ellenőrzése alá kerültek, s ezáltal úgy tűnt, hogy morálisan lefegyverzik a nyugati országokat egy olyan szovjet tömbbel szemben, amely félelmetes katonai és nukleáris kapacitással rendelkezett. De a közvéleményben is elterjedt lassanként az a felismerés, hogy a nukleáris

fegyverek birtoklása csak az ellenfél elrettentésére szolgálhat. Ebből következett az a kötelező érvényű felismerés, hogy a nukleáris fegyverek nem mentesíthetnek a hagyományos fegyverek fejlesztése alól. A fegyverkezési verseny így tehát minden szinten folyt és a katonai kiadások súlyosan terhelték a legfőbb hatalmak költségvetését. A fegyverkorlátozás szükségessége az államok szintjén is felmerült mind a nyugati, mind a keleti tömbben, annál is inkább, mert a „harmadik világ” országai már a bandungi konferencián kifejezték ellenérzésüket az atomkísérletek folytatásával kapcsolatban és követelték a világ atomfegyvermentessé tételét. Ezekkel az országokkal szemben, melyek fontos diplomáciai szerepet töltöttek be, a nagyhatalmaknak komoly fejtörést okozott, hogy békés természetű országoknak mutassák magukat és hogyan tudják a másik félre hárítani a fegyverkezési verseny miatti felelősséget. Ám az 1962

októberben kirobbant kubai válság rávilágított az e területen fennálló rendszer törékenységére, mivel a világ néhány napon át az újabb világháború szélén állt. Ettől kezdve a szovjetek éppúgy, mint az amerikaiak megkísérelték egy ilyen katasztrófa elkerülésének intézményes módozatait kialakítani. Ám a nukleáris fegyverek szovjet-amerikai együttes ellenőrzéséből az következett, hogy ezek a fegyverek nem terjedhetnek el, azaz a nukleáris fegyverek monopóliuma úgy tűnt fel, mint az elrettentés egyensúlya fenntartásának egyik feltétele. A középhatalmak szemében mindez azt jelentette, hogy el kellene ismerniük a két szuperhatalom hegemóniáját saját tömbjükben vagy befolyási övezetükben: Franciaország és Kína ezt nem fogadták el, s nukleáris fegyverekkel szerelkeztek fel, amit jól később India is megtett. Enyhülés a tárgyalások területén Az első megállapodások és azok korlátai Az első fontos fejezet a

moszkvai szerződés volt, melyet 1963. augusztus 5-én írt alá a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselője. E három ország kötelezettséget vállalt a légköri és tengeralatti atomkísérletek megszüntetésére. Annak ellenére, hogy ezt a szerződést Kína és Franciaország nem írta alá, mégis egy fontos lépés volt 106 107 az atomfegyverek tárgyalásos úton való kezelése irányában. Ennek ellenére az aláíró országok megőrizték fegyverkészleteiket, sőt növelhették is azokat. 1967-ben megtörtént a második fontos lépés is: az amerikaiak és a szovjetek arra vállaltak kölcsönösen kötelezettséget, hogy nem küldenek atomhulladékot a világűrbe. Kiderült, hogy a tárgyalásokon mindkét oldalról tudatosan megjelent az emberi élet és a földgolyó megóvásának a szándéka. Teljesen más jellegű volt az amerikaiak, a szovjetek és az angolok által 1968. július 1én Washingtonban aláírt szerződés, amely a

nukleáris fegyverek elterjedését volt hivatva megakadályozni. Csaknem száz ország ratifikálta ezt a szerződést, amely megtiltotta a nukleáris fegyverek előállításának technológiáját ismerő országoknak, hogy ilyen fegyvereket egy harmadik országnak szállítsanak, vagy átadják neki az ilyen fegyverek előállításához szükséges információkat, továbbá, a nukleáris fegyverekkel nem rendelkező államok lemondtak arról, hogy nukleáris fegyverekkel rendelkezzenek. Kínával és Franciaországgal együtt 27 ország nem írta alá a nagy jelentőségű washingtoni szerződést. Ennek ellenére a szerződés döntő módon járult hozzá az erőviszonyok konzerválásához, s különösen szilárd alapokra helyezte a két szuperhatalom szupremáciáját. Egyébként a szerződés csak a ténylegesen legyártott nukleáris fegyverek birtoklását tiltotta, de az e tárgyban folyó, s esetleg az ilyen fegyverek előállításához vezető kutatásokat nem

tiltotta. Mindezek következtében a fegyverkezési verseny áttevődött a nukleáris fegyver szállítására képes rakétákra. 1969-ig az amerikaiak tényleges fölényben voltak az interkontinentális ballisztikus rakétáiknak (ICBM) és a tengeralattjárókról indítható „Polaris” rakétáiknak köszönhetően. 1969-től kezdve a szovjetek is jelentős aktivitást fejtettek ki ezen a területen, s lassanként ledolgozták a hátrányukat. Ekkor a két szuperhatalom közötti technikai verseny a rakétaelhárító rakéták, vagy az antiballisztikus rakéták (ABM) kifejlesztésére irányult, ami igen költséges csúcstechnológiákat igénylő programok beindításával járt együtt. Ez a féktelen verseny a két szuperhatalom között egy válságokkal és recessziókkal sújtott világban folyt, ami hamarosan őket is az ilyen típusú rakéták korlátozására ösztönözte. A SALT (Strategic Arms Limitation Talks) egyezmények Tény, hogy a hatvanas évek

végétől kezdve az Egyesült Államok a konfrontációról át akart térni a tárgyalásokra. A „reálpolitika” keretei között sem Nixonnak, sem Kissingernek nem volt semmiféle illúziója a Szovjetunióval kapcsolatban, de a világpolitika realista megközelítése arra vezette őket, hogy tárgyalásos úton megegyezésre törekedjenek, ami fokozatosan csökkentené a nemzetközi politikában a feszültséget, annál is inkább, mert az Egyesült Államok nagyon megviselten lépett ki a vietnami háborúból, s szeretett volna gazdaságilag is, katonailag is fellélegezni. De a Szovjetunió is valódi enyhülésre törekedett, hiszen csak az tette számára lehetővé, hogy számára hasznot hajtó gazdasági és pénzügyi kapcsolatokat építsen ki a Nyugattal. A túlfegyverkezés költsége csak zavart okozott az ország gazdasági modernizációjának és egyre nagyobb feszültségeket generált a lakosság körében is. S ne felejtsük el azt sem, hogy a Szovjetuniót

a Kínával kapcsolatos nehézségei ugyancsak a Nyugattal való megegyezésre sarkallta. Mindez elvezetett a SALT egyezmények aláírásához. Az elsőt Brezsnyev és Nixon 1972. május 26-án Moszkvában írta alá Ez a rakétaelhárító rakétákra vonatkozott, melyek számát korlátozták és szigorúan szabályozták a rakétaelhárító rendszerek harmadik országba való telepítését. Egy másik szöveg a támadó rakétákra vonatkozott, melyben a szerződő felek kölcsönösen vállalták, hogy nem építenek új rakétakilövő silókat. Valójában arról volt szó, ha nem tudják ellenőrizni az ellenfél birtokában lévő atomfegyverek tényleges számát, akkor – a kémműholdaknak köszönhetően – kölcsönösen informálódhatnak a kilövőállomások számáról. Ez az egyezmény, melyet a 107 108 nemzetközi sajtó nagy lelkesedéssel üdvözölt, valójában igen hézagos volt, mivel csak a már létező fegyverekre vonatkozott és nem tiltotta meg

új típusú fegyverek előállítását. Éppen ezért egyik oka volt a fegyverkezési verseny újbóli fellendülésének. A SALT II. tárgyalások 1975-ben kezdődtek és 1979-ben értek véget A cél az volt, hogy rögzítsék a két nagy nukleáris fegyverkészletének a felső határát, mind a robbanófejek, mind a szállító rakéták számát illetően. Ezt az egyezményt az amerikai szenátus nem ratifikálta a Szovjetunió afganisztáni inváziója miatt, s ez nyugtalanította az Egyesült Államok európai szövetségeseit, mivel Nyugat-Európa „szürke zónának” minősített területét érhette volna szovjet támadás a Szovjetunió birtokában lévő fegyverekkel. Éppen ezért a nyugat-európai országok számára az amerikai erők további európai jelenléte kulcskérdéssé vált Kelet-Európával kapcsolatos magatartásuk szempontjából. Gorbacsov és a tárgyalások felgyorsítása Az „eurorakéták” problémája A Szovjetunió 1977-től kezdve

Kelet-Európában szinte sebezhetetlen SS 20-as rakétákat telepített, melyek egyszerre több atomtöltet 4000 km-es távolságra voltak képesek eljuttatni, 200 méteres találati pontossággal. Erre a kihívásra az amerikaiak 1979-ben válaszoltak, s a NATO keretében úgy döntöttek, hogy a szovjet rakétákhoz hasonló paraméterekkel rendelkező Pershing II. rakétákat telepítenek Nyugat-Európában, melyeket cirkáló rakétákkal egészítenek ki. Ezeket az ellenfél radarjai szinte képtelenek voltak jelezni, mert nagyon alacsonyan szálltak. Való igaz, hogy az amerikai telepítések és az „előretolt ütközet” néven ismert új amerikai stratégia Európát, s különösen Közép-Európát újból a lehetséges összetűzések színterévé alakították. Ez ad magyarázatot a pacifista mozgalmaknak, főként az NSZK-ban mutatkozó felerősödésére, ahol több százezer fiatal tüntetett azzal a jelszóval, hogy „inkább vörös, mint a halál”. Az amerikai

rakéták visszavonását az amerikai kormányzat – logikusan – az SS 20-as rakéták leszerelésével kapcsolta össze. Ronald Reagan, az Egyesült Államok elnöke 1981. decemberben a „zéró megoldást” javasolta a Szovjetuniónak, azaz az amerikaiak készek Európából kivonni a Pershing II. és a cirkáló rakétákat, ha a szovjetek visszavonják SS 20-as, 4-es és 5-ös rakétáikat. A „középhatótávolságú nukleáris fegyverekkel” kapcsolatos tárgyalások hamarosan megkezdődtek, s 1982. márciusban Brezsnyev, a Szovjetunió „jóakarata jeleként” bejelentette az SS 20-as rakéták telepítésének egyoldalú befagyasztását. Utódja, Andropov decemberben azt jelentette be, hogy a Szovjetunió hajlandó arra, hogy csak annyi rakétát hagyjon meg Kelet-Európában, amennyivel Franciaország és Anglia együttesen rendelkezik, de ennek előzetes feltételéül az amerikai rakéták kivonását szabta meg. A nyugat-európai országok bírálták az

andropovi tervet, mert Nyugat-Európa lefegyverzésének szándékát vélték felfedezni benne, s elutasították azt is, hogy a francia és angol rakéták bármilyen közös szerződésbe bekerüljenek. Az amerikaiak viszont úgy döntöttek, hogy elindítják az ún „csillagháborús” programot, miként azt Reagan elnök 1983. márciusban bejelentette A szovjeteket nyugtalanította a fegyverkezési versenynek ez az új szakasza, mert az egyre inkább deficiens gazdaságuk az összeomlás felé haladt. Tegyük ehhez hozzá a szovjet állam vezetésében bekövetkező gyors változásokat Andropov és Csernyenko halála miatt. Tény, hogy Mihail Gorbacsov hatalomra kerülése lökést adott a tárgyalásoknak. 108 109 Szovjet kezdeményezések Gorbacsovnak az SZKP élére 1985-ben történt megválasztása után Moszkva moratóriumot jelentett be az SS 20-as rakéták telepítésére. A tárgyalások felgyorsítására vonatkozó szovjet szándék világosan megmutatkozott

1986-ban Gorbacsov párizsi látogatásakor, amikor bejelentette, hogy elfogadja azt, hogy a francia és a brit rakétákat ne vegye figyelembe az „eurorakétákra” vonatkozó megegyezés során, azzal a feltétellel, hogy azok számát ne növeljék. 1986-ban az amerikai elnökkel történet reykjaviki tárgyalása során meglepetésre Gorbacsov állt elő Reagan korábban javasolt „zéró megoldásával”, azzal a feltétellel, ha az Egyesült Államok felhagy a „csillagháborús” tervével. Az amerikai elnök ezt a javaslatot elutasította, s a tárgyalások ismét zsákutcába kerültek 1987 elejéig, amikor is Gorbacsov elfogadta, hogy az „eurorakéták” kérdését minden egyéb leszerelési dossziétól függetlenül kezeljék. A szovjet pártfőtitkár javaslata érdeklődést keltett az amerikai kormányzatban, mert lehetővé, hogy csökkenjenek a Nyugat-Európa védelmére fordított kiadások, ami viszont az Egyesült Államok nyugat-európai szövetségeseit

nyugtalanította. Gorbacsov, hogy megnyugtassa őket, a „globális zéró megoldást” javasolta, és Genfben szovjet és amerikai szakértők hozzá is láttak egy olyan szöveg kidolgozásához, amely – először a történelemben – egy sor fegyverfajta megsemmisítését tűzte ki célul, s lehetővé tette fegyverzetellenőrzési szakértők kölcsönös fogadását. 1987-ben a Washingtonban lezajlott Reagan-Gorbacsov találkozó egy megállapodáshoz vezetett, s a szerződést 1987. december 8án írták alá Az aláíró felek kötelezettséget vállaltak arra, hogy három éven belül megsemmisítik közép-hatótávolságú rakétáikat, sőt 18 hónapon belül rövid-hatótávolságú rakétáikat is. A Szovjetuniónak ezzel kétszer annyi rakétát kellett megsemmisítenie, mint az Egyesült Államoknak, megmutatva, hogy komoly áldozatokra is kész egy megállapodás elérése érdekében. 1988. március 3-án a NATO 16 állam-és kormányfője Brüsszelben

tanácskozott, hogy közös álláspontot alakítson ki. A nyugat-európai országok régi bizalmatlansága újra éledt, mert olyan országok, mint Franciaország és Nagy-Britannia attól tartottak, hogy bekövetkezik Nyugat-Európa veszélyes atomfegyvermentessé tétele, miközben a Szovjetunió óriási fölényben van a hagyományos fegyverek terén. Ennek a bizalmatlanságnak a „leszerelésére” Gorbacsovnak e területen is kezdeményeznie kellett. A két tömb között egyébként már 1973 óta folytak idevonatkozó tárgyalások, de valójában teljes zsákutcába jutottak. 1982-83-ban a tárgyalásokat újra kezdték, de a kölcsönös bizalmatlanság légkörében. E téren Gorbacsov látványos kezdeményezést tett, amikor az ENSZ Közgyűlésén 1988. december 7-én bejelentette a szovjet hagyományos haderők egyoldalú csökkentését, ami lényegében csak a szovjet fölényt csökkentette, anélkül, hogy felszámolta volna azt. 1989-ben az Európai Biztonsági

és Együttműködési Konferencia tárgyalásainak (az 1975-ös helsinki egyezményekben foglaltaknak megfelelő) újra indítása világossá tette Európában a hagyományos haderők csökkentésének lehetséges szakaszait. Tény, hogy a szovjet tömb szétesése teljesen új helyzetet teremtett, annál is inkább, mivel több kelet-európai ország követelte a területén állomásozó idegen csapatok távozását. Következmények 1990-ben a szovjet tömb meggyengülése megteremtette a leszerelés terén a valódi előrelépés feltételeit. Február 13-án a NATO és a Varsói Szerződés külügyminiszterei Ottawában 195 000 főben rögzítették az Európa „középső zónájában” állomásozó amerikai és szovjet csapatok létszámát, amihez még 30 000 amerikai katona járult Európa egyéb részein, tekintve, hogy a fő problémát ettől kezdve az egyesült Németország katonai státusza 109 110 jelentette. További problémát Európán kívül a vegyi

fegyverek használata jelentett, ahogyan ez az iráni-iraki háborúban történt, miután Irak nem habozott a bevetésével. Nagy veszélyt jelentett annak a felismerése, hogy növekvő számú ország képes ilyen és biológiai fegyverek előállítására. Ez a félelem vezette az amerikaiakat arra, hogy tiltakozzanak az NSZK ipari segítségével felépülő rabtai üzemben folyó líbiai toxikus gáz előállítása ellen (az üzem egy rejtélyes baleset következtében 1990. márciusban megsemmisült) E területen a két nagy valamelyest tehetetlennek bizonyult a nehezen ellenőrizhető regionális hatalmakkal szemben. Éppen ezért a vegyi fegyverek tilalmára vonatkozó szerződés, melyet G. Bush és Gorbacsov 1990. június 1-jén írt alá, nyilvánvalóan korlátozott jelentőségű volt Mindazonáltal Irak öbölbeli veresége lehetővé tette a fegyvergyártás nemzetközi ellenőrzésének megteremtését ebben az országban. Miközben számos akadályba ütközött, az

ENSZ fegyverzetellenőrzési bizottsága valódi felügyeletet gyakorolt egy olyan állam felett, amely veresége ellenére, nem mondott le agresszív törekvéseiről. De, másfelől, a Varsói Szerződés összeomlása, a szocialista tömb szétesése és a Szovjetunió megszűnése feleslegessé tette a kelet-nyugati erőviszonyokra vonatkozó régi diszkussziót. Viszont egy addig ismeretlen probléma adódott: az egykori Szovjetunió atomfegyvereinek az elosztása. Oroszország elnöke, Borisz Jelcin által keményen vezetett tárgyalások korlátozták a proliferáció veszélyét, mert továbbra is fennmaradt e veszélyes fegyverek egyesített ellenőrzése. Mégis e fegyverek felosztása több volt szovjet tagköztársaság között veszélyeket rejtett magában. 1991-től kezdve az amerikai adminisztráció számára elsődleges kérdés volt annak tisztázása, hogy a volt Szovjetunió által aláírt leszerelési szerződéseket vajon kötelezőnek tekintik-e maguk számára

a már a FÁK-at alkotó független köztársaságok? Az 1991. júliusban aláírt START-szerződés látványos előrelépésnek számított, mert előirányozta az amerikai és szovjet stratégiai fegyverek 30%-os csökkentését, leblokkolva ezzel a fegyverkezési versenyt. De problémát is felvetett, mert megkérdőjelezte a függetlenné vált volt szovjet tagköztársaságok szuverenitását. A helyzetet bonyolította, hogy a Balkánon éppen ekkor lángoltak fel a nemzetiségi harcok 110 111 A Falkland-szigeteki háború 1982 kora nyarán a nemzetközi sajtó „világ végi háborúnak” minősítette a Falkland (Maldvin)-szigeteken a brit és argentin egységek között lezajló katonai műveleteket. Valójában a Maldvin-, vagy ahogyan az angolok nevezik, a Falkland-szigetek az amerikai kontinens legdélibb részén, a Magellán-szorossal szinte azonos szélességi fokon található, s környezetét tekintve az Antarktisz világához tartozik. Brit nemzetiségi

lakóinak létszáma valamivel több, mint két ezer, akik halászattal és állattenyésztéssel foglalkoznak: a szigetcsoport legfőbb gazdagságát hatszáz ezer juh jelenti a kopár területeken. Éppen ezért a múlt század nyolcvanas éveinek az elején nagy nemzetközi meglepetést okozott, hogy a világ tanúja lehetett két azonos szövetségi rendszerhez tartozó nemzet egymással való összecsapásának e ritkán lakott és a déli-sark felől fújó hideg szelek által sújtott szigetekért. Tény azonban, hogy ez a háború komoly kihatással volt Argentína és Nagy-Britannia belpolitikai életére; diplomáciai síkon hozzájárult az Egyesült Államok pozíciójának a világ e térségében való megrendüléséhez; katonai síkon a vezérkarok vontak le belőle fontos következtetéseket. A konfliktus eredete és kirobbanása Belső okok Argentína a nyolcvanas évek elején súlyos belső válságot élt át. A hatalmat 1946-55 között már egyszer

köztársasági elnökként és diktátorként gyakorló Juan Domingo Perònnak a spanyolországi száműzetése után 1973. szeptemberben a hatalomba 78 évesen való visszatérése, oldalán egy tüzes fiatal nővel, nem hozott csodát, s folytatódott az ország gazdasági és társadalmi válságának mélyülése. Az idős elnök hamarosan bekövetkezett halála (1974. július 1) csak fokozta egy olyan országban dúló harcokat, melyben a hadsereg hosszú hagyományt követve állandóan beavatkozott a politikai életbe. A férje halála után a hatalmat átvevő Isabel Peròn képtelen volt az események megfékezésére, miközben szélsőbaloldali gerillák fogtak fegyvert, s elindították a városi gerilla-harcokat. A társadalmi konfliktusok élezéséhez mind jobban járult hozzá a perònista befolyás alatt álló szakszervezeti szövetség is. A hadsereg ekkor ismét a beavatkozás mellett döntött, s 1976. március 24-én egy katonai junta vette át a hatalmat Jorge

Videla tábornok vezetésével. Ám a puccsista tábornokokról is hamar kiderült, hogy képtelenek a gazdasági-társadalmi válság kezelésére, s helyette kemény elnyomást valósítottak meg: megsokasodtak az önkényes letartóztatások és az azonnali kivégzések. Az ország így egy vérengző katonai és rendőri diktatúra elnyomása alá került A katonai junta megtépázott tekintélye belső és külső helyreállítása érdekében nagymértékben számított a labdarúgó világbajnokságra, melyet 1978-ban rendeztek az országban. A buenos aires-i döntőben az argentin válogatott Hollandia válogatottját győzte le, s ez a tény feltüzelte a sovinizmusba torkolló nemzeti büszkeséget. A világbajnokság dicsőséges hangulata elmúltával Argentína ismét szembesült a vágtató inflációval (137%). Videla tábornokot Viola tábornok, őt pedig 1981. novemberben Leopoldo Galtieri tábornok váltotta a hatalom élén. A gazdasági csőd totális volt, amely

kiváltotta a néptömegek, de – kezdetben a katonai juntát kedvezően fogadó – középosztályok tiltakozását is. A külföldi befektetők egyre óvatosabbak lettek a gazdasági káosz szélén álló országgal szemben. A katonai vezetés számára a tömegek nacionalista érzelmeinek a szítása tűnt egy olyan megoldásnak, ami lehetővé tenné a szabadságjogok súlyos megsértésének és a gazdasági összeomlás tényének az elkendőzését. Az elgondolt erőszakos fordulatot a junta a dekolonizázió keretébe illesztette, mivel 1832-ben Anglia erőszakkal foglalta el a 111 112 Spanyolország által régóta ellenőrzött Falkland-szigeteket, amely tehát a Spanyol Birodalom része volt, s Argentína (mint a Spanyol Birodalom régióbeli örököse) azóta igényt tartott a szigetek feletti fennhatóság visszaállításáért (A szigeteket egyébként az angolok fedezték fel a XVII. században, a rá következő évszázadban a Malvinok népesítették be,

akiket 1766-ban a spanyolok kiűztek. Érdemes megjegyezni, hogy 1914 december 8-án az angol flotta itt győzte le Maxmilien von Spee német admirális egységeit). Az ENSZ bizonyos mértékig helyt adott az argentin panaszoknak és 1964-ben a Falkland-szigeteket a dekolonizálandó területek közé sorolta. Ám Nagy-Britannia e lépésre úgy reagált, hogy a szigeteket Őfelsége alattvalói lakják és ott is akarnak maradni. Sőt az argentin követelésekkel szemben az angolok a népek önrendelkezési jogát állították. Nagy-Britanniában 1979-ben a Konzervatív Párt energikus vezetője, Margaret Thatcher lett a miniszterelnök, miután pártja megnyerte a parlamenti választásokat. A „vaslady” elhatározta, hogy a belpolitikában, éppúgy mint a külpolitikában elvi és gyakorlati szilárdságot mutat az Anglia szempontjából sem könnyű nyolcvanas évek elején: gazdasági megszorító intézkedésekre került sor, magas volt a munkanélküliek száma, etnikai

zavargások törtek ki Angliában éppúgy, mint a Brit Nemzetközösségben, súlyos problémákat vetett fel az észak-ír kérdés, s nehézségei voltak Angliának az Európai Közösséggel is. Lehetséges, hogy az argentin katonai vezetés úgy gondolta, hogy ilyen feltételek között Anglia nem képes nagyszabású fellépésre. A jövő azonban mindennek az ellenkezőjét bizonyította számára Egyéb tényezők Mindenekelőtt gazdasági okokat kell említeni a tengeralatti természeti erőforrások és Argentína tengerparti vidékein, valamint a Falkland-szigeteken található kőolaj-és földgáz lelőhelyek kiaknázásának problémájával összefüggésben. Másfelől léteztek feltételezések az Antarktisz ásványkincsekben gazdag lelőhelyeiről is: az Antarktisz egy részének kisajátítására törekvő Nagy-Britannia 1962 óta ez irányú követeléseit arra alapozta, hogy a Falklandszigetek az ő birtokának a részét képezik. Argentína viszont 1937 óta

fogalmazott meg határozott igényt az általa „las Malvinas”-nak nevezett szigetcsoport egészére. A másodlagos okok között említhetők a szigetekhez kapcsolódó stratégiai érdekek, melyek a Horn-fokhoz vezető tengeri úton találhatók, s így fontos védelmi összeköttetést jelentenek Dél-Amerika, Ausztrália, Dél-Afrika és az Antarktisz között. Éppen ez a stratégiai ok játszott abban szerepet, hogy az angolok a XIX. század elején elfoglalták a szigeteket, akkor, amikor még sem a szuezi-, sem a Panama-csatorna nem létezett. Ezeknek a nagy tengeri közlekedési tengelyeknek bármifajta blokkolása esetén a Horn-fokhoz vezető tengeri út, s így a Flakland-szigetek is stratégiai szempontból rendkívül felértékelődnének. A háború kirobbantása Valójában minden 1982. márciusban kezdődött, amikor mintegy negyven argentin szerelő engedély nélkül kikötött a szigetcsoport egyik déli szigetén, látszólag azzal a feladattal, hogy

szétszereljenek egy régi bálnahalászhajót. A probléma nemcsak az volt, hogy engedély nélkül tartózkodtak brit területen, hanem táborhelyükön kitűzték az argentin zászlót. Mindez arra utalt, hogy a szigetcsoport egyik szigetét mintha elfoglalták volna. Az angolok erőteljesen reagáltak és egy hajót küldtek a kialakult helyzet felszámolására. Hamarosan azonban öt argentin hadihajó indult a szigetek felé. Úgy tűnt, hogy az argentin vezetés meg volt győződve arról, hogy Nagy-Britannia nem fog többet tenni a partjaitól 14 000 km-re található szigetek védelmében. Ennek a hiedelemnek megfelelően április 1-én öt ezer 112 113 argentin katona szállt meg valamennyi szigetet, megadásra kényszerítve a csekély létszámú brit helyőrséget. London számára a tét nemcsak saját megalázása, hanem a nemzetközi jog és a népek önrendelkezési jogának a megsértése is volt, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a szigeteken lakó brit

állampolgárok semmilyen körülmények között nem akarnak argentin állampolgárokká válni. Bizonyos, hogy az argentin diktatórikus hatalom alábecsülte az embereknek az állampolgári joghoz, s egy régi demokráciának a nemzetközi joghoz való ragaszkodását (ne felejtsük, hasonló okok alapján tudott ellenállni négy évtizeddel korábban a hitleri Németországnak). Argentin-brit összecsapás A diplomáciai közvetítés lehetetlensége Margaret Thatcher, brit miniszterelnök nagyon keményen reagált az agresszióra és megszakította a két ország diplomáciai kapcsolatait. Egyidejűleg London az ENSZ-hez fordult, és a BT április 3.-án nagy többséggel megszavazta a brit határozati javaslatot (502 sz határozat), amely elítélte az argentin fellépést, követelte az argentin csapatok haladéktalan visszavonását és a tárgyalások megkezdését a két ország között. Az argentin agresszió nemzetközi elítélése tudatában, London megkeményítette az

álláspontját: mintegy negyven hadihajó indult a Falkland-szigetek felé, miközben gazdasági szankciókat is életbe léptettek Argentínával szemben. Tény az, hogy mindkét ország kormánya a lakosság széleskörű támogatását élvezte. A felháborodott brit közvélemény teljes mértékben támogatta a miniszterelnök katonai válaszlépését, miközben az argentin fővárosban és a nagy városokban hatalmas tömegek fejezték ki örömüket, és támogatásukról biztosították a junta katonai akcióját, melyben nem agressziót, hanem a nemzeti terület egy részének visszaszerzését látták, melyet egykor egy gyarmatosító nagyhatalom igazságtalanul rabolt el tőlük. Az Egyesült Államok kormánya viszont meglehetősen kínos helyzetbe került, mivel a nyugati tömbhöz tartozó két ország konfliktusáról volt szó: április 5-én Reagan elnök fel is ajánlotta az amerikai kormány jószolgálatát. A kínos diplomáciai feladat teljesítésével

Alexander Haig külügyminisztert bízta meg, aki megoldási javaslatokkal érkezett a szemben álló felek fővárosaiba. London minden tárgyalás előfeltételeként az argentin inváziós csapatoknak a Falkland-szigetekről való haladéktalan kivonását szabta meg, miközben Buenos Aires azzal a feltétellel fogadta el London követelését, hogy a nemzetközi közösség előzetesen ismerje el a szigetek feletti szuverenitását. Nyilvánvaló volt, hogy megegyezésre nem kerülhet sor és a fegyveres összecsapás elkerülhetetlen. Mindkét fél számított a szövetségeseire: Nagy-Britannia gond nélkül megkapta az EK tíz országa, Ausztrália, Kanada és Új-Zéland támogatását a katonai ellenlépéshez, miközben ugyanezek az országok átmenti időre embargót hirdettek az argentin termékekre. A másik oldalon a latin-amerikai szolidaritás működött, de kevésbé egyértelműen: az „andoki paktum” öt országa (Bolívia, Kolumbia, Ecuador, Peru, Venezuela)

mellett Panama és Kuba tartotta jogosnak és támogatta Argentína fennhatósági igényét a Malvin-szigetekre. Brazília lényegében semleges álláspontot foglalt el. A sebtében összehívott Latin Amerikai Államok Szervezete főként azt az óhaját fejezte ki, hogy a konfliktust diplomáciai úton rendezzék a felek. Az Amerika-közi Segélynyújtási Szerződés tagállamai elismerték ugyan Argentína szuverenitását, de a BT 502. számú határozatára hivatkozva, tárgyalásokat sürgettek Végül Washington választásra kényszerült, s Reagan elnök úgy döntött, hogy Nagy-Britannia mellé áll a brit haditengerészetnek nyújtott logisztikai támogatással. A Szovjetunió örömmel 113 114 használva ki az Egyesült Államok nehézségeit, természetesen Argentína támogatása mellett döntött. A katonai műveletek A brit haditengerészet hajói április 24-én és 25-én érkeztek meg a Malvin-szigetek körzetébe, s a szigetcsoport egyik szigetére 120 brit

ejtőernyős ereszkedett le, akik egyetlen lövés nélkül semlegesítették a kis létszámú argentin helyőrséget. Ezt követően az angolok április 30-án légi-és tengeri blokád alá vonták a szigeteket, mire az argentinok „maximális készültségbe” helyezték a hadsereget, s parancsba adták a hadi-és a légi flottának a blokád felszabadítását. Május 1-jén a britek támadást indítottak a szigetek fővárosa, Port Stanley ellen, aminek bevételét elsődleges céljuknak tekintették. Egy nappal később egy brit tengeralattjáró elsüllyesztette a „Belgrano” nevű argentin cirkálóhajót, amely a britek által megvont tilalmi zónán kívül tartózkodott. A brit támadásnak számos argentin halottja volt, amit komoly nemzetközi tiltakozás kísért, de nyilvánvaló volt, hogy az angol hadi flotta mindenre elszántságot akar mutatni, s ennek következtében a megrettent argentin hajók kikötőikben maradtak, mert nem merték felvenni a harcot a

brit haditengerészettel. Ezzel szemben az argentin légierő „Exocet” rakétákkal felszerelt francia gyártmányú SuperÉtendard harci gépeivel súlyos károkat okoztak a brit haditengerészetnek: elsüllyesztették a „Sheffield” cirkálóhajót, az „Ardent” és „Antelope” nevű fregattét, a „Coventry” rombolóhajót; súlyosan megrongálták a „Hermes” nevű repülőgép-hordozót, a „Brilliant” fregattét, az „Antrim” rombolóhajót és még egyéb hajókat. Mindez azonban nem tudta megakadályozni a brit egységek felfejlődését, s ettől kezdve a szigeteket védő argentin egységek kínos helyzetbe találták magukat az elszánt és jól kiképzett ellenséggel szemben. Eközben Nagy-Britannia egyes szövetségesei tartózkodóbbakká váltak: az EK által Argentína ellen elrendelt gazdasági embargóhoz nem tartotta magát Olaszország, mert számolnia kellett azzal a ténnyel, hogy Argentína lakosságának nem jelentéktelen része olasz

származású, vagy Írország, amely soha nem szimpatizált nagyon az angolokkal, s még kevésbé azok katonai akcióival. Másfelől a Fehér Házat is elkezdték nyugtalanítani egy argentin vereség politikai következményei, s az ENSZ közvetítésével a tárgyalásos megoldás lehetőségét kereste. Május 20.-áról 21-ére virradó éjszaka a brit erők partra szálltak a szigeteken, s 27étől kezdve egy erős brit hadoszlop vonult rettenetes időjárási feltételek között Port Stanley felé, amit június elején körülzártak. A demoralizálódott argentin egységekkel szemben a főváros elfoglalására július 13.-án indult meg a brit erők támadása, ám az argentin védők parancsnoka, Mendez tábornok nyolc ezer emberével megadta magát. A Falklandszigetcsoport egésze ismét brit fennhatóság alá került, s július 12-én a két ország elfogadta az ellenségeskedések beszüntetését. A gazdasági embargót minden ország azonnal feloldotta Argentína

ellen. Következmények A következmények mindkét ország esetében először nyilvánvalóan a belpolitika szintjén jelentkeztek. Argentínát a háborúban rettenetesen megalázták, s ennek következtében a hatalmon lévő katonák diszkreditálódtak. Galtieri tábornoknak, aki ebbe a zsákutcába vezette az országot, már június 17.-én le kellett mondania Az áttérés a polgári kormányzásra elkerülhetetlenné vált, s 1983. október 31-én az ország új elnöke, a mérsékelt baloldal jelöltje, Raoul Alfonsìn lett. 114 115 Nagy-Britanniában éppen ellenkezőleg a háború megerősítette Margaret Thatcher pozícióját a miniszterelnöki székben, s ekkor terjedt el a „vaslady” képe róla. A nyugati demokráciák be tudták tartatni a nemzetközi jogot és ennek köszönhetően a nemzetközi rendszer viszonylag megszilárdult a háború lezárásával. Mindazonáltal számos latin-amerikai országban egyfajta keserűség lett úrrá, akik szemében ez a

katonai győzelem, melyet egy európai intervenciós erő vívott ki a gazdag Észak-Amerika támogatásával, az „ágyúdiplomácia” történelmi áporodottságát idézte. Végül stratégiai szempontból ez a háború számos tanulsággal járt a vezérkarok számára, rámutatva a nem tengeralattjáró hadihajók védtelenségére az „Exocet”-típusú rakétákkal szemben. Számos ország igyekezett felszerelkezni ezekkel a rakétákkal, míg mások az ilyen rakétákkal szembeni hatékony védekezés megteremtésére helyezték a hangsúlyt 115 116 Az Egyesült Államok és Közép-Amerika A világ egyik legszegényebb régiója apró államokra (Costa Rica, Guatemala, Honduras, Nicaragua, Salvador, Panama és Belize) oszlik. Ehhez még hozzátehetjük a Karibtenger olyan államait, mint Kuba, Dominikai Köztársaság és Haiti Ezzel szemben Mexikó, amely földrajzilag ugyancsak ehhez a térséghez tartozik, területi méreténél, történelménél és

fejlődésénél fogva a többiektől eltérő államot képvisel, ahol az Egyesült Államoknak – noha mindig törekedett bizonyos fokú befolyás kialakítására –, a beavatkozás különféle formái tekintetében óvatosságot kellett tanúsítania (legalábbis 1945 óta, mivel a XX. század első felében gyakran használta a „big stick” politikáját hatalmas szomszédjával szemben). Ami viszont a közép-amerikai kis államokat illeti, a „yankee” beavatkozás nyíltabb és brutálisabb volt, oly annyira, hogy esetükben „banán köztársaságokról” lehetett hosszú időn át beszélni, melyeket teljes mértékben uraltak az észak-amerikai multinacionális vállalatok (mint pl. az United Fruit Compagny). Valójában az Egyesült Államok számára a térség a Karib-tengerrel és a Mexikóiöböllel egy stratégiai fontosságú övezetet jelentett, ahol az amerikaiaknak fontos tengeri útvonalak voltak találhatók. Egyébként a Panama-csatorna megnyitása

maga után vonta az amerikai erők közvetlen megjelenését a térségben a csatorna globális stratégiai jelentősége miatt. Éppen ezért az amerikai külpolitika egyik fontos tengelye annak biztosítása volt, követve ebben a Monroe-doktrína és a dollár-diplomácia hagyományát, hogy senki másnak ne lehessen befolyása a térségben. Így aztán érthető, hogy Fidel Castro és egy forradalmi rezsim hatalomra kerülése Kubában valóságos sokkot váltott ki az Egyesült Államokban. Az amerikaiak nagy része számára ez azt jelentette, hogy egy ellenséges és felforgató rendszer jelent meg az országhoz közel, s ennek következtében minden áron biztosítani kellett egy ilyen rezsim expanziójának feltartóztatását az érzékeny és törékeny közép-amerikai régióban. Az Egyesült Államok és Közép-Amerika kapcsolatainak alapjai Gazdasági kapcsolatok Az amerikaiak sokat invesztáltak oda, amit jó „vadászterületnek” ítéltek. Így az United Fruit

Compagny és a Costa Rica-i állam már 1878-ban kötött egy koncessziós szerződést a hatalmas banánültetvényekre, amit a multinacionális társaság vasútépítéssel ellentételezett. Idővel az UFC állam lett az államban, mivel monopolizálta vasutat, ellenőrizte a kórházakat és az iskolákat. Guatemalában az észak-amerikai multinacionális vállalatok az egész ország fellett gyakorolták az ellenőrzést a banán-és a kávéültetvények révén. 1936-ban ezek a társaságok, s különösen az UFC megszerezte a banántermesztés és kereskedelem kizárólagos jogát, s az export megkönnyítése érdekében kikötőt épített Puerto Barrios-ban, az Atlantióceán partján. A „banán köztársaság” legtipikusabb példája talán Honduras volt: 1932-ben a banánültetvények a megművelt földterületek egy harmadát tették ki. Az észak-amerikai vállalatok és a helyi nagy földbirtokosok közötti kapcsolatoknak minden más kapcsolatot alárendeltek.

1945-ben még azt lehetett mondani: „Honduras az állattenyésztés és a banán országa: az állattenyésztés a Carìas-család, a banántermesztés az UFC monopóliuma”. Egyébként Tiburcio Carìas Andino Honduras leggazdagabb tulajdonosa 1933-49 között egy diktatórikus rendszert teremtett meg az ország elnökeként. A helyi oligarchiákhoz szorosan kötődő amerikai multik szerették volna megszerezni a beleszólási jogot ezen országok gazdaságirányításába. Ennek korai formáját már megmutatta a Dominikai Köztársaság példája: az gazdaság gazdasági életének felügyelete érdekében az Egyesült Államok 116 117 kormánya 1904-ben magára vállalta a kis „banánköztársaság” külső adósságának rendezését, ezzel azonban rátette kezét a vámpolitikára, s valójában a befolyó vámokból fizette ki a közép-amerikai ország külső adósságát. Majd 1916 és 1924 között amerikai katonák szállták meg az országot. A második

világháború után az Egyesült Államok gazdasági, politikai, s adott esetben, katonai gyámkodása ezen országok fölött változatlan maradt. Szinte mindegyik országban voltak a hatalmon olyanok, akik fegyelmezetten követték a washingtoni utasításokat. Ám az amerikai kapitalizmus fejlődése és az Egyesült Államok stratégiájának globalizálása következtében fokozatosan csökkent e régió fontossága az észak-amerikai befektetések összességén belül: a nyolcvanas években az Egyesült Államok teljes kereskedelmi forgalmának már csak 2%-t tette ki a közép-amerikai kereskedelmi forgalom, illetve a KözépAmerikába irányuló észak-amerikai befektetések aránya 2,5%-ra csökkent az Egyesült Államok latin-amerikai összbefektetéséhez képest. De a mindenkori washingtoni vezetés ennek ellenére is úgy tartotta, hogy befolyása e térségben szükséges részben külpolitikája hitelessége, részben a latin-amerikai befektetései biztonsága miatt. A

kapcsolatok politikai alapjai Az Egyesült Államok e régiót mindig fontosnak tekintette saját biztonsága szempontjából is. Éppen ezért természetes módon gyakorolta a „csendőr” szerepét, s ha kellett, alkalmazta a „korbácsot”. Ám arra is rá kell mutatni, hogy ezek a kis országok is tudtak hatni Washingtonra, de nemcsak a „lobbizásnak” vagy a „yankee” pártok kasszáiba juttatott pénzeknek köszönhetően. Gondoljunk a nicaraguai Somoza vagy a panamai Noriega diktátorok példáira, akik, mielőtt szembefordultak az amerikaiakkal, Washington, de különösen a CIA hűséges emberei voltak. Egyébként a hidegháború és mindaz, ami abból következett, tette lehetővé, hogy a közép-amerikai országokban gyakran diktatórikus hatalmak amerikai segítséggel fennmaradjanak, hiszen a kommunista terjeszkedés védőbástyáinak reklámozták magukat. Másfelől az amerikai befolyás megvalósult a kontinens államait tömörítő nemzetközi szerveteken

keresztül is. Mindenekelőtt az Amerikai Államok Szervezetét (AÁSZ) kell említeni: ennek az Egyesült Államok körüli csoportosulásnak a kezdete az 1880-as washingtoni konferenciára nyúlik vissza, amely egy kereskedelmi uniót hozott létre; az 1928ban tartott havannai konferencián a „Pánamerikai Unió” jött létre; az 1936-ban szervezett Buenos Aires-i és az 1938-ban szervezett limai konferencia egységbe forrasztotta az Egyesült Államok körül tömörülő amerikai tömböt. A második világháború után az 1947-ben megkötött Rio de Janeiro-i szerződés a nyugati félteke közös védelmére vonatkozott, s amely egy időre összekapcsolta Brazíliát és az Egyesült Államokat is, a bogotai Alapító Okirathoz vezetett, mely által létrejött az AÁSZ. A szervezetbe belépő államok az amerikai kontinens közös védelmének az elvét dolgozták ki. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen szerződéssel csak nőtt az Egyesült Államok befolyása a térségben,

hiszen a cél a kommunista felforgatás megakadályozása volt. Ennek következtében – s erről már volt szó a kubai válságot tárgyaló fejezetben – Fidel Castro hatalomra kerülése és a szocialista fejlődési orientáció Kubában az AÁSZ kemény reakcióját váltotta ki: az 1960-ban San José-ban tartott AÁSZ konferencia elítélte a castroista rezsimet, majd a Punta del Esteben 1962-ben tartott konferencia során az AÁSZ kizárta soriaból Kubát. Fidel Castro ekkor az AÁSZ-t „az Egyesült Államok Gyarmatügyi Minisztériumának” minősítette. Az is igaz, hogy az Egyesült Államoknak való teljes alárendeltséget meglehetősen rosszul viselte több latin-amerikai ország is, akik jól érzékelték az amerikaiak gazdasági gyámkodását mindazzal együtt, amivel az jár. 117 118 Az Egyesült Államok és Közép-Amerika gazdasági-társadalmi válsága Valójában ezen országok szinte mindegyikében a hatalom a földbirtokos oligarchia kezében

volt, amely a hadseregre támaszkodott a népi megmozdulások visszaszorítása vagy letörése érdekében. Márpedig a helyi burzsoázia egy része, a születőben lévő középosztályok és a népi osztályok egy része is a nacionalizmusra építette törekvéseinek szilárd alapját. Mély megvetéssel viseltettek az észak-amerikai „gringos”-szokkal szemben, akik viszont mind gyakrabban avatkoztak be a térség országaiba. Egyébként ezekben az országokban a szegénység egyre kiáltóbbá vált, miközben egy privilegizált kaszt az amerikaiakra támaszkodva, szüntelenül gazdagodott. Az ENSZ Gazdasági Bizottsága 1985-ben például kimutatta, hogy Közép-Amerika lakosságának 67%-a a szegénységi küszöb alatt él, 42%-a pedig rettenetes nyomorban. A hatvanas években a castroizmus forradalmi szelleme kezdett terjedni a gyakran indián származású paraszti tömegekben, akik szinte teljesen analfabétán és kilátástalan nyomorban vergődtek. Ezért az

Egyesült Államok kormányzata úgy döntött, hogy segítenie kell ez országok gazdasági fejlődését: Kennedy elnök hirdette meg a „Szövetség a Haladásért” programot. Ám a jó szándékok messze estek a megvalósulástól Észak-Amerika „vadászterülete” A „big stick” politikája A második világháború után az Egyesült Államok a régió országainak bizonyos fokú emancipációs törekvéseibe ütközött. Costa Ricában egy véres polgárháború után José Figueres Ferrer győzedelmeskedett egy katonai junta élén, s lett az ország ideiglenes elnöke (1948. május 8-1949 november 8), majd az 1953 évi választásokon a „harmadik út” jelszavával, új választási és reformprogrammal fellépve, megnyerte a választásokat, s 1953-58 között ő kormányozta az országot. Földbirtokosként és antikommunistaként nacionalista politikát folytatott, s bár az UCF kisajátítását – választási ígérete ellenére – nem akarta vagy nem tudta

végrehajtani, azt azonban elérte, hogy az észak-amerikai óriás vállalat adóját nyeresége 45%-ban szabta meg, továbbá államosította az iskolákat és a kórházakat, valamint a vasutat. Ám ezeket a reformokat Figueres Ferrer elnök csak az észak-amerikai liberális körök támogatásának és a nemzetközi konjunktúra adta lehetőségek (pl. az amerikaiak népszerűtlen beavatkozása Guatemalában) ügyes kihasználásának köszönhetően tudta megvalósítani. Guatemalában a hatalmat 1931-1944 között gyakorló Jorge Ubico diktátor lemondása után következő választásokon Juan José Arévalo gyakorolta 1951-ig az elnöki hatalmat és számos reformot vezetett be (pártok és szakszervezetek működésének engedélyezése, szociális törvénykezés, írástudatlanság felszámolására és az indiánok védelmére tett intézkedések stb.), ám a külföldi monopóliumok és a hazai latifundium-birtokosok érdekei sértetlenek maradtak. Az 1950-es

választásokat a hazafias és haladó szellemiségű katonatisztek vezetője, Jacobo Arbenz Guzmán nyerte meg és 1954-ig volt hatalmon. Már 1951-ben bekövetkezett hivatalba lépése után nem sokkal agrárreformot vezetett be, ami szerint a megműveletlen latifundiumokat kártalanítás ellenében kisajátították és a parasztok között szétosztották. 1954-ig kb százezer paraszt és mezőgazdasági munkás 1,8 millió hektár földet kapott. Földjei háromnegyedéről le kellett mondani az UFC-nek is, amely ezért mozgósította az amerikai közvéleményt Arbenz elnök ellen, aki ellen számos puccskísérlet is történt. Ezt követően az Egyesült Államok kormánya Guatemala diplomáciai elszigetelésére és gazdasági zsarolására törekedett és a katolikus egyházi hierarchia támogatásával antikommunista ideológiai offenzívát kezdett az Arbenz-kormány ellen. Mint később 118 119 Kubában, az amerikaiak ellenséges fellépése radikalizálta a haladó

szellemiségű guatemalai kormányt. Végül 1954 júniusban a CIA szervezett puccsot Arbenz elnök ellen Carlos Castillo Armas ezredes vezetésével: az amerikaiak által kiképzett és felfegyverzett zsoldoshadsereg Hondurasból és Nicaraguából indított támadást és az Arbenz-kormány a hadsereg vezetőinek árulása következtében is tíz nap alatt elbukott. A Castillo-diktatúra felszámolta az Arbenz-féle forradalom szociális és politikai vívmányait, és újra kiszolgáltatta az országot az amerikai érdekeknek (Nicaragua mellett Guatemala lett az amerikaiaknak a szocialista Kuba elleni legfontosabb közép-amerikai támaszpontja és az 1961. áprilisi Kuba elleni katonai intervenció kiindulópontja). Egy kevésbé drámai folyamat zajlott le Hondurasban. A nagyon népszerűtlen Carìas Andino-tól az UFC hatalmasai megvonták a támogatást és 1949-ben Juan Manuel Galvez ügyvédet ültették a helyére, aki korábban az amerikai multinacionális vállalat

szolgálatában állt. Honduras, ahol nagyon nagy volt az amerikai befolyás, vált a térségbeli beavatkozások „fordítókorongjává”: Arbenz ellen 1954-ben, Daniel Ortega nicaraguai forradalmi hatalma ellen a nyolcvanas években. A Karib-tenger szigetországaiban a helyzet még egyértelműbb volt, hiszen az Egyesült Államok mindenütt diktatórikus hatalmakra támaszkodhatott, s egyúttal támogatta azokat. A Dominikai Köztársaság lakossága 1930-tól 1961-ig Rafaël Trujillo zsarnoksága alatt szenvedett. Igaz, hogy amikor a Trujillo-rezsim ügynökei 1960 júniusában merényletet követtek el Rómulo Betancourt venezuelai elnök ellen, az AÁSZ megszakította a diplomáciai kapcsolatokat és gazdasági szankciókat rendelt el a Trujillo-diktatúrával szemben. Augusztus 3-án a diktátor lemondott kegyence, Joaquín Balaguer javára. A volt diktátort 1961 május 30án megölték, s 1962 január 18-án megbuktatták a Trujillo-család bábját, Balaguert is Kubában

az amerikaiak Fulgencio Batista diktatúráját támogatták, aki nagymértékben érdekelt volt mindenféle illegális üzletben, s ezért a szigetország az ilyen üzletek egyik fő elosztó helye volt. Haitiben az 1957-ben hatalomra került François Duvalier 1971-ig gyakorolta brutális diktatúráját a „Tonton-Macoutes” nevű különleges terrorkülönítményekre támaszkodva, amelyek politikai gyilkosságok sorozatát követték el (1969. áprilisban pl harminc kommunista vezetőt tettek el láb alól). A gyilkos hadjáratok ravasz demagógiával társultak. „Papa Doc” Duvalier a fekete bőrű lakosság jótevőjének szerepében tetszelgett, eltüntette a mulatt vezető réteget, és a katolicizmussal szemben az afrikai eredetű voudoukultuszt támogatta. „Papa Doc” halála után (1971) fia, Jean-Claude Duvalier („Baby Doc”) lett az elnök. A lényeg az, hogy ha az amerikai érdekek nem forogtak kockán a térség országaiban, az Egyesült Államok

kormányzata elnéző volt az uralkodó rendszerek „hiányosságaival”: a diktátorok dühöngő antikommunizmusa minden bűnre felmentést adott A „jószomszédsági” politika A hatvanas években Fidel Castro hatalomra jutása után a diktatórikus rendszerek fennmaradása a közép-amerikai térségben a legjobb talajt jelentette a forradalmi mozgalom terjedésére. Másfelől a nacionalizmus erősödése a latin-amerikai országokban az Egyesült Államokat stratégiája megváltoztatására vezette és az amerikai kormányzat el kezdte támogatni a demokratikus átalakulást, amikor és ahol az lehetséges volt. Tegyük ehhez hozzá Kennedy elnök szándékát, aki tudatosan meg akarta változtatni a „rossz amerikai” képét. Az új adminisztráció megértette, hogy a térség gazdasági fejlődése a legjobb ellenszere a forradalom terjedő „ragályának”. 1961-ben hozták létre az amerikai „önkéntes békehadtestet”, melynek tagjai közül többen részt

vettek Közép-Amerika fejlesztési programjaiban. Ebben a humanitárius akcióban részt vettek a különféle észak-amerikai protestáns egyházak és szekták 119 120 képviselői is, akik széles körű evangelizációs kampányt indítottak a térség országaiban. Ennek hatására az indián és paraszti rétegek tömegesen hagyták el az ő szemükben a nagybirtokosok hatalmával erősen összefonódott katolikus egyházat, hogy élesszék a protestáns hitet és annak ilyen vagy olyan változatát képviselő csoportokhoz csatlakozzanak. Mint már korábban szó volt róla, 1961. augusztusban Uruguay-ban, a Punta del Este-i konferencián az Egyesült Államok bejelentette a „Szövetség a Haladásért” program megindítását, melynek hozzá kellett volna járulnia a térség gazdasági és társadalmi problémáinak a megoldásához. Egy tíz éves fejlesztési programról volt szó, melyben az amerikaiak vállalták, hogy biztosítják a primer befektetések felét.

Ám Kubát ugyanezen a konferencián zárták ki az AÁSZ-ból Nyilvánvaló volt tehát, hogy a program legfőbb célja a castroista gerillák terjeszkedésének visszaszorítása. A forradalmi veszély megfékezése Forradalmi mozgalmak A kiindulópontot kétségkívül Kubában kell keresni. A sziget-országban a Batistadiktatúra idején az amerikaiak rendkívül mértékben rátették a kezüket az ország gazdasági életére. A gazdasági igazságtalanság növelte a nemzeti frusztráció érzését Ilyen körülmények között Fidel Castro és „szakállas forradalmárainak” a hatalomra kerülése csak az Egyesült Államokkal való szembenállással történhetett meg. Mindazonáltal az első időszakban a kubai vezető kijelentette, hogy nem kommunista, sőt 1959. áprilisban látogatást tett az Egyesült Államokban. De semmilyen megértésre nem talált a republikánus adminisztrációban, melynek a következő elnökválasztás perspektívájára tekintettel kedveznie

kellett a pénz hatalmasainak. Ily módon az új kubai rezsimet azonnal nagy erővel támadta az egyik nagy sajtócsoport, a Hearst. Az amerikai közvélemény szemében minden reform vagy minden amerikai érdeksérelem a kommunizmus megnyilvánulásának tűnt fel. Így tehát a körülmények hatására a kubai forradalom radikalizálódott. Amikor az amerikai kormány teljes kereskedelmi embargót hirdetett a sziget-országgal szemben, Castro természetes módon a szovjet tömbben keresett támogatást Kuba számára. Miként korábban Guatemalában, a CIA 1961 áprilisban megpróbálta megdönteni az amerikai érdekekre veszélyesnek tekintett castroista rezsimet. De a disznó-öbölbeli kudarc megnövelte Castro tekintélyét. Tény, hogy ezekben az években a kubai modell valóban csábította a latin-amerikai világ haladó szellemiségű elitjeit. A Kubában hozott intézkedések, mint pl. az amerikai vállalatok államosítása, az agrár reform, a korrupció és az alvilág

elleni harc megfeleltek sokak várakozásának. Castro és társainak népszerűsége óriási volt, mert szembe mertek szállni a hatalmas Amerikával. A konzervatívok számára viszont egész Közép-Amerikában mindez a zűrzavart jelentette: számukra éppúgy, mint az amerikaiak számára a kommunizmus dörömbölt a kapuikon. Ebből a szemszögből érthető Kennedy elnök eltökéltsége a rakétaválság idején, ami csaknem utat nyitott a harmadik világháborúnak. Az ezt követő években gerilla-mozgalmak jöttek létre minden közép-amerikai országban. Salvadorban a hetvenes évek óta a lázadás szelleme a „Farabundo Marti Nemzeti Felszabadítási Frontban” öltött testet. Ám leglátványosabb eredményt a nicaraguai gerillamozgalom érte el Somoza elnök elnyomó diktatúrájával szemben jött létre a „Sandinista Front”. A rezsim korrupciója olyan méreteket öltött, hogy például az 1972-es managuai földrengés után a diktátor a külföldi

adományokból nyolcszáz millió dollárt saját számlájára különített el. Ám az amerikai külpolitikát morális elvekre helyezni szándékozó Jimmy Carter elnökké választása az Egyesült Államokban nehéz helyzetbe hozta Somozát. 1978-ban Nicaraguában általános felkelés tört ki a tomboló katonai és rendőri erőszakkal szemben. 120 121 Az amerikai kormány elhatározta, hogy a továbbiakban nem támogatja Somozát: 1979. február 10-én felmondta a katonai segélynyújtási szerződést Az események túlcsaptak a diktátoron, aki júliusban Miamiba utazott, ahol megpróbálta óriási vagyonát élvezni, de onnan hamarosan a biztonságosabb Paraguay-ban telepedett le, ám a következő évben meggyilkolták. A sandinista Felszabadítási Front került a hatalomra, s kezdetben az amerikaiak nem emeltek kifogást, mert örültek, hogy megszabadultak egy gyűlölt diktátortól. De a forradalmi mozgalom itt is el kezdett radikalizálódni, és a

legmérsékeltebb politikusok azonnal kiváltak a „Frontból”: 1980. áprilisban Violetta Chamoro, aki számos híres ellenálló követett, mint pl. Eden Pastora, a „zéro parancsnok” Daniel Ortega vezetése alatt a rezsim egy mind keményebb szocializmus irányában haladt, melyet Moszkva és Havanna is támogatott. Az amerikaiak számára ez a fejlemény már elfogadhatatlan volt: szervezték és támogatták az Ortega-féle rezsim kemény ellenzékét képviselő „kontrákat” (contras), s 1985ben teljes kereskedelmi embargóval sújtották Nicaraguát, ami súlyos gazdasági nehézségekhez vezetett az országban. Ezzel egy időben hasonló folyamatok zajlottak Grenada-szigetén, ahol 1979-ben államcsínnyel döntötték meg Eric Gairy, volt szakszervezeti vezető diktatórikus rendszerét, mely az ország lakosságát a titkos rendőrséggel (mangoose gang) terrorizálta, miközben szoros kapcsolatot ápolt a chilei Pinochet-féle fasiszta juntával. A Maurice Bishop

vezette új kormány nyíltan fordult a castroizmus felé. Ekkor az amerikaiak elhatározták, hogy cselekszenek: egy államcsíny során 1983-ban meggyilkolták Maurice Bishop miniszterelnököt, majd anarchia lett úrrá a szigeten. Végül az amerikai hadsereg beavatkozott és helyre állította rendet: Grenada ettől kezdve távol került a kubai modell követésétől Amerikai reakciók Az amerikai adminisztráció reakciói a diplomáciai lépések és az erőalkalmazás között ingadoztak. Mindenekelőtt, 1962-től kezdve az Egyesült Államok kormányzata erőfeszítéseit a gerillaellenes harcra koncentrálta, némiképpen háttérbe szorítva a gazdasági segélynyújtást. Panamában egy „amerikai iskolát” hoztak létre, ahol latin-amerikai tiszteket képeztek ki a gerillaellenes harc minden formájára. Érdekes megemlíteni, hogy a legtöbb kiképzendő tiszt az arányokat tekintve Nicaraguából és Guatemalából érkezett. Egyébként ugyanebben a struktúrában

képezték ki a híres-hírhedt „zöld sapkásokat”, akik a gerillaháborúk amerikai szakértői voltak, s feladatuk a forradalmi felforgatástól leginkább fenyegetett országok hadseregeinek segítése volt. Az Egyesült Államok kormánya tehát elszántnak tűnt minden olyan rezsim támogatására, függetlenül annak jellegétől, amely képes volt a kommunizmus veszélyével szembeszállni. Ez a fajta erőpolitika nagyon tiszta formában mutatkozott meg, amikor például az Egyesült Államok 1965-ben közvetlenül beavatkozott a dominikai válságba. A Dominikai Köztársaságban 1961-tól a helyzet rendkívül feszült volt, de 1962-ben a haladó szellemiségű Juan Bosch-t választották elnöknek. Az Egyesült Államok kormánya azonnal kifejezte az elégedetlenségét és az új elnökkel szemben, aki nem volt kommunista, komoly ellenállást fejtett ki. 1963-ban katonai puccs döntötte meg Bosch elnök hatalmát, s az országban lassanként polgárháborús

állapotok lettek úrrá. Miközben a megdöntött elnök hívei látszottak felülkerekedni, amerikai tengerészgyalogosok szálltak partra és fellépésük eredményeképp a hatalom az Egyesült Államoknak megfelelő politikus kezébe került. Tény, hogy ez a durva beavatkozás abban az időben heves rosszallást váltott ki a közép-amerikai országok népeinek körében. És ez éppen akkor történt, amikor az Egyesült Államok „belesüllyedt” a vietnami háborúba, s otthon pedig súlyos gazdasági recesszió sújtotta. Ennek következtében (is) Jimmy Carter elnökké választása (1976) egy valódi fordulatot hozott az amerikai külpolitikában. Az új elnök bejelentette, hogy külpolitikájának 121 122 tengelyébe az emberi jogok betartatása és a legszegényebb országoknak nyújtott gazdasági segélynyújtás kerül. Ez az „idealista” politika szakított az addigi nyers „reálpolitikával” Carter elfogadta a Panama-csatornára vonatkozó szerződés

felülvizsgálatát. A7 1977-ben Carter és a panamai elnök, A. Torrijos között aláírt szerződés felváltotta az 1903-ban megkötött szerződést, s így Panama visszanyerte szuverenitását a csatorna-övezetben az Egyesült Államok által megőrzött hat katonai bázis kivételével. Ugyanakkor a szerződés azt is előirányozta, hogy az Egyesült Államok beavatkozhat katonailag, ha a panamai hadsereg nem képes a biztonságot fenntartani az övezetben. Feltételezhető, hogy a nem demokratikus rezsimektől a támogatást megvonó Carter-doktrína hatása érvényesült a nicaraguai változásokban is. Mindebből persze az Egyesült Államok helyzetének fokozatos gyengülése következett a térségben, ami részben oka volt R. Reagan elnökké választásának Reagan számára – Carter álláspontjával szemben – fontosabbak voltak a közép-amerikai térségben az autoritárius, de az Egyesült Államokkal baráti viszonyt ápoló rendszerek, mint a befolyásuk

kiterjesztéséért harcoló és az amerikai érdekeket veszélyeztető marxista rendszerek. Az amerikai külpolitikai prioritás tehát az ilyen törekvések elfojtására ismét a határozott katonai fellépés lett. Miként arról korábban már volt szó, Kuba helyett a fő célpont Nicaragua lett. Az Egyesült Államok masszívan felfegyverezte a Daniel Ortega marxista színezetű hatalmát támadó „kontrákat” és az Egyesült Államok minden további nélkül katonailag beavatkozott Grenada-szigetén. Új megoldások keresése: 1989-1990 A nicaraguai polgárháború lezárása céljából, amely Közép-Amerika egészére való átterjedéssel fenyegetett, 1988-ban létrejött a Mexicót, Venezuelát ,, Panamát és Kolumbiát magában foglaló „Contadora” csoport és tárgyalásokat kezdeményezett a válság megoldására. A tárgyalások azonban zsákutcába vezettek. Mindazonáltal 1989 február 14-én öt középamerikai ország államfőinek a találkozója során

Daniel Ortega bejelentette, hogy lépéseket tesz a nemzeti megbékélés felé és 1990. februárban szabad választásokat tartanak Nicaraguában. A nemzetközi megfigyelő jelenlétében lebonyolított választások váratlan eredményt hoztak, mert a sandinisták vereséget szenvedtek és a győzelmet a liberálisok vezetője, Violetta Chamorro nyerte meg. Ortega elismerte a vereséget, a hatalomátadás rendben lezajlott, a „kontrák” pedig letették a fegyvert. Nicaraguában egy demokratikus fejlődési út nyílott meg. Ám a demokratizálás nem mindenütt járt sikerrel, mint azt Haiti példája mutatja. „Papa Doc” halála után a hatalmat gyakorló „Baby Doc” mindinkább apja elnyomó hagyományát követte, ami viszont a nép mind nagyobb elégedetlenségébe és ellenállásba ütközött, annál is inkább, mert 1984 óta súlyos élelem ellátási gondok jelentkeztek az országban. Az 1986-ban kirobbant lázadás a franciaországi kastélyába menekült

Jean-Claude Duvalier hatalma végét jelentette, ám ezt követően különböző katonai csoportok váltották egymást a hatalmon, megakadályozva a demokratizálási folyamatot, s Haiti katasztrofális gazdasági helyzetbe került a kilencvenes évek elején. Salvadorban is zavaros helyzet alakult ki, noha 1988-ban megkezdődtek a béketárgyalások. Az 1989 márciusi választások során a kereszténydemokrata Napoléon Duarte vereséget szenvedett, s a győzelmet a szélsőjobboldali jelölt, Aflredo Cristini szerzete meg. Ám nagyon magas volt a távolmaradók aránya a „Farabundo Marti Nemzeti Felszabadítási Front” választási bojkott felhívása miatt, s így – mivel a választási eredményt senki nem tartotta reprezentatívnak –, a győztes és a vesztes tábor is a nyomásgyakorlás és a terror eszközeit vetette be egymás ellen. A helyzetet bonyolította, hogy a szélsőjobboldali elnök nem igen vette figyelembe az amerikai véleményeket. 1989 novemberben

kirobbant és 122 123 leginkább a „Farabundo Marti” NNF által irányított gerilla-harcok súlyos veszteségeket okoztak a kormányerőknek. Az Egyesült Államok kormánya a politikai megoldás keresése érdekében Mexikó, Spanyolország és az ENSZ fellépését támogatta, aminek következtében 1991. decemberben megállapodás jött létre a „Farabundo Marti” gerillaszervezet és cristinai elnök kormánya között. A megállapodás 1992 február 1-től tűzszünetet írt elő a harcoló felek között. A megállapodással úgy tűnt, hogy a Washington által preferált mérsékelt konzervatív vonal érvényesült. Hasonló jelenség játszódott le Panamában, amikor az Egyesült Államok nyilvánosságra hozta azt a tényt, hogy Noriega, panamai köztársasági elnök a Közép-Amerika és az Egyesült Államok között zajló drogkereskedelemnek már régóta az egyik „bárója”. Ezért aztán az amerikaiak az „igaz ügy” nevű katonai akciót

indították Panama ellen a demokrácia helyreállítása és Noriega tábornok elfogása céljából, mert az Egyesült Államokban időközben vádat emeltek Noriega ellen kábítószer-kereskedelem miatt. A panamai fővárosban lezajló heves harcok után, Noriega elnök a vatikáni nagykövetségen kért menedéket, majd 1990. januárban megadta magát az amerikaiaknak Az Egyesült Államok katonai akciója egy szuverén állam területén ismételten tiltakozásokat generált a latinamerikai világban, noha számos ország vezetője teljes mértékig tisztában volt a Noriega ellen felhozott vádak valódiságával. Ennek a rossz érzésnek a magyarázata abban keresendő, hogy az Egyesült Államok 1898 óta először úgy avatkozott be katonailag egy közép-amerikai országba, hogy nem valamiféle felforgatás veszélyére hivatkozott. Az Egyesült Államok térségbeli beavatkozásának tehát oka adódott: a kábítószer elleni harc Konklúzió Az általunk tárgyalt

periódusban, mint láthattuk, az Egyesült Államok ideológiai és geopolitikai okok miatt avatkozott be a közép-amerikai térség különböző országaiba. A szovjet tömbbel való enyhülés, a hidegháború és szovjet fenyegetés megszűnése teljesen átalakították a térségbeli erőviszonyokat. A forradalmi mozgalmak számára megszűntek azok a logisztikai (és egyéb) támogatások, melyekre korábban számíthattak. Ily módon már az Egyesült Államok számára sem merülhet fel a beavatkozás okaként a kommunizmus visszaszorítása: a gazdasági globalizáció korában leginkább az amerikai gazdasági érdekek védelme merülhet fel adott esetben, ill. a kábítószer-kereskedelem elleni harc, amire több példát is láthattunk a kilencvenes években. A közép-amerikai térség azonban változatlanul a világ egyik legszegényebb térsége maradt, s a szociális feszültségek nem szűnnek. 123